Greg Iles: Harmadik fokozat

ralNos, nem is tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Több kötetét is olvastam már az írónak, és általánosságban vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban. Volt olyan, ami nagyon tetszett, de olyan is, ami szerintem túl hosszúra lett nyújtva. Ebben az esetben sajnos inkább az utóbbi vélemény volt meghatározó…

A történet maga tulajdonképpen nem volt rossz, bár a fülszövegből sejteni lehetett, hogy ez gyakorlatilag egyhelyszínes könyv lesz. Ez így persze nem teljesen igaz, hiszen több szálon futott a cselekmény, ami több helyszínt eredményezett, de általánosságban a sztori fővonala egyetlen helyszínre korlátozódott. Eleinte úgy gondoltam, hogy a szereplők is az elején megemlítettek lesznek majd, de a végére valahogy egyre több embert vontak be a cselekménybe. Azt nem tudnám megmondani, hogy valóban szükség volt-e mindegyikükre, de igazából nem éreztem őket feleslegesnek sem.

Egyébként a fő cselekményszállal kapcsolatban elég vegyes érzéseim voltak. Nem volt rossz, és igazából rendesen ki is lett dolgozva, de mégsem volt az igazi. Az elején kicsit lassabban haladtam vele, nem is tudtam elképzelni, hogy még mi fog történni a könyv második felében. Féltem, hogy csak ugyanazok a dolgok lesznek ismételve, és ez egy kicsit be is jött. Bár mindig volt valami plusz történés, az alap mégis ugyanaz volt: a nő próbál kijutni a házból, mentve a gyerekeit, a férfi pedig folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, miközben úgy viselkedik, mint egy őrült, de néha azért elfilozofálgat… Bár a második felét valahogy már gyorsabban olvastam, inkább az csak játszott ebben szerepet, hogy kíváncsi voltam a végkifejletre. A többi részen inkább csak túl akartam esni. Egyébként ha össze kellene hasonlítani a könyv különböző részeit, leginkább a középső harmadot tudnám kiemelni. Az eleje nehézkesen indult, túl sok minden volt belesűrítve, a vége pedig unalmas volt a rendőrség bevonása után. A közepén legalább még fokozatosan derültek ki dolgok, több vonalon is, még ha olykor voltak is benne ismétlődések.

A befejezés amúgy szintén nem tetszett. Nem is nagyon tudtam megtippelni, hogy milyen végkifejlete lesz végül, de ugyanakkor számítani lehetett valami ilyesmire. Nem is ezzel volt a probléma, csak egyszerűen a túlságosan elnyújtott családi dráma, majd a szintén túl hosszúra nyúlt „túszmentő-akció” után nagyon gyors volt a lezárás. Az epilógus is olyan esetlen volt, pedig tulajdonképpen megfelelően le lett zárva. Mégis úgy gondolom, hogy elfért volna ott még egy-két oldal (főleg, ha előtte jó néhányat megspórolnak a felesleges részekkel és ismétlésekkel)…

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, amiben van ugyan néhány meglepőnek nevezhető fordulat, de összességében szerintem kiszámítható. A férfi és a nő szenvedését én már az elején soknak éreztem, annyira ugyanarról beszéltek állandóan (legyen szó akár párbeszédről, akár egy belső monológról). Értettem a nehezen orvosolható problémájukat, de akkor is idegesítőek voltak egy idő után.

M.J. Arlidge: Bújócska

Nos, ennek a sorozatnak a könyveiben valahogy sosem kell csalódnom. Már legalábbis ami az olvasás gyorsaságát illeti. Amint van alkalmam olvasni, csak úgy peregnek a lapok az ujjaim között, szinte fel sem tűnik, hogy mennyit haladok vele. Ebben mondjuk valószínűleg nagy segítség, hogy rengeteg fejezet van benne, gyakorlatilag a leghosszabb fejezet talán ha négy-öt oldalt kitesz. Volt olyan kötet már, amiben zavaró volt, de itt annyira nem. Mert most tényleg egymás mellett zajlottak az események, és jó volt folyamatosan végigkövetni mindegyiket.

A történet most sem volt egy leányálom, bár azért a korábbi brutalitásokhoz nem ért fel. Valahogy most úgy éreztem, hogy inkább a börtönélet volt hangsúlyom, bár megjegyezném, hogy ezt nagyon jól sikerült ábrázolni. Mivel szerencsére nem ismerem behatóan a börtönök működését és az ott élőket, számomra elég hatásos volt a bemutatása.  Nyilván ez nem egy ismeretterjesztő könyv, de egy krimihez mérten szerintem teljesítette azt a feladatát, hogy megmutassa, hogyan zajlik odabent az élet… Tetszett az is, hogy tényleg senkit nem kíméltek benne. Két dolog volt azonban, ami nekem kicsit zavaró volt. Egyrészt néha kicsit esetlenek voltak benne a párbeszédek, valamint néhányszor olyan érzésem volt, mintha ismétlést olvasnék egy-egy jelenetről. Másrészt pedig valahogy furcsa volt az idő múlása. A tényleges cselekmény gyakorlatilag egy fél hét alatt játszódott, de néha voltak benne olyan utalások, amikből én azt gondoltam volna, hogy több nap is eltelt közben. Néha furcsának tűnt, hogy valójában mennyi idő telt el.

A végkifejlet egyébként meglepett, én is másra tippeltem a gyilkos kilétét illetően –bár nem annyiszor, mint a főszereplőnő, aki gyakorlatilag már mindenkit meggyanúsított a könyv végére. Nekem egyetlen tippem volt, de persze nem jött be. Aminek azért örülök, mert ezzel megint nem kellett csalódnom a könyvben.

Összességében hozta az előzőek színvonalát, bár az elsőhöz egyik sem ért fel eddig. Izgalmas és nagyon olvasmányos. A börtönélet bemutatása miatt most még érdekesnek is mondható. Emiatt most kicsit kizökkentünk a megszokott eseményekből, mivel eddig mindegyik résznél megismétlődtek ugyanazok a jelenetek, ami egy idő után, azért már unalmas tud lenni. De itt szinte mindegyik megszokott szereplő kimozdult a komfortzónájából, ami sokat javított a könyvön.

Iny Lorentz: Vad vidék

Nos, ez a kötet már egyértelműen jobb –és főleg szórakoztatóbb- volt, mint a második rész, de valahogy még mindig nem az igazi ez a sorozat. Most már az írónő másik könyvsorozatára is oda fogok figyelni nagyon olvasás közben, hogy az vajon tényleg ennyivel jobb vagy csak itt jobban feltűnnek a hibák… Mindenesetre itt már nem nyomták le a torkunkon olyan részletes és töményen Texas történelmét, mint az előzőben…

Ami a történelmi részeket illeti azt talán most találták el a legjobban. Az első részben hiányoltam némi történelmi áttekintést az elején, a másodikban pedig mintha egy tankönyvet olvastam volna az állam alakulásáról. Itt már egészen jól eltalálták az arányokat. Haladtunk előre a tényleges történelemben, viszont volt valami története is a könyvnek. Amiben mondjuk elég nagyokat ugrottunk előre, és ez engem kicsit zavart. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért volt zavaró, egyszerűen csak furának tűnt, hogy ugrunk éveket az időben, ott történik egy csomó dolog, aztán megint éveket ugrunk, de valahogy mégis olyan, mintha alig történt volna valami. Bizonyos dolgok, amik elbírtak volna részletesebb kifejtést, csak pár szóban lettek megemlítve; ezzel szemben jelentéktelennek tűnő vagy éppen ismétlődő részek pedig ki lettek elemezve. És ha már az ismétlődésnél tartunk, akkor az bizony volt benne bőven. Komplett mondatoknál éreztem úgy, hogy ez már nem először jön szembe velem a könyvben. Ha nem is mindig szóról szóra volt ugyanaz, a lényege egyezett. (És azt is megemlíteném, hogy szerintem még nem olvastam olyan könyvet, amiben mindenki ennyit vonogatta volna a vállát… komolyan néha úgy éreztem, mintha ez valami egyezményes jel lenne náluk. vagy csak soha senkinek nincs kedve beszélni, így marad a vállvonogatás… merthogy nagyon-nagyon sok volt benne ebből a mozzanatból…)

A szereplőkkel én továbbra sem tudok mit kezdeni. Bár rengetegen vannak, egyszerűen senkit nem lehet benne kedvelni. Még talán a főszereplőnő az, aki szimpatikus, de a többiek vagy ellenszenvesek, vagy közömbösek, vagy valahol a kettő között vannak… De a néhány egyértelműen idegesítő szereplőt leszámítva, leginkább a teljes „semmilyenség” jellemzi őket.

Még egy apróság, ami nekem picit furcsa volt: gondolom a későbbi részekben lesz majd jelentősége, de az a fejezetnyi kitekintés Európába, elég vicces volt. Eleinte nem tudtam vele mit kezdeni, annyira a semmiből jött. A végére pedig leginkább azt éreztem, mintha a könyvsorozat első részének egy kiragadott jelenete lenne, csak összegezve. Ugye ott végigkövethettük sok-sok oldalon keresztül, ahogyan a főszereplők kivándorolnak/kimenekülnek Amerikába. Itt pedig mindezt egytizednyi oldalban ismét átélhettük. Biztosan másnak is feltűnt ez, de én személy szerint jót szórakoztam rajta.

A végkifejlet talán most maradt a leginkább nyitott a három rész közül. De ez nem probléma, legalább valamivel fenntartják az érdeklődést a következő rész iránt. Igazából a főgonosszal való leszámolás most már igazán időszerű lenne, mert nagyon idegesítő, hogy csak lebeg a főszereplők feje felett, de (szinte) soha nem történik semmi, amivel véget lehetne vetni ennek a szálnak. Ezen kívül az is elég irritáló volt már, hogy minden nagyobb fejezet azzal kezdődött, hogy ugrottunk x évet az időben, majd közölték, hogy mióta nem kell már aggódniuk a főellenség miatt…

Összességében ez valóban sokkal izgalmasabb volt, mint az előző rész. Mondhatni, hogy ez már legalább szórakoztató és olvasmányos volt, mert ezek a jelzők arra egyáltalán nem vonatkoztathatóak… Az első részhez hasonlít, csak itt talán több volt a történelmi rész. De ezzel most egészen gyorsan tudtam haladni –már amikor volt időm olvasni. Azért a szerző másik könyvsorozata sokkal érdekesebb, de ezt is el lehet olvasni egyszer.

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nos… azt hiszem, elég régen kezdtem hozzá ennyire nehezen egy értékeléshez. Ezzel most maximálisan így vagyok. Tulajdonképpen azt mondhatnám erről a könyvről, hogy értékelhetetlen, de szerencsére ezt abszolút nem negatív értelemben gondolom. Egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy mit is lehetne róla írni.

A borítókon, illetve az első oldalakon található kiragadott vélemények általában nálam egyáltalán nem szokták lefedni a saját véleményemet. Ebben az esetben viszont maximálisan egyet tudok érteni a borítón található gondolattal… Pedig én aztán nem vagyok finom lélek, kifejezetten szeretem a brutális könyveket, de ez tényleg szétszedi az embert. Nem azt mondom, hogy álmatlan éjszakákat fog okozni vagy, hogy összetörtem volna lelkileg, de igenis volt egy olyan hangulata és cselekménye, ami azért picit leülteti az embert.

Korábban akadt pár olyan könyv, amiknek a véleményezése során megemlítettem a zavaró tényezők között, hogy annyira negatív hangulata volt, hogy konkrétan szerintem bárkit képes lehozni az életről. Nos, ez a könyv is maximálisan negatív dolgokkal dolgozik, hiszen valóban nem történt benne semmi jó vagy akár kicsit is kellemes. Minden egyes eseményről kiderült, hogy van valami sötét oldala is. Itt azonban ez annyira illet az egész könyvhöz, hogy nem volt számomra zavaró. Végig érezni lehetett, hogy ez bizony nem az a könyv. Itt nemhogy boldog befejezés nem lesz, de semmiféle boldog vagy kellemes dolog nem kerül még a történet közelébe sem. Tulajdonképpen bármiféle pozitív apróság inkább csak meglepetést okozott volna…

A szereplőkre és a történetre nem is tudom, hogy kitérjek-e… Nyilván elcseszett minden egyes szereplője, viszont valahol mindegyiküket meg is lehet érteni. Talán ez szedi szét legjobban az embert az olvasása közben: nyilván elítélendő, amit csinálnak, valahol viszont mindannyiuknál vissza lehet vezetni a viselkedésüket különböző dolgokra. A gyerekeknek gyakorlatilag esélyük sem volt arra, hogy valaha is normális életet éljenek. A szülők hozzáállása már sokkal inkább megkérdőjelezhetők, hiszen a viszontagságaik ellenére még lehettek volna normális emberek… Valószínűleg nehezen eldönthető erkölcsi fejtegetésbe lehetne bonyolódni arról, hogy most akkor itt kik a valódi áldozatok, lehet-e sajnálatot érezni a gyilkosok iránt. Én ilyenekbe most nem megyek bele, de azért érdekes felvetés.

A végkifejlet… nos az sem okozott szerintem senkinek különösebb meglepetést. Végig tudni lehetett, hogy ebből bizony nem lesz happy end, és az utolsó fejezetekkel rendesen rá is tettek még pár lapáttal erre. Feszültség volt benne bőven. Egyszer felsejlett előttem, hogy talán nem a teljes stáblista halálával fog végződni a történet, de aztán arra gondoltam, hogy érdemes-e bárkinek túlélni mindezt… Ismét egy olyan morális kérdés, amibe most nem kezdek bele. A történet lezárása, vagyis az utolsó mondat egyébként szintén kettős érzést váltott ki belőlem: először azt kérdeztem, hogy most akkor komolyan ennyi a vége? Aztán elolvastam még párszor az utolsó pár sort, és rá kellett jönnöm, hogy ez így a jó. Így is tökéletesen érthető, hogy mi a vége. (Azért nem mondom, hogy nem olvastam volna még egy epilógust, mondjuk egy rendőrségi közleménnyel vagy egy újságcikkel, amiben felfedezik a gyilkosságokat, de ez már csak az én ötletem, ettől még nincs hiányérzetem).

Összességében egy nagyon komor történet, ennyi biztos. Aki nem bírja a vért vagy a lelkileg sérült embereket, az bele se kezdjen. Nem mondom, hogy minden egyes része ugyanolyan érdekes volt, de igenis voltak benne izgalmas részek, amikor alig akartam letenni a könyvet, hogy minél hamarabb megtudjam a folytatást. Elég hamar a végére is értem, szinte olvastatta magát. Talán a közepe kicsit unalmasabb, ott nemigen történt semmi, inkább csak a múltbeli dolgok lettek felelevenítve, illetve egészében véve talán kicsit sok ismétlődés volt benne, a fogalmazást és eseményeket tekintve, de amúgy élvezhető volt.

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Nos, én valahogy nem vagyok jóban a sorozatokkal. Számtalanszor előfordult már, hogy egy adott írótól először olvasott könyv nagyon megfogott valamiért, és aztán alig vártam vagy legalábbis nagyon kíváncsi voltam a következő, a többi művére is. Viszont a legtöbb esetben, ha az első könyv tetszik, a következő szinte biztosan nem. Vagy nem annyira. Amivel nem lenne feltétlenül probléma, hiszen nem kell minden könyvnek ugyanannyira tetszenie, de amikor egy jó és egy rossz könyvet is olvastam már egy szerzőtől, akkor kétségek fognak el, hogy vajon a harmadikkal milyen viszonyban leszek. Ez mondjuk még sosem tartott vissza attól, hogy egy harmadik könyvet is elolvassak tőle, hiszen a remény hal meg utoljára. De azért igen kellemetlen, amikor szeretni akarsz egy könyvet, de úgy érzed, hogy egyszerűen képtelenség…

Nálam leginkább az tűnik képtelenségnek, hogy valahogy kiolvastam ezt a könyvet. Méghozzá nem is annyira sok idő alatt. Mondjuk nagy szerencse, hogy viszonylag egyben sikerült kiolvasnom, mert ha ezt is csak kb. egy hét alatt, nagyobb megszakításokkal tudtam volna olvasni, biztosan egyetlen szót sem értenék belőle. Még így is nehéz összeszedni, hogy most akkor mi történt…

A sztori tulajdonképpen egyszerű volt… vagyis lett volna egy másik univerzumban. De rettenetesen el lett nyújtva és túl lett bonyolítva. Az elején, még jóval a fele előtt el sem tudtam képzelni, hogy mit akarnak majd kihozni ebből az egyetlen eltűnésből a könyv többi részében. Már akkor kezdtem sejteni, hogy a végére valami iszonyatosan kacifántos valamit fogok kapni. És ez be is jött. Nem hiszem, hogy képes lennék hiba nélkül, értelmesen összefoglalni a lényeget… És ezen nem segítettek az értelmetlen párbeszédek, a végtelennek tűnő környezetleírások, és a megfejthetetlen belső monológok sem…

Egyébként a két főszereplő párbeszédei –vagy egyáltalán megszólalásai- már az előző kötetben is nagyon tetszett, jókat mosolyogtam rajtuk. Ezekből itt sem volt hiány, és talán ezt tudnám a könyv legnagyobb (vagy egyetlen?) pozitívumának tekinteni. Amúgy különösebben egyik szereplővel sem tudtam szimpatizálni, semmiféle érzéssel nem viseltettem irántuk. Mondjuk az anyafigura nagyon durva lett, mármint abban az értelemben, hogy ő például szerintem csak kevesekből nem váltott ki ellenszenvet… Ha úgy vesszük, az összes többi gyilkostól vagy hasonló szereplőtől is negatívabb volt…

A végkifejlet valószínűleg szintén sokaknak nem tetszhetett. Elég durva belegondolni, hogy tényleg így működik a rendszer, még ha nem is mindenhol, de valahol biztosan. Ezt leszámítva engem már nem nagyon ért meglepetésként benne semmi, mert annyira untam már az egészet, hogy csak arra koncentráltam, hogy végre minden a helyére kerüljön, és befejezhessem. Azért erős túlzás lenne azt állítanom, hogy valóban minden kérdésre választ kaptam és felfogtam a történetet, de talán nagy vonalakban megvan. Ha nem nyújtották volna el ennyire, akkor sokkal érthetőbb lenne, de így, mire némileg izgalmas részekhez értünk, már nem sok érdeklődés maradt bennem a történet iránt…

Összességében ez most nem igazán jött be. Voltak benne jó részek, de az egészet nézve vontatott, unalmas, lassú és a végére még kusza is volt. Azért nem adom fel, még próbálkozom majd az író más könyveivel is, hátha…

Max Allan Collins: Floridai ámokfutás

Nos, sajnos azt kell megállapítanom, hogy egyre kevésbé tudnak lekötni ezek, a helyszínelős sorozatokból készült könyvek… Az elején még egészen lelkes voltam, bár azt mindig is beláttam, hogy nagyon a sorozatra alapoz. Viszont most már kezdem úgy érezni, hogy ezeket a könyveket tényleg csak azért adták ki, hogy még több pénzt szedhessenek be a rajongóktól, mert ezek a kötetek önmagukban szinte értékelhetetlenek lennének… Elnagyoltak a szereplők, ehhez képest pedig túlságosan részletezve vannak más apróságok. Ugyanazok a mondatok ismétlődnek, ráadásul már-már bugyuta a szöveg, mintha egy gyengeelméjűnek próbálnának magyarázni valamit. Ehhez képest viszont más részletek pedig túlságosan szakmaiak. Egyszerűen furán van összerakva a könyv.

A történet egyébként nem lett volna rossz, egészen el tudtam képzelni tévében nézett sorozatként. De a végére valahogy kezdett kuszává válni. Ezt lehetséges, hogy amiatt is éreztem így, mert elég nagy megszakításokkal tudtam csak haladni vele –bár igazából néha egyszerűen nem is volt kedvem folytatni. Mindenesetre a történet ugyan követhető maradt, mégis annyi ismétlés és visszautalás volt benne, ami erősen feleslegesnek bizonyult, és csak értelmetlenül bonyolította az egészet…

A szereplőkre nem is nagyon tudok kitérni. Vagy részletekbe menően ki volt elemezve valaki, vagy tökéletesen értelmetlen információkat és adatokat kaptunk róluk. Néhány mondat már szinte nevetségesnek tűnt. Ez igazából az egész könyvre jellemző. Konkrétan találtam benne olyan mondatokat, amik minimális eltéréssel ismétlődtek meg a könyv különböző pontjai. Nem tudom, mennyire gyakorlatlan olvasónak kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel valakinek…

A végkifejlet nyilván valahol borítékolható volt, de azért még volt benne váratlan fordulat is, ami azért nem volt rossz…

Összességében nem tudom eldönteni, hogy tényleg egyre kevésbé tudom értékelni e sorozat alapján készült könyveket vagy csak a nem annyira jókat olvasom, de amiket itt most leírtam, az szinte az összesre igaz volt eddig. Lehet, hogy most csak jobban feltűnt, de lehet, hogy tényleg itt erősebben jelentkeztek a negatívumok. Mindenesetre a történet nem lett volna rossz, de a folyamatos jelenet –és mondatismétlődések, meg a felesleges bonyolítások nem tettek jót neki…

W. W. Hallway: Sebző vágyak

Nos, azt hiszem minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ez a könyv borzalmas volt. Számomra legalábbis mindenképp… Még nem tudtam eldönteni, hogy jobb, hogy a másikat olvastam előbb, mert az legalább tetszett, így nekivágtam ennek, de csalódtam; vagy pedig jobban jártam volna, ha ezzel kezdek, aztán félve nekikezdek a másik kötetnek, de pozitív meglepetésben lesz részem… Merthogy az írónő másik könyve meglepően jóra sikeredett –én legalábbis nem számítottam rá, hogy annyira tetszeni fog. Ezzel viszont nagyon megszenvedtem.

A történet még akár jó is lehetett volna, ha tényleg minden része normálisan kidolgozásra kerül. A fülszöveg némi krimi-jelleggel kecsegtetett, és még a könyvben is fellelhető volt némi utalás erre, de kibontakoztatva egyáltalán nem lett. Gyakorlatilag egyetlen fejezetben lett megemlítve, hogy talán akkor mégsem lesz benne minden annyira pozitív, majd az összes ilyesfajta szál néhány oldalban megjelent még, és vége. Ha azt mondom, hogy komoly hiányérzeteim támadtak jó párszor az olvasása közben, akkor igencsak finoman fogalmazom meg az érzéseimet… Ráadásul a tagolás sem volt túlságosan követhető: elég sokszor fordult elő, hogy a két főszereplő gondolatai között annyi volt a váltás, hogy külön sorban kezdték, és jó pár mondaton keresztül csak néztem értetlenül, hogy most akkor mi van. Azért ezeknél az esetéknél igazán indokolt lett volna, hogy hagynak egy sor szünetet…

És persze nem mehetek el szó nélkül a legidegesítőbb dolog mellett, amivel a könyvben találkoztam: ez természetesen a két főszereplő szenvedése/nyáladzása/picsogása (nem lehet szebben mondani) volt. Már elég korán kezdtek az agyamra menni azzal, hogy folyamatosan ugyanazokat a mondatokat ismételgették, nemcsak egymással, hanem az egész életükkel és úgy általában mindennel kapcsolatban is… Nekem egyáltalán nem volt hihető a kettősük, irritálóak, nyűglődősek voltak. Talán egyetlen dolog miatt illettek össze: mindketten elcseszettek voltak valamilyen értelemben. A férfi be lett állítva egy nagyhatalmú, könyörtelen üzletembernek, majd végig azon nyűglődött, hogy mit érez a lány iránt.  A nő pedig… komolyan vicc kategória volt már. Ennyire ostoba ösztönlénnyel régen találkoztam könyvben. Semmit sem volt képes normálisan végiggondolni, ami az eszébe jutott, azt rögtön csinálta is, aztán pedig jött a végtelen sírásokkal kísért szánom-bánom… Rendben, talán az életkorához még illett is ez a viselkedés, de el nem tudom képzelni, hogy egy felnőtt férfinak ez még szerethető legyen. (Kivéve, ha ő is maximálisan defektes.) És egyáltalán a párbeszédeik is elég furák voltak, de a könyv egészéhez képest már szinte fel sem tűnt.

Bár elsősorban erotikus könyvnek van titulálva, én sokkal inkább a romantikus (jelen esetben ez: gusztustalanul nyálas) műfajba sorolnám. Annak ellenére is, hogy azért voltak benne szép számmal erotikus jelenetek is. De még ezek is borzalmasak voltak, mert itt is folyton ugyanazokat a mondatokat és jeleneteket ismételgették. Mindnek ugyanaz volt a jelentősége, a szerepe, a világon semmi újdonságot nem jelentettek, bárhogyan is csűrték-csavarták a dolgokat.

A végkifejlet már egyszerűen csak nevetséges volt. Hihetetlen és elképesztő, de a lehető legkevésbé pozitív értelemben. Tulajdonképpen ez is csak a nyűglődésükről szólt már, ezért hihetetlenül örültem, hogy vége van.

Összességében nekem nagy kínszenvedés jelentett ez a kötet. A rendszeresen ismétlődő jelenetek miatt végtelenül unalmas; a két főszereplő szenvedése miatt rettentően idegesítő; a némi izgalommal kecsegtető részek épp csak említése, majd két mondattal való lezárása, és ki nem fejtése miatt pedig nagyon bosszantó volt. Néha komolyan úgy éreztem, hogy szó szerint soha nem fogok a végére érni…

Jo Nesbo: Vér a havon

Nos, erre egészen biztosan nem voltam felkészülve… Annyira megszoktam az írótól a már sokadik részénél tartó könyvsorozatát, hogy azt gondoltam, ez is annak a része lesz. Aztán, ahogy a fülszöveget olvastam, már kezdett gyanús lenni, hogy a szokásos főhős még említve sincs, így talán ez akkor most egy különálló regény. De még így sem számítottam ilyen könyvre…

Már a hossza is meglepett, mert azért regény ritkán szokott kétszáz oldalnál kevesebb lenni. És tulajdonképpen ezt nem is lehet regénynek nevezni. Inkább csak egy történetecske volt. Mintha lerövidítettek volna egy hosszabb könyvet, ahogyan a „kötelezők röviden” esetében is tették. Ennek ellenére mégis élveztem. Ez tulajdonképpen engem lepett meg a legjobban. Voltak benne ugyan idegesítő részek, főleg amikor ide-oda csapongott a főszereplő gondolatmenete egy-egy bekezdésen belül is. Viszont mégis eléggé megkedveltem már az elején. Tetszett, ahogyan saját magáról írt, például, hogy mennyire nem ért semmihez. Meg úgy összességében voltak jól megalkotott mondatai benne… Viszont az álmodozásait, elrévedéseit nem igazán tudtam hova tenni, azok kicsit zavaróak voltak.

Történet igazából volt is, meg nem is. Nem éreztem a végén, hogy hiányérzetem lenne, mégsem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy valamiért nem tűnik teljesen önálló egésznek, inkább csak egy terjedelmesebb regény részletének, vagy sokkal inkább összefoglalásának.

A befejezés egyébként nagyon tetszett. Egyrészt mert még volt egy jó nagy csavar benne, másrészt pedig mert nem féltek negatív lezárást adni neki. Főleg mivel ez tökéletesen illett a könyv alaphangulatához. Nem volt összességében véve lehangoló vagy ilyesmi, mert a főszereplő gondolatai sokszor inkább viccesek voltak, de pozitív esemény sem sok volt benne…

Összességében nagyon meglepett ez a könyv. Minden értelemben. De a legnagyobb meglepetést leginkább az okozta, hogy mennyire tetszett. Pedig az ilyesmikkel nem igazán szoktam tudni mit kezdeni, és ennél is belátom, hogy kicsit furcsa, de a jó értelemben.

Peter James: Szólít a halál

Nos, a szerző regényeinek olvasásakor mindig bajban vagyok kicsit, hiszen az egyik kedvenc íróm, és pontosan tudom, milyen jó történeteket tud írni. Ennek megfelelően vannak bizonyos elvárásaim, amikor újabb kötetébe kezdek, amit sajnos nem mindig tud teljesíteni. Ebben az esetben is hagyott némi kívánnivalót maga után, nem is annyira a történet, mint inkább a kivitelezés és a töltelékrészek…

Az alaptörténet egyébként jó és kellően érdekes volt. Szép lassan bontakozott ki, de ez sem tette unalmassá. Talán olykor kicsit sok időt vesztegettek egy-egy részletre, de még ez sem volt vészes. Viszont az elején nagyon feltűnő volt, hogy a főszereplő nyomozó folyamatosan ugyanazokat a mondatokat ismételgette, ráadásul teljesen semmitmondó, oda nem illő mondatokról volt szó. Értem, hogy bizonyos események lefoglalták a gondolatait, de azért szerintem elsőre is mindenki felfogta ezeknek a jelentőségét, nem kellett minden fejezetben újra elismételni. Itt főleg a temetéssel kapcsolatos részekre gondolok, amik a könyv teljes egészét végigkísérték ilyen-olyan utalásokkal. De ezen kívül is voltak ismétlődő részek, ami azért egy idő után elég idegesítő volt.

Ami viszont kicsit kezdi unalmassá tenni az egész könyvsorozatot, az a főszereplő nyomozó feleségének ügye. Az még egészen izgalmas, hogy mi tudjuk, hogy él, és mi történik vele, de ahogyan minden kötetben elő kell kerülnie a férfi számára, az már nagyon idegesít. Le lehetne zárni végre ezt a részt, mert csak feleslegesen el van nyújtva.

A végkifejlet egyébként nem volt túl meglepő, jóval hamarabb rá lehetett jönni, hogy ki a gyilkos. Nekem egyéb gondolataim is voltak a befejezéssel kapcsolatban, amik végül nem jöttek be, és ettől egy nagyon kicsit csalódott voltam, de ez inkább csak azért van, mert szeretem a skizofrénekről szóló történeteket, és egy ó darabig úgy hittem, hogy itt is erről lesz szó. Végül mégsem, de azért szerencsére kellően beteg lezárást kapott így is.

Összességében ez egy egészen izgalmas és érdekes könyv volt, de az is biztos, hogy olvastam ennél már jobbat is az írótól. A főszereplő férfi magánügyei és egyéb mellékszálak valahogy néha megakasztották a nyomozást számomra, ezért veszített a lendületéből és az izgalmából.

Jackie Collins: Hollywoodi válások

Nos, megint egy szokásos JC-regényhez volt szerencsém. De ezt egyáltalán nem negatív értelemben értem. Az írónő könyvei tökéletesek arra, hogy egy-egy nehezebb, unalmasabb, vontatottabb könyv után, aminek az olvasásával valamiért megszenvedek; akkor ezekkel a könnyed, nem igazán megerőltető történetekkel kicsit visszazökkenjek a mindennapokba. Nincsenek nagy elvárásaim a könyveivel kapcsolatban, de valahogy nincs is rá szükség. Egyszerűen hozzák a megszokott jellegüket, ami ebben az esetben határozottan pozitív dolgot jelent…

A történet természetesen, mint mindig, most is eléggé szerteágazó. Több szálon fut, illetve több szereplő szemszögéből ismerhetjük meg. Mindig elég vegyes a szereplőgárda, így most sem volt ez másként. Az irritálóan nagyképűtől, az önigazoló önpusztítón keresztül, az idegesítően naivig tényleg mindenféle ember felvonultatta magát. Számomra inkább az idegesítő szereplők voltak jelentősek, olyat nem tudnék felmutatni, akit megkedveltem volna. Egy-két esetben mondjuk valahogy elnagyoltnak éreztem a mellékszereplők bemutatását. Nem mondom, hogy róluk is mindent részletesen meg akartam volna tudni, de néha mégis hiányérzetem volt. Ahogy a főszereplőkkel kapcsolatban is, mert talán ebben most eltért ez a könyv a szerző többi művétől. Megszoktam, hogy a főbb szereplőknek igen részletesen megismerhetjük az életét, már ami a sztárság előtti időket illeti. Itt viszont néhány esetben szinte egyáltalán nem lett kiemelve, csupán néhány mondatban megemlítve. De ez is inkább csak utólag tűnt fel, nem volt zavaró.

A végkifejlet talán egy picit túlságosan is gyors volt, legalábbis a könyv többi részéhez képest. Szerintem elbírt volna még néhány oldalt a történet. Egyébként bár közben nem nagyon voltak benne –számomra- váratlan fordulatok, sőt, a befejezés egy része is eléggé kiszámítható volt; szerencsére azért volt olyan, ami számomra is meglepetés volt.

Összességében tulajdonképpen egy szokásos JC-regénynek tudnám mondani, határozottan jó értelemben. Sokszereplős, többszálú, egyáltalán nem unalmas. Könnyed és szórakoztató olvasmány.

Iny Lorentz: A fehér csillag

Nos, az egészen biztos, hogy ennek a könyvnek az elolvasásával sokkal többet megtudtam Amerika, illetve főleg Texas történelméről, mint amennyit valaha is tudni akartam… Csalódást okozott még az első részhez képest is, az írónő másik könyvsorozatához képest pedig aztán főleg… Félelmetesen unalmas volt…

A története gyakorlatilag Texas története volt. Nyilvánvaló, hogy egy történelmi regénynél nélkülözhetetlen, hogy belelássunk az adott terület, ország történelmébe, de ez itt igazából olyan volt, mintha Texas történelemkönyvét megpróbálták volna regényessé tenni. Egyértelműen sokkal nagyobb százalékot tett ki a történelem rész a regényhez képest. Pedig amúgy még érdekes is lehetett volna, de valószínűleg jó, ha százötven oldal maradt volna, ha a felesleges történelmi meséléseket kivesszük belőle. És tulajdonképpen utólag belegondolva ebben nem is volt normális történet. Annyira az állam –valamilyen szinten- megalakulásáról szólt az egész, hogy emberi történet alig maradt benne. Persze történt egy s más, de ezek szinte elvesztek a sok történelmi rész között.

Ráadásul ugyebár ennek a sorozatnak állandó főszereplői vannak, akiknek tulajdonképpen az élete lesz –gondolom- elmesélve ezekben a könyvekben. Itt egyrészt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi idő telt el a cselekmény során; illetve körülbelül három mondatban össze lehetne foglalni, hogy mi történt velük. Arra meg már ki sem térek, hogy mennyire irreális, hogy egy két főszereplős könyvsorozat második részében meghal az egyik… Oké, váratlan fordulatnak remek ugyan, de azért beletelt néhány másodpercbe, míg felfogtam, hogy most ez komolyan így gondolták-e…

Az is elég furcsa volt számomra, hogy bár a szereplők (főbb és mellék egyaránt) bemutatása nem volt hiányos, utána, lezárásként nem sok szót ejtettek róluk. Akik meghaltak, szinte mindegyikük egy-egy mondattal el lett intézve, esetleg még később visszatértek rájuk ugyanekkora terjedelemben. A főszereplő pedig konkrétan nevetséges volt, ahogy „vívódott”, hogy bár nagyon szerette a párját, hát ugyebár nagyon találnia kéne valakit a helyére… Bár hiányosak az ismereteim erről a korszakról, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ezt ennyivel el tudták intézni… Ő meg aztán főleg, ha a rész befejezését vesszük…

A végkifejlet igazából természetesen nem volt nagy szám. Egyrészt mert egy történelemkönyvnek ritkán van befejezése, másrészt pedig mivel egy sorozat részéről van szó, nyilván csak egyfajta lezárást kapott, ami után majd elindulhat egy következő történet.

Összességében nagyon megszenvedtem ezzel a könyvvel. Nincs is sok időm olvasni, de ezzel maximum akkor tudtam volna gyorsan haladni, ha kényszerítenek rá. Már az első résznél éreztem, hogy talán ez nem lesz olyan jó, mint az írónő másik sorozata, de az a rész legalább még érdekes, és valamennyire eseménydús volt. Ez azonban csak hihetetlenül unalmas. Néha olyan érzésem volt, mintha egy végtelenített könyvet olvasnék, amiben folyton nagyjából ugyanazok a dolgok történnek, ugyanazokkal a mondatokkal leírva…