Piers Paul Read: Életben maradtak

Nos, erről a könyvről aztán valóban nehéz véleményt írni, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel, ráadásul nem is akármilyet. Egy tragédiát, amelyről –bevallom- én eddig még nem is hallottam. Ezáltal a könyvről sem, de édesanyám javasolta, hogy olvassam el. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, bár az biztos, hogy értelemszerűen nem egy felemelő olvasmány…

A történetről nyilván nem lehet különösebben mit mondani, hiszen nem egy kitalált valamiről van szó, hanem tényekről. Bár az író által csak másodkézből ismerjük meg a csapat történetét, ez egyáltalán nem hátrány. Úgy gondolom, mindent megtett annak érdekében, hogy minél hitelesebben adja vissza az eseményeket. Az, hogy mennyire lehet átérezni, amiken keresztülmentek, szerintem valamennyire szubjektív, de az biztos, hogy a katasztrófa túlélőin kívül senki sem tudja igazán elképzelni, hogy milyen lehetett átélni ezeket az eseményeket. Őszintén szólva, én egyáltalán nem tudtam –és nem is szerettem volna- a helyükbe képzelni magamat. Ez a tragédia egyértelműen egy olyan dolog, aminél az ember csak akkor tudja biztosan, miként cselekedne, ha ő is részese. De nyilván ezt senki sem szeretné igazán megtudni…

Összességében nagyon hiteles műnek tartom, ami nagyon jól és összeszedetten lett megírva. Érződött rajta, hogy kellő utánajárás és kutatás előzte meg a könyv létrejöttét. Maga az esemény természetesen borzalmas, és elképzelni is nehéz –ha nem egyenesen lehetetlen-, mekkora lelki –és fizikai- erő kellett mindezek túléléséhez.

W. W. Hallway: A bíbor lakosztály

Nos, ez a könyv aztán feladta alaposan meglepett… Annyi biztos, hogy egyáltalán nem ilyen könyvre számítottam, és ezúttal szerencsére pozitív csalódás ért. Egy totálisan erotikus könyvet vártam, ami tele van különböző szexjelenetekkel, legyenek azok akár egyszerűek, „hétköznapiak” vagy akár durvák és extrémek. Ehelyett viszont sokkal többet kaptam, amire hasonló műfajú könyvnél még nem volt példa.

Természetesen azért egyértelműen egy erotikus témájú könyvet kaptunk, viszont egyáltalán nem csak erről szólt az egész. Nem hétköznapi szexuális aktusokat tartalmazott, hanem sokkal inkább a különleges, az extrém, a már-már megbotránkoztató vonalat képviselte, tabutémákat döntögetve. Amik mára talán már nem is annyira számítanak tabunak, mint ahogyan erre a könyv is felhívta a figyelmet. Bár én személy szerint nem igazán tudok azonosulni azokkal az emberekkel, akiket ez mozgat, nem is undorodom vagy iszonyodom tőlük emiatt. Egyszerűen mindenkinek megvan a maga kis világa, mindenki el tudja dönteni, hogy neki mi fér még bele, és amíg ezzel nem ártanak senkinek, addig miért is ne élhetné úgy az életét, ahogyan neki tetszik… Tulajdonképpen az író is ezt hozta ki a történetből, így szerintem az eddig esetleg kevésbé elfogadó embereket (már hagy egyáltalán azok olvasnak ilyen könyvet) is meg tudta győzni erről.

Viszont a sajátos erotikus világon kívül kaptunk egy romantikus történetet is. Bár nem a maga szokványos értelmében, én mégis egyértelműen állítom, hogy a szereplők élete a romantikus regények mintájára alakult. Főleg ami a „másodhegedűs” párost illeti, az ő sorsukat valóban bármelyik szerelmi történet megirigyelhette volna. De még a két főszereplő esetében is megvolt az a bizonyos szikra, illetve az utalások arra, hogy ők bizony egymásnak lettek teremtve. Szerencsére egyáltalán nem csöpögött a cselekmény a romantikától, de azért voltak benne érzelmek bőven.

Egyébként a szereplőket én személy szerint nagyon szerettem. Nem is igazán volt benne negatív szereplő, de a főszereplő négyesfogat verhetetlen volt. Mindegyikük egy-egy teljesen más személyiséget jelenített meg, ami teljessé tette a történetet. A két főszereplő párbeszédei, évődései és viccelődései viszont nagyon sokszor csaltak mosolyt az arcomra (a női főszereplő önmagában is néha a megfogalmazásaival), ami külön élvezetesség tette az olvasást.

Viszont őszintén szólva én a végével nem tudtam mit kezdeni. Az rendben van, hogy a szereplők élete kapott egyfajta lezárást (kimondatlanul is boldogan élnek, míg meg nem halnak), de a cselekmény egyáltalán nem lett befejezve. Az utolsó fejezetek még számtalan kérdést hagytak maguk után, főleg a legutolsó. És mivel eddig nem tudok folytatásról, biztosan ideges leszek, ha nem is lesz, vagy nem jelenik meg magyarul.

Összességében én egy nagyon szórakoztató könyvnek tartom, amiben kellő mennyiségű, és főleg minőségű erotikus rész keveredik nem túlságosan sok érzelmi szállal, ráadásul még meg is nevetteti olykor az embert. Aki nem ódzkodik nagyon ettől a témától annak bátran ajánlom, itt legalább némi történetet is kap mellé, nem tömény szexualitást.

M. J. Arlidge: Hazudsz, hazudsz

Nos, mivel ugyebár az egyik kedvenc írómról van szó, részben mindig nehéz nekikezdeni a könyveinek. Az első kötettel annyira magasra tette a lécet, hogy egy kicsit mindig tartok attól, hogy a következőkben csalódni fogok. Bár az első rész sikerét eddig egynek sem sikerült megugrani, ezt egyáltalán nem találom bajnak, mivel a maga nemében mindegyik nagyon jó könyv. Az első egyértelműen kimagasló számomra, de a többi sem okozott még csalódást. Így a mostani, negyedik rész sem…

A történet jól fel lett építve, kellő feszültséget hordozott magában. Bár szerintem a tűzhalál az egyik legrosszabb halálnem (vagy baleset, ha az illető túléli, de maradandó égési sérülései lesznek), mégis érdekes volt, ahogyan az áldozatok szemszögéből is részletezve lett valamennyire. A nyomozással kapcsolatban nem nagyon tudnék külön mit kiemelni, mert igazából szokványos volt. Nekem mondjuk nagyon furcsa ez a rengeteg tagolás, ami két-három oldalas fejezeteket alakít ki. A nagyon hosszú, több tízoldalas fejezeteket sem szeretem, de ez a fajta tördelés kicsit kizökkenti az embert. Főleg, amikor nem is változik az elbeszélő, csak másik helyszínre vagy eseményre ugrunk. De azért ettől még követhető maradt a cselekmény.

Elég szokatlan volt számomra, hogy a túlélő áldozatok és családjaik mennyire részletesen be lettek mutatva. Bár vitathatatlan, hogy ezzel sokkal erőteljesebb érzelmeket lehet kiváltani az olvasóból, hiszen nagyon emberi oldaláról mutatta meg egy-egy ilyen gyilkolás hatásait egy egész családra nézve. Viszont azzal, hogy folyamatosan újra és újra képbe hozták az áldozatok családjait (főleg az elsőt), én arra számítottam, hogy végül lesz valami fontos szerepük, jön valami váratlan fordulat, de végül nem történt semmi, és ettől az egész olyan különösnek tűnt.

Ami viszont tényleg konkrétan idegesített a könyvben, az két szereplő volt. Az egyik maga a főszereplőnő, akinek a „magánéletével” kapcsolatosan egyszerűen a negyedik részre sem tudok napirendre térni. Itt egészen pontosan a kikapcsolódásként értelmezett kis játékára gondolok természetesen… Nem magával a cselekménnyel van bajom (mindenkinek megvan a saját hülyesége), de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes valaki sokáig úgy élni, hogy csak és kizárólag ez jelenti a magánéletét, de közben meg folyton azon aggódik, nehogy lebukjon… Ráadásul szerintem olykor már-már paranoiás a viselkedése, és nem csak a kis „szórakozása” miatt… A másik idegesítő szereplő az egyik főbb nyomozónő (bár egyébként megállapítottam, hogy más könyvekben összesen nincs annyi női rendőr, mint itt), aki meg állandóan azért siránkozott, hogy miután saját akaratából visszament dolgozni, nem tud otthon lenni a családjával… Hát ő konkrétan minden alkalommal felidegesített… Értem én, hogy nagyon szereti a munkáját, de a családja is nagyon fontos, de akkor is döntse már el, mit akar jobban… Állandóan azzal jön, hogy mennyire sokat jelent neki a munkája, aztán többször sérül meg egy-egy részben, mint a többi szereplő együtt, és akkor meg rádöbben, hogy megéri-e ezért elveszíteni mindent… Tudom, valószínűleg ez egy teljesen reális probléma a való életben is, de ennyi szenvedés azért engem már erősen kiidegel…

A végkifejlet is jól lett kialakítva. Bár az első gyanúsított letartóztatásakor én már tudtam, hogy úgysem ő lesz a valódi tettes, azért még a vége is tartogatott meglepetéseket. Részben az elkövetés indokát és tettesét nézve, részben viszont az utolsó fejezet volt az, ami elég betegre sikeredett bizonyos értelemben (bár szerintem abból is lehetett sejteni valamit korábban). Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szálból mit hoznak majd ki egyébként. De amúgy a főtörténet során én nem jöttem rá, ki lehet a tettes, és már nagyon vártam, hogy kiderüljön. És szerencsére nem volt gyors lezárás sem, megfelelő hosszúsággal és részletességgel lett befejezve.

Összességében szerintem ez is jó kis történet volt, az említett (számomra) negatívumok ellenére… Tetszik, hogy könyvről könyvre egy másik sztorit kapunk, ráadásul a tűz miatt ez most lényegesen eltért az előzőektől. Kíváncsian várom a többi könyvet is.

Helene Tursten: Üvegdémon

Nos, úgy látszik most nagyon hasonló sikerült kifognom, ugyanis ezzel sem nagyon tudtam mit kezdeni. De emlékezetem szerint elég régen volt a kezemben olyan könyv, amivel ennyire bajban voltam… Lehetséges, hogy ha nem egy sorozat része lenne, akkor a kezembe se vettem volna, mivel egyértelmű volt a fülszöveg alapján egy vallási vonal megléte, de azért gondoltam nem fog megártani. Talán az nem is ártott volna, de egy rettenetes történetet kaptunk végeredménynek.

Egyszerűen nem is tudom, hol kezdjem az értékelését, mert szinte semmi nem ragadt meg belőle az emlékeztemben… És jobban belegondolva, tényleg csak a gyilkosságokhoz kapcsolódó néhány információt tudnám felsorolni, a többi teljes homályba vész. Na, nem mintha az alaptörténet akár csak egy kicsit is érdekes lett volna… Még az elején reméltem, hogy kisül majd belőle valami, de nagyon hamar be kellett látnom, hogy ezzel meg fogok szenvedni. Végül hamar kiolvastam, de ez csakis annak köszönhető, hogy a legtöbb részt fel sem fogtam, mert még így jártam jobban. Totálisan érdektelenek voltak, semmit nem tettek hozzá a történethez, tölteléknek voltak felhasználva egy nem kimondottan hosszú könyvhöz, és számtalan esetben kimondottan idegesítőek is voltak. Tulajdonképpen olyan volt, mintha az írónő elfáradt volna a mostani részre, és egy kaptafára húzta volna fel az egészet: egy kis gyilkossági nyomozás, egy kis otthoni élet, egy kis kiruccanás egy idegen országba, egy kis teljesen felesleges kitekintés valamelyik mellékszereplő életébe, egy kis másféle rendőrségi ügy, aminek semmihez semmi köze nincs, majd mindez kezdődött elölről… Egyiket sem éreztem kellően kidolgozottnak –talán csak az alaptörténethez kapcsolódó nyomozást. Egyik jelenetből csapongtunk a másikba, egyes jelenetek túlzó és indokoltatlan részletességgel lettek megírva a történet többi részéhez képest, és totálisan felesleges mondatok kerültek bele, és mindezekre sajnos számtalan példát tudnék belőle hozni… Ráadásul olyan cselekményszálak is felbukkantak, amikkel aztán végképp nem tudtam megbirkózni, mint például a természetfeletti szál (?).

Ha csak az alap sztorihoz köthető nyomozást vesszük, akkor a végkifejlet nem is volt annyira rossz. Én mondjuk személy szerint nagyon koncentráltam arra, hogy végre valahára a végére érjek, de azért nem volt rossz ez a befejezés. (Természetesen csak a nyomozás szempontjából, mert ami például az utolsó fejezetet, azon belül is az utolsó részt illeti, egyszerűen fenomenálisan borzasztó és főleg értelmetlen volt…)

Összességében én ezt egy kifejezetten borzalmas könyvnek tartom. Bár elég rövid idő alatt sikerült kiolvasnom, ez egyáltalán nem azért alakult így, mert annyira letehetetlen lett volna, csak épp valamivel el kellett foglalnom magamat. Egyébként egy idő után már tudatosan nem fogtam fel belőle sok mindent, úgyis csak felidegesítettem volna rajta magamat.  Amúgy pedig egyelőre nagyon vegyesek az írónő könyveivel kapcsolatos véleményeim, mert négy könyvből kettőt szívből utáltam az elejétől a végéig, a másik kettő viszont egészen jó volt.

Robert Dugoni: A felszín alatt

Nos, nem is tudom, mire számítottam pontosan ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valamiért mégis kicsit csalódottnak érzem magam. A fülszöveg megfelelő volt, nem árult el túl sokat, de a történet végül nem is mutatott sokkal többet, mint amennyit ki lehetett következtetni…

Tulajdonképpen nem volt baj a történettel, de én személy szerint kicsit untam. Még az eleje érdekes volt valamennyire, ahogyan fokozatosan derültek ki a régi események, de ott például engem idegesített az időben való ugrálás. Mármint nem a jelenhez képest, az csak pozitív volt, de a múltbeli eseményeket nem időrendben sorolták fel, hanem olykor évtizednyi eltérés is volt, és én azt valahogy furcsálltam. A nyomozás sem volt különösebben érdekfeszítő, de azért lehetett vele haladni. Amikor viszont a bírósági tárgyalásra került sor, végleg elveszítettem a fonalat, mert arra egyáltalán nem számítottam. Bár oda lehetett rá figyelni, az erről szóló részek szerintem egyik könyvben sem bizonyulnak túlságosan izgalmasnak. Majd végül kaptunk egy harmadik féle eseménysorozatot egy könyvön belül: nevezetesen a pszichopata felbukkanását. Talán ez a harmadik rész is kicsit elnyújtottra sikeredett, például a hóviharban való küszködés leírásával kapcsolatosan éreztem eltúlzottnak.

Ráadásul valahogy nem éreztem kellően kidolgozottnak a szereplőket sem. Vagy tényleg nem kaptunk elég információt róluk, vagy elveszett valahol a történet többi szála között, de néha olyan érzésem volt, mintha a mellékszereplőkről többet tudnék, mint a fő(bb) szereplő(k)ről…  Plusz a főszereplőnő tényleges nyomozói munkájával kapcsolatos részletek is olyan semmitmondóak voltak… Inkább csak bezavartak a történetbe, nem igazán adtak hozzá semmi újat. Az ahhoz köthető bűncselekmény is nevetséges volt, nem is igazán foglalkoztak vele, úgy tűnt, mintha csak úgy beleírták volna a történetbe, hogy még egy szál legyen benne…

Egyébként szerintem a végkifejlet sem tartogatott semmiféle meglepetést. Olyannyira nem, hogy én még a tettest is jóval előre tudtam, és inkább az lepett volna meg, ha nem ez lesz a befejezés…

Összességében azt mondanám róla, hogy egy kicsit azért érdekes volt, mert végül is lehetett vele haladni, de nem olvasnám el még egyszer.

Chris Carter: A keresztes gyilkos

Nos, ez az író aztán jól belekezdett az írásba ezzel a könyvvel (persze lehetséges, hogy valójában nem ez az első könyve, de magyarul, ennek a sorozatnak a részeként ez jelent meg először)... Az biztos, hogy alaposan feladta saját magának a leckét, hiszen több folytatása is létezik már a könyvnek, és bizony azoknak is meg kell majd ugraniuk ezt a szintet. És ez bizony egy nagyon-nagyon jó könyv volt.

A sorozatgyilkos megléte már alapjában véve tetszett, hiszen továbbra is ez az egyik kedvenc témám. Itt ráadásul egy betegesen elvetemült pszichopatát kaptunk, aki válogatott módszerekkel ölte meg áldozatait. Végtelenül brutális volt minden egyes halál, bár amúgy én a régebbi esetekről is olvastam volna még részletesebben...

Egyébként a nyomozás talán néha egy kicsit unalmassá vált, főleg a két nyomozó párbeszéde volt olyankor fárasztó. Meg egy idő után maga a főszereplő is, az állandó önsajnálatával. De egyébként nem volt probléma a történettel, izgalmas és érdekes volt, nagyon gyorsan lehetett vele haladni. A második szálat, ami nem a sorozatgyilkossággal, de egy másfajta bűncselekménnyel foglalkozott, nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, lesz valamiféle kapcsolódási pont, végül azonban egy fejezetnyi időt szentelt rá az író és ezzel annyiban is maradt... Kicsit ki lehetett volna fejteni bővebben szerintem, mert így olyan volt, mintha véletlenül került volna bele a történetbe...

A végkifejlet nyilván valamilyen szinten úgy alakult, ahogyan az várható volt (a tettes elfogása), viszont tartogatott meglepetéseket. Az elkövető személyét szerintem volt olyan pillanat, amikor meg lehetett volna tippelni, de egyáltalán nem állítanám, hogy biztosan tudtam volna ki lesz az. Végül a személy nem is okozott különösebb meglepetést, az indíték viszont annál inkább. Ott azért kicsit leesett az állam, hogy valaki tényleg ennyire összeszedetten, megfontoltan és eltervezetten képes legyen gyilkolni...

Összességében szerintem egy nagyon jó könyv volt, nem is kevés brutalitással, így az érzékenyebb lelkűeknek nem kifejezetten ajánlanám. De bárki, aki képes elviselni a kínzások részletes(ebb) leírását, annak javaslom elolvasásra, szerintem nagyon könnyen lehet vele haladni.

Lesley Pearse: Bízz bennem

Nos, az egyszer biztos, hogy egy ilyen könyv után, nehéz megtalálni a véleményezéshez megfelelő szavakat. Egy igencsak elkeserítő téma, nem kevés oldalban kidolgozva, és tényleg nem sok pozitív dolog történik benne. Úgy gondolom, lehetne vitatkozni arról, hogy kellett-e ennyire hosszan megírni mindezt, és bevallom az olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy vajon még miről lesz szó a maradék több száz oldalban, de végül is egy kerek történetet kaptunk, és szerintem egyetlen részlet sem lett túlrészletezve.

A történet gyakorlatilag az elejétől a végéig erősen tragikus volt, csak itt-ott volt egy-egy derűsebb -vagy legalábbis kevésbé komor- jelenet. Valójában ez remekül megmutatta, hogy élete első durván húsz évében mennyire nem lehetett igazán boldog a főhősnő, hiszen valami mindig beárnyékolta még a pillanatnyi boldokságát is. Ezzel szemben -vagy éppen ezért- dicséretes, hogy mennyire helyt tudott állni minden helyzetben, és szerintem nem volt olyan olvasó, aki ne drukkolt volna azért, hogy végül nyugodt élete lehessen. Egyébként ebben az esetben egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy valaki ennyi mindenen menjen keresztül, hiszen a legtöbb dolog egyfajta láncreakció miatt következett be. Teljesen élethű volt annak a korszaknak és az akkori árvaházak működésének megjelenítése. Sajnos nagyon is hihető volt az egész (még az utógondolatok nélkül is a könyv végén).

A szereplők egyébként igen megosztóak voltak számomra. Egyes esetekben egyértelműen elváltak a negatív és a pozitív szereplők, de a rossz emberekről is megtudtunk annyit, hogy egészen emberivé váltak, bár ez nem jelentette szükségszerűen a megkedvelésüket vagy akár csak a tetteik megértését. Viszont a főhősnő húga rémesen irritáló személyiség volt az elejétől kezdve, és bár neki is sanyarú sors jutott, én egyszerűen nem tudtam sajnálni. Ahogyan a főhősnő férjét sem. Megértem, hogy az, amin keresztülmentek egy életre nyomot hagyott bennük és gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy normális életet éljenek, de sajnos ettől még nem lettek szerethetőek.

A fülszöveg egyébként hasznos is volt meg nem is. Bizonyos szempontból tömören összefoglalta mind a hétszáz oldalt, más szemszögből viszont nem készített fel teljesen a valódi történetre.

A végkifejlet erősen eltért az általam megszokottól, hiszen itt nemcsak egy nyomozást és/vagy egy életszakaszt kellett lezárni, hanem egy egész emberi életet. Annyit azért megjegyeznék, hogy az első két évtizedhez képest a boldog és beteljesedett életszakasz szerintem túlságosan rövidre sikerült. Tudom, hogy nem azon volt a lényeg, és a pozitív dolgokat már mindenki hozzá tudja képzelni, nem is vártam több fejeztnyit belőle, de egy kicsit több részletezés szerintem még elfért volna...

Összességében nagyon erős mű a téma szempontjából, de azért kellő módon olvastatja magát. Az érzékenyebb lelkű embereknek nem kimondottan ajánlom, mert tényleg nem sok vidám dolog történik benne.

Alex Kava: Dermesztő őrület

Nos, az írónőtől eddig olvasott könyvek közül egészen biztos, hogy számomra ez volt a legjobb. A többinél bár a történettel nem volt, a főszereplőnő folyamatos szenvedése nem tette túl élvezetessé az olvasást. Itt azonban ez már szerencsére háttérbe szorult, és egy viszonylag kiegyensúlyozott nőt kaptunk. Volt azért némi kínlódás, de már lényegesen kevesebb, ráadásul inkább „hétköznapi” problémáknak tűntek, nem folyamatos szenvedés alapjának…

A történettel eddig sem volt problémám, ebben az esetben is nagyon jó volt. Jobban belegondolva, mostanában nem olvastam sorozatgyilkosról szóló könyvet, legalábbis olyat biztosan nem, ahol ilyen sok áldozat lett volna. Egyébként azt kicsit nehezményeztem, hogy az áldozatokról néhány részen kívül nemigen esett szó, ráadásul gyakorlatilag kettőn kívül senkinek nem derült ki a személyazonossága. Találtak egy csomó holttestet, megfejtették a gyilkos indítékát, illetve az elkövetés módját, aztán ennyi. Végül persze megtalálták a tettest, és minden szépen le volt zárva. Ennél azért jóval több információt vártam volna az áldozatokról, mert nem derült ki többek közt, hogy kik voltak szerencsétlenek, vagy hogy a gyilkos hogyan találkozott velük. Számomra ez erős hiányosság…

Amúgy a végkifejlet nem volt rossz, bár valahogy nem is rágtam le a körmeimet, hogy ki lehet a gyilkos. Az viszont feltűnt a történet során, hogy valahogy mindenki (azaz legalább hárman) egy nagyon nehéz anyával volt megáldva… Azért egy idő után már kicsit túlzásnak éreztem, hogy mindenkinek az anyjával volt valami probléma, ami még felnőttkorában is ennyire megviseli… Az ember már azt hinné, hogy ez a normális, hiszen egy könyvön belül három teljesen különböző szereplő is nagyjából ugyanazt élte át.

Összességében én a sorozat eddigi legjobb kötetének tartom. A főszereplő szenvedése annyira idegesített az előző részekben, hogy még a történetbeli hiányosságok ellenére is ez tetszett eddig a legjobban. Nagyon könnyen lehetett vele haladni, olvastatta magát.

Max Allan Collins: Holtjáték

Nos, megint arra jutottam, hogy ezekkel a helyszínelős könyvekkel nem igazán lehet mellélőni. A sorozat elég nagy alapot ad hozzájuk, és bár nem jelent különösebb kihívást az olvasásuk, szórakoztatóak. Könnyen lehet vele haladni, nincs túlbonyolítva, bár ebben az esetben fenntartom, hogy tévében talán élvezhetőbb az egész, mint könyvben.

Megszokott módon most is két szálon futott a cselekmény, és mind a kettő kellően izgalmas és fordulatos volt. Tényleg akadtak váratlan részek, de azért különösebb extra nem volt bennük. Az eddigi köteteknél a helyszínelők munkájával kapcsolatos leírásokkal néha kicsit bajban voltam, mert bár részletesen le lettek írva, valahogy mégsem voltak érthetőek, ezért tartom jobbnak tévében nézni. Itt viszont nem volt ilyen problémám, mindegyik szakmai résszel könnyen boldogultam.

(Egyébként még a sokadik elolvasott kötet után sem tudom eldönteni, hogy a nyelvezete tényleg egy kicsit furcsa, néha már-már erőltetett, vagy csak a sorozatbeli változathoz képest fura az ott látottakat ezúttal írott formában olvasni…)

A cselekményszálak végkifejlete tartogatott is meglepetést meg nem is. Nem mondom, hogy előre kitaláltam mindent, de valahogy nem is ütött akkorát.

Összességében szerintem nagyon olvasmányos könyv, nagyon hamar a végére lehet érni. Azt hiszem, az eddig olvasott kötetek közül ez volt a legjobb.

Jeffrey Archer: Egy tegez nyílvessző

Nos, eddig úgy gondoltam, hogy egy novelláskötetben nemigen lehet csalódni, hiszen annyi történet közül csak van olyan, ami elnyeri az ember tetszését, és végül pozitív irányba billenti a véleményezést. Ez a könyv azonban rácáfolt e feltételezésemre…

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, az biztosan a borzasztó lenne… Az egy dolog, hogy gyakorlatilag egyetlen történet sem tetszett benne, de egyenesen irritálóak, unalmasak és borzalmasak voltak. Nem is nagyon tudom őket csoportokba szedni, mert negatív szempontból szinte egyformák voltak.

A legborzasztóbbak közé tartozott A puccs, amely végtelen hosszúságúnak tűnt, ráadásul semmi extra nem történt még a végén sem; A tökéletes úriember, amit nem is értettem; és A felborult megszokás, ami konkrétan egy nagy baromság volt…

Ezekhez képest elviselhető volt A kínai szobor, Az ebéd, Az első csoda, A magyar professzor és az Elvi kérdés, amelyekkel leginkább csak nem igazán tudtam mit kezdeni. Volt egy nem túl érdekes történetük, amiknek a végén elvileg volt valami csattanója, de nem mindig sikerült feldolgoznom, hogy ez most miért volt annyira lényeges…

És volt néhány, amelyekre még véletlenül sem tudnám azt mondani, hogy tetszett, de a többihez képest egészen tűrhetőek voltak. Ilyen volt az Egyetlen éjszaka, amelynek az erkölcsi oldalát leszámítva, egészen jó csattanója volt; a Henry fiaskója, amelyben maga a helyzet tetszett, illetve a Régi szerelem, aminek bár kicsit morbid vége volt, egyébként egészen szórakoztatónak mondható.

Egyébként a novellák legtöbbjére igaz volt, hogy egy nem túl érdekes történet után kaptunk egy állítólagos fordulatot, amellyel vagy nem tudtam mit kezdeni, hogy ez akkor most miért fontos, vagy egyáltalán nem is értettem…

Összességében én ezt egy kivételesen borzasztó novelláskötetnek tartom, pedig többet is olvastam már az írótól (és még tervezek is a későbbiekben). Nem is tudom eldönteni, hogy itt még kiforratlan volt az írásmódja, vagy mire vezethető vissza a novellák silánysága… Lehet, hogy csak nem én vagyok ezeknek a célközönsége, mindenestre egyiket sem olvasnám soha újra.

Peter James: Könnyű léptek

Nos, egy kicsit bajban vagyok most ezzel a könyvvel, mert bár elég jó volt, és az író is az egyik kedvencem, mégsem tetszett annyira a történet, mint szokott. Az biztos, hogy elég fordulat volt benne, de valahogy az elején még sokkal jobban tetszett, mint amikor befejeztem.

Tényleg igazán izgalmasan indult, a megtörtént események egy igen különleges hangulatot kölcsönöztek neki. Az elején még egyértelműen ezeket a részeket vártam legjobban, mert érdekes volt „belülről” végigkövetni a tragédiát. De még miután ezek a részek véget értek, még mindig elég izgalom volt benne ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésemet. Viszont ahogy haladtunk előre a cselekményben, úgy vált egyre kevésbé érdekessé, sőt olykor túl töménnyé számomra. Pedig a rengeteg fejezet, a különböző szempontok váltakozásával nem hagyta lankadni a figyelmemet, ráadásul az addig különálló szálak találkozásával már igencsak oda kellett figyelni a történésekre.

Bár mindezek még egyáltalán nem voltak zavaróak vagy megerőltetőek, sajnos akadt olyan rész, ami igen… Leginkább az utolsó nagyjelenet volt ilyen (a „csere” és az autósüldözés), ami olyan hihetetlen részletességgel lett bemutatva, ami borzasztóan unalmasnak, szájbarágósnak és feleslegesnek tűnt. És végül aztán annak a részletnek is nagyon hirtelen szakadt vége… Ezen kívül a bélyegekkel kapcsolatos részek is kicsit fárasztóak voltak egy idő után… Persze értem én, hogy a történet alapját ez adta, és nem is igazán a bélyegekről való információkkal nem tudtam mit kezdeni (természetesen nem értek hozzájuk, de nem voltak annyira tömények ezek a részek). Sokkal inkább azzal, ahogyan egy ideig csak néha, majd folyamatosan el lett ismételve minden a kereskedésükkel kapcsolatban… Egyszerűen nem akartam többet olvasni arról, hogy ki/kinek/mikor/miért/mennyiért/stb adta/kínálta/mutatta/vitte és még nem tudom mit csinált vele. Egyébként pedig valószínűleg egész életem során nem lesz annyi közöm a bélyegekhez, mint amennyit itt olvastam róluk…

Egyébként az írótól szerintem már megszokott, hogy többféle szálon is halad a történet, nemcsak a nyomozás szempontjából, hanem a nyomozók és egyéb szereplők életével kapcsolatosan is. Nagyon tetszik, hogy a sorozat különböző köteteiben nem mindig ugyanazon van a hangsúly, hanem folyamatosan megújulnak: másik szereplővel kapcsolatban, teljesen más dolgokról (magánéletről vagy munkáról) van szó. Ezáltal nem lesz unalmas, hanem szépen lassan mindenkit meg lehet benne ismerni.

A végkifejlet gyakorlatilag semmiféle meglepetést nem tartogatott, és annak ellenére, hogy viszonylag pörgős volt a cselekmény, egyik fordulópont sem okozott nagyon meglepetést. Szerintem hamar össze lehetett kötni a különböző pontokat.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de az írónak vannak ennél sokkalta jobb könyvei is. A sorozat szempontjából is érdemes elolvasni, de az önállónak vehető történet érdekes és szerintem leköti az embert.