Dean R. Koontz: Rettegés

Nos, eléggé más könyv volt, mint amikhez szoktam az írótól, legfőképp a rövidsége miatt. Illetve az is eltért az eddig olvasott kötetektől, hogy itt nem volt túlzottan nagy szerepe a természetfelettiségnek. Nyilván valamilyen szinten azért jelen volt, de korántsem olyan erőteljesen mint a megszokott.

A történet maga nem volt rossz, bár én a sorozatgyilkossággal kapcsolatos részekről olvastam volna inkább. Az elején még kaptunk azokból némi ízelítőt, de aztán majdhogynem feledésbe merültek. Egyébként ez a természetfeletti (látnok) vonal annyira nem jött be, igazából nem tudtam vele mit kezdeni. Nyilván az író többi könyvében is volt valami nem megszokott, nem létező dolog, de azokban az volt a lényeg. Itt azonban sokkal inkább a gyilkosságok voltak a középpontban, ezért nekem nem tetszett a természetfeletti képesség jelenléte.

Maga a könyv egyébként kicsit esetlennek tűnt. Összecsapottnak nem mondanám, mert minden helyére került benne, ami kellett, de a párbeszédek néhol furcsák voltak. Ezen kívül a tördelés sem sikerült valami fényesen, jobban tagolni kellett volna egyes részeket. Ez főleg a második felében tűnt fel, ahol két vagy néha három szemszög között nem volt semmiféle átvezetés vagy szünet, hanem a következő sorral már kezdődött is. Bár lehetett követni az eseményeket, mégis idegesítő volt. És egy idő után a menekülés is unalmassá vált, és már csak a végét vártam.

Egyébként a szereplők sem voltak valami szimpatikusak. A legtöbbje inkább semleges volt, de a főszereplő önsajnálata (egy része indokolt volt ugyan, de olykor túlzásba vitte) és a rendőr szerencsétlenkedése nagyon irritáló volt.

A végkifejlet szerintem senki számára nem okozott meglepetést. Nekem még a tettes személye sem, jóval előbb rá lehetett jönni arra is.

Összességében egyszer olvasható műnek tartnom. Aki szereti az író műveit, az érdekességképpen elolvashatja ezt is, de egyértelmű, hogy nem ér fel azokhoz.

S. L. Grey: Az apartman

Nos, az a könyv valami fergetegesen borzalmas volt. Pedig ennél tényleg arra számítottam, hogy tetszeni fog, de ez sajnos csak a borítójáig tartott (ami tényleg jól néz ki egyébként). Bár fel voltam készülve a természetfeletti vonalra, ilyen kusza és idegesítő történetre viszont korántsem. Bár nem gyakran olvasok természetfeletti dolgokhoz kapcsolódó könyveket, ha jól van megírva jól elboldogulok velük. Ez viszont rettenetes volt.

A történet lényege leginkább csak utólag, jó néhány óra elteltével alakult ki számomra normálisan. Közben nem igazán tudtam követni az eseményeket, bár alig vártam, hogy a végére érjek, mert annyira nem nyerte el a tetszésemet. Pedig egyébként a váltott szemszög is tetszeni szokott, de ebben az esetben annyira nulla pozitívumot tartalmazott, hogy az hihetetlen. Szeretem a nem happy enddel végződő könyveket, tele vannak a polcaim a különböző sorozatgyilkosokat felvonultató, brutálisabbnál brutálisabb könyvekkel, de ez egy kicsit gyengébb idegzetű vagy lelki világú embert egészen biztosan lehozott volna az életről. Nemcsak a főszereplők, de az összes mellékszereplő részéről is csak negatívumokat lehetett tapasztalni. De olyan szinten, hogy komolyan azt az érzést keltették bennem olvasás közben, mintha soha az életükben nem történt volna velük jó dolog. A házaspár kapcsolata is konkrétan nevetséges volt. Értem, hogy átéltek egyfajta traumát, amit egyrészt máshogy éltek meg, másrészt máshogy dolgoznak fel, de a visszaemlékezéseikben is olyanok voltak, mintha muszájból vagy sokkal inkább azért kerültek volna össze, mert mindketten szenvedő típusok. Illetve a nőről múltjáról egyáltalán nem is derült ki semmi, ami szintén nevetséges. A férfi részéről valamelyest nyilván érthető volt az állandó letargia és szenvedés, de akkor sem akartam folyamatosan erről olvasni.

Eleinte (amíg végigolvastam) nemigen értettem, hogy a szellemtéma hogyan és miért került a képbe. Így utólag már értem, hogy hogyan került elő és miért pont azzal történt, akivel, de ettől még nem lett rendezettebb a történet. Igazság szerint az egész könyvről elmondható, hogy semmi sem tisztázódott benne, sem közben, sem a végén az esetlegesen felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Még a múltbeli események is épphogy meg lettek olykor említve, de a lényeges részeket minden egyes alkalommal lezárták egy félmondattal. A fejezetek közötti váltások is kikészítettek, mert konkrét részletek lettek kihagyva, egy-egy mondattal utalva csak arra, hogy közben történt valami, és ez korántsem volt elég.

A végkifejlet (egy része) tulajdonképpen még jó is lett volna egy nem várt csattanóval, de az is totálisan el lett rontva. Ismételten nem tudtunk meg semmi konkrétumot, és összecsapottnak éreztem, holott ez tényleg izgalmas és érdekes lehetett volna.

Összességében én ezt valóban pocsék könyvnek tartom, pedig tényleg szeretni akartam. Nem lett volna gond a természetfeletti vonallal sem, viszont az állandó szenvedés és a konkrétumok teljes hiánya erősen elvett az élvezhetőségéből. A könyv részeit összehasonlítva talán az eleje némileg izgalmasabb vagy érdekesebb volt, de igazság szerint ez sem segített az egészén.

John Fowles: A lepkegyűjtő

Nos… szóhoz sem jutok ettől a könyvtől. Először is szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem értem, hogy mások miért vannak annyira odáig ezért a könyvért, és hogy miként kaphatott jó értékelést. Lehetséges, hogy a maga korában ez újdonságnak, jó könyvnek számított, de számomra abszolút nem az. És egyébként nem is a történetével van gond, mert az alapjában véve ma is bármikor megállná a helyét, viszont a kivitelezés… Maradjunk annyiban, hogy hagy némi kívánnivalót maga után.

Visszatérve tehát a történetre, a mániákus pszichopata, illetve az általa elrabolt és fogságban tartott nő története igazán elgondolkodtató. Adott esetben valóban izgalmas lehet megismerni a két fél gondolatait és érzéseit. Itt viszont kínszenvedés volt. Ha választani kellene, egyértelműen a férfi szemszögéből olvasott részek voltak a jobbak (vagy esetemben inkább a kevésbé borzalmasak). Nála legalább ténylegesen valamiféle múltbeli eseménynek, a neveltetésnek vagy valami másnak volt betudható ez a viselkedés. Pontosan lehet, hogy nem tudnám én sem megfogalmazni ezt, de számomra sokkal érthetőbb az ő viselkedése és gondolkodásmódja. Ő egyszerűen ilyen, ez alakult ki benne, és tulajdonképpen pszichés betegségben szenved. Ezzel szemben a lány egy elkényeztetett, beképzelt kis liba, aki annyira el van telve a saját szépségétől, fontosságától és valós vagy képzelt tehetségétől, hogy emiatt egyáltalán nem sajnáltam egyszer sem (talán csak a betegsége idején). Az ő szemszögéből megírt részek iszonyúak voltak: unalmasak, nehézkesek és idegesítőek. Folyamatosan ismétlődő gondolatok, lényegtelen elemek felemlegetése, valamint borzasztóan irritáló fogalmazásmód jellemezte ezeket a részeket. Bár a fogalmazás a könyv egészében hasonlóan bosszantó volt, valahogy itt sokkal jobban kiütközött.

A párbeszédek hiánya is borzalmas volt. Egészen biztos, hogy még nem olvastam olyan könyvet, amiben így, leírásszerűen, illetve néha inkább felsorolásként volt megírva két szereplő között beszélgetés. És egészen biztos az is, hogy soha többet nem is akarok ilyesmit a kezembe venni, mert ennél idegesítőbbet nem nagyon tudnék elképzelni (pedig túl vagyok néhány rossz könyvön).

Egyébként nem tudom eldönteni, hogy szándékosan vagy sem, de volt a történetben némi csúszás, mivel valamely eseményt a lány más időpontra tette, mint amikor valójában történt. Ezen kívül előfordult, hogy egy mondaton belül volt logikátlanság, mert a mondat első részében máshogy írtak meg adott dolgot, mint a második felében… De valóban nem tudtam eldönteni, hogy ez esetleg szándékosan van így, vagy véletlen hiba.

A végkifejlet szerintem várható volt, illetve az egész befejezés is. Szerintem itt egyáltalán nem alakult ki Stockholm-szindróma, és bár nem vagyok a téma szakértője, valamint valószínűleg minden eset más és más, de valamiért úgy gondolom, hogy ahhoz egyébként is több idő kell, hogy elteljen.

Összességében én ezt a borzalmas könyvek közé sorolnám, amit bár soha ne olvastam volna el. Ha nem lett volna épp ennyi időm (amit nemigen tudtam mással eltölteni az olvasáson kívül), akkor nem tudom, mennyi időnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy egyszer a végére érjek. Nem okozott maradandó élményt (maximum negatív értelemben), és igyekszem minél gyorsabban elfelejteni. Még akkor is, ha ötven évvel ezelőtt érdekesnek és újítónak számított.

M. J. Arlidge: Hazudsz, hazudsz

Nos, mivel ugyebár az egyik kedvenc írómról van szó, részben mindig nehéz nekikezdeni a könyveinek. Az első kötettel annyira magasra tette a lécet, hogy egy kicsit mindig tartok attól, hogy a következőkben csalódni fogok. Bár az első rész sikerét eddig egynek sem sikerült megugrani, ezt egyáltalán nem találom bajnak, mivel a maga nemében mindegyik nagyon jó könyv. Az első egyértelműen kimagasló számomra, de a többi sem okozott még csalódást. Így a mostani, negyedik rész sem…

A történet jól fel lett építve, kellő feszültséget hordozott magában. Bár szerintem a tűzhalál az egyik legrosszabb halálnem (vagy baleset, ha az illető túléli, de maradandó égési sérülései lesznek), mégis érdekes volt, ahogyan az áldozatok szemszögéből is részletezve lett valamennyire. A nyomozással kapcsolatban nem nagyon tudnék külön mit kiemelni, mert igazából szokványos volt. Nekem mondjuk nagyon furcsa ez a rengeteg tagolás, ami két-három oldalas fejezeteket alakít ki. A nagyon hosszú, több tízoldalas fejezeteket sem szeretem, de ez a fajta tördelés kicsit kizökkenti az embert. Főleg, amikor nem is változik az elbeszélő, csak másik helyszínre vagy eseményre ugrunk. De azért ettől még követhető maradt a cselekmény.

Elég szokatlan volt számomra, hogy a túlélő áldozatok és családjaik mennyire részletesen be lettek mutatva. Bár vitathatatlan, hogy ezzel sokkal erőteljesebb érzelmeket lehet kiváltani az olvasóból, hiszen nagyon emberi oldaláról mutatta meg egy-egy ilyen gyilkolás hatásait egy egész családra nézve. Viszont azzal, hogy folyamatosan újra és újra képbe hozták az áldozatok családjait (főleg az elsőt), én arra számítottam, hogy végül lesz valami fontos szerepük, jön valami váratlan fordulat, de végül nem történt semmi, és ettől az egész olyan különösnek tűnt.

Ami viszont tényleg konkrétan idegesített a könyvben, az két szereplő volt. Az egyik maga a főszereplőnő, akinek a „magánéletével” kapcsolatosan egyszerűen a negyedik részre sem tudok napirendre térni. Itt egészen pontosan a kikapcsolódásként értelmezett kis játékára gondolok természetesen… Nem magával a cselekménnyel van bajom (mindenkinek megvan a saját hülyesége), de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes valaki sokáig úgy élni, hogy csak és kizárólag ez jelenti a magánéletét, de közben meg folyton azon aggódik, nehogy lebukjon… Ráadásul szerintem olykor már-már paranoiás a viselkedése, és nem csak a kis „szórakozása” miatt… A másik idegesítő szereplő az egyik főbb nyomozónő (bár egyébként megállapítottam, hogy más könyvekben összesen nincs annyi női rendőr, mint itt), aki meg állandóan azért siránkozott, hogy miután saját akaratából visszament dolgozni, nem tud otthon lenni a családjával… Hát ő konkrétan minden alkalommal felidegesített… Értem én, hogy nagyon szereti a munkáját, de a családja is nagyon fontos, de akkor is döntse már el, mit akar jobban… Állandóan azzal jön, hogy mennyire sokat jelent neki a munkája, aztán többször sérül meg egy-egy részben, mint a többi szereplő együtt, és akkor meg rádöbben, hogy megéri-e ezért elveszíteni mindent… Tudom, valószínűleg ez egy teljesen reális probléma a való életben is, de ennyi szenvedés azért engem már erősen kiidegel…

A végkifejlet is jól lett kialakítva. Bár az első gyanúsított letartóztatásakor én már tudtam, hogy úgysem ő lesz a valódi tettes, azért még a vége is tartogatott meglepetéseket. Részben az elkövetés indokát és tettesét nézve, részben viszont az utolsó fejezet volt az, ami elég betegre sikeredett bizonyos értelemben (bár szerintem abból is lehetett sejteni valamit korábban). Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szálból mit hoznak majd ki egyébként. De amúgy a főtörténet során én nem jöttem rá, ki lehet a tettes, és már nagyon vártam, hogy kiderüljön. És szerencsére nem volt gyors lezárás sem, megfelelő hosszúsággal és részletességgel lett befejezve.

Összességében szerintem ez is jó kis történet volt, az említett (számomra) negatívumok ellenére… Tetszik, hogy könyvről könyvre egy másik sztorit kapunk, ráadásul a tűz miatt ez most lényegesen eltért az előzőektől. Kíváncsian várom a többi könyvet is.

Chris Carter: A keresztes gyilkos

Nos, ez az író aztán jól belekezdett az írásba ezzel a könyvvel (persze lehetséges, hogy valójában nem ez az első könyve, de magyarul, ennek a sorozatnak a részeként ez jelent meg először)... Az biztos, hogy alaposan feladta saját magának a leckét, hiszen több folytatása is létezik már a könyvnek, és bizony azoknak is meg kell majd ugraniuk ezt a szintet. És ez bizony egy nagyon-nagyon jó könyv volt.

A sorozatgyilkos megléte már alapjában véve tetszett, hiszen továbbra is ez az egyik kedvenc témám. Itt ráadásul egy betegesen elvetemült pszichopatát kaptunk, aki válogatott módszerekkel ölte meg áldozatait. Végtelenül brutális volt minden egyes halál, bár amúgy én a régebbi esetekről is olvastam volna még részletesebben...

Egyébként a nyomozás talán néha egy kicsit unalmassá vált, főleg a két nyomozó párbeszéde volt olyankor fárasztó. Meg egy idő után maga a főszereplő is, az állandó önsajnálatával. De egyébként nem volt probléma a történettel, izgalmas és érdekes volt, nagyon gyorsan lehetett vele haladni. A második szálat, ami nem a sorozatgyilkossággal, de egy másfajta bűncselekménnyel foglalkozott, nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, lesz valamiféle kapcsolódási pont, végül azonban egy fejezetnyi időt szentelt rá az író és ezzel annyiban is maradt... Kicsit ki lehetett volna fejteni bővebben szerintem, mert így olyan volt, mintha véletlenül került volna bele a történetbe...

A végkifejlet nyilván valamilyen szinten úgy alakult, ahogyan az várható volt (a tettes elfogása), viszont tartogatott meglepetéseket. Az elkövető személyét szerintem volt olyan pillanat, amikor meg lehetett volna tippelni, de egyáltalán nem állítanám, hogy biztosan tudtam volna ki lesz az. Végül a személy nem is okozott különösebb meglepetést, az indíték viszont annál inkább. Ott azért kicsit leesett az állam, hogy valaki tényleg ennyire összeszedetten, megfontoltan és eltervezetten képes legyen gyilkolni...

Összességében szerintem egy nagyon jó könyv volt, nem is kevés brutalitással, így az érzékenyebb lelkűeknek nem kifejezetten ajánlanám. De bárki, aki képes elviselni a kínzások részletes(ebb) leírását, annak javaslom elolvasásra, szerintem nagyon könnyen lehet vele haladni.

B.A.Paris: Zárt ajtók mögött

Nos, végre sikerült olyan könyvet kézbe vennem, aminek az olvasásával nem kellett megszenvednem… Olvastatta magát a történet, és alapvetően a fülszövegnek teljesen megfelelő volt minden. Talán egy kicsit túlságosan is, mert nem igazán történt benne semmi meglepő…

Talán annyi volt az újdonság a hasonló könyvekkel kapcsolatban, hogy itt nem testi bántalmazáson volt a hangsúly, hanem egyértelműen a pszichés és lelki megpróbáltatásokon (ami valószínűleg adott esetben még rosszabb is…). Én igazából bele sem tudok gondolni ebbe a helyzetbe, egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ennyi ideig képes mindezt kiállni (pedig itt valójában kevesebb, mint másfél évről van szó). Azt már sokkal inkább el tudom hinni, hogy vannak ennyire beteg emberek, akik ilyesmiket művelnek másokkal, bár ettől még nem lesz kevésbé elvetemült dolog. Mindenesetre valamilyen szinten érdekes volt olvasni mindkét szemszögből az eseményeket: a pszichopata férfit, akinek a viselkedése egyszerűen beteg és feldolgozhatatlan, illetve a női áldozatot, aki ebben az esetben valóban kénytelen elviselni mindent tőle…

Nekem egyénként egy kicsit hiányos volt a szereplők bemutatása, pontosabban csak a férfi főszereplőé. A nőről elég információt kaptunk, a mellékszereplők pedig nem sok vizet zavartak, de valahogy nekem hiányzott a férfi bemutatása. Rendben, megismertük a nem túl vidám gyerekkorát, és valamennyire el lett magyarázva, hogy miért lett ilyen, de valamiért mégis hiányérzetem volt vele kapcsolatban…

A végkifejlet egy kicsit csalódás volt számomra, ugyanis a könyv háromnegyedénél elkezdtem abban reménykedni, hogy majd valami nagy csattanó vár rám a végén. Ez azonban elmaradt, és gyakorlatilag egy előre borítékolható befejezést kaptunk. Bár azért azt el kell ismernem, hogy egy aprócska, ám igen lényeges fordulatot még berakott a végére az író, ami nagyon tetszett.

Összességében én jó könyvnek tartom. Nagyon olvastatja magát, könnyű is vele haladni. A téma nem túl vidám, de azért nem is forgolódik tőle álmatlanul az ember éjszakánként. Igazából a krimi megjelölést nem értem, egyértelmű, hogy ez a thriller műfajt képviseli.

Karin Slaughter: Kegyetlen kötelékek

Nos, mostanra igen vegyes érzéseim vannak az írónővel és könyveivel kapcsolatban. A hat részből álló könyvsorozat ismertette és szeretette meg velem a szerzőt (bár azok közül sem mind tetszett ugyanannyira). Aztán jött egy családregény, amiben a krimi/thriller szál nagyon jó lett volna, ha több szerepet kap. És most itt van ez, amit nem is tudok hova sorolni…

Először is, ami végig eszembe volt az olvasása közben, és valamennyire zavart is, az az volt, hogy néhol nagyon úgy tűnt, mintha lenne valamiféle előzménye a könyvnek. Még a borítón is úgy tüntették fel, mintha valaminek a folytatása lenne, de magyarul nem jelent meg semmi ilyesmi… Viszont néha meg úgy éreztem, mintha nem is lenne valódi előzménye, csak néhol utaltak a korábbi, hatrészes sorozatra. Szóval valójában nem is lehetett eldönteni, hogy melyik változat az igaz, de ez engem személy szerint nagyon zavart.

És ha már a zavaró tényezőknél tartunk, akkor kitérnék, majdnem az összes szereplőre is… Talán két vagy három szereplő akadt benne, akik nem idegesítettek halálra. A többiek egytől egyik az idegeimre mentek. Kezdeném is a sort a férfi főszereplővel, aki a feleségével való totálisan egészségtelen és megmagyarázhatatlan kapcsolata miatt váltotta ki az ellenszenvemet. A majdnem ötszáz oldal alatt sem bírtam rájönni, hogy valaki hogyan képes ezt a viselkedést elviselni. Idegesített, hogy a normális kapcsolat ellenében is inkább őt választotta; idegesített, hogy semmit sem tett azért, hogy bármi is változzon; és idegesített, hogy minden rossz dolog után is még őt mentegette. Aztán persze az említett feleség sem volt egyszerű eset: fel sem tudtam fogni, hogyan alakulhat ki valakinek ilyen személyisége, még a gyerekkorában átélt borzalmak ellenére sem. A többi irritáló szereplő pedig egyszerűen a viselkedésével, a gondolkodásmódjával váltotta ki az ellenszenvemet…

Amúgy a történetről nem is tudom, mit írjak… Tulajdonképpen egy esemény miatt nyomoztak benne, de az valójában erősen visszanyúlt a múltba. Állandóan derültek ki különböző kapcsolódási pontok a szereplők között, és a végére már olyan érzésem volt, hogy mindenki kapcsolatban áll mindenkivel. (Ez persze így nem igaz, de annyira megcsavarták már a különböző szálakat, hogy mégis így tűnt.) A nyomozás egyébként nem volt kimondottan izgalmas. Vártam, hogy kiderüljenek dolgok, és nem volt rossz az a megoldás sem, hogy egy kicsit ugráltunk az időben, és ugyanazt az eseményt több szempontból is végigkövethettük. A végére mégis kettős érzésem volt a történettel kapcsolatban: a folyamatos fordulatokkal fenn tudták tartani az érdeklődésemet, utólag belegondolva viszont nem tűnt különösebben izgalmasnak…

Ami még kimondottan idegesített, az az volt, hogy néha olvasóként már tisztában voltam bizonyos dolgok jelentőségével, vagy egyenesen tudni lehetett, hogy mi, miért és hogyan történt, de a szereplők még nem voltak ezen ismeretek birtokában, és még mindig teljesen tévúton jártak. Aztán egyszer csak minden bevezető nélkül, hirtelen ők is rájöttek a megoldásra, de hogy hogyan vagy miből, az már nem volt letisztázva. Egyébként ez több helyen is megfigyelhető volt: mintha csak a semmiből egy isteni szikra kipattant volna az emberek fejéből, és megvilágosodtak egy-egy dologgal kapcsolatban…

A végkifejlet is tartogatott még meglepetéseket, ami határozottan pozitív dolognak számít. Bár az meglehetősen furcsa volt, hogy miután az egész nyomozás lassan haladt előre, a végén kaptunk egy lövöldözős –egyébként gondolom izgalmasnak szánt-, befejezést, ami annyira nem is illett ide…

Összességében nem volt rossz könyv, de nem is lett a kedvencem. Egynek elment, de a hatrészes sorozat továbbra is toronymagasan vezet. Végig lehet olvasni, mert nem unalmas, de a szereplők azért elég nyomorultak benne.

Sebastian Fitzek: Ámokjáték

Nos, sajnos ennél a könyvnél a fülszöveg nagyon félrevezetett, ezért egy kicsit csalódást okozott. Egy elmebeteg pszichopatára számítottam, de végül semmi sem az volt benne, aminek látszott, és olyan szálakat hozott be, amikre egyáltalán nem voltam felkészülve, így nem is nagyon tudtam velük mit kezdeni...

Az eleje egyébként jól indult, ott még azt kaptam, amit vártam. Aztán nagyon hamar kiderültek olyan információk, amikből már sejtettem, hogy nem arról fog szólni a történet, mint amire számítok... És ez persze be is igazolódott végül. Bár olvasmányos volt, most mégsem volt annyi időm olvasni, viszonylag lassan haladtam vele. Lehetséges, hogy emiatt sem tudtam annyira megbarátkozni a cselekménnyel. Mindenesetre annyi biztos, hogy egyáltalán nem ilyen történetre számítottam, ezáltal nem is tetszett. Egyébként nem lett volna vele baj, mert fordulatos volt, és valóban még a végén is tartogatott meglepetéseket. De annyira mást vártam, hogy ezzel már nem tudtam mit kezdeni.

A végkifejlet nem volt rossz, tetszett, hogy még ott is volt váratlan fordulat, amire szerintem tényleg nem lehetett számítani. Főleg azért nem, mert utólag visszagondolva nevetségesen volt másra terelve a gyanú, mint beépített ember... Olyan szinten egyértelműsítették, hogy kiről lesz szó, hogy ha utána a valódi személlyel kapcsolatos részeket visszaolvastam volna, hát biztosan semmi nem utalt volna rá. Nyilván az író nem akarta előre lelőni a poént, de nagyon nem szeretem ezt a fajta megoldást (vagyis azt, hogy teljesen egy emberre koncentrálnak, aztán pedig valaki más lesz a tényleges tettes...)

Összességében nem volt ez rossz könyv, de mivel én nagyon is egy brutális szociophatrára számítottam, és semmi ilyesmit nem kaptam végül, sajnos nem tudok ettől elvonatkoztatni és objektívan véleményt nyilvánítani...

Joy Fielding: Suttogások és hazugságok

Nos, igencsak vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Elég lassan indult be, és valahogy a fülszöveg alapján nem ilyen felépítésre számítottam. A végére aztán alaposan felpörögtek az események, de valahogy olyan hihetetlennek tűnt számomra az egész, nehéz volt összeegyeztetni a korábban olvasottakat a végkifejlettel...

Eleinte kicsit nehezen haladtam vele, mert nem tűnt túl izgalmasnak. Csak egy szerencsétlen nő életéről olvashattunk, aki maximálisan ki van éhezve mindennemű szeretetre, de mégsem tudja elképzelni, hogy szerethetik... Ahogy haladtunk előre a történetben, azért elég világosan kirajzolódott, hogy ez miért alakult így ki nála, de attól még nem volt egy felemelő életút. Engem kimondottam idegesített a nő naivitása, szerencsétlenkedése és életképtelensége, még akkor is, ha mindezeket a sanyarú gyerekkora okozta leginkább. Én nem képtelen voltam sajnálni őt (maximum csak az anyja miatt...), és egyáltalán nem lepett meg, ami kiderült róla...

Igazából a jó néhány fejezeten átívelő végkifejletig nem nagyon történt semmi a könyvben. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nagyjából ugyanazokat az eseményeket olvasnám, csak újabb szereplők bevonásával. Így utólag belegondolva nem is arról szólt a könyv, ami a fülszövegben olvasható, hiszen az egész csak megtévesztés volt. Annak mondjuk remek... Valójában én magam sem tudom eldönteni, hogy tetszett ez a félrevezetés a hatásos csattanóért, vagy felesleges volt. Kicsit mindkettőt helyesnek tartom, nem tudnám letenni egyik mellett sem száz százalékig a voksomat.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, bár engem kicsit untatott az elején, illetve a főszereplőnőtől egyenesen a falra másztam. A befejezés azért elég nagyot ütött, nem hiszem, hogy bárki is számított volna a cselekmény ilyentén alakulására.

M. J. Arlidge: A babaház

Nos, erre a könyvre most tényleg nagy szükségem volt... Bár ahhoz nagyon sok minden kellene, hogy kiábránduljak az olvasásból, ha az utóbbi néhány hét után, amikor több, számomra borzasztó könyv is a kezembe akadt, még ebben az íróban is csalódnom kellett volna, hát lehet, hogy egy kicsit elment volna a kedvem az olvasástól. Szerencsére azonban még véletlenül sem történt így, és a szerző ismét hozta a formáját (velem együtt), ugyanis az előző részhez hasonlóan, ezt is két nap alatt sikerült kiolvasnom.

A történet -vagy inkább maga a könyv, a kivitelezés- nekem az első részre hasonlított kicsit, mert itt is szenvedtek ugyan fizikailag az áldozatok, de a lelki és pszichés kínok szerintem hangsúlyosabbak voltak. Én mondjuk arra számítottam, hogy a tettes végül egy olyan személy lesz, aki már feltűnt a cselekményben, legalább említés szintjén, de a korábbi kötetekhez képest ez, és az elkövető neme is változott. Ami tulajdonképpen nem rossz dolog, hiszen mindent meg lehet unni, így viszont fenntartom, hogy a szerző egyelőre nem tud hibázni (remélem, így is marad). Bár valószínűleg az első részhez egyik sem fog felérni (nálam legalábbis), mindegyik kötet tökéletesen megállja a helyét, akár a sorozat részeként, akár önálló műként tekintek rá.

Egyébként a gyors haladáshoz részben hozzájárult, hogy nagyon rövid fejezetek követték egymást benne, ami bevallom, az elején furcsa is volt. De mivel (majdnem) mindegyik váltásnál egy másik szereplő szemszögéből láttuk az eseményeket, indokolt volt. Bár más könyveknél zavarni szokott a sok váltás és a sok szereplő, itt semmi bajom nem volt vele, abszolút követhető maradt a történet, sőt még valamiféle pluszt is adott neki, hogy nem túlnyomóan a főszereplőről olvashatunk, hanem bizony bőven akad fejezete a többi szereplőnek is.

A szereplőkkel kapcsolatban igazából mindegyik kötetnél vegyes érzéseim voltak. Valamiért a főszereplőnőt nem tudom megkedvelni, de erre tényleg nem tudok különösebb indokot felmutatni. A többiek pedig hiába főbb mellékszereplők, akikre tényleg épít a történet, mégsincs róluk soha annyi információ, hogy rendes képet alkothassak róluk, így többnyire a pillanatnyi döntéseik alapján ítélem meg őket. Általánosságban mindegyikükről elmondható, hogy részemről teljesen semleges vagyok az irányukba, bár ebben a részben volt olyan, aki határázottan kiverte nálam a biztosítékot a szakmaiatlan és etikátlan, már-már dilettáns viselkedésével...

A végkifejlet tulajdonképpen nem volt rossz, egy nagyon picit még talán elbírt volna a vége, de egyáltalán nem volt hiányérzetem. Minden szál elvarrásra került, és csak olyan kérdések maradtak nyitva, amelyek egyértelműen a további folytatásra utalnak.

Összességében szenzációs könyvnek tartom, végre egy olyan történet, amelyet tényleg a thriller kategóriába tudok sorolni... Aki olvasta az előző részeket, annak természetesen ez is kötelező (és mivel nem igazán elevenítik fel a korábbi történéseket, úgy gondolom, hogy szükség is van az előzmények ismeretére), de a három közül szerintem eddig ez a legkevésbé durva.

Kate Bennett: Megkarcolt élet

Nos, ez a könyv most tényleg tetszett. És biztosra mondhatom, hogy magyar írótól ez lett a kedvenc könyvem. Bevallom, hogy alapjában véve úgy gondoltam, hogy biztosan tetszeni fog, viszont az elmúlt egy-két évben annyi könyvet olvastam, amiben a főszereplőnő állandóan szenved, hogy végül kicsit féltem hozzákezdeni. Nyilván valamennyire itt is hangsúlyos volt a múltban és a jelenben elszenvedett fizikai és lelki terror, de szerencsére nem vitték túlzásba, és élvezhető volt a könyv.

A cselekmény nagyon jól felépített és kidolgozott volt, végig lehetett követni benne az eseményeket. Mondjuk a mellékszereplőkről nem igazán derültek ki információk, én ezt kicsit hiányoltam. Ahogyan az a múltbeli részleteket is. Csak az elején volt néhány visszatekintés a nő korábbi életére, aztán már csak a jelenben játszódott. Szerintem kicsit többet is lehetett volna erről írni, ahelyett, hogy a mostani kínlódásokat olvassuk... Én személy szerint a tettes szemszögéből vett fejezeteket jobban szerettem, mert az elég beteg volt (és tudjuk, hogy nekem az tetszik igazán). Igazából a szerelmi szál nem is nagyon tetszett, kicsit túlzásnak éreztem.

A végkifejlet szerintem nem tartogatott meglepetéseket. Bár az elején még több tippem is volt a második tettes személyére, nagyon hamar tudtam, hogy valójában ki lesz az, szerintem egyetlen krimirajogónak sem okozott problémát. Mivel nem volt túlságosan hosszú könyv, így végül is a befejezés sem volt rövid a többi részhez képest, valamiért mégis hiányérzetem volt. Vagy csak az lepett meg, hogy egy majdnem lezárás után további fejezetek következtek, egyfajta második befejezésként. Nyitott kérdés tulajdonképpen nem maradt utána, de szerintem egy kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni.

Összességében egy nagyon jó, bár elég beteg könyv, akik szeretik a pszichothrillereket, azoknak kötelező.