M. J. Arlidge: A babaház

Nos, erre a könyvre most tényleg nagy szükségem volt... Bár ahhoz nagyon sok minden kellene, hogy kiábránduljak az olvasásból, ha az utóbbi néhány hét után, amikor több, számomra borzasztó könyv is a kezembe akadt, még ebben az íróban is csalódnom kellett volna, hát lehet, hogy egy kicsit elment volna a kedvem az olvasástól. Szerencsére azonban még véletlenül sem történt így, és a szerző ismét hozta a formáját (velem együtt), ugyanis az előző részhez hasonlóan, ezt is két nap alatt sikerült kiolvasnom.

A történet -vagy inkább maga a könyv, a kivitelezés- nekem az első részre hasonlított kicsit, mert itt is szenvedtek ugyan fizikailag az áldozatok, de a lelki és pszichés kínok szerintem hangsúlyosabbak voltak. Én mondjuk arra számítottam, hogy a tettes végül egy olyan személy lesz, aki már feltűnt a cselekményben, legalább említés szintjén, de a korábbi kötetekhez képest ez, és az elkövető neme is változott. Ami tulajdonképpen nem rossz dolog, hiszen mindent meg lehet unni, így viszont fenntartom, hogy a szerző egyelőre nem tud hibázni (remélem, így is marad). Bár valószínűleg az első részhez egyik sem fog felérni (nálam legalábbis), mindegyik kötet tökéletesen megállja a helyét, akár a sorozat részeként, akár önálló műként tekintek rá.

Egyébként a gyors haladáshoz részben hozzájárult, hogy nagyon rövid fejezetek követték egymást benne, ami bevallom, az elején furcsa is volt. De mivel (majdnem) mindegyik váltásnál egy másik szereplő szemszögéből láttuk az eseményeket, indokolt volt. Bár más könyveknél zavarni szokott a sok váltás és a sok szereplő, itt semmi bajom nem volt vele, abszolút követhető maradt a történet, sőt még valamiféle pluszt is adott neki, hogy nem túlnyomóan a főszereplőről olvashatunk, hanem bizony bőven akad fejezete a többi szereplőnek is.

A szereplőkkel kapcsolatban igazából mindegyik kötetnél vegyes érzéseim voltak. Valamiért a főszereplőnőt nem tudom megkedvelni, de erre tényleg nem tudok különösebb indokot felmutatni. A többiek pedig hiába főbb mellékszereplők, akikre tényleg épít a történet, mégsincs róluk soha annyi információ, hogy rendes képet alkothassak róluk, így többnyire a pillanatnyi döntéseik alapján ítélem meg őket. Általánosságban mindegyikükről elmondható, hogy részemről teljesen semleges vagyok az irányukba, bár ebben a részben volt olyan, aki határázottan kiverte nálam a biztosítékot a szakmaiatlan és etikátlan, már-már dilettáns viselkedésével...

A végkifejlet tulajdonképpen nem volt rossz, egy nagyon picit még talán elbírt volna a vége, de egyáltalán nem volt hiányérzetem. Minden szál elvarrásra került, és csak olyan kérdések maradtak nyitva, amelyek egyértelműen a további folytatásra utalnak.

Összességében szenzációs könyvnek tartom, végre egy olyan történet, amelyet tényleg a thriller kategóriába tudok sorolni... Aki olvasta az előző részeket, annak természetesen ez is kötelező (és mivel nem igazán elevenítik fel a korábbi történéseket, úgy gondolom, hogy szükség is van az előzmények ismeretére), de a három közül szerintem eddig ez a legkevésbé durva.

Kate Bennett: Megkarcolt élet

Nos, ez a könyv most tényleg tetszett. És biztosra mondhatom, hogy magyar írótól ez lett a kedvenc könyvem. Bevallom, hogy alapjában véve úgy gondoltam, hogy biztosan tetszeni fog, viszont az elmúlt egy-két évben annyi könyvet olvastam, amiben a főszereplőnő állandóan szenved, hogy végül kicsit féltem hozzákezdeni. Nyilván valamennyire itt is hangsúlyos volt a múltban és a jelenben elszenvedett fizikai és lelki terror, de szerencsére nem vitték túlzásba, és élvezhető volt a könyv.

A cselekmény nagyon jól felépített és kidolgozott volt, végig lehetett követni benne az eseményeket. Mondjuk a mellékszereplőkről nem igazán derültek ki információk, én ezt kicsit hiányoltam. Ahogyan az a múltbeli részleteket is. Csak az elején volt néhány visszatekintés a nő korábbi életére, aztán már csak a jelenben játszódott. Szerintem kicsit többet is lehetett volna erről írni, ahelyett, hogy a mostani kínlódásokat olvassuk... Én személy szerint a tettes szemszögéből vett fejezeteket jobban szerettem, mert az elég beteg volt (és tudjuk, hogy nekem az tetszik igazán). Igazából a szerelmi szál nem is nagyon tetszett, kicsit túlzásnak éreztem.

A végkifejlet szerintem nem tartogatott meglepetéseket. Bár az elején még több tippem is volt a második tettes személyére, nagyon hamar tudtam, hogy valójában ki lesz az, szerintem egyetlen krimirajogónak sem okozott problémát. Mivel nem volt túlságosan hosszú könyv, így végül is a befejezés sem volt rövid a többi részhez képest, valamiért mégis hiányérzetem volt. Vagy csak az lepett meg, hogy egy majdnem lezárás után további fejezetek következtek, egyfajta második befejezésként. Nyitott kérdés tulajdonképpen nem maradt utána, de szerintem egy kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni.

Összességében egy nagyon jó, bár elég beteg könyv, akik szeretik a pszichothrillereket, azoknak kötelező.

John Cure: A gonosz új arca

Nos, összességében tetszett a könyv. Mivel a végén lévő írói életrajzzal kezdtem, eléggé meglepődtem, hogy magyar íróról van szó, de persze ez nem változtatott semmin, sőt így utólag örülök neki, hogy magyar szerzőtől is olvashattam ennyire brutális könyvet.

A történet az elejétől a végéig le tudta kötni a figyelmemet, érthető és könnyen olvasható volt. Viszont nem igazán értettem, hogy például az író és felesége története miért lett ennyire részletesen bemutatva, sőt eleinte ők jelentették a fő szálakat is. Persze a végkifejlet (egy része) szempontjából érthető volt, hogy tudni kell, hogyan jutottak el odáig, ahol vannak, ezáltal nem is azt mondom, hogy az egészet hagyni kellett volna. Viszont néhány részlet úgy tűnt, hogy csak töltelékként használ az amúgy sem hosszú könyben... Ehelyett sokkal én például sokkal szívesebben olvastam volna a sorozatgyilkos életéről, ami csupán egy oldalban lett összesűrítve a könyv végén. Vagy mondjuk az általa elkövetett gyilkosságokról, hiszen azzal, hogy kettőt részletesen bemutatásra került, folyton csak az vártam, mikor tudhatunk meg még több ilyen részletet. Aztán a jelenből is vettek két gyilkosságot, és azokról gyakorlatilag ennyi is volt. Bár a hosszú könyvek sokszor sikerülnek túl terjengősre, ez a könyv bizony elbírt volna még legalább száz oldalt (az általam szükségtelennek ítélt részek kivételével)...

Miután elkezdtem olvasni, én arra számítottam, hogy valamiféle természetfölötti dolog kerül majd a képbe, hiszen olyan volt, mintha reinkarnációról lenne szó. De tulajdonképpen ki sem derült, hogy miről is volt itt szó... Legfőképp azért vártam a végkifejletet, hogy megtudhassam, hogy miért olyan a fiú, amilyen, de mindez elmaradt. Nem utaltak természetfeletti dologra sem benne, de tudathasadás vagy bármilyen más okot sem sikerült felmutatni... Számomra ez mondjuk elég nagy csalódást okozott.

És ha már a csalódásoknál tartunk, akkor ki kell emelnem a könyv valószínűleg legnagyobb negatívumát, amely főleg azért idegesített, mert magyar könyvről volt szó. Értem én, hogy gépelés közben hibázik az ember. Azt is értem, hogy a lektor sem vehet észre mindent. Éppen ezért, ha elütési, elválasztási hiba van egy könyvben, afölött még el tudok siklani. Helyesírási hiba felett már nem annyira, de az is előfordul. Az viszont, hogy az évszámok ennyire el legyenek rontva, az már tényleg mindennek a teteje volt... Néhányszor dühöngve meg kellett állnom az olvasással, és kicsit lerakni a könyvet, hogy ne vágjam a földhöz (amit egyébként soha nem tennék meg egyetlen könnyvel sem). Itt most konkrét példát fogok hozni, mert a helyzet azt kívánja. A sorozatgyilkos halálának éveként 1988-at (azon belül júniust, vagyis az év kb. közepét) adtak meg, a könyv végén pedig az öldöklés intervallumaként 1987-1989 között szerepelt, tehát annyira elszánt gyilkos volt, hogy még a halála utána is tudott áldozatokat szedni... Ezen kívül, ha valóban a reinkarnációt akarták volna beépíteni a történetbe (ami ugyebár végül is nem derült ki), akkor sem igazán érthető, hiszen az általában az ugyanakkor, de legalábbis ugyanazon a napon meghalt, illetve született emberek között szokott fennállni (nyilván közhiedelmek alapján). A feltüntett halál időpontja és a házaspár gyerekének születése között pedig négy hónap telt el. Ami pedig a "kedvencem" volt, az az, hogy az 1989-ben megszületett gyerek 1996-ban hogyan töltheti be a nyolcadik életévét... Szerintem az első néhány fejezetnél többet töltöttem el a visszalapozgatással, mint olvasással, mert próbáltam kitalálni, hogy most akkor én olvastam-e valamit rosszul vagy tényleg ekkora hiba van a könyvben. És sajnos az utóbbi volt igaz. És ami aztán még szebbé tette az egészet, a könyv végén következett: az a fiú, amelyik 1996 februárjában a nyolcadik életévét töltötte, az 2006 júniusában (azaz kerek tíz évvel később) 17 éves volt... Egyszerűen már nem is akartam elhinni az egészet. Fogalmam sincs, hogy ez kinek a hibájára vezethető vissza, de egyszerűen hihetetlennek tartom, hogy ez így megjelenhetett nyomtatásban, anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna egy ilyen kapitális hiba...

Összességében egyébként tényleg jó könyv volt, olvasmányos és a maga nemében szórakoztató is. Én a beteg lelkemmel imádtam a véres, szadista jeleneteket, de amúgy is jól lehetett vele haladni. Sajnos a felsorolt hibák (főleg az utolsó bekezdés) számomra hatalmas negatívumot jelentett, mert az ilyen dolgok bármelyik könyvnél iszonyúan zavaróak tudnak lenni számomra.

M. J. Arlidge: Üsd, vágd

Nos, az a helyzet, hogy erről a könyvről túl sok mindent nem fogok tudni írni. Egyszerűen imádtam az első oldaltól az utolsóig. Valamit nagyon tudhat az író, mert majdhogynem egy ültő helyemben olvastam ki az egészet, ami elég ritka nálam, bármennyire is érdekes az adott könyv. (Ebben az esetben erősen besegített, hogy éppen nem akadt egyéb elfoglaltságom, míg máskor sajnos nem vagyok ilyen kedvező helyezetben...)

Az első részt még ennél a kötetnél is jobban imádtam, és amikor megláttam ennek a borítóját, éreztem, hogy nem sokban fog alulmaradni az előzőhöz képest. Szerencsére valóban így volt, bár annak a története, cselekménye és főleg a szadizmusa sokkal jobban megfogott. Szadizmusban mondjuk itt sem volt hiány, csak épp teljesen másféle volt... Egyébként jól ki volt dolgozva a történet, nem hagyott maga után kérdéseket, végig abszolút lekötötte a figyelmemet a cselekmény, esély nem volt közben elkalandozni. Persze ezúttal is a gyilkos szemszögéből megírt részek tetszettek legjobban, de érdekes volt a rendőrök életébe is bepillantani.

Egyébként bármennyire is imádtam a könyvet a fantasztikus cselekménye miatt, a szereplők egyszerűen borzalmasak. Nemigen van benne szimpatikus ember, sőt... Többnyire majdnem mindegyik idegesítő vagy negatív valamiért. Főleg az újságíró irritáló benne, már viszketett a tenyerem a róla szóló részeknél... A főszereplőnő sem sokkal jobb, mert nagyon öntörvényű és azért lelkileg sincs teljesen rendben egy ilyen munkához, de végül is jó benne... Ami az áldozatokat illeti, nos velük kicsit sem éreztem együtt, mert rendszerint nagyon felhúztam magam, amikor a viselt dolgaikról olvastam.

A befejezés is nagyon jól meg volt írva, minden a helyére került végül, és folyamatosan voltak benne meglepetések. Szerintem elég jól el voltak osztva a történések, szerencsére az író nem sűrített bele mindent az utolsó néhány oldalba. Nekem mondjuk a tényleges befejezés elég nyitott maradt, bár mivel tudom, hogy van folytatása, így ez sem zavart annyira.

Összességében nagyon jó könyv lett, bár kell hozzá gyomor. Aki olvasta és szerette első részt annak ez is biztosan elnyeri a tetszését.

Val McDermid: Szirének éneke

Nos, ez egy nagyon jól sikerült könyv volt. Sajnos különböző okok miatt csak elég lassan sikerült kiolvasnom, de ez egyáltalán nem rajtam vagy a könyvön múlott... Már a fülszöveg alapján éreztem, hogy egy jó könyv lesz, de sokkal többet kaptam, mint amit vártam. Az elejétől a végéig jól fel volt építve, bár szokásomhoz híven a nyomozós része most is kicsit kevésbé kötötte le a figyelmemet, de attól még nem volt rossz, csak a beteg lelkű pszichopata szemszöge mindig sokkal érdekesebb számomra...

És most maximálisan kiélhettem a saját beteg oldalamat, amikor a gyilkos fejezeteit olvastam... Ennyire brutális módon gyilkoló tettessel nagyon rég találkoztam (ha egyáltalán volt már hasonló). A maga véres borzalmában egyébként nagyon ötletes módszer(ek) volt(ak).

Bár néha a nyomozás része kicsit monoton lett, mégsem untatott, mert a profilozó munkája nagyon is érdekelt, és izgalmas volt olvasni, hogy mikre jön rá nagyon kevés információk alapján.

A végkifejlet szerintem nagyon gyorsra sikeredett az egyébként hosszú könyvhöz képest. Egy leheletnyivel talán lehetett volna hosszabb és részletesebb. A gyilkos konkrét személyére végül is nem jöttem rá, és akadt meglepetés a végén, de néhány információ azért nem volt nagy újdonság.

Összességében nekem nagyon tetszett a könyv, én mindenképpen ajánlanám elolvasásra, de csak erős idegezetűeknek...

Camilla Grebe - Asa Träff: A terapeuta

Nos, egy újabb skandináv krimi, ami a megszokott módon elég kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Ha csak a krimi részt nézem, semmiképpen sem mondanám unalmasnak, viszont a főszereplő szenvedése kiakasztó volt. És akkor még visszafogottan fogalmaztam...

Mostanában kezdem kicsit unni, hogy folyamatosan olyan könyvek kerülnek a kezembe, amikben valaki rettenetesen szenved. És nem, nem egy sorozatgyilkos által megkínzott áldozatra gondolok, aki a fizikai fájdalmaktól szenved, hanem a sok lelki nyomoréktól. Persze a legtöbb esetben érthető, hogy valami akkora traumát okozott az egyénnek az életében, hogy attól elég rossz lelki állapotba került. De szerintem ezt minden olvasó fel tudja fogni már a könyv elején is, néha-néha később is utalva rá, teljesen felesleges minden második oldalon arról olvasni, hogy mennyire rossz neki, mennyire életképtelen... És sajnos ez ebben a könyvben nagyon így volt. Már az elején annyira idegesített a főszereplő, hogy nagyon nehezen tudtam rávenni magam az olvasásra. Ráadásul egy pszichológusról volt szó, akinek pontosan a saját tüneteit kellett volna kezelnie, bár szerintem olykor rosszabb volt a betegeinél is... Tudom, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, és ezt most értem a pszichológusokra is, és nehéz rávennie magát, hogy segítséget kérjen, de számomra felfoghatatlan volt, hogy aki ennyire nincs rendben lelkileg, az hogy mer egyáltalán segíteni másokon.

A cselekmény egyébként rendben volt, mondjuk nagy nyomozásról én különösebben nem beszélnék, mert szinte véletlenül derültek ki dolgok, a vége pedig magától megoldódott... Bár a gyilkos személye számomra okozott meglepetést, sajnos nagyon kevés figyelmet fordítottak a krimi részre, helyette leginkább egy önsajnálatban élő, szerintem már direkt szenvedő nő folyamatos hisztijeit olvashattuk...

Összességében nem lenne rossz könyv, bár ha a sok felesleges szenvedést kivennénk belőle, valószínűleg éppen csak az eredeti hossz felét kapnánk meg...

Peter James: Emésztő tűz

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy Peter Jamesben nem igazán tudok csalódni. Aminek elmondhatatlanul örülök, mivel mostanában sajnos több olyan könyvbe is sikerült belefutnom, ami nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket... Vagy lehet, hogy nem kéne tőlük semmit várnom, és akkor nem csalódnék, de hát ezt mégis hogyan lehetne megvalósítani...? Na de elég az eszmefuttatásból, vissza is térek a könyvre.

Bevallom, a fülszöveg alapján kicsit más felépítésre számítottam: én azt hittem, hogy először megismerjük a kapcsolatot és a bántalmazásokat, aztán jön pedig majd a bosszú része. Nos, nem így történt, hiszen rögtön a közepébe vágtunk egy brutális gyilkossággal, és a múlt csak szép lassan bontakozott ki előttünk. Persze ezzel nem volt semmi baj, izgalmasan volt felépítve a történet.

Nekem tetszett, hogy három szemszögből is követhettük az eseményeket, de természetesen nálam megint a rendőrségi szál szorult háttérbe az áldozattal, de legfőképp az elkövetővel kapcsolatos részekkel szemben. Érdekes volt a gyilkosról olvasni, ennyire beteg jellem azért szerintem is ritkán fordul elő könyvekben. Főleg, hogy valaki valóban ennyire híján legyen minden érzelemnek... Bár őszintén szólva nekem egy nagyon kicsit túlzásnak tűnt, hogy tényleg ennyire a közelébe tud férkőzni a nőnek, legyen bármennyire is ügyes ember egyébként.

A történet lezárásával kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Egyrészt a gyilkos (végleges) sorsa számomra nem okozott nagy meglepetéseket, másrészt viszont én arra számítottam, hogy valamennyire tényleg megkínozza a végén (ehelyett jóformán csak a menekülés közben szerzett sérüléseket). De persze így sem volt rossz a történet.

(Zárójelben jegyezném meg, hogy mivel nem sorrendben olvasom az író könyveit, nekem kicsit furcsa volt a rendőr eltűnt feleségével kapcsolatos apró cselekményszál, de lehet, hogy ha a többi könyvét is elolvasom, akkor minden a helyére kerül.)

Összességében a történet az első oldaltól az utolsóig olvastatta magát, izgalmas és fordulatos volt, én biztosan csak ajánlani tudom mindenkinek.

Amanda Silver: A kéz, amely a bölcsőt ringatja

Nagyon rövid könyv volt, de igazság szerint ez nem volt zavaró. Bár én sokszor háborgok a felesleges részek miatt, ez a könyv elbírt volna szerintem kicsivel több oldalt is. Sok helyen eléggé sűrűnek tűnt a történet, egy pici kifejtés talán nem jött volna rosszul. De így is megvolt benne igazából minden, egy (majdnem) teljesen kerek történetet kaptunk...

Az alapsztori egyszerű, bár elég hirtelen kezdődik, és egyes részek kicsit értelmetlennek tűnnek. Aztán minden a helyére kerül, megismerkedünk egy tökéletes családdal meg egy bomlott elméjű nővel. A bosszúját részben meg lehet érteni, hiszen rövid időn belül veszíti el a számára két legfontosabb embert (bár az egyikért azért nem annyira kár, amit neki is be kéne látnia). Érdekes volt végigkövetni, hogyan épül be a családba, hogy aztán lassan bomlasztani kezdje belülről... A könyv vége nagy meglepetéseket aztán nem tartogat, bár még az utolsó harmadban történik váratlan fordulat...

Összességében rövid, de jó könyv, gyakorlatilag egy helyben ülve kiolvasható, de könnyed és szórakoztató.

Ui.: A belőle készült könyv gyakorlatilag teljesen megegyezik a könyvvel. Valószínűleg nem sok ilyet lehet felmutatni a filmadaptációk esetében, itt viszont tényleg minden szereplő és esemény megfelelt a könyvben leírtaknak.

Simon Kernick: Rossz időben, rossz helyen

Gyakorlatilag olyan rövid volt a történet, hogy nagyon nem is lehet mit írni róla... Még könyvnek sem nagyon nevezném, inkább csak egy füzet. Nemcsak rettentő rövid, de még ráadásul nagy betűkkel is íródott, szóval akinek egy óránál több szükséges az elolvasására, az egy negatív csoda.

Az elolvasása után olyan érzésem volt, mintha, vagy egy apró részletet olvastam volna el egy hosszabb könyvből, vagy pedig egy azt a hosszabb könyvet tömörítették volna össze ennyire. Az rendben van, hogy nem szeretem a felesleges részeket egy könyvben, de azért ez már erősen a másik véglet volt. Gyakorlatilag egy-egy mondattal el volt intézve minden lényeges rész, szinte idő sem volt arra, hogy feldolgozzam az egyik információt, máris ott volt a következő (és az azt követő is...)

Amit viszont erősen pozitívumnak számít nálam, az egyértelműen a vége, mert a nagy "happy end"-hez semmi köze nem volt. Szerintem ez volt az a befejezés, amire tényleg senki nem számított (én biztosan nem).

Összességében oda kellett volna figyelnem az oldalszámra, mert egy ilyen kis novellával én nem sokra megyek. De egyébként annyira nagyon rossznak nem mondanám, akit nem zavar, hogy ennyire rövid. Ráadásul a vége tényleg megdöbbentő.

M. J. Arlidge: Ecc, pecc

Na, ez az a könyv, amely maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A fülszöveg és a borító is bizakodásra adott okot, és szerencsére semmiféle negatív érzést nem tudnék a könyvhöz társítani. Nemes egyszerűséggel egy fantasztikusan megírt és letehetetlen olvasmány, amely a legutolsó oldalakon is tartogat meglepetéseket.


Már az elkövetés módja is annyira szokatlan, hogy már csak az érdekesség tehetné a történetet, de az egyes eseteknél bekövetkező végkifejlet folyamatosan megdöbbenti az embert. Amikor már azt hihetnénk, hogy tudjuk (inkább csak sejtjük), hogy mi fog történni, kapunk valami olyan eseményt, hogy csak tátott szájjal pislogunk.


Semmi felesleges részt nem tartalmaz, és bár a szereplőkkel nem igazán lehet azonosulni, mégis szívesen olvastam a hozzájuk kapcsolódó szálakat is. Egyetlen apró hibája, hogy a vége nagyon hamar befejeződött, de a további feszültséget keltő zárógondolatok után már ezen sem tudtam fennakadni.


Összességében mindenkinek csak ajánlani tudom, bár hozzátenném, hogy kell némi gyomor és erős idegzet hozzá, mert a gyilkosunk nem kímél senkit sem...

James Patterson: A gyűjtő

A történet maga igen nagy potenciált hordozott magában, és alig vártam, hogy nekikezdhessek, mert éreztem, hogy valami izgalmasat fogok kapni. Nos, sajnos némiképp csalódnom kellett. Az írótól már sok könyvet olvastam, olyat amit egyedül írt és olyat is, amit szerzőtárssal, és ezek közül több is a kedvencem lett. Ez azonban legnagyobb sajnálatomra nem kerül be a legjobbak közé.


Az első negatívum akkor ért, amikor a főszereplő nyomozóról olvastam. Mivel nem tudtam róla, hogy ez a könyv bárminek is a folytatása lenne (bár utóbb kiderült, hogy rendőrkénk szerepel az író más köteteiben is), ezért egy alapos bemutatást vártam volna. Ehelyett az is csak véletlenszerűen derült ki, hogy fekete férfiről van szó. Amivel persze semmi baj nem lenne, de az a későbbiekben sem került jobban bemutatásra. Márpedig eddig ha olyan könyvet olvastam, amiben legalább egy szereplő állandó volt, hát az minden kötetben ugyanúgy bemutatásra került. Itt ez nagyon elmaradt és ettől már az elején negatív érzésekkel viszonyultam a könyvhöz. Habár bemutatásra nem igazán került, mégis sikerült idegesítenie. Egyrészt furcsának találtam ahogy a gyerekeiről beszélt, másrészt megőrültem attól, hogy mennyire az érzelmei vezérlik. Persze tudom, hogy a rokonáról van szó, de mégiscsak rendőr, akinek tudnia kéne némi távolságot tartani.

A könyv legizgalmasabb cselekményszála egyértelműen a két elkövetőhöz kapcsolódott. Nagyon vártam, hogy róluk olvashassak, de persze ezek a részek voltak hátrányban. A rendőri nyomozással kapcsolatos részek viszont sokszor nagyon érdektelenek voltak. Ezen kívül egyes mozzanatok teljesen feleslegesen kerültek a könyvbe, nem tettek hozzá a történethez semmit, csak összekeverték az embert. Más részek viszont ezzel szemben nem kerültek megfeleően kidolgozásra, és erős hiányérzetem támadt velük kapcsolatban.

Összességében remek könyv lenne, ha inkább az elkövetőkre koncentrálódna a cselekmény, nem pedig a nyomozással kapcsolatos felesleges részletekre, valamint a nyomozó és a doktornő szenvedéseire. De azért ajánlom mindenkinek, mert a tettesek tényleg nagyon betegek...

Ui.: Aki elolvassa a könyvet, az semmiképpen ne nézze meg az ugyanezzel a címmel készült filmet, mert a csalódást garantálni tudom. Talán, ha nem ennyire a könyvhöz hasonlítanám, akkor tetszett volna, így azonban förtelmes volt.