Chevy Stevens: Nincs menekvés

Nos, azt hittem, hogy ez a könyv nagyon fog nekem tetszetni. És az elején még így is volt, de a második felével nem igazán tudtam mit kezdeni...

Az első része, ami a nő fogságáról szólt, valóban elég nyomasztó volt. Szerintem senki nem tudja elképzelni, hogyan viselkedne egy ilyen helyzetben, ezért bármilyen lehetőséget el lehet fogadni. Nyilván ebben az esetben is emberfüggő, hogy ki mire képes. Belegondolni sem könnyű, hogy körülbelül egy éven át minden nap ugyanazok a borzalmak történnek az emberrel, de közben a való életben nem egy példát fel lehet hozni olyan esetre, amikor ennél jóval tovább tartanak fogságban valakit. Egyszóval én kivételesen örültem neki, hogy mindent az áldozat szemszögéből tudtunk meg, mert sokkal jobban visszaadta a borzalmakat. Általában inkább az elkövető nézőpontját jobban szeretem, mert ott derül ki, mennyire elcseszett az illető valójában, de itt erre nem volt szükség. Egyértelműen lejött ez a párbeszédekből és a viselkedéséből is.

A második résszel viszont már bajban voltam. A megmenekülése után áttértünk a nyomozásra és a jelenben történő dolgokra. Es ez nem már nem annyira tetszett. Én személy szerint sokkal inkább olvastam volna hosszabban a megpróbáltatásairól, mert az érdekesebb, egyedibb volt. A nyomozástól olyanná vált, mint bármelyik krimi, és ettől a könyvtől én valahogy nem ezt vártam.

A végkifejlet pedig... hát arról tényleg nem tudom, mit mondjak. Az egészen biztos, hogy nem tetszett. Fordulat ugyan volt benne, de én -magam sem tudom megmondani, hogy miért- én nem ilyen befejezést vártam. Az rendben, hogy az anya viselkedése kezdettől elég furcsának tűnt, de én mégsem számítottam erre. És őszintén szólva szerintem a vége elrontotta az egész könyvet. Plusz azért a tettes személyiségéről, életéről is többet szerettem volna megtudni azon az egy bekezdésen kívül, amiben végül kitértek rá...

Összességében ez egy nagyon jó könyvnek indult, és csak úgy faltam az oldalakat az elején. A második felében sem változott ugyan az olvasmányossága, de nekem a nyomozás és a befejezés egyáltalán nem tetszett. Amúgy a főszereplőnő beszédstílusa volt az egyik legjobb dolog a könyvben: újdonság volt, hogy egy könyvben így beszéljen valaki, de tulajdonképpen telitalálat volt a történethez.

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nos, azt már a fülszöveg alapján tudni lehetett, hogy ez nem egy vidám könyv lesz. Amelyik történetben –legyen szó akár filmről, akár könyvről, hogy a való életet már ne is említsük- szerepel gyerek, főleg, ha azzal valami negatív történik, ott egészen biztos, hogy nagy érzelmeket várnak az embertől. Belőlem általában csak szemforgatást váltanak ki, mert bár értem én, hogy rossz az adott dolog, de ha filmben vagy könyvben kell az ilyesmit megjeleníteni, akkor egészen biztosan túlzásba viszik a dolgot. Olyannyira, hogy érzékenyebb lelkű emberek valószínűleg a csuklójukat nyiszatolnák a végére… Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de én például nagyon nem szeretem, ha ennyire szenvedősre és érzelgősre van megcsinálva a történet. És amikor belekezdtem ebbe a könyvbe, eszembe is jutott, hogy vajon mi vett rá arra, hogy elolvassak egy olyan könyvet, ami gyakorlatilag garantálja a szenvedést.

Végül azonban csak az eleje volt idegesítő. Ott viszont tényleg folyamatosan az jutott eszembe, hogy miért akartam én ezt elolvasni, amikor tudom, hogy a nő végig túlzásba fogja vinni a szenvedést. Persze megértettem, biztosan szörnyű lehet ezt átélni, de a végére már ő is kezdte belátni, hogy az ismerőseinek talán igaza van abban, hogy túlságosan átadta magát a fájdalomnak. Ez azért számomra egészen pozitívnak hatott. Ennek ellenére azért végig ugyanazok a gondolatok és érzések ismétlődtek a nőben, ami viszont elég zavaró volt egy idő után. Jó, az elején tényleg másról sem szólt a cselekmény, csak arról, hogy mennyire szenvedett és szenved még most is, fogalma sincs mit csináljon, és úgy egyáltalán csak sodródik az életben. Kellett legalább a fele a könyvnek ahhoz, hogy ténylegesen beinduljon a történet, és végre érdekelni kezdjen a végkifejlet. Nem mondom, hogy minden részlet pontosan ugyanannyira megmaradt, és talán egy-két részt még értelmetlennek is mondanék, de így lett tipikus a történet, már ha összeesküvésekről van szó, mert ebben azért a főszereplőnő talált párat, még ha nem is volt mindegyik helytálló.

A végkifejlettel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Először is részemről teljesen követhető és kerek lett a vége, nem maradtak bennem kérdések utána. Nem hiszem, hogy bárki rájött volna, hogy valójában mi állt a történet hátterében, bár talán a személy nem okozott akkora meglepetést. Viszont a könyv tényleges befejezése, vagyis az utolsó két oldal szerintem nagyot ütött. Kellően beteg, kellően váratlan és kellően idegesítő, hogy ennyire nyitva hagynak valamit, amiről ugyanakkor pontosan tudni lehet, hogy mi lesz belőle… Nagyon tetszett.

Összességében azok után, hogy átszenvedtem magam az elején, ami főleg a nyafogásról és a semmittevésről vagy éppen az összeesküvés-elméletek gyártásáról szólt –a nő szempontjából- egészen izgalmas lett a cselekmény. Kíváncsi voltam, hogyan alakul a történet, mi áll a dolgok hátterében. A vége viszont totálisan megvett. Egyértelmű, hogy az a legjobb az egész könyvben.

Greg Iles: Harmadik fokozat

ralNos, nem is tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Több kötetét is olvastam már az írónak, és általánosságban vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban. Volt olyan, ami nagyon tetszett, de olyan is, ami szerintem túl hosszúra lett nyújtva. Ebben az esetben sajnos inkább az utóbbi vélemény volt meghatározó…

A történet maga tulajdonképpen nem volt rossz, bár a fülszövegből sejteni lehetett, hogy ez gyakorlatilag egyhelyszínes könyv lesz. Ez így persze nem teljesen igaz, hiszen több szálon futott a cselekmény, ami több helyszínt eredményezett, de általánosságban a sztori fővonala egyetlen helyszínre korlátozódott. Eleinte úgy gondoltam, hogy a szereplők is az elején megemlítettek lesznek majd, de a végére valahogy egyre több embert vontak be a cselekménybe. Azt nem tudnám megmondani, hogy valóban szükség volt-e mindegyikükre, de igazából nem éreztem őket feleslegesnek sem.

Egyébként a fő cselekményszállal kapcsolatban elég vegyes érzéseim voltak. Nem volt rossz, és igazából rendesen ki is lett dolgozva, de mégsem volt az igazi. Az elején kicsit lassabban haladtam vele, nem is tudtam elképzelni, hogy még mi fog történni a könyv második felében. Féltem, hogy csak ugyanazok a dolgok lesznek ismételve, és ez egy kicsit be is jött. Bár mindig volt valami plusz történés, az alap mégis ugyanaz volt: a nő próbál kijutni a házból, mentve a gyerekeit, a férfi pedig folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, miközben úgy viselkedik, mint egy őrült, de néha azért elfilozofálgat… Bár a második felét valahogy már gyorsabban olvastam, inkább az csak játszott ebben szerepet, hogy kíváncsi voltam a végkifejletre. A többi részen inkább csak túl akartam esni. Egyébként ha össze kellene hasonlítani a könyv különböző részeit, leginkább a középső harmadot tudnám kiemelni. Az eleje nehézkesen indult, túl sok minden volt belesűrítve, a vége pedig unalmas volt a rendőrség bevonása után. A közepén legalább még fokozatosan derültek ki dolgok, több vonalon is, még ha olykor voltak is benne ismétlődések.

A befejezés amúgy szintén nem tetszett. Nem is nagyon tudtam megtippelni, hogy milyen végkifejlete lesz végül, de ugyanakkor számítani lehetett valami ilyesmire. Nem is ezzel volt a probléma, csak egyszerűen a túlságosan elnyújtott családi dráma, majd a szintén túl hosszúra nyúlt „túszmentő-akció” után nagyon gyors volt a lezárás. Az epilógus is olyan esetlen volt, pedig tulajdonképpen megfelelően le lett zárva. Mégis úgy gondolom, hogy elfért volna ott még egy-két oldal (főleg, ha előtte jó néhányat megspórolnak a felesleges részekkel és ismétlésekkel)…

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, amiben van ugyan néhány meglepőnek nevezhető fordulat, de összességében szerintem kiszámítható. A férfi és a nő szenvedését én már az elején soknak éreztem, annyira ugyanarról beszéltek állandóan (legyen szó akár párbeszédről, akár egy belső monológról). Értettem a nehezen orvosolható problémájukat, de akkor is idegesítőek voltak egy idő után.

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nos… azt hiszem, elég régen kezdtem hozzá ennyire nehezen egy értékeléshez. Ezzel most maximálisan így vagyok. Tulajdonképpen azt mondhatnám erről a könyvről, hogy értékelhetetlen, de szerencsére ezt abszolút nem negatív értelemben gondolom. Egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy mit is lehetne róla írni.

A borítókon, illetve az első oldalakon található kiragadott vélemények általában nálam egyáltalán nem szokták lefedni a saját véleményemet. Ebben az esetben viszont maximálisan egyet tudok érteni a borítón található gondolattal… Pedig én aztán nem vagyok finom lélek, kifejezetten szeretem a brutális könyveket, de ez tényleg szétszedi az embert. Nem azt mondom, hogy álmatlan éjszakákat fog okozni vagy, hogy összetörtem volna lelkileg, de igenis volt egy olyan hangulata és cselekménye, ami azért picit leülteti az embert.

Korábban akadt pár olyan könyv, amiknek a véleményezése során megemlítettem a zavaró tényezők között, hogy annyira negatív hangulata volt, hogy konkrétan szerintem bárkit képes lehozni az életről. Nos, ez a könyv is maximálisan negatív dolgokkal dolgozik, hiszen valóban nem történt benne semmi jó vagy akár kicsit is kellemes. Minden egyes eseményről kiderült, hogy van valami sötét oldala is. Itt azonban ez annyira illet az egész könyvhöz, hogy nem volt számomra zavaró. Végig érezni lehetett, hogy ez bizony nem az a könyv. Itt nemhogy boldog befejezés nem lesz, de semmiféle boldog vagy kellemes dolog nem kerül még a történet közelébe sem. Tulajdonképpen bármiféle pozitív apróság inkább csak meglepetést okozott volna…

A szereplőkre és a történetre nem is tudom, hogy kitérjek-e… Nyilván elcseszett minden egyes szereplője, viszont valahol mindegyiküket meg is lehet érteni. Talán ez szedi szét legjobban az embert az olvasása közben: nyilván elítélendő, amit csinálnak, valahol viszont mindannyiuknál vissza lehet vezetni a viselkedésüket különböző dolgokra. A gyerekeknek gyakorlatilag esélyük sem volt arra, hogy valaha is normális életet éljenek. A szülők hozzáállása már sokkal inkább megkérdőjelezhetők, hiszen a viszontagságaik ellenére még lehettek volna normális emberek… Valószínűleg nehezen eldönthető erkölcsi fejtegetésbe lehetne bonyolódni arról, hogy most akkor itt kik a valódi áldozatok, lehet-e sajnálatot érezni a gyilkosok iránt. Én ilyenekbe most nem megyek bele, de azért érdekes felvetés.

A végkifejlet… nos az sem okozott szerintem senkinek különösebb meglepetést. Végig tudni lehetett, hogy ebből bizony nem lesz happy end, és az utolsó fejezetekkel rendesen rá is tettek még pár lapáttal erre. Feszültség volt benne bőven. Egyszer felsejlett előttem, hogy talán nem a teljes stáblista halálával fog végződni a történet, de aztán arra gondoltam, hogy érdemes-e bárkinek túlélni mindezt… Ismét egy olyan morális kérdés, amibe most nem kezdek bele. A történet lezárása, vagyis az utolsó mondat egyébként szintén kettős érzést váltott ki belőlem: először azt kérdeztem, hogy most akkor komolyan ennyi a vége? Aztán elolvastam még párszor az utolsó pár sort, és rá kellett jönnöm, hogy ez így a jó. Így is tökéletesen érthető, hogy mi a vége. (Azért nem mondom, hogy nem olvastam volna még egy epilógust, mondjuk egy rendőrségi közleménnyel vagy egy újságcikkel, amiben felfedezik a gyilkosságokat, de ez már csak az én ötletem, ettől még nincs hiányérzetem).

Összességében egy nagyon komor történet, ennyi biztos. Aki nem bírja a vért vagy a lelkileg sérült embereket, az bele se kezdjen. Nem mondom, hogy minden egyes része ugyanolyan érdekes volt, de igenis voltak benne izgalmas részek, amikor alig akartam letenni a könyvet, hogy minél hamarabb megtudjam a folytatást. Elég hamar a végére is értem, szinte olvastatta magát. Talán a közepe kicsit unalmasabb, ott nemigen történt semmi, inkább csak a múltbeli dolgok lettek felelevenítve, illetve egészében véve talán kicsit sok ismétlődés volt benne, a fogalmazást és eseményeket tekintve, de amúgy élvezhető volt.

Chris Carter: Kivégzés

Nos, az előző –és egyben első- része ennek a sorozatnak nagyon tetszett, ezért voltak elvárásaim, amikor nekikezdtem az olvasásnak. Csak remélni mertem, hogy hasonló színvonalú lesz az előzővel, és szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom. Mindkettő kellően beteg és nagyon izgalmas volt.

Itt olvasóként igen hamar tisztában lehetett lenni bizonyos dolgokkal, legalábbis a nyomozókhoz képest. Ez lehetett volna zavaró is adott esetben, de szerencsére erről szó sem volt. Hiába tudtuk, hogy mi alapján gyilkol a tettes, mégis okozott elegendő izgalmat, hogy vajon ki lesz a következő áldozat és, hogy azt mekkora brutalitással fogja megölni. Na, meg persze az indíték sem volt teljesen egyértelmű. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit talán idegesítő volt, amikor a nyomozók rájöttek valamire, és utána csak kisebb-nagyobb szünetek után derült ki, hogy pontosan mit is találtak. Nem várom el, hogy minden információt azonnal rágjanak a számba, de valahogy ezt a megoldást sem tudom megszokni, pedig előszeretettel alkalmazza több szerző is. Ezen kívül a fejezetek tagolásával sem voltam kibékülve, mert szerintem csak feleslegesen elvágtak vele részeket. Igen sokszor konkrétan egy párbeszéd közepén kezdődött ú fejezet, holott ezt a világon semmi sem indokolta…

A végkifejlet egyébként nem volt rossz, viszont szerintem elég sok dolgot jóval előtte ki lehetett következtetni. Az elkövető személyére már néhány oldallal korábban rájöttem, illetve a másodlagos gyilkos pedig már körülbelül a könyv közepén száz százalékra tudtam. Egyébként ez a szál nemhogy háttérbe szorult, hanem úgy tűnt, mintha nem lenne semmi jelentősége, hiszen egyetlen egyszer lett csak megemlítve a történetben. Aztán egyszer csak végigkövethettük, hogyan szedi áldozatát a gyilkos, és megint ennyit. A végén pedig hirtelen lelepleződött… Jó volt, hogy volt egy ilyen másodlagos szál a cselekményben, de ennél nagyon szerepet is kaphatott volna akkor már.

Összességében nagyon izgalmas könyv volt, bár talán a végét én egy kicsit elnagyoltnak éreztem. Ahogy haladtunk előre a gyilkosságokkal egyre kevesebb részletet tudtunk meg róluk, és ez számomra például zavaró volt. De egyébként az egyik legbrutálisabb könyv, amit eddig olvastam, bár engem igazán a kutyás jelenet akasztott ki. Amúgy méltó folytatása az első résznek, remélem, a többi is hasonló lesz.

Pierre Lemaitre: Téboly

Nos, azt hiszem, én inkább innentől egyetlen könyvet sem akarok majd "nagyon elolvasni". Ugyanis ahányszor olyan könyvet veszek a kezembe, amit már nagyon régóta szeretnék elolvasni vagy a fülszöveg alapján nagyon jónak ígérkezik, mindig kiderül, hogy annyira mégsem volt miért várnom (néhány kivétel azért akadt már szerencsére). Ebben az esetben igazából nem is tudom, hogy milyen érzéseim vannak elsősorban...

Az elején, amikor a női főszereplő szemszögéből ismertük meg a történetet, konkrétan többször is felidegesítettem magam. Bár bizonyos értelemben érdekes végigkövetni egy ember széthullásának történetét, valójában azonban nagyon fárasztó és olykor idegesítő olvasni. A zavaros mondatok, az értelmetlen megnyilvánulások, az olykor időbeli ugrálások miatt egyáltalán nem élveztem a könyv első felét. A másodiknál már javult a helyzet, ott jelent meg végre az igazi gonosz... Ahogyan kibontakozott, hogyan lehetetlenítette teljesen el mindentől a nőt ez a beteg pszichopata, egyszerűen félelmetes volt. Nyilván így már az előtte lévő részek is értelmet nyertek, bár visszatekintve sem lettek kevésbé irritálóak. A közös jelen pedig ismét nem hagyott bennem mély nyomot. Valahogy részemről leginkább az összevisszaság tudta jellemezni, de pontosan nem is tudnám megmondani miért. Egyszerűen ezt az érzést váltotta ki belőlem. Sokszor az sem volt egyértelmű jó néhány soron, mondaton keresztül, hogy most éppen ki beszél.

A végkifejlet sem nyerte el igazán a tetszésemet. Kicsit kevésnek éreztem, bár a helyzet iróniáját azért én is érzékeltem. Azt sem értettem, hogy a nő miért cselekedett úgy, ahogy, mivel számos bizonyítéka lett volna az igaza alátámasztására. Meg ezen kívül is volt még néhány apróság, amit nem egészen értettem, hogy mindazok után, amin átment, hogy történhetett meg... Egyébként azt elismerem, hogy volt benne néhány olyan fordulat, amire nem számítottam, de amúgy számomra maradtak a végén megválaszolatlan kérdések.

Összességében tényleg nem tudom hova tenni azt a művet. A szochiopata részei tetszettek benne, mert tényleg nagyon elvetemült volt, de a többivel nem voltam teljesen kibékülve. Bár megértem, hogy a könyv témája indokolta ezt a fajta zavarosságot, mégis idegesítőnek találom az ilyen könyveket.

Dean R. Koontz: Rettegés

Nos, eléggé más könyv volt, mint amikhez szoktam az írótól, legfőképp a rövidsége miatt. Illetve az is eltért az eddig olvasott kötetektől, hogy itt nem volt túlzottan nagy szerepe a természetfelettiségnek. Nyilván valamilyen szinten azért jelen volt, de korántsem olyan erőteljesen mint a megszokott.

A történet maga nem volt rossz, bár én a sorozatgyilkossággal kapcsolatos részekről olvastam volna inkább. Az elején még kaptunk azokból némi ízelítőt, de aztán majdhogynem feledésbe merültek. Egyébként ez a természetfeletti (látnok) vonal annyira nem jött be, igazából nem tudtam vele mit kezdeni. Nyilván az író többi könyvében is volt valami nem megszokott, nem létező dolog, de azokban az volt a lényeg. Itt azonban sokkal inkább a gyilkosságok voltak a középpontban, ezért nekem nem tetszett a természetfeletti képesség jelenléte.

Maga a könyv egyébként kicsit esetlennek tűnt. Összecsapottnak nem mondanám, mert minden helyére került benne, ami kellett, de a párbeszédek néhol furcsák voltak. Ezen kívül a tördelés sem sikerült valami fényesen, jobban tagolni kellett volna egyes részeket. Ez főleg a második felében tűnt fel, ahol két vagy néha három szemszög között nem volt semmiféle átvezetés vagy szünet, hanem a következő sorral már kezdődött is. Bár lehetett követni az eseményeket, mégis idegesítő volt. És egy idő után a menekülés is unalmassá vált, és már csak a végét vártam.

Egyébként a szereplők sem voltak valami szimpatikusak. A legtöbbje inkább semleges volt, de a főszereplő önsajnálata (egy része indokolt volt ugyan, de olykor túlzásba vitte) és a rendőr szerencsétlenkedése nagyon irritáló volt.

A végkifejlet szerintem senki számára nem okozott meglepetést. Nekem még a tettes személye sem, jóval előbb rá lehetett jönni arra is.

Összességében egyszer olvasható műnek tartnom. Aki szereti az író műveit, az érdekességképpen elolvashatja ezt is, de egyértelmű, hogy nem ér fel azokhoz.

S. L. Grey: Az apartman

Nos, az a könyv valami fergetegesen borzalmas volt. Pedig ennél tényleg arra számítottam, hogy tetszeni fog, de ez sajnos csak a borítójáig tartott (ami tényleg jól néz ki egyébként). Bár fel voltam készülve a természetfeletti vonalra, ilyen kusza és idegesítő történetre viszont korántsem. Bár nem gyakran olvasok természetfeletti dolgokhoz kapcsolódó könyveket, ha jól van megírva jól elboldogulok velük. Ez viszont rettenetes volt.

A történet lényege leginkább csak utólag, jó néhány óra elteltével alakult ki számomra normálisan. Közben nem igazán tudtam követni az eseményeket, bár alig vártam, hogy a végére érjek, mert annyira nem nyerte el a tetszésemet. Pedig egyébként a váltott szemszög is tetszeni szokott, de ebben az esetben annyira nulla pozitívumot tartalmazott, hogy az hihetetlen. Szeretem a nem happy enddel végződő könyveket, tele vannak a polcaim a különböző sorozatgyilkosokat felvonultató, brutálisabbnál brutálisabb könyvekkel, de ez egy kicsit gyengébb idegzetű vagy lelki világú embert egészen biztosan lehozott volna az életről. Nemcsak a főszereplők, de az összes mellékszereplő részéről is csak negatívumokat lehetett tapasztalni. De olyan szinten, hogy komolyan azt az érzést keltették bennem olvasás közben, mintha soha az életükben nem történt volna velük jó dolog. A házaspár kapcsolata is konkrétan nevetséges volt. Értem, hogy átéltek egyfajta traumát, amit egyrészt máshogy éltek meg, másrészt máshogy dolgoznak fel, de a visszaemlékezéseikben is olyanok voltak, mintha muszájból vagy sokkal inkább azért kerültek volna össze, mert mindketten szenvedő típusok. Illetve a nőről múltjáról egyáltalán nem is derült ki semmi, ami szintén nevetséges. A férfi részéről valamelyest nyilván érthető volt az állandó letargia és szenvedés, de akkor sem akartam folyamatosan erről olvasni.

Eleinte (amíg végigolvastam) nemigen értettem, hogy a szellemtéma hogyan és miért került a képbe. Így utólag már értem, hogy hogyan került elő és miért pont azzal történt, akivel, de ettől még nem lett rendezettebb a történet. Igazság szerint az egész könyvről elmondható, hogy semmi sem tisztázódott benne, sem közben, sem a végén az esetlegesen felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Még a múltbeli események is épphogy meg lettek olykor említve, de a lényeges részeket minden egyes alkalommal lezárták egy félmondattal. A fejezetek közötti váltások is kikészítettek, mert konkrét részletek lettek kihagyva, egy-egy mondattal utalva csak arra, hogy közben történt valami, és ez korántsem volt elég.

A végkifejlet (egy része) tulajdonképpen még jó is lett volna egy nem várt csattanóval, de az is totálisan el lett rontva. Ismételten nem tudtunk meg semmi konkrétumot, és összecsapottnak éreztem, holott ez tényleg izgalmas és érdekes lehetett volna.

Összességében én ezt valóban pocsék könyvnek tartom, pedig tényleg szeretni akartam. Nem lett volna gond a természetfeletti vonallal sem, viszont az állandó szenvedés és a konkrétumok teljes hiánya erősen elvett az élvezhetőségéből. A könyv részeit összehasonlítva talán az eleje némileg izgalmasabb vagy érdekesebb volt, de igazság szerint ez sem segített az egészén.

John Fowles: A lepkegyűjtő

Nos… szóhoz sem jutok ettől a könyvtől. Először is szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem értem, hogy mások miért vannak annyira odáig ezért a könyvért, és hogy miként kaphatott jó értékelést. Lehetséges, hogy a maga korában ez újdonságnak, jó könyvnek számított, de számomra abszolút nem az. És egyébként nem is a történetével van gond, mert az alapjában véve ma is bármikor megállná a helyét, viszont a kivitelezés… Maradjunk annyiban, hogy hagy némi kívánnivalót maga után.

Visszatérve tehát a történetre, a mániákus pszichopata, illetve az általa elrabolt és fogságban tartott nő története igazán elgondolkodtató. Adott esetben valóban izgalmas lehet megismerni a két fél gondolatait és érzéseit. Itt viszont kínszenvedés volt. Ha választani kellene, egyértelműen a férfi szemszögéből olvasott részek voltak a jobbak (vagy esetemben inkább a kevésbé borzalmasak). Nála legalább ténylegesen valamiféle múltbeli eseménynek, a neveltetésnek vagy valami másnak volt betudható ez a viselkedés. Pontosan lehet, hogy nem tudnám én sem megfogalmazni ezt, de számomra sokkal érthetőbb az ő viselkedése és gondolkodásmódja. Ő egyszerűen ilyen, ez alakult ki benne, és tulajdonképpen pszichés betegségben szenved. Ezzel szemben a lány egy elkényeztetett, beképzelt kis liba, aki annyira el van telve a saját szépségétől, fontosságától és valós vagy képzelt tehetségétől, hogy emiatt egyáltalán nem sajnáltam egyszer sem (talán csak a betegsége idején). Az ő szemszögéből megírt részek iszonyúak voltak: unalmasak, nehézkesek és idegesítőek. Folyamatosan ismétlődő gondolatok, lényegtelen elemek felemlegetése, valamint borzasztóan irritáló fogalmazásmód jellemezte ezeket a részeket. Bár a fogalmazás a könyv egészében hasonlóan bosszantó volt, valahogy itt sokkal jobban kiütközött.

A párbeszédek hiánya is borzalmas volt. Egészen biztos, hogy még nem olvastam olyan könyvet, amiben így, leírásszerűen, illetve néha inkább felsorolásként volt megírva két szereplő között beszélgetés. És egészen biztos az is, hogy soha többet nem is akarok ilyesmit a kezembe venni, mert ennél idegesítőbbet nem nagyon tudnék elképzelni (pedig túl vagyok néhány rossz könyvön).

Egyébként nem tudom eldönteni, hogy szándékosan vagy sem, de volt a történetben némi csúszás, mivel valamely eseményt a lány más időpontra tette, mint amikor valójában történt. Ezen kívül előfordult, hogy egy mondaton belül volt logikátlanság, mert a mondat első részében máshogy írtak meg adott dolgot, mint a második felében… De valóban nem tudtam eldönteni, hogy ez esetleg szándékosan van így, vagy véletlen hiba.

A végkifejlet szerintem várható volt, illetve az egész befejezés is. Szerintem itt egyáltalán nem alakult ki Stockholm-szindróma, és bár nem vagyok a téma szakértője, valamint valószínűleg minden eset más és más, de valamiért úgy gondolom, hogy ahhoz egyébként is több idő kell, hogy elteljen.

Összességében én ezt a borzalmas könyvek közé sorolnám, amit bár soha ne olvastam volna el. Ha nem lett volna épp ennyi időm (amit nemigen tudtam mással eltölteni az olvasáson kívül), akkor nem tudom, mennyi időnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy egyszer a végére érjek. Nem okozott maradandó élményt (maximum negatív értelemben), és igyekszem minél gyorsabban elfelejteni. Még akkor is, ha ötven évvel ezelőtt érdekesnek és újítónak számított.

M. J. Arlidge: Hazudsz, hazudsz

Nos, mivel ugyebár az egyik kedvenc írómról van szó, részben mindig nehéz nekikezdeni a könyveinek. Az első kötettel annyira magasra tette a lécet, hogy egy kicsit mindig tartok attól, hogy a következőkben csalódni fogok. Bár az első rész sikerét eddig egynek sem sikerült megugrani, ezt egyáltalán nem találom bajnak, mivel a maga nemében mindegyik nagyon jó könyv. Az első egyértelműen kimagasló számomra, de a többi sem okozott még csalódást. Így a mostani, negyedik rész sem…

A történet jól fel lett építve, kellő feszültséget hordozott magában. Bár szerintem a tűzhalál az egyik legrosszabb halálnem (vagy baleset, ha az illető túléli, de maradandó égési sérülései lesznek), mégis érdekes volt, ahogyan az áldozatok szemszögéből is részletezve lett valamennyire. A nyomozással kapcsolatban nem nagyon tudnék külön mit kiemelni, mert igazából szokványos volt. Nekem mondjuk nagyon furcsa ez a rengeteg tagolás, ami két-három oldalas fejezeteket alakít ki. A nagyon hosszú, több tízoldalas fejezeteket sem szeretem, de ez a fajta tördelés kicsit kizökkenti az embert. Főleg, amikor nem is változik az elbeszélő, csak másik helyszínre vagy eseményre ugrunk. De azért ettől még követhető maradt a cselekmény.

Elég szokatlan volt számomra, hogy a túlélő áldozatok és családjaik mennyire részletesen be lettek mutatva. Bár vitathatatlan, hogy ezzel sokkal erőteljesebb érzelmeket lehet kiváltani az olvasóból, hiszen nagyon emberi oldaláról mutatta meg egy-egy ilyen gyilkolás hatásait egy egész családra nézve. Viszont azzal, hogy folyamatosan újra és újra képbe hozták az áldozatok családjait (főleg az elsőt), én arra számítottam, hogy végül lesz valami fontos szerepük, jön valami váratlan fordulat, de végül nem történt semmi, és ettől az egész olyan különösnek tűnt.

Ami viszont tényleg konkrétan idegesített a könyvben, az két szereplő volt. Az egyik maga a főszereplőnő, akinek a „magánéletével” kapcsolatosan egyszerűen a negyedik részre sem tudok napirendre térni. Itt egészen pontosan a kikapcsolódásként értelmezett kis játékára gondolok természetesen… Nem magával a cselekménnyel van bajom (mindenkinek megvan a saját hülyesége), de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes valaki sokáig úgy élni, hogy csak és kizárólag ez jelenti a magánéletét, de közben meg folyton azon aggódik, nehogy lebukjon… Ráadásul szerintem olykor már-már paranoiás a viselkedése, és nem csak a kis „szórakozása” miatt… A másik idegesítő szereplő az egyik főbb nyomozónő (bár egyébként megállapítottam, hogy más könyvekben összesen nincs annyi női rendőr, mint itt), aki meg állandóan azért siránkozott, hogy miután saját akaratából visszament dolgozni, nem tud otthon lenni a családjával… Hát ő konkrétan minden alkalommal felidegesített… Értem én, hogy nagyon szereti a munkáját, de a családja is nagyon fontos, de akkor is döntse már el, mit akar jobban… Állandóan azzal jön, hogy mennyire sokat jelent neki a munkája, aztán többször sérül meg egy-egy részben, mint a többi szereplő együtt, és akkor meg rádöbben, hogy megéri-e ezért elveszíteni mindent… Tudom, valószínűleg ez egy teljesen reális probléma a való életben is, de ennyi szenvedés azért engem már erősen kiidegel…

A végkifejlet is jól lett kialakítva. Bár az első gyanúsított letartóztatásakor én már tudtam, hogy úgysem ő lesz a valódi tettes, azért még a vége is tartogatott meglepetéseket. Részben az elkövetés indokát és tettesét nézve, részben viszont az utolsó fejezet volt az, ami elég betegre sikeredett bizonyos értelemben (bár szerintem abból is lehetett sejteni valamit korábban). Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szálból mit hoznak majd ki egyébként. De amúgy a főtörténet során én nem jöttem rá, ki lehet a tettes, és már nagyon vártam, hogy kiderüljön. És szerencsére nem volt gyors lezárás sem, megfelelő hosszúsággal és részletességgel lett befejezve.

Összességében szerintem ez is jó kis történet volt, az említett (számomra) negatívumok ellenére… Tetszik, hogy könyvről könyvre egy másik sztorit kapunk, ráadásul a tűz miatt ez most lényegesen eltért az előzőektől. Kíváncsian várom a többi könyvet is.

Chris Carter: A keresztes gyilkos

Nos, ez az író aztán jól belekezdett az írásba ezzel a könyvvel (persze lehetséges, hogy valójában nem ez az első könyve, de magyarul, ennek a sorozatnak a részeként ez jelent meg először)... Az biztos, hogy alaposan feladta saját magának a leckét, hiszen több folytatása is létezik már a könyvnek, és bizony azoknak is meg kell majd ugraniuk ezt a szintet. És ez bizony egy nagyon-nagyon jó könyv volt.

A sorozatgyilkos megléte már alapjában véve tetszett, hiszen továbbra is ez az egyik kedvenc témám. Itt ráadásul egy betegesen elvetemült pszichopatát kaptunk, aki válogatott módszerekkel ölte meg áldozatait. Végtelenül brutális volt minden egyes halál, bár amúgy én a régebbi esetekről is olvastam volna még részletesebben...

Egyébként a nyomozás talán néha egy kicsit unalmassá vált, főleg a két nyomozó párbeszéde volt olyankor fárasztó. Meg egy idő után maga a főszereplő is, az állandó önsajnálatával. De egyébként nem volt probléma a történettel, izgalmas és érdekes volt, nagyon gyorsan lehetett vele haladni. A második szálat, ami nem a sorozatgyilkossággal, de egy másfajta bűncselekménnyel foglalkozott, nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, lesz valamiféle kapcsolódási pont, végül azonban egy fejezetnyi időt szentelt rá az író és ezzel annyiban is maradt... Kicsit ki lehetett volna fejteni bővebben szerintem, mert így olyan volt, mintha véletlenül került volna bele a történetbe...

A végkifejlet nyilván valamilyen szinten úgy alakult, ahogyan az várható volt (a tettes elfogása), viszont tartogatott meglepetéseket. Az elkövető személyét szerintem volt olyan pillanat, amikor meg lehetett volna tippelni, de egyáltalán nem állítanám, hogy biztosan tudtam volna ki lesz az. Végül a személy nem is okozott különösebb meglepetést, az indíték viszont annál inkább. Ott azért kicsit leesett az állam, hogy valaki tényleg ennyire összeszedetten, megfontoltan és eltervezetten képes legyen gyilkolni...

Összességében szerintem egy nagyon jó könyv volt, nem is kevés brutalitással, így az érzékenyebb lelkűeknek nem kifejezetten ajánlanám. De bárki, aki képes elviselni a kínzások részletes(ebb) leírását, annak javaslom elolvasásra, szerintem nagyon könnyen lehet vele haladni.