Colin Falconer: Zendülők királysága

Nos, nem is tudom, miként vélekedjek erről a könyvről. Kicsit jó volt kimozdulni az eddig olvasott könyveim közül, mert valahogy egyik sem volt mostanság az igazi. Még akkor sem, ha nem is voltak elvárásaim vele kapcsolatban… Ez ennél a regénynél is igaz volt. Egyszerűen jó volt mást olvasni, mint a megszokott könyveket. Bár ebben is volt annyi gyilkolás, mint bármelyik véres krimiben…

A történet egyébként érdekes volt, mert én például még nem is hallottam erről a tengeri katasztrófáról. Egyáltalán nem lepett meg, hogy egyes emberek mire képesek már önmagukban is, másokból pedig miket tudnak kiváltani a körülmények vagy a többi ember. Sajnos mostanra a helyzet csak még rosszabb, hiszen még indok se nagyon kell, hogy legyilkolásszák egymást az emberek. Mégis érdekes volt olvasni, hogy több mint háromszáz évvel ezelőtt sem voltak jobbak az emberek. Azt nem mondom, hogy nem lehetett volna sokkal izgalmasabban megírni, de azért nem volt rossz.

A szereplők közül nem kedveltem meg igazából senkit. És valahogy úgy érzem, hogy erre nem is nagyon volt lehetőség. A főszereplőnővel nem tudtam mit kezdeni, a többiek leginkább csak közömbösek voltak. A gonoszak tettei elég megdöbbentőek voltak, még úgy is, hogy én már nem nagyon lepődök meg semmin az emberekkel kapcsolatban. Egyedül a lelkész váltott ki belőlem reakciót, nyilvánvalóan negatív értelemben. Ennyire gyűlölt szereplővel régen találkoztam, valószínűleg nem kell kifejtenem, hogy miért…

A szerelmi szál számomra erőltetett volt. Még akkor is, ha tényleg minden így történt, ahogyan le lett írva. Még a parancsnokkal való vonzalom érthető volt, de a katonával kapcsolatban nehezen hiszem, hogy valódi érzelmekről lett volna szó. Még a férfi részéről talán, de a nő szerintem csak a megmentőjét látta benne, és ezt vetítették ki szerelemnek. Bár nem húzták túl a dolgot, mégsem hiányoltam volna akkor sem, ha nincs.

Összességében egészen szórakoztató könyv volt, de inkább csak egyszer olvasós. Jobban is meg lehetett volna valósítani. Egyes részek felett mintha átsiklottunk volna, éppen csak említve lettek, pedig én kíváncsi lettem volna némi részletezésre. Az idő múlását is elég furán (sehogy) érzékeltették, amikor már a szigete(ke)n voltak. De egyébként remekül bemutatja, mire képesek az emberek. Főleg, hogy megtörtént eseményen alapul.

Iny Lorentz: Vad vidék

Nos, ez a kötet már egyértelműen jobb –és főleg szórakoztatóbb- volt, mint a második rész, de valahogy még mindig nem az igazi ez a sorozat. Most már az írónő másik könyvsorozatára is oda fogok figyelni nagyon olvasás közben, hogy az vajon tényleg ennyivel jobb vagy csak itt jobban feltűnnek a hibák… Mindenesetre itt már nem nyomták le a torkunkon olyan részletes és töményen Texas történelmét, mint az előzőben…

Ami a történelmi részeket illeti azt talán most találták el a legjobban. Az első részben hiányoltam némi történelmi áttekintést az elején, a másodikban pedig mintha egy tankönyvet olvastam volna az állam alakulásáról. Itt már egészen jól eltalálták az arányokat. Haladtunk előre a tényleges történelemben, viszont volt valami története is a könyvnek. Amiben mondjuk elég nagyokat ugrottunk előre, és ez engem kicsit zavart. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért volt zavaró, egyszerűen csak furának tűnt, hogy ugrunk éveket az időben, ott történik egy csomó dolog, aztán megint éveket ugrunk, de valahogy mégis olyan, mintha alig történt volna valami. Bizonyos dolgok, amik elbírtak volna részletesebb kifejtést, csak pár szóban lettek megemlítve; ezzel szemben jelentéktelennek tűnő vagy éppen ismétlődő részek pedig ki lettek elemezve. És ha már az ismétlődésnél tartunk, akkor az bizony volt benne bőven. Komplett mondatoknál éreztem úgy, hogy ez már nem először jön szembe velem a könyvben. Ha nem is mindig szóról szóra volt ugyanaz, a lényege egyezett. (És azt is megemlíteném, hogy szerintem még nem olvastam olyan könyvet, amiben mindenki ennyit vonogatta volna a vállát… komolyan néha úgy éreztem, mintha ez valami egyezményes jel lenne náluk. vagy csak soha senkinek nincs kedve beszélni, így marad a vállvonogatás… merthogy nagyon-nagyon sok volt benne ebből a mozzanatból…)

A szereplőkkel én továbbra sem tudok mit kezdeni. Bár rengetegen vannak, egyszerűen senkit nem lehet benne kedvelni. Még talán a főszereplőnő az, aki szimpatikus, de a többiek vagy ellenszenvesek, vagy közömbösek, vagy valahol a kettő között vannak… De a néhány egyértelműen idegesítő szereplőt leszámítva, leginkább a teljes „semmilyenség” jellemzi őket.

Még egy apróság, ami nekem picit furcsa volt: gondolom a későbbi részekben lesz majd jelentősége, de az a fejezetnyi kitekintés Európába, elég vicces volt. Eleinte nem tudtam vele mit kezdeni, annyira a semmiből jött. A végére pedig leginkább azt éreztem, mintha a könyvsorozat első részének egy kiragadott jelenete lenne, csak összegezve. Ugye ott végigkövethettük sok-sok oldalon keresztül, ahogyan a főszereplők kivándorolnak/kimenekülnek Amerikába. Itt pedig mindezt egytizednyi oldalban ismét átélhettük. Biztosan másnak is feltűnt ez, de én személy szerint jót szórakoztam rajta.

A végkifejlet talán most maradt a leginkább nyitott a három rész közül. De ez nem probléma, legalább valamivel fenntartják az érdeklődést a következő rész iránt. Igazából a főgonosszal való leszámolás most már igazán időszerű lenne, mert nagyon idegesítő, hogy csak lebeg a főszereplők feje felett, de (szinte) soha nem történik semmi, amivel véget lehetne vetni ennek a szálnak. Ezen kívül az is elég irritáló volt már, hogy minden nagyobb fejezet azzal kezdődött, hogy ugrottunk x évet az időben, majd közölték, hogy mióta nem kell már aggódniuk a főellenség miatt…

Összességében ez valóban sokkal izgalmasabb volt, mint az előző rész. Mondhatni, hogy ez már legalább szórakoztató és olvasmányos volt, mert ezek a jelzők arra egyáltalán nem vonatkoztathatóak… Az első részhez hasonlít, csak itt talán több volt a történelmi rész. De ezzel most egészen gyorsan tudtam haladni –már amikor volt időm olvasni. Azért a szerző másik könyvsorozata sokkal érdekesebb, de ezt is el lehet olvasni egyszer.

Iny Lorentz: A fehér csillag

Nos, az egészen biztos, hogy ennek a könyvnek az elolvasásával sokkal többet megtudtam Amerika, illetve főleg Texas történelméről, mint amennyit valaha is tudni akartam… Csalódást okozott még az első részhez képest is, az írónő másik könyvsorozatához képest pedig aztán főleg… Félelmetesen unalmas volt…

A története gyakorlatilag Texas története volt. Nyilvánvaló, hogy egy történelmi regénynél nélkülözhetetlen, hogy belelássunk az adott terület, ország történelmébe, de ez itt igazából olyan volt, mintha Texas történelemkönyvét megpróbálták volna regényessé tenni. Egyértelműen sokkal nagyobb százalékot tett ki a történelem rész a regényhez képest. Pedig amúgy még érdekes is lehetett volna, de valószínűleg jó, ha százötven oldal maradt volna, ha a felesleges történelmi meséléseket kivesszük belőle. És tulajdonképpen utólag belegondolva ebben nem is volt normális történet. Annyira az állam –valamilyen szinten- megalakulásáról szólt az egész, hogy emberi történet alig maradt benne. Persze történt egy s más, de ezek szinte elvesztek a sok történelmi rész között.

Ráadásul ugyebár ennek a sorozatnak állandó főszereplői vannak, akiknek tulajdonképpen az élete lesz –gondolom- elmesélve ezekben a könyvekben. Itt egyrészt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi idő telt el a cselekmény során; illetve körülbelül három mondatban össze lehetne foglalni, hogy mi történt velük. Arra meg már ki sem térek, hogy mennyire irreális, hogy egy két főszereplős könyvsorozat második részében meghal az egyik… Oké, váratlan fordulatnak remek ugyan, de azért beletelt néhány másodpercbe, míg felfogtam, hogy most ez komolyan így gondolták-e…

Az is elég furcsa volt számomra, hogy bár a szereplők (főbb és mellék egyaránt) bemutatása nem volt hiányos, utána, lezárásként nem sok szót ejtettek róluk. Akik meghaltak, szinte mindegyikük egy-egy mondattal el lett intézve, esetleg még később visszatértek rájuk ugyanekkora terjedelemben. A főszereplő pedig konkrétan nevetséges volt, ahogy „vívódott”, hogy bár nagyon szerette a párját, hát ugyebár nagyon találnia kéne valakit a helyére… Bár hiányosak az ismereteim erről a korszakról, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ezt ennyivel el tudták intézni… Ő meg aztán főleg, ha a rész befejezését vesszük…

A végkifejlet igazából természetesen nem volt nagy szám. Egyrészt mert egy történelemkönyvnek ritkán van befejezése, másrészt pedig mivel egy sorozat részéről van szó, nyilván csak egyfajta lezárást kapott, ami után majd elindulhat egy következő történet.

Összességében nagyon megszenvedtem ezzel a könyvvel. Nincs is sok időm olvasni, de ezzel maximum akkor tudtam volna gyorsan haladni, ha kényszerítenek rá. Már az első résznél éreztem, hogy talán ez nem lesz olyan jó, mint az írónő másik sorozata, de az a rész legalább még érdekes, és valamennyire eseménydús volt. Ez azonban csak hihetetlenül unalmas. Néha olyan érzésem volt, mintha egy végtelenített könyvet olvasnék, amiben folyton nagyjából ugyanazok a dolgok történnek, ugyanazokkal a mondatokkal leírva…

Iny Lorentz: A remény földjén

Nos, bevallom kicsit csalódást okozott ez a könyv az írónő másik sorozatához képest. Mivel annak eddig mindkét részét szerettem, szívesen vágtam bele ebbe a sorozatba is, de sajnos nem tudta annyira elnyerni a tetszésemet…

Már maga a történet sem kötött le annyira, a másik sorozat kötetei sokkal izgalmasabbak és érthetőbbek voltak. Itt a történelmi részeket egyáltalán nem vitték túlzásba, csak az elején kaptunk néhány oldalnyit belőle. Viszont ezáltal sokkal kevésbé tudtam elhelyezni a korban, mivel régen voltak már a történelemórák. Ráadásul a társadalmi helyzetről és hasonlókról is csak az utószóban ejtettek néhány szót, ami nagyon kevés volt. Nyilván nem túl élvezetes száraz történelmi tényeket olvasni egy regényben, de ha egy ilyen meghatározó korban játszódik, akkor bizony elengedhetetlen némi háttér-információ. Ezek nélkül csak lógott a levegőben az egész.

A cselekmény idősíkjában való ugrálás sem nyerte el a tetszésemet. Természetesen nem azt vártam, hogy a főszereplők teljes felnőtté válását évekre lebontva követhetjük végig, de akkor is túl nagyok voltak az időbeli váltások. Bár legalább mindig az első néhány mondatban kiderült, hogy pontosan mennyi idő is telt el az előző eseményekhez képest. A nagy ugrásokhoz képest egyes részek viszont túlságosan aprólékosan lettek kidolgozva. Olyan volt, mintha egy nagy történetet csak összefoglalóan akartak volna megírni, de néhány apróságot azért megemlítettek volna közben. Ettől nem tűnt túlságosan összeszedettnek. Az elejéhez képest pedig az utolsó harmad pedig nevetségesen részletesen lett leírva. Teljesen feleslegesen lettek részletezve egyes jelenetek, bőven kevesebbel is meg lehetett volna oldani…

A szereplőkkel kapcsolatban sem tudnék nagyon mit kiemelni. Mivel konkrétan csak egyetlen esemény (a napóleoni háborúk befejezése) volt kiemelve a történetben, mindent ehhez kellett viszonyítani. Ami viszont nem ment könnyen. Nagyon nagy szükség lett volna az akkori társadalom és az emberek helyzetének felvázolására, mert így nem tudtam mit kezdeni a viselkedésükkel és szokásaikkal. A két főszereplő szintén nem mozgatott meg bennem túl sok mindent. Teljesen semlegesek voltak, és néha már olyan volt, mintha nem is lenne önálló személyiségük. Ez főleg a nőre volt igaz, aki a végére már eléggé idegesített. Mindig is mások iránymutatásai után ment, nem voltak önálló tettei vagy gondolatai.

A befejezése valószínűleg nem igazán tetszett volna, ha nem tudom, hogy van folytatás. Valamelyest le lett zárva ez a rész is, de azért nyitva hagyott jó néhány dolgot. Bár én néhány gondolatot még olvastam volna arról, hogy mik történtek a kastélyban, miután elhagyták, de gondolom ez nem tartozott a történethez…

Összességében szerintem elég gyenge mű lett az írónő másik könyvsorozatához képest. Az egész írás sokkal rosszabb, rengeteg szóismétlés van benne például. Meg kell hagyni olvasmányos is valamennyire, egész gyorsan lehet vele haladni, de mivel történelmi regény jellege ellenére alig van benne történelem, nem okoz gondot az olvasása. Ugyanakkor izgalmasnak nem mondható, de talán még érdekesnek se. A felsorolt negatívumok sokat elvesznek az élvezhetőségéből. Azért adok esélyt a következő részeinek is majd.

Iny Lorentz: A várúrnő

Nos, az első részhez hasonlóan ez a kötet is igencsak olvasmányos volt egy történelmi regényhez képest, és könnyen lehetett vele haladni. Pedig az első résztől eltérően itt egyáltalán nem volt hiány a történelmi vonatkozásokból, hiszen konkrétan ez adta az egész cselekményt. Tulajdonképpen a huszita háborúk néhány évéből kaphattunk némi ízelítőt, de hétköznapi, nem létező személyek szemszögéből. Ez elég jó kivitelezés volt, hiszen nem száraz történelmi tényekkel volt csak tele, hanem sokkal valóságosabbá vált az egész tőle, hiába a hatszáz év eltérés…

A fülszöveg egyébként ebben az esetben is jó volt, hiszen sejteni lehetett belőle a fontosabb mozzanatokat, és hogy nem fogunk unatkozni az olvasása közben, de csak a kellő mennyiségben fedett fel előre információkat. És ahogyan arra számítani is lehetett, egy maximálisan fordulatos és érdekes cselekményt kaptunk, értelemszerűen történelmi színezettel. Egyébként a történelmi részek sem voltak vészesek, szerintem abszolút érthetőek és követhetőek voltak. Itt már sokkal inkább éreztem az adott kor jellegzetességét, nem úgy, mint az első résznél. Már nemcsak az egyértelmű dolgokban –mint például a közlekedés vagy a távközlés sajátossága- érződött a történelmi jelleg, hanem jobban előjöttek a társadalmi viszonyok, a hatalmi harcok és egyben a beszédbeli, fogalmazásbeli jellegzetességek is.

Különösebb végkifejletről nem tudnék beszélni, hiszen bár kapott némi lezárást a kötet, egyértelmű, hogy lesz még folytatása. Meglepetéseket szerintem már nem tartogatott a vége.

Összességében én határozottan jó könyvnek tartom, a történelmi vonatkozást figyelembe véve talán még jobb is mint az első rész. De mindenképpen méltó hozzá. A fordulatosságát egyértelműen a történelem sajátosságainak és eseményeinek köszönhette. Már nagyon várom a folytatás(oka)t.

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

Nos, az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel... Azt semmiképpen nem tudnám róla állítani, hogy tetszett volna, viszont kimondottan rossznak se mondanám. Egyszerűen inkább csak kevés volt számomra. Az biztos, hogy nem a megszokott módon kaptunk a történelmi részből, kicsit olyan volt, mintha nem is lenne annyira lényeges, hogy több mint száz évvel korábban járunk. Ennek ellenére mégsem lehetett elvonatkoztatni a történelmi jellegtől, hiszen néhány szokás manapság már elképzelhetetlen volna...

Tulajdonképpen a fülszöveg alapján nehéz lenne megmondani, hogy mire számít az ember, de valójában az ott leírtakat maradéktalanul megkapja a könyvben. Ennek ellenére nekem mégis csalódást okozott. Valószínűleg azért, mert én ennél pörgősebb cselekményre számítottam. Ehelyett kaptam egy párocskát, akik a könyv végéig szenvedtek egymással. Bár elég hamar összejöttek, mégis mindig találtak valami okot a szenvedésre. A folyamatos nyavalygást nőknél sem szeretem, férfiak esetében viszont főleg nem tudok vele mit kezdeni. És úgy tűnt, itt ő többet szenved, bár nem a szó klasszikus értelmében. Túl sokszor tértek vissza ugyanoda, és ugyanazokat a vélt és/vagy valós problémákat próbálták megoldani (általában sikertelenül).

A szereplőkkel nem hiszem, hogy bárki tudna azonosulni. Talán a női főszereplő az egyetlen, aki valamelyest normálisan gondolkodott és viselkedett. A férfi főszereplővel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Gyakorlatilag állandóan megpróbálta elmarni maga mellől azt, akit mindennél jobban maga mellett akart tudni... És végig ez ment. Valahogy a való életben elképzelni nem tudok olyan férfit, aki ennyit gyötrődne egy nő miatt...

A nyomozás része is elég furcsa volt számomra, egy darabig csak említésszerűen jelent meg itt-ott, aztán meg a kellős közepén találtuk magunkat, és zajlottak az események (azért csak mérsékelten). Ez elején még úgy tűnt, hogy nem lesz belőle fontos momentum, végül pedig valahogy ez került mindennek a középpontjába. Ráadásul bár érthető lett a végére, mégis kicsit kusza volt a befejezés.

A végkifejlet nem hiszem, hogy bárkinek is tartogatott meglepetéseket, szerintem már a fülszövegnél borítékolható volt minden.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de valahogy számomra nem volt egy nagy durranás.

Iny Lorentz: A szajha

Nos, amikor nekikezdtem a könyvnek, egyből az jutott eszembe, hogy ez bizony nem egy maximum három napos olvasás lesz, hiszen hosszú is, illetve a történelmi vonatkozás miatt nyilván lassaban tudok vele haladni. Hát nem így történt, mert alig négy nap alatt sikerült végeznem vele, annyira olvasmányosan lett megírva.

Gyakorlatilag egyáltalán nem éreztem, hogy egy hatszáz évvel ezelőtt játszódó történetet olvasnék, legalábbis ami a nyelvezetet illeti. Nyilván mai fejjel szinte lehetetlen belegondolni, hogy hogyan élhettek akkoriban az emberek, hiszen a mai alapvető és kényelmi cikkek már annyira az életünk részét képezik, hogy teljes káosz lenne nélkülük az élet. Viszont a kor sajátosságait -mint a közlekedési eszközök hiánya, a vallás uralma és befolyása, az életkörülmények- leszámítva tényleg nem éreztem úgy, hogy történelmi regényt olvasnék. Sőt, egy-egy megfogalmazás valóban furcsának tűnt a korszakhoz képest. Tulajdonképpen nem is tudom eldönteni, hogy ez pozitív vagy negatív dolog-e. Egyfelől pozitív, hiszen így nem kellett átrágni magamat a nehézkes nyelvi különbségeken, és a történelmi vonatkozás is pont megfelelő mennyiségben volt jelen. Viszont egy kicsit negatívumnak is tartom, mert ha már egy ennyivel régebben játszódó cselekményről van szó, akkor ennél jobban bele kellene élnem magam.

A történet egyébként jó volt, a fülszöveg itt tökéletes volt. Az egész cselekmény szépen fel volt építve, viszont a kidolgozottsága számomra nem mindig volt megfelelő. Amikor több évet ugrott a cselekmény, azt vártam volna, hogy valamiféle visszatekintést azért még láthatunk, hogy mi történet abban az időben. Erre viszont nem igazán került sor. Néhány szóban utaltak egy-két fontosabb mozzanatra, de amúgy olyan volt, mintha meg sem történt volna. Ezzel szemben pedig jó néhány részlet túlságosan részletesen volt kidolgozva, ami viszont felesleges volt. Ezt a kettőt kicsit jobban ellensúlyba lehetett volna hozni.

A végkifejlet szerintem senki számára nem jelenetett meglepetést, legfeljebb a kivitelezés volt érdekes.

Összességében jó könyvnek mondanám, érdekes történettel, ami rendkívüli módon olvastatja magát.

Jean Zimmerman: Elhagyatva

Nos, mit is írhatnék erről a könyvről... Sajnos, most kicsit kevesebb időm jutott olvasásra, így elég lassan haladtam vele, bár hozzá kell tennem, hogy ha izgalmas egy könyv, akkor megtalálom a módját, hogy minél jobban haladhassak vele. Ez a könyv azonban számomra csalódás volt.

A történelmi regényeknél mindig fennáll a lehetőség, hogy az évszázadokkal korábban játszódó cselekmény a megfogalmazások és az eltérő kultúra miatt kicsit nezebb lesz olvasni, viszon egy olvasmányos és izgalmas történettel ezen is túl lehet lendülni. Itt azonban ez nem sikerült, mert egyáltalán nem találtam érdekesnek a cselekményt, sőt egyre csak azt vártam, mikor lesz végre vége... Ráadásul jó néhány részt teljesen feleslegesnek éreztem, ezen kívül pedig számtalan mondat szóról szóra ugyanúgy fordult elő több oldalon is, ami elég idegesítő volt, mert olyan hatást keltett, mintha az író vagy elfelejtette volna, hogy már egyszer leírta, vagy az olvasóból nem nézett ki annyit, hogy képes megjegyezni az egyébként tökéletesen lényegtelen információt.

Tulajdonképpen én -hiába van feltüntetve a fülszöveg elején- egyáltalán nem tudtam beazonosítani sem thrillerként (még krimiként sem), sem szerelmes történetként. Az egy dolog, hogy voltak benne brutális gyilkosságok és kínzások, de számomra úgy tűnt, mintha ezek nem is lennének lényegesek. Sokkal nagyobb figyelmet kaptak az egyes szereplők, és az, hogy a város mennyire odáig van egy legenda miatt. Szerelmi szál pedig volt ugyan, de azért egyáltalán nem erre épült fel az egész könyv. Igazából úgy tűnt, mintha csak történnének a dolgok, néha csak napok teltek el a cselekményben, néha pedig hónapok is. Kicsit követhetetlennek tűnt az egész.

Végkifejletről nem is nagyon tudnék beszélni, mivel gyakorlatilag már mindent tudtunk addigra... Nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy semmiféle meglepetés nem volt, nemhogy a befejezésnél, de az egész könyv során. Gusztustalanságok annál inkább, de ez azért nem vitte előrébb a történetet.

Összességében nekem egyáltalán nem tetszett, egy sokkal izgalmasabb történelmi regényre számítottam, ennél viszont még a tényleges történelmi utalások is teljesen hidegen hagytak, mert érdektelenül lett megírva, ráadásul egyáltalán nem tűnt összeszedettnek.

Jane Johnson: A szultán asszonya

Nos, elég változó volt a hangulatom a könyv olvasása közben. Amikor belekezdtem, ennél a könyvnél is elgondolkodtam azon, hogy vajon biztosan jól döntöttem-e, amikor megvettem. Mert hát lássuk be, ez nem egy könnyed olvasmány... Egyrészt több száz évvel korábban játszódik, ami már igényel némi áthangolódást a megszokott könyvek után. Aztán ehhez még hozzájön az is, hogy egy eléggé idegen országban játszódik, amelynek a mai napig meglehetősen sajátos a kulturája... Ez persze abszolút érdekes és szerettem is erről olvasni, de olykor bizony nehéz volt haladni vele. Főleg az elején okozott nehézséget a sok idegen kifejezés, illetve a még furcsábban hangzó tulajdonnevek, valamint a sok leírás a városról és a szokásokról. A kezdeti tömény mennyiség után szerencsére már csak kisebb dózisban kaptunk információkat az akkori szokásokról és a társadalom sajátosságairól, így könnyebben lehetett haladni vele. Egyébként számomra így utólag belegondolva kicsit furcsa, hogy a nyelvezet nem teljesen alkalmazkodott az akkor (valószínűleg) használatoshoz, bár ennek inkább csak örülök, mert így nem kellett a nehézkes beszédeken átrágni magamat...

Amúgy maga a történet érdekes is volt, meg nem is... Mindenképpen izgalmas volt ily módon megismerni egy másik ország kultúráját és történelmét, még ha maximálisan idegen is (szerencsére) számomra az egész. Viszont ha azt veszem alapul, hogy tulajdonképpen a cselekmény úgymond a szerelemről, vagyis két nagyon különböző ember egymásra találásáról szól, hát eléggé elveszi a kedvem tőle. Felőlem ezt a szálat ki is lehetett volna hagyni az egészből, valószínűleg úgy is megállta volna a helyét a történet. Ráadásul bár a cím és az alcím is erőteljesen a nőre utal, én egyáltalán nem éreztem, hogy ő lenne a főszereplő. Elég későn csatlakozott be a cselekménybe, ráadásul meglehetősen hirtelen bukkant fel, és alig néhány fejezet szerepelt az ő neve alatt. Sokkal inkább a férfi rabszolga szemszögéből lett megmutatva az egész, bár persze ő egy háremhölgyhöz képest szabadabban mozoghatott, és jobban belátást nyerhetett a palota működésébe, így nyilván inkább rajta keresztül került bemutatásra az egész. Ennek ellenére én végig igyekeztem figyelmben kívül hagyni a szerelemi szálat (végül is nem volt nehéz dolgom, mert néhány említéstől eltekintve alig kapott szerepet), és inkább a szultán sajátos életmódjára koncentrálni, az igencsak érdekes volt...

Összességében jó könyvnek mondanám, talán az eleje picit száraz, de aztán bele lehet lendülni a történetbe, és onnantól már nehezen lehet letenni.

Lesley Pearse: Ígéret

Nos, gondoltam olyan könyvvel indítom az évet, ami biztosan nem okoz csalódást. Szerencsére akadnak még olyan kedvenc íróim, akikben valóban soha nem kell csalódnom. Nagyon szeretem az írónő minden könyvét, bár ennek a kötetnek az első részénél azt írtam, hogy magam sem tudom miért, de valahogy mégsem nyerte el annyira a tetszésemet, mint a korábban olvasott művei. Ez a könyv gyakorlatilag hasonlókat váltott ki belőlem...

Az eleje kicsit lassúnak tűnt, vagy csak nem tudtam kellően beleélni magam a történetbe, mindenesetre nem kötött le a mindennapok részletezése. Persze tudom, hogy egy ilyen típusú regénynél kell némi töltetlék, nem vághatunk mindennek hirtelen a közepébe, olykor viszont kicsit unalmasnak találtam egyes részeket. Aztán a kórházi, majd a háborús részek következtek, kicsit felébredt a lelkesedésem, végül pedig amikor már ismét otthon voltak, onnantól valahogy jobban érdekelt az egész. Bár elég szörnyű volt olvasni, hogy miken mentek keresztül és hogyan viselkedett a férj, mégis érdekes részek volt.

Egyébként az tűnt fel a történettel kapcsolatban, hogy míg az eleje eléggé részletes és sok adalékkal fűszerezett volt, addig ahogy haladtunk előre a cselekménnyel úgy vált egyre sűrűbbé az egész. Például a végét én kicsit hirtelennek, majdhogynem összecsapottnak éreztem, mert míg az első fejezetekben tényleg elég részletesen taglaltak egyes eseményeket, addig az utolsó kicsit több mint ötven oldalon alig történt valami érdemleges, minden néhány mondattal el lett intézve, és a végkifejlet is olyan hirtelen abbamaradt, hogy csak pislogtam körbe, hátha valaki már nyújtja is felém a következő folytatást (ami nincs). Én szívesen olvastam volna egy áttekintő befejezést, hogy körülbelül mi történik velük később, hogyan alakul az életük...

Összességében olvasmányos és érdekes mű, egy szórakoztató irodalmi regényhez képest szerintem elég alapos bepillantást lehet vele nyerni az első világháború viszontagságaiba. Aki olvasta az első részt (Bell), az feltétlenül olvassa el ezt is.

Julie Garwood: Ha eljő a tavasz

Nos, bár ez a könyv eredetileg egy sorozat ötödik része, én csak ezt az egyet olvastam. Reméltem, hogy önmagában is megállja a helyét a történet, és szerencsére így is lett. Bár voltak utalások a korábbi kötetekre, nem volt semmi olyan információ benne, ami igényelte volna az előző részek elolvasását.

Maga a történet nem volt túl bonyolult, bár viszonylag sok szereplő megfordult benne, némelyek csak rövid ideig, ami kicsit megnehezítette az eligazodást, de végül is nem volt zavaró. Mivel a három nő nem kerül külön-külön részletes bemutatásra, eltartott egy darabig, míg sikerült megszoknom őket. Bár mivel kellőképp különbözőek voltak, nem igazán lehetett összekeverni őket, csak hirtelen váltásnál kellett kicsit gondolkozni, hogy ki-kicsoda.

Egyébként a szereplők igazából teljesen semlegesek voltak számomra, egyedül az ostoba seriff viselkedésétől másztam falra. A főszereplők (a két férfi és a három nő) valójában teljesen hidegen hagyott.

Maga a történet a szerelmi szálak tekintetében teljeséggel kiszámítható volt, csak nekem kicsit sok lett a végére a szenvedés. Szerencsére ezt leszámítva viszont nem egy csöpögős romantikus maszlagot kaptunk, inkább a bűnüldözésen volt a hangsúly.

Bár a könyv eleje nekem kicsit unalmas volt, mert úgy éreztem, csak arról olvasok, hogy a nők önfejűen csinálni akarnak valamit, a férfiak meg idegesek emiatt, és próbálják őket lebeszélni erről... Szerencsére a vége felé még volt olyan fordulat, amire nem igazán számítottam, viszont a befejezés szerintem nagyon rövidre sikerült. A könyv addigi terjedelme alapján lehetett volna kicsit bővebb a lezárás.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszerűbb és visszafogottabb könyvet kerestem a sok durva történet után, és ezeknek a követelményeknek maximálisan megfelelt. Nem volt túl sok benne a szerelmi szál sem, így szerintem azok is élvezni tudják, akik amúgy nem részesítik előnyben ezt a műfajt (ahogyan én sem).