Iny Lorentz: A remény földjén

Nos, bevallom kicsit csalódást okozott ez a könyv az írónő másik sorozatához képest. Mivel annak eddig mindkét részét szerettem, szívesen vágtam bele ebbe a sorozatba is, de sajnos nem tudta annyira elnyerni a tetszésemet…

Már maga a történet sem kötött le annyira, a másik sorozat kötetei sokkal izgalmasabbak és érthetőbbek voltak. Itt a történelmi részeket egyáltalán nem vitték túlzásba, csak az elején kaptunk néhány oldalnyit belőle. Viszont ezáltal sokkal kevésbé tudtam elhelyezni a korban, mivel régen voltak már a történelemórák. Ráadásul a társadalmi helyzetről és hasonlókról is csak az utószóban ejtettek néhány szót, ami nagyon kevés volt. Nyilván nem túl élvezetes száraz történelmi tényeket olvasni egy regényben, de ha egy ilyen meghatározó korban játszódik, akkor bizony elengedhetetlen némi háttér-információ. Ezek nélkül csak lógott a levegőben az egész.

A cselekmény idősíkjában való ugrálás sem nyerte el a tetszésemet. Természetesen nem azt vártam, hogy a főszereplők teljes felnőtté válását évekre lebontva követhetjük végig, de akkor is túl nagyok voltak az időbeli váltások. Bár legalább mindig az első néhány mondatban kiderült, hogy pontosan mennyi idő is telt el az előző eseményekhez képest. A nagy ugrásokhoz képest egyes részek viszont túlságosan aprólékosan lettek kidolgozva. Olyan volt, mintha egy nagy történetet csak összefoglalóan akartak volna megírni, de néhány apróságot azért megemlítettek volna közben. Ettől nem tűnt túlságosan összeszedettnek. Az elejéhez képest pedig az utolsó harmad pedig nevetségesen részletesen lett leírva. Teljesen feleslegesen lettek részletezve egyes jelenetek, bőven kevesebbel is meg lehetett volna oldani…

A szereplőkkel kapcsolatban sem tudnék nagyon mit kiemelni. Mivel konkrétan csak egyetlen esemény (a napóleoni háborúk befejezése) volt kiemelve a történetben, mindent ehhez kellett viszonyítani. Ami viszont nem ment könnyen. Nagyon nagy szükség lett volna az akkori társadalom és az emberek helyzetének felvázolására, mert így nem tudtam mit kezdeni a viselkedésükkel és szokásaikkal. A két főszereplő szintén nem mozgatott meg bennem túl sok mindent. Teljesen semlegesek voltak, és néha már olyan volt, mintha nem is lenne önálló személyiségük. Ez főleg a nőre volt igaz, aki a végére már eléggé idegesített. Mindig is mások iránymutatásai után ment, nem voltak önálló tettei vagy gondolatai.

A befejezése valószínűleg nem igazán tetszett volna, ha nem tudom, hogy van folytatás. Valamelyest le lett zárva ez a rész is, de azért nyitva hagyott jó néhány dolgot. Bár én néhány gondolatot még olvastam volna arról, hogy mik történtek a kastélyban, miután elhagyták, de gondolom ez nem tartozott a történethez…

Összességében szerintem elég gyenge mű lett az írónő másik könyvsorozatához képest. Az egész írás sokkal rosszabb, rengeteg szóismétlés van benne például. Meg kell hagyni olvasmányos is valamennyire, egész gyorsan lehet vele haladni, de mivel történelmi regény jellege ellenére alig van benne történelem, nem okoz gondot az olvasása. Ugyanakkor izgalmasnak nem mondható, de talán még érdekesnek se. A felsorolt negatívumok sokat elvesznek az élvezhetőségéből. Azért adok esélyt a következő részeinek is majd.

Iny Lorentz: A várúrnő

Nos, az első részhez hasonlóan ez a kötet is igencsak olvasmányos volt egy történelmi regényhez képest, és könnyen lehetett vele haladni. Pedig az első résztől eltérően itt egyáltalán nem volt hiány a történelmi vonatkozásokból, hiszen konkrétan ez adta az egész cselekményt. Tulajdonképpen a huszita háborúk néhány évéből kaphattunk némi ízelítőt, de hétköznapi, nem létező személyek szemszögéből. Ez elég jó kivitelezés volt, hiszen nem száraz történelmi tényekkel volt csak tele, hanem sokkal valóságosabbá vált az egész tőle, hiába a hatszáz év eltérés…

A fülszöveg egyébként ebben az esetben is jó volt, hiszen sejteni lehetett belőle a fontosabb mozzanatokat, és hogy nem fogunk unatkozni az olvasása közben, de csak a kellő mennyiségben fedett fel előre információkat. És ahogyan arra számítani is lehetett, egy maximálisan fordulatos és érdekes cselekményt kaptunk, értelemszerűen történelmi színezettel. Egyébként a történelmi részek sem voltak vészesek, szerintem abszolút érthetőek és követhetőek voltak. Itt már sokkal inkább éreztem az adott kor jellegzetességét, nem úgy, mint az első résznél. Már nemcsak az egyértelmű dolgokban –mint például a közlekedés vagy a távközlés sajátossága- érződött a történelmi jelleg, hanem jobban előjöttek a társadalmi viszonyok, a hatalmi harcok és egyben a beszédbeli, fogalmazásbeli jellegzetességek is.

Különösebb végkifejletről nem tudnék beszélni, hiszen bár kapott némi lezárást a kötet, egyértelmű, hogy lesz még folytatása. Meglepetéseket szerintem már nem tartogatott a vége.

Összességében én határozottan jó könyvnek tartom, a történelmi vonatkozást figyelembe véve talán még jobb is mint az első rész. De mindenképpen méltó hozzá. A fordulatosságát egyértelműen a történelem sajátosságainak és eseményeinek köszönhette. Már nagyon várom a folytatás(oka)t.

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

Nos, az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel... Azt semmiképpen nem tudnám róla állítani, hogy tetszett volna, viszont kimondottan rossznak se mondanám. Egyszerűen inkább csak kevés volt számomra. Az biztos, hogy nem a megszokott módon kaptunk a történelmi részből, kicsit olyan volt, mintha nem is lenne annyira lényeges, hogy több mint száz évvel korábban járunk. Ennek ellenére mégsem lehetett elvonatkoztatni a történelmi jellegtől, hiszen néhány szokás manapság már elképzelhetetlen volna...

Tulajdonképpen a fülszöveg alapján nehéz lenne megmondani, hogy mire számít az ember, de valójában az ott leírtakat maradéktalanul megkapja a könyvben. Ennek ellenére nekem mégis csalódást okozott. Valószínűleg azért, mert én ennél pörgősebb cselekményre számítottam. Ehelyett kaptam egy párocskát, akik a könyv végéig szenvedtek egymással. Bár elég hamar összejöttek, mégis mindig találtak valami okot a szenvedésre. A folyamatos nyavalygást nőknél sem szeretem, férfiak esetében viszont főleg nem tudok vele mit kezdeni. És úgy tűnt, itt ő többet szenved, bár nem a szó klasszikus értelmében. Túl sokszor tértek vissza ugyanoda, és ugyanazokat a vélt és/vagy valós problémákat próbálták megoldani (általában sikertelenül).

A szereplőkkel nem hiszem, hogy bárki tudna azonosulni. Talán a női főszereplő az egyetlen, aki valamelyest normálisan gondolkodott és viselkedett. A férfi főszereplővel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Gyakorlatilag állandóan megpróbálta elmarni maga mellől azt, akit mindennél jobban maga mellett akart tudni... És végig ez ment. Valahogy a való életben elképzelni nem tudok olyan férfit, aki ennyit gyötrődne egy nő miatt...

A nyomozás része is elég furcsa volt számomra, egy darabig csak említésszerűen jelent meg itt-ott, aztán meg a kellős közepén találtuk magunkat, és zajlottak az események (azért csak mérsékelten). Ez elején még úgy tűnt, hogy nem lesz belőle fontos momentum, végül pedig valahogy ez került mindennek a középpontjába. Ráadásul bár érthető lett a végére, mégis kicsit kusza volt a befejezés.

A végkifejlet nem hiszem, hogy bárkinek is tartogatott meglepetéseket, szerintem már a fülszövegnél borítékolható volt minden.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de valahogy számomra nem volt egy nagy durranás.

Iny Lorentz: A szajha

Nos, amikor nekikezdtem a könyvnek, egyből az jutott eszembe, hogy ez bizony nem egy maximum három napos olvasás lesz, hiszen hosszú is, illetve a történelmi vonatkozás miatt nyilván lassaban tudok vele haladni. Hát nem így történt, mert alig négy nap alatt sikerült végeznem vele, annyira olvasmányosan lett megírva.

Gyakorlatilag egyáltalán nem éreztem, hogy egy hatszáz évvel ezelőtt játszódó történetet olvasnék, legalábbis ami a nyelvezetet illeti. Nyilván mai fejjel szinte lehetetlen belegondolni, hogy hogyan élhettek akkoriban az emberek, hiszen a mai alapvető és kényelmi cikkek már annyira az életünk részét képezik, hogy teljes káosz lenne nélkülük az élet. Viszont a kor sajátosságait -mint a közlekedési eszközök hiánya, a vallás uralma és befolyása, az életkörülmények- leszámítva tényleg nem éreztem úgy, hogy történelmi regényt olvasnék. Sőt, egy-egy megfogalmazás valóban furcsának tűnt a korszakhoz képest. Tulajdonképpen nem is tudom eldönteni, hogy ez pozitív vagy negatív dolog-e. Egyfelől pozitív, hiszen így nem kellett átrágni magamat a nehézkes nyelvi különbségeken, és a történelmi vonatkozás is pont megfelelő mennyiségben volt jelen. Viszont egy kicsit negatívumnak is tartom, mert ha már egy ennyivel régebben játszódó cselekményről van szó, akkor ennél jobban bele kellene élnem magam.

A történet egyébként jó volt, a fülszöveg itt tökéletes volt. Az egész cselekmény szépen fel volt építve, viszont a kidolgozottsága számomra nem mindig volt megfelelő. Amikor több évet ugrott a cselekmény, azt vártam volna, hogy valamiféle visszatekintést azért még láthatunk, hogy mi történet abban az időben. Erre viszont nem igazán került sor. Néhány szóban utaltak egy-két fontosabb mozzanatra, de amúgy olyan volt, mintha meg sem történt volna. Ezzel szemben pedig jó néhány részlet túlságosan részletesen volt kidolgozva, ami viszont felesleges volt. Ezt a kettőt kicsit jobban ellensúlyba lehetett volna hozni.

A végkifejlet szerintem senki számára nem jelenetett meglepetést, legfeljebb a kivitelezés volt érdekes.

Összességében jó könyvnek mondanám, érdekes történettel, ami rendkívüli módon olvastatja magát.

Jean Zimmerman: Elhagyatva

Nos, mit is írhatnék erről a könyvről... Sajnos, most kicsit kevesebb időm jutott olvasásra, így elég lassan haladtam vele, bár hozzá kell tennem, hogy ha izgalmas egy könyv, akkor megtalálom a módját, hogy minél jobban haladhassak vele. Ez a könyv azonban számomra csalódás volt.

A történelmi regényeknél mindig fennáll a lehetőség, hogy az évszázadokkal korábban játszódó cselekmény a megfogalmazások és az eltérő kultúra miatt kicsit nezebb lesz olvasni, viszon egy olvasmányos és izgalmas történettel ezen is túl lehet lendülni. Itt azonban ez nem sikerült, mert egyáltalán nem találtam érdekesnek a cselekményt, sőt egyre csak azt vártam, mikor lesz végre vége... Ráadásul jó néhány részt teljesen feleslegesnek éreztem, ezen kívül pedig számtalan mondat szóról szóra ugyanúgy fordult elő több oldalon is, ami elég idegesítő volt, mert olyan hatást keltett, mintha az író vagy elfelejtette volna, hogy már egyszer leírta, vagy az olvasóból nem nézett ki annyit, hogy képes megjegyezni az egyébként tökéletesen lényegtelen információt.

Tulajdonképpen én -hiába van feltüntetve a fülszöveg elején- egyáltalán nem tudtam beazonosítani sem thrillerként (még krimiként sem), sem szerelmes történetként. Az egy dolog, hogy voltak benne brutális gyilkosságok és kínzások, de számomra úgy tűnt, mintha ezek nem is lennének lényegesek. Sokkal nagyobb figyelmet kaptak az egyes szereplők, és az, hogy a város mennyire odáig van egy legenda miatt. Szerelmi szál pedig volt ugyan, de azért egyáltalán nem erre épült fel az egész könyv. Igazából úgy tűnt, mintha csak történnének a dolgok, néha csak napok teltek el a cselekményben, néha pedig hónapok is. Kicsit követhetetlennek tűnt az egész.

Végkifejletről nem is nagyon tudnék beszélni, mivel gyakorlatilag már mindent tudtunk addigra... Nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy semmiféle meglepetés nem volt, nemhogy a befejezésnél, de az egész könyv során. Gusztustalanságok annál inkább, de ez azért nem vitte előrébb a történetet.

Összességében nekem egyáltalán nem tetszett, egy sokkal izgalmasabb történelmi regényre számítottam, ennél viszont még a tényleges történelmi utalások is teljesen hidegen hagytak, mert érdektelenül lett megírva, ráadásul egyáltalán nem tűnt összeszedettnek.

Jane Johnson: A szultán asszonya

Nos, elég változó volt a hangulatom a könyv olvasása közben. Amikor belekezdtem, ennél a könyvnél is elgondolkodtam azon, hogy vajon biztosan jól döntöttem-e, amikor megvettem. Mert hát lássuk be, ez nem egy könnyed olvasmány... Egyrészt több száz évvel korábban játszódik, ami már igényel némi áthangolódást a megszokott könyvek után. Aztán ehhez még hozzájön az is, hogy egy eléggé idegen országban játszódik, amelynek a mai napig meglehetősen sajátos a kulturája... Ez persze abszolút érdekes és szerettem is erről olvasni, de olykor bizony nehéz volt haladni vele. Főleg az elején okozott nehézséget a sok idegen kifejezés, illetve a még furcsábban hangzó tulajdonnevek, valamint a sok leírás a városról és a szokásokról. A kezdeti tömény mennyiség után szerencsére már csak kisebb dózisban kaptunk információkat az akkori szokásokról és a társadalom sajátosságairól, így könnyebben lehetett haladni vele. Egyébként számomra így utólag belegondolva kicsit furcsa, hogy a nyelvezet nem teljesen alkalmazkodott az akkor (valószínűleg) használatoshoz, bár ennek inkább csak örülök, mert így nem kellett a nehézkes beszédeken átrágni magamat...

Amúgy maga a történet érdekes is volt, meg nem is... Mindenképpen izgalmas volt ily módon megismerni egy másik ország kultúráját és történelmét, még ha maximálisan idegen is (szerencsére) számomra az egész. Viszont ha azt veszem alapul, hogy tulajdonképpen a cselekmény úgymond a szerelemről, vagyis két nagyon különböző ember egymásra találásáról szól, hát eléggé elveszi a kedvem tőle. Felőlem ezt a szálat ki is lehetett volna hagyni az egészből, valószínűleg úgy is megállta volna a helyét a történet. Ráadásul bár a cím és az alcím is erőteljesen a nőre utal, én egyáltalán nem éreztem, hogy ő lenne a főszereplő. Elég későn csatlakozott be a cselekménybe, ráadásul meglehetősen hirtelen bukkant fel, és alig néhány fejezet szerepelt az ő neve alatt. Sokkal inkább a férfi rabszolga szemszögéből lett megmutatva az egész, bár persze ő egy háremhölgyhöz képest szabadabban mozoghatott, és jobban belátást nyerhetett a palota működésébe, így nyilván inkább rajta keresztül került bemutatásra az egész. Ennek ellenére én végig igyekeztem figyelmben kívül hagyni a szerelemi szálat (végül is nem volt nehéz dolgom, mert néhány említéstől eltekintve alig kapott szerepet), és inkább a szultán sajátos életmódjára koncentrálni, az igencsak érdekes volt...

Összességében jó könyvnek mondanám, talán az eleje picit száraz, de aztán bele lehet lendülni a történetbe, és onnantól már nehezen lehet letenni.

Lesley Pearse: Ígéret

Nos, gondoltam olyan könyvvel indítom az évet, ami biztosan nem okoz csalódást. Szerencsére akadnak még olyan kedvenc íróim, akikben valóban soha nem kell csalódnom. Nagyon szeretem az írónő minden könyvét, bár ennek a kötetnek az első részénél azt írtam, hogy magam sem tudom miért, de valahogy mégsem nyerte el annyira a tetszésemet, mint a korábban olvasott művei. Ez a könyv gyakorlatilag hasonlókat váltott ki belőlem...

Az eleje kicsit lassúnak tűnt, vagy csak nem tudtam kellően beleélni magam a történetbe, mindenesetre nem kötött le a mindennapok részletezése. Persze tudom, hogy egy ilyen típusú regénynél kell némi töltetlék, nem vághatunk mindennek hirtelen a közepébe, olykor viszont kicsit unalmasnak találtam egyes részeket. Aztán a kórházi, majd a háborús részek következtek, kicsit felébredt a lelkesedésem, végül pedig amikor már ismét otthon voltak, onnantól valahogy jobban érdekelt az egész. Bár elég szörnyű volt olvasni, hogy miken mentek keresztül és hogyan viselkedett a férj, mégis érdekes részek volt.

Egyébként az tűnt fel a történettel kapcsolatban, hogy míg az eleje eléggé részletes és sok adalékkal fűszerezett volt, addig ahogy haladtunk előre a cselekménnyel úgy vált egyre sűrűbbé az egész. Például a végét én kicsit hirtelennek, majdhogynem összecsapottnak éreztem, mert míg az első fejezetekben tényleg elég részletesen taglaltak egyes eseményeket, addig az utolsó kicsit több mint ötven oldalon alig történt valami érdemleges, minden néhány mondattal el lett intézve, és a végkifejlet is olyan hirtelen abbamaradt, hogy csak pislogtam körbe, hátha valaki már nyújtja is felém a következő folytatást (ami nincs). Én szívesen olvastam volna egy áttekintő befejezést, hogy körülbelül mi történik velük később, hogyan alakul az életük...

Összességében olvasmányos és érdekes mű, egy szórakoztató irodalmi regényhez képest szerintem elég alapos bepillantást lehet vele nyerni az első világháború viszontagságaiba. Aki olvasta az első részt (Bell), az feltétlenül olvassa el ezt is.

Julie Garwood: Ha eljő a tavasz

Nos, bár ez a könyv eredetileg egy sorozat ötödik része, én csak ezt az egyet olvastam. Reméltem, hogy önmagában is megállja a helyét a történet, és szerencsére így is lett. Bár voltak utalások a korábbi kötetekre, nem volt semmi olyan információ benne, ami igényelte volna az előző részek elolvasását.

Maga a történet nem volt túl bonyolult, bár viszonylag sok szereplő megfordult benne, némelyek csak rövid ideig, ami kicsit megnehezítette az eligazodást, de végül is nem volt zavaró. Mivel a három nő nem kerül külön-külön részletes bemutatásra, eltartott egy darabig, míg sikerült megszoknom őket. Bár mivel kellőképp különbözőek voltak, nem igazán lehetett összekeverni őket, csak hirtelen váltásnál kellett kicsit gondolkozni, hogy ki-kicsoda.

Egyébként a szereplők igazából teljesen semlegesek voltak számomra, egyedül az ostoba seriff viselkedésétől másztam falra. A főszereplők (a két férfi és a három nő) valójában teljesen hidegen hagyott.

Maga a történet a szerelmi szálak tekintetében teljeséggel kiszámítható volt, csak nekem kicsit sok lett a végére a szenvedés. Szerencsére ezt leszámítva viszont nem egy csöpögős romantikus maszlagot kaptunk, inkább a bűnüldözésen volt a hangsúly.

Bár a könyv eleje nekem kicsit unalmas volt, mert úgy éreztem, csak arról olvasok, hogy a nők önfejűen csinálni akarnak valamit, a férfiak meg idegesek emiatt, és próbálják őket lebeszélni erről... Szerencsére a vége felé még volt olyan fordulat, amire nem igazán számítottam, viszont a befejezés szerintem nagyon rövidre sikerült. A könyv addigi terjedelme alapján lehetett volna kicsit bővebb a lezárás.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszerűbb és visszafogottabb könyvet kerestem a sok durva történet után, és ezeknek a követelményeknek maximálisan megfelelt. Nem volt túl sok benne a szerelmi szál sem, így szerintem azok is élvezni tudják, akik amúgy nem részesítik előnyben ezt a műfajt (ahogyan én sem).

Sidney Sheldon: Az idő homokja

Nos, ez kivételesen nem egy megszokott SS-regény volt, mivel itt nem egy erős és független nő állt a történet középpontjában, hanem egy szabadságharcos terrorista. Természetesen a négy női főszereplő is nagy szerepet kapott, sőt az ő élettörténetüket ismertük meg a legjobban, de nekem úgy tűnt, nem rajtuk van a hangsúly.

Tulajdonképpen ha belegondolok ez lenne az egyik legkevésvé nekem való könyv, mivel két olyan témát állít a középpontba, amivel nem igazán tudok mit kezdeni: nevezetesen a katonaságot és a háborút, valamint az egyházat. Az előbbi egyszerűen csak nem tud lekötni, míg az utóbbi képes kifejezetten idegesíteni is időnként. Ráadásul ahogyan ebben a könyvben be lett mutatva ez a rend, nos az minden volt, csak szimpatikus nem. Attól a sok szörnyű szabálytól a hideg futkározott a hátamon, és azóta sem tudom feldolgozni, hogy miért választja önként ezt valaki...

Egyébként leginkább a négy nő életéről szerettem olvasni, azok a részek igazán olvasmányosak voltak (főleg a könyv többi fejezetéhez képest). Még a kalandos útjukkal sem lett volna probléma, hiszen folyton történtek váratlan dolgok, viszont az apácák belső monológjai kikészítettek néha (tudom, csak azért, mert a legcsekélyebb módon sem tudok velük azonosulni).

A végkifejlet tartogatott néhány váratlan, és jó néhány sokkal kevésvé váratlan fordulatot. Talán egy-két dolog volt csak, amire kicsit bővebben is kitérhettek volna a végén.

Összességében olvasmányos mű, a kicsit nehezebb téma (értsd: háborúskodás) ellenére is könnyed kikapcsolódást nyújt.

Lesley Pearse: Belle

Már több könyvet is olvastam az írónőtől, amik egytől egyig a kedvencemmé váltak (ahogy maga a szerző is). Ennek ellenére ez a könyv valamiért egy hangyányival kevésbé tetszett. Én sem tudnám pontosan megmondani, hogy miért érzem így, és szó sincs arról, hogy ebben esetleg csalódtam volna, egyszerűen csak a többi könyve eddig jobban magával ragadott.

Az alaptörténet jó volt, nem okozott problémát az egy évszázaddal korábbi idősík sem. Minden szereplő megfelelően kidolgozott volt, bár természetesen egyesek nagyobb szerepet kaptak a többieknél. Egy-két karakter esetében szívesen olvastam volna többet is az életéről, de azért nem volt hiányérzetem. Ezen kívül, bár tudom, hogy a lány szempontjából követtük az eseményeket, azok voltak lényegesek, mégis szívesen megtudtam volna néhány részletet azokról, akitől a történet során így vagy úgy elmenekült.

Az írónő korábbi könyveiben már megszokhattuk, hogy mindig egy nagyon erős női főszereplő áll a középpontban, aki rengeteg viszontagságon megy keresztül, mielőtt rendeződne az élete. Ezúttal sem alakult ez másként, viszont a legnagyobb eltérés a többi művéhez képest, hogy itt kevesebb, mint három év alatt zajlott le az egész cselekmény. Talán ez volt az egyik, ami miatt kevésbé tetszett, mert megszoktam, hogy sokkal több évet (néha évtizedet) felölelő cselekményt kapunk, amelynek során egy egész életet megismerhetünk. (Zárójelben megjegyezném, hogy az elolvasása után derült ki számomra, hogy a könyvnek van egy második része is, tehát valószínűleg ott folytatódik a történet).

Egyébként számomra a főszereplő lány egy nagyon kicsit túlzás volt. Elhiszem, hogy valaki ennyi megpróbáltatás után sem hajlandó megadni magát a történteknek és annyira a hatása alá kerülni, hogy az az egész életére kihasson, viszont ő még annyira fiatal, naiv és tapasztalatlan volt a könyv elején, hogy bármennyire is erős lélek, furcsa volt, hogy ennyire nem hagyott nyomot benne semmi...

A végkifejlet nem volt túlságosan meglepő, sőt az szerző könyveihez képest meglehetősen csöpögősre sikeredett, hiszen tényleg minden jóra fordult...

Összességében talán egy nagyot picit csalódtam a többi művéhez képest az írónőben, de attól még nagyon jól megírt és felépített, fordulatokban gazdag, olvasmányos és szórakoztató könyv volt.