Max Allan Collins: Szorul a hurok

Nos, tulajdonképpen ezek a könyvek eléggé egy kaptafára készülnek, mert lényegében csak a történetük más. De az eddig olvasott részekhez hasonlóan itt is olyan érzése volt kicsit az embernek, mintha egy forgatókönyvet olvasna. Mintha az író tudná, hogy aki ezt a könyvet a kezébe veszi, az tisztában van a sorozattal is. Márpedig ez valószínűleg tényleg így van, mert anélkül értékelhetetlenek lennének ezek a könyvek... Ezt nem negatív értelemben mondom, mert amúgy nem rosszak ezek, de azért nem is vetekszenek a nagy irodalmi alkotásokkal. Könnyed kikapcsolódásnak bőven megteszik, az biztos, hogy az ember nem erőlteti túl az agyát közben.

Ebben az esetben egyébként a történet kifejezetten tetszett, hiszen a sorozatgyilkosos témát nagyon kedvelem. A régi-új sorozatgyilkos felbukkanása különösen jó volt. A kivitelezés pedig a szokásosra sikerült... Illetve most valahogy nem tűntek annyira elnagyoltnak és erőltetettnek bizonyos részek. Nem mondom, hogy nem voltak benne felesleges mondatok, de itt nem tűntek fel annyira. A fő -és mellékszereplők sem lettek nevetségesen, túlságosan részletesen bemutatva, bár talán a mellékszereplők esetében kicsit belemehettek volna a részletekbe.

A végkifejlet nagy meglepetéseket szerintem nem okozott, de ez legfőképpen szerintem amiatt volt, mert az egész könyv olyan egyszerű. Mármint nyelvtanilag és szerkezetileg. Egyébként talán ennek volt eddig a legnormálisabb, legjobban lezárt befejezése.

Összességében egy fordulatos, olvasmányos könyvecske, ami nem egy kiemelkedő remekmű, de nem is szeretne az lenni. A sorozat rajongóinak valószínűleg elnyeri a tetszését.

L. Marie Adeline: A titkok hálójában

Nos, az előző könyvek után tulajdonképpen nem volt semmi elvárásom a könyvvel kapcsolatban, maximum annyi, hogy olvasmányos legyen, és ki tudjak közben kapcsolni. Ezeket pedig teljes mértékben teljesítette.

Az első két rész után nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok, és ez be is jött: egyrészt egy új jelölt klubon belül útját lehetett végigkövetni, másrészt pedig a három részt összekötő főszereplőnő életét. Vagy ha úgy vesszük szenvedését, mert a végére már kezdett egy kicsit sok lenni abból, hogy sír az egyik férfi után, de közben bármikor összefekszik a másikkal. Persze ott nem volt szó érzelmekről, de ez akkor is kicsit egészségtelennek tűnt. Főleg, hogy mennyire álmai férfija körül jártak folyamatosan a gondolatai, akivel ráadásul még együtt is dolgozik… Biztosan a való életben is vannak emberek, akik képesek ezt így megoldani, de nekem akkor is kicsit furának tűnt. Az új szereplő sok követ nem mozgatott meg nálam, kicsit unalmasak voltak már a vágyálmok, mind ezen a könyvön belül, mind a három részben összességében.

A végkifejlet nem volt rossz, ennyi szenvedés után lehetett sejteni, hogy úgyis pozitív vége lesz. A trilógia befejezéseként is megállta a helyét ez a lezárás.

Összességében elég könnyed olvasmány, gyorsan lehet haladni vele. Nem váltja meg ugyan a világot, de szerintem tetszeni fog annak, aki szereti ezt a műfajt. A szexuális részek némileg ellensúlyozva vannak egyéb dolgokkal, de azért érezhető, hogy ez benne a fő vonal. Mégsem közönséges és nincs is túltolva.

Michael Robotham: Altató

Nos… hirtelenjében nem is tudom, mit írjak erről a könyvről. A sorozat minden részét olvastam egy kivételével, így nagyjából tudtam mire számíthatok, és körülbelül olyan is lett.

A történet maga részben érdekes volt, részben viszont túlbonyolított. Érdekelt nagyon, hogy ki lesz végül a tettes, de olyan nehéz és kusza volt az odavezető út, hogy néha már azt sem tudtam ki-kicsoda. Eleinte mindenki létező szereplővel beszélgettek egy kicsit, aztán mindenki elkezdett gyanús lenni, amikor is megint beszélgettek vele, hogy aztán végül kiderüljön, van valami teljesen ártalmatlan magyarázata annak, ami miatt gyanússá vált… És ez így ment folyamatosan, néha belevegyítve a pszichológus magánéletét, amivel természetesen szenvedett… Nem volt rossz, hogy egy másodlagos szálnak ezt is megismerhettük, de az is mintha csak ugyanarról szólt volna: vagy a felesége miatt szenvedett, vagy a betegsége miatt. De amúgy tényleg minden rendben volt vele…

Az viszont tényleg érdekes volt, ahogyan a gyilkos szemszögéből is megismertük az eseményeket, vagy még inkább azt, ami elvezetett idáig az életében. Én például nem jöttem rá, hogy ki az elkövető, de amennyi szereplőt felvonultattak és gyanússá tettek előtte nem is nagyon volt rá esély. Illetve csak annyi, hogy gyakorlatilag a valódi tettes volt az egyetlen, akit nem gyanúsítottak meg korábban… Viszont én hiányoltam némi részletezést még a végén. Oké, hogy addigra elég sok dolgot megtudtunk a múltjáról, az életéről és az indokairól is, és persze tudom, hogy végül meghalt, így már nem nagyon tudta a saját szavaival ténylegesen elmesélni a miérteket, de az, hogy a lezárásban gyakorlatilag egy bekezdésnyi résszel lezárták ezt a szálat, erős túlzás volt. És onnantól csak a pszichológus családja kapott szerepet. És ha már itt tartunk, ez azért elég durva befejezése volt a sorozatnak így a semmiből (illetve csak feltételezem, hogy ez a záró rész)…

Összességében én ezt egy egyszer olvasható könyvnek tartom. A maga nemében érdekes és olvasmányos, bár kissé talán túl lett bonyolítva. Az biztos, hogy a befejezés elég nagyot üt, de ennek semmi köze a könyv történetéhez, sokkal inkább a sorozat szempontjából érdekes.

Lars Kepler: A hipnotizőr

Nos... nem is tudom, hol kezdjem az értékelésemet ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is, az elején nem gondoltam volna, hogy valaha is a végére fogok érni. És bár alapszabály nálam, hogy könyvet nem hagyunk félbe, az első néhány fejezet után olyan erős késztetést éreztem arra, hogy félrerakjam (talán örökre), hogy majdnem megszegtem a saját szabályomat. Végül mégsem tettem, és kicsit hősnek is éreztem magam emiatt. Ugyanis ennél idegesítőbb könyvet régen olvastam. Azért a legtöbbnél vannak negatívumok és hasonlók, nyilván nem nyerheti el a tetszésemet az összes, de ezzel nagyon megszenvedtem...

Még a történettel nem is lett volna akkor probléma, bár az, ahogyan elindultunk és ahová végül kilyukadtunk, mennyire nem illlet nekem össze, az is említést érdemel. A végén komolyan emlékeztetni kellett már magamat arra, hogy mi is volt a könyv elején, honnan is indultunk el valójában. És hogy végül mi lett a vége, hogyan alakult a történet, az nagyon durva. Mármint érthetőek az összesfüggések, nem is ezzel van a probléma, egyszerűen csak tényleg olyan volt, mintha egy teljesen lényegtelen dologtól indultunk volna el, és csak a könyv fele után bontakozott ki a tényleges cselekmény. Merthogy igazából ott indult be a történet. Bár az addigra kialakult véleményemet már semmi sem tudta befolyásolni... legalábbis pozitív irányban semmiképp. De egyébként valóban a tíz évvel korábbi események követésekor kicsit úgy éreztem, hogy na, talán most akkor történik benne valami kevésbé unalmas is. Ami azért vicces, mert egyébként mindig volt benne valami fordulat, csak a töltelékrészek tették iszonyúan unalmassá és vontatottá. Részemről körülbelül a könyv felét meg lehetett volna spórolni, és úgy jártunk volna a legjobban... Egyébként pedig a visszatekintés után megint ugyanott lyukadtunk ki, megint minden vontatott volt, és megint azt hittem, sosem lesz vége.

És akkor most megejteném azoknak a bizonyos negatívumoknak a felsorolását... Az, hogy ez a regény is tele volt felesleges leírásokkal, lényegtelen részletek hosszas ecsetelésével, egyes jelenetek folyamatos és többszöri ismétlésével, már komolyan szinte említést sem érdemel. Ugyanis ezek számtalan könyvnél előfordulnak. Ettől még nem viselem őket jobban, de azért segít, ha amúgy jó az adott regény. Itt azonban szinte ez számított a legkisebb rossznak... Ami nagyon hamar feltűnt, és nagyon hamar idegesíteni is kezdett, az végül is összefügg az előbb említett ismételgetéssel. Csakhogy ez leginkább abban tűnt fel, hogy a szereplők gyakorlatilag állandóan üvöltöztek/kiabálta/ordítoztak egymással. Még akkor is, ha ezt semmi sem indokolta. Szerintem az egész éves olvasmányaiban nem találkoztam ennyiszer az előbb említett szavakkal (több szinonímát a könyv nem említ, főleg az üvöltözés volt kiemelve). Mintha senki nem tudott volna civilizáltan beszélgetni, vagy mondjuk egyáltalán ismerni ezt a kifejezést. Mindegy volt, hogy családtagok, idegenek, felnőttek vagy gyerekek, előbb-utóbb (inkább előbb) valaki vagy mindenki ordítozott egymással. Ami azért szerintem egy picit indokolatlan... Ezzel ellensúlyban pedig volt néhány oldal, fejezet, ahol pedig folyamatosan mosolyogtak az emberek... Aztán ez megszűnt ugyan, de akkor, ott nagyon feltűnő volt... És ami még rettenetesen zavart, hogy minden egyes szereplő gyakorlatilag tökéletesen idiótának, gyengeelméjűnek volt beállítva. Hiába nem voltak azok -legalábbis a legtöbbje-, annyira bugyuta, értelmetlen mondatokat adtak a szájukba, olyan lehetetlenük viselkedtek, mintha ez annak a népnek vagy egy zárt közösségnek a sajátja lenne. Egyáltalán nem akarom degradálni a svédeket, de tény, hogy a szereplők rettentő idióták voltak.

A végkifejletnél én már nem nagyon lepődtem meg semmin, és leginkább csak vártam már, hogy vége legyen. Ha jobban belegondolok, érdekes volt a történetvezetés, hogy honnan indultunk, és hova jutottunk, csak sajnos nem lett valami jól kivitelezve.

Összességében nagyon nagy fejtörést okoz, hogy mit kezdjek ezzel a sorozat következő részeivel. Hiába szoktam meg a végére, hiába tudtam már jobban haladni vele, mint az elején, egyszerűen nem tudom, hogy leszek képes rávenni magam, hogy belekezdjek a második részbe. Vagy hogy egyáltalán meg bírom-e majd venni... Rettentően elbizonytalanított, pedig sorozatok esetében azért általában szoktam esélyt adni a többi kötetnek is... Amúgy szerintem egy elég vontatott történet volt, amúgy érdekesnek mondható cselekménnyel. De a felsorolt negatívumok minden érdekességet elvontak belőle.

M.J. Arlidge: Bújócska

Nos, ennek a sorozatnak a könyveiben valahogy sosem kell csalódnom. Már legalábbis ami az olvasás gyorsaságát illeti. Amint van alkalmam olvasni, csak úgy peregnek a lapok az ujjaim között, szinte fel sem tűnik, hogy mennyit haladok vele. Ebben mondjuk valószínűleg nagy segítség, hogy rengeteg fejezet van benne, gyakorlatilag a leghosszabb fejezet talán ha négy-öt oldalt kitesz. Volt olyan kötet már, amiben zavaró volt, de itt annyira nem. Mert most tényleg egymás mellett zajlottak az események, és jó volt folyamatosan végigkövetni mindegyiket.

A történet most sem volt egy leányálom, bár azért a korábbi brutalitásokhoz nem ért fel. Valahogy most úgy éreztem, hogy inkább a börtönélet volt hangsúlyom, bár megjegyezném, hogy ezt nagyon jól sikerült ábrázolni. Mivel szerencsére nem ismerem behatóan a börtönök működését és az ott élőket, számomra elég hatásos volt a bemutatása.  Nyilván ez nem egy ismeretterjesztő könyv, de egy krimihez mérten szerintem teljesítette azt a feladatát, hogy megmutassa, hogyan zajlik odabent az élet… Tetszett az is, hogy tényleg senkit nem kíméltek benne. Két dolog volt azonban, ami nekem kicsit zavaró volt. Egyrészt néha kicsit esetlenek voltak benne a párbeszédek, valamint néhányszor olyan érzésem volt, mintha ismétlést olvasnék egy-egy jelenetről. Másrészt pedig valahogy furcsa volt az idő múlása. A tényleges cselekmény gyakorlatilag egy fél hét alatt játszódott, de néha voltak benne olyan utalások, amikből én azt gondoltam volna, hogy több nap is eltelt közben. Néha furcsának tűnt, hogy valójában mennyi idő telt el.

A végkifejlet egyébként meglepett, én is másra tippeltem a gyilkos kilétét illetően –bár nem annyiszor, mint a főszereplőnő, aki gyakorlatilag már mindenkit meggyanúsított a könyv végére. Nekem egyetlen tippem volt, de persze nem jött be. Aminek azért örülök, mert ezzel megint nem kellett csalódnom a könyvben.

Összességében hozta az előzőek színvonalát, bár az elsőhöz egyik sem ért fel eddig. Izgalmas és nagyon olvasmányos. A börtönélet bemutatása miatt most még érdekesnek is mondható. Emiatt most kicsit kizökkentünk a megszokott eseményekből, mivel eddig mindegyik résznél megismétlődtek ugyanazok a jelenetek, ami egy idő után, azért már unalmas tud lenni. De itt szinte mindegyik megszokott szereplő kimozdult a komfortzónájából, ami sokat javított a könyvön.

Iny Lorentz: Vad vidék

Nos, ez a kötet már egyértelműen jobb –és főleg szórakoztatóbb- volt, mint a második rész, de valahogy még mindig nem az igazi ez a sorozat. Most már az írónő másik könyvsorozatára is oda fogok figyelni nagyon olvasás közben, hogy az vajon tényleg ennyivel jobb vagy csak itt jobban feltűnnek a hibák… Mindenesetre itt már nem nyomták le a torkunkon olyan részletes és töményen Texas történelmét, mint az előzőben…

Ami a történelmi részeket illeti azt talán most találták el a legjobban. Az első részben hiányoltam némi történelmi áttekintést az elején, a másodikban pedig mintha egy tankönyvet olvastam volna az állam alakulásáról. Itt már egészen jól eltalálták az arányokat. Haladtunk előre a tényleges történelemben, viszont volt valami története is a könyvnek. Amiben mondjuk elég nagyokat ugrottunk előre, és ez engem kicsit zavart. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért volt zavaró, egyszerűen csak furának tűnt, hogy ugrunk éveket az időben, ott történik egy csomó dolog, aztán megint éveket ugrunk, de valahogy mégis olyan, mintha alig történt volna valami. Bizonyos dolgok, amik elbírtak volna részletesebb kifejtést, csak pár szóban lettek megemlítve; ezzel szemben jelentéktelennek tűnő vagy éppen ismétlődő részek pedig ki lettek elemezve. És ha már az ismétlődésnél tartunk, akkor az bizony volt benne bőven. Komplett mondatoknál éreztem úgy, hogy ez már nem először jön szembe velem a könyvben. Ha nem is mindig szóról szóra volt ugyanaz, a lényege egyezett. (És azt is megemlíteném, hogy szerintem még nem olvastam olyan könyvet, amiben mindenki ennyit vonogatta volna a vállát… komolyan néha úgy éreztem, mintha ez valami egyezményes jel lenne náluk. vagy csak soha senkinek nincs kedve beszélni, így marad a vállvonogatás… merthogy nagyon-nagyon sok volt benne ebből a mozzanatból…)

A szereplőkkel én továbbra sem tudok mit kezdeni. Bár rengetegen vannak, egyszerűen senkit nem lehet benne kedvelni. Még talán a főszereplőnő az, aki szimpatikus, de a többiek vagy ellenszenvesek, vagy közömbösek, vagy valahol a kettő között vannak… De a néhány egyértelműen idegesítő szereplőt leszámítva, leginkább a teljes „semmilyenség” jellemzi őket.

Még egy apróság, ami nekem picit furcsa volt: gondolom a későbbi részekben lesz majd jelentősége, de az a fejezetnyi kitekintés Európába, elég vicces volt. Eleinte nem tudtam vele mit kezdeni, annyira a semmiből jött. A végére pedig leginkább azt éreztem, mintha a könyvsorozat első részének egy kiragadott jelenete lenne, csak összegezve. Ugye ott végigkövethettük sok-sok oldalon keresztül, ahogyan a főszereplők kivándorolnak/kimenekülnek Amerikába. Itt pedig mindezt egytizednyi oldalban ismét átélhettük. Biztosan másnak is feltűnt ez, de én személy szerint jót szórakoztam rajta.

A végkifejlet talán most maradt a leginkább nyitott a három rész közül. De ez nem probléma, legalább valamivel fenntartják az érdeklődést a következő rész iránt. Igazából a főgonosszal való leszámolás most már igazán időszerű lenne, mert nagyon idegesítő, hogy csak lebeg a főszereplők feje felett, de (szinte) soha nem történik semmi, amivel véget lehetne vetni ennek a szálnak. Ezen kívül az is elég irritáló volt már, hogy minden nagyobb fejezet azzal kezdődött, hogy ugrottunk x évet az időben, majd közölték, hogy mióta nem kell már aggódniuk a főellenség miatt…

Összességében ez valóban sokkal izgalmasabb volt, mint az előző rész. Mondhatni, hogy ez már legalább szórakoztató és olvasmányos volt, mert ezek a jelzők arra egyáltalán nem vonatkoztathatóak… Az első részhez hasonlít, csak itt talán több volt a történelmi rész. De ezzel most egészen gyorsan tudtam haladni –már amikor volt időm olvasni. Azért a szerző másik könyvsorozata sokkal érdekesebb, de ezt is el lehet olvasni egyszer.

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Nos, én valahogy nem vagyok jóban a sorozatokkal. Számtalanszor előfordult már, hogy egy adott írótól először olvasott könyv nagyon megfogott valamiért, és aztán alig vártam vagy legalábbis nagyon kíváncsi voltam a következő, a többi művére is. Viszont a legtöbb esetben, ha az első könyv tetszik, a következő szinte biztosan nem. Vagy nem annyira. Amivel nem lenne feltétlenül probléma, hiszen nem kell minden könyvnek ugyanannyira tetszenie, de amikor egy jó és egy rossz könyvet is olvastam már egy szerzőtől, akkor kétségek fognak el, hogy vajon a harmadikkal milyen viszonyban leszek. Ez mondjuk még sosem tartott vissza attól, hogy egy harmadik könyvet is elolvassak tőle, hiszen a remény hal meg utoljára. De azért igen kellemetlen, amikor szeretni akarsz egy könyvet, de úgy érzed, hogy egyszerűen képtelenség…

Nálam leginkább az tűnik képtelenségnek, hogy valahogy kiolvastam ezt a könyvet. Méghozzá nem is annyira sok idő alatt. Mondjuk nagy szerencse, hogy viszonylag egyben sikerült kiolvasnom, mert ha ezt is csak kb. egy hét alatt, nagyobb megszakításokkal tudtam volna olvasni, biztosan egyetlen szót sem értenék belőle. Még így is nehéz összeszedni, hogy most akkor mi történt…

A sztori tulajdonképpen egyszerű volt… vagyis lett volna egy másik univerzumban. De rettenetesen el lett nyújtva és túl lett bonyolítva. Az elején, még jóval a fele előtt el sem tudtam képzelni, hogy mit akarnak majd kihozni ebből az egyetlen eltűnésből a könyv többi részében. Már akkor kezdtem sejteni, hogy a végére valami iszonyatosan kacifántos valamit fogok kapni. És ez be is jött. Nem hiszem, hogy képes lennék hiba nélkül, értelmesen összefoglalni a lényeget… És ezen nem segítettek az értelmetlen párbeszédek, a végtelennek tűnő környezetleírások, és a megfejthetetlen belső monológok sem…

Egyébként a két főszereplő párbeszédei –vagy egyáltalán megszólalásai- már az előző kötetben is nagyon tetszett, jókat mosolyogtam rajtuk. Ezekből itt sem volt hiány, és talán ezt tudnám a könyv legnagyobb (vagy egyetlen?) pozitívumának tekinteni. Amúgy különösebben egyik szereplővel sem tudtam szimpatizálni, semmiféle érzéssel nem viseltettem irántuk. Mondjuk az anyafigura nagyon durva lett, mármint abban az értelemben, hogy ő például szerintem csak kevesekből nem váltott ki ellenszenvet… Ha úgy vesszük, az összes többi gyilkostól vagy hasonló szereplőtől is negatívabb volt…

A végkifejlet valószínűleg szintén sokaknak nem tetszhetett. Elég durva belegondolni, hogy tényleg így működik a rendszer, még ha nem is mindenhol, de valahol biztosan. Ezt leszámítva engem már nem nagyon ért meglepetésként benne semmi, mert annyira untam már az egészet, hogy csak arra koncentráltam, hogy végre minden a helyére kerüljön, és befejezhessem. Azért erős túlzás lenne azt állítanom, hogy valóban minden kérdésre választ kaptam és felfogtam a történetet, de talán nagy vonalakban megvan. Ha nem nyújtották volna el ennyire, akkor sokkal érthetőbb lenne, de így, mire némileg izgalmas részekhez értünk, már nem sok érdeklődés maradt bennem a történet iránt…

Összességében ez most nem igazán jött be. Voltak benne jó részek, de az egészet nézve vontatott, unalmas, lassú és a végére még kusza is volt. Azért nem adom fel, még próbálkozom majd az író más könyveivel is, hátha…

Peter James: Szólít a halál

Nos, a szerző regényeinek olvasásakor mindig bajban vagyok kicsit, hiszen az egyik kedvenc íróm, és pontosan tudom, milyen jó történeteket tud írni. Ennek megfelelően vannak bizonyos elvárásaim, amikor újabb kötetébe kezdek, amit sajnos nem mindig tud teljesíteni. Ebben az esetben is hagyott némi kívánnivalót maga után, nem is annyira a történet, mint inkább a kivitelezés és a töltelékrészek…

Az alaptörténet egyébként jó és kellően érdekes volt. Szép lassan bontakozott ki, de ez sem tette unalmassá. Talán olykor kicsit sok időt vesztegettek egy-egy részletre, de még ez sem volt vészes. Viszont az elején nagyon feltűnő volt, hogy a főszereplő nyomozó folyamatosan ugyanazokat a mondatokat ismételgette, ráadásul teljesen semmitmondó, oda nem illő mondatokról volt szó. Értem, hogy bizonyos események lefoglalták a gondolatait, de azért szerintem elsőre is mindenki felfogta ezeknek a jelentőségét, nem kellett minden fejezetben újra elismételni. Itt főleg a temetéssel kapcsolatos részekre gondolok, amik a könyv teljes egészét végigkísérték ilyen-olyan utalásokkal. De ezen kívül is voltak ismétlődő részek, ami azért egy idő után elég idegesítő volt.

Ami viszont kicsit kezdi unalmassá tenni az egész könyvsorozatot, az a főszereplő nyomozó feleségének ügye. Az még egészen izgalmas, hogy mi tudjuk, hogy él, és mi történik vele, de ahogyan minden kötetben elő kell kerülnie a férfi számára, az már nagyon idegesít. Le lehetne zárni végre ezt a részt, mert csak feleslegesen el van nyújtva.

A végkifejlet egyébként nem volt túl meglepő, jóval hamarabb rá lehetett jönni, hogy ki a gyilkos. Nekem egyéb gondolataim is voltak a befejezéssel kapcsolatban, amik végül nem jöttek be, és ettől egy nagyon kicsit csalódott voltam, de ez inkább csak azért van, mert szeretem a skizofrénekről szóló történeteket, és egy ó darabig úgy hittem, hogy itt is erről lesz szó. Végül mégsem, de azért szerencsére kellően beteg lezárást kapott így is.

Összességében ez egy egészen izgalmas és érdekes könyv volt, de az is biztos, hogy olvastam ennél már jobbat is az írótól. A főszereplő férfi magánügyei és egyéb mellékszálak valahogy néha megakasztották a nyomozást számomra, ezért veszített a lendületéből és az izgalmából.

Iny Lorentz: A fehér csillag

Nos, az egészen biztos, hogy ennek a könyvnek az elolvasásával sokkal többet megtudtam Amerika, illetve főleg Texas történelméről, mint amennyit valaha is tudni akartam… Csalódást okozott még az első részhez képest is, az írónő másik könyvsorozatához képest pedig aztán főleg… Félelmetesen unalmas volt…

A története gyakorlatilag Texas története volt. Nyilvánvaló, hogy egy történelmi regénynél nélkülözhetetlen, hogy belelássunk az adott terület, ország történelmébe, de ez itt igazából olyan volt, mintha Texas történelemkönyvét megpróbálták volna regényessé tenni. Egyértelműen sokkal nagyobb százalékot tett ki a történelem rész a regényhez képest. Pedig amúgy még érdekes is lehetett volna, de valószínűleg jó, ha százötven oldal maradt volna, ha a felesleges történelmi meséléseket kivesszük belőle. És tulajdonképpen utólag belegondolva ebben nem is volt normális történet. Annyira az állam –valamilyen szinten- megalakulásáról szólt az egész, hogy emberi történet alig maradt benne. Persze történt egy s más, de ezek szinte elvesztek a sok történelmi rész között.

Ráadásul ugyebár ennek a sorozatnak állandó főszereplői vannak, akiknek tulajdonképpen az élete lesz –gondolom- elmesélve ezekben a könyvekben. Itt egyrészt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi idő telt el a cselekmény során; illetve körülbelül három mondatban össze lehetne foglalni, hogy mi történt velük. Arra meg már ki sem térek, hogy mennyire irreális, hogy egy két főszereplős könyvsorozat második részében meghal az egyik… Oké, váratlan fordulatnak remek ugyan, de azért beletelt néhány másodpercbe, míg felfogtam, hogy most ez komolyan így gondolták-e…

Az is elég furcsa volt számomra, hogy bár a szereplők (főbb és mellék egyaránt) bemutatása nem volt hiányos, utána, lezárásként nem sok szót ejtettek róluk. Akik meghaltak, szinte mindegyikük egy-egy mondattal el lett intézve, esetleg még később visszatértek rájuk ugyanekkora terjedelemben. A főszereplő pedig konkrétan nevetséges volt, ahogy „vívódott”, hogy bár nagyon szerette a párját, hát ugyebár nagyon találnia kéne valakit a helyére… Bár hiányosak az ismereteim erről a korszakról, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ezt ennyivel el tudták intézni… Ő meg aztán főleg, ha a rész befejezését vesszük…

A végkifejlet igazából természetesen nem volt nagy szám. Egyrészt mert egy történelemkönyvnek ritkán van befejezése, másrészt pedig mivel egy sorozat részéről van szó, nyilván csak egyfajta lezárást kapott, ami után majd elindulhat egy következő történet.

Összességében nagyon megszenvedtem ezzel a könyvvel. Nincs is sok időm olvasni, de ezzel maximum akkor tudtam volna gyorsan haladni, ha kényszerítenek rá. Már az első résznél éreztem, hogy talán ez nem lesz olyan jó, mint az írónő másik sorozata, de az a rész legalább még érdekes, és valamennyire eseménydús volt. Ez azonban csak hihetetlenül unalmas. Néha olyan érzésem volt, mintha egy végtelenített könyvet olvasnék, amiben folyton nagyjából ugyanazok a dolgok történnek, ugyanazokkal a mondatokkal leírva…

Chris Carter: Kivégzés

Nos, az előző –és egyben első- része ennek a sorozatnak nagyon tetszett, ezért voltak elvárásaim, amikor nekikezdtem az olvasásnak. Csak remélni mertem, hogy hasonló színvonalú lesz az előzővel, és szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom. Mindkettő kellően beteg és nagyon izgalmas volt.

Itt olvasóként igen hamar tisztában lehetett lenni bizonyos dolgokkal, legalábbis a nyomozókhoz képest. Ez lehetett volna zavaró is adott esetben, de szerencsére erről szó sem volt. Hiába tudtuk, hogy mi alapján gyilkol a tettes, mégis okozott elegendő izgalmat, hogy vajon ki lesz a következő áldozat és, hogy azt mekkora brutalitással fogja megölni. Na, meg persze az indíték sem volt teljesen egyértelmű. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit talán idegesítő volt, amikor a nyomozók rájöttek valamire, és utána csak kisebb-nagyobb szünetek után derült ki, hogy pontosan mit is találtak. Nem várom el, hogy minden információt azonnal rágjanak a számba, de valahogy ezt a megoldást sem tudom megszokni, pedig előszeretettel alkalmazza több szerző is. Ezen kívül a fejezetek tagolásával sem voltam kibékülve, mert szerintem csak feleslegesen elvágtak vele részeket. Igen sokszor konkrétan egy párbeszéd közepén kezdődött ú fejezet, holott ezt a világon semmi sem indokolta…

A végkifejlet egyébként nem volt rossz, viszont szerintem elég sok dolgot jóval előtte ki lehetett következtetni. Az elkövető személyére már néhány oldallal korábban rájöttem, illetve a másodlagos gyilkos pedig már körülbelül a könyv közepén száz százalékra tudtam. Egyébként ez a szál nemhogy háttérbe szorult, hanem úgy tűnt, mintha nem lenne semmi jelentősége, hiszen egyetlen egyszer lett csak megemlítve a történetben. Aztán egyszer csak végigkövethettük, hogyan szedi áldozatát a gyilkos, és megint ennyit. A végén pedig hirtelen lelepleződött… Jó volt, hogy volt egy ilyen másodlagos szál a cselekményben, de ennél nagyon szerepet is kaphatott volna akkor már.

Összességében nagyon izgalmas könyv volt, bár talán a végét én egy kicsit elnagyoltnak éreztem. Ahogy haladtunk előre a gyilkosságokkal egyre kevesebb részletet tudtunk meg róluk, és ez számomra például zavaró volt. De egyébként az egyik legbrutálisabb könyv, amit eddig olvastam, bár engem igazán a kutyás jelenet akasztott ki. Amúgy méltó folytatása az első résznek, remélem, a többi is hasonló lesz.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

Nos, azt hiszem kicsit szerencse, hogy a helyzet úgy hozta, a második részét olvastam el először ennek a sorozatnak. Az ugyanis annyira tetszett, hogy már alig vártam, hogy majd a további köteteket is kézbe vehessem. Végül viszonylag sok idő telt el, de az elsőnek olvasott könyv után még mindig nagyon vártam a többit. Egy kicsit azonban csalódnom kellett.

Valahogy ez a történet nem volt annyira izgalmas és magával ragadó, mint a másik. Persze itt is gondoskodtak a kellő feszültségről, amit az eltűnt és igen hosszú ideig fogva tartott nő szenvedései voltak hivatottak fokozni, de mégsem volt az igazi. Néha csapongónak éreztem az eseményeket, mintha nem lett volna összefüggés egyes részek között. Úgy tűnt, mintha olykor kimaradtak volna mondatok vagy átugrottunk volna valamilyen részletet. Végül egyébként szerintem nem maradt megválaszolatlan kérdés, de olvasás közben akkor is érzékeltem ilyen kihagyásokat. A nyomozás sem volt különösebben izgalmas, főleg az előbb említett hiányosságok miatt. Néha nem értettem teljesen, hogy mire hogyan bukkantak rá, de összességében véve azért érthető volt. A főszereplő férfi néha egészen szórakoztató volt, de valahogy én nem tudok megbarátkozni ezekkel a típusú szereplőkkel, akiknek az éleslátásuknak és a kivételes nyomozói tehetsége miatt mindent megengednek...

A végkifejlet abszolút kiszámítható volt. Már jóval előre tudni lehetett a tettes személyét és indítékát is. Valójában az egész könyv nem tartalmazott túlságosan sok fordulatot... Viszony akadt benne jó néhány hiba, konkrétan pontatlanság, mégpedig az időpontokkal, dátumokkal. Sajnos a végén már ezek nagyon érzékelhetőek, és főleg nagyon zavaróak voltak.

Összességében nem volt ez olyan rossz könyv, de a második részt sokkal jobbnak tartom. Ennél talán az eltűnt nő viszontagságait tudnám kiemelni, mivel szörnyű volt belegondolni, hogy valakit ennyi éven, ráadásul ilyen körülmények között tartanak fogva (tudom, a való életben ennél még hosszabb és szörnyűbb fogvatartásokról is tudunk, de azokra már ki sem térek...). Kicsit jobban is érzékelhették volna az idő múlását, de azért nem volt rossz. Egyébként a maga nemében érdekes volt, bár olykor kicsit nehezebben haladtam vele.

Ui.: Nem olyan sokkal a könyv elolvasása után volt alkalmam megnézni a filmet is, így még bőven emlékeztem a részletekre. Tulajdonképpen a film majdnem teljesen lekövette a könyvet, ami nekem határozottan tetszett. Ami viszont már kevésbé, az néhány indokolatlan változtatás volt… Rendben van, hogy nem raknak bele mindent, ami a könyvben van, de volt néhány olyan momentum, ami nekem például hiányzott (például a gyilkos család részletesebb bemutatása –illetve a létszámuk sem volt ugyanaz, mint a könyvben). A szereplőket sem teljesen úgy ábrázolták, ahogyan a könyvben, pedig egyértelműen az volt a jobb. Ennek ellenére nem volt egy rossz film, csak a könyvhöz képest hiányos.