Chris Carter: Kivégzés

Nos, az előző –és egyben első- része ennek a sorozatnak nagyon tetszett, ezért voltak elvárásaim, amikor nekikezdtem az olvasásnak. Csak remélni mertem, hogy hasonló színvonalú lesz az előzővel, és szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom. Mindkettő kellően beteg és nagyon izgalmas volt.

Itt olvasóként igen hamar tisztában lehetett lenni bizonyos dolgokkal, legalábbis a nyomozókhoz képest. Ez lehetett volna zavaró is adott esetben, de szerencsére erről szó sem volt. Hiába tudtuk, hogy mi alapján gyilkol a tettes, mégis okozott elegendő izgalmat, hogy vajon ki lesz a következő áldozat és, hogy azt mekkora brutalitással fogja megölni. Na, meg persze az indíték sem volt teljesen egyértelmű. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit talán idegesítő volt, amikor a nyomozók rájöttek valamire, és utána csak kisebb-nagyobb szünetek után derült ki, hogy pontosan mit is találtak. Nem várom el, hogy minden információt azonnal rágjanak a számba, de valahogy ezt a megoldást sem tudom megszokni, pedig előszeretettel alkalmazza több szerző is. Ezen kívül a fejezetek tagolásával sem voltam kibékülve, mert szerintem csak feleslegesen elvágtak vele részeket. Igen sokszor konkrétan egy párbeszéd közepén kezdődött ú fejezet, holott ezt a világon semmi sem indokolta…

A végkifejlet egyébként nem volt rossz, viszont szerintem elég sok dolgot jóval előtte ki lehetett következtetni. Az elkövető személyére már néhány oldallal korábban rájöttem, illetve a másodlagos gyilkos pedig már körülbelül a könyv közepén száz százalékra tudtam. Egyébként ez a szál nemhogy háttérbe szorult, hanem úgy tűnt, mintha nem lenne semmi jelentősége, hiszen egyetlen egyszer lett csak megemlítve a történetben. Aztán egyszer csak végigkövethettük, hogyan szedi áldozatát a gyilkos, és megint ennyit. A végén pedig hirtelen lelepleződött… Jó volt, hogy volt egy ilyen másodlagos szál a cselekményben, de ennél nagyon szerepet is kaphatott volna akkor már.

Összességében nagyon izgalmas könyv volt, bár talán a végét én egy kicsit elnagyoltnak éreztem. Ahogy haladtunk előre a gyilkosságokkal egyre kevesebb részletet tudtunk meg róluk, és ez számomra például zavaró volt. De egyébként az egyik legbrutálisabb könyv, amit eddig olvastam, bár engem igazán a kutyás jelenet akasztott ki. Amúgy méltó folytatása az első résznek, remélem, a többi is hasonló lesz.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

Nos, azt hiszem kicsit szerencse, hogy a helyzet úgy hozta, a második részét olvastam el először ennek a sorozatnak. Az ugyanis annyira tetszett, hogy már alig vártam, hogy majd a további köteteket is kézbe vehessem. Végül viszonylag sok idő telt el, de az elsőnek olvasott könyv után még mindig nagyon vártam a többit. Egy kicsit azonban csalódnom kellett.

Valahogy ez a történet nem volt annyira izgalmas és magával ragadó, mint a másik. Persze itt is gondoskodtak a kellő feszültségről, amit az eltűnt és igen hosszú ideig fogva tartott nő szenvedései voltak hivatottak fokozni, de mégsem volt az igazi. Néha csapongónak éreztem az eseményeket, mintha nem lett volna összefüggés egyes részek között. Úgy tűnt, mintha olykor kimaradtak volna mondatok vagy átugrottunk volna valamilyen részletet. Végül egyébként szerintem nem maradt megválaszolatlan kérdés, de olvasás közben akkor is érzékeltem ilyen kihagyásokat. A nyomozás sem volt különösebben izgalmas, főleg az előbb említett hiányosságok miatt. Néha nem értettem teljesen, hogy mire hogyan bukkantak rá, de összességében véve azért érthető volt. A főszereplő férfi néha egészen szórakoztató volt, de valahogy én nem tudok megbarátkozni ezekkel a típusú szereplőkkel, akiknek az éleslátásuknak és a kivételes nyomozói tehetsége miatt mindent megengednek...

A végkifejlet abszolút kiszámítható volt. Már jóval előre tudni lehetett a tettes személyét és indítékát is. Valójában az egész könyv nem tartalmazott túlságosan sok fordulatot... Viszony akadt benne jó néhány hiba, konkrétan pontatlanság, mégpedig az időpontokkal, dátumokkal. Sajnos a végén már ezek nagyon érzékelhetőek, és főleg nagyon zavaróak voltak.

Összességében nem volt ez olyan rossz könyv, de a második részt sokkal jobbnak tartom. Ennél talán az eltűnt nő viszontagságait tudnám kiemelni, mivel szörnyű volt belegondolni, hogy valakit ennyi éven, ráadásul ilyen körülmények között tartanak fogva (tudom, a való életben ennél még hosszabb és szörnyűbb fogvatartásokról is tudunk, de azokra már ki sem térek...). Kicsit jobban is érzékelhették volna az idő múlását, de azért nem volt rossz. Egyébként a maga nemében érdekes volt, bár olykor kicsit nehezebben haladtam vele.

Jonathan Kellerman: Gyilkos

Nos, ezzel a könyvvel már megint nem igazán tudok mit kezdeni. Igazából csak az jut róla eszembe, hogy kár volt megírni. Valahogy olyan esetlennek tűnt, mintha csak egy meghosszabbított novella vagy hasonló lenne. Egyébként is elég rövid volt egy regényhez képest, de attól függetlenül valószínűleg ennyi oldalban is ki lehet hozni valami izgalmas történetet. Itt azonban ezt nem éreztem, utólag is nevetségesen rövidnek tűnt.

Történetről aligha tudok beszélni. Annyira rövid időt ölelt fel és annyira bagatell volt az egész (legalábbis számomra annak tűnt), hogy csak pislogtam, hogy most tényleg ez lenne-e cselekmény? Inkább tűnt egy nagyobb történetből kiragadott eseménysorozatnak, mintsem önálló történetnek. A felvezető rész, -amiből megtudhattuk, hogy a főszereplő miért keveredhetett ilyen helyzetbe- túlságosan hosszúra sikeredett, Fejezeteken keresztül csak a régebbi eseményeket idézeték fel. Utána belecsöppentünk a kiváltó események közepébe, és aztán hirtelen már gyilkosságokról volt szó. Összecsapottnak és kidolgozatlannak tűnt.

A szereplőket ugyan bemutatták (bár az előző részekből megismerteket csak felületesen), mégsem éreztem, hogy bármit is tudnék róluk. Egyikükkel sem lehetett azonosulni vagy egyáltalán szimpatizálni, ugyanis a fogalmazásmód és a viselkedésük leírása ezt teljesen lehetetlenné tette. És ha már a fogalmazásnál tartok, kiemelnék még valamit, ami nem tetszett: konkrétan az aluliskolázott (vagy legalábbis annak tűnő) és közönséges szereplőkkel folytatott párbeszédeket, amik az őrületbe kergettek. Értettem, hogy miért volt rájuk szükség, de még így írásban, kitalált szereplőkkel is idegesítő, hogy egyesek tényleg így beszélnek.

A végkifejlet gyakorlatilag hidegen hagyott, az is elnagyoltnak tűnt. Egy-egy részletet még megértettem, hogy hogyan következtettek ki és hasonlók, de egészében véve, az összes többi fejleményhez képest ez is összecsapottnak tűnt.

Összességében ez a könyv most nagyon nem nyerte el a tetszésemet. A feleslegesen és a felületesen kidolgozott részletek váltották benne egymást, és egyik sem pozitívum, így egyben egyenesen katasztrofális. Bugyuta párbeszédek, lényegtelen elemek, elnagyolt karakterek és értelmetlen fordulatok követték benne egymást.

M. J. Arlidge: Szegény kisfiú

Nos, sajnos be kell látnom, hogy az első részhez képest egyre kevésbé tetszenek az írónő könyvei. Ha sorrendbe kellene állítanom őket a tetszés mértéke szerint, lehet, hogy eltérnének a valódi sorrendtől, de az biztos, hogy az első erősen kimagaslik a többi közül.

Ebben az esetben sem lett volna semmi gond a történettel, mert elég érdekes volt, a kivitelezés pedig kellően brutális. De azt veszem észre (vagy most tűnik fel), hogy egyre nagyobb szerepet kapnak a rendőrségi szereplők… Ezzel nyilván nem lenne semmi probléma, hiszen nem árt egy könyv szereplőit valamilyen szinten bemutatni, de itt nem ez történik. Minden részben valahogy eggyel több rendőrségi dolgozót ismerhetünk meg, és néha olyan érzésem van, hogy csak akkor tudnék minden részlettel tisztában lenni, ha szó szerint egymás után olvasnám a sorozat részeit. Ráadásul nem is bemutatva vannak a szereplők, hanem állandóan a saját belső gondolataikkal, vívódásaikkal vannak elfoglalva, ami egyetlen szereplő esetében is idegesítő lenne egy idő után, de így, hogy mindenkinél erről van szó, egyenesen irritáló a dolog…

És ha már a szereplőknél tartunk, én a sokadik részre sem tudom megkedvelni a főszereplőnőt. Sőt, igazából mostanra kezd ellenszenvessé válni, bár magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Ahogyan például ez a könyv befejeződött –bár az igazságtalanságot nem bírom, tehát amiatt érzek némi felháborodást- csak az jutott eszembe, hogy megérdemli a vele történteket, de ezt még én is belátom, hogy egyáltalán nem jogos. Valójában nem csinál semmi rosszat a könyvben, mégis ilyen szintű ellenszenvet képes kiváltani belőlem (és ez nem is a „szabadidős” kényszertevékenysége miatt van, mert azt vallom, hogy mindenki azt csinál magával, ami akart). Az újságírónő az, akitől viszont teljesen jogosan irtózom, egyszerűen lehetetlen és gusztustalan alak.

Ami egyébként még zavart a könyvben –és ez sem újdonság, az előző részeknél is így volt-, az az, hogy valószínűleg nincs még egy olyan könyv, amiben ennyi női nyomozó/rendőr szerepelne, ez még sincs kiemelve. A legtöbb esetben oldalon, fejezeteken keresztül nem derült ki, hogy milyen nemű az illető, mert természetesen csak a vezetéknevükkel szerepeltették őket, a megnevezésükhöz pedig soha nem tették oda a „nő” jelzőt (például nyomozónő). Emiatt megint csak olyan érzésem volt, hogy az író azt várja, a sorozat összes részét egymás után olvassam el, akkor talán képben lennék, hogy ki kicsoda…

A végkifejlet okozott is meglepetést és nem is. A teljes végkimenetelre nem számítottam, viszont fejezettel korábban rájöttem a gyilkos kilétére (aminél egyébként a homlokomra csaptam, hogy miért is nem jöttem rá előbb a címből…). Fordulatokban egyébként szerintem ez most nagyon nem bővelkedett. Voltak halálesetek, volt némi nyomozás ezekkel kapcsolatban, aztán egyszer csak vége lett.

Összességében nekem ez most valahogy nem jött be. A gyilkosságok helyett erősen a fő –és mellékszereplők kerültek előtérbe, nem jó értelemben. Az eleje élvezhetőbb volt, mert ott szerepet kaptak a tényleges gyilkosságok, a végére azonban már mindenki a saját problémájával volt elfoglalva.

Iny Lorentz: A remény földjén

Nos, bevallom kicsit csalódást okozott ez a könyv az írónő másik sorozatához képest. Mivel annak eddig mindkét részét szerettem, szívesen vágtam bele ebbe a sorozatba is, de sajnos nem tudta annyira elnyerni a tetszésemet…

Már maga a történet sem kötött le annyira, a másik sorozat kötetei sokkal izgalmasabbak és érthetőbbek voltak. Itt a történelmi részeket egyáltalán nem vitték túlzásba, csak az elején kaptunk néhány oldalnyit belőle. Viszont ezáltal sokkal kevésbé tudtam elhelyezni a korban, mivel régen voltak már a történelemórák. Ráadásul a társadalmi helyzetről és hasonlókról is csak az utószóban ejtettek néhány szót, ami nagyon kevés volt. Nyilván nem túl élvezetes száraz történelmi tényeket olvasni egy regényben, de ha egy ilyen meghatározó korban játszódik, akkor bizony elengedhetetlen némi háttér-információ. Ezek nélkül csak lógott a levegőben az egész.

A cselekmény idősíkjában való ugrálás sem nyerte el a tetszésemet. Természetesen nem azt vártam, hogy a főszereplők teljes felnőtté válását évekre lebontva követhetjük végig, de akkor is túl nagyok voltak az időbeli váltások. Bár legalább mindig az első néhány mondatban kiderült, hogy pontosan mennyi idő is telt el az előző eseményekhez képest. A nagy ugrásokhoz képest egyes részek viszont túlságosan aprólékosan lettek kidolgozva. Olyan volt, mintha egy nagy történetet csak összefoglalóan akartak volna megírni, de néhány apróságot azért megemlítettek volna közben. Ettől nem tűnt túlságosan összeszedettnek. Az elejéhez képest pedig az utolsó harmad pedig nevetségesen részletesen lett leírva. Teljesen feleslegesen lettek részletezve egyes jelenetek, bőven kevesebbel is meg lehetett volna oldani…

A szereplőkkel kapcsolatban sem tudnék nagyon mit kiemelni. Mivel konkrétan csak egyetlen esemény (a napóleoni háborúk befejezése) volt kiemelve a történetben, mindent ehhez kellett viszonyítani. Ami viszont nem ment könnyen. Nagyon nagy szükség lett volna az akkori társadalom és az emberek helyzetének felvázolására, mert így nem tudtam mit kezdeni a viselkedésükkel és szokásaikkal. A két főszereplő szintén nem mozgatott meg bennem túl sok mindent. Teljesen semlegesek voltak, és néha már olyan volt, mintha nem is lenne önálló személyiségük. Ez főleg a nőre volt igaz, aki a végére már eléggé idegesített. Mindig is mások iránymutatásai után ment, nem voltak önálló tettei vagy gondolatai.

A befejezése valószínűleg nem igazán tetszett volna, ha nem tudom, hogy van folytatás. Valamelyest le lett zárva ez a rész is, de azért nyitva hagyott jó néhány dolgot. Bár én néhány gondolatot még olvastam volna arról, hogy mik történtek a kastélyban, miután elhagyták, de gondolom ez nem tartozott a történethez…

Összességében szerintem elég gyenge mű lett az írónő másik könyvsorozatához képest. Az egész írás sokkal rosszabb, rengeteg szóismétlés van benne például. Meg kell hagyni olvasmányos is valamennyire, egész gyorsan lehet vele haladni, de mivel történelmi regény jellege ellenére alig van benne történelem, nem okoz gondot az olvasása. Ugyanakkor izgalmasnak nem mondható, de talán még érdekesnek se. A felsorolt negatívumok sokat elvesznek az élvezhetőségéből. Azért adok esélyt a következő részeinek is majd.

Camilla Läckberg: A prédikátor

Nos, nagyon remélem, hogy nem marad meg az a tendencia, miszerint minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál kevésbé tetszenek... Amit elsőként olvastam (ami egyébként a sorozat második kötete) nagyon magával ragadott, aztán a második kezembe vett könyv már nem volt olyan izgalmas, de azért érdekes volt. Ezzel pedig most bajban vagyok, mivel egyébként nem volt rossz könyv, de az biztos, hogy az eddigi hármasból ez tetszett legkevésbé.

A történettel nem volt semmi probléma, még tetszett is, hogy több szálon futott, elég sok említett szereplő szemszögéből követni lehetett az eseményeket. Érdekes volt, hogy ki hogyan éli meg az egészet, kinek milyen rejtegetni valója van. Viszont a múltbeli szál annyira most nem jött be, mert nagyon kevés volt. Ha már így bevonták a cselekménybe, akkor jobban ki kellett volna dolgozni, vagy hagyni inkább az egészet. Így kicsit hiányos volt, talán csak az utolsó részeknél nem, amik már a jelentben játszódtak, de ugyanazt az eseménysort jelenítették meg.

Ami viszont kimondottan az agyamra ment a történet szinte egészén azok a nem nyomozással kapcsolatos részek voltak, nevezetesen a főszereplő rendőr terhes felesége és annak folyamatos szenvedései. Nyilván elég jól megmutatta a terhesség árnyoldalait, nem is ezzel volt a probléma. Sokkal inkább azzal, ahogyan a sorozatosan felbukkanó vendégeket kezelte. Jó nevelés ide vagy oda, ennyire senki nem lehet mazochista és tehetetlen, hogy az ennyire idegesítő embereket ne utasítsa rendre... Ő meg inkább csak folyton szenvedett és panaszkodott, de azért mindig kiszolgálta őket... A húgával kapcsolatos fejlemények pedig leginkább a nevetséges kategóriába sorolhatóak...

Egyébként a történet velejét adó család szerteágazó viszonyai szerintem a legtöbb embert próbra tehették olvasás közben. Nem mondom, hogy nem telt bele némi időbe, hogy mindenkit el tudjak helyezni a családfán, de mivel annyiszor volt elismételve minden, amennyiszer csak könyvben lehet, így egészen követhető volt. A végére viszont egyszerűen túl sok lett az információ. Gyakorlatilag a család minden ágában kiderült valami nagy titok, és ez így összességében már sok lett nekem.

A végkifejlet valahogy nem okozott akkora meglepetést, szerintem jóval előre sejteni lehetett az összes cselekményszál megoldását. Azért szerencsére voltak benne fordulatok bőven, bár néhány meglepőnek számító esemény vagy információ szintén kiszámítható volt. Ami viszont még nagyon idegesített az főleg a könyv végében volt nagyon érzékelhető: méghozzá az, hogy a rendőrök telefonon lebonyolított beszélgetéseire folyamatosan csak utalgattak, esetenként csak jó néhány oldallal később derült fény arra, hogy miről is van szó pontosan. Ez számomra rettenetesen irritáló volt.

Összességében nekem a sorozat első három része közül ez volt számomra a leggyengébb. Érdekes a történet és vannak benne bőven fordulatok, de az idegesítő részek sokat levontak az élvezhetőségéből. Azért még a többi részről nem mondok le.

John Sandford: Átkos folt

Nos, olvastam már jobb és rosszabb könyvet is az írótól. Mivel a legkevésbé sem sorrendben olvasom a sorozatot alkotó köteteket, néha kicsit nehéz követni, hogy a főszereplő élete éppen hol tart, és nem mindig emlékszem az összes részletre, de ezt leszámítva, történet szempontjából az író minden könyve megállja önmagában a helyét.

Ebben az esetben a történet egészen érdekesnek indult, és a régiségekkel kapcsolatos szakmai részeket sem vitték túlzásba. Nagyon tetszett a többféle szemszögből követett cselekmény, viszont olykor hiányosnak is tűnt, mintha kimaradt volna egy-egy részlet. Egyébként mindig vártam, hogy kiderüljenek az újabb fejlemények, és akadt benne néhány olyan jelenet, amire nem számítottam. A könyv végére viszont kicsit összezavarodtam. Illetve nem is ez a pontos szó rá, mert minden részletet megértettem, hogy mi miért történt, ki mit tett, mégis valahogy túl lett bonyolítva az egész. Néhány dolog feleslegesen lett ismételgetve vagy túlmagyarázva, ami már inkább idegesítő volt, és alig vártam, hogy vége legyen…­

Ami a fogalmazást illeti, már az elejétől kezdve voltak benne furcsaságok. Némely mondatnak vagy megfogalmazásnak nem volt értelme, mások pedig feleslegesnek, erőltetettnek vagy oda nem illőnek tűntek.

Ami a befejezést illeti, nem volt vele gond, még ott is voltak meglepetések, viszont kicsit mégis lezáratlannak tűnt az egész.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de nem tudta végig fenntartani az érdeklődésemet. Kicsit unalmassá és túlkomplikálttá vált a végére.

Barbara Parker: Gyilkos illúziók

Nos, annyi biztos, hogy az írótnőtől eddig olvasott könyvek közül, ez tetszett legjobban. Az eddigiek általában unalmasak voltak, némelyik kimondottan, némelyik csak részleteiben. Nem mondom, hogy ennél a könyvnél tényleg szükség volt mind az ötszáz oldalra, de egyáltalán nem mondanám unalmasnak.

A fülszöveg alapján pedig itt sem számítottam különösebben izgalmas történetre, főleg ilyen terjedelemben. Mégis egy igencsak szórakoztató cselekményt kaptunk, amiben folyamatosan derültek ki az újabb információk, mindig volt valami érdekes mozzanat. Nem kimondottan a váratlan eseményeken volt a hangsúly, de jó néhány olyan fordulat volt benne, amire nem számítottam; legyen az akár az egyik szereplő viselkedése vagy egy múltbéli esemény felidézése. Talán a végére egy kicsit bonyolulttá is vált a történet, de szerintem azért lehetett követni.

Engem egyedül a főszereplőpár szenvedése irritált, ami ebben az esetben nem is annyira szenvedés, hiszen itt már nagyon-nagyon szeretik egymást (ahogyan ezt megbeszélték körülbelül tízszer a könyv során), de még így is tudnak kínlódni magukkal. Már a közepén untam őket, mert gyakorlatilag ők ketten egy már-már nyálas-romantikus történetté tették majdnem a könyvet.

A végkifejlet nekem nagyon tetszett. Bár én az elkövető személyére igen hamar rájöttem (hozzáteszem, szerintem nem volt különösebben bonyolult kikövetkeztetni), mégis tudott meglepetést okozni a befejezés.

Összességében én az írónő legjobban sikerült könyvének tartom (rendben, egyet még nem olvastam, de egyelőre így van). A hossza ellenére olvasmányos és izgalmas. Kimondottan gyorsan lehetett vele haladni, ami a szerzőtől eddig olvasott művekre egyáltalán nem volt igaz.

Stephen White: Nyílt törés

Nos, ez megint egy igazán borzalmas könyv volt. Sajnos az írótól az utóbbi időben olvasott könyvek után számítottam arra, hogy ez sem fog tetszeni, de mivel a sorozat minden részét olvastam, így ezt már nem akartam kihagyni. És őszintén szólva igencsak megörültem neki, hogy ez az utolsó kötet.

A történet egy az egyben a legutolsó könyv folytatása volt, szinte egymás után kellett volna olvasnom őket, hogy mindennel képben legyek. Bár nem olyan régen olvastam azt, már akkor sem volt minden világos számomra a történetből, így ezzel sem igazán tudtam mit kezdeni. Tehát nekem az egész egy nagy, zavaros, követhetetlen, unalmas valami volt. Részben már úgy is álltam neki a könyvnek, hogy valószínűleg nem igazán fog tetszeni, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire nem lesz hozzá se kedvem, se türelmem. Többször is legszívesebben abbahagytam volna, mert előre tudtam, hogy a végével sem leszek kibékülve. És így is lett, egyszerűen csak vártam, hogy egyszer végre befejezhessem. Egyáltalán nem érdekelt bár, hogy miről van benne szó, mi történik. A nagyját azért persze felfogtam, de abszolút nem tetszett. Annyi szál keveredett már össze benne, ráadásul számomra nem voltak egyértelműek az időrendek sem, sokszor fogalmam se volt, hogy mi mikor történt, mennyi idő telt el bizonyos események között. Egyszerűen borzalmas volt és kész...

Mindemellett még a szereplők is idegesítőek voltak. Gyakorlatilag az összeset utáltam, még a halottat is. A viselkedésük szinte egytl egyik visszataszító volt.

A végkifejlet szintén hidegen hagyott, valahogy éreztem, hogy nem lesz semmi normális lezárása a dolgoknak. Maximálisan így is lett, akkora kérdőjelek maradtak a végén, amekkora az egész sorozat alatt nem volt.

Összességében rémes könyvnek tartom, de sajnos ahogy haladtam előre a sorozattal egyre kevésbé tetszettek a kötetek. Ehhez ez "méltó" volt, de egyébként egy zavaros katyvasz az egész. Örülök, hogy végre vége.

Dennis Lehane: Megszentelt életek

Nos, ennél a könyvnél tulajdonképpen most nem voltak elvárásaim. Még nem olvastam korábban az írótól (az sem volt tiszta, hogy ez egy sorozat része, így sikerült a harmadikkal kezdenem), és a fülszöveg alapján sem volt semmi elképzelésem. Reméltem, hogy azért egy jó történetet fogok olvasni, és ez végül is bejött.

Visszatérve a már említett fülszövegre, abból nemigen lehet leszűrni a teljes történetet. Némi ízelítőt kapunk ugyan, de én például ilyen szintű pörgős cselekményre nem feltétlenül számítottam. Valóban, szinte elejétől a végéig mindig történt benne valami, mindig jöttek újabb fordulatok. Általában persze negatívak… Egyáltalán nem unatkoztam közben, ráadásul a főszereplők párbeszédei, illetve megnyilvánulásai nagyon viccesek voltak, többször is mosolyra fakasztottak.

Talán egy nagyon kicsit érezhető volt a korábbi két rész hiánya, mert bár nagy vonalakban fel lett vázolva azok cselekménye (legalábbis gondolom, hogy azok voltak), mégis kicsit hiányosnak éreztem például a két főszereplő viszonyának leírását.

A végkifejlet sem maradt el a cselekménytől, abban is voltak fordulatok, és szerintem nem volt kiszámítható.

Összességében nekem nagyon tetszett ez a könyv, mert fordulatokban gazdag és izgalmas volt. Várom, hogy további köteteket is olvassak az írótól.

John Sandford: Keserű hajsza

Nos, ezzel a könyvvel most nagyon nagy csalódást okozott az író... Jó néhány művét olvastam már korábban, és eddig még mindegyik tetszett, ha nem is mind ugyanolyan mértékben... Ez viszont elnagyolt és összecsapott volt.

A történet egyébként egyáltalán nem lett volna rossz, a gyilkos kellően beteg, a gyilkosságok pedig kellően brutálisak voltak, csak éppenséggel iszonyúan lett megírva. Már az elején nagyon fura volt számomra, hogy szinte két bekezdésben el lett intézve az első gyilkosság, semmiféle részlettel nem szolgáltak, majd hirtelen eltelt két hét, és egy másik áldozatról volt szó, róla viszont már igencsak részletesen. Aztán valahogy a nyomozás is olyan csapongónak tűnt számomra, nem volt következetes, csak sodródtam oldalakon keresztül, mindenféle logikát nélkülözve. Igazság szerint csak körvonalazva követtem a történetet, a lényeget mindig kihámoztam, a felesleges részekről pedig igyekeztem nem tudomást venni. Végül valamennyire követhetővé vált a cselekmény, de végig összecsapottnak tűnt az egész.

Ezen kívül az előző részekre sem igazán utaltak benne, amivel nem is lett volna különösebb probléma, hogyha egyes fejezetekben nem lett volna olyan érzésem, mintha az író magától értetődőnek tartaná, hogy az olvasó tisztában van az összes korábbi rész teljes cselekményével... Ugyanis erősen ezt az érzetet keltette: nem magyarázott el semmit, és olyan volt az egész, mintha az egyik korábbi kötetnek lenne egy része ez a könyv...

Amivel még szintén nem tudtam mit kezdeni, az a zeneszámokkal kapcsolatos szál volt. Egyszerűen teljesen értelmetlen és oda nem illő módon lett bevezetve a történetbe, és a későbbiekben is véletlenszerűen tértek ki rá. De ez az egész könyvre elmondható volt: semmiféle következetesség nem volt a cselekményben.

A végkifejlet pedig egyenesen a vicc kategóriába tartozott. Gyakorlatilag négy oldalban lett lezárva a teljes könyv, mindennemű magyarázat vagy kifejtés nélkül. Mintha elfogyott volna a papír, vagy még inkább az írói kedv, és nem lett volna indítatása befejezni a történetet. Bár tulajdonképpen a könyv egészéhez tökéletesen passzolt... (Mellesleg pedig a könyv közepénél tudtam, hogy merrefele kell keresni a gyilkost).

Összességében én ezt egy rettenetesen silány műnek tartom, főleg úgy, hogy jó pár könyv került már ki az író kezei közül. Hihetetlenül ócska, mintha egy olyan ember írta volna, aki megnézett néhány horrorfilmet, elolvasott két krimit, aztán úgy gondolta, hogy most már neki is megy az írás. Igazából nagyon nehezen térek magamhoz egy ilyen rosszul megírt könyv után.  A legrosszabb viszont egyértelműen az volt benne, hogy maga a történet szerintem abszolút jó is lehetett volna... Az biztos, hogy sokadik könyves íróban régen csalódtam ekkorát...