Jo Nesbo: Boszorkányszög

Nos, bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, egyrészt mert a skandináv krimik elég különleges műfajt képviselnek, és rendszerint eléggé megoszlik a véleményem egy-egy könyvről. Másrészt pedig ennek az írónak a könyveivel eddig is bajban voltam, mert bár a krimi részük nem volt rossz, amúgy nem tetszettek maradéktalanul. És bizony ez itt sem volt másként...

Maga a történet izgalmas volt, és le tudta kötni a figyelmemet, ezért reméltem, hogy ez a kötet most jobban fog tetszeni. Viszont az érdeklődésemet csak addig tudta fenntartani, amíg ténylegesen a gyilkosságokról és az azokhoz kapcsolódó nyomozásról volt szó. Amikor a rendőrök áttértek egymás hajkurászására, és egyre csak bonyolódott a történet, sajnos az érdeklődésemet is egyre kezdtem elveszíteni. Pedig amúgy tényleg nagyon jól indult...

Ami egyébként a legjobban zavart az a nagyon sok szereplő volt. Pontosabban a túl sok szereplő... Ugyanis megszámlálhatatlanul sok személy lett megemlítve a könyvben, akiknek a nagyrésze csak az elterelést szolgálta, hogy a végére (és közben) minél több gyanúsított lehessen. Amivel alapjáraton nincsen baj, hiszen legalább lehet izgulni, hogy végül ki lesz a tettes, de itt már borzasztóan sok emberről volt szó. Azután persze minden egyszer-kétszer megemlített szereplőről kiderült, hogy nemhogy az ügyhöz nincsen közük, de még a cselekmény szempontjából is elhanyagolhatóak, sőt totálisan feleslegesek. Ráadásul ugyebár ebben az esetben svéd nevek voltak, aminél még kevés is rendesen megdolgoztatja az ember agyát, ennyinél pedig egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy megjegyezzük őket. A végére már odáig fajult a dolog, hogy a főbb mellékszereplőket sem tudtam hirtelen beazonosítani, mert két említése között annyi más név került elő, hogy fogalmam se volt, kiről van szó. Néhány szereplőnek pedig nemcsak az említése, hanem a hozzájuk kapcsolódó részek is abszolút feleslegesek és érthetetlenek voltak: a történethez az égvilágon semmit nem tettek hozzá, csak bonyolították a végtelenségig...

A főszereplő amúgy továbbra sem szimpatikus (bár kétlem, hogy bárkinek is különösebben az lenne), de azért értékelendő, hogy próbál megváltozni és visszafogni magát, még ha ez csak egy nagyon hosszú folyamat első lépcsőfoka is...

Nekem egyébként úgy tűnt, hogy néhány résznek nem igazán volt értelme, logikai következetlenségeket tartalmaztak, amik rettenetesen zavaróak voltak. Több helyen is csak döbbenten néztem és lapoztam vissza, hogy esetleg én értettem félre vagy hagytam mi valamit, de minden esetben kiderült, hogy sajnos nem én hibáztam...

A végkifejlet nem tartogatott nagy meglepetéseket, de nem is volt annyira rossz. A tettes személye nem lepett meg különösebben, de a kivitelezés és az indoklás nagyon tetszett. Egyébként a letartóztatás után nagyon el lett nyújtva a befejezés, mégis úgy éreztem, hogy egyes részeket jobban is ki lehetett volna fejteni.

Összességében nem volt rossz könyv, kicsit kezdem már megszokni az író stílusát. A gyilkolászós részeket mindig izgalmasan írja meg, de sajnos mindig akad valami, ami elrontja ezt...

Carin Gerhardsen: Mama, papa, gyerekek

Nos, vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az egyszer biztos, hogy ennyire összetett történetet nem sokszor olvastam korábban. Rengeteg különböző szálon futott a cselekmény, és csak az legvégén derült ki, hogyan is függnek össze. Ezzel tulajdonképpen nem volt probléma, mert akkor azért minden a helyére került a gyilkosságokkal kapcsolatban, viszont az odaáig vezető út nem volt kimondottan egyszerű...

Bár annak ellenére, hogy skandináv regényről van szó, ezért a nevek nem mindig bizonyulnak egyszerűnek, szerintem itt nem okoztak különösebb problémát. Az viszont igen, hogy egyes fejezetekbe és alrészekbe mindenféle bevezető nélkül kezdtek bele már a könyv elején is, amikor még egyáltalán nem voltak szerintem annyira tisztázottak a szereplők és a köztük fennálló viszonyok... Így beletelt némi időbe, mire megtaláltam, hogy akkor most kiről is van pontosan szó, és ez kicsit megnehezítette az olvasást. (Ezen kívül szerintem nem is kaptunk elegendő információt a szereplőkről, bár valószínűleg ez annak tudható be, hogy -mint utólag megtudtam- van a könyvnek egy korábbi része is).

A nyomozással kapcsolatban nem voltak kifogásaim, tulajdonképpen logikusan volt felépítve, még ha nem is volt kimondottan érdekes. Viszont a befejezéssel nagyon nagy problémám volt. Az rendben van, hogy kiderült, ki a tettes, és hogyan alakultak pontosan a történések azon az éjszakán, egyes döntések mihez vezettek, és mik voltak a következmények. Viszont számomra rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt... Szerintem jobban is ki lehetett volna dolgozva a vége, főleg, hogy mennyi időt vett igénybe előtte a nyomozás, és hogy miket derítettek ki közben... Nagyon hamar le lett zárva az egész, ráadásul a főszereplők magánéletében bekövetkezett változások is úgy maradtak félbe, mintha még a könyv fele hátralenne. Értem én, hogy van harmadik rész, és abban nyilván ezekre is fény derül, de engem akkor is nagyon zavart, hogy gyakorlatilag nincsen vége...

Összességében nem volt rossz könyv, bár tényleg eléggé összetett, a maga nemében azért olvasmányos is volt. Az biztos, hogy ennyi negatív értelemben vett lelki és pszichés betegségben szenvedő embert (alkoholista, kórosan kövér, pedofil) ritkán látok egy könyvön belül. Megfontolom, hogy a későbbiekben esetleg elolvasom a többi részt is, de egyelőre ez is elég volt.

Tom Rob Smith: A tanya

Nos, megint sikerült beleszaladnom egy olyan könyvbe, amelyikkel nehezen tudtam megbirkózni. Az elején konkrétan úgy voltam vele, hogy abbahagyom, mert nagyon nincsen kedvem hozzá. De egyrészt alapszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet, másrészt pedig egy kicsit beindulni látszott a történet, mégiscsak tovább olvastam. Reméltem, hogy talán csak az eleje volt ennyire nehézkes, utána izgalmassá válik és majd a végén következik be valami nagy áttörés.

Hát, tulajdonképpen némiképp valóban izgalmasabb lett egy idő után, de részemről az első néhány fejezetet nem is nagyon volt nehéz überelni, annyira unalmasak és nehezen emészthetőek voltak. Nem történt bennük semmi, csak egy nyugdíjas korú nő zagyva történetelmesélését olvashattuk… És abban is gyakorlatilag állandóan ugyanazt: hogy mindenki ellene van, és mindenki egy nagy összeesküvés résztvevője. Az, hogy ezt miért képzelte így, tulajdonképpen még a végkifejlet ismeretében sem egyértelmű számomra… A történet-elbeszélés sem jött be nekem annyira, nagyon sűrűn volt a tagolás, ami szerintem csak túlbonyolította a dolgot. Ráadásul ezzel, hogy a nő szemszögéből ismertük meg gyakorlatilag a teljes történetet, tényleg csak üldözési mániában szenvedő ember képzelgéseinek tűnt, habár nyilvánvaló volt, hogy ennél többről lesz szó… Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy negatívam ítéljem meg a könyvet. Aztán valahogy mégis sikerült egy kicsit érdekesebbé tenni a cselekményt, így már az olvasása sem bizonyult annyira szörnyűnek. Viszont végig arra vártam, hogy mindezek után majd kapunk egy szépen összefoglalt befejezést, amiben minden mozaikdarabka a helyére kerül. Ez viszont sajnos elmaradt…

A végkifejlettel számos problémám akadt. Egyáltalán nem foglaltak össze benne semmit, sőt, szerintem csak még nagyobb kuszaságot csináltak vele. Persze, néhány dologra fény derült, amiknek egy része kellett a történet teljessé válásához, némelyiket azonban nem tudtam hova tenni… Kaptunk információkat, amikkel néhány szálat sikerült elvarrni, néhány kérdés azonban teljesen nyitott maradt (sőt, szerintem új kérdések is felvetődtek). Sőt, kicsit úgy érzem, mintha nem is tudtunk volna meg végül semmit, mert bár kiderült egy s más, egyiknek sem lett következménye. Lehet, hogy csak velem volt a probléma, hogy igyekeztem minél hamarabb a végére érni, ezért már nem volt türelmem az egészet végiggondolni, hogy mi miért történt, de valószínűleg pont ez írja le legpontosabban, hogy mennyire nem nekem való könyv volt ez.

Összességében megint bebizonyosodott, hogy a „sztárolt” könyvek valahogy nekem nem jönnek be. A könyvön és az interneten található vélemények szinte egytől egyig dicsérik a kötetet, én viszont egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy másoknak mi tetszett benne ennyire. Számomra unalmas volt, amikor pedig végre valami izgalmat tudott felmutatni, az sem tartott sokáig, és a vége megint elrontott mindent.

Helene Tursten: Torzó

Nos, őszintén megmondom, nagyon félve kezdtem neki ennek a könyvnek, ugyanis az előző rész elolvasása után még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e venni a továbbiakat. Viszont mivel az első rész tetszett, csak a másodikat ítéltem végtelenül unalmasnak, így mégis belevágtam a harmadikba. És kellemesen csalódtam benne... (Remélem azért nem felváltva tetszenek a könyvek, és a negyedik ismét kedvemre való lesz).

Bár az előzmények tekintetében tartottam tőle, hogy ez is unalmas lesz, szerencsére egyáltalán nem volt az. Izgalmas volt a történet, nem igazán voltak benne üres járatok (vagy legalábbis nem sok), mindig zajlottak az események. Néha azért akadtak benne olyan jelenetek, amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni. Például a főszereplőnő családjával kapcsolatos részek, amelyek valamilyen szinten indokoltak, hiszen a magánéletét is bele kell venni egy kicsit a könyvbe, viszont a férje hivatását tekintve sem tudtam mit kezdeni a rengeteg ételleírással. Szerintem nagyon felesleges volt minden egyes alkalommal részletesen leírni a bonyolultabbnál bonyolultabb ételeket (bár nem vagyok egy nagy ínyenc, lehet ezért is zavartak). Ezen kívül volt még pár olyan részlet, amik vagy felesleges ismétlésnek bizonyultak, vagy egyszerűen csak tökéletes feleslegesek voltak a történet szempontjából. Ezen kívül sajnos logikai pontatlanságok is voltak benne: volt, hogy évszámokat írtak el (amit még valahogy az ember helyre tudott tenni magában), bizonyos esetekben azonban a leírtaknak nem volt értelme, nem tértek ki rá, hogy az mitől volt úgy, és ez számomra elég idgesítő volt.

A szereplők igazából teljesen semlegesek, jellegtelenek voltak, kivéve azokat, akiknek a viselkedése egyenesen irritáló volt, bár ezekből nem sok akadt. Azt mondjuk nem igazán értettem, hogy miért akartak ennyi embert beállítani lehetséges tettesként, amikor aztán kiderült, hogy egészen biztosan nem közülük kerül ki a gyilkos... Skandináv könyv ellenére szerintem a nevek sem voltak vészesek, bár a kinézetük gyakorlatilag soha nem ugrott be, legalább a foglalkozás vagy a történetben betöltött szerep igen.

A befejezés egyben pozitív és negatív is volt. Szerencsére a végére sem laposodott el, még akkor is izgalmas maradt a nyomozás, de sajnos ehhez képest meglehetősen pocsék lezárást kaptunk. Tulajdonképpen maga a végkifejlet, a gyilkos kiléte nem volt túlzottan nagy csattanó, de azért még az utolsó oldalakat is lehetett élvezni. Aztán viszont olyan befejezést kaptunk, mintha az író egyszerűen nem akart volna többet írni, csak egyszerűen befejezte és kész. A felesleges, illetve a kicsit unalmasabb részek helyett itt még igazán elfért volna pár oldal...

Összességében szerintem jó könyv volt, izgalmas cselekménnyel. Inkább azoknak javasolnám, akik bírják a brutalitást, hiszen a darabolós részek nem kifejezetten szívderítőek... (Egyébként nekem a borító nem nyerte el a tetszésemet, de nem azért, mert sok lenne, szeretem a durva borítókat, viszont szerintem nem valami igényes a kivitelezés...)

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

Nos... hát... igazából hirtelen nem is tudom mit írjak erről a könyvről... Az előző részt majdnem három évvel korábban olvastam, így meglehetősen megkoptak az emlékeim a szereplőkkel és a hangulattal kapcsolatos emlékeim. A kissé negatív főszereplőre és a nem túl vidám alaphangulatra valamennyire azért emlékeztem, mégis megdöbbentett, amit most olvastam...

Először is leszögezném, hogy ha teljesen csak a történetet vesszük, az nagyon jó volt. Én főleg a múltban játszódó részeket vártam, azokon igazán lehetett izgulni, és egyértelmű volt, hogy azok adják majd meg a nyomozás megfejtését. A jelentben játszódó részekkel már anniyra nem voltam kibékülve, de ott sem a cselekménnyel volt a probléma...

Annál inkább a szereplőkkel, az fogalmazással és a rendőri munkával... A fogalmazás egyenesen borzasztó volt. Bár a történet egy része több évtizeddel korábban játszódott, mégis a jelenben zajló események és párbeszédek során voltak idejétmúlt megfogalmazások, amik nagyon zavaróak voltak számomra. Még ennél is jobban idegesített viszont a sok felesleges mondat és beszélgetés (bár abból nem sok volt úgy összességében). Mivel eleve nem egy terjedelmes könyvről van szó, nem is tudom, mi maradna belőle, ha minden felesleges részt kivennénk...

A szereplők közül gyakorlatilag csak a főszereplőt kapott nagyobb figyelmet, mindenki más abszolút mellékszereplő volt, akikről jóformán semmit nem tudtunk meg. (Kivételt képezett ez alól a másik rendőr, de az ő történetének se volt sok jelentősége...) És hát a főszereplő személyiségét is hagyjuk inkább... Nemhogy nem lett szimpatikus, de valójában semmilyen volt, bár inkább a negatív felé tolnám el...

A negatívumok közül kiemelném az érthetetlen módon folytatott nyomozást is. Olyan szinten tűnt szakmaiatlannak az egész, hogy az hihetetlen. És tényleg nem akartam elhinni, hogy ilyen lehet: látványosan unatkozó, a számukra lényegtelen információkat átugró rendőrökkel találkozhattunk, ami nemcsak etikátlan viselkedés, de indokolatlan is, hiszen az ügy megoldása nem különösebben volt sürgős... Aztán pedig az első apró információval azonnal rohantak a hozzátartozókhoz, hogy aztán nem sokkal később kiderüljön, hogy teljesen felesleges dolgokkal zaklatták őket. Sokszor úgy tűnt, mintha nem is tudnák, mit csinálnak, kicsit sem tűntek szakképzett rendőrnek vagy nyomozónak, és engem ez nagyon zavart.

A végkifejlet szerencsére jó volt, én személy szerint nem számítottam rá, mert már annyi ember és variáció előkerült a végére, hogy bármelyik ugyanolyan valószínű lehetett volna. Egy picit talán bővebb is lehetett volna a befejezés.

Összességében nem lett volna rossz könyv, a történet érdekes volt, viszont a felsorolt negatívumok annyira zavaróak voltak számomra, hogy ez nagyon levont az élvezhetőségéből.

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

Nos, a sorozatot alkotó köteteket egyelőre nem sikerült sorrendben olvasnom, mivel én a harmadik résszel kezdtem, majd azt most az első követte... A többivel igyekszem majd tartani a sorrendet, de egyébként abszolút nem bánom, hogy anno a harmadik részt előbb olvastam. Az ugyanis jobban tetszett, mint ez a kötet. Ez sem volt rossz, főleg az eléggé elvont skandináv krimikhez képest, de az jobban megfogott.

Bár én jobban szeretem az olyan könyveket, amikben sorozatgyilkos tevékenykedik (vagy legalábbis valamilyen módon hullanak az emberek), itt nem zavart, hogy csak egy gyilkosság történt. Ráadásul sokkal inkább az embereken, családokon és az érzéseiken, viselkedésükön, gondolataikon volt a hangsúly, nem pedig a bűncselekményen. Természetesen ez volt a fő irányvonal, és soha nem került háttérbe, de mellette elég nagy szerepet kaptak az előbb említett dolgok. És azt biztosan állíthatom, hogy tud valamit az írónő, mert engem az ilyen részek általában idegesíteni szoktak, mivel én általában az elkövetőt szeretem megismerni. Ebben az esetben viszont egyáltalán nem zavart, hogy ekkora szerepet kapnak a különböző személyiségű emberek, bár azért néhánynak a viselkedése több mint kiakasztó volt...

Maga a nyomozás folyamatosan haladt előre, nem igazán voltak benne üres járatok, folyamatosan kiderült valami újdonság az üggyel kapcsolatban. Mondjuk ezekből egy idő után elég sok volt, a legvégére pedig már annyi információt kaptunk, és annyi különböző szál és ember találkozott össze valamilyen úton-módon, hogy csak kapkodtam a fejem a fejlemények miatt... Bár az írónő nem hagyta húzódni a történetet, a végén még elbírt volna szerintem néhány oldalt, hogy ne olyan hirtelen kelljen megemészteni minden új információt...

(Egyébként pedig ha már az emésztésnél tartunk, szerintem a skandináv regényeknél (sajátosságuk mellett) mindenki a nevektől (legyen az hely vagy ember neve) fél a legjobban. Nos, itt ezekkel nem is lett volna akkora baj, ha kicsit kevesebb van belőlük... Bár olvasás közben is feltűnt, így utólag belegondolva jöttem csak rá igazán, hogy mennyi mellékszereplő volt a történetben, akiknek vagy hasonló neve volt, vagy annak alapján el sem tudtam dönteni, hogy milyen nemű illetőről van szó... Ez nem von le könyvből, mert ennél sokkal például jobban szokott idegesíteni, ha egy könyvön belül egy (vagy néha több) név ismétlődik...)

Összességében én jó könyvnek mondanám, nem a végig izgulós kategóriába tartozik, de kellemesen lehet vele haladni, és végig leköti a figyelmet.

Camilla Grebe - Asa Träff: A terapeuta

Nos, egy újabb skandináv krimi, ami a megszokott módon elég kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Ha csak a krimi részt nézem, semmiképpen sem mondanám unalmasnak, viszont a főszereplő szenvedése kiakasztó volt. És akkor még visszafogottan fogalmaztam...

Mostanában kezdem kicsit unni, hogy folyamatosan olyan könyvek kerülnek a kezembe, amikben valaki rettenetesen szenved. És nem, nem egy sorozatgyilkos által megkínzott áldozatra gondolok, aki a fizikai fájdalmaktól szenved, hanem a sok lelki nyomoréktól. Persze a legtöbb esetben érthető, hogy valami akkora traumát okozott az egyénnek az életében, hogy attól elég rossz lelki állapotba került. De szerintem ezt minden olvasó fel tudja fogni már a könyv elején is, néha-néha később is utalva rá, teljesen felesleges minden második oldalon arról olvasni, hogy mennyire rossz neki, mennyire életképtelen... És sajnos ez ebben a könyvben nagyon így volt. Már az elején annyira idegesített a főszereplő, hogy nagyon nehezen tudtam rávenni magam az olvasásra. Ráadásul egy pszichológusról volt szó, akinek pontosan a saját tüneteit kellett volna kezelnie, bár szerintem olykor rosszabb volt a betegeinél is... Tudom, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, és ezt most értem a pszichológusokra is, és nehéz rávennie magát, hogy segítséget kérjen, de számomra felfoghatatlan volt, hogy aki ennyire nincs rendben lelkileg, az hogy mer egyáltalán segíteni másokon.

A cselekmény egyébként rendben volt, mondjuk nagy nyomozásról én különösebben nem beszélnék, mert szinte véletlenül derültek ki dolgok, a vége pedig magától megoldódott... Bár a gyilkos személye számomra okozott meglepetést, sajnos nagyon kevés figyelmet fordítottak a krimi részre, helyette leginkább egy önsajnálatban élő, szerintem már direkt szenvedő nő folyamatos hisztijeit olvashattuk...

Összességében nem lenne rossz könyv, bár ha a sok felesleges szenvedést kivennénk belőle, valószínűleg éppen csak az eredeti hossz felét kapnánk meg...

Gunnar Staalesen: Lány a hűtőszekrényben

Nos, időként -nem is annyira ritkán- egy-egy kicsit régebben (20-30 évvel ezelőtt) játszódó könyvet olvasok, amikkel rendszerint nincs is baj. Ezúttal azonban kicsit csalódnom kellett.

A fülszöveg így utólag elolvasva gyakorlatilag a könyv egyes részeinek idézéséből állt, bár a lényeget tartalmazta. Magával a történettel igazán nem volt probléma, inkább csak a kivitelezéssel. Nem is tudom, hogy a fordítás miatt alakult-e így vagy már az író is ilyen sajátos módon vitte papírra művét, de inkább az utóbbi felé hajlanék. Furcsa volt az a sok megszakítás a mondatokban amit a pont-pont-pont (...) használatával értek el. Szerintem a leghosszabb olvasott könyveimben sem találkoztam ennyiszer ennek a technikának az alkalmazásával. A másik furcsaság a tegeződés volt. Nem voltam még egyik északi országban sem, és főleg nem tudom, hogy évtizedekkel ezelőtt mi volt szokásban, de nekem nagyon furcsák voltak a hivatalos személyekkel vagy csak szimplán idegenekkel tegeződő hangnemben folytatott párbeszédek. Valahogy olyan komolytalannak és szürreálisnak tűnt tőle az egész. Ezen kívül szintén rá lehet fogni a mai kor és a múlt közötti különbségekre, de én erre a magánnyomozóra azért nem sok ügyet bíznék. Csak ment körbe a városban, persze minden felkeresett embertől kapott egy újabb információmorzsát, amin elindulhatott, és a végén is ő jött rá (nem tudni hogyan), hogy mi is a helyzet valójában, de inkább hasonlított egy kétségbeesett idegenre, mintsem hivatásos magánnyomozóra...

A történetleírással sem voltam teljesen megelégedve. Mivel alapból nem egy hosszú könyv, így elég kiábrándító volt, hogy szinte pontosan a feléig nem történt benne semmi. Aztán igen, mert eléggé felpörögtek az események, de igazán egyszer sem keltette fel az érdeklődésemet. Az a sok értelmetlen és olykor felesleges leírás nem segített a könyv élvezhetőségén. Az egész történet megfogalmazása valahogy olyan furcsának tetszett számomra.

A végkifejlet mondjuk tartogatott meglepetéseket, én személy szerint nem számítottam rá, de ez már nem sokat segített az addig kialakult véleményemen.

Összességében én nem ajánlanám senkinek, bár a rövidsége miatt gyorsan olvasható, maradandó élményt (pozitív értelemben legalábbis) nemigen jelent.

Jo Nesbo: Nemeszisz

A második könyvem az írótól, és a következő rész is a könyvespolcomon van már. Sajnos azonban felmerült bennem, hogy talán elhamarkodottan vettem meg egy újabb kötetet az írótól, mivel eddig egyik elolvasott műve sem hagyott mély nyomot bennem. Vagy úgy egyáltalán bármilyet... Ugyanis ha valaki megkérne, hogy egyetlen szóval jellemezzem a könyveit, biztosan az unalmas jelző jutna először eszembe. Hiába halad (lassan) előre a cselekmény, hiába vannak benne újabb és újabb fordulatok, valamiért mégis hiányérzetem volt. Még úgy is, hogy bár az agyam feldolgozza, hogy valami váratlan meglepetés történik a végén, az sem hoz különösebben lázba, csak tudomásul veszem, és lapozok tovább. Márpedig szerintem ez egy könyvnél erősen negatívumnak számít.

A szereplők vagy abszolút semlegesek, vagy pedig negatívak. Ki jobban, ki kevésbé, de egyetlen olyan szereplőt sem lehet belőle felmutatni, aki akár csak egy kicsit is pozitív jegyeket mutatna. Ez nem feltétlenül baj, de igazság szerint, ha lenne benne egy nagyon irritáló szereplő, még az is jobb lenne, mint ez a sok semmilyen ember, akikkel nemhogy azonosulni nem lehet, de még csak nem is érdekli az olvasót, hogy mi történik vele...

A két fő cselekményszál szintén nem volt túl izgalmas, mindkettőnél egykedvűen vártam, hogy mi lesz a végkifejlet, és bár tartogatott meglepetéseket, nem rágtam le a körmöm az izgalomtól...

Egyébként voltak benne teljesen felesleges részek, amelyeknek egyetlen szerepe a helyfoglalás volt. Olyan momentumokat írtak le aprólékos részletességgel, olykor akár két sorban is, amiket egyébként ugyanennyi szóval el lehetne intézni, és senki nem bánná. Többször is csak annyi tűnt fel, hogy olvasás közben magamban kérdezem, hogy "Most mi van? Mi ez a rész?". Ezt leginkább az váltotta ki, hogy tényleg olyan leírások (néha párbeszédek) voltak, amiknek az égvilágon semmi értelmét nem találtam. A történethez hozzá nem tett semmit, én pedig csak még jobban untam.

Összességében aki nagyon rá van kattanva a skandináv krimikre, az olvassa el nyugodtan, de szerintem abszolút kihagyható egy könyv.

Kjell Eriksson: Burundi hercegnője

Bár a skandináv krimikről szerintem mindenki tudja, aki valaha is elolvasott már egyet, hogy sajátos műfajt képviselnek. Kicsit furcsák, eltérnek a megszokott krimiktől, de azért olvashatóak, és le tudják közni az ember figyelmét. Nos, ez a regény egyáltalán nem volt az. Úgy is fogalmazhatnék, hogy életem egyik legrosszabb könyve volt. Egyetlen pozitívumának azt lehet tekinteni, hogy legalább rövid volt, bár így is néha olyan érzésem volt, hogy soha nem érek a végére.

Az alaptörténet jónak tűnt, hiszen, ha nem így lett volna, nyilván sosem veszem kézbe a könyvet. De ennél a könyvnél a krimi jelző szinte sértőnek tűnik. Adott egy gyilkosság ugyan, de az első kétszáz oldalán gyakorlatilag semmit nem foglalkoznak vele. Mindenki a saját életével van elfoglalva, legyen az akár jó, akár rossz, közben pedig csak követik egymást az oldalak egy csomó szöveggel, aminek az égvilágon semmi köze nincs semmihez, nemhogy a történhethez. Csak ültem, olvastam és közben néha meredtem csak magam elé, hogy most akkor mi van...? Nyomozni is fogunk, talán még a gyilkost is megtaláljuk, vagy helyette tényleg az összes (nem mellesleg rengeteg) szereplő életéről megtudunk minden érdektelen információt...? Más könyveknél is szoktam úgy érezni, hogy van benne esetleg egy-két felesleges rész, de itt szinte csak olyat tudnék felsorolni...

És ha már a szereplőknél tartunk... Aki olvasott már Skandináv területeken játszódó könyvet, az pontosan tudja, hogy a nevekkel bizony meg kell harcolni. Azzal, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, azzal, hogy egy-egy névnél az ember hirtelen azt sem tudja, hogy férfi vagy nő az illető, és azzal, hogy egyáltalán valamennyire megjegyezzük őket és a hozzájuk tartozó személyeket. Nos, ennyi szereplővel, mint amennyi ebben a könyvben előfordult, utoljára (és kizárólag) egy Jackie Collins regényben találkoztam, de azokat sokkal könnyebben meg lehetett jegyezni. Itt pedig több tíz oldalon keresztül csak bukkantak fel egymás után az újabb és újabb szereplők, és szerintem, aki ezt olvasta, egy idő után már fel is adta, hogy emlékezetébe vésse, ki kicsoda...

Az utolsó kb. száz oldalon egyébként kissé olvashatóbbá vált a történet (vagy csak addigra szoktam hozzá annyira, hogy könnyebben olvassam), és akkor kezdtek némiképpen felpörögni az események. Viszont a vége megint nagyon furcsa volt, már ha ezt lehet annak tekinteni. Persze a miértekre és a tettesre fény derült, de azért bőven maradt kérdés az emberben.

Összességében én személy szerint nem ajánlanám senkinek ezt a könyvet, vannak ennél sokkal jobb skandináv írók és könyvek is. Akinek pedig mégis sikerül ezt a könyvet élveznie, annak minden elismerésem.

Camilla Läckberg: A kőfejtő

Az írónő folytatásos sorozatának ez a harmadik kötete, én viszont ezt olvastam el először tőle. Minden magyarul megjelent könyve ennek a sorozatnak a része, és eddig volt olyan, ami nem szerepelt a kívánságlistámon, de most lehet, hogy mégis beszerzésre kerülnek majd. Na, nem azért, mert ez a könyv annyira elnyerte a tetszésemet, de hajlandó vagyok a teljesség kedvéért megadni azoknak is a lehetőséget. Reményeim szerint azok nem erre hasonlítanak...


Nos, a könyv alaptörténete nem rossz, bár én inkább az olyan könyveket szeretem, amiben több bűncselekmény (értsd: gyilkosság) is történik. A fülszövegből azért kiderült, hogy valószínűleg itt csak egy gyilkosság ügyében fognak nyomozni, és bizonyos szempontból ez így is történt. Ennél sokkal jobban zavart az, hogy majdhogynem egyetlen normális ember sem volt a történetben. Egy kicsi városról beszéltünk, ahol majdnem mindenki ismer mindenkit, és ennek a kicsi városnak részemről az volt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy pszichopata, vagy fizikailag vagy pszichésen beteg, vagy  életképtelen embereket gyűjtött össze. Elhiszem, hogy minden embernek megvannak a maga gondjai, és hogy mindenkinek a saját problémái az elsődlegesek, de hogy mindenkinek legyen valami hatalmas múltbéli titka, az már kicsit túlzás volt. Az egyik családban ott volt egy pedofil meg egy valóban beteg férfi, a másikban a férjétől rettegő feleség, a harmadikban meg egyszerűen csak teljes elnyomásban élt egy asszony. Van, ahol meg csak szimplán a saját nyomorúságukon szenvedtek egyfolytában. A munkájában pedig teljesen dilettáns rendőrtől egyszerűen kedvem lett volna a fejemet (vagy az övét) verni a falba, annyira idegesített. Ezen kívül egy idő után az is feltűnt, hogy minden családnak a gyerekével vagy a gyereknek a szüleivel van valami gondja, és ez nálam már szintén a túlzás-kategória felé hajlott.

A könyv egyébként irreálisan sok szereplőt vonultatott fel, ráadásul sokszor a legváratlanabbul kapcsolódtunk be egyik-másik család életébe, hogy aztán ne is kapjunk túl sok érdemleges információt. Ebből kifolyólag nem is nagyon tudnék megnevezni fő-és mellékszereplőket, bár egyértelmű, hogy a rendőr és a meggyilkolt kislány családja szerepelt legtöbbet. Egyes részek -vagy szereplők- pedig teljesen feleslegesek voltak (péládul a rendőrfőnök családja), de lehetséges ezeknek a könyv következő részeiben még szerepük lesz, úgyhogy nem még nem könyvelem el nagy hibának.

A múltbeli visszaemlékezések izgalmasak voltak, vártam, hogy mi fog belőlük kisülni. Az egyértelmű volt, hogy a gyilkosnak lesz valami köze hozzá, azt pedig már rögtön a könyv elején tudni lehetett (szinte 100%-ra), hogy ki lesz a tettes.

Ami a legjobban idegesített a könyvben, az az információk késleltetése volt (nem tudom ennél jobban megfogalmazni). Mindig csak annyit írtak, hogy a főszereplő rendőr elolvasott / kérdezett / látott / hallott / érzett / kitudjamitcsinált, és aztán még jó sokáig semmit nem tudtunk meg semmit. A könyv végére szerencsére rövidültek ezek a huzavonák, de attól még szörnyen idegesítőek voltak. Plusz a kamaszfiú által hagyott levélnek a tartalma sem került bemutatásra, folyton csak utaltak rá.


A könyv vége túlságosan sok meglepetést nem okozott, gyakorlatilag mindenre gondoltam már legalább egyszer (vagy inkább többször) a történet korábbi részeinél. Egyedül az utolsó mondatok voltak izgalmasak, de azok sem azért, mert olyan nagyon váratlan lett volna. Inkább csak azért csigázott fel, mert ezzel nyitva hagytak egy kérdést, ami miatt feltétlen kedvem lett elolvasni a következő részt.

Összességében bár magában hordozza a skandináv regények ismertetőjegyeit (lehetetlen nevek, "az a bizonyos" hangulat), annyira talán mégsem elvont. Én csak ajánlani tudom.