Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

Nos, azt hiszem kicsit szerencse, hogy a helyzet úgy hozta, a második részét olvastam el először ennek a sorozatnak. Az ugyanis annyira tetszett, hogy már alig vártam, hogy majd a további köteteket is kézbe vehessem. Végül viszonylag sok idő telt el, de az elsőnek olvasott könyv után még mindig nagyon vártam a többit. Egy kicsit azonban csalódnom kellett.

Valahogy ez a történet nem volt annyira izgalmas és magával ragadó, mint a másik. Persze itt is gondoskodtak a kellő feszültségről, amit az eltűnt és igen hosszú ideig fogva tartott nő szenvedései voltak hivatottak fokozni, de mégsem volt az igazi. Néha csapongónak éreztem az eseményeket, mintha nem lett volna összefüggés egyes részek között. Úgy tűnt, mintha olykor kimaradtak volna mondatok vagy átugrottunk volna valamilyen részletet. Végül egyébként szerintem nem maradt megválaszolatlan kérdés, de olvasás közben akkor is érzékeltem ilyen kihagyásokat. A nyomozás sem volt különösebben izgalmas, főleg az előbb említett hiányosságok miatt. Néha nem értettem teljesen, hogy mire hogyan bukkantak rá, de összességében véve azért érthető volt. A főszereplő férfi néha egészen szórakoztató volt, de valahogy én nem tudok megbarátkozni ezekkel a típusú szereplőkkel, akiknek az éleslátásuknak és a kivételes nyomozói tehetsége miatt mindent megengednek...

A végkifejlet abszolút kiszámítható volt. Már jóval előre tudni lehetett a tettes személyét és indítékát is. Valójában az egész könyv nem tartalmazott túlságosan sok fordulatot... Viszony akadt benne jó néhány hiba, konkrétan pontatlanság, mégpedig az időpontokkal, dátumokkal. Sajnos a végén már ezek nagyon érzékelhetőek, és főleg nagyon zavaróak voltak.

Összességében nem volt ez olyan rossz könyv, de a második részt sokkal jobbnak tartom. Ennél talán az eltűnt nő viszontagságait tudnám kiemelni, mivel szörnyű volt belegondolni, hogy valakit ennyi éven, ráadásul ilyen körülmények között tartanak fogva (tudom, a való életben ennél még hosszabb és szörnyűbb fogvatartásokról is tudunk, de azokra már ki sem térek...). Kicsit jobban is érzékelhették volna az idő múlását, de azért nem volt rossz. Egyébként a maga nemében érdekes volt, bár olykor kicsit nehezebben haladtam vele.

Camilla Läckberg: A prédikátor

Nos, nagyon remélem, hogy nem marad meg az a tendencia, miszerint minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál kevésbé tetszenek... Amit elsőként olvastam (ami egyébként a sorozat második kötete) nagyon magával ragadott, aztán a második kezembe vett könyv már nem volt olyan izgalmas, de azért érdekes volt. Ezzel pedig most bajban vagyok, mivel egyébként nem volt rossz könyv, de az biztos, hogy az eddigi hármasból ez tetszett legkevésbé.

A történettel nem volt semmi probléma, még tetszett is, hogy több szálon futott, elég sok említett szereplő szemszögéből követni lehetett az eseményeket. Érdekes volt, hogy ki hogyan éli meg az egészet, kinek milyen rejtegetni valója van. Viszont a múltbeli szál annyira most nem jött be, mert nagyon kevés volt. Ha már így bevonták a cselekménybe, akkor jobban ki kellett volna dolgozni, vagy hagyni inkább az egészet. Így kicsit hiányos volt, talán csak az utolsó részeknél nem, amik már a jelentben játszódtak, de ugyanazt az eseménysort jelenítették meg.

Ami viszont kimondottan az agyamra ment a történet szinte egészén azok a nem nyomozással kapcsolatos részek voltak, nevezetesen a főszereplő rendőr terhes felesége és annak folyamatos szenvedései. Nyilván elég jól megmutatta a terhesség árnyoldalait, nem is ezzel volt a probléma. Sokkal inkább azzal, ahogyan a sorozatosan felbukkanó vendégeket kezelte. Jó nevelés ide vagy oda, ennyire senki nem lehet mazochista és tehetetlen, hogy az ennyire idegesítő embereket ne utasítsa rendre... Ő meg inkább csak folyton szenvedett és panaszkodott, de azért mindig kiszolgálta őket... A húgával kapcsolatos fejlemények pedig leginkább a nevetséges kategóriába sorolhatóak...

Egyébként a történet velejét adó család szerteágazó viszonyai szerintem a legtöbb embert próbra tehették olvasás közben. Nem mondom, hogy nem telt bele némi időbe, hogy mindenkit el tudjak helyezni a családfán, de mivel annyiszor volt elismételve minden, amennyiszer csak könyvben lehet, így egészen követhető volt. A végére viszont egyszerűen túl sok lett az információ. Gyakorlatilag a család minden ágában kiderült valami nagy titok, és ez így összességében már sok lett nekem.

A végkifejlet valahogy nem okozott akkora meglepetést, szerintem jóval előre sejteni lehetett az összes cselekményszál megoldását. Azért szerencsére voltak benne fordulatok bőven, bár néhány meglepőnek számító esemény vagy információ szintén kiszámítható volt. Ami viszont még nagyon idegesített az főleg a könyv végében volt nagyon érzékelhető: méghozzá az, hogy a rendőrök telefonon lebonyolított beszélgetéseire folyamatosan csak utalgattak, esetenként csak jó néhány oldallal később derült fény arra, hogy miről is van szó pontosan. Ez számomra rettenetesen irritáló volt.

Összességében nekem a sorozat első három része közül ez volt számomra a leggyengébb. Érdekes a történet és vannak benne bőven fordulatok, de az idegesítő részek sokat levontak az élvezhetőségéből. Azért még a többi részről nem mondok le.

Helene Tursten: Üvegdémon

Nos, úgy látszik most nagyon hasonló sikerült kifognom, ugyanis ezzel sem nagyon tudtam mit kezdeni. De emlékezetem szerint elég régen volt a kezemben olyan könyv, amivel ennyire bajban voltam… Lehetséges, hogy ha nem egy sorozat része lenne, akkor a kezembe se vettem volna, mivel egyértelmű volt a fülszöveg alapján egy vallási vonal megléte, de azért gondoltam nem fog megártani. Talán az nem is ártott volna, de egy rettenetes történetet kaptunk végeredménynek.

Egyszerűen nem is tudom, hol kezdjem az értékelését, mert szinte semmi nem ragadt meg belőle az emlékeztemben… És jobban belegondolva, tényleg csak a gyilkosságokhoz kapcsolódó néhány információt tudnám felsorolni, a többi teljes homályba vész. Na, nem mintha az alaptörténet akár csak egy kicsit is érdekes lett volna… Még az elején reméltem, hogy kisül majd belőle valami, de nagyon hamar be kellett látnom, hogy ezzel meg fogok szenvedni. Végül hamar kiolvastam, de ez csakis annak köszönhető, hogy a legtöbb részt fel sem fogtam, mert még így jártam jobban. Totálisan érdektelenek voltak, semmit nem tettek hozzá a történethez, tölteléknek voltak felhasználva egy nem kimondottan hosszú könyvhöz, és számtalan esetben kimondottan idegesítőek is voltak. Tulajdonképpen olyan volt, mintha az írónő elfáradt volna a mostani részre, és egy kaptafára húzta volna fel az egészet: egy kis gyilkossági nyomozás, egy kis otthoni élet, egy kis kiruccanás egy idegen országba, egy kis teljesen felesleges kitekintés valamelyik mellékszereplő életébe, egy kis másféle rendőrségi ügy, aminek semmihez semmi köze nincs, majd mindez kezdődött elölről… Egyiket sem éreztem kellően kidolgozottnak –talán csak az alaptörténethez kapcsolódó nyomozást. Egyik jelenetből csapongtunk a másikba, egyes jelenetek túlzó és indokoltatlan részletességgel lettek megírva a történet többi részéhez képest, és totálisan felesleges mondatok kerültek bele, és mindezekre sajnos számtalan példát tudnék belőle hozni… Ráadásul olyan cselekményszálak is felbukkantak, amikkel aztán végképp nem tudtam megbirkózni, mint például a természetfeletti szál (?).

Ha csak az alap sztorihoz köthető nyomozást vesszük, akkor a végkifejlet nem is volt annyira rossz. Én mondjuk személy szerint nagyon koncentráltam arra, hogy végre valahára a végére érjek, de azért nem volt rossz ez a befejezés. (Természetesen csak a nyomozás szempontjából, mert ami például az utolsó fejezetet, azon belül is az utolsó részt illeti, egyszerűen fenomenálisan borzasztó és főleg értelmetlen volt…)

Összességében én ezt egy kifejezetten borzalmas könyvnek tartom. Bár elég rövid idő alatt sikerült kiolvasnom, ez egyáltalán nem azért alakult így, mert annyira letehetetlen lett volna, csak épp valamivel el kellett foglalnom magamat. Egyébként egy idő után már tudatosan nem fogtam fel belőle sok mindent, úgyis csak felidegesítettem volna rajta magamat.  Amúgy pedig egyelőre nagyon vegyesek az írónő könyveivel kapcsolatos véleményeim, mert négy könyvből kettőt szívből utáltam az elejétől a végéig, a másik kettő viszont egészen jó volt.

Jo Nesbo: Boszorkányszög

Nos, bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, egyrészt mert a skandináv krimik elég különleges műfajt képviselnek, és rendszerint eléggé megoszlik a véleményem egy-egy könyvről. Másrészt pedig ennek az írónak a könyveivel eddig is bajban voltam, mert bár a krimi részük nem volt rossz, amúgy nem tetszettek maradéktalanul. És bizony ez itt sem volt másként...

Maga a történet izgalmas volt, és le tudta kötni a figyelmemet, ezért reméltem, hogy ez a kötet most jobban fog tetszeni. Viszont az érdeklődésemet csak addig tudta fenntartani, amíg ténylegesen a gyilkosságokról és az azokhoz kapcsolódó nyomozásról volt szó. Amikor a rendőrök áttértek egymás hajkurászására, és egyre csak bonyolódott a történet, sajnos az érdeklődésemet is egyre kezdtem elveszíteni. Pedig amúgy tényleg nagyon jól indult...

Ami egyébként a legjobban zavart az a nagyon sok szereplő volt. Pontosabban a túl sok szereplő... Ugyanis megszámlálhatatlanul sok személy lett megemlítve a könyvben, akiknek a nagyrésze csak az elterelést szolgálta, hogy a végére (és közben) minél több gyanúsított lehessen. Amivel alapjáraton nincsen baj, hiszen legalább lehet izgulni, hogy végül ki lesz a tettes, de itt már borzasztóan sok emberről volt szó. Azután persze minden egyszer-kétszer megemlített szereplőről kiderült, hogy nemhogy az ügyhöz nincsen közük, de még a cselekmény szempontjából is elhanyagolhatóak, sőt totálisan feleslegesek. Ráadásul ugyebár ebben az esetben svéd nevek voltak, aminél még kevés is rendesen megdolgoztatja az ember agyát, ennyinél pedig egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy megjegyezzük őket. A végére már odáig fajult a dolog, hogy a főbb mellékszereplőket sem tudtam hirtelen beazonosítani, mert két említése között annyi más név került elő, hogy fogalmam se volt, kiről van szó. Néhány szereplőnek pedig nemcsak az említése, hanem a hozzájuk kapcsolódó részek is abszolút feleslegesek és érthetetlenek voltak: a történethez az égvilágon semmit nem tettek hozzá, csak bonyolították a végtelenségig...

A főszereplő amúgy továbbra sem szimpatikus (bár kétlem, hogy bárkinek is különösebben az lenne), de azért értékelendő, hogy próbál megváltozni és visszafogni magát, még ha ez csak egy nagyon hosszú folyamat első lépcsőfoka is...

Nekem egyébként úgy tűnt, hogy néhány résznek nem igazán volt értelme, logikai következetlenségeket tartalmaztak, amik rettenetesen zavaróak voltak. Több helyen is csak döbbenten néztem és lapoztam vissza, hogy esetleg én értettem félre vagy hagytam mi valamit, de minden esetben kiderült, hogy sajnos nem én hibáztam...

A végkifejlet nem tartogatott nagy meglepetéseket, de nem is volt annyira rossz. A tettes személye nem lepett meg különösebben, de a kivitelezés és az indoklás nagyon tetszett. Egyébként a letartóztatás után nagyon el lett nyújtva a befejezés, mégis úgy éreztem, hogy egyes részeket jobban is ki lehetett volna fejteni.

Összességében nem volt rossz könyv, kicsit kezdem már megszokni az író stílusát. A gyilkolászós részeket mindig izgalmasan írja meg, de sajnos mindig akad valami, ami elrontja ezt...

Carin Gerhardsen: Mama, papa, gyerekek

Nos, vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az egyszer biztos, hogy ennyire összetett történetet nem sokszor olvastam korábban. Rengeteg különböző szálon futott a cselekmény, és csak az legvégén derült ki, hogyan is függnek össze. Ezzel tulajdonképpen nem volt probléma, mert akkor azért minden a helyére került a gyilkosságokkal kapcsolatban, viszont az odaáig vezető út nem volt kimondottan egyszerű...

Bár annak ellenére, hogy skandináv regényről van szó, ezért a nevek nem mindig bizonyulnak egyszerűnek, szerintem itt nem okoztak különösebb problémát. Az viszont igen, hogy egyes fejezetekbe és alrészekbe mindenféle bevezető nélkül kezdtek bele már a könyv elején is, amikor még egyáltalán nem voltak szerintem annyira tisztázottak a szereplők és a köztük fennálló viszonyok... Így beletelt némi időbe, mire megtaláltam, hogy akkor most kiről is van pontosan szó, és ez kicsit megnehezítette az olvasást. (Ezen kívül szerintem nem is kaptunk elegendő információt a szereplőkről, bár valószínűleg ez annak tudható be, hogy -mint utólag megtudtam- van a könyvnek egy korábbi része is).

A nyomozással kapcsolatban nem voltak kifogásaim, tulajdonképpen logikusan volt felépítve, még ha nem is volt kimondottan érdekes. Viszont a befejezéssel nagyon nagy problémám volt. Az rendben van, hogy kiderült, ki a tettes, és hogyan alakultak pontosan a történések azon az éjszakán, egyes döntések mihez vezettek, és mik voltak a következmények. Viszont számomra rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt... Szerintem jobban is ki lehetett volna dolgozva a vége, főleg, hogy mennyi időt vett igénybe előtte a nyomozás, és hogy miket derítettek ki közben... Nagyon hamar le lett zárva az egész, ráadásul a főszereplők magánéletében bekövetkezett változások is úgy maradtak félbe, mintha még a könyv fele hátralenne. Értem én, hogy van harmadik rész, és abban nyilván ezekre is fény derül, de engem akkor is nagyon zavart, hogy gyakorlatilag nincsen vége...

Összességében nem volt rossz könyv, bár tényleg eléggé összetett, a maga nemében azért olvasmányos is volt. Az biztos, hogy ennyi negatív értelemben vett lelki és pszichés betegségben szenvedő embert (alkoholista, kórosan kövér, pedofil) ritkán látok egy könyvön belül. Megfontolom, hogy a későbbiekben esetleg elolvasom a többi részt is, de egyelőre ez is elég volt.

Tom Rob Smith: A tanya

Nos, megint sikerült beleszaladnom egy olyan könyvbe, amelyikkel nehezen tudtam megbirkózni. Az elején konkrétan úgy voltam vele, hogy abbahagyom, mert nagyon nincsen kedvem hozzá. De egyrészt alapszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet, másrészt pedig egy kicsit beindulni látszott a történet, mégiscsak tovább olvastam. Reméltem, hogy talán csak az eleje volt ennyire nehézkes, utána izgalmassá válik és majd a végén következik be valami nagy áttörés.

Hát, tulajdonképpen némiképp valóban izgalmasabb lett egy idő után, de részemről az első néhány fejezetet nem is nagyon volt nehéz überelni, annyira unalmasak és nehezen emészthetőek voltak. Nem történt bennük semmi, csak egy nyugdíjas korú nő zagyva történetelmesélését olvashattuk… És abban is gyakorlatilag állandóan ugyanazt: hogy mindenki ellene van, és mindenki egy nagy összeesküvés résztvevője. Az, hogy ezt miért képzelte így, tulajdonképpen még a végkifejlet ismeretében sem egyértelmű számomra… A történet-elbeszélés sem jött be nekem annyira, nagyon sűrűn volt a tagolás, ami szerintem csak túlbonyolította a dolgot. Ráadásul ezzel, hogy a nő szemszögéből ismertük meg gyakorlatilag a teljes történetet, tényleg csak üldözési mániában szenvedő ember képzelgéseinek tűnt, habár nyilvánvaló volt, hogy ennél többről lesz szó… Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy negatívam ítéljem meg a könyvet. Aztán valahogy mégis sikerült egy kicsit érdekesebbé tenni a cselekményt, így már az olvasása sem bizonyult annyira szörnyűnek. Viszont végig arra vártam, hogy mindezek után majd kapunk egy szépen összefoglalt befejezést, amiben minden mozaikdarabka a helyére kerül. Ez viszont sajnos elmaradt…

A végkifejlettel számos problémám akadt. Egyáltalán nem foglaltak össze benne semmit, sőt, szerintem csak még nagyobb kuszaságot csináltak vele. Persze, néhány dologra fény derült, amiknek egy része kellett a történet teljessé válásához, némelyiket azonban nem tudtam hova tenni… Kaptunk információkat, amikkel néhány szálat sikerült elvarrni, néhány kérdés azonban teljesen nyitott maradt (sőt, szerintem új kérdések is felvetődtek). Sőt, kicsit úgy érzem, mintha nem is tudtunk volna meg végül semmit, mert bár kiderült egy s más, egyiknek sem lett következménye. Lehet, hogy csak velem volt a probléma, hogy igyekeztem minél hamarabb a végére érni, ezért már nem volt türelmem az egészet végiggondolni, hogy mi miért történt, de valószínűleg pont ez írja le legpontosabban, hogy mennyire nem nekem való könyv volt ez.

Összességében megint bebizonyosodott, hogy a „sztárolt” könyvek valahogy nekem nem jönnek be. A könyvön és az interneten található vélemények szinte egytől egyig dicsérik a kötetet, én viszont egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy másoknak mi tetszett benne ennyire. Számomra unalmas volt, amikor pedig végre valami izgalmat tudott felmutatni, az sem tartott sokáig, és a vége megint elrontott mindent.

Helene Tursten: Torzó

Nos, őszintén megmondom, nagyon félve kezdtem neki ennek a könyvnek, ugyanis az előző rész elolvasása után még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e venni a továbbiakat. Viszont mivel az első rész tetszett, csak a másodikat ítéltem végtelenül unalmasnak, így mégis belevágtam a harmadikba. És kellemesen csalódtam benne... (Remélem azért nem felváltva tetszenek a könyvek, és a negyedik ismét kedvemre való lesz).

Bár az előzmények tekintetében tartottam tőle, hogy ez is unalmas lesz, szerencsére egyáltalán nem volt az. Izgalmas volt a történet, nem igazán voltak benne üres járatok (vagy legalábbis nem sok), mindig zajlottak az események. Néha azért akadtak benne olyan jelenetek, amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni. Például a főszereplőnő családjával kapcsolatos részek, amelyek valamilyen szinten indokoltak, hiszen a magánéletét is bele kell venni egy kicsit a könyvbe, viszont a férje hivatását tekintve sem tudtam mit kezdeni a rengeteg ételleírással. Szerintem nagyon felesleges volt minden egyes alkalommal részletesen leírni a bonyolultabbnál bonyolultabb ételeket (bár nem vagyok egy nagy ínyenc, lehet ezért is zavartak). Ezen kívül volt még pár olyan részlet, amik vagy felesleges ismétlésnek bizonyultak, vagy egyszerűen csak tökéletes feleslegesek voltak a történet szempontjából. Ezen kívül sajnos logikai pontatlanságok is voltak benne: volt, hogy évszámokat írtak el (amit még valahogy az ember helyre tudott tenni magában), bizonyos esetekben azonban a leírtaknak nem volt értelme, nem tértek ki rá, hogy az mitől volt úgy, és ez számomra elég idgesítő volt.

A szereplők igazából teljesen semlegesek, jellegtelenek voltak, kivéve azokat, akiknek a viselkedése egyenesen irritáló volt, bár ezekből nem sok akadt. Azt mondjuk nem igazán értettem, hogy miért akartak ennyi embert beállítani lehetséges tettesként, amikor aztán kiderült, hogy egészen biztosan nem közülük kerül ki a gyilkos... Skandináv könyv ellenére szerintem a nevek sem voltak vészesek, bár a kinézetük gyakorlatilag soha nem ugrott be, legalább a foglalkozás vagy a történetben betöltött szerep igen.

A befejezés egyben pozitív és negatív is volt. Szerencsére a végére sem laposodott el, még akkor is izgalmas maradt a nyomozás, de sajnos ehhez képest meglehetősen pocsék lezárást kaptunk. Tulajdonképpen maga a végkifejlet, a gyilkos kiléte nem volt túlzottan nagy csattanó, de azért még az utolsó oldalakat is lehetett élvezni. Aztán viszont olyan befejezést kaptunk, mintha az író egyszerűen nem akart volna többet írni, csak egyszerűen befejezte és kész. A felesleges, illetve a kicsit unalmasabb részek helyett itt még igazán elfért volna pár oldal...

Összességében szerintem jó könyv volt, izgalmas cselekménnyel. Inkább azoknak javasolnám, akik bírják a brutalitást, hiszen a darabolós részek nem kifejezetten szívderítőek... (Egyébként nekem a borító nem nyerte el a tetszésemet, de nem azért, mert sok lenne, szeretem a durva borítókat, viszont szerintem nem valami igényes a kivitelezés...)

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

Nos... hát... igazából hirtelen nem is tudom mit írjak erről a könyvről... Az előző részt majdnem három évvel korábban olvastam, így meglehetősen megkoptak az emlékeim a szereplőkkel és a hangulattal kapcsolatos emlékeim. A kissé negatív főszereplőre és a nem túl vidám alaphangulatra valamennyire azért emlékeztem, mégis megdöbbentett, amit most olvastam...

Először is leszögezném, hogy ha teljesen csak a történetet vesszük, az nagyon jó volt. Én főleg a múltban játszódó részeket vártam, azokon igazán lehetett izgulni, és egyértelmű volt, hogy azok adják majd meg a nyomozás megfejtését. A jelentben játszódó részekkel már anniyra nem voltam kibékülve, de ott sem a cselekménnyel volt a probléma...

Annál inkább a szereplőkkel, az fogalmazással és a rendőri munkával... A fogalmazás egyenesen borzasztó volt. Bár a történet egy része több évtizeddel korábban játszódott, mégis a jelenben zajló események és párbeszédek során voltak idejétmúlt megfogalmazások, amik nagyon zavaróak voltak számomra. Még ennél is jobban idegesített viszont a sok felesleges mondat és beszélgetés (bár abból nem sok volt úgy összességében). Mivel eleve nem egy terjedelmes könyvről van szó, nem is tudom, mi maradna belőle, ha minden felesleges részt kivennénk...

A szereplők közül gyakorlatilag csak a főszereplőt kapott nagyobb figyelmet, mindenki más abszolút mellékszereplő volt, akikről jóformán semmit nem tudtunk meg. (Kivételt képezett ez alól a másik rendőr, de az ő történetének se volt sok jelentősége...) És hát a főszereplő személyiségét is hagyjuk inkább... Nemhogy nem lett szimpatikus, de valójában semmilyen volt, bár inkább a negatív felé tolnám el...

A negatívumok közül kiemelném az érthetetlen módon folytatott nyomozást is. Olyan szinten tűnt szakmaiatlannak az egész, hogy az hihetetlen. És tényleg nem akartam elhinni, hogy ilyen lehet: látványosan unatkozó, a számukra lényegtelen információkat átugró rendőrökkel találkozhattunk, ami nemcsak etikátlan viselkedés, de indokolatlan is, hiszen az ügy megoldása nem különösebben volt sürgős... Aztán pedig az első apró információval azonnal rohantak a hozzátartozókhoz, hogy aztán nem sokkal később kiderüljön, hogy teljesen felesleges dolgokkal zaklatták őket. Sokszor úgy tűnt, mintha nem is tudnák, mit csinálnak, kicsit sem tűntek szakképzett rendőrnek vagy nyomozónak, és engem ez nagyon zavart.

A végkifejlet szerencsére jó volt, én személy szerint nem számítottam rá, mert már annyi ember és variáció előkerült a végére, hogy bármelyik ugyanolyan valószínű lehetett volna. Egy picit talán bővebb is lehetett volna a befejezés.

Összességében nem lett volna rossz könyv, a történet érdekes volt, viszont a felsorolt negatívumok annyira zavaróak voltak számomra, hogy ez nagyon levont az élvezhetőségéből.

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

Nos, a sorozatot alkotó köteteket egyelőre nem sikerült sorrendben olvasnom, mivel én a harmadik résszel kezdtem, majd azt most az első követte... A többivel igyekszem majd tartani a sorrendet, de egyébként abszolút nem bánom, hogy anno a harmadik részt előbb olvastam. Az ugyanis jobban tetszett, mint ez a kötet. Ez sem volt rossz, főleg az eléggé elvont skandináv krimikhez képest, de az jobban megfogott.

Bár én jobban szeretem az olyan könyveket, amikben sorozatgyilkos tevékenykedik (vagy legalábbis valamilyen módon hullanak az emberek), itt nem zavart, hogy csak egy gyilkosság történt. Ráadásul sokkal inkább az embereken, családokon és az érzéseiken, viselkedésükön, gondolataikon volt a hangsúly, nem pedig a bűncselekményen. Természetesen ez volt a fő irányvonal, és soha nem került háttérbe, de mellette elég nagy szerepet kaptak az előbb említett dolgok. És azt biztosan állíthatom, hogy tud valamit az írónő, mert engem az ilyen részek általában idegesíteni szoktak, mivel én általában az elkövetőt szeretem megismerni. Ebben az esetben viszont egyáltalán nem zavart, hogy ekkora szerepet kapnak a különböző személyiségű emberek, bár azért néhánynak a viselkedése több mint kiakasztó volt...

Maga a nyomozás folyamatosan haladt előre, nem igazán voltak benne üres járatok, folyamatosan kiderült valami újdonság az üggyel kapcsolatban. Mondjuk ezekből egy idő után elég sok volt, a legvégére pedig már annyi információt kaptunk, és annyi különböző szál és ember találkozott össze valamilyen úton-módon, hogy csak kapkodtam a fejem a fejlemények miatt... Bár az írónő nem hagyta húzódni a történetet, a végén még elbírt volna szerintem néhány oldalt, hogy ne olyan hirtelen kelljen megemészteni minden új információt...

(Egyébként pedig ha már az emésztésnél tartunk, szerintem a skandináv regényeknél (sajátosságuk mellett) mindenki a nevektől (legyen az hely vagy ember neve) fél a legjobban. Nos, itt ezekkel nem is lett volna akkora baj, ha kicsit kevesebb van belőlük... Bár olvasás közben is feltűnt, így utólag belegondolva jöttem csak rá igazán, hogy mennyi mellékszereplő volt a történetben, akiknek vagy hasonló neve volt, vagy annak alapján el sem tudtam dönteni, hogy milyen nemű illetőről van szó... Ez nem von le könyvből, mert ennél sokkal például jobban szokott idegesíteni, ha egy könyvön belül egy (vagy néha több) név ismétlődik...)

Összességében én jó könyvnek mondanám, nem a végig izgulós kategóriába tartozik, de kellemesen lehet vele haladni, és végig leköti a figyelmet.

Camilla Grebe - Asa Träff: A terapeuta

Nos, egy újabb skandináv krimi, ami a megszokott módon elég kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Ha csak a krimi részt nézem, semmiképpen sem mondanám unalmasnak, viszont a főszereplő szenvedése kiakasztó volt. És akkor még visszafogottan fogalmaztam...

Mostanában kezdem kicsit unni, hogy folyamatosan olyan könyvek kerülnek a kezembe, amikben valaki rettenetesen szenved. És nem, nem egy sorozatgyilkos által megkínzott áldozatra gondolok, aki a fizikai fájdalmaktól szenved, hanem a sok lelki nyomoréktól. Persze a legtöbb esetben érthető, hogy valami akkora traumát okozott az egyénnek az életében, hogy attól elég rossz lelki állapotba került. De szerintem ezt minden olvasó fel tudja fogni már a könyv elején is, néha-néha később is utalva rá, teljesen felesleges minden második oldalon arról olvasni, hogy mennyire rossz neki, mennyire életképtelen... És sajnos ez ebben a könyvben nagyon így volt. Már az elején annyira idegesített a főszereplő, hogy nagyon nehezen tudtam rávenni magam az olvasásra. Ráadásul egy pszichológusról volt szó, akinek pontosan a saját tüneteit kellett volna kezelnie, bár szerintem olykor rosszabb volt a betegeinél is... Tudom, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, és ezt most értem a pszichológusokra is, és nehéz rávennie magát, hogy segítséget kérjen, de számomra felfoghatatlan volt, hogy aki ennyire nincs rendben lelkileg, az hogy mer egyáltalán segíteni másokon.

A cselekmény egyébként rendben volt, mondjuk nagy nyomozásról én különösebben nem beszélnék, mert szinte véletlenül derültek ki dolgok, a vége pedig magától megoldódott... Bár a gyilkos személye számomra okozott meglepetést, sajnos nagyon kevés figyelmet fordítottak a krimi részre, helyette leginkább egy önsajnálatban élő, szerintem már direkt szenvedő nő folyamatos hisztijeit olvashattuk...

Összességében nem lenne rossz könyv, bár ha a sok felesleges szenvedést kivennénk belőle, valószínűleg éppen csak az eredeti hossz felét kapnánk meg...

Gunnar Staalesen: Lány a hűtőszekrényben

Nos, időként -nem is annyira ritkán- egy-egy kicsit régebben (20-30 évvel ezelőtt) játszódó könyvet olvasok, amikkel rendszerint nincs is baj. Ezúttal azonban kicsit csalódnom kellett.

A fülszöveg így utólag elolvasva gyakorlatilag a könyv egyes részeinek idézéséből állt, bár a lényeget tartalmazta. Magával a történettel igazán nem volt probléma, inkább csak a kivitelezéssel. Nem is tudom, hogy a fordítás miatt alakult-e így vagy már az író is ilyen sajátos módon vitte papírra művét, de inkább az utóbbi felé hajlanék. Furcsa volt az a sok megszakítás a mondatokban amit a pont-pont-pont (...) használatával értek el. Szerintem a leghosszabb olvasott könyveimben sem találkoztam ennyiszer ennek a technikának az alkalmazásával. A másik furcsaság a tegeződés volt. Nem voltam még egyik északi országban sem, és főleg nem tudom, hogy évtizedekkel ezelőtt mi volt szokásban, de nekem nagyon furcsák voltak a hivatalos személyekkel vagy csak szimplán idegenekkel tegeződő hangnemben folytatott párbeszédek. Valahogy olyan komolytalannak és szürreálisnak tűnt tőle az egész. Ezen kívül szintén rá lehet fogni a mai kor és a múlt közötti különbségekre, de én erre a magánnyomozóra azért nem sok ügyet bíznék. Csak ment körbe a városban, persze minden felkeresett embertől kapott egy újabb információmorzsát, amin elindulhatott, és a végén is ő jött rá (nem tudni hogyan), hogy mi is a helyzet valójában, de inkább hasonlított egy kétségbeesett idegenre, mintsem hivatásos magánnyomozóra...

A történetleírással sem voltam teljesen megelégedve. Mivel alapból nem egy hosszú könyv, így elég kiábrándító volt, hogy szinte pontosan a feléig nem történt benne semmi. Aztán igen, mert eléggé felpörögtek az események, de igazán egyszer sem keltette fel az érdeklődésemet. Az a sok értelmetlen és olykor felesleges leírás nem segített a könyv élvezhetőségén. Az egész történet megfogalmazása valahogy olyan furcsának tetszett számomra.

A végkifejlet mondjuk tartogatott meglepetéseket, én személy szerint nem számítottam rá, de ez már nem sokat segített az addig kialakult véleményemen.

Összességében én nem ajánlanám senkinek, bár a rövidsége miatt gyorsan olvasható, maradandó élményt (pozitív értelemben legalábbis) nemigen jelent.