W. W. Hallway: Sebző vágyak

Nos, azt hiszem minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ez a könyv borzalmas volt. Számomra legalábbis mindenképp… Még nem tudtam eldönteni, hogy jobb, hogy a másikat olvastam előbb, mert az legalább tetszett, így nekivágtam ennek, de csalódtam; vagy pedig jobban jártam volna, ha ezzel kezdek, aztán félve nekikezdek a másik kötetnek, de pozitív meglepetésben lesz részem… Merthogy az írónő másik könyve meglepően jóra sikeredett –én legalábbis nem számítottam rá, hogy annyira tetszeni fog. Ezzel viszont nagyon megszenvedtem.

A történet még akár jó is lehetett volna, ha tényleg minden része normálisan kidolgozásra kerül. A fülszöveg némi krimi-jelleggel kecsegtetett, és még a könyvben is fellelhető volt némi utalás erre, de kibontakoztatva egyáltalán nem lett. Gyakorlatilag egyetlen fejezetben lett megemlítve, hogy talán akkor mégsem lesz benne minden annyira pozitív, majd az összes ilyesfajta szál néhány oldalban megjelent még, és vége. Ha azt mondom, hogy komoly hiányérzeteim támadtak jó párszor az olvasása közben, akkor igencsak finoman fogalmazom meg az érzéseimet… Ráadásul a tagolás sem volt túlságosan követhető: elég sokszor fordult elő, hogy a két főszereplő gondolatai között annyi volt a váltás, hogy külön sorban kezdték, és jó pár mondaton keresztül csak néztem értetlenül, hogy most akkor mi van. Azért ezeknél az esetéknél igazán indokolt lett volna, hogy hagynak egy sor szünetet…

És persze nem mehetek el szó nélkül a legidegesítőbb dolog mellett, amivel a könyvben találkoztam: ez természetesen a két főszereplő szenvedése/nyáladzása/picsogása (nem lehet szebben mondani) volt. Már elég korán kezdtek az agyamra menni azzal, hogy folyamatosan ugyanazokat a mondatokat ismételgették, nemcsak egymással, hanem az egész életükkel és úgy általában mindennel kapcsolatban is… Nekem egyáltalán nem volt hihető a kettősük, irritálóak, nyűglődősek voltak. Talán egyetlen dolog miatt illettek össze: mindketten elcseszettek voltak valamilyen értelemben. A férfi be lett állítva egy nagyhatalmú, könyörtelen üzletembernek, majd végig azon nyűglődött, hogy mit érez a lány iránt.  A nő pedig… komolyan vicc kategória volt már. Ennyire ostoba ösztönlénnyel régen találkoztam könyvben. Semmit sem volt képes normálisan végiggondolni, ami az eszébe jutott, azt rögtön csinálta is, aztán pedig jött a végtelen sírásokkal kísért szánom-bánom… Rendben, talán az életkorához még illett is ez a viselkedés, de el nem tudom képzelni, hogy egy felnőtt férfinak ez még szerethető legyen. (Kivéve, ha ő is maximálisan defektes.) És egyáltalán a párbeszédeik is elég furák voltak, de a könyv egészéhez képest már szinte fel sem tűnt.

Bár elsősorban erotikus könyvnek van titulálva, én sokkal inkább a romantikus (jelen esetben ez: gusztustalanul nyálas) műfajba sorolnám. Annak ellenére is, hogy azért voltak benne szép számmal erotikus jelenetek is. De még ezek is borzalmasak voltak, mert itt is folyton ugyanazokat a mondatokat és jeleneteket ismételgették. Mindnek ugyanaz volt a jelentősége, a szerepe, a világon semmi újdonságot nem jelentettek, bárhogyan is csűrték-csavarták a dolgokat.

A végkifejlet már egyszerűen csak nevetséges volt. Hihetetlen és elképesztő, de a lehető legkevésbé pozitív értelemben. Tulajdonképpen ez is csak a nyűglődésükről szólt már, ezért hihetetlenül örültem, hogy vége van.

Összességében nekem nagy kínszenvedés jelentett ez a kötet. A rendszeresen ismétlődő jelenetek miatt végtelenül unalmas; a két főszereplő szenvedése miatt rettentően idegesítő; a némi izgalommal kecsegtető részek épp csak említése, majd két mondattal való lezárása, és ki nem fejtése miatt pedig nagyon bosszantó volt. Néha komolyan úgy éreztem, hogy szó szerint soha nem fogok a végére érni…

Jackie Collins: Hollywoodi válások

Nos, megint egy szokásos JC-regényhez volt szerencsém. De ezt egyáltalán nem negatív értelemben értem. Az írónő könyvei tökéletesek arra, hogy egy-egy nehezebb, unalmasabb, vontatottabb könyv után, aminek az olvasásával valamiért megszenvedek; akkor ezekkel a könnyed, nem igazán megerőltető történetekkel kicsit visszazökkenjek a mindennapokba. Nincsenek nagy elvárásaim a könyveivel kapcsolatban, de valahogy nincs is rá szükség. Egyszerűen hozzák a megszokott jellegüket, ami ebben az esetben határozottan pozitív dolgot jelent…

A történet természetesen, mint mindig, most is eléggé szerteágazó. Több szálon fut, illetve több szereplő szemszögéből ismerhetjük meg. Mindig elég vegyes a szereplőgárda, így most sem volt ez másként. Az irritálóan nagyképűtől, az önigazoló önpusztítón keresztül, az idegesítően naivig tényleg mindenféle ember felvonultatta magát. Számomra inkább az idegesítő szereplők voltak jelentősek, olyat nem tudnék felmutatni, akit megkedveltem volna. Egy-két esetben mondjuk valahogy elnagyoltnak éreztem a mellékszereplők bemutatását. Nem mondom, hogy róluk is mindent részletesen meg akartam volna tudni, de néha mégis hiányérzetem volt. Ahogy a főszereplőkkel kapcsolatban is, mert talán ebben most eltért ez a könyv a szerző többi művétől. Megszoktam, hogy a főbb szereplőknek igen részletesen megismerhetjük az életét, már ami a sztárság előtti időket illeti. Itt viszont néhány esetben szinte egyáltalán nem lett kiemelve, csupán néhány mondatban megemlítve. De ez is inkább csak utólag tűnt fel, nem volt zavaró.

A végkifejlet talán egy picit túlságosan is gyors volt, legalábbis a könyv többi részéhez képest. Szerintem elbírt volna még néhány oldalt a történet. Egyébként bár közben nem nagyon voltak benne –számomra- váratlan fordulatok, sőt, a befejezés egy része is eléggé kiszámítható volt; szerencsére azért volt olyan, ami számomra is meglepetés volt.

Összességében tulajdonképpen egy szokásos JC-regénynek tudnám mondani, határozottan jó értelemben. Sokszereplős, többszálú, egyáltalán nem unalmas. Könnyed és szórakoztató olvasmány.

Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd

Nos, sajnos ez a könyv most csalódást okozott… Pedig nagyon szerettem az írónőtől korábban olvasott köteteket, és alig vártam, hogy ebbe is belekezdhessek. De ez most nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

Magával a történettel nem lett volna semmi probléma, elég fordulatos és érdekes  volt. Viszont szerintem rettenetesen el lett nyújtva. Bár folyamatosan zajlottak benne az események, egy idő után mégis olyan érzésem kezdett lenni, mintha ugyanazt olvasnám oldalakon keresztül: megint találtak egy holttestet, a főszereplőnő szenved magában, a férfi főszereplő meg odáig van érte… És igazság szerint ez a három momentum ismétlődött benne folyamatosan, kiegészítve némi családtörténettel, nyomozással, veszekedéssel… Ráadásul a tényleges történet összesen két-három napot ölelt fel, és néha már-már hihetetlennek tűnt, hogy ennyi esemény történjen egyszerre. Ha több napot, hetet vagy akár hónapot ölelt volna fel, akkor még megértem, hogy ennyire el van nyújtva, de így inkább idegesítő volt. És míg egyes részek végtelenül kidolgozottak vagy agyonismételtek voltak, addig akadt jó néhány olyan rész benne, ami felett szinte elsiklottunk és éppen hogy meg lettek említve, pedig ekkora terjedelembe igazán belefért volna, hogy minden kellő odafigyeléssel legyen megírva, és ne legyen ez a fajta kettősség…

Bár a cselekmény egyébként abszolút követhető volt, mégis túlbonyolítottnak éreztem a végére. Állandóan kiderült még valami, ami több évtizeddel korábban történt, és erőltetettnek tűnt a jelenlegi eseményekhez való kapcsolódása. Ezen kívül megőrültem a két főszereplőtől, egészen konkrétan a szerelmük kibontakozásától. Persze a legtöbb krimiben egymásra talál az áldozat és a rendőr/nyomozó/ügynök/stb., és itt sem lett volna ezzel gond, de hogy minden egyes alkalommal, amikor egymás közelébe kerültek, csak arról szólt minden, hogy mennyire odáig vannak egymásért, nagyon hamar az agyamra ment. Főleg úgy, hogy két napja ismerték egymást…

Hatásos végkifejletről aligha lehet ennél a könyvnél beszélni. Mivel rendszeresen derültek ki újabb és újabb információk a nyomozás során, nem éreztem kimondottan izgalmasnak, egyszerűen csak zajlottak az események és kész. A tettes személye sem okozott meglepetést, főleg, hogy addigra már az összes felmerült férfi szereplőt meggyanúsították, így azt vártam volna, hogy valami hatalmas fordulattal egy teljesen más személy lesz a gyilkos. De nem. Az pedig, hogy a végére mennyi minden derült ki ezzel az elcseszett családdal kapcsolatban, szinte már nevetségesnek tűnt…

Összességében bár nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet (ahogyan a szerző többi művét is), sajnos ez nem sikerült. Egy idő után unalmasnak, vontatottnak éreztem, amiben szinte ugyanazok a dolgok történtek, csak néha más volt az áldozat… A két főszereplő közötti szerelmi szálat is túl soknak éreztem, és a történet sem ragadott kifejezetten magával.

Jackie Collins: Borzongás

Nos, egy újabb letehetetlen regény az írónőtől. Mivel viszonylag régen olvastam tőle, rá kellett jönnöm a könyv olvasása közben, hogy bizony már hiányzott. Jó olykor egy-egy olyan regényt olvasni, amellyel biztosan gyorsan haladok és nem unalmas. Ezt az írónő abszolút tudja teljesíteni a könyveivel, bár természetesen itt is voltak negatívumok.

A történet egyébként jól fel volt építve, bár az idő múlását valahogy nem igazán lehetett érzékelni. Meg volt ugyan említve, hogy körülbelül mennyi idő telhetett el vagy milyen évszak van, de valamiért úgy tűnt, hogy ez nem is igazán fontos a történet szempontjából. Így voltam néha a helyszínekkel is, de mindezek ellenére azért még élvezhető maradt. Egyébként a jelen idejű események mellett folyamatosan jelen volt a múlt is, ami különösen tetszett. Ahogyan a sokféle szereplő szemszögéből zajló cselekmény is. Teljesen követhető, ráadásul sokkal érdekesebbé tette a történetet.

Volt azonban, ami kimondottan idegesített, és ez a komplett szereplőgárda volt. Majdnem mindenkivel volt valami bajom, de a legirritálóbb egyértelműen a főszereplő színésznő volt. Nem elég, hogy az elején minden más szereplő szempontjából megtudhattuk, hogy mennyire elképesztően gyönyörű és tökéletes (?), a viselkedésétől a falnak tudtam volna menni. Annyira szerencsétlen volt, főleg ahogyan belehabarodott a másik szereplőbe… Minden egyes róluk szóló résznél a szánalmas szó jutott folyamatosan az eszembe. Bár megtudtuk a hányatott gyerekkorának a részleteit, valahogy mégsem szenvedett ettől annyira, hogy ilyen szánalomra méltó módon viselkedjen. Egyébként pedig az állandóan terítéken lévő megcsalások, hazugságok és egymás átverése akasztott ki nagyon, gondolom, nem kell részleteznem, hogy miért…

A végkifejlet szerintem nem tartogatott különösebb meglepetéseket. Én szinte az egészet kitaláltam még a könyv olvasása közben, illetve a legtöbb rész nagyon is kiszámítható volt.

Összességében nagyon olvasmányos könyvnek tartom, ami elejétől a végéig fenntartja az olvasó érdeklődését. Aki szereti az írónő könyveit, az garantáltan nem fog csalódni ebben sem.

W. W. Hallway: A bíbor lakosztály

Nos, ez a könyv aztán feladta alaposan meglepett… Annyi biztos, hogy egyáltalán nem ilyen könyvre számítottam, és ezúttal szerencsére pozitív csalódás ért. Egy totálisan erotikus könyvet vártam, ami tele van különböző szexjelenetekkel, legyenek azok akár egyszerűek, „hétköznapiak” vagy akár durvák és extrémek. Ehelyett viszont sokkal többet kaptam, amire hasonló műfajú könyvnél még nem volt példa.

Természetesen azért egyértelműen egy erotikus témájú könyvet kaptunk, viszont egyáltalán nem csak erről szólt az egész. Nem hétköznapi szexuális aktusokat tartalmazott, hanem sokkal inkább a különleges, az extrém, a már-már megbotránkoztató vonalat képviselte, tabutémákat döntögetve. Amik mára talán már nem is annyira számítanak tabunak, mint ahogyan erre a könyv is felhívta a figyelmet. Bár én személy szerint nem igazán tudok azonosulni azokkal az emberekkel, akiket ez mozgat, nem is undorodom vagy iszonyodom tőlük emiatt. Egyszerűen mindenkinek megvan a maga kis világa, mindenki el tudja dönteni, hogy neki mi fér még bele, és amíg ezzel nem ártanak senkinek, addig miért is ne élhetné úgy az életét, ahogyan neki tetszik… Tulajdonképpen az író is ezt hozta ki a történetből, így szerintem az eddig esetleg kevésbé elfogadó embereket (már hagy egyáltalán azok olvasnak ilyen könyvet) is meg tudta győzni erről.

Viszont a sajátos erotikus világon kívül kaptunk egy romantikus történetet is. Bár nem a maga szokványos értelmében, én mégis egyértelműen állítom, hogy a szereplők élete a romantikus regények mintájára alakult. Főleg ami a „másodhegedűs” párost illeti, az ő sorsukat valóban bármelyik szerelmi történet megirigyelhette volna. De még a két főszereplő esetében is megvolt az a bizonyos szikra, illetve az utalások arra, hogy ők bizony egymásnak lettek teremtve. Szerencsére egyáltalán nem csöpögött a cselekmény a romantikától, de azért voltak benne érzelmek bőven.

Egyébként a szereplőket én személy szerint nagyon szerettem. Nem is igazán volt benne negatív szereplő, de a főszereplő négyesfogat verhetetlen volt. Mindegyikük egy-egy teljesen más személyiséget jelenített meg, ami teljessé tette a történetet. A két főszereplő párbeszédei, évődései és viccelődései viszont nagyon sokszor csaltak mosolyt az arcomra (a női főszereplő önmagában is néha a megfogalmazásaival), ami külön élvezetesség tette az olvasást.

Viszont őszintén szólva én a végével nem tudtam mit kezdeni. Az rendben van, hogy a szereplők élete kapott egyfajta lezárást (kimondatlanul is boldogan élnek, míg meg nem halnak), de a cselekmény egyáltalán nem lett befejezve. Az utolsó fejezetek még számtalan kérdést hagytak maguk után, főleg a legutolsó. És mivel eddig nem tudok folytatásról, biztosan ideges leszek, ha nem is lesz, vagy nem jelenik meg magyarul.

Összességében én egy nagyon szórakoztató könyvnek tartom, amiben kellő mennyiségű, és főleg minőségű erotikus rész keveredik nem túlságosan sok érzelmi szállal, ráadásul még meg is nevetteti olykor az embert. Aki nem ódzkodik nagyon ettől a témától annak bátran ajánlom, itt legalább némi történetet is kap mellé, nem tömény szexualitást.

Tasmina Perry: Titokzatos idegen

Nos, azt kell megállapítsam, hogy engem ez a könyv untatott. Több könyvet is olvastam már az írónőtől, amik meglehetősen tetszettek, és most nem igazán tudom eldönteni, hogy csak az én ízlésem változott meg időközben, vagy ez a kötet tényleg sokkal kevésbé tetszett... Bár rajtam kívül álló okok miatt csak lassan tudtam vele haladni, úgy gondolom, hogy nem(csak) emiatt alakultak ki bennem negatív érzések.

Tulajdonképpen a történettel ezúttal sem volt baj, de megítélésem szerint túlságosan el lett nyújtva. Legalább száz oldalt egészen biztosan lehetett volna rajta spórolni, és még akkor sem lett volna hiányérzete az embernek. Bár bizonyos szinten olvasmányos volt, mégis néha nehezemre esett folytatni, mert olykor úgy éreztem, nem történnek benne igazán változatos dolgok... Persze a csomó utazgatás és az újabb szereplők miatt nem lehetett unalmasnak mondani, de mégis sokszor úgy éreztem, mintha ugyanazt a részt olvasnám újra, legfeljebb más helyszínnel... Ezen kívül az új szereplőkkel sem nagyon lehetett mit kezdeni, mert az öt főbb szereplőn kívül mindegyikük csak az adott fejezet erejéig lett bemutatva, onnantól egy-egy kósza említésen kívül nem kerültek szóba.

Ha pedig már a szereplőknél tartunk, nos, lehet, hogy velem van a baj, de számomra egyikük sem volt szimpatikus... A két férfi leginkább közömbös volt számomra, a nők viszont kimondottan idegesítettek. Az újságíró valószínűleg a szakmája miatt amúgy is unszimpatikus a legtöbb ember számára, de engem a fő-főszereplő lány idegelt ki teljesen. Az egész történet során voltak elkényeztetett, gazdagsághoz szokott libához illő megmozdulásai, ami egyébként sem lett volna túlságosan pozitív dolog, de azzal, hogy mindeközben félezer oldalon keresztül megpróbálta magát egy hétköznapi életet élő lánynak beállítani, akinek semmit sem jelent a pénz és az azzal járó kiváltságok, alaposan kiverte a biztosítékot...

A végkifejlet egyszerűen nevetséges volt, nem is tudok rá jobb szót... Ennyi nyomozás, kutakodás, utazás, veszély és még ki tudja mi után kaptunk egy körülbelül húszoldalas lezárást. Már amennyiben ezt annak lehet nevezni. Oké, a fontos események a helyükre kerültek, és jó néhány dolog már sokkal hamarabb kiderült, de ez a befejezés akkor is röhejes volt.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de határozottan elbírt volna kevesebb oldalt is... A maga nemében izgalmas, de azért nem egy kimondottan pörgős cselekményű könyv.

Katherine Stone: Illúziók

Nos, mivel viszonylag rég (tavaly) olvastam utoljára az írónőtől (és azóta azért megfordult a kezemben pár könyv), el is felejtettem, hogy micsoda szenvedéseket tudnak a műveiben végrehajtani a szereplők... Komolyan szinte már szórakoztató az állandó kínlódásuk (persze inkább kiborító, de néha valamiért inkább jót szórakoztam rajta).

Tulajdonképpen a történet nem is volt rossz, érdekesnek tűnt, hogy hogyan veszi át a testvére szerepét, és persze, hogy mit fog végül kideríteni. Mondjuk erősen a romantikus szálon volt a hangsúly minden esetben, így a nyomozás háttérbe szorult. Igazából a könyv majdnem teljes egészén a szerelmi és egyéb érzelmi szenvedések kerültek előtérbe, az érdemi nyomozás csak az elején és a végén lett kicsit jobban kihangsúlyozva. Mindenesetre egyáltalán nem volt krimiszerű, hiába volt benne sorozatgyilkos. És ha már sorozatgyilkos: azt hiszem, én körülbelül a századik oldalnál voltam majdnem biztos a végkifejletben (nyilván nem szerelmi szálat illetően, az teljesen magától értetődő volt, már a fülszöveg olvasásakor is). Aztán egy kicsit módosítottam rajta, de még így is nagyon hamar rájöttem, hogy ki a tettes, sőt, még az indítékát is sikerült megfejtenem. Ettől nyilván már nem volt annyira körömrágósan izgalmas, de azért nem is lett totál unalmas.

Annak ellenére, hogy könnyen olvasható volt, tartogatott néhány erősen irritáló részt is. Amivel például nem tudtam mit kezdeni, az a paranormális vonatkozás volt. Hogy minek kellett egyáltalán belevinni a történetbe, mintha valami béna fantasy könyv lenne, arra a végéig sem sikerült rájönnöm. Az elején attól féltem, hogy ennek tényleg komoly szerepe lesz a cselekményben, de szerencsére az elejét leszámítva nem vitték túlzásba. Ami viszont tényleg idegesített, azok maguk a szereplők voltak (gyakorlatilag az összes), illetve a kínlódásuk. Az első, ami kiakasztott, az az volt, hogy állandóan mindenki csak a másik szeméből olvasott ki információkat, érzelmeket, mert senki nem volt képes egyetlen normális (vagy őszinte) mondatot kinyögni. Gyakorlatilag a könyv első felében tökéletesen egyforma mondatok, részek követték egymást, amiknek mind az volt a lényege, hogy az emberek a szemeikkel kommunikálnak. De úgy, mintha tényleg valamiféle párbeszédet folytatnának... Ez persze a másik zavaró részre volt visszavezetőhető, nevezetesen, hogy senki nem mondott el senkinek semmit őszintén. Mindenki el volt foglalva a saját nyomorával, és ahelyett, hogy megbeszélte volna őket valakivel, inkább kínlódott magában. És ezzel el is érkeztünk a harmadik irritáló dologhoz: egy idő után már komolyan úgy éreztem, hogy ezek a szereplők igénylik a szenvedést és a fájdalmat, ugyanis mindenki teljes komolysággal meg volt győződve arról, hogy őt senki sem szereti, nem tartja fontosnak, nem érti meg, stb... Ezt egy-egy esetben éreztem, amikor például a szülők hozzállásához volt valami köze, mert az tényleg komoly traumát tud okozni egy életre. De a többi esetben inkább csak egy saját maga által választott kínszenvedésről volt szó.

Összességében egyszer olvhasható, könnyed kikapcsolódást nyújtó könyvnek tartom, ami nem az írónő legjobban sikerült kötetet, de az egészen biztos, hogy nem is a legrosszabb. Rengeteg sablonos dolog van benne, a végkifejlet nulla meglepetést tartogat, totálisan kiszámítható. Aki szereti a romantikus történeteket, annak biztosan ez is tetszeni fog, de szerintem másnak is szórakoztató lehet valamennyire.

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

Nos, az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel... Azt semmiképpen nem tudnám róla állítani, hogy tetszett volna, viszont kimondottan rossznak se mondanám. Egyszerűen inkább csak kevés volt számomra. Az biztos, hogy nem a megszokott módon kaptunk a történelmi részből, kicsit olyan volt, mintha nem is lenne annyira lényeges, hogy több mint száz évvel korábban járunk. Ennek ellenére mégsem lehetett elvonatkoztatni a történelmi jellegtől, hiszen néhány szokás manapság már elképzelhetetlen volna...

Tulajdonképpen a fülszöveg alapján nehéz lenne megmondani, hogy mire számít az ember, de valójában az ott leírtakat maradéktalanul megkapja a könyvben. Ennek ellenére nekem mégis csalódást okozott. Valószínűleg azért, mert én ennél pörgősebb cselekményre számítottam. Ehelyett kaptam egy párocskát, akik a könyv végéig szenvedtek egymással. Bár elég hamar összejöttek, mégis mindig találtak valami okot a szenvedésre. A folyamatos nyavalygást nőknél sem szeretem, férfiak esetében viszont főleg nem tudok vele mit kezdeni. És úgy tűnt, itt ő többet szenved, bár nem a szó klasszikus értelmében. Túl sokszor tértek vissza ugyanoda, és ugyanazokat a vélt és/vagy valós problémákat próbálták megoldani (általában sikertelenül).

A szereplőkkel nem hiszem, hogy bárki tudna azonosulni. Talán a női főszereplő az egyetlen, aki valamelyest normálisan gondolkodott és viselkedett. A férfi főszereplővel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Gyakorlatilag állandóan megpróbálta elmarni maga mellől azt, akit mindennél jobban maga mellett akart tudni... És végig ez ment. Valahogy a való életben elképzelni nem tudok olyan férfit, aki ennyit gyötrődne egy nő miatt...

A nyomozás része is elég furcsa volt számomra, egy darabig csak említésszerűen jelent meg itt-ott, aztán meg a kellős közepén találtuk magunkat, és zajlottak az események (azért csak mérsékelten). Ez elején még úgy tűnt, hogy nem lesz belőle fontos momentum, végül pedig valahogy ez került mindennek a középpontjába. Ráadásul bár érthető lett a végére, mégis kicsit kusza volt a befejezés.

A végkifejlet nem hiszem, hogy bárkinek is tartogatott meglepetéseket, szerintem már a fülszövegnél borítékolható volt minden.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de valahogy számomra nem volt egy nagy durranás.

Nora Roberts: Folyóvég panzió

Nos, nem volt egy rossz könyv. Tulajdonképpen még engem is meglep, hogy tetszett, mert egyébként a hangulat nagyon hasonlít az írónőtől korábban olvasott művekhez, és máskülönben nem is mondanám kimondottan izgalmasnak. Mégis könnyen lehetett vele haladni, olvasmányos volt.

Amikor elkezdtem olvasni, eléggé féltem attól, hogy ha az eleje ennyire izgalmas, akkor vajon mi fog történni a maradék több mint négyszáz oldalon. Aztán szerencsére ezzel nem igazán volt probléma, mert lassan, de szépen fel lett építve az egész történet. Mindig történt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet, csak a végén éreztem azt, hogy kicsit unalmassá vált, mert csak a két főszereplő (főleg a nő) szenvedéseit olvashattuk. Bár azért az évődéseik elég viccesek voltak, jókat mosolyogtam rajtuk. A női főszereplő egyébként nem volt különösebben szimpatikus. Megértettem, hogy egy nagyon elzárt világban nevelkedett, egy szörnyű tragédiával a múltjában, de engem akkor is idegesített, hogy mennyit szenved feleslegesen. Azért viszont irigyeltem, hogy ennyire otthon van a természeteben. :)

A végkifejlet számomra nem okozott különösebb meglepetést, szerintem számítani lehetett arra, hogy lesz valami fordulat az ügyben, és azt is ki lehetett találni, mi lesz az a fordulat...

Összességében tényleg szórakoztató könyvnek tartom a maga módján, hiszen kriminek egyáltalán nem tudnám nevezni. Könnyed kikapcsolódásnak tökéletes.

Lisa Jackson: Tegnap éjjel

Nos, ez a második könyvem az írónőtől, és bár messze élvezhetőbb volt, mint az előző, ez sem igazán nyerte el a tetszésemet. Az első felével egy az egyben csak szenvedtem, aztán igyekeztem a gyilkosságokra koncentrálni, mert azok legalább érdekesek voltak.

Az alaptörténettel semmi gond nem volt, viszont a kivitelezés sikerülhetett volna jobban is szerintem.... Ennek egy része a fordító hibája, mivel sok nyelvtani pontatlanság, értelmetlen mondat vagy szövegrész és félreírt információ volt benne, ami kevésvé élvezhetővé tette a könyvet. A másik része viszont valószínűleg igenis az íróhoz vezethető vissza, mert néha olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha kihagytam volna egy részt belőle valahol... Ehhez kapcsolódik például az, hogy bár a főszereplőnő háttértörténetét már elég hamar sejteni lehetett, csak a végén tisztázódott, hogy mi is a helyzet. Ennek ellenére már korábbi részekben ehhez kapcsolódó elemek voltak, amik a teljes magyarázat nélkül csak zavarossá és értelmetlenné tették a cselekményt...

El kell ismernem, hogy a gyilkosságokkal kapcsolatos részek tényleg nagyon izgalmasak voltak. Az elkövetés módja brutális és szadista volt, sosem lehetett tudni ki lesz a következő áldozat (volt akin amúgy meg is lepődtem), valamint a tettes személye sem volt egyértelmű, bár más személyek kilétét teljes mértékben ki lehetett következtetni.

Maguk a szereplők egytől egyig rettenetesen irritálóak voltak. A főszereplőnő állandó szenvedése (egy része érthető, de amúgy hosszútávon felettébb idegesítő), a rendőr fafejűsége és arroganciája (márpedig ő eldöntötte, hogy ki a tettes, és nem tágít az elképzelésétől), a pszichológus folyamatos belső vívódása (a nőhöz való vonzódása és egy hatalmas titoknak beállított, valójában nem létező dolog miatt) egyenként is rettenetesen irritáló volt, és akkor még a mellékszereplőkről nem is szóltam...

Összességében ha nagyobb hangsúlyt fektettek volna a gyilkosságokra, a lelki nyavalygásokkal szemben, sokkal élvezhetőbb lett volna az egész könyv.

Julie Garwood: Ha eljő a tavasz

Nos, bár ez a könyv eredetileg egy sorozat ötödik része, én csak ezt az egyet olvastam. Reméltem, hogy önmagában is megállja a helyét a történet, és szerencsére így is lett. Bár voltak utalások a korábbi kötetekre, nem volt semmi olyan információ benne, ami igényelte volna az előző részek elolvasását.

Maga a történet nem volt túl bonyolult, bár viszonylag sok szereplő megfordult benne, némelyek csak rövid ideig, ami kicsit megnehezítette az eligazodást, de végül is nem volt zavaró. Mivel a három nő nem kerül külön-külön részletes bemutatásra, eltartott egy darabig, míg sikerült megszoknom őket. Bár mivel kellőképp különbözőek voltak, nem igazán lehetett összekeverni őket, csak hirtelen váltásnál kellett kicsit gondolkozni, hogy ki-kicsoda.

Egyébként a szereplők igazából teljesen semlegesek voltak számomra, egyedül az ostoba seriff viselkedésétől másztam falra. A főszereplők (a két férfi és a három nő) valójában teljesen hidegen hagyott.

Maga a történet a szerelmi szálak tekintetében teljeséggel kiszámítható volt, csak nekem kicsit sok lett a végére a szenvedés. Szerencsére ezt leszámítva viszont nem egy csöpögős romantikus maszlagot kaptunk, inkább a bűnüldözésen volt a hangsúly.

Bár a könyv eleje nekem kicsit unalmas volt, mert úgy éreztem, csak arról olvasok, hogy a nők önfejűen csinálni akarnak valamit, a férfiak meg idegesek emiatt, és próbálják őket lebeszélni erről... Szerencsére a vége felé még volt olyan fordulat, amire nem igazán számítottam, viszont a befejezés szerintem nagyon rövidre sikerült. A könyv addigi terjedelme alapján lehetett volna kicsit bővebb a lezárás.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszerűbb és visszafogottabb könyvet kerestem a sok durva történet után, és ezeknek a követelményeknek maximálisan megfelelt. Nem volt túl sok benne a szerelmi szál sem, így szerintem azok is élvezni tudják, akik amúgy nem részesítik előnyben ezt a műfajt (ahogyan én sem).