Katherine Stone: Illúziók

Nos, mivel viszonylag rég (tavaly) olvastam utoljára az írónőtől (és azóta azért megfordult a kezemben pár könyv), el is felejtettem, hogy micsoda szenvedéseket tudnak a műveiben végrehajtani a szereplők... Komolyan szinte már szórakoztató az állandó kínlódásuk (persze inkább kiborító, de néha valamiért inkább jót szórakoztam rajta).

Tulajdonképpen a történet nem is volt rossz, érdekesnek tűnt, hogy hogyan veszi át a testvére szerepét, és persze, hogy mit fog végül kideríteni. Mondjuk erősen a romantikus szálon volt a hangsúly minden esetben, így a nyomozás háttérbe szorult. Igazából a könyv majdnem teljes egészén a szerelmi és egyéb érzelmi szenvedések kerültek előtérbe, az érdemi nyomozás csak az elején és a végén lett kicsit jobban kihangsúlyozva. Mindenesetre egyáltalán nem volt krimiszerű, hiába volt benne sorozatgyilkos. És ha már sorozatgyilkos: azt hiszem, én körülbelül a századik oldalnál voltam majdnem biztos a végkifejletben (nyilván nem szerelmi szálat illetően, az teljesen magától értetődő volt, már a fülszöveg olvasásakor is). Aztán egy kicsit módosítottam rajta, de még így is nagyon hamar rájöttem, hogy ki a tettes, sőt, még az indítékát is sikerült megfejtenem. Ettől nyilván már nem volt annyira körömrágósan izgalmas, de azért nem is lett totál unalmas.

Annak ellenére, hogy könnyen olvasható volt, tartogatott néhány erősen irritáló részt is. Amivel például nem tudtam mit kezdeni, az a paranormális vonatkozás volt. Hogy minek kellett egyáltalán belevinni a történetbe, mintha valami béna fantasy könyv lenne, arra a végéig sem sikerült rájönnöm. Az elején attól féltem, hogy ennek tényleg komoly szerepe lesz a cselekményben, de szerencsére az elejét leszámítva nem vitték túlzásba. Ami viszont tényleg idegesített, azok maguk a szereplők voltak (gyakorlatilag az összes), illetve a kínlódásuk. Az első, ami kiakasztott, az az volt, hogy állandóan mindenki csak a másik szeméből olvasott ki információkat, érzelmeket, mert senki nem volt képes egyetlen normális (vagy őszinte) mondatot kinyögni. Gyakorlatilag a könyv első felében tökéletesen egyforma mondatok, részek követték egymást, amiknek mind az volt a lényege, hogy az emberek a szemeikkel kommunikálnak. De úgy, mintha tényleg valamiféle párbeszédet folytatnának... Ez persze a másik zavaró részre volt visszavezetőhető, nevezetesen, hogy senki nem mondott el senkinek semmit őszintén. Mindenki el volt foglalva a saját nyomorával, és ahelyett, hogy megbeszélte volna őket valakivel, inkább kínlódott magában. És ezzel el is érkeztünk a harmadik irritáló dologhoz: egy idő után már komolyan úgy éreztem, hogy ezek a szereplők igénylik a szenvedést és a fájdalmat, ugyanis mindenki teljes komolysággal meg volt győződve arról, hogy őt senki sem szereti, nem tartja fontosnak, nem érti meg, stb... Ezt egy-egy esetben éreztem, amikor például a szülők hozzállásához volt valami köze, mert az tényleg komoly traumát tud okozni egy életre. De a többi esetben inkább csak egy saját maga által választott kínszenvedésről volt szó.

Összességében egyszer olvhasható, könnyed kikapcsolódást nyújtó könyvnek tartom, ami nem az írónő legjobban sikerült kötetet, de az egészen biztos, hogy nem is a legrosszabb. Rengeteg sablonos dolog van benne, a végkifejlet nulla meglepetést tartogat, totálisan kiszámítható. Aki szereti a romantikus történeteket, annak biztosan ez is tetszeni fog, de szerintem másnak is szórakoztató lehet valamennyire.

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

Nos, az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel... Azt semmiképpen nem tudnám róla állítani, hogy tetszett volna, viszont kimondottan rossznak se mondanám. Egyszerűen inkább csak kevés volt számomra. Az biztos, hogy nem a megszokott módon kaptunk a történelmi részből, kicsit olyan volt, mintha nem is lenne annyira lényeges, hogy több mint száz évvel korábban járunk. Ennek ellenére mégsem lehetett elvonatkoztatni a történelmi jellegtől, hiszen néhány szokás manapság már elképzelhetetlen volna...

Tulajdonképpen a fülszöveg alapján nehéz lenne megmondani, hogy mire számít az ember, de valójában az ott leírtakat maradéktalanul megkapja a könyvben. Ennek ellenére nekem mégis csalódást okozott. Valószínűleg azért, mert én ennél pörgősebb cselekményre számítottam. Ehelyett kaptam egy párocskát, akik a könyv végéig szenvedtek egymással. Bár elég hamar összejöttek, mégis mindig találtak valami okot a szenvedésre. A folyamatos nyavalygást nőknél sem szeretem, férfiak esetében viszont főleg nem tudok vele mit kezdeni. És úgy tűnt, itt ő többet szenved, bár nem a szó klasszikus értelmében. Túl sokszor tértek vissza ugyanoda, és ugyanazokat a vélt és/vagy valós problémákat próbálták megoldani (általában sikertelenül).

A szereplőkkel nem hiszem, hogy bárki tudna azonosulni. Talán a női főszereplő az egyetlen, aki valamelyest normálisan gondolkodott és viselkedett. A férfi főszereplővel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Gyakorlatilag állandóan megpróbálta elmarni maga mellől azt, akit mindennél jobban maga mellett akart tudni... És végig ez ment. Valahogy a való életben elképzelni nem tudok olyan férfit, aki ennyit gyötrődne egy nő miatt...

A nyomozás része is elég furcsa volt számomra, egy darabig csak említésszerűen jelent meg itt-ott, aztán meg a kellős közepén találtuk magunkat, és zajlottak az események (azért csak mérsékelten). Ez elején még úgy tűnt, hogy nem lesz belőle fontos momentum, végül pedig valahogy ez került mindennek a középpontjába. Ráadásul bár érthető lett a végére, mégis kicsit kusza volt a befejezés.

A végkifejlet nem hiszem, hogy bárkinek is tartogatott meglepetéseket, szerintem már a fülszövegnél borítékolható volt minden.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de valahogy számomra nem volt egy nagy durranás.

Nora Roberts: Folyóvég panzió

Nos, nem volt egy rossz könyv. Tulajdonképpen még engem is meglep, hogy tetszett, mert egyébként a hangulat nagyon hasonlít az írónőtől korábban olvasott művekhez, és máskülönben nem is mondanám kimondottan izgalmasnak. Mégis könnyen lehetett vele haladni, olvasmányos volt.

Amikor elkezdtem olvasni, eléggé féltem attól, hogy ha az eleje ennyire izgalmas, akkor vajon mi fog történni a maradék több mint négyszáz oldalon. Aztán szerencsére ezzel nem igazán volt probléma, mert lassan, de szépen fel lett építve az egész történet. Mindig történt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet, csak a végén éreztem azt, hogy kicsit unalmassá vált, mert csak a két főszereplő (főleg a nő) szenvedéseit olvashattuk. Bár azért az évődéseik elég viccesek voltak, jókat mosolyogtam rajtuk. A női főszereplő egyébként nem volt különösebben szimpatikus. Megértettem, hogy egy nagyon elzárt világban nevelkedett, egy szörnyű tragédiával a múltjában, de engem akkor is idegesített, hogy mennyit szenved feleslegesen. Azért viszont irigyeltem, hogy ennyire otthon van a természeteben. :)

A végkifejlet számomra nem okozott különösebb meglepetést, szerintem számítani lehetett arra, hogy lesz valami fordulat az ügyben, és azt is ki lehetett találni, mi lesz az a fordulat...

Összességében tényleg szórakoztató könyvnek tartom a maga módján, hiszen kriminek egyáltalán nem tudnám nevezni. Könnyed kikapcsolódásnak tökéletes.

Lisa Jackson: Tegnap éjjel

Nos, ez a második könyvem az írónőtől, és bár messze élvezhetőbb volt, mint az előző, ez sem igazán nyerte el a tetszésemet. Az első felével egy az egyben csak szenvedtem, aztán igyekeztem a gyilkosságokra koncentrálni, mert azok legalább érdekesek voltak.

Az alaptörténettel semmi gond nem volt, viszont a kivitelezés sikerülhetett volna jobban is szerintem.... Ennek egy része a fordító hibája, mivel sok nyelvtani pontatlanság, értelmetlen mondat vagy szövegrész és félreírt információ volt benne, ami kevésvé élvezhetővé tette a könyvet. A másik része viszont valószínűleg igenis az íróhoz vezethető vissza, mert néha olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha kihagytam volna egy részt belőle valahol... Ehhez kapcsolódik például az, hogy bár a főszereplőnő háttértörténetét már elég hamar sejteni lehetett, csak a végén tisztázódott, hogy mi is a helyzet. Ennek ellenére már korábbi részekben ehhez kapcsolódó elemek voltak, amik a teljes magyarázat nélkül csak zavarossá és értelmetlenné tették a cselekményt...

El kell ismernem, hogy a gyilkosságokkal kapcsolatos részek tényleg nagyon izgalmasak voltak. Az elkövetés módja brutális és szadista volt, sosem lehetett tudni ki lesz a következő áldozat (volt akin amúgy meg is lepődtem), valamint a tettes személye sem volt egyértelmű, bár más személyek kilétét teljes mértékben ki lehetett következtetni.

Maguk a szereplők egytől egyig rettenetesen irritálóak voltak. A főszereplőnő állandó szenvedése (egy része érthető, de amúgy hosszútávon felettébb idegesítő), a rendőr fafejűsége és arroganciája (márpedig ő eldöntötte, hogy ki a tettes, és nem tágít az elképzelésétől), a pszichológus folyamatos belső vívódása (a nőhöz való vonzódása és egy hatalmas titoknak beállított, valójában nem létező dolog miatt) egyenként is rettenetesen irritáló volt, és akkor még a mellékszereplőkről nem is szóltam...

Összességében ha nagyobb hangsúlyt fektettek volna a gyilkosságokra, a lelki nyavalygásokkal szemben, sokkal élvezhetőbb lett volna az egész könyv.

Julie Garwood: Ha eljő a tavasz

Nos, bár ez a könyv eredetileg egy sorozat ötödik része, én csak ezt az egyet olvastam. Reméltem, hogy önmagában is megállja a helyét a történet, és szerencsére így is lett. Bár voltak utalások a korábbi kötetekre, nem volt semmi olyan információ benne, ami igényelte volna az előző részek elolvasását.

Maga a történet nem volt túl bonyolult, bár viszonylag sok szereplő megfordult benne, némelyek csak rövid ideig, ami kicsit megnehezítette az eligazodást, de végül is nem volt zavaró. Mivel a három nő nem kerül külön-külön részletes bemutatásra, eltartott egy darabig, míg sikerült megszoknom őket. Bár mivel kellőképp különbözőek voltak, nem igazán lehetett összekeverni őket, csak hirtelen váltásnál kellett kicsit gondolkozni, hogy ki-kicsoda.

Egyébként a szereplők igazából teljesen semlegesek voltak számomra, egyedül az ostoba seriff viselkedésétől másztam falra. A főszereplők (a két férfi és a három nő) valójában teljesen hidegen hagyott.

Maga a történet a szerelmi szálak tekintetében teljeséggel kiszámítható volt, csak nekem kicsit sok lett a végére a szenvedés. Szerencsére ezt leszámítva viszont nem egy csöpögős romantikus maszlagot kaptunk, inkább a bűnüldözésen volt a hangsúly.

Bár a könyv eleje nekem kicsit unalmas volt, mert úgy éreztem, csak arról olvasok, hogy a nők önfejűen csinálni akarnak valamit, a férfiak meg idegesek emiatt, és próbálják őket lebeszélni erről... Szerencsére a vége felé még volt olyan fordulat, amire nem igazán számítottam, viszont a befejezés szerintem nagyon rövidre sikerült. A könyv addigi terjedelme alapján lehetett volna kicsit bővebb a lezárás.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszerűbb és visszafogottabb könyvet kerestem a sok durva történet után, és ezeknek a követelményeknek maximálisan megfelelt. Nem volt túl sok benne a szerelmi szál sem, így szerintem azok is élvezni tudják, akik amúgy nem részesítik előnyben ezt a műfajt (ahogyan én sem).

Lisa Jackson: Emlékek

Nos, eléggé megszenvedtem ezzel a könyvvel, főleg az első felével... Pedig egyébként nem lett volna rossz, mert még a romantikus szálat sem vitték benne túlzásba, sőt, szinte csak árnyalatnyi szerelmi szál volt benne, ami csak a legvégén teljesedett ki, így egyáltalán nem vonta el a figyelmet a valódi cselekményről. Bár lehet, hogy ebben az esetben kicsit segített volna...

A probléma leginkább az volt számomra, hogy több mint a feléig nem nagyon történt benne semmi. Jó néhány oldalon keresztül csak egy magatehetetlen, de tudatánál lévő nő belső kínlódását olvashattuk. Aztán végre magához tért, de onnantól is csak szenvedett. Amit persze megértek, mert borzasztó lehet úgy élni, hogy semmire nem emlékszik az ember a korábbi életéből, de szerintem itt túl sok fejezet szólt erről.

Amikor végre elkezdtek kiderülni dolgok, azok is majdhogynem csak félrevezetésként szolgáltak, mert ha a könyv egészét és a végkifejletet vesszük, akkor nem sokat tettek hozzá érdemben a történethez. Azt szerintem lehetett sejteni, hogy valami komolyabb dolog lesz az események hátterében (és persze már a bevezető is ezt támasztotta alá), nem csak egy szimpla emlékezetkiesés.

A szereplők egyékbént eléggé idegesítettek. Nem az összes, de a legtöbb. A házaspárt szimplán csak pénzéhes elmebetegként tudnám jellemezni, az anyós parancsolgatása az őrületbe kergetett, az amnéziás nőnek pedig idegesített az állandó szenvedése, és hogy mennyi időbe telt, mire végre képes volt a sarkára állni a többiekkel szemben.

Az "elkövető" személyét én megfejtettem, és túlságosan nagy meglepetéseket nem tartogatott már a végkifejlet. Viszont a végére zavaróan felpörögtek az események, mégpedig abban az értelemben, hogy addig meglehetősen unalmasan, kevés mozzanattal csörgedezett a történet, aztán az utolsó oldalakon hirtelen minden szereplő bekapcsolódott valamilyen módon, ami meglehetősen kuszává tette a cselekményt. Persze lehetett követni, de kicsit akkor is kaotikusra sikeredett.

Összességében nem lett volna rossz könyv, de szerintem minimum a negyedét simán meg lehetett volna spórolni tartalomban.

Nora Roberts: Ártatlan áldozatok

Nos, idén olvastam már egy könyvet az írónőtől, és azt kell mondjam, hogy a két történet nem sokban tért el egymástól. Mindkettőben adott egy nő, aki egy eldugott vidéki településen akar újra visszatalálni az életbe, miután hosszabb kórházi kezelésre szorult. Itt megismerkedik egy valakivel, akivel nagyon nem akar összejönni, de persze mégis összejönnek. Ja, és közben történik néhány gyilkosság a környéken... Különbséget csak a helyszín, a nevek, illetve a gyilkosság kivitelése jelentett, egyébként egyfolytában arra gondoltam, hogy a másik könyvben mennyire ugyanígy történt minden. Ezt nem rónám fel amúgy negatívumnak, bár azért szerintem NR többre is képes, mint egy kaptafára készült történeteket írni...

Egyébként nem volt rossz könyv, az eleje után kicsit talán leült a történet, de azért kellően olvasmányos volt. Szeretem az olyan könyveket, amikben több szereplőt is kiemelnek, és az ő szempontjukból ismerjük meg a történetet. Itt mondjuk már a végére igencsak sok szereplő volt, akiknek nem elég, hogy a nevük is hasonlított egy kicsit, de a családi állapot is feltűnően megegyezett, esetleg csak a gyerekek számában volt némi eltérés.

Egyébként az emberek viselkedése és a családok (ki)alakulása számomra eléggé érdekes volt. Néha olyan volt, mint egy évtizedekkel korábban játszódó történetet olvasnék... Elhiszem, hogy azon a vidéken más értékrend szerint élnek az emberek, mint mondjuk egy nagyvárosban, de hogy mindenki gyakorlatilag tinédzserként házasodott, mert már úton volt egy gyerek, aztán még több is, és alig lehetett olyan családról olvasni, akik tényleg szerették volna egymást, nekem elég fura volt. És persze a nők csak és kizárólag háziasszonyként funkcionáltak, amivel meg kicsit sem tudtam azonosulni.

Ennél már csak a szereplők voltak idegesítőbbek. Nem mindegyik, bár igazán szimpatikus szereplőt nemigen tudnék felmutatni belőle. Unszimpatikusat viszont annál többet... Kezdve a vallási őrülttel, át az érzéketlen anyán keresztül, egészen az elvetemült rasszistáig, elég sok beteg embert vonultatott fel a könyv. Olyannyira, hogy a sorozatgyilkos például be sem kerülne nálam a top3 beteg és irritáló szereplő közé.

A végkifejlet amúgy semmiféle meglepetést nem tartogatott, legalábbis számomra. A könyv (legalább) középénél tudtam, ki a tettes, és még az indokot is megsejtettem. Ennek ellenére élvezhető volt, és rendesen le is lett zárva a történet.

Összességében olvasmányos és szórakoztató könyv volt, a szerzőhöz híven sokkal nagyobb szerepet kapott benne a család és a szerelem, mint a gyilkosságok.

Emily Snow: Elemésztve

Nos, ez sajnos egy olyan könyv volt, amit nagyon szerettem volna megszerezni, majd utána egyre csak halogattam az elolvasását, pedig nagyon kíváncsi voltam rá. Most, hogy elolvastam, arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy nemhogy elolvasni, megvenni sem kellett volna...

Kifejezetten erotikus regény eddig még nem nagyon olvastam, és ha ehhez hasonlóak, akkor bizony nem is fogok... Ez a könyv ugyanis nem szólt semmiről. De tényleg... Lehetséges, hogy más műveknél is írtam hasonlót, de ez abszolút csúcstartó a semmiben. A cselekmény hirtelen kezdődik el, aztán pedig úgy is folytatódik, majd úgy is ér véget. Amikor hozzákezdtem, sejtettem, hogy kevesebb, mint háromszáz oldalban nem egy mélyenszántó gondolatokat tartalmazó regényt fogok olvasni, de azért ennél többre számítottam.

A történet gyakorlatilag ennyi: van egy férfi meg egy nő, akiknek erősen túlfejlett a szexuális ösztöne és ebből kifolyólag folyamatosan d*gni akarnak... Mármint egymással persze. De olyan szinten, mintha az életben maradás függne tőle. Addig értem én, hogy két ember nagyon szeretheti egymást, folyamatosan vágyhat a másik közelségére, és igen, szexuális értelemben is kívánhatják egymást, de hogy ennyire állatias szinten műveljék ezt, erősen túlzásnak éreztem. Mintha tényleg semmi más nem létezhetne, és a levegővétel sem lenne annyira fontos, mint hogy megkapják egymást. És akkor a történet csak és kizárólag ennyiről szól. Hogy ők mennyire fusztráltak egyrészt azért, mert nincsenek együtt, másrészt azért, mert igen... És akkor jön a nagy csalódás és mosolyszünet, amiből persze megint érzelmes happy end lesz. Vagyis ki tudja, mert szinte olyan a lezárása, hogy azonnal kezdhető lenne a következő könyv...

Egyszóval aki egy pornómagazint akarna elolvasni képek nélkül, csak leírással, annak bátran ajánlom. Bárki másnak azonban szerintem erősen csalódást fog okozni.

Nora Roberts: Rémes otthon

Nos, bár a romantikus történetek nem tartoznak az általam kedvelt műfajok közé, olykor-olykor én is bevállalok egyet. Leginkább azért, hogy a sok krimi és thriller mellett valami vidámabbat is olvassak, de sajnos mindig csalódok. Számomra az összes ilyen könyv csöpögős és megőrülök a szereplők állandó szenvedéseitől.

Szerencsére ez ennél a könyvnél nem is jött ki annyira, épphogy csak annyit lehetett érzékelni, hogy senki sem alakít ki egykönnyen kapcsolatot és akkor ebből sok-sok bonyodalom van. Annak ellenére, hogy más könyvekhez képest itt a szenvedés még egészen tűrhető volt, nem igazán nyerte el a tetszésemet a könyv. És igazság szerint nem is tudom megmondani, hogy miért nem. A krimi szál számomra elég gyenge volt.

A könyv nagyrészében csak sodródtam az árral, nem foglalkoztam azzal, hogy rájöjjek ki a gyilkos. Persze folyamatosan utalgattak egy személyre, de az annyira egyszerű lett volna, hogy fel sem merült bennem, hogy tényleg ő a tettes. Amikor pedig már elkezdtem azon gondolkodni, hogy ki állhat mindezek hátterében, nevetségesen egyszerű volt rájönni. Aki jó pár krimit elolvasott már, az fél szavakból is meg tudja állapítani, minek lesz majd később jelentősége. Így aztán az utolsó harmadban csak vártam, hogy mikor lesz végre konkrétan leírva a tettes személye. Kicsit arra számítottam, hogy lesz benne valamiféle csavar, de ez elmaradt.

A szerelmi szálakhoz nincs nagyon mit hozzáfűzni. Amint mindenki bemutatásra került, tudni lehetett, hogy a könyv végére mindenki boldogan él, míg meg nem hal... Egy piros pontot azért mindenképpen kap a könyv, mégpedig a szöveg miatt. Már nem is tudtam számolni, hányszor volt benne valami olyan megfogalmazás, ami mosolyra, sőt néha kuncogásra késztetett. Ennek örültem, mert szeretem, ha egy könyvben olyan szövegek és párbeszédek jelennek meg, amiket akár magaménak is el tudok képzelni.

Összességében egyszer elolvasható mű, a romantikus műfaj kedvelőinek abszolút kötelező. Krimirajongóknak végül is kihagyható, hacsak nem akarják jóval előre tudni a gyilkos kilétét...

Jackie Collins: Csak rock

Nos, ez a könyv csupán annyiban hasonlít az írónőtől korábban olvasott könyveimhez, hogy ennek is rengeteg szereplője van.Viszont az eddigieknél valahogy mindig a nőkön és azoknak a tervein volt a hangsúly. Itt azonban a rengeteg szereplő közül három tűnik ki, akik közül csupán egy nő. És mindannyiukat ugyanolyan részletességgel mutatják be. Sőt, igazából a mellékszereplők életéről is legalább annyit megtudunk, csak nem annyira részletesen.

Őszintén megvallva, számomra elég unalmasak voltak a három főszereplő teljes életét bemutató részek, mert olykor már nagyon unalmasak voltak, semmi érdemleges nem történt velük, és folyton csak azt vártam, hogy na most végre akkor biztosan történik valami. De nem, vagy ha mégis, már az sem dobott fel igazán, mert általában fél mondatokkal el lett minden intézve. Persze értem én, hogy például a rocksztárnál egyértelműen a karrierren volt a hangsúly, hiszen kamaszkora óta erre vágyott, és a magánélet annyira nem érdekes, de a gyerekével kapcsolatos történéseket mindig maximum fél oldalban tálalták. Ezzel szemben a női főszereplőnél pedig a magánélet került erőteljesen előtérbe, az énekesi pályafutása pedig csak a legvégén kapott szerepet. A fekete énekesnél szintén a karrier volt hangsúlyosabb, de ott a szerelmi szenvedésnek is helye volt valamenyire, szóval még talán ott lehet leginkább kiegyensúlyozottnak tekinteni a kettő arányát.

Számomra a legfelfoghatatlanabb dolog a könyvben a szex volt. Mármint nem maga a szex ténye, mert azzal abszolút nincs bajom, és JC könyveiben nemhogy megszokott, de már-már elvárt dolog. Viszont az, hogy itt már tényleg mindenki mindenkivel csinálta a nap huszonnégy órájában, azt már erős túlzásnak éreztem. Tudom, hogy az egy másik korszak volt, és ameddig nem kezdtek el terjedni a nemi betegségek, addig mindenki a szabad szerelemnek élt, de ez itt már nem csak erről szólt. Igen, az is közhiedelem, hogy a rocksztárok -meg úgy általában a hírességek- mindenkit megkaphatnak maguknak (főleg, ha férfiak), de igazság szerint el nem tudom képzelni, hogy tényleg éveken keresztül folytassák ezt az életvitelt. Ráadásul ennyi szexuális együttlét során csodálom, hogy az egész könyvben csupán három terhesség fordult elő (legalábbis amiről tudunk), mert szerintem simán meglehetett volna a száz gyerek... fejenként... Tulajdonképpen az már majdhogynem vicces, hogy mennyire szembeállítja egymással a férfi és női értékeket, hiszen míg mind a két férfi főszereplő más és más lányokat visz ágyba minden este a szerelem legkisebb szikrája nélkül, addig egyetlen női főszereplőnk csak és kizárólag a szerelmet kutatja... amire persze rendre ráfázik, de ez már más kérdés.

A mellékszereplők igazság szerint érdekesebb voltak, de lehet, hogy csak azért gondolom így, mert belőlük jóval kevesebb adagot kaptunk, így egyiküknél sem éreztem, hogy bármi túlzás lenne.

Mivel a könyv ugyebár két idősíkon játszódik (a múltban folyamatosan előrehaladva a jelenkori jövő felé, illetve a jelenben, azon a bizonyos estén), ezért bármi is történik a szereplőkkel sejtjük, hogy időközben valószínűleg történhetett valami, hiszen pontosan tudjuk, hogy most nem az a felállás, mint akkor. Viszont ezzel kapcsolatban sincsenek túl nagy meglepetések (nekem konkrétan volt olyan, amikor pontosan tudtam, hogy mi fog kiderülni), és ettől nem annyira érdekfeszítő a történet.

Összességében olvasmányos könyv, könnyed kikapcsolódásnak abszolút megteszi.

G. J. Goth: Titokzatosak

Nos, az első jelző, ami eszembe jut a könyvről, az hogy furcsa. Ezt leginkább az okozta, hogy iszonyúan rövid terjedelmű műről van szó, amit sehogyan se tudok feldolgozni. Rövidsége mellett ráadásul nagy betűkkel is íródott, tehát gyakorlatilag egy pár óra alatt elolvasható könyvről van szó (és akkor valami mást is csinál mellette az ember).

Többször is éreztem úgy az olvasása közben, hogy ennél a könyvnél nem is nagyon lehet szó történetről. Csak arra tudtam gondolni, hogy ennél kétszer-háromszor hosszabb könyvekben is pontosan ennyi minden történik, tehát vagy ez lett túl tömör, vagy atok túl terjengősek. Végül az előbbi mellett maradtam, több okból is.

A tartalomról nem is nagyon tudok szólni, annyira nem hagyott bennem nyomot. Fordulatok voltak benne persze, de a rövidsége miatt ezek is sokkal kevésbé voltak élvezhetőek. A szerelmi szál végül is átszőtte a teljes történetet, de szerencsére nem (annyira) a nyálas fajta volt. Emelett felesleges és értelmetlen párbeszédek tarkították a kötetet.

A nevekkel adódott némi gondom, mivel sok hasonló név volt, így a történet végére sem tudtam hirtelen, hogy kiről olvasok, vagy ki volt az az illető. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy mindegyik szereplő csak nagyon felületesen lett bemutatva, és a háttértörténetek hiánya miatt nehezen ment a szereplők megjegyzése, illetve mindegyikük teljesen érdektelen is lett.

Összességében még konkrét véleményt sem tudok mondani róla, mert csak az jut eszembe mindig, hogy furcsa... Ha valaki olyan könyvet akar olvasni, amit nem tud majd hova tenni, annak nagyon ajánlom. Egyébként nem veszít semmit az sem, aki nem olvassa el.