John Sandford: Átkos folt

Nos, olvastam már jobb és rosszabb könyvet is az írótól. Mivel a legkevésbé sem sorrendben olvasom a sorozatot alkotó köteteket, néha kicsit nehéz követni, hogy a főszereplő élete éppen hol tart, és nem mindig emlékszem az összes részletre, de ezt leszámítva, történet szempontjából az író minden könyve megállja önmagában a helyét.

Ebben az esetben a történet egészen érdekesnek indult, és a régiségekkel kapcsolatos szakmai részeket sem vitték túlzásba. Nagyon tetszett a többféle szemszögből követett cselekmény, viszont olykor hiányosnak is tűnt, mintha kimaradt volna egy-egy részlet. Egyébként mindig vártam, hogy kiderüljenek az újabb fejlemények, és akadt benne néhány olyan jelenet, amire nem számítottam. A könyv végére viszont kicsit összezavarodtam. Illetve nem is ez a pontos szó rá, mert minden részletet megértettem, hogy mi miért történt, ki mit tett, mégis valahogy túl lett bonyolítva az egész. Néhány dolog feleslegesen lett ismételgetve vagy túlmagyarázva, ami már inkább idegesítő volt, és alig vártam, hogy vége legyen…­

Ami a fogalmazást illeti, már az elejétől kezdve voltak benne furcsaságok. Némely mondatnak vagy megfogalmazásnak nem volt értelme, mások pedig feleslegesnek, erőltetettnek vagy oda nem illőnek tűntek.

Ami a befejezést illeti, nem volt vele gond, még ott is voltak meglepetések, viszont kicsit mégis lezáratlannak tűnt az egész.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de nem tudta végig fenntartani az érdeklődésemet. Kicsit unalmassá és túlkomplikálttá vált a végére.

S. L. Grey: Az apartman

Nos, az a könyv valami fergetegesen borzalmas volt. Pedig ennél tényleg arra számítottam, hogy tetszeni fog, de ez sajnos csak a borítójáig tartott (ami tényleg jól néz ki egyébként). Bár fel voltam készülve a természetfeletti vonalra, ilyen kusza és idegesítő történetre viszont korántsem. Bár nem gyakran olvasok természetfeletti dolgokhoz kapcsolódó könyveket, ha jól van megírva jól elboldogulok velük. Ez viszont rettenetes volt.

A történet lényege leginkább csak utólag, jó néhány óra elteltével alakult ki számomra normálisan. Közben nem igazán tudtam követni az eseményeket, bár alig vártam, hogy a végére érjek, mert annyira nem nyerte el a tetszésemet. Pedig egyébként a váltott szemszög is tetszeni szokott, de ebben az esetben annyira nulla pozitívumot tartalmazott, hogy az hihetetlen. Szeretem a nem happy enddel végződő könyveket, tele vannak a polcaim a különböző sorozatgyilkosokat felvonultató, brutálisabbnál brutálisabb könyvekkel, de ez egy kicsit gyengébb idegzetű vagy lelki világú embert egészen biztosan lehozott volna az életről. Nemcsak a főszereplők, de az összes mellékszereplő részéről is csak negatívumokat lehetett tapasztalni. De olyan szinten, hogy komolyan azt az érzést keltették bennem olvasás közben, mintha soha az életükben nem történt volna velük jó dolog. A házaspár kapcsolata is konkrétan nevetséges volt. Értem, hogy átéltek egyfajta traumát, amit egyrészt máshogy éltek meg, másrészt máshogy dolgoznak fel, de a visszaemlékezéseikben is olyanok voltak, mintha muszájból vagy sokkal inkább azért kerültek volna össze, mert mindketten szenvedő típusok. Illetve a nőről múltjáról egyáltalán nem is derült ki semmi, ami szintén nevetséges. A férfi részéről valamelyest nyilván érthető volt az állandó letargia és szenvedés, de akkor sem akartam folyamatosan erről olvasni.

Eleinte (amíg végigolvastam) nemigen értettem, hogy a szellemtéma hogyan és miért került a képbe. Így utólag már értem, hogy hogyan került elő és miért pont azzal történt, akivel, de ettől még nem lett rendezettebb a történet. Igazság szerint az egész könyvről elmondható, hogy semmi sem tisztázódott benne, sem közben, sem a végén az esetlegesen felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Még a múltbeli események is épphogy meg lettek olykor említve, de a lényeges részeket minden egyes alkalommal lezárták egy félmondattal. A fejezetek közötti váltások is kikészítettek, mert konkrét részletek lettek kihagyva, egy-egy mondattal utalva csak arra, hogy közben történt valami, és ez korántsem volt elég.

A végkifejlet (egy része) tulajdonképpen még jó is lett volna egy nem várt csattanóval, de az is totálisan el lett rontva. Ismételten nem tudtunk meg semmi konkrétumot, és összecsapottnak éreztem, holott ez tényleg izgalmas és érdekes lehetett volna.

Összességében én ezt valóban pocsék könyvnek tartom, pedig tényleg szeretni akartam. Nem lett volna gond a természetfeletti vonallal sem, viszont az állandó szenvedés és a konkrétumok teljes hiánya erősen elvett az élvezhetőségéből. A könyv részeit összehasonlítva talán az eleje némileg izgalmasabb vagy érdekesebb volt, de igazság szerint ez sem segített az egészén.

Jackie Collins: Borzongás

Nos, egy újabb letehetetlen regény az írónőtől. Mivel viszonylag régen olvastam tőle, rá kellett jönnöm a könyv olvasása közben, hogy bizony már hiányzott. Jó olykor egy-egy olyan regényt olvasni, amellyel biztosan gyorsan haladok és nem unalmas. Ezt az írónő abszolút tudja teljesíteni a könyveivel, bár természetesen itt is voltak negatívumok.

A történet egyébként jól fel volt építve, bár az idő múlását valahogy nem igazán lehetett érzékelni. Meg volt ugyan említve, hogy körülbelül mennyi idő telhetett el vagy milyen évszak van, de valamiért úgy tűnt, hogy ez nem is igazán fontos a történet szempontjából. Így voltam néha a helyszínekkel is, de mindezek ellenére azért még élvezhető maradt. Egyébként a jelen idejű események mellett folyamatosan jelen volt a múlt is, ami különösen tetszett. Ahogyan a sokféle szereplő szemszögéből zajló cselekmény is. Teljesen követhető, ráadásul sokkal érdekesebbé tette a történetet.

Volt azonban, ami kimondottan idegesített, és ez a komplett szereplőgárda volt. Majdnem mindenkivel volt valami bajom, de a legirritálóbb egyértelműen a főszereplő színésznő volt. Nem elég, hogy az elején minden más szereplő szempontjából megtudhattuk, hogy mennyire elképesztően gyönyörű és tökéletes (?), a viselkedésétől a falnak tudtam volna menni. Annyira szerencsétlen volt, főleg ahogyan belehabarodott a másik szereplőbe… Minden egyes róluk szóló résznél a szánalmas szó jutott folyamatosan az eszembe. Bár megtudtuk a hányatott gyerekkorának a részleteit, valahogy mégsem szenvedett ettől annyira, hogy ilyen szánalomra méltó módon viselkedjen. Egyébként pedig az állandóan terítéken lévő megcsalások, hazugságok és egymás átverése akasztott ki nagyon, gondolom, nem kell részleteznem, hogy miért…

A végkifejlet szerintem nem tartogatott különösebb meglepetéseket. Én szinte az egészet kitaláltam még a könyv olvasása közben, illetve a legtöbb rész nagyon is kiszámítható volt.

Összességében nagyon olvasmányos könyvnek tartom, ami elejétől a végéig fenntartja az olvasó érdeklődését. Aki szereti az írónő könyveit, az garantáltan nem fog csalódni ebben sem.

Lesley Pearse: A múlt nyomában

Nos, lényegében az írónő hozta a megszokott formáját, egy kicsit azonban mégis valahogy kevésnek éreztem. Bár a hosszú (hatszáz-nyolcszáz oldalas) könyveinél valóban meg szoktam ijedni kicsit, hogy miről fog annyi oldalban írni, valahogy mindig alaptalannak bizonyulnak a félelmeim. Itt viszont bőven elegendő volt az a kicsit több mint négyszáz oldal. Így is voltak benne események és történések, így is kerek történetet kaptunk. Viszont mégsem nyerte el annyira a tetszésemet.

Bevallom, a főszereplőnő egy picikét idegesített. Megszoktam, hogy a szerző összes főhőse egy szenvedő nő, aki minden megpróbáltatáson túlteszi magát, az itteni főhősnő viszont nem is szenvedett annyit, mint ahogyan tették azt mást könyveiben. Egyértelmű volt, hogy keresztül kellett mennie néhány kevésbé kellemes dolgon, de aztán mindig öröm és boldogság volt az élete. Bár ez sem igaz, mert a saját hozzáállása miatt tűnt úgy, mintha szenvedne, pedig nem. Nyilván egyébként a kor és a neveltetés sajátosságai miatt volt olyan, amilyen a személyisége, de ezt a fajta mártíromságot már nem igazán bírtam elviselni. Ráadásul a gyerekkori baráttal történő szenvedése, hogy most akkor szeretik-e egymást vagy sem (pedig mindenki tudhatta, hogy végül úgyis ők jönnek össze) szintén az agyamra ment.

Egyébként nekem kicsit kiszámítható volt az egész történet. Talán egy-két kivételtől eltekintve semmi sem lepett meg benne. Azt persze nem tudtam, hogy mi lesz a gyilkosság megoldása, de nem is igazán gondolkodtam rajta, mert valahogy nem is volt rá mód. Nyilvánvaló volt, hogy úgyis ez lesz a könyv csattanója.

Amúgy a végkifejlet sem tartogatott már semmi különlegeset. Minden kérdésre választ kaptunk, az összes szál el lett varrva, és minden élt boldogan, míg meg nem halt...

Összességében olvasmányos és a maga nemében szórakoztató műnek tartom, de nem ez az írónő legjobban sikerült alkotása. Azért akik szeretik a szerzőt, szerintem csalódni nem fognak benne.

Barbara Parker: Gyilkos illúziók

Nos, annyi biztos, hogy az írótnőtől eddig olvasott könyvek közül, ez tetszett legjobban. Az eddigiek általában unalmasak voltak, némelyik kimondottan, némelyik csak részleteiben. Nem mondom, hogy ennél a könyvnél tényleg szükség volt mind az ötszáz oldalra, de egyáltalán nem mondanám unalmasnak.

A fülszöveg alapján pedig itt sem számítottam különösebben izgalmas történetre, főleg ilyen terjedelemben. Mégis egy igencsak szórakoztató cselekményt kaptunk, amiben folyamatosan derültek ki az újabb információk, mindig volt valami érdekes mozzanat. Nem kimondottan a váratlan eseményeken volt a hangsúly, de jó néhány olyan fordulat volt benne, amire nem számítottam; legyen az akár az egyik szereplő viselkedése vagy egy múltbéli esemény felidézése. Talán a végére egy kicsit bonyolulttá is vált a történet, de szerintem azért lehetett követni.

Engem egyedül a főszereplőpár szenvedése irritált, ami ebben az esetben nem is annyira szenvedés, hiszen itt már nagyon-nagyon szeretik egymást (ahogyan ezt megbeszélték körülbelül tízszer a könyv során), de még így is tudnak kínlódni magukkal. Már a közepén untam őket, mert gyakorlatilag ők ketten egy már-már nyálas-romantikus történetté tették majdnem a könyvet.

A végkifejlet nekem nagyon tetszett. Bár én az elkövető személyére igen hamar rájöttem (hozzáteszem, szerintem nem volt különösebben bonyolult kikövetkeztetni), mégis tudott meglepetést okozni a befejezés.

Összességében én az írónő legjobban sikerült könyvének tartom (rendben, egyet még nem olvastam, de egyelőre így van). A hossza ellenére olvasmányos és izgalmas. Kimondottan gyorsan lehetett vele haladni, ami a szerzőtől eddig olvasott művekre egyáltalán nem volt igaz.

John Fowles: A lepkegyűjtő

Nos… szóhoz sem jutok ettől a könyvtől. Először is szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem értem, hogy mások miért vannak annyira odáig ezért a könyvért, és hogy miként kaphatott jó értékelést. Lehetséges, hogy a maga korában ez újdonságnak, jó könyvnek számított, de számomra abszolút nem az. És egyébként nem is a történetével van gond, mert az alapjában véve ma is bármikor megállná a helyét, viszont a kivitelezés… Maradjunk annyiban, hogy hagy némi kívánnivalót maga után.

Visszatérve tehát a történetre, a mániákus pszichopata, illetve az általa elrabolt és fogságban tartott nő története igazán elgondolkodtató. Adott esetben valóban izgalmas lehet megismerni a két fél gondolatait és érzéseit. Itt viszont kínszenvedés volt. Ha választani kellene, egyértelműen a férfi szemszögéből olvasott részek voltak a jobbak (vagy esetemben inkább a kevésbé borzalmasak). Nála legalább ténylegesen valamiféle múltbeli eseménynek, a neveltetésnek vagy valami másnak volt betudható ez a viselkedés. Pontosan lehet, hogy nem tudnám én sem megfogalmazni ezt, de számomra sokkal érthetőbb az ő viselkedése és gondolkodásmódja. Ő egyszerűen ilyen, ez alakult ki benne, és tulajdonképpen pszichés betegségben szenved. Ezzel szemben a lány egy elkényeztetett, beképzelt kis liba, aki annyira el van telve a saját szépségétől, fontosságától és valós vagy képzelt tehetségétől, hogy emiatt egyáltalán nem sajnáltam egyszer sem (talán csak a betegsége idején). Az ő szemszögéből megírt részek iszonyúak voltak: unalmasak, nehézkesek és idegesítőek. Folyamatosan ismétlődő gondolatok, lényegtelen elemek felemlegetése, valamint borzasztóan irritáló fogalmazásmód jellemezte ezeket a részeket. Bár a fogalmazás a könyv egészében hasonlóan bosszantó volt, valahogy itt sokkal jobban kiütközött.

A párbeszédek hiánya is borzalmas volt. Egészen biztos, hogy még nem olvastam olyan könyvet, amiben így, leírásszerűen, illetve néha inkább felsorolásként volt megírva két szereplő között beszélgetés. És egészen biztos az is, hogy soha többet nem is akarok ilyesmit a kezembe venni, mert ennél idegesítőbbet nem nagyon tudnék elképzelni (pedig túl vagyok néhány rossz könyvön).

Egyébként nem tudom eldönteni, hogy szándékosan vagy sem, de volt a történetben némi csúszás, mivel valamely eseményt a lány más időpontra tette, mint amikor valójában történt. Ezen kívül előfordult, hogy egy mondaton belül volt logikátlanság, mert a mondat első részében máshogy írtak meg adott dolgot, mint a második felében… De valóban nem tudtam eldönteni, hogy ez esetleg szándékosan van így, vagy véletlen hiba.

A végkifejlet szerintem várható volt, illetve az egész befejezés is. Szerintem itt egyáltalán nem alakult ki Stockholm-szindróma, és bár nem vagyok a téma szakértője, valamint valószínűleg minden eset más és más, de valamiért úgy gondolom, hogy ahhoz egyébként is több idő kell, hogy elteljen.

Összességében én ezt a borzalmas könyvek közé sorolnám, amit bár soha ne olvastam volna el. Ha nem lett volna épp ennyi időm (amit nemigen tudtam mással eltölteni az olvasáson kívül), akkor nem tudom, mennyi időnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy egyszer a végére érjek. Nem okozott maradandó élményt (maximum negatív értelemben), és igyekszem minél gyorsabban elfelejteni. Még akkor is, ha ötven évvel ezelőtt érdekesnek és újítónak számított.

Stephen White: Nyílt törés

Nos, ez megint egy igazán borzalmas könyv volt. Sajnos az írótól az utóbbi időben olvasott könyvek után számítottam arra, hogy ez sem fog tetszeni, de mivel a sorozat minden részét olvastam, így ezt már nem akartam kihagyni. És őszintén szólva igencsak megörültem neki, hogy ez az utolsó kötet.

A történet egy az egyben a legutolsó könyv folytatása volt, szinte egymás után kellett volna olvasnom őket, hogy mindennel képben legyek. Bár nem olyan régen olvastam azt, már akkor sem volt minden világos számomra a történetből, így ezzel sem igazán tudtam mit kezdeni. Tehát nekem az egész egy nagy, zavaros, követhetetlen, unalmas valami volt. Részben már úgy is álltam neki a könyvnek, hogy valószínűleg nem igazán fog tetszeni, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire nem lesz hozzá se kedvem, se türelmem. Többször is legszívesebben abbahagytam volna, mert előre tudtam, hogy a végével sem leszek kibékülve. És így is lett, egyszerűen csak vártam, hogy egyszer végre befejezhessem. Egyáltalán nem érdekelt bár, hogy miről van benne szó, mi történik. A nagyját azért persze felfogtam, de abszolút nem tetszett. Annyi szál keveredett már össze benne, ráadásul számomra nem voltak egyértelműek az időrendek sem, sokszor fogalmam se volt, hogy mi mikor történt, mennyi idő telt el bizonyos események között. Egyszerűen borzalmas volt és kész...

Mindemellett még a szereplők is idegesítőek voltak. Gyakorlatilag az összeset utáltam, még a halottat is. A viselkedésük szinte egytl egyik visszataszító volt.

A végkifejlet szintén hidegen hagyott, valahogy éreztem, hogy nem lesz semmi normális lezárása a dolgoknak. Maximálisan így is lett, akkora kérdőjelek maradtak a végén, amekkora az egész sorozat alatt nem volt.

Összességében rémes könyvnek tartom, de sajnos ahogy haladtam előre a sorozattal egyre kevésbé tetszettek a kötetek. Ehhez ez "méltó" volt, de egyébként egy zavaros katyvasz az egész. Örülök, hogy végre vége.

Dennis Lehane: Megszentelt életek

Nos, ennél a könyvnél tulajdonképpen most nem voltak elvárásaim. Még nem olvastam korábban az írótól (az sem volt tiszta, hogy ez egy sorozat része, így sikerült a harmadikkal kezdenem), és a fülszöveg alapján sem volt semmi elképzelésem. Reméltem, hogy azért egy jó történetet fogok olvasni, és ez végül is bejött.

Visszatérve a már említett fülszövegre, abból nemigen lehet leszűrni a teljes történetet. Némi ízelítőt kapunk ugyan, de én például ilyen szintű pörgős cselekményre nem feltétlenül számítottam. Valóban, szinte elejétől a végéig mindig történt benne valami, mindig jöttek újabb fordulatok. Általában persze negatívak… Egyáltalán nem unatkoztam közben, ráadásul a főszereplők párbeszédei, illetve megnyilvánulásai nagyon viccesek voltak, többször is mosolyra fakasztottak.

Talán egy nagyon kicsit érezhető volt a korábbi két rész hiánya, mert bár nagy vonalakban fel lett vázolva azok cselekménye (legalábbis gondolom, hogy azok voltak), mégis kicsit hiányosnak éreztem például a két főszereplő viszonyának leírását.

A végkifejlet sem maradt el a cselekménytől, abban is voltak fordulatok, és szerintem nem volt kiszámítható.

Összességében nekem nagyon tetszett ez a könyv, mert fordulatokban gazdag és izgalmas volt. Várom, hogy további köteteket is olvassak az írótól.

John Sandford: Keserű hajsza

Nos, ezzel a könyvvel most nagyon nagy csalódást okozott az író... Jó néhány művét olvastam már korábban, és eddig még mindegyik tetszett, ha nem is mind ugyanolyan mértékben... Ez viszont elnagyolt és összecsapott volt.

A történet egyébként egyáltalán nem lett volna rossz, a gyilkos kellően beteg, a gyilkosságok pedig kellően brutálisak voltak, csak éppenséggel iszonyúan lett megírva. Már az elején nagyon fura volt számomra, hogy szinte két bekezdésben el lett intézve az első gyilkosság, semmiféle részlettel nem szolgáltak, majd hirtelen eltelt két hét, és egy másik áldozatról volt szó, róla viszont már igencsak részletesen. Aztán valahogy a nyomozás is olyan csapongónak tűnt számomra, nem volt következetes, csak sodródtam oldalakon keresztül, mindenféle logikát nélkülözve. Igazság szerint csak körvonalazva követtem a történetet, a lényeget mindig kihámoztam, a felesleges részekről pedig igyekeztem nem tudomást venni. Végül valamennyire követhetővé vált a cselekmény, de végig összecsapottnak tűnt az egész.

Ezen kívül az előző részekre sem igazán utaltak benne, amivel nem is lett volna különösebb probléma, hogyha egyes fejezetekben nem lett volna olyan érzésem, mintha az író magától értetődőnek tartaná, hogy az olvasó tisztában van az összes korábbi rész teljes cselekményével... Ugyanis erősen ezt az érzetet keltette: nem magyarázott el semmit, és olyan volt az egész, mintha az egyik korábbi kötetnek lenne egy része ez a könyv...

Amivel még szintén nem tudtam mit kezdeni, az a zeneszámokkal kapcsolatos szál volt. Egyszerűen teljesen értelmetlen és oda nem illő módon lett bevezetve a történetbe, és a későbbiekben is véletlenszerűen tértek ki rá. De ez az egész könyvre elmondható volt: semmiféle következetesség nem volt a cselekményben.

A végkifejlet pedig egyenesen a vicc kategóriába tartozott. Gyakorlatilag négy oldalban lett lezárva a teljes könyv, mindennemű magyarázat vagy kifejtés nélkül. Mintha elfogyott volna a papír, vagy még inkább az írói kedv, és nem lett volna indítatása befejezni a történetet. Bár tulajdonképpen a könyv egészéhez tökéletesen passzolt... (Mellesleg pedig a könyv közepénél tudtam, hogy merrefele kell keresni a gyilkost).

Összességében én ezt egy rettenetesen silány műnek tartom, főleg úgy, hogy jó pár könyv került már ki az író kezei közül. Hihetetlenül ócska, mintha egy olyan ember írta volna, aki megnézett néhány horrorfilmet, elolvasott két krimit, aztán úgy gondolta, hogy most már neki is megy az írás. Igazából nagyon nehezen térek magamhoz egy ilyen rosszul megírt könyv után.  A legrosszabb viszont egyértelműen az volt benne, hogy maga a történet szerintem abszolút jó is lehetett volna... Az biztos, hogy sokadik könyves íróban régen csalódtam ekkorát...

Piers Paul Read: Életben maradtak

Nos, erről a könyvről aztán valóban nehéz véleményt írni, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel, ráadásul nem is akármilyet. Egy tragédiát, amelyről –bevallom- én eddig még nem is hallottam. Ezáltal a könyvről sem, de édesanyám javasolta, hogy olvassam el. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, bár az biztos, hogy értelemszerűen nem egy felemelő olvasmány…

A történetről nyilván nem lehet különösebben mit mondani, hiszen nem egy kitalált valamiről van szó, hanem tényekről. Bár az író által csak másodkézből ismerjük meg a csapat történetét, ez egyáltalán nem hátrány. Úgy gondolom, mindent megtett annak érdekében, hogy minél hitelesebben adja vissza az eseményeket. Az, hogy mennyire lehet átérezni, amiken keresztülmentek, szerintem valamennyire szubjektív, de az biztos, hogy a katasztrófa túlélőin kívül senki sem tudja igazán elképzelni, hogy milyen lehetett átélni ezeket az eseményeket. Őszintén szólva, én egyáltalán nem tudtam –és nem is szerettem volna- a helyükbe képzelni magamat. Ez a tragédia egyértelműen egy olyan dolog, aminél az ember csak akkor tudja biztosan, miként cselekedne, ha ő is részese. De nyilván ezt senki sem szeretné igazán megtudni…

Összességében nagyon hiteles műnek tartom, ami nagyon jól és összeszedetten lett megírva. Érződött rajta, hogy kellő utánajárás és kutatás előzte meg a könyv létrejöttét. Maga az esemény természetesen borzalmas, és elképzelni is nehéz –ha nem egyenesen lehetetlen-, mekkora lelki –és fizikai- erő kellett mindezek túléléséhez.

W. W. Hallway: A bíbor lakosztály

Nos, ez a könyv aztán feladta alaposan meglepett… Annyi biztos, hogy egyáltalán nem ilyen könyvre számítottam, és ezúttal szerencsére pozitív csalódás ért. Egy totálisan erotikus könyvet vártam, ami tele van különböző szexjelenetekkel, legyenek azok akár egyszerűek, „hétköznapiak” vagy akár durvák és extrémek. Ehelyett viszont sokkal többet kaptam, amire hasonló műfajú könyvnél még nem volt példa.

Természetesen azért egyértelműen egy erotikus témájú könyvet kaptunk, viszont egyáltalán nem csak erről szólt az egész. Nem hétköznapi szexuális aktusokat tartalmazott, hanem sokkal inkább a különleges, az extrém, a már-már megbotránkoztató vonalat képviselte, tabutémákat döntögetve. Amik mára talán már nem is annyira számítanak tabunak, mint ahogyan erre a könyv is felhívta a figyelmet. Bár én személy szerint nem igazán tudok azonosulni azokkal az emberekkel, akiket ez mozgat, nem is undorodom vagy iszonyodom tőlük emiatt. Egyszerűen mindenkinek megvan a maga kis világa, mindenki el tudja dönteni, hogy neki mi fér még bele, és amíg ezzel nem ártanak senkinek, addig miért is ne élhetné úgy az életét, ahogyan neki tetszik… Tulajdonképpen az író is ezt hozta ki a történetből, így szerintem az eddig esetleg kevésbé elfogadó embereket (már hagy egyáltalán azok olvasnak ilyen könyvet) is meg tudta győzni erről.

Viszont a sajátos erotikus világon kívül kaptunk egy romantikus történetet is. Bár nem a maga szokványos értelmében, én mégis egyértelműen állítom, hogy a szereplők élete a romantikus regények mintájára alakult. Főleg ami a „másodhegedűs” párost illeti, az ő sorsukat valóban bármelyik szerelmi történet megirigyelhette volna. De még a két főszereplő esetében is megvolt az a bizonyos szikra, illetve az utalások arra, hogy ők bizony egymásnak lettek teremtve. Szerencsére egyáltalán nem csöpögött a cselekmény a romantikától, de azért voltak benne érzelmek bőven.

Egyébként a szereplőket én személy szerint nagyon szerettem. Nem is igazán volt benne negatív szereplő, de a főszereplő négyesfogat verhetetlen volt. Mindegyikük egy-egy teljesen más személyiséget jelenített meg, ami teljessé tette a történetet. A két főszereplő párbeszédei, évődései és viccelődései viszont nagyon sokszor csaltak mosolyt az arcomra (a női főszereplő önmagában is néha a megfogalmazásaival), ami külön élvezetesség tette az olvasást.

Viszont őszintén szólva én a végével nem tudtam mit kezdeni. Az rendben van, hogy a szereplők élete kapott egyfajta lezárást (kimondatlanul is boldogan élnek, míg meg nem halnak), de a cselekmény egyáltalán nem lett befejezve. Az utolsó fejezetek még számtalan kérdést hagytak maguk után, főleg a legutolsó. És mivel eddig nem tudok folytatásról, biztosan ideges leszek, ha nem is lesz, vagy nem jelenik meg magyarul.

Összességében én egy nagyon szórakoztató könyvnek tartom, amiben kellő mennyiségű, és főleg minőségű erotikus rész keveredik nem túlságosan sok érzelmi szállal, ráadásul még meg is nevetteti olykor az embert. Aki nem ódzkodik nagyon ettől a témától annak bátran ajánlom, itt legalább némi történetet is kap mellé, nem tömény szexualitást.