Chevy Stevens: Nincs menekvés

Nos, azt hittem, hogy ez a könyv nagyon fog nekem tetszetni. És az elején még így is volt, de a második felével nem igazán tudtam mit kezdeni...

Az első része, ami a nő fogságáról szólt, valóban elég nyomasztó volt. Szerintem senki nem tudja elképzelni, hogyan viselkedne egy ilyen helyzetben, ezért bármilyen lehetőséget el lehet fogadni. Nyilván ebben az esetben is emberfüggő, hogy ki mire képes. Belegondolni sem könnyű, hogy körülbelül egy éven át minden nap ugyanazok a borzalmak történnek az emberrel, de közben a való életben nem egy példát fel lehet hozni olyan esetre, amikor ennél jóval tovább tartanak fogságban valakit. Egyszóval én kivételesen örültem neki, hogy mindent az áldozat szemszögéből tudtunk meg, mert sokkal jobban visszaadta a borzalmakat. Általában inkább az elkövető nézőpontját jobban szeretem, mert ott derül ki, mennyire elcseszett az illető valójában, de itt erre nem volt szükség. Egyértelműen lejött ez a párbeszédekből és a viselkedéséből is.

A második résszel viszont már bajban voltam. A megmenekülése után áttértünk a nyomozásra és a jelenben történő dolgokra. Es ez nem már nem annyira tetszett. Én személy szerint sokkal inkább olvastam volna hosszabban a megpróbáltatásairól, mert az érdekesebb, egyedibb volt. A nyomozástól olyanná vált, mint bármelyik krimi, és ettől a könyvtől én valahogy nem ezt vártam.

A végkifejlet pedig... hát arról tényleg nem tudom, mit mondjak. Az egészen biztos, hogy nem tetszett. Fordulat ugyan volt benne, de én -magam sem tudom megmondani, hogy miért- én nem ilyen befejezést vártam. Az rendben, hogy az anya viselkedése kezdettől elég furcsának tűnt, de én mégsem számítottam erre. És őszintén szólva szerintem a vége elrontotta az egész könyvet. Plusz azért a tettes személyiségéről, életéről is többet szerettem volna megtudni azon az egy bekezdésen kívül, amiben végül kitértek rá...

Összességében ez egy nagyon jó könyvnek indult, és csak úgy faltam az oldalakat az elején. A második felében sem változott ugyan az olvasmányossága, de nekem a nyomozás és a befejezés egyáltalán nem tetszett. Amúgy a főszereplőnő beszédstílusa volt az egyik legjobb dolog a könyvben: újdonság volt, hogy egy könyvben így beszéljen valaki, de tulajdonképpen telitalálat volt a történethez.

L. Marie Adeline: A titkok hálójában

Nos, az előző könyvek után tulajdonképpen nem volt semmi elvárásom a könyvvel kapcsolatban, maximum annyi, hogy olvasmányos legyen, és ki tudjak közben kapcsolni. Ezeket pedig teljes mértékben teljesítette.

Az első két rész után nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok, és ez be is jött: egyrészt egy új jelölt klubon belül útját lehetett végigkövetni, másrészt pedig a három részt összekötő főszereplőnő életét. Vagy ha úgy vesszük szenvedését, mert a végére már kezdett egy kicsit sok lenni abból, hogy sír az egyik férfi után, de közben bármikor összefekszik a másikkal. Persze ott nem volt szó érzelmekről, de ez akkor is kicsit egészségtelennek tűnt. Főleg, hogy mennyire álmai férfija körül jártak folyamatosan a gondolatai, akivel ráadásul még együtt is dolgozik… Biztosan a való életben is vannak emberek, akik képesek ezt így megoldani, de nekem akkor is kicsit furának tűnt. Az új szereplő sok követ nem mozgatott meg nálam, kicsit unalmasak voltak már a vágyálmok, mind ezen a könyvön belül, mind a három részben összességében.

A végkifejlet nem volt rossz, ennyi szenvedés után lehetett sejteni, hogy úgyis pozitív vége lesz. A trilógia befejezéseként is megállta a helyét ez a lezárás.

Összességében elég könnyed olvasmány, gyorsan lehet haladni vele. Nem váltja meg ugyan a világot, de szerintem tetszeni fog annak, aki szereti ezt a műfajt. A szexuális részek némileg ellensúlyozva vannak egyéb dolgokkal, de azért érezhető, hogy ez benne a fő vonal. Mégsem közönséges és nincs is túltolva.

Gordon Reece: Megtorlás

Nos, meg kell mondjam, elég érdekes könyv volt ez. Nem volt semmilyen elképzelésem, hogy milyen is lesz a könyv, így hát csalódni sem tudtam benne. De azért elég vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Az eleje számomra egyértelműen jóval érdekesebb volt. Amit az egykori barátnői csináltak a lánnyal az iskolában, egyszerűen borzasztóak voltak, pedig engem nem nagyon tudnak már meglepni az emberek a viselkedésükkel. Mégis maximálisan el tudom képzelni, hogy egyes emberek tényleg így tombolják ki magukat. (Azt mondjuk nem értettem, hogy miért ezzel a külsővel azonosította a gonosszá vált lányokat, mert szerintem pont, hogy nem az ilyen öltözködésű emberek a kegyetlenek.) Aztán amikor az iskolai rész lezárult, még úgy gondoltam, hogy majd valami köze biztosan lesz a későbbiekhez. A végén azonban úgy éreztem, hogy sok kapcsolódási pont nem volt közöttük. Persze meg lehet közelíteni ezt a dolgot abból a szempontból, hogy a rengeteg bántalmazás után nem bírt ki még egy igazságtalanságot saját magával és az életével szemben, és a vele történtek váltottak ki belőle ennyire szélsőséges reakciót, de mégis kicsit erőltetettnek éreztem ezt a változatot.

A könyv második része, a betörés és az elindított eseménysorozat eleinte tetszett, aztán már csak idegesített. Semmi kétségem nincs afelől, hogy egyébként normális emberek is képesek elkövetni ilyen dolgokat, mert sosem lehet tudni, ki miként cselekszik bizonyos szituációkban. Az viszont teljesen más kérdés, hogy utána hogyan birkózik meg a tetteivel. Igazság szerint mind a ketten eléggé hamar túltették magukat azon, hogy embert öltek, és bűntudat soha egyikükben sem merült fel. A lányban egyfajta gyermeki félelem megvolt ugyan (például, hogy a halott feltámad), de valójában egyikük sem a lelkiismeretével küzdött, hanem a lebukás miatt aggódott. Az anya reakcióját még talán meg lehet azzal magyarázni, hogy a gyermekét védi azzal, hogy elrejt minden bűncselekményhez kapcsolódó dolgot, de a lányon konkrétan szociopata jegyek mutatkoznak meg attól, hogy többször is leírja, mennyire élvezi a gyilkolást.

A végkifejletnél nagyon vártam, hogy jön valami váratlan fordulat vagy izgalmas esemény, de semmi. Egyébként is nagyon untam már a könyv második felét, amikor a lány folyamatosan azért nyavalygott, hogy nem tud koncentrálni, és állandóan attól félt, hogy a halott feltámad és/vagy eljön értük a rendőrség. Ezek után arra számítottam, hogy lesz még valami extra a végén, de amiből még lehetett is volna ilyen, azt is hagyták veszni. Leginkább semmilyen volt a lezárása.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de engem főleg az eleje kötött le. Még a többi résszel sem volt problémám, mert én általában ugyebár egy valódi gyilkos szemszögéből szoktam végigkövetni egy könyvben a gyilkolást, itt viszont egyébként hétköznapi emberek váltak gyilkossá. De egy ponton túl már unalmassá és túlságosan nyafogósság vált az egész. A vége pedig kész vicc volt, annyira nem volt benne semmi izgalom.

Michael Robotham: Altató

Nos… hirtelenjében nem is tudom, mit írjak erről a könyvről. A sorozat minden részét olvastam egy kivételével, így nagyjából tudtam mire számíthatok, és körülbelül olyan is lett.

A történet maga részben érdekes volt, részben viszont túlbonyolított. Érdekelt nagyon, hogy ki lesz végül a tettes, de olyan nehéz és kusza volt az odavezető út, hogy néha már azt sem tudtam ki-kicsoda. Eleinte mindenki létező szereplővel beszélgettek egy kicsit, aztán mindenki elkezdett gyanús lenni, amikor is megint beszélgettek vele, hogy aztán végül kiderüljön, van valami teljesen ártalmatlan magyarázata annak, ami miatt gyanússá vált… És ez így ment folyamatosan, néha belevegyítve a pszichológus magánéletét, amivel természetesen szenvedett… Nem volt rossz, hogy egy másodlagos szálnak ezt is megismerhettük, de az is mintha csak ugyanarról szólt volna: vagy a felesége miatt szenvedett, vagy a betegsége miatt. De amúgy tényleg minden rendben volt vele…

Az viszont tényleg érdekes volt, ahogyan a gyilkos szemszögéből is megismertük az eseményeket, vagy még inkább azt, ami elvezetett idáig az életében. Én például nem jöttem rá, hogy ki az elkövető, de amennyi szereplőt felvonultattak és gyanússá tettek előtte nem is nagyon volt rá esély. Illetve csak annyi, hogy gyakorlatilag a valódi tettes volt az egyetlen, akit nem gyanúsítottak meg korábban… Viszont én hiányoltam némi részletezést még a végén. Oké, hogy addigra elég sok dolgot megtudtunk a múltjáról, az életéről és az indokairól is, és persze tudom, hogy végül meghalt, így már nem nagyon tudta a saját szavaival ténylegesen elmesélni a miérteket, de az, hogy a lezárásban gyakorlatilag egy bekezdésnyi résszel lezárták ezt a szálat, erős túlzás volt. És onnantól csak a pszichológus családja kapott szerepet. És ha már itt tartunk, ez azért elég durva befejezése volt a sorozatnak így a semmiből (illetve csak feltételezem, hogy ez a záró rész)…

Összességében én ezt egy egyszer olvasható könyvnek tartom. A maga nemében érdekes és olvasmányos, bár kissé talán túl lett bonyolítva. Az biztos, hogy a befejezés elég nagyot üt, de ennek semmi köze a könyv történetéhez, sokkal inkább a sorozat szempontjából érdekes.

Colin Falconer: Zendülők királysága

Nos, nem is tudom, miként vélekedjek erről a könyvről. Kicsit jó volt kimozdulni az eddig olvasott könyveim közül, mert valahogy egyik sem volt mostanság az igazi. Még akkor sem, ha nem is voltak elvárásaim vele kapcsolatban… Ez ennél a regénynél is igaz volt. Egyszerűen jó volt mást olvasni, mint a megszokott könyveket. Bár ebben is volt annyi gyilkolás, mint bármelyik véres krimiben…

A történet egyébként érdekes volt, mert én például még nem is hallottam erről a tengeri katasztrófáról. Egyáltalán nem lepett meg, hogy egyes emberek mire képesek már önmagukban is, másokból pedig miket tudnak kiváltani a körülmények vagy a többi ember. Sajnos mostanra a helyzet csak még rosszabb, hiszen még indok se nagyon kell, hogy legyilkolásszák egymást az emberek. Mégis érdekes volt olvasni, hogy több mint háromszáz évvel ezelőtt sem voltak jobbak az emberek. Azt nem mondom, hogy nem lehetett volna sokkal izgalmasabban megírni, de azért nem volt rossz.

A szereplők közül nem kedveltem meg igazából senkit. És valahogy úgy érzem, hogy erre nem is nagyon volt lehetőség. A főszereplőnővel nem tudtam mit kezdeni, a többiek leginkább csak közömbösek voltak. A gonoszak tettei elég megdöbbentőek voltak, még úgy is, hogy én már nem nagyon lepődök meg semmin az emberekkel kapcsolatban. Egyedül a lelkész váltott ki belőlem reakciót, nyilvánvalóan negatív értelemben. Ennyire gyűlölt szereplővel régen találkoztam, valószínűleg nem kell kifejtenem, hogy miért…

A szerelmi szál számomra erőltetett volt. Még akkor is, ha tényleg minden így történt, ahogyan le lett írva. Még a parancsnokkal való vonzalom érthető volt, de a katonával kapcsolatban nehezen hiszem, hogy valódi érzelmekről lett volna szó. Még a férfi részéről talán, de a nő szerintem csak a megmentőjét látta benne, és ezt vetítették ki szerelemnek. Bár nem húzták túl a dolgot, mégsem hiányoltam volna akkor sem, ha nincs.

Összességében egészen szórakoztató könyv volt, de inkább csak egyszer olvasós. Jobban is meg lehetett volna valósítani. Egyes részek felett mintha átsiklottunk volna, éppen csak említve lettek, pedig én kíváncsi lettem volna némi részletezésre. Az idő múlását is elég furán (sehogy) érzékeltették, amikor már a szigete(ke)n voltak. De egyébként remekül bemutatja, mire képesek az emberek. Főleg, hogy megtörtént eseményen alapul.

Dot Hutchison: Pillangók kertje

Nos, ezt a könyvet nagyon el szerettem volna már olvasni, elég magas elvárásaim voltak vele kapcsolatban. Pontosan én sem tudom, hogy miért, egyszerűen csak a fülszöveg alapján úgy gondoltam, hogy ez egy nekem való könyv lesz, és biztosan imádni fogom. De sajnos ez nem jött be… Messze nem ez volt a legnagyobb csalódást életemben, mégis valami másra számítottam…

A történet tulajdonképpen olyan volt, amilyenre számítottam, bár azért néha felmerült bennem, hogy elég beteg ötlet volt ilyet kitalálni. De a nem normális részem ugyebár pontosan az ilyen dolgokat szereti, szóval ezzel nem volt probléma. Még a kivitelezéssel sem abból a szempontból, hogy tetszett, hogy az egészet az egyik áldozat szemszögéből követhettük végig. Őszintén szólva nekem nem igazán tetszett az FBI-os vonal, hogy néha visszatértünk a jelenben játszódó kihallgatásra, sokkal jobban élveztem, amikor a lány mesélt. És valahogy néha mintha meg is akasztotta volna a történetet a jelenbe ugrálás… Szerintem ezt máshogyan jobb lett volna tagolni, de ez még nem tűnt olyan nagy problémának.

Ami viszont igen, az a túlbonyolítás volt. Egyértelmű, hogy már maga az alaptörténet is kellően beteg volt, önmagában bőven megállta a helyét. Mégsem lett ennyiben hagyva, hanem folyamatosan belevittek egy-egy újabb szálat, újabb beteges dolgot, amitől egy idő után már zsúfolttá, bonyolulttá vált. Számomra például ezek a feleslegek zavaróak voltak, egyértelműen tönkretették az egyébként remeknek induló történetet.

Mindemellett azért számomra voltak benne egyéb hiányosságok is. Például az elkövető valódi indítékáról nem tudtunk meg semmit. Kaptunk valami idióta félmagyarázatot, de az egyszerűen nem fedte le, hogy miért válik valaki ilyenné. Főleg, hogy ha csak az alapokat vesszük, akkor is egy nagyon durva sorozatgyilkosról van szó, és nekem, aki elég sok ilyen könyvet olvas, illetve filmet és sorozatot néz, nagyon hiányzott a tettesről némi információ. A családjáról meg még inkább, mert őket még annyira sem lehetett elhelyezni sehova.

Ugyanígy nem tudtam mit kezdeni magával a helyszínnel sem… Az elején valahogy túllendültem ezen a problémán, és megoldottam, hogy a képzeletemben logikus és egyáltalán kivitelezhető helyszín jelenjen meg. A végén viszont már nem tudtam elvonatkoztatni attól a kérdéstől, hogy „most akkor, hogy is van ez?” Mert bár nem nagyon értek a növényekhez és az üvegházakhoz, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ez valóban megvalósítható…

A végkifejlet szintén a hagyott némi kívánnivalót maga után… Ott mondjuk kicsit megértettem, hogy miért volt szükség a kihallgatós vonalra is, mert a végét tényleg elég jól lezárták ebből a szempontból. Viszont én valami nagyon nagyot ütő fináléra számítottam, amikor valami olyan derül ki, amitől leesik az állam. És végül tényleg olyan fordulat következett be, amire nem igazán lehetett szerintem számítani, de egyáltalán nem volt ütős. Egyértelműen hiányérzetem volt még utána. Ennyi bonyolítás után azért többet vártam volna…

Összességében azt biztosan leszögezhetjük, hogy elég beteg a könyv témája, ami nálam például pozitívum. De sajnos ezt jobban is meg lehetett volna valósítani. Mintha a szerző minden elképzelhető szörnyűséget bele akart volna sűríteni egyetlen történetbe. Kevesebb extra beteg dologgal is jó –vagy éppenséggel jobb- lehetett volna a könyv. Tetszett, de sajnos csalódtam is.

Lars Kepler: A hipnotizőr

Nos... nem is tudom, hol kezdjem az értékelésemet ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is, az elején nem gondoltam volna, hogy valaha is a végére fogok érni. És bár alapszabály nálam, hogy könyvet nem hagyunk félbe, az első néhány fejezet után olyan erős késztetést éreztem arra, hogy félrerakjam (talán örökre), hogy majdnem megszegtem a saját szabályomat. Végül mégsem tettem, és kicsit hősnek is éreztem magam emiatt. Ugyanis ennél idegesítőbb könyvet régen olvastam. Azért a legtöbbnél vannak negatívumok és hasonlók, nyilván nem nyerheti el a tetszésemet az összes, de ezzel nagyon megszenvedtem...

Még a történettel nem is lett volna akkor probléma, bár az, ahogyan elindultunk és ahová végül kilyukadtunk, mennyire nem illlet nekem össze, az is említést érdemel. A végén komolyan emlékeztetni kellett már magamat arra, hogy mi is volt a könyv elején, honnan is indultunk el valójában. És hogy végül mi lett a vége, hogyan alakult a történet, az nagyon durva. Mármint érthetőek az összesfüggések, nem is ezzel van a probléma, egyszerűen csak tényleg olyan volt, mintha egy teljesen lényegtelen dologtól indultunk volna el, és csak a könyv fele után bontakozott ki a tényleges cselekmény. Merthogy igazából ott indult be a történet. Bár az addigra kialakult véleményemet már semmi sem tudta befolyásolni... legalábbis pozitív irányban semmiképp. De egyébként valóban a tíz évvel korábbi események követésekor kicsit úgy éreztem, hogy na, talán most akkor történik benne valami kevésbé unalmas is. Ami azért vicces, mert egyébként mindig volt benne valami fordulat, csak a töltelékrészek tették iszonyúan unalmassá és vontatottá. Részemről körülbelül a könyv felét meg lehetett volna spórolni, és úgy jártunk volna a legjobban... Egyébként pedig a visszatekintés után megint ugyanott lyukadtunk ki, megint minden vontatott volt, és megint azt hittem, sosem lesz vége.

És akkor most megejteném azoknak a bizonyos negatívumoknak a felsorolását... Az, hogy ez a regény is tele volt felesleges leírásokkal, lényegtelen részletek hosszas ecsetelésével, egyes jelenetek folyamatos és többszöri ismétlésével, már komolyan szinte említést sem érdemel. Ugyanis ezek számtalan könyvnél előfordulnak. Ettől még nem viselem őket jobban, de azért segít, ha amúgy jó az adott regény. Itt azonban szinte ez számított a legkisebb rossznak... Ami nagyon hamar feltűnt, és nagyon hamar idegesíteni is kezdett, az végül is összefügg az előbb említett ismételgetéssel. Csakhogy ez leginkább abban tűnt fel, hogy a szereplők gyakorlatilag állandóan üvöltöztek/kiabálta/ordítoztak egymással. Még akkor is, ha ezt semmi sem indokolta. Szerintem az egész éves olvasmányaiban nem találkoztam ennyiszer az előbb említett szavakkal (több szinonímát a könyv nem említ, főleg az üvöltözés volt kiemelve). Mintha senki nem tudott volna civilizáltan beszélgetni, vagy mondjuk egyáltalán ismerni ezt a kifejezést. Mindegy volt, hogy családtagok, idegenek, felnőttek vagy gyerekek, előbb-utóbb (inkább előbb) valaki vagy mindenki ordítozott egymással. Ami azért szerintem egy picit indokolatlan... Ezzel ellensúlyban pedig volt néhány oldal, fejezet, ahol pedig folyamatosan mosolyogtak az emberek... Aztán ez megszűnt ugyan, de akkor, ott nagyon feltűnő volt... És ami még rettenetesen zavart, hogy minden egyes szereplő gyakorlatilag tökéletesen idiótának, gyengeelméjűnek volt beállítva. Hiába nem voltak azok -legalábbis a legtöbbje-, annyira bugyuta, értelmetlen mondatokat adtak a szájukba, olyan lehetetlenük viselkedtek, mintha ez annak a népnek vagy egy zárt közösségnek a sajátja lenne. Egyáltalán nem akarom degradálni a svédeket, de tény, hogy a szereplők rettentő idióták voltak.

A végkifejletnél én már nem nagyon lepődtem meg semmin, és leginkább csak vártam már, hogy vége legyen. Ha jobban belegondolok, érdekes volt a történetvezetés, hogy honnan indultunk, és hova jutottunk, csak sajnos nem lett valami jól kivitelezve.

Összességében nagyon nagy fejtörést okoz, hogy mit kezdjek ezzel a sorozat következő részeivel. Hiába szoktam meg a végére, hiába tudtam már jobban haladni vele, mint az elején, egyszerűen nem tudom, hogy leszek képes rávenni magam, hogy belekezdjek a második részbe. Vagy hogy egyáltalán meg bírom-e majd venni... Rettentően elbizonytalanított, pedig sorozatok esetében azért általában szoktam esélyt adni a többi kötetnek is... Amúgy szerintem egy elég vontatott történet volt, amúgy érdekesnek mondható cselekménnyel. De a felsorolt negatívumok minden érdekességet elvontak belőle.

Jackie Collins: Halálos ölelés

Nos, eléggé megszoktam már JC regényeit, mivel nagyjából egy kaptafára készülnek. Így aztán elvárásaim sincsenek vele kapcsolatban, mert mindegyikről tudom, hogy úgyis pörgős lesz, sok szereplővel, sok különböző szállal. Ennek ellenére azért nem értékelem teljesen egyformán a köteteit. Ahogyan ezt sem, mivel ez most szerintem egy igazán jó történet volt.

Tulajdonképpen a sok szereplő és a sok szál most is bejött, de korántsem volt annyi főszereplője, mint lenni szokott. És a (talán) legnagyobb része a múltban játszódott, és azt egyébként is kedvelem. Viszont az egész cselekmény nagyon izgalmas volt, és nagyon szerettem olvasni. Pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért, egyszerűen csak így volt. Persze az nem volt meglepő, hogy amikor csak olvasni tudtam, elég gyorsan haladtam vele, mert ez az írónő más könyveivel is így szokott lenni. Érdekes volt végigkövetni, hogy a két főszereplő honnan indult el és hogyan építette fel végül az életét. A jelenben játszódó részben már a mellékszereplők szemszögéből is megismertük egyazon estének –illetve inkább csak néhány órának- az eseményeit, ami szintén érdekes volt a maga nemében, bár én addigra kicsit belefáradtam a két főszereplő életébe, ezért némi felüdülést jelentett a többi ember. Bár a nagyon mellékszereplőket kicsit furcsának találtam, hogy így ki lettek hirtelen emelve, de végül is a befejezéshez mondhatni kellettek.

A végkifejlettel nem voltam teljesen megelégedve. Bár a szerző mindig boldog befejezéssel zárja a könyveit, itt most ez egészen mézesmázosnak tűnt. És az utolsó fejezetek a korábbiakhoz képest összecsapottnak tűntek.

Összességében ez a könyv nekem most nagyon tetszett. Gyorsan lehetett vele haladni, érdekes is volt a maga nemében. A végére talán már kezdett egy nagyon kicsit unalmassá válni, de ez tényleg csak a legvégére volt igaz. A lezárást sem teljesen így képzeltem el, de azért még akadt némi fordulat a végén.

Tabitha Suzuma: Kimondhatatlan

Nos, az első, amit leszögeznék ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy nem én választottam. Egészen pontosan ajándékkönyv volt egy rendelésem mellé. Amikor először elolvastam, hogy miről szól, eléggé meglepődtem, mert még nem találkoztam hasonló témájú könyvvel, de kicsit megkönnyebbültem, hogy nem valami romantikus történetet, esetleg sci-fit, vagy olyasmit kaptam, ami egyáltalán nem az én műfajom. De sajnos végül kiderült, hogy ez sem nekem való könyv…

Nyilván a történet alapján nem lehetne azt mondani, hogy ez bárkinek is kimondottan ajánlott lenne. Persze vannak, akik szeretik a nehezebb témákat, amik például morális kérdéseket vetnek fel. Én is szeretem, ha egy könyv elgondolkodtat, de ebbe egyszerűen képtelenség volt beleélni magam. Tudom, hogy ezzel nyilván mindenki így van, hiszen nem valószínű, hogy ilyesmi egyébként túlságosan sokszor fordul elő a világban. Nem is a konkrét helyzetre gondolok, hanem általánosságban a főszereplők érzéseire. Ami a családi hátterüket illeti, az sajnos egyáltalán nem egyedi. Előfordul, hogy a szülő alkalmatlansága miatt a nagyobb gyerekek kényszerülnek önmaguk és testvéreik (néha a szülő) ellátására, és ennek egyáltalán nem szabadna így lennie. A könyv ebben jó volt: tökéletesen átadta, hogy mit érezhetnek ilyen helyzetben a szülőket helyettesítő gyerekek. Iskolába járnak, próbálnak megfelelni, de egyszerűen meghaladja a képességüket, hogy minden téren maximálisan helyt álljanak. Túlhajszolják magukat, és egyfajta lelki válságot élnek meg. Ennek a leírása volt az, amit díjaztam a könyvben. És sajnos, csak ez…

Ugyanis amiről a könyv valójában szólni akart, az nem jött be. És nem arról van szó, hogy elítélném őket, egyszerűen nem is tudok mit kezdeni a helyzetükkel, hiszen annyira sajátos, hogy ember nincs, aki azonosulni tudna velük. Viszont ez az egész nagyon nem jól lett kibontakoztatva. Már nagyon az elején –körülbelül a család helyzetének és mindennapi életének bemutatása után- azon gondolkodtam, hogy vajon mi fog még történni a többi oldalon… És azt kell mondjam, hogy nagyjából semmi. Ez egy átlagos hosszúságú könyv, amit sokkal hosszabbnak éreztem a valósnál… Talán ha az első száz oldal valamennyire érdekes volt, de valószínűleg ezzel már sokat mondok. Nagyrészt kettő dologgal telt a cselekmény. Egy: a kisebb gyerekek nevelése, iskolába járás, vizsgákra tanulás, az anya nem éppen szeretetteljes emlegetése. Kettő: a két főszereplő totális szenvedése és nyavalygása. Illetve talán még van egy harmadik, amivel ezt a két részt mosták össze: szorongás a jelentől és a jövőtől, valós és képzelt dolgoktól. Igazából az unalomig ismert napi cselekvések még mindig egy kicsit jobbak voltak, mert legalább nem kergettek az őrületbe. A két főszereplő szenvedése viszont annál inkább… Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy több tucat oldalon keresztül csak az ment, hogy egyszer szeretik egymást, aztán valamelyik meggondolja magát, kerülgetik a másikat a lakásban, nem szólnak egymáshoz, aztán végre mégis, és tessék, meg is van a békülés… Ezzel gyakorlatilag olyan, mintha egy nyálas, romantikus regényt foglaltam volna össze, de sajnos nem.  És a lelkükben lejátszódó érzések és gondolatok kinyilatkoztatása sem volt egyszerű eset. Mivel mindkettejük szemszögéből végigkövettük a cselekményt, mindkettejük nyavalygásából kaptunk bőségesen. Egyiküktől is sok lett volna mindez, de így… fárasztó és idegesítő volt.

Mindezek után pedig a végén már épp történt volna valami érdekes (bár meglepőnek aligha nevezhető), akkor sem tudtam már nagyon erre koncentrálni, mert annyira zavaró volt addigra a folytonos nyifogásuk, hogy csak végezni akartam vele. És a váratlannak éppenséggel nem nevezhető fordulat után még kaptunk jó néhány oldalnyi belső lelki kínlódást… Bár talán még ezt éreztem leginkább helyénvalónak. Ez mondjuk így nem teljesen igaz, mert azért bele lehetett valamelyest gondolni a problémájukba korábban is, csak a végével inkább tud azonosulni az olvasó.

Összességében egyértelműen kijelenthetem, hogy magamtól soha nem vettem volna kézbe ezt a könyvet, és valószínűleg jobban is jártam volna. Még a felvetett problémát elméleti szinten érdekesnek is találjuk, akkor sem lett jól megírva a könyv. A rengeteg ismétlés és lelki nyomorgás unalmassá és irritálóvá tette számomra az egészet.

Greg Iles: Harmadik fokozat

ralNos, nem is tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Több kötetét is olvastam már az írónak, és általánosságban vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban. Volt olyan, ami nagyon tetszett, de olyan is, ami szerintem túl hosszúra lett nyújtva. Ebben az esetben sajnos inkább az utóbbi vélemény volt meghatározó…

A történet maga tulajdonképpen nem volt rossz, bár a fülszövegből sejteni lehetett, hogy ez gyakorlatilag egyhelyszínes könyv lesz. Ez így persze nem teljesen igaz, hiszen több szálon futott a cselekmény, ami több helyszínt eredményezett, de általánosságban a sztori fővonala egyetlen helyszínre korlátozódott. Eleinte úgy gondoltam, hogy a szereplők is az elején megemlítettek lesznek majd, de a végére valahogy egyre több embert vontak be a cselekménybe. Azt nem tudnám megmondani, hogy valóban szükség volt-e mindegyikükre, de igazából nem éreztem őket feleslegesnek sem.

Egyébként a fő cselekményszállal kapcsolatban elég vegyes érzéseim voltak. Nem volt rossz, és igazából rendesen ki is lett dolgozva, de mégsem volt az igazi. Az elején kicsit lassabban haladtam vele, nem is tudtam elképzelni, hogy még mi fog történni a könyv második felében. Féltem, hogy csak ugyanazok a dolgok lesznek ismételve, és ez egy kicsit be is jött. Bár mindig volt valami plusz történés, az alap mégis ugyanaz volt: a nő próbál kijutni a házból, mentve a gyerekeit, a férfi pedig folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, miközben úgy viselkedik, mint egy őrült, de néha azért elfilozofálgat… Bár a második felét valahogy már gyorsabban olvastam, inkább az csak játszott ebben szerepet, hogy kíváncsi voltam a végkifejletre. A többi részen inkább csak túl akartam esni. Egyébként ha össze kellene hasonlítani a könyv különböző részeit, leginkább a középső harmadot tudnám kiemelni. Az eleje nehézkesen indult, túl sok minden volt belesűrítve, a vége pedig unalmas volt a rendőrség bevonása után. A közepén legalább még fokozatosan derültek ki dolgok, több vonalon is, még ha olykor voltak is benne ismétlődések.

A befejezés amúgy szintén nem tetszett. Nem is nagyon tudtam megtippelni, hogy milyen végkifejlete lesz végül, de ugyanakkor számítani lehetett valami ilyesmire. Nem is ezzel volt a probléma, csak egyszerűen a túlságosan elnyújtott családi dráma, majd a szintén túl hosszúra nyúlt „túszmentő-akció” után nagyon gyors volt a lezárás. Az epilógus is olyan esetlen volt, pedig tulajdonképpen megfelelően le lett zárva. Mégis úgy gondolom, hogy elfért volna ott még egy-két oldal (főleg, ha előtte jó néhányat megspórolnak a felesleges részekkel és ismétlésekkel)…

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, amiben van ugyan néhány meglepőnek nevezhető fordulat, de összességében szerintem kiszámítható. A férfi és a nő szenvedését én már az elején soknak éreztem, annyira ugyanarról beszéltek állandóan (legyen szó akár párbeszédről, akár egy belső monológról). Értettem a nehezen orvosolható problémájukat, de akkor is idegesítőek voltak egy idő után.

M.J. Arlidge: Bújócska

Nos, ennek a sorozatnak a könyveiben valahogy sosem kell csalódnom. Már legalábbis ami az olvasás gyorsaságát illeti. Amint van alkalmam olvasni, csak úgy peregnek a lapok az ujjaim között, szinte fel sem tűnik, hogy mennyit haladok vele. Ebben mondjuk valószínűleg nagy segítség, hogy rengeteg fejezet van benne, gyakorlatilag a leghosszabb fejezet talán ha négy-öt oldalt kitesz. Volt olyan kötet már, amiben zavaró volt, de itt annyira nem. Mert most tényleg egymás mellett zajlottak az események, és jó volt folyamatosan végigkövetni mindegyiket.

A történet most sem volt egy leányálom, bár azért a korábbi brutalitásokhoz nem ért fel. Valahogy most úgy éreztem, hogy inkább a börtönélet volt hangsúlyom, bár megjegyezném, hogy ezt nagyon jól sikerült ábrázolni. Mivel szerencsére nem ismerem behatóan a börtönök működését és az ott élőket, számomra elég hatásos volt a bemutatása.  Nyilván ez nem egy ismeretterjesztő könyv, de egy krimihez mérten szerintem teljesítette azt a feladatát, hogy megmutassa, hogyan zajlik odabent az élet… Tetszett az is, hogy tényleg senkit nem kíméltek benne. Két dolog volt azonban, ami nekem kicsit zavaró volt. Egyrészt néha kicsit esetlenek voltak benne a párbeszédek, valamint néhányszor olyan érzésem volt, mintha ismétlést olvasnék egy-egy jelenetről. Másrészt pedig valahogy furcsa volt az idő múlása. A tényleges cselekmény gyakorlatilag egy fél hét alatt játszódott, de néha voltak benne olyan utalások, amikből én azt gondoltam volna, hogy több nap is eltelt közben. Néha furcsának tűnt, hogy valójában mennyi idő telt el.

A végkifejlet egyébként meglepett, én is másra tippeltem a gyilkos kilétét illetően –bár nem annyiszor, mint a főszereplőnő, aki gyakorlatilag már mindenkit meggyanúsított a könyv végére. Nekem egyetlen tippem volt, de persze nem jött be. Aminek azért örülök, mert ezzel megint nem kellett csalódnom a könyvben.

Összességében hozta az előzőek színvonalát, bár az elsőhöz egyik sem ért fel eddig. Izgalmas és nagyon olvasmányos. A börtönélet bemutatása miatt most még érdekesnek is mondható. Emiatt most kicsit kizökkentünk a megszokott eseményekből, mivel eddig mindegyik résznél megismétlődtek ugyanazok a jelenetek, ami egy idő után, azért már unalmas tud lenni. De itt szinte mindegyik megszokott szereplő kimozdult a komfortzónájából, ami sokat javított a könyvön.