Ruth Rendell: Sötéthez szokott szem

Nos, lassan kezdek teljesen biztos lenni abban, hogy mostanában velem van valami probléma, nem pedig a könyvekkel… Az egy dolog persze, ha valamiért nem tetszik egy-egy könyv, amit olvas az ember, de engem az utóbbi időben egyszerűen kiidegelnek azok a könyvek, amiket a kezembe veszek. Az indok mindegyiknél más, amiben megegyeznek az az unalom, de mindig valami más miatt lesznek unalmasak. Természetesen (és szerencsére) akadnak kivételek, de soha ennyi, számomra élvezhetetlen könyvet nem olvastam még, főleg nem ennyire egymás után. Már a kedvenc íróim könyveibe is alig merek belekezdeni, mert ha még azok is csalódást okoznak, hát lehet nem olvasok egy darabig (vicceltem, úgysem tudom megállni, ahogyan félbehagyni sem azokat, amiket valamiért rossznak tartok).

A bevezetőből gondolom már kiderült, hogy ezzel a könyvvel is voltak problémáim. Pontosabban csak problémám volt vele, az elején azt hittem, sosem fogok a végére érni. Aztán valahogy mégis belerázódtam, de ennek oka egészen biztosan nem az volt, hogy élveztem volna… Egyszerűen csak volt időm olvasni, és szerettem volna minél hamarabb végezni vele, hogy valami (sokkal) jobb könyvnek kezdhessek neki.

A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, pontosabban a mennyiségükkel, illetve a kapcsolatrendszerükkel. A könyv első fele csak és kizárólag az igencsak nagy család teljes feltérképezésétől kezdődött, aminek természetesen az égvilágon semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából. Hosszú oldalakon és fejezeteken keresztül másról sem lehetett olvasni, csak a családfáról, amit szerintem az ember már ott helyben el is felejtett. Én megpróbáltam követni a kapcsolatokat, de be kellett látnom, hogy teljesen reménytelen dolog, ráadásul még totálisan felesleges is lett volna. Főleg, mivel abszolút követhetetlen lett egy idő után, és úgy tűnt, mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse, akárkije, de az biztos, hogy kapcsolatban álltak egymással… Néhány rokonsági viszonnyal kapcsolatban még a könyv végén is el tudtam bizonytalanodni, hogy most akkor ki kinek a kicsodája.

És ha esetleg valakinek kevés lett volna a teljes családfa bemutatása, akkor kiteljesedhetett a számtalan többi, legalább ugyanennyire (vagy még inkább) felesleges és lényegtelen névvel és információval. Mindenkiről megtudtuk, mikor született (természetesen a szülők részletezésével), kivel házasodott össze (plusz az illető teljes önéletrajzát), hány gyereke született (plusz az ő történetüket mindezen információkkal), illetve mikor és miben halt meg. Ez már a főszereplők (azaz majdnem a teljes család) esetében is rengeteg haszontalan információt eredményezett, de még ez sem volt elég… Néhány esetben megkaptunk a teljes személyzet névsorát, esetlegesen plusz adatokkal kiegészítve. Amikor már az egyik abszolút mellékszál vonalán megemlített történetben az adott házban dolgozó teljes személyzet névvel és beosztással fel lett sorolva, tényleg majdnem a sarokba vágtam a könyvet. Olyan érzésem volt közben, mintha egy telefonkönyvet olvasnék, ahol a telefonszámokat a rokonoksági viszonyok helyettesítik…

Mindezt pedig még az évszámok is megnehezítették. Ugyanis bár időről időre fel lett tűntetve egy-egy évszám, mégis úgy éreztem néha, hogy kicsit követhetetlen a cselekmény. Bár ez inkább valószínűleg annak tudható be, hogy a jelen és a múlt teljesen összemosódott, nem fejezetenként vagy legalább alfejezetenként váltakoztak, hanem teljesen óvatlanul olvasta az ember, mi történt évtizedekkel korábban, majd hirtelen, egyik bekezdésről a másikra már a jelenben voltunk, és ott folytatódott olykor teljesen mással a cselekmény… Már az első ilyen esetnél teljesen kiakadtam, amikor pedig többször is előfordult, hát nehezen álltam meg, hogy földhöz ne vágjam a könyvet (természetesen sose tennék ilyet).

De hogy még legyen benne zavaró és felesleges dolog, bizony előfordultak benne irreálisan hosszú felsorolások is. Kettőt tudnék konkrétan kiemelni, amik nagyon megmaradtak bennem. Az egyik esetben növények, a másikban ételek voltak hosszasan, körülbelül 6-8 sorban felsorolva, amit természetesen semmi sem indokolt…

Ami még szintén nem könnyítette meg az olvasást (bár nem tudom, létezett volna-e ilyen dolog), az például a néhány elgépelés volt, bár ha nem sok van, akkor még nem szoktam felidegesíteni magam. Ami viszont annál jobban zavart, az a fogalmazás volt, mivel néha úgy tűnt, mintha a fordító nem mindig találta volna a megfelelő szavakat, és valami hasonló hangzásút, de más jelentésűt írt volna a helyére. (Ezt így egyébként csak a sokadik alkalomra tudtam megfogalmazni, mert eleinte csak annyit érzékeltem, hogy olyan furcsa néha egy-egy szó).

A végkifejletről már nem is nagyon tudok mit mondani. Igazából számítottam rá, hogy a vége sem lesz valami nagy durranás, és így is lett. Tulajdonképpen a végére sem derült ki semmi, és azon kívül, hogy részletekbe menően megismertük a családfát, illetve magát az esetet, semmiről nem szólt az egész, és az utolsó oldalon nagyjából annyit tudtunk, mint bárki, aki elolvasta a fülszöveget.

Összességében abszolút borzasztó könyvnek tartom, ami -így utólag belegondolva- nem is szólt semmiről... Elolvastunk egy csomó nevet, meg egy drámai történet előzményét (?), aztán nem történt semmi. Nyilván lehetne boncolgatni a szereplők viselkedését és jellemét, de szerintem senki sem tudja beleképzelni magát a helyzetükbe, egyrészt mert egy teljesen más korszakban játszódik, másrészt pedig annyira elcseszettek benne a szereplők, hogy teljesen lehetetlenné teszik a beleélést.

Volker Kutscher: Tisztázatlan bűnügy

Nos, gyakorlatilag a könyv olvasása közben végig egyetlen dolog járt a fejemben, mégpedig az, hogy valaha a végére fogok-e érni. Ugyanis az elején annyira nem haladtam vele, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy ennek vége lesz valamikor. Nehezen is vettem rá magam az olvasásra, hiszen tudtam, mennyire unalmas, és amikor végre olvastam, akkor sem tudtam túl sok elolvasott oldalt felmutatni. Így aztán egyébként jóval több időnek tűnt, amíg átrágtam magam rajta, a tényleges egy hétnél…

Igazából, már amikor hozzákezdtem, felmerült bennem, hogy egyáltalán miért akartam én elolvasni ezt a könyvet (ezt amúgy máskor is eljátszottam már, úgyhogy időnként újra átnézem a kívánságlistámat, hogy biztos vagyok-e a választásaimban). És hiába állítottam fel saját magamnak azt a szabályt, hogy egyetlen könyvet sem hagyok félbe, ennél azért tényleg erősen rezgett a léc. De, ha már pénzt adtam érte, akkor azért is átrágom magam rajta. És végül sikerült is, de tényleg minden nap feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon befejezem-e valaha is ezt a könyvet…

Ezt a gondolatot leginkább az váltotta ki belőlem, hogy valami rettenetesen unalmas volt. Az elején persze beletelt egy kis időbe, hogy megszokjam a kort és az akkori viselkedést és normákat, de végül is azt mondhatom, hogy ez nem okozott különösebb problémát, sőt a végére abszolút meg is szoktam. Ezen kívül az elejét leszámítva, egy idő után már nem is nagyon tűnt fel, hogy ennyire más korban játszódik, teljesen jól lehetett követni. A történetet azonban korántsem… Mindamellett, hogy jó néhány részen halálra untam magam, tulajdonképpen végig zajlottak benne az események. Viszont szerintem még ezeket is lehetett volna normálisan követni, ha a rengeteg név mellé nem hoznak még be különböző politikai mozgalmakat, csoportosulásokat és hasonlókat, amik tökéletesen összezavarták az egészet, és igazából már meg sem próbáltam ezeket is követni. A nevekkel amúgy nem volt bajom, mivel jó néhány évig tanultam németet, így legalább a szereplők beazonosításával nem kellett megküzdenem. Viszont ami már nem a nyomozással vagy szorosan a rendőrséggel állt kapcsolatban, azt egyszerűen képtelen voltam megérteni, nemhogy megjegyezni. (Valószínűleg az is sokat számított ennél, hogy nem is nagyon érdekeltek…) Amúgy nem lett volna ez rossz, mert az mindig jó, ha egy könyvben zajlanak az események, de itt már ez is túlzás volt.

A főszereplő is végig idegesített, nem tetszett a magánnyomozása, ahogyan próbált minden és mindenki felett állni. Aztán hibát hibára halmozott, szétesett, és csodálkozott, hogy mennyire rossz vége lett mindennek. Én sokkal jobban örültem volna neki, ha ő is valamilyen büntetésben részesül, vagy legalábbis történik vele valami érdekes.

A végkifejlet hű maradt a könyv többi részéhez: minden izgalmat mellőző, végtelenül unalmasan megírt befejezés volt, amiből igazából nem derült ki semmi. A fokozatosan kiderített információkat hagyták lógni a levegőben, egy-két dolgot tisztáztak még az utolsó oldalakon, de amúgy itt sem történt semmi érdekes.

Összességében számomra borzalom volt ez a könyv. Unalmas, érdektelen és sok. Túl sok. Senkinek nem ajánlanám, és erősen kétlem, hogy belevágok a folytatásába.

John Sandford: Vendetta

Nos, nem ez a legjobban sikerült könyve az írónak, de azért nem is a legrosszabb. A könyv tulajdonképpeni előzményeként tekinthető kötethez képest viszont sokkal kevésbé izgalmas. Reméltem, hogy ez is legalább annyira le fog kötni, mint az, de sajnos ez nem jött össze…

A történettel egyáltalán nem volt baj, ha csak azt veszem, akkor egyértelműen egy fordulatos és izgalmas cselekményt kaptunk. Tényleg mindig zajlottak az események, és történt néhány kiszámíthatatlan dolog is. Viszont rettenetes volt a kivitelezése… Jó néhányszor teljesen felesleges információkat kaptunk, például a szereplők öltözködéséről, étkezéséről; vagy ugyanennyire felesleges párbeszédeket folytattak le egymással, amikhez nemhogy nem volt köze a nyomozáshoz (vagy úgy általában bármihez), de kifejezetten idegesítőek és semmitmondóak voltak. Ezen kívül néha kicsit zavarossá vált a történet, nehezen lehetett követni, hogy most akkor ki mit csinált vagy gondolt, és hogyan jöttek rá adott esetben a dolgokra… Ami azonban valószínűleg a legjobban idegesített, az a rengeteg helyesírási, illetve főleg gépelési hiba is nagyon megkeserítette az olvasást. Persze hiba bármelyik könyvben előfordulhat, de itt már nagyon sok volt belőle: tulajdonnév kisbetűvel, felcserélt betűk, kihagyott betűk, eltévesztett nevek, hogy csak néhányat említsek. Lehet egy könyv akármilyen jó, ha ilyen hibákkal van tele, nagyon negatív érzéseim lesznek vele kapcsolatban.

A végkifejlet igazából szerintem már nem nagyon tartogatott meglepetéseket, és bizonyos szinten kiszámítható volt. De szerencsére a könyv egésze alatt folyamatosan voltak nem várt fordulatok, így azok kárpótoltak az egyszerű befejezésért.

Összességében nem volt ez rossz könyv, tényleg végig zajlottak benne az események. Aki olvasta a korábbi köteteket (főleg ennek az előzményét), az biztosan ezt is élvezni fogja.

Katherine Stone: Illúziók

Nos, mivel viszonylag rég (tavaly) olvastam utoljára az írónőtől (és azóta azért megfordult a kezemben pár könyv), el is felejtettem, hogy micsoda szenvedéseket tudnak a műveiben végrehajtani a szereplők... Komolyan szinte már szórakoztató az állandó kínlódásuk (persze inkább kiborító, de néha valamiért inkább jót szórakoztam rajta).

Tulajdonképpen a történet nem is volt rossz, érdekesnek tűnt, hogy hogyan veszi át a testvére szerepét, és persze, hogy mit fog végül kideríteni. Mondjuk erősen a romantikus szálon volt a hangsúly minden esetben, így a nyomozás háttérbe szorult. Igazából a könyv majdnem teljes egészén a szerelmi és egyéb érzelmi szenvedések kerültek előtérbe, az érdemi nyomozás csak az elején és a végén lett kicsit jobban kihangsúlyozva. Mindenesetre egyáltalán nem volt krimiszerű, hiába volt benne sorozatgyilkos. És ha már sorozatgyilkos: azt hiszem, én körülbelül a századik oldalnál voltam majdnem biztos a végkifejletben (nyilván nem szerelmi szálat illetően, az teljesen magától értetődő volt, már a fülszöveg olvasásakor is). Aztán egy kicsit módosítottam rajta, de még így is nagyon hamar rájöttem, hogy ki a tettes, sőt, még az indítékát is sikerült megfejtenem. Ettől nyilván már nem volt annyira körömrágósan izgalmas, de azért nem is lett totál unalmas.

Annak ellenére, hogy könnyen olvasható volt, tartogatott néhány erősen irritáló részt is. Amivel például nem tudtam mit kezdeni, az a paranormális vonatkozás volt. Hogy minek kellett egyáltalán belevinni a történetbe, mintha valami béna fantasy könyv lenne, arra a végéig sem sikerült rájönnöm. Az elején attól féltem, hogy ennek tényleg komoly szerepe lesz a cselekményben, de szerencsére az elejét leszámítva nem vitték túlzásba. Ami viszont tényleg idegesített, azok maguk a szereplők voltak (gyakorlatilag az összes), illetve a kínlódásuk. Az első, ami kiakasztott, az az volt, hogy állandóan mindenki csak a másik szeméből olvasott ki információkat, érzelmeket, mert senki nem volt képes egyetlen normális (vagy őszinte) mondatot kinyögni. Gyakorlatilag a könyv első felében tökéletesen egyforma mondatok, részek követték egymást, amiknek mind az volt a lényege, hogy az emberek a szemeikkel kommunikálnak. De úgy, mintha tényleg valamiféle párbeszédet folytatnának... Ez persze a másik zavaró részre volt visszavezetőhető, nevezetesen, hogy senki nem mondott el senkinek semmit őszintén. Mindenki el volt foglalva a saját nyomorával, és ahelyett, hogy megbeszélte volna őket valakivel, inkább kínlódott magában. És ezzel el is érkeztünk a harmadik irritáló dologhoz: egy idő után már komolyan úgy éreztem, hogy ezek a szereplők igénylik a szenvedést és a fájdalmat, ugyanis mindenki teljes komolysággal meg volt győződve arról, hogy őt senki sem szereti, nem tartja fontosnak, nem érti meg, stb... Ezt egy-egy esetben éreztem, amikor például a szülők hozzállásához volt valami köze, mert az tényleg komoly traumát tud okozni egy életre. De a többi esetben inkább csak egy saját maga által választott kínszenvedésről volt szó.

Összességében egyszer olvhasható, könnyed kikapcsolódást nyújtó könyvnek tartom, ami nem az írónő legjobban sikerült kötetet, de az egészen biztos, hogy nem is a legrosszabb. Rengeteg sablonos dolog van benne, a végkifejlet nulla meglepetést tartogat, totálisan kiszámítható. Aki szereti a romantikus történeteket, annak biztosan ez is tetszeni fog, de szerintem másnak is szórakoztató lehet valamennyire.

Patrick Modiano: Nászút

Nos, egészen biztos vagyok benne, hogy még soha egyetlen könyvnél sem bántam ennyire, hogy pénzt adtam érte… Pedig olvastam pár könyvet, amelyik rettenetes csalódás volt, de ez valahogy még azokon is túltett… Valószínűleg ezt leginkább azzal érte el, hogy az égvilágon nem szólt semmiről. A véleményeket elnézve úgy tűnik, bennem van a hiba, mert mindenki rettenetesen imádja ezt a könyvet. Ezek szerint számukra volt valami mondanivalója, én viszont végig untam. Kicsit reméltem, hogy a végére körvonalazódik valamiféle történet, de valójában tudtam, hogy erre hiába várok. Úgy tűnik, maradnom kell az angol, amerikai íróknál, mert múltkor a spanyol, most pedig a francia verte ki nálam a biztosítékot…

Magát a történetet, elég nehéz lenne véleményezni, ugyanis én fenntartom, hogy ilyesmit keresve sem találtam benne. Hirtelen elkezdődött, aztán majdnem két évtizedet ugrottunk az időben, de még akkor sem volt szó semmiféle nyomozásról, csak egy megfáradt ember nyomorúságáról, aki nem tud mit kezdeni magával. És valóban nem tudott, hiszen másból sem álltak a vele kapcsolatos részek, csak hogy idement meg odament, ide ült be, ott evett, stb… Ha épp nem egy teljesen értelmetlen „nyomozással” volt elfoglalva, akkor az életén kesergett, de azt sem értem, hogy minek, mert amiért még az egyik pillanatban szenvedett, azt a következőben legszívesebben visszacsinálta volna…

A másik idősík sem volt sokkal szórakoztatóbb… Tulajdonképpen ez életem legnyomasztóbb könyve, abban az értelemben, hogy igazából semmiféle érzelmet nem mutatott egyetlen szereplő sem. Néhány ember gondolatait megismertük ugyan, de azt is csak nagyon felületesen. (Amúgy semmi bajom a nyomasztó hangulattal, sőt jobban is szeretem, mint a happy endes befejezést, de itt borzalmas volt).

Valójában egyik szereplőről sem tudtunk meg semmit sem: hihetetlenül elnagyoltan be lett mutatva az életük, de hogy pontosan hogyan kerültek egy-egy adott helyzetbe, nem derült ki. Ahogy az sem, hogy egyes felidézett részek között eltelt (elég nagy) időintervallumokban mégis mit csináltak. Igazából olyan volt, mintha ez a néhány oldal, ami a könyvet jelentette egy hosszabb kötet néhány fejezetét alkotná, és majd még később bontakozik ki normálisan a történet…

Végkifejletről nem is beszélnék, hiszen semmi ilyesmi nem volt benne. Tulajdonképpen ezzel totálisan illett a könyv többi részéhez. Sem közben, sem a végén nem tudtunk meg semmit. Belegondolva nekem egyetlen kérdésem sem lett megválaszolva benne.

Összességében ez a könyv borzasztóan idegesített már az olvasás közben is, és idegesít így utólag is. Közben azért, mert tudtam, hogy végig ilyen marad, nem fog szólni semmiről; utána pedig azért, mert abban a nem sok időben is, amíg ezt olvastam, foglalkozhattam volna egy másik könyvvel is, ami talán nem idegesít elejétől a végéig. Nagy szerencséje ennek a kötetnek, hogy mániákus könyvmoly vagyok, ezáltal semmilyen formában nem bántalmazok könyveket, ugyanis ennél erősen felmerült bennem pár lehetőség… De maradok annál, hogy amint lehet, túladok rajta, ne is lássam többet.

Tom Rob Smith: A tanya

Nos, megint sikerült beleszaladnom egy olyan könyvbe, amelyikkel nehezen tudtam megbirkózni. Az elején konkrétan úgy voltam vele, hogy abbahagyom, mert nagyon nincsen kedvem hozzá. De egyrészt alapszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet, másrészt pedig egy kicsit beindulni látszott a történet, mégiscsak tovább olvastam. Reméltem, hogy talán csak az eleje volt ennyire nehézkes, utána izgalmassá válik és majd a végén következik be valami nagy áttörés.

Hát, tulajdonképpen némiképp valóban izgalmasabb lett egy idő után, de részemről az első néhány fejezetet nem is nagyon volt nehéz überelni, annyira unalmasak és nehezen emészthetőek voltak. Nem történt bennük semmi, csak egy nyugdíjas korú nő zagyva történetelmesélését olvashattuk… És abban is gyakorlatilag állandóan ugyanazt: hogy mindenki ellene van, és mindenki egy nagy összeesküvés résztvevője. Az, hogy ezt miért képzelte így, tulajdonképpen még a végkifejlet ismeretében sem egyértelmű számomra… A történet-elbeszélés sem jött be nekem annyira, nagyon sűrűn volt a tagolás, ami szerintem csak túlbonyolította a dolgot. Ráadásul ezzel, hogy a nő szemszögéből ismertük meg gyakorlatilag a teljes történetet, tényleg csak üldözési mániában szenvedő ember képzelgéseinek tűnt, habár nyilvánvaló volt, hogy ennél többről lesz szó… Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy negatívam ítéljem meg a könyvet. Aztán valahogy mégis sikerült egy kicsit érdekesebbé tenni a cselekményt, így már az olvasása sem bizonyult annyira szörnyűnek. Viszont végig arra vártam, hogy mindezek után majd kapunk egy szépen összefoglalt befejezést, amiben minden mozaikdarabka a helyére kerül. Ez viszont sajnos elmaradt…

A végkifejlettel számos problémám akadt. Egyáltalán nem foglaltak össze benne semmit, sőt, szerintem csak még nagyobb kuszaságot csináltak vele. Persze, néhány dologra fény derült, amiknek egy része kellett a történet teljessé válásához, némelyiket azonban nem tudtam hova tenni… Kaptunk információkat, amikkel néhány szálat sikerült elvarrni, néhány kérdés azonban teljesen nyitott maradt (sőt, szerintem új kérdések is felvetődtek). Sőt, kicsit úgy érzem, mintha nem is tudtunk volna meg végül semmit, mert bár kiderült egy s más, egyiknek sem lett következménye. Lehet, hogy csak velem volt a probléma, hogy igyekeztem minél hamarabb a végére érni, ezért már nem volt türelmem az egészet végiggondolni, hogy mi miért történt, de valószínűleg pont ez írja le legpontosabban, hogy mennyire nem nekem való könyv volt ez.

Összességében megint bebizonyosodott, hogy a „sztárolt” könyvek valahogy nekem nem jönnek be. A könyvön és az interneten található vélemények szinte egytől egyig dicsérik a kötetet, én viszont egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy másoknak mi tetszett benne ennyire. Számomra unalmas volt, amikor pedig végre valami izgalmat tudott felmutatni, az sem tartott sokáig, és a vége megint elrontott mindent.

Patricia Cornwell: Nyom nélkül

Nos, ezzel a könyvvel már megint nagyon megszenvedtem. Pedig amúgy egy átlagos hosszúságú könyv, én viszont legalább a kétszeresének éreztem. Végig úgy voltam vele, hogy csak érnék már egyszer a végére, ami azonban valahogy nem akart eljönni. Konkrétan erőltetnem kellett, hogy olvassam, mert nem szokásom félbehagyni könyvet. Ráadásul amikor hozzákezdtem, eszembe nem jutott, hogy így fogok vélekedni róla, hiszen egy sorozatgyilkosságokkal foglalkozó könyv mikor nem tetszett nekem... Sajnos azt kell mondjam, hogy például most... (Olyannyira, hogy a kívánságlistámon szerepel még egy könyv az írónőtől, ami a fülszöveg alapján még mindig tetszik, de ezek után már nem tudom, hogy bele merjek-e majd vágni...)

A fülszöveg kissé szájbarágós volt, amiből még nem vontam le messzemenő következtetéseket, pedig így utólag kellett volna. Az egész történet száraz, unalmas, nyögvenyelős volt. Arra számítottam, hogy lesz egy izgalmas sorozatgyilkosos sztori, és az ahhoz kapcsolodó nyomozás. Ehelyett azonban egy végig zavaros és rettenetesen érdektelenül megírt cselekmény kaptam, amivel csak nagyon nehezen tudtam haladni. Bár foglalkoztak a gyilkosságokkal, határozottan a legutolsó eset került előtérbe. De még ezzel sem lett volna probléma, hiszen ez általában így szokott lenni, hiszen az a friss. Itt viszont a híres anya miatt volt központi szerepe, amiből aztán lett egy politikai vonal -utólag abszolút feleslegesen. Aztán egy katonai vonalat is  behoztak a képbe -ismét csak totál feleslegesen. Ehhez még hozzájöttek azok a cselekményszálak, amik egyáltalán nem tettek hozzá semmit a történethez, így végül az egész egy nagy érdektelen semmi lett. Már a gyilkosságok és a nyomozás sem tudott lekötni, csak azt vártam, hogy végre a végére érjek. Idegesítettek a felesleges részek: a leírások, a nehézkes párbeszédek.

A végkifejlet szintén nem volt valami nagy durranás. Kaptunk egy tettest, akiről még azt sem tudhattuk, hogy tényleg a valódi gyilkos-e, nem derült ki  igazából semmi lényeges az életéről vagy arról, hogy miért tette azt, amit... Ráadásul szerintem egyáltalán nem került normálisan pont az ügy végére, egy csomó kérdés megválaszolatlan maradt, legalábbis számomra...

Összességében én egy végtelenül vontatott, minden izgalmat mellőző könyvnek tartom, aminek az olvasása számomra kínszenvedésnek bizonyult. Egy egyébként érdekesnek tűnő témát hihetetlenül unalmasan sikerült tálalni. A különböző cselekményszálak, a nyomozás és az egész könyv zavaros és unalmas volt.

Joseph Finder: Eltemetett titkok

Nos, kicsit nehéz belekezdenem az írásba, mert nem igazán tudom, mit is mondhatnék a könyvről. Igazából valószínűleg az volt a probléma, hogy szinte egyáltalán nem kötött le a cselekmény. Számomra egyenesen unalmas volt, ráadásul a végére eléggé meg is lett bonyolítva, úgy, hogy semmilyen nagy fordulat nem következett be benne. Ennek ellenére valamiért elég gyorsan haladtam vele: a számomra érdektelen téma ellenére is könnyen olvasható volt.

Valójában tényleg se a maffiával, se a kormánnyal, se más említett témákkal nem tudok mit kezdeni, de azért kis dózisban elviselem őket. Itt azonban folyamatosan megjelentek, és egy idő után már csak a végére akartam érni a könyvnek. Se az emberrablással és fogva tartással, se a nyomozással, se a bármi mással foglalkozó részek nem tudtak rendesen lekötni, csak gépiesen olvastam egymás után az oldalakat. Ráadásul igencsak idegesített, hogy egyes fejezetek végén, csak utalás volt arra, hogy fontos információk derültek ki a nyomozással kapcsolatban, aztán oldalakkal vagy éppen fejezetekkel később lettek ismét megemlítve.

A befejezés se volt valami nagy durranás, nagyon kiszámítható volt szinte minden eleme. A legrosszabb viszont az volt, hogy nekem valahogy nem is lett rendesen befejezve, mert nekem egy csomó szál elvarratlannak tűnt, egyes kérdésekre nem kaptunk választ, nem lett minden felmerült mozzanat normálisan kifejtve.  (Amúgy pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon annak, akit élve eltemetnek több napra, nem jobb-e, ha inkább meghal, mert szerintem képtelenség, hogy utána teljes életet tudjon élni. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nincs így, de azért például az itteni áldozat nem gyötörte magát túlságosan a történtek miatt…)

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, abszolút nem okozott maradandó élményeket. Se pozitív, se negatív értelemben, annyira érdektelen volt számomra az egész.

Sophie Morgan: Az engedelmesség naplója

Nos, be kell látnom, hogy nehéz erről a könyvről írni, de valószínűleg nem csak én vagyok így ezzel. Legelőször is leszögezném, hogy egyáltalán nem tartom magam prűdnek, ámde az is biztos, hogy a könyvben leírtak nagyon-nagyon távol állnak tőlem. (Ezt persze eddig is tudtam, de most már egészen biztos lehetek benne.) És ezt mindkét irányba értem, tehát nem vetném alá magam senkinek, de a dominaszerep se vonz.

Történetről nyílván igazán lehet beszélni, hiszen igazából a szexuális aktusokon kívül nemigen történt benne semmi. Mivel önéletrajzi regény (elvileg), ezért ez talán bocsánatos bűn, hiszen –ahogyan az írónő is leírta- a szexuális beállítottságán kívül semmi említésre méltó nem történt vele. És tulajdonképpen nem is nagyon számítottam másra, hiszen az egyértelműen erotikus címkéjű regényeknek nem is a nagy bölcsességekről kell szólnia. Ennek ellenére azonban sajnos csalódtam egy kicsit. Ugyanis a történet csak körülbelül a feléig volt érdekes. Onnantól viszont mintha csak ismétléseket olvastam volna. Igazából már addig is jó néhány jelenet ismétlődés volt, esetleg kicsit máshogy megfogalmazva. A feléig viszont ez nem zavart annyira. Utána azonban már nem igazán tudott lekötni. Ráadásul –bár ezzel a típusú szexszel egyáltalán nem tudok azonosulni, addig azért el tudtam olvasni, végig azt mondogatva magamban, hogy „nem vagyunk egyformák, mindenkinek más jön be”, még akkor is, ha totál nem értettem egyet vele. Viszont körülbelül a háromnegyedétől már nagyon brutális szinteket öltött a domina-alávetett szerep megjelenése, és néha komolyan rosszul voltam a jelenetektől… Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez nem prűdség miatt volt, hanem egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy valaki ilyeneket tényleg megtegyen, sőt élvezzen… (De persze, ahogy szoktam mondani: szerencsére nem vagyunk egyformák, úgyhogy amíg ez zárt ajtók mögött marad és senkinek nem okoz kárt, addig mindenki csinál, amit akar).

A befejezéssel nem tudtam nagyon mit kezdeni. Kicsit mást vártam, és bár lehet sejteni, hogy végül hogyan alakult a történet, mégsem volt benne semmi egyértelmű. (Ezen kívül a kezdőjelenettel megint csak bajban voltam, mert utólag furának tűnt, nem érthető, hogy ott kivel is volt a főszereplő).

Összességében erotikus könyvnek abszolút jó, könnyen olvasható. Engem mondjuk határozottan zavart a rengeteg ismétlődő jelenet, és számomra úgy tűnt, hogy a szexnek a leghagyományosabb módja szerepel a legkevesebbszer. Ezt azért elég furcsának találtam, főleg úgy, hogy ezen kívül minden más rengetegszer előfordult benne.

Charlotte Rogan: Mentőcsónak

Nos, ebben a könyvben rettentő nagyot csalódtam, még úgy is, hogy nem voltak vele szemben nagy elvárásaim, mivel nem gondoltam, hogy kellene, hogy legyenek… A fülszövegben sejtetett cselekményre számítottam, de sajnos nem megfelelően (mondhatni borzalmasan) lett kidolgozva…

A megpróbáltatásokat egy olyan személy szemszögéből követhettük végig, aki eleinte csak semleges volt számomra, a végén viszont már egyenesen ellenszenves. Idegesített a naivitása, a határozatlansága, a befolyásolhatósága, és úgy egészében az élethez való hozzáállása is. Bár így utólag belegondolva jóformán semmit sem tudnék róla elmondani, mert az elszórt információk alapján sem derült ki róla semmi lényeges, például, hogy milyen döntéseket hozott meg és miért… Ez mondjuk az egész könyvre igaz volt, mivel azon kívül, hogy néha elnagyoltan, néha meg aprólékosan részletezve el lett mesélve a megpróbáltatásuk, semmi sem történt benne. Ezt úgy értem, hogy egy csomó kérdés és rejtély felmerült a történet során, de ezek egyikére sem derült fény. Egyetlen ilyen eset is zavaró lehetne, itt azonban nagyon sok volt belőle (például: miért volt robbanás a hajón, mi lett a férj sorsa, stb.).

Ezen kívül maga a cselekmény is borzasztóan lett felépítve. Ide-oda csapongott az időben, tette mindezt a fejezeteken belül. Így persze nagyon hihető volt, hogy a nem túl szimpatikus szereplő naplóját olvassuk, és ezért mellőz mindenféle logikátlanságot, de ettől még nagyon rossz megoldásnak tartottam, sokszor zavarossá tette az olvasást. Ahogyan a szereplők is, ugyanis egyikük sem volt megfelelően bemutatva, csak néhány részletet közöltek róluk, aztán már jött is a következő. Lehetetlen volt akár csak a legcsekélyebb módon is megjegyezni őket. A viselkedésükről sem sok szó esett, pedig valamiféle jellemábrázolást igazán elkélt volna… Egyébként pedig –gondolom a más kornak köszönhetően- nekem a szereplők viselkedése sem volt hihető. A mostani időkben egészen biztos, hogy sokkal hamarabb egymás ellen fordulnának az emberek, és mindenki csak és kizárólag a saját életéért küzdene, minden egyéb körülményt figyelmen kívül hagyva. (Az más kérdés, hogy nyilván ez okozná nagyon hamar a vesztüket, de nem filozofálgatok…). Nyilván abban a korban még nagyon máshogy viselkedtek és gondolkodtak az emberek, így ezt tulajdonképpen nem tudom hibának felróni.

A végkifejletre nem is nagyon tudok mit írni, nem volt semmi extra benne. Addigra különben is már csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: minél hamarabb a végére érni ennek a hihetetlenül idegesítő és rettenetes könyvnek.

Összességében azt tudnám mondani, hogy kár volt megírni ezt a könyvet. Nyilván nem mindenki vélekedik úgy róla, ahogyan én, mégsem ajánlanám senkinek, mert ezt a témát sokkal érdekesebben is meg lehetett volna fogalmazni.

John Sandford: A Hold árnyéka

Nos, ez a könyv kicsit eltért az író másik sorozatához képest... Lehet, hogy azért, mert ez még csak az első része, de valahogy nekem nem tűnt túlságosan összeszedettnek. És igazából pont ebben a részben kellene alaposan kidolgozottnak lennie a főszereplőnek, de ez valahogy elmaradt. Nem igazán került bemutatásra, pedig a másik könyvsorozatában elég fontos szerepe van a főszereplő jellemének, viselkedésének...

Amúgy a történet nem volt rossz, tetszett, hogy többféle gyilkosság is volt benne. Felesleges részek szerencsére nem voltak benne, viszont a tagolása egyszerűen borzalmas volt... Az megszokott, hogy egy-egy könyvnél nemcsak fejezetek szerint van tagolás, hanem azokon belül is, amivel semmi probléma nincsen. Itt viszont totálisan indokolatlan volt, ugyanis olyan bekezdések között voltak sorok kihagyva, amik szorosan összekapcsolódtak, sőt olykor egy párbeszéd részét képezték... Simán lehetett tovább olvasni őket, a tagolás csak zavaróvá tette az ezt.

A szereplőkkel nem nagyon lehetett mit kezdeni, igazából senki nem került bemutatásra, még a főszereplő sem. A rengeteg szereplő egy idő után kicsit megkavarta a történetet, olykor kellett egy kis idő, hogy eszembe jusson, ki kicsoda és milyen szerepet tölt be a cselekményben.

A befejezés számomra elnagyolt és zavaros volt. Addigra már annyi mindenkit belekevertek, hogy kicsit követhetetlenné vált a cselekmény. Annak ellenére, hogy elég egyszerű olvasmány volt, nem lett túlságosan kifejtve az indok (bár természetesen könnyen ki lehetett következtetni). A végén már úgy tűnt, hogy minden egyes szereplőnek volt valami köze az ügyhöz, és a valódi tettes már alig kapott szerepet. Ennyi nyomozás és haláleset után szerintem elég hirtelen és buta módon lett lezárva...

Összességében nem volt annyira rossz könyv, egyszer el lehetett olvasni, de van az írónak sokkal jöbb kötete is.