Chris Carter: Kivégzés

Nos, az előző –és egyben első- része ennek a sorozatnak nagyon tetszett, ezért voltak elvárásaim, amikor nekikezdtem az olvasásnak. Csak remélni mertem, hogy hasonló színvonalú lesz az előzővel, és szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom. Mindkettő kellően beteg és nagyon izgalmas volt.

Itt olvasóként igen hamar tisztában lehetett lenni bizonyos dolgokkal, legalábbis a nyomozókhoz képest. Ez lehetett volna zavaró is adott esetben, de szerencsére erről szó sem volt. Hiába tudtuk, hogy mi alapján gyilkol a tettes, mégis okozott elegendő izgalmat, hogy vajon ki lesz a következő áldozat és, hogy azt mekkora brutalitással fogja megölni. Na, meg persze az indíték sem volt teljesen egyértelmű. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit talán idegesítő volt, amikor a nyomozók rájöttek valamire, és utána csak kisebb-nagyobb szünetek után derült ki, hogy pontosan mit is találtak. Nem várom el, hogy minden információt azonnal rágjanak a számba, de valahogy ezt a megoldást sem tudom megszokni, pedig előszeretettel alkalmazza több szerző is. Ezen kívül a fejezetek tagolásával sem voltam kibékülve, mert szerintem csak feleslegesen elvágtak vele részeket. Igen sokszor konkrétan egy párbeszéd közepén kezdődött ú fejezet, holott ezt a világon semmi sem indokolta…

A végkifejlet egyébként nem volt rossz, viszont szerintem elég sok dolgot jóval előtte ki lehetett következtetni. Az elkövető személyére már néhány oldallal korábban rájöttem, illetve a másodlagos gyilkos pedig már körülbelül a könyv közepén száz százalékra tudtam. Egyébként ez a szál nemhogy háttérbe szorult, hanem úgy tűnt, mintha nem lenne semmi jelentősége, hiszen egyetlen egyszer lett csak megemlítve a történetben. Aztán egyszer csak végigkövethettük, hogyan szedi áldozatát a gyilkos, és megint ennyit. A végén pedig hirtelen lelepleződött… Jó volt, hogy volt egy ilyen másodlagos szál a cselekményben, de ennél nagyon szerepet is kaphatott volna akkor már.

Összességében nagyon izgalmas könyv volt, bár talán a végét én egy kicsit elnagyoltnak éreztem. Ahogy haladtunk előre a gyilkosságokkal egyre kevesebb részletet tudtunk meg róluk, és ez számomra például zavaró volt. De egyébként az egyik legbrutálisabb könyv, amit eddig olvastam, bár engem igazán a kutyás jelenet akasztott ki. Amúgy méltó folytatása az első résznek, remélem, a többi is hasonló lesz.

Dean R. Koontz: A visszatérő

Nos, néhány évvel ezelőtt jó pár könyvet olvastam az írótól, de valahogy nem rémlik, hogy azok is ennyire az őrületbe kergettek volna. Nyilván nem tetszhet mindegyik, nekem is megvoltak a kedvenceim is, és azok is, amik valamiért nem fogtak meg annyira. Ez viszont hiába hasonlított a többi könyvére, mégis borzasztó volt olvasni…

Maga a történet érdekes lett volna ugyan, de izgalmasra már nem igazán sikerült megírni. Még az eleje legalább valamennyire fenntartotta az érdeklődésemet, de ez nagyjából az első támadásig tartott. Onnantól viszont egyre inkább ellaposodott. Mégsem ez volt az igazi probléma számomra, hanem a nyelvezet és a szereplők. Olyan bugyuta és nevetséges párbeszédek követték egymást, hogy komolyan mondom, éreztem, ahogyan olvasás közben zuhanni kezd az IQ-m… Ez főleg a két főszereplő szerelmesnek készült beszélgetéseire volt igaz, amik azonban számomra nemhogy nem voltak romantikusak, de nem tudtam eldönteni, hogy a földön fetrengjek a röhögéstől vagy inkább falhoz vágjam a könyvet… Néha erőltetett, néha csöpögős, néha nevetséges, néha pedig már szinte fájdalmasak voltak, amiket egymásnak mondtak. Még két tizenévestől is rettenetes lett volna, két felnőtt embertől viszont kimondottan röhejes volt. De persze nemcsak nekik voltak ilyen felemelő beszélgetéseik, igazából majdnem bárki képes volt ilyeneket produkálni.

Sajnos azonban nem csak a szereplők párbeszédeiben mutatkozott meg ez az ügyefogyottság, hanem az egész történetvezetésen is. Példádul elég viccesnek éreztem, hogy egy-egy dologra hamarabb rájöttem, mint a rendőrök. És nem is valami falrengető dologra, hanem egyszerű, logikus gondolkodás alapján is tudtam azt, amire ők viszont körülbelül öt oldallal és rengeteg felesleges töltelékrésszel jöttek csak rá, amikor már gyakorlatilag mindegy volt. És ha már a töltelékrészeknél tartunk, hát abból is volt jó néhány benne. Olykor-olykor fogalmam se volt róla, hogy most vajon miért olvashatunk egy-egy részt ennyire részletesen. De végül a nagy rádöbbenés helyett csak az derült ki, hogy tényleg semmi köze a történethez, és igazából egyáltalán nem is tesz hozzá semmit.

A végkifejlet részben nem volt rossz, sőt ha ez egyébként egy jó könyv lett volna, akkor kimondottan érdekes lett volna a befejezés. Így azonban már voltak benne meglepetések, igazából nem nagyon érdekelt már. Maga a lezárás viszont ismételten nevetséges volt. Hatszáz oldal alatt kibontakoztattak egy történetet, a végére kaptunk még egy-kétszáz oldalnyi feszültséget (már aki), aztán konkrétan nyolc oldalban teljesen vége is lett. Azt hiszem ilyesmire nem nagyon láttam még példát (és nem is nagyon szeretnék)…

Összességében nekem ez most nagyon nem jött be. Pedig tényleg remek sztori lehetett volna, de egyszerűen a kivitelezése pocsék volt. És a felsorolt negatívumok számomra rengeteg levontak a könyv élvezhetőségéből.

Laura Reese: A gyönyör sötét oldala

Nos, ez a könyv aztán jól feladta a leckét, főleg ami a véleményezést illeti... Azt hiszem bátran állíthatom, hogy kevés olyan ember akad, akiből nem vált ki valamilyen reakciót az elolvasása, sőt valószínűleg még azt is meg tudnám tippelni, hogy mi a legfőbb kiváltott érzelem: az undor. Mert hát lássuk be őszintén, egyes jelenetek rendesen kiverhették a biztosítékot a kevésbé finom lelkű olvasóknál is. Így vagyok ezzel én magam is. Igen sokféle könyvet olvastam már, vérfagyasztó krimiket, amikben a tettes gyilkolási kreativitásánál már csak az azokban lelt öröme volt nagyobb, illetve erotikus regényeket, amikben tényleg alig akadt tabu... Volt szerencsém hasonló könyvhöz is, amiben az alá -és fölérendeltség kapott főszerepet (ezt a témát manapság igencsak favorizálják az írók), de ehhez foghatót még nem olvastam... Azt hiszem, nem csak én vagyok úgy vele, hogy ez bizony olykor kiverte nálam a biztosítékot.

Maga a történet egészen érdekesnek is mondható: egy nő nyomozni kezd a húga halálának ügyében, és az igazság kiderítése érdekében szó szerint képes bármire... Ez bizonyos pontig tényleg hihető történet, a megszállottság nem ritka a mai világban, legfeljebb a tárgya változik. Egy idő után viszont már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a nő azért tűrne el mindent, hogy kézre kerítse a tettest. Valóban tetszeni kezdett neki az egész, és mivel elfogadom, hogy vannak olyan emberek, aki élvezik, ha uralkodnak felettük, még ezzel sem volt gondom. De én a könyv végére meg voltam róla győződve, hogy a nő sokkal betegebb, mint a férfi. Az legalább nem kertelt, mindig megmondta, hogy mit miért csinál, mi okoz neki örömet. Nem volt komplett, az egyértelmű, de nem is bújt mindenféle kifogások mögé. Amit viszont a nő csinált, egyszerűen gusztustalan volt. Ténylegesen bármibe belement, még ha néha úgy is tűnt, mintha nem akarná. Nem egyszerűen részt vett a játszadozásokban, megaláztatásokban, hanem kifejezetten élvezte őket. Amivel egy bizonyos szintig még mindig nincs feltétlenül baj. De azért a végére (illetve olykor már a közepén is) voltak olyan jelenetek, amik gyomorforgatóak voltak, mind testi, mind lelki értelemben. Egyszerűen meg sem próbáltam feldolgozni, hogy valaki, hogy lehet képes megtenni bizonyos dolgokat...

Egyébként a szereplőkre visszatérve, még a főszereplőnő húgát emelném ki, aki gondolom a legtöbb emberből sajnálatot váltott ki, belőlem azonban maximum szánalmat. Ugyanis lehet bárki bármennyire magányos, sebezhető és elveszett, egyszerűen mindennek van határa. Az is rendben van, hogy annyira fél attól, hogy egyedül marad, hogy tényleg bármit képes megtenni a másikért. De egyszerűen nem tudok sajnálni valakit, akinek egyetlen porcikája sem kíván bizonyos dolgokat, mégis megteszi a másik kedvéért. Akkor már tényleg jobb volt a nővére, aki ugyan sokkal betegebb, de legalább vállalja, hogy neki ez tetszik... Amúgy még a főszereplőnő barátja érdemel talán említést, aki viszont egyszerűen nevetséges volt. Az, hogy a végén egy férfival jön össze, mert a barátnője elhidegült tőle, komolyan a vicc kategóriába tartozott számomra.

A végkifejlet részben várható volt, részben azonban okozott meglepetéseket. Úgy gondolom, talán mindenki megkapta, ami járt neki.

Összességében nem lett volna ez rossz könyv, ha nem kevernek bele ennyi betegesen undorító szexuális elemet. Bár az biztos, hogy ettől igencsak nehezen felejthető könyvvé vált, ami valamilyen szinten azért pozitívum.

Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd

Nos, sajnos ez a könyv most csalódást okozott… Pedig nagyon szerettem az írónőtől korábban olvasott köteteket, és alig vártam, hogy ebbe is belekezdhessek. De ez most nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

Magával a történettel nem lett volna semmi probléma, elég fordulatos és érdekes  volt. Viszont szerintem rettenetesen el lett nyújtva. Bár folyamatosan zajlottak benne az események, egy idő után mégis olyan érzésem kezdett lenni, mintha ugyanazt olvasnám oldalakon keresztül: megint találtak egy holttestet, a főszereplőnő szenved magában, a férfi főszereplő meg odáig van érte… És igazság szerint ez a három momentum ismétlődött benne folyamatosan, kiegészítve némi családtörténettel, nyomozással, veszekedéssel… Ráadásul a tényleges történet összesen két-három napot ölelt fel, és néha már-már hihetetlennek tűnt, hogy ennyi esemény történjen egyszerre. Ha több napot, hetet vagy akár hónapot ölelt volna fel, akkor még megértem, hogy ennyire el van nyújtva, de így inkább idegesítő volt. És míg egyes részek végtelenül kidolgozottak vagy agyonismételtek voltak, addig akadt jó néhány olyan rész benne, ami felett szinte elsiklottunk és éppen hogy meg lettek említve, pedig ekkora terjedelembe igazán belefért volna, hogy minden kellő odafigyeléssel legyen megírva, és ne legyen ez a fajta kettősség…

Bár a cselekmény egyébként abszolút követhető volt, mégis túlbonyolítottnak éreztem a végére. Állandóan kiderült még valami, ami több évtizeddel korábban történt, és erőltetettnek tűnt a jelenlegi eseményekhez való kapcsolódása. Ezen kívül megőrültem a két főszereplőtől, egészen konkrétan a szerelmük kibontakozásától. Persze a legtöbb krimiben egymásra talál az áldozat és a rendőr/nyomozó/ügynök/stb., és itt sem lett volna ezzel gond, de hogy minden egyes alkalommal, amikor egymás közelébe kerültek, csak arról szólt minden, hogy mennyire odáig vannak egymásért, nagyon hamar az agyamra ment. Főleg úgy, hogy két napja ismerték egymást…

Hatásos végkifejletről aligha lehet ennél a könyvnél beszélni. Mivel rendszeresen derültek ki újabb és újabb információk a nyomozás során, nem éreztem kimondottan izgalmasnak, egyszerűen csak zajlottak az események és kész. A tettes személye sem okozott meglepetést, főleg, hogy addigra már az összes felmerült férfi szereplőt meggyanúsították, így azt vártam volna, hogy valami hatalmas fordulattal egy teljesen más személy lesz a gyilkos. De nem. Az pedig, hogy a végére mennyi minden derült ki ezzel az elcseszett családdal kapcsolatban, szinte már nevetségesnek tűnt…

Összességében bár nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet (ahogyan a szerző többi művét is), sajnos ez nem sikerült. Egy idő után unalmasnak, vontatottnak éreztem, amiben szinte ugyanazok a dolgok történtek, csak néha más volt az áldozat… A két főszereplő közötti szerelmi szálat is túl soknak éreztem, és a történet sem ragadott kifejezetten magával.

Pierre Lemaitre: Téboly

Nos, azt hiszem, én inkább innentől egyetlen könyvet sem akarok majd "nagyon elolvasni". Ugyanis ahányszor olyan könyvet veszek a kezembe, amit már nagyon régóta szeretnék elolvasni vagy a fülszöveg alapján nagyon jónak ígérkezik, mindig kiderül, hogy annyira mégsem volt miért várnom (néhány kivétel azért akadt már szerencsére). Ebben az esetben igazából nem is tudom, hogy milyen érzéseim vannak elsősorban...

Az elején, amikor a női főszereplő szemszögéből ismertük meg a történetet, konkrétan többször is felidegesítettem magam. Bár bizonyos értelemben érdekes végigkövetni egy ember széthullásának történetét, valójában azonban nagyon fárasztó és olykor idegesítő olvasni. A zavaros mondatok, az értelmetlen megnyilvánulások, az olykor időbeli ugrálások miatt egyáltalán nem élveztem a könyv első felét. A másodiknál már javult a helyzet, ott jelent meg végre az igazi gonosz... Ahogyan kibontakozott, hogyan lehetetlenítette teljesen el mindentől a nőt ez a beteg pszichopata, egyszerűen félelmetes volt. Nyilván így már az előtte lévő részek is értelmet nyertek, bár visszatekintve sem lettek kevésbé irritálóak. A közös jelen pedig ismét nem hagyott bennem mély nyomot. Valahogy részemről leginkább az összevisszaság tudta jellemezni, de pontosan nem is tudnám megmondani miért. Egyszerűen ezt az érzést váltotta ki belőlem. Sokszor az sem volt egyértelmű jó néhány soron, mondaton keresztül, hogy most éppen ki beszél.

A végkifejlet sem nyerte el igazán a tetszésemet. Kicsit kevésnek éreztem, bár a helyzet iróniáját azért én is érzékeltem. Azt sem értettem, hogy a nő miért cselekedett úgy, ahogy, mivel számos bizonyítéka lett volna az igaza alátámasztására. Meg ezen kívül is volt még néhány apróság, amit nem egészen értettem, hogy mindazok után, amin átment, hogy történhetett meg... Egyébként azt elismerem, hogy volt benne néhány olyan fordulat, amire nem számítottam, de amúgy számomra maradtak a végén megválaszolatlan kérdések.

Összességében tényleg nem tudom hova tenni azt a művet. A szochiopata részei tetszettek benne, mert tényleg nagyon elvetemült volt, de a többivel nem voltam teljesen kibékülve. Bár megértem, hogy a könyv témája indokolta ezt a fajta zavarosságot, mégis idegesítőnek találom az ilyen könyveket.

Jonathan Kellerman: Gyilkos

Nos, ezzel a könyvvel már megint nem igazán tudok mit kezdeni. Igazából csak az jut róla eszembe, hogy kár volt megírni. Valahogy olyan esetlennek tűnt, mintha csak egy meghosszabbított novella vagy hasonló lenne. Egyébként is elég rövid volt egy regényhez képest, de attól függetlenül valószínűleg ennyi oldalban is ki lehet hozni valami izgalmas történetet. Itt azonban ezt nem éreztem, utólag is nevetségesen rövidnek tűnt.

Történetről aligha tudok beszélni. Annyira rövid időt ölelt fel és annyira bagatell volt az egész (legalábbis számomra annak tűnt), hogy csak pislogtam, hogy most tényleg ez lenne-e cselekmény? Inkább tűnt egy nagyobb történetből kiragadott eseménysorozatnak, mintsem önálló történetnek. A felvezető rész, -amiből megtudhattuk, hogy a főszereplő miért keveredhetett ilyen helyzetbe- túlságosan hosszúra sikeredett, Fejezeteken keresztül csak a régebbi eseményeket idézeték fel. Utána belecsöppentünk a kiváltó események közepébe, és aztán hirtelen már gyilkosságokról volt szó. Összecsapottnak és kidolgozatlannak tűnt.

A szereplőket ugyan bemutatták (bár az előző részekből megismerteket csak felületesen), mégsem éreztem, hogy bármit is tudnék róluk. Egyikükkel sem lehetett azonosulni vagy egyáltalán szimpatizálni, ugyanis a fogalmazásmód és a viselkedésük leírása ezt teljesen lehetetlenné tette. És ha már a fogalmazásnál tartok, kiemelnék még valamit, ami nem tetszett: konkrétan az aluliskolázott (vagy legalábbis annak tűnő) és közönséges szereplőkkel folytatott párbeszédeket, amik az őrületbe kergettek. Értettem, hogy miért volt rájuk szükség, de még így írásban, kitalált szereplőkkel is idegesítő, hogy egyesek tényleg így beszélnek.

A végkifejlet gyakorlatilag hidegen hagyott, az is elnagyoltnak tűnt. Egy-egy részletet még megértettem, hogy hogyan következtettek ki és hasonlók, de egészében véve, az összes többi fejleményhez képest ez is összecsapottnak tűnt.

Összességében ez a könyv most nagyon nem nyerte el a tetszésemet. A feleslegesen és a felületesen kidolgozott részletek váltották benne egymást, és egyik sem pozitívum, így egyben egyenesen katasztrofális. Bugyuta párbeszédek, lényegtelen elemek, elnagyolt karakterek és értelmetlen fordulatok követték benne egymást.

M. J. Arlidge: Szegény kisfiú

Nos, sajnos be kell látnom, hogy az első részhez képest egyre kevésbé tetszenek az írónő könyvei. Ha sorrendbe kellene állítanom őket a tetszés mértéke szerint, lehet, hogy eltérnének a valódi sorrendtől, de az biztos, hogy az első erősen kimagaslik a többi közül.

Ebben az esetben sem lett volna semmi gond a történettel, mert elég érdekes volt, a kivitelezés pedig kellően brutális. De azt veszem észre (vagy most tűnik fel), hogy egyre nagyobb szerepet kapnak a rendőrségi szereplők… Ezzel nyilván nem lenne semmi probléma, hiszen nem árt egy könyv szereplőit valamilyen szinten bemutatni, de itt nem ez történik. Minden részben valahogy eggyel több rendőrségi dolgozót ismerhetünk meg, és néha olyan érzésem van, hogy csak akkor tudnék minden részlettel tisztában lenni, ha szó szerint egymás után olvasnám a sorozat részeit. Ráadásul nem is bemutatva vannak a szereplők, hanem állandóan a saját belső gondolataikkal, vívódásaikkal vannak elfoglalva, ami egyetlen szereplő esetében is idegesítő lenne egy idő után, de így, hogy mindenkinél erről van szó, egyenesen irritáló a dolog…

És ha már a szereplőknél tartunk, én a sokadik részre sem tudom megkedvelni a főszereplőnőt. Sőt, igazából mostanra kezd ellenszenvessé válni, bár magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Ahogyan például ez a könyv befejeződött –bár az igazságtalanságot nem bírom, tehát amiatt érzek némi felháborodást- csak az jutott eszembe, hogy megérdemli a vele történteket, de ezt még én is belátom, hogy egyáltalán nem jogos. Valójában nem csinál semmi rosszat a könyvben, mégis ilyen szintű ellenszenvet képes kiváltani belőlem (és ez nem is a „szabadidős” kényszertevékenysége miatt van, mert azt vallom, hogy mindenki azt csinál magával, ami akart). Az újságírónő az, akitől viszont teljesen jogosan irtózom, egyszerűen lehetetlen és gusztustalan alak.

Ami egyébként még zavart a könyvben –és ez sem újdonság, az előző részeknél is így volt-, az az, hogy valószínűleg nincs még egy olyan könyv, amiben ennyi női nyomozó/rendőr szerepelne, ez még sincs kiemelve. A legtöbb esetben oldalon, fejezeteken keresztül nem derült ki, hogy milyen nemű az illető, mert természetesen csak a vezetéknevükkel szerepeltették őket, a megnevezésükhöz pedig soha nem tették oda a „nő” jelzőt (például nyomozónő). Emiatt megint csak olyan érzésem volt, hogy az író azt várja, a sorozat összes részét egymás után olvassam el, akkor talán képben lennék, hogy ki kicsoda…

A végkifejlet okozott is meglepetést és nem is. A teljes végkimenetelre nem számítottam, viszont fejezettel korábban rájöttem a gyilkos kilétére (aminél egyébként a homlokomra csaptam, hogy miért is nem jöttem rá előbb a címből…). Fordulatokban egyébként szerintem ez most nagyon nem bővelkedett. Voltak halálesetek, volt némi nyomozás ezekkel kapcsolatban, aztán egyszer csak vége lett.

Összességében nekem ez most valahogy nem jött be. A gyilkosságok helyett erősen a fő –és mellékszereplők kerültek előtérbe, nem jó értelemben. Az eleje élvezhetőbb volt, mert ott szerepet kaptak a tényleges gyilkosságok, a végére azonban már mindenki a saját problémájával volt elfoglalva.

Jackie Collins: Szeretők és játékosok

Nos, az biztos, hogy nem ez a legjobban sikerült regénye az írónőnek... Bár megszoktam, hogy nagyjából az összesben ugyanaz van, ez most mégsem nyerte el annyira a tetszésemet. Annak ellenére, hogy ez a legújabban megjelent kötetei közé tartozik, valahogy rosszabbnak és kezdetlegesebbnek tűnt az előzőekhez képest...

Nem is igazán a történettel volt a probléma, mert az tényleg majdhogynem ugyanaz volt, ami más könyveiben. Rengeteg szereplő, aki mind híres és gazdag akar lenni, ha épp nem az már. És természetesen mindegyik fantasztikusan jól néz ki... Ez egy idő után egyébként elég idegesítő tud lenni. Ami azonban a legrosszabb volt számomra ebben a könyvben, az a sok elgépelési és helyesírási hiba. Néha csak egy-egy betű volt hozzátoldva valamely szóhoz, néhol viszont másik személy neve szerepelt, ami viszont már nagyon zavaró volt.

Ez elején egyébként kicsit lassabban tudtam csak haladni, mert csak azzal voltam elfoglalva, hogy meg tudjam különböztetni a három férfi főszereplőt. Ráadásul még újabb és újabb főbb és mellékszereplők jöttek hozzájuk, akiket időbe telt elhelyezni a történetben. Később persze már nem okozott gondot, hogy mikor kiről van szó. De egyébként az elején a történet sem ragadott annyira magával. Olvasmányos volt ugyan, de volt szerencsém már sokkal jobb könyvhöz is az írónőtől.

A végkifejlet gyakorlatilag nulla meglepetést tartogatott. Sőt, már jóval előre tudni lehetett benne mindent, ami fordulatnak volt benne feltüntetve.

Összességében ez most valahogy nem jött be. Kicsit talán túl hosszú is volt, de inkább a nyelvezete idegesített. Lehetett vele boldogulni, mert olvasmányos volt a rengeteg szereplő váltakozása ellenére is.

Iny Lorentz: A remény földjén

Nos, bevallom kicsit csalódást okozott ez a könyv az írónő másik sorozatához képest. Mivel annak eddig mindkét részét szerettem, szívesen vágtam bele ebbe a sorozatba is, de sajnos nem tudta annyira elnyerni a tetszésemet…

Már maga a történet sem kötött le annyira, a másik sorozat kötetei sokkal izgalmasabbak és érthetőbbek voltak. Itt a történelmi részeket egyáltalán nem vitték túlzásba, csak az elején kaptunk néhány oldalnyit belőle. Viszont ezáltal sokkal kevésbé tudtam elhelyezni a korban, mivel régen voltak már a történelemórák. Ráadásul a társadalmi helyzetről és hasonlókról is csak az utószóban ejtettek néhány szót, ami nagyon kevés volt. Nyilván nem túl élvezetes száraz történelmi tényeket olvasni egy regényben, de ha egy ilyen meghatározó korban játszódik, akkor bizony elengedhetetlen némi háttér-információ. Ezek nélkül csak lógott a levegőben az egész.

A cselekmény idősíkjában való ugrálás sem nyerte el a tetszésemet. Természetesen nem azt vártam, hogy a főszereplők teljes felnőtté válását évekre lebontva követhetjük végig, de akkor is túl nagyok voltak az időbeli váltások. Bár legalább mindig az első néhány mondatban kiderült, hogy pontosan mennyi idő is telt el az előző eseményekhez képest. A nagy ugrásokhoz képest egyes részek viszont túlságosan aprólékosan lettek kidolgozva. Olyan volt, mintha egy nagy történetet csak összefoglalóan akartak volna megírni, de néhány apróságot azért megemlítettek volna közben. Ettől nem tűnt túlságosan összeszedettnek. Az elejéhez képest pedig az utolsó harmad pedig nevetségesen részletesen lett leírva. Teljesen feleslegesen lettek részletezve egyes jelenetek, bőven kevesebbel is meg lehetett volna oldani…

A szereplőkkel kapcsolatban sem tudnék nagyon mit kiemelni. Mivel konkrétan csak egyetlen esemény (a napóleoni háborúk befejezése) volt kiemelve a történetben, mindent ehhez kellett viszonyítani. Ami viszont nem ment könnyen. Nagyon nagy szükség lett volna az akkori társadalom és az emberek helyzetének felvázolására, mert így nem tudtam mit kezdeni a viselkedésükkel és szokásaikkal. A két főszereplő szintén nem mozgatott meg bennem túl sok mindent. Teljesen semlegesek voltak, és néha már olyan volt, mintha nem is lenne önálló személyiségük. Ez főleg a nőre volt igaz, aki a végére már eléggé idegesített. Mindig is mások iránymutatásai után ment, nem voltak önálló tettei vagy gondolatai.

A befejezése valószínűleg nem igazán tetszett volna, ha nem tudom, hogy van folytatás. Valamelyest le lett zárva ez a rész is, de azért nyitva hagyott jó néhány dolgot. Bár én néhány gondolatot még olvastam volna arról, hogy mik történtek a kastélyban, miután elhagyták, de gondolom ez nem tartozott a történethez…

Összességében szerintem elég gyenge mű lett az írónő másik könyvsorozatához képest. Az egész írás sokkal rosszabb, rengeteg szóismétlés van benne például. Meg kell hagyni olvasmányos is valamennyire, egész gyorsan lehet vele haladni, de mivel történelmi regény jellege ellenére alig van benne történelem, nem okoz gondot az olvasása. Ugyanakkor izgalmasnak nem mondható, de talán még érdekesnek se. A felsorolt negatívumok sokat elvesznek az élvezhetőségéből. Azért adok esélyt a következő részeinek is majd.

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Nos… hűha… Azt hiszem, ezzel az egy szóval tudnám jellemezni az egész könyvet. Illetve az is teljesen biztos, hogy ez nem nekem íródott, nagyon nem nekem való. Ennek ellenére végigolvastam, mert aranyszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet. De tulajdonképpen azt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olvastam már ennél rosszabbat is, mert itt valahogy nem volt olyan érzésem, hogy mindjárt földhöz vágom és befejem a fenébe. Pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni vele, gyakorlatilag elejéről a végéig. (Lehetséges egyébként, hogy most kicsit jobb a tűrőképességem vagy egyszerűen csak beletörődtem, hogy elég sok olyan könyvbe futok bele mostanában, amivel nem tudok mit kezdeni).

A történet… nos, azt nem mondhatom, hogy nem volt története, mert igenis volt. Inkább a kivitelezésével akadtak problémáim. A háromféle szemszögből végigkövetett cselekménnyel nem volt semmi gond, leszámítva azt, hogy hihetetlen ugrásokat tettünk az időben, és bizony jó néhány fejezetet el kellett olvasni ahhoz, hogy valamennyire követhetővé váljon. Már amennyire követhető volt itt bármi is. Ráadásul az is zavart, hogy a három szemszögből kettő egyes szám harmadik személyben íródott, míg az utolsó egyes szám első személyben. Ha a három szereplő közül ki kellett volna választani egyetlen főszereplőt, akkor egészen biztosan nem az egyes számban beszélőt választottam volna, így ez engem eléggé idegesített. A másik két szereplőnél pedig olykor bizony csak több mondat után lehetett rájönni, hogy most akkor kinek a vonalát követjük, és egyáltalán hol járunk az időben. Valahogy egyébként ezzel kapcsolatban is kettős érzéseim voltak: valamelyest megmaradtak az időrendnél, de néha mégis hiányérzetem volt, hogy valami kimaradt vagy nem lett elég részletesen kitárgyalva. És ha már a részletezésnél tartunk, mindenképpen meg kell említenem még egy idegesítő tényezőt: a felesleges részeket, mondatokat, oldalakat, belső monológokat, visszatekintéseket. Főleg ebből az utolsó kettőből volt rengeteg, amik már a könyv elején is idegesítettek, szóval a végére sem váltak sokkal szerethetőbbé… Elkezdtek egy részt, és körülbelül a második mondatnál áttértek egy még régebben játszódó eseményre, aminek semmi köze nem volt a történethez, de legalább kitett még pluszban egy oldalt… Egy idő után ezeket –bár lelkiismeretesen végigolvastam minden egyes szót- inkább kizártam az elmémből, tudván, hogy úgysem lesz a világon semmi közük a cselekményhez. Ha ezeket a részleteket kivennénk a könyvből, körülbelül szerintem feleennyi lenne a terjedelme (és bőven elég is lenne annyi).

A szereplők… nos, erősen kétlem, hogy létezik ember a világon, aki a legcsekélyebb mértékben is együtt tud velük érezni vagy esetleg szimpatikusnak találta volna bármelyiküket is, beleértve a mellékszereplőket is. De még szerintem a közömbösség sem reális érzés velük kapcsolatban, sokkal inkább valami negatívat társítanék hozzájuk. Egyikük elcseszettebb volt, mint a másik, ennyi beteg embert régen vonultattak fel egy könyvön belül. Tulajdonképpen ez a könyv nem is egy család széteséséről szólt, hanem sokkal inkább erről a három embernek a széthullásáról. Végig érezni lehetett, hogy valami nem stimmel velük, de amik az utolsó, körülbelül száz-százötven oldalban lettek összehordva, az még nekem is nagyon sok volt. Nem is igazán tudom jellemezni, hogy milyen érzéseket váltottak ki belőlem, de valahol az undor és a szánalom határán voltak.

A végkifejlet… tulajdonképpen okozott meglepetést, de sajnos számítottam rá, hogy nem lesz normális befejezése. Egyszerűen nem illet az egész könyvhöz. Ráadásul az utolsó fejezetek már nagyon zavarosak voltak, gyakorlatilag mondatonként képesek voltak ugrálni az események között. Borzasztó volt, alig vártam, hogy vége legyen.

Összességében nekem ez nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Fogalmam sincs, hogy bírtam végigolvasni, mivel már az első néhány oldal után tudtam, hogy bajban leszek vele. Ez a fajta lélektani szétzuhanás egyáltalán nem fogott meg. Ráadásul tele volt felesleges részekkel, amik csak még hosszabbá, unalmasabbá és kuszábbá tették e történetet.

Camilla Läckberg: A prédikátor

Nos, nagyon remélem, hogy nem marad meg az a tendencia, miszerint minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál kevésbé tetszenek... Amit elsőként olvastam (ami egyébként a sorozat második kötete) nagyon magával ragadott, aztán a második kezembe vett könyv már nem volt olyan izgalmas, de azért érdekes volt. Ezzel pedig most bajban vagyok, mivel egyébként nem volt rossz könyv, de az biztos, hogy az eddigi hármasból ez tetszett legkevésbé.

A történettel nem volt semmi probléma, még tetszett is, hogy több szálon futott, elég sok említett szereplő szemszögéből követni lehetett az eseményeket. Érdekes volt, hogy ki hogyan éli meg az egészet, kinek milyen rejtegetni valója van. Viszont a múltbeli szál annyira most nem jött be, mert nagyon kevés volt. Ha már így bevonták a cselekménybe, akkor jobban ki kellett volna dolgozni, vagy hagyni inkább az egészet. Így kicsit hiányos volt, talán csak az utolsó részeknél nem, amik már a jelentben játszódtak, de ugyanazt az eseménysort jelenítették meg.

Ami viszont kimondottan az agyamra ment a történet szinte egészén azok a nem nyomozással kapcsolatos részek voltak, nevezetesen a főszereplő rendőr terhes felesége és annak folyamatos szenvedései. Nyilván elég jól megmutatta a terhesség árnyoldalait, nem is ezzel volt a probléma. Sokkal inkább azzal, ahogyan a sorozatosan felbukkanó vendégeket kezelte. Jó nevelés ide vagy oda, ennyire senki nem lehet mazochista és tehetetlen, hogy az ennyire idegesítő embereket ne utasítsa rendre... Ő meg inkább csak folyton szenvedett és panaszkodott, de azért mindig kiszolgálta őket... A húgával kapcsolatos fejlemények pedig leginkább a nevetséges kategóriába sorolhatóak...

Egyébként a történet velejét adó család szerteágazó viszonyai szerintem a legtöbb embert próbra tehették olvasás közben. Nem mondom, hogy nem telt bele némi időbe, hogy mindenkit el tudjak helyezni a családfán, de mivel annyiszor volt elismételve minden, amennyiszer csak könyvben lehet, így egészen követhető volt. A végére viszont egyszerűen túl sok lett az információ. Gyakorlatilag a család minden ágában kiderült valami nagy titok, és ez így összességében már sok lett nekem.

A végkifejlet valahogy nem okozott akkora meglepetést, szerintem jóval előre sejteni lehetett az összes cselekményszál megoldását. Azért szerencsére voltak benne fordulatok bőven, bár néhány meglepőnek számító esemény vagy információ szintén kiszámítható volt. Ami viszont még nagyon idegesített az főleg a könyv végében volt nagyon érzékelhető: méghozzá az, hogy a rendőrök telefonon lebonyolított beszélgetéseire folyamatosan csak utalgattak, esetenként csak jó néhány oldallal később derült fény arra, hogy miről is van szó pontosan. Ez számomra rettenetesen irritáló volt.

Összességében nekem a sorozat első három része közül ez volt számomra a leggyengébb. Érdekes a történet és vannak benne bőven fordulatok, de az idegesítő részek sokat levontak az élvezhetőségéből. Azért még a többi részről nem mondok le.