Joseph Finder: Eltemetett titkok

Nos, kicsit nehéz belekezdenem az írásba, mert nem igazán tudom, mit is mondhatnék a könyvről. Igazából valószínűleg az volt a probléma, hogy szinte egyáltalán nem kötött le a cselekmény. Számomra egyenesen unalmas volt, ráadásul a végére eléggé meg is lett bonyolítva, úgy, hogy semmilyen nagy fordulat nem következett be benne. Ennek ellenére valamiért elég gyorsan haladtam vele: a számomra érdektelen téma ellenére is könnyen olvasható volt.

Valójában tényleg se a maffiával, se a kormánnyal, se más említett témákkal nem tudok mit kezdeni, de azért kis dózisban elviselem őket. Itt azonban folyamatosan megjelentek, és egy idő után már csak a végére akartam érni a könyvnek. Se az emberrablással és fogva tartással, se a nyomozással, se a bármi mással foglalkozó részek nem tudtak rendesen lekötni, csak gépiesen olvastam egymás után az oldalakat. Ráadásul igencsak idegesített, hogy egyes fejezetek végén, csak utalás volt arra, hogy fontos információk derültek ki a nyomozással kapcsolatban, aztán oldalakkal vagy éppen fejezetekkel később lettek ismét megemlítve.

A befejezés se volt valami nagy durranás, nagyon kiszámítható volt szinte minden eleme. A legrosszabb viszont az volt, hogy nekem valahogy nem is lett rendesen befejezve, mert nekem egy csomó szál elvarratlannak tűnt, egyes kérdésekre nem kaptunk választ, nem lett minden felmerült mozzanat normálisan kifejtve.  (Amúgy pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon annak, akit élve eltemetnek több napra, nem jobb-e, ha inkább meghal, mert szerintem képtelenség, hogy utána teljes életet tudjon élni. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nincs így, de azért például az itteni áldozat nem gyötörte magát túlságosan a történtek miatt…)

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, abszolút nem okozott maradandó élményeket. Se pozitív, se negatív értelemben, annyira érdektelen volt számomra az egész.

Robert Goddard: Leszálló nap

Nos, ez a könyv rettentő unalmas volt... És ezáltal igen nagy csalódás is, hiszen az író előző könyvét nagyon szerettem... Bár mindkettőben rengeteg fejlemény és fordulat volt a végéig, a másiknál valahogy sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt az egész történet. Ennek az olvasása közben viszont nagyon szenvedtem. Főleg az elején adódtak nehézségeim, mivel úgy éreztem, hogy az első száz oldalt se fogom soha elolvasni. Később talán egy picit jobban beindult a cselekmény, bár valószínűleg inkább az akarat hajtott előre, hogy még ebben az életben a végére érjek...

Maga a történet akár izgalmas is lehetett volna, de pörgős cselekmény helyett egy rettenetesen vontatott krimit kaptunk, ami lehet, hogy egyeseknek bejön, nekem azonban nagyon kevés volt. A nyomozást egyáltalán nem találtam érdekesnek, csak szenvedtem vele. Bántóan sok információ állt rendelkezésre, amiknek a nagyrészét egyszerűen meg sem próbáltam feldolgozni. Rengeteg név, település és esemény váltotta egymást, néha-néha visszautalva valamelyikre. Hol egy történelmi vonatkozás szerepelt, hol megemlítettek valami teljesen oda nem illő és használhatatlan dolgot... Ezek után tényleg totálisan feladtam, hogy rendesen követni tudjam az eseményeket...

Ráadásul a szereplők sem voltak szimpatikusak. A nyomozás során előkerült szereplők mind meglehetősen részletesen kerültek bemutatásra, így szerintem nincs ember a földön, aki mindegyiküket rendesen meg tudta volna jegyezni. Viszont ezáltal sem sikerült szimpatikus embert találni közöttük, ha éppen nem sötét titka volt valamelyiküknek, akkor sem lehetett volna normálisnak nevezni... Főszereplőnek pedig (ismét, ahogy az mostanában annyira divatos) egy züllött alakot kaptunk, aki valószínűleg a legkisebb szimpátiát sem volt képes kiváltani bárkiből is.

A végkifejlet a könyv többi részéhez képest bonyolult és hosszadalmas volt. Az utolsó részekig derültek ki titkok, amiket egyébként díjazni szoktam, itt viszont már csak arra tudtam koncentrálni, hogy végre befejezhessem... Tulajdonképpen az egyértelmű, hogy fordulatos volt a cselekménye, és tartogatott nem várt csavarokat, mégsem tudott lekötni.

Összességében én csak olyanoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik szeretik a hosszadalmas nyomozással tarkított, nem túl pörgős krimiket, mert  amúgy szenvedős és unalmas.

Sidney Sheldon: A Domsday összeesküvés

Nos, van amelyik íróban nagyon ritkán kell -és akkor sem nagyot- csalódnom. Ilyen például Sidney Sheldon is, aki még az engem kevésbé érdeklő témákat is meg tudja úgy írni, hogy könnyen tudjam olvasni. Amikor belekezdtem a könyvbe, kicsit féltem a témától, mert hát ugye nem éppen ez áll az érdeklődési köröm középpontjában... De mivel elhatároztam, hogy az író összes művét el fogom olvasni, ehhez is hozzá kellett látnom.

Azt kell mondjam, hogy engem is meglepett, hogy tetszik a könyv. Voltak már más, témában hozzám közelebb álló könyvei, amelyek kevésbé nyerték el a tetszésemet. Azt nem állítom, hogy ez lett tőle a kedvencem, de valahogy még a katonai/politikai szaknyelvi részek sem untattak, bár azért nem is ezek a részek voltak a kedvenceim. A földönkívüliek témája engem igazából egyáltalán nem érint meg, nem nagyon gondolkodtam még el azon, hogy létezhetnek-e vagy sem, de a könyv olvasása során mindenre nyitott voltam, és kíváncsian olvastam el, miként kezelik (kezelnék) ezt a kérdést a nagyhatalmú emberek...

Egyébként a történet is jó volt, a könyv első fele jobban tetszett, ahogyan a főszereplő felkutatta az egyes embereket. Mondjuk egy kicsit hihetetlennek találtam, hogy minden egyes ember pont még a következő hiányzó láncszem nevét, lakhelyét, foglalkozását, akármilyét tudja, amely információ segítségével még pont folytatni tudja a nyomozást. Azt, hogy tényleg mindenkit képes volt megtalálni a legkülönbözőbb módszerekkel igazából nem tartom valószínűtlennek, hiszen nem véletlenül kapott olyan komoly kiképzést... A menekülésre ugyanezt tudom mondani, az egy kicsit talán kevésbé kötött már le, mint az első rész, de ahogyan a főszereplő kijutott a szorult helyzetekből, az elég szórakoztató volt.

A végkifejletnél az összeesküvés legfelső vezetőjének a személye nem okozott meglepetést, már korábban teljesen biztosra vettem, hogy ki lesz az. Egy kicsi fordulat ugyan volt még a végén, de nekem elég hiányos volt a befejezés, néhány oldalt vagy akár csak mondatot szerintem elbírt volna még a könyv.

Összességében én határozottan jó könyvnek mondanám, olyan is bátran elolvashatja akit nem annyira foglalkoztat az ufókutatás (mint például engem).

Allan Folsom: Örök száműzetés

Nos, ezzel a könyvvel rendesen megszenvedtem, annyi biztos... Olykor előfordul, hogy egy kevésbé érdekes téma vagy nem túl jól megírt történet miatt lassabban haladok egy bizonyos könyvvel, de itt legfőképp az oldalszám jelentette a legnagyobb problémát. Persze ezt sem úgy értem, hogy ami már háromszáz oldalnál hosszabb, azzal megszenvedek, mert ha olvasmányosan van megírva, akkor egy hatszáz oldalas regénnyel előbb végezni tudok, mint egy nehézkes és vontatott például krimivel... Ez a könyv viszont tényleg rettenetesen hosszúnak tűnt... Egyetlen szerencséje, hogy a történet az elején felkeltette az érdeklődésemet, csakis ezért nem hagytam abba. Ha már ott sem tudott volna lekötni, akkor egészen biztos, hogy nem szenvedek végig majdnem hatszáz oldalt...

A leírtak fényében tehát maga a cselekmény nem volt rossz. Bár ami a fülszövegben le lett írva, az gyakorlatilag a könyv negyedéig le is zajlott, és nem igazán tudtam elképzelni, hogy mi teszi majd ki a maradék több száz oldalt. Az biztos, hogy ilyesfajta durva politikai és hatalmi csatározásokra és játszadozásokra nem számítottam. Igazából számomra az első harmad volt izgalmas, a másodikkal még szintén elvoltam, a harmadiknál viszont gyakorlatilag a cél lebegett már csak a szemem előtt, hogy végre valahára a végére érjek a könyvnek. Az első részben főleg a gyilkosságok kötötték le a figyelmemet, de még a rendőrség belső ügyeivel sem volt különösebb bajom. Aztán a második rész már kezdett furcsa lenni, de még az is le tudott foglalni. De már ennek a résznek a háromnegyedétől megkezdődött az, ami aztán a harmadikat teljes egészében végig kísérte: nevezetesen az orosz politikai élet, illetve a cári család hihetetlenül részletes ismertetése... Ami mondanom se kell, nagyon hamar untatni kezdett. Ráadásul néha kicsit hirtelen derültek ki benne információk, amiket valaki egyszer csak elárult a másiknak, aztán gyakorlatilag haladtunk is tovább a történetben, egyből beleépítve azt. Utána pedig oldalakon keresztül ugyanolyan vagy legalábbis hasonló dolgokról írtak... Bevallom, hogy már kb. a könyv felétől (vagy előfordulhat, hogy hamarabb, ha már olyan nagyon hosszú volt) a sok politikával és egyéb hatalmi játszmákkal kapcsolatos leíró részeket meg sem próbáltam felfogni. Elolvastam, tudtam, hogy nem marad meg belőle semmi, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy komolyabb figyelmet szenteljek neki. Egyrészt, mert nem érdekelt, másrészt pedig valószínűleg úgyis elolvashattam még később... Illetve úgy voltam vele, hogy valószínűleg a végkifejlet szempontjából nem lesz nagy jelentősége a leírtaknak...

Egyébként ami engem kifejezetten zavart az elején, az a tagolás volt: hogy egy fejezeten belül konkrét időpontokra (óra, perc) le volt bontva a cselekmény, ráadásul néha egy-egy perc eltéréssel csak egy-egy mondat lett leírva... Talán az elején még meg is értettem volna, mert ott lényeges volt az idő, de azért a későbbiekben ennyire talán nem volt fontos az ilyen részletes bontás. Ráadásul miután az ember hozzászokott a részletes időintervallumokhoz, hirtelen nagy léptekkel haladtunk előre a történetben, és egy oldalon belül több hónap is eltelt... Ezen kívül egyébként több helyen is pontatlanságok voltak a könyvben -nem tudom, hogy az író vagy a fordító hibájából-, amik, ha nem is voltak valami eget rengetőek, engem azért zavartak.

Végkifejlet, ha úgy vesszük, nemcsak a könyv legvégén volt, hanem az egyes fejezetek végén is. Az első rész lezárása a gyilkos szempontjából majdhogynem nevetséges volt, szerintem bárki, aki egynél több krimit olvasott már életében (vagy csak elolvasta a fülszöveget...), rájöhetett, hogy mi a helyzet... A második résznél fel sem merült szerintem az igazi csattanó lehetősége. És a végkifejlet, a könyv lezárása sem váltotta meg a világot... Szerintem gyakorlatilag minden lépés kiszámítható volt benne, nem is nagyon lehetett más befejezést elképzelni hozzá...

Összességében rossz könyvnek nem mondanám, mert ha a körítés nélküli cselekményre gondolok, akkor elég jól volt megírva, de bőven elegendő lett volna neki a kevesebb oldal is...

Sidney Sheldon: Összeesküvők / Istenek malmai

Bár elmondhatom magamról, hogy az író -kettő kivételével- minden könyve megvan már a könyvtáramban, néhányat már csak azért vettem meg, mert tényleg nagyon szeretem a műveit, és gondoltam adok esélyt azoknak is, amiknek a fülszövege nem fog meg annyira. Nos, ez is ebbe a csoportba tartozott, de azért nem mondanám róla, hogy rossz volt.

A politikai téma gyakorlatilag egyáltalán nem érdekelt, mert az ilyenekbe sosem tudom rendesen beleélni magam, mivel jóformán nem is nagyon értem. Itt azért nem volt ennyire vészes a helyzet, mert már a könyv lényegét ez a vonal adta, az író nem akart mindenképpen minden részletet tudomásunkra hozni ezzel a világgal kapcsolatban. Ennek ellenére az eleje kicsit laposabb volt, és csak majdnem a legvégén pörögtek fel az események.

Valószínűleg kezd hátránnyá válni, hogy ennyi krimit és ennyi Sidney Sheldon olvasok, mert a cselekmény gyakorlatilag mindvégig kiszámítható volt számomra. A rengeteg elolvasott könyv miatt pontosan tudtam például, hogy amikor a férj szempontjából történtek az események, mi lesz a végkifejlet. Bár nem úgy olvastam végig a könyvet, hogy azon elmélkedtem, ki kicsoda lehet, meg ki állhat a dolgok hátterében, de amint valamin mégis elkezdtem belegondolni, rögtön tudtam mindent. Így kicsit kevésbé volt élvezhető, de szerencsére mégis tartogatott egy nagy meglepetést, ami megdobta számomra a történetet.

A szereplők annyian voltak, hogy lehetetlen volt bármiféle véleményt alkotni róluk, bár a főszereplőnőről kettős érzelmekkel voltak. Egyrészt idegesített a szerencsétlenkedése, hiszen rendben van, hogy egy teljesen új szerepben kell helyt állnia, de azért nehogy már ennyire ne legyen tisztában alapvető dolgokkal... Másrésről viszont tetszett, ahogyan megoldotta a helyzeteket: mindig megtalálta, hogyan képes adni valamit, amiért aztán kérhet is.

Összességében egyszer elolvasható mű, amely egy kevésvé a műfajhoz szokott ember számára bizonyára tartogat meglepetéseket.

David Lindsey: Nincs több esély

Ez volt az első könyvem az írótól, és szerencse, hogy a könyvekkel kapcsolatos egyik fő alapelvem, hogy soha nem rakok le könyvet, vagyis nem hagyom abba néhány oldal elolvasása után, bármennyire is szeretném. Nem tudtam eldönteni, hogy csak én nem vagyok megfelelő hangulatban ehhez a könyvhez vagy csak egyszerűen érdektelen az egész.


Bár a fülszöveg elolvasásakor voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy ez tényleg a megfelelő történet-e számomra, mégis valahogy úgy éreztem, hogy talán nem tartalmaz olyan mértékben számomra kissé kevésbé érdekes részeket, amelyben kormányszervek a főszereplők, de sajnos tévednem kellett. Gyakorlatilag az egész könyvben csak ilyen részek vannak, ami persze talán annyira nem meglepő az előzetes tartalom alapján, de nekem így akkor is nehezemre esett az olvasás. Olyanannyira, hogy még száz oldal felén sem rágtam át magam, amikor igen erősen hajlottam afelé, hogy inkább egy másik könyvet válasszak. De kitartottam, mert előbb-utóbb úgyis a kezembe vettem volna, és reméltem, hogy előbb-utóbb olvashatóbbá válik a történet. Ez a remény némiképp bejött, mert egy idő után valóban mintha kicsit jobban pörögtek volna az események, és nem volt már annyira száraz a sztori. De még így is rengeteg hírszerzéssel, kormányszervekkel és hasonlókkal kapcsolatos dolog került leírásra, amelyek annyira nem érdekelt, a történet szempontjából viszont (sajnos) lényegesek voltak. Az érdeklődés hiányának köszönhetően így csak a leírtak töredékét sikerült felfognom, illetve számtalan leíró résznél halvány lila dunsztom sem volt róla, hogy most pontosan hogyan kellene elképzelni az egyes jeleneteket, ha pedig mégis sikerült, hát jött egy olyan mozzanat, amelytől az egész borult, és már megint nem tudtam hol vagyok. Így eléggé élvezhetetlenre sikeredett az egész mű. Talán, ha jobban érdekelne ez a téma, akkor pozitív írányba tudna változni a megítélésem róla, de így sajnos nagyon szenvedősre sikeredett. Persze a sztori lényegét megértettem, és úgy gondolom, hogy a dolgok a végére mind a helyükre kerültek.

Összességében csak olyannak ajánlom ezt a könyvet, aki nem ódzkodik egy olyan könyvtől, amely töményen tartalmaz informciót a kormányszervekről...

Jeffrey Archer: Megmondjuk az elnöknek?

Jeffrey Archertől nem ez az első könyvem, de biztosan a legunalmasabb...
A Párbaj és A tékozló lány című művekben megismert Florentyna Kane itt sokadrangú mellékszereplő, a fő hangsúly az FBI emberein van. A történet annyi, hogy valakik merényletet terveznek az elnök ellen, és ezt kell megakadályozni, kevesebb, mint egy hét alatt. Ezzel még nem is lenne gond, de számomra végtelenül unalmasan megírt könyv volt, igazából semmi sem tudott benne igazán lekötni.


A főszereplő FBI-ügynökkel semmi probléma nem lenne, ha nem szerencsétlenkedne annyit a szerelemben... Tudom, hogy nem mehet mindenkinek könnyen és egy románc indulásakor még feszélyezettek az emberek, de amit ezek ketten műveltek, rettenetesen idegesítő volt. Florentyna nem sokat szerepelt, de az is mindig tömény politika volt, amit annyira nem szeretek, de az előző könyvekben túl tudtam tenni magam rajta, mert a többi rész legalább érdekesnek bizonyult. A cselekmény ugyebár az elnök elleni merényletet tervezők elleni nyomozásról szól, amelynek elsődleges célpontja valamelyik szenátor. Rengeteg krimit olvastam már és a nyomozás mindig izgalommal tölti el az embert, mert végre megtudhatja, hogy ki is áll az egész hátterében. Nos, erről itt szó sem volt. Semmi meglepetést nem tartogatott a végkifejlet, de nem azért, mert már az elejétől tudni lehetett, hogy ki a tettes, hanem mert annyira lényegtelen az egész, semmi nagy rácsodálkozás nincs, az ember csak egyszerűen tudomásul veszi, hogy jó rendben, ő volt a tettes. Nem minden krimi köti le egyformán az ember figyelmét, de hogy ennyire hidegen hagyja az embert, velem még nemigen fordult elő... Ezen kívül több olyan rész is volt, amit abszolút nem értettem, akárhányszor olvastam el, pedig az egyébként más könyvekben előforduló, számomra nehezebben érhető vagy kevésbé érdekfeszítő részek (politika, katonaság vagy egy-egy szakterület) is mindig érhetőek, egyértelműek lesznek második elolvasásra, ha esetleg első körben még nem tiszta valami. Itt azonban erre sajnos nem került sor.

Összességében nagy unalmas, én nem ajánlanám senkinek sem (bár biztosan akad olyan, akinek tetszene), az egyetlen ok, amiért esetleg elolvasható az, ha valaki direkt rossz krimit akar olvasni...