Max Allan Collins: Szorul a hurok

Nos, tulajdonképpen ezek a könyvek eléggé egy kaptafára készülnek, mert lényegében csak a történetük más. De az eddig olvasott részekhez hasonlóan itt is olyan érzése volt kicsit az embernek, mintha egy forgatókönyvet olvasna. Mintha az író tudná, hogy aki ezt a könyvet a kezébe veszi, az tisztában van a sorozattal is. Márpedig ez valószínűleg tényleg így van, mert anélkül értékelhetetlenek lennének ezek a könyvek... Ezt nem negatív értelemben mondom, mert amúgy nem rosszak ezek, de azért nem is vetekszenek a nagy irodalmi alkotásokkal. Könnyed kikapcsolódásnak bőven megteszik, az biztos, hogy az ember nem erőlteti túl az agyát közben.

Ebben az esetben egyébként a történet kifejezetten tetszett, hiszen a sorozatgyilkosos témát nagyon kedvelem. A régi-új sorozatgyilkos felbukkanása különösen jó volt. A kivitelezés pedig a szokásosra sikerült... Illetve most valahogy nem tűntek annyira elnagyoltnak és erőltetettnek bizonyos részek. Nem mondom, hogy nem voltak benne felesleges mondatok, de itt nem tűntek fel annyira. A fő -és mellékszereplők sem lettek nevetségesen, túlságosan részletesen bemutatva, bár talán a mellékszereplők esetében kicsit belemehettek volna a részletekbe.

A végkifejlet nagy meglepetéseket szerintem nem okozott, de ez legfőképpen szerintem amiatt volt, mert az egész könyv olyan egyszerű. Mármint nyelvtanilag és szerkezetileg. Egyébként talán ennek volt eddig a legnormálisabb, legjobban lezárt befejezése.

Összességében egy fordulatos, olvasmányos könyvecske, ami nem egy kiemelkedő remekmű, de nem is szeretne az lenni. A sorozat rajongóinak valószínűleg elnyeri a tetszését.

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Nos, én valahogy nem vagyok jóban a sorozatokkal. Számtalanszor előfordult már, hogy egy adott írótól először olvasott könyv nagyon megfogott valamiért, és aztán alig vártam vagy legalábbis nagyon kíváncsi voltam a következő, a többi művére is. Viszont a legtöbb esetben, ha az első könyv tetszik, a következő szinte biztosan nem. Vagy nem annyira. Amivel nem lenne feltétlenül probléma, hiszen nem kell minden könyvnek ugyanannyira tetszenie, de amikor egy jó és egy rossz könyvet is olvastam már egy szerzőtől, akkor kétségek fognak el, hogy vajon a harmadikkal milyen viszonyban leszek. Ez mondjuk még sosem tartott vissza attól, hogy egy harmadik könyvet is elolvassak tőle, hiszen a remény hal meg utoljára. De azért igen kellemetlen, amikor szeretni akarsz egy könyvet, de úgy érzed, hogy egyszerűen képtelenség…

Nálam leginkább az tűnik képtelenségnek, hogy valahogy kiolvastam ezt a könyvet. Méghozzá nem is annyira sok idő alatt. Mondjuk nagy szerencse, hogy viszonylag egyben sikerült kiolvasnom, mert ha ezt is csak kb. egy hét alatt, nagyobb megszakításokkal tudtam volna olvasni, biztosan egyetlen szót sem értenék belőle. Még így is nehéz összeszedni, hogy most akkor mi történt…

A sztori tulajdonképpen egyszerű volt… vagyis lett volna egy másik univerzumban. De rettenetesen el lett nyújtva és túl lett bonyolítva. Az elején, még jóval a fele előtt el sem tudtam képzelni, hogy mit akarnak majd kihozni ebből az egyetlen eltűnésből a könyv többi részében. Már akkor kezdtem sejteni, hogy a végére valami iszonyatosan kacifántos valamit fogok kapni. És ez be is jött. Nem hiszem, hogy képes lennék hiba nélkül, értelmesen összefoglalni a lényeget… És ezen nem segítettek az értelmetlen párbeszédek, a végtelennek tűnő környezetleírások, és a megfejthetetlen belső monológok sem…

Egyébként a két főszereplő párbeszédei –vagy egyáltalán megszólalásai- már az előző kötetben is nagyon tetszett, jókat mosolyogtam rajtuk. Ezekből itt sem volt hiány, és talán ezt tudnám a könyv legnagyobb (vagy egyetlen?) pozitívumának tekinteni. Amúgy különösebben egyik szereplővel sem tudtam szimpatizálni, semmiféle érzéssel nem viseltettem irántuk. Mondjuk az anyafigura nagyon durva lett, mármint abban az értelemben, hogy ő például szerintem csak kevesekből nem váltott ki ellenszenvet… Ha úgy vesszük, az összes többi gyilkostól vagy hasonló szereplőtől is negatívabb volt…

A végkifejlet valószínűleg szintén sokaknak nem tetszhetett. Elég durva belegondolni, hogy tényleg így működik a rendszer, még ha nem is mindenhol, de valahol biztosan. Ezt leszámítva engem már nem nagyon ért meglepetésként benne semmi, mert annyira untam már az egészet, hogy csak arra koncentráltam, hogy végre minden a helyére kerüljön, és befejezhessem. Azért erős túlzás lenne azt állítanom, hogy valóban minden kérdésre választ kaptam és felfogtam a történetet, de talán nagy vonalakban megvan. Ha nem nyújtották volna el ennyire, akkor sokkal érthetőbb lenne, de így, mire némileg izgalmas részekhez értünk, már nem sok érdeklődés maradt bennem a történet iránt…

Összességében ez most nem igazán jött be. Voltak benne jó részek, de az egészet nézve vontatott, unalmas, lassú és a végére még kusza is volt. Azért nem adom fel, még próbálkozom majd az író más könyveivel is, hátha…

Max Allan Collins: Floridai ámokfutás

Nos, sajnos azt kell megállapítanom, hogy egyre kevésbé tudnak lekötni ezek, a helyszínelős sorozatokból készült könyvek… Az elején még egészen lelkes voltam, bár azt mindig is beláttam, hogy nagyon a sorozatra alapoz. Viszont most már kezdem úgy érezni, hogy ezeket a könyveket tényleg csak azért adták ki, hogy még több pénzt szedhessenek be a rajongóktól, mert ezek a kötetek önmagukban szinte értékelhetetlenek lennének… Elnagyoltak a szereplők, ehhez képest pedig túlságosan részletezve vannak más apróságok. Ugyanazok a mondatok ismétlődnek, ráadásul már-már bugyuta a szöveg, mintha egy gyengeelméjűnek próbálnának magyarázni valamit. Ehhez képest viszont más részletek pedig túlságosan szakmaiak. Egyszerűen furán van összerakva a könyv.

A történet egyébként nem lett volna rossz, egészen el tudtam képzelni tévében nézett sorozatként. De a végére valahogy kezdett kuszává válni. Ezt lehetséges, hogy amiatt is éreztem így, mert elég nagy megszakításokkal tudtam csak haladni vele –bár igazából néha egyszerűen nem is volt kedvem folytatni. Mindenesetre a történet ugyan követhető maradt, mégis annyi ismétlés és visszautalás volt benne, ami erősen feleslegesnek bizonyult, és csak értelmetlenül bonyolította az egészet…

A szereplőkre nem is nagyon tudok kitérni. Vagy részletekbe menően ki volt elemezve valaki, vagy tökéletesen értelmetlen információkat és adatokat kaptunk róluk. Néhány mondat már szinte nevetségesnek tűnt. Ez igazából az egész könyvre jellemző. Konkrétan találtam benne olyan mondatokat, amik minimális eltéréssel ismétlődtek meg a könyv különböző pontjai. Nem tudom, mennyire gyakorlatlan olvasónak kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel valakinek…

A végkifejlet nyilván valahol borítékolható volt, de azért még volt benne váratlan fordulat is, ami azért nem volt rossz…

Összességében nem tudom eldönteni, hogy tényleg egyre kevésbé tudom értékelni e sorozat alapján készült könyveket vagy csak a nem annyira jókat olvasom, de amiket itt most leírtam, az szinte az összesre igaz volt eddig. Lehet, hogy most csak jobban feltűnt, de lehet, hogy tényleg itt erősebben jelentkeztek a negatívumok. Mindenesetre a történet nem lett volna rossz, de a folyamatos jelenet –és mondatismétlődések, meg a felesleges bonyolítások nem tettek jót neki…

Chris Carter: Kivégzés

Nos, az előző –és egyben első- része ennek a sorozatnak nagyon tetszett, ezért voltak elvárásaim, amikor nekikezdtem az olvasásnak. Csak remélni mertem, hogy hasonló színvonalú lesz az előzővel, és szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom. Mindkettő kellően beteg és nagyon izgalmas volt.

Itt olvasóként igen hamar tisztában lehetett lenni bizonyos dolgokkal, legalábbis a nyomozókhoz képest. Ez lehetett volna zavaró is adott esetben, de szerencsére erről szó sem volt. Hiába tudtuk, hogy mi alapján gyilkol a tettes, mégis okozott elegendő izgalmat, hogy vajon ki lesz a következő áldozat és, hogy azt mekkora brutalitással fogja megölni. Na, meg persze az indíték sem volt teljesen egyértelmű. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit talán idegesítő volt, amikor a nyomozók rájöttek valamire, és utána csak kisebb-nagyobb szünetek után derült ki, hogy pontosan mit is találtak. Nem várom el, hogy minden információt azonnal rágjanak a számba, de valahogy ezt a megoldást sem tudom megszokni, pedig előszeretettel alkalmazza több szerző is. Ezen kívül a fejezetek tagolásával sem voltam kibékülve, mert szerintem csak feleslegesen elvágtak vele részeket. Igen sokszor konkrétan egy párbeszéd közepén kezdődött ú fejezet, holott ezt a világon semmi sem indokolta…

A végkifejlet egyébként nem volt rossz, viszont szerintem elég sok dolgot jóval előtte ki lehetett következtetni. Az elkövető személyére már néhány oldallal korábban rájöttem, illetve a másodlagos gyilkos pedig már körülbelül a könyv közepén száz százalékra tudtam. Egyébként ez a szál nemhogy háttérbe szorult, hanem úgy tűnt, mintha nem lenne semmi jelentősége, hiszen egyetlen egyszer lett csak megemlítve a történetben. Aztán egyszer csak végigkövethettük, hogyan szedi áldozatát a gyilkos, és megint ennyit. A végén pedig hirtelen lelepleződött… Jó volt, hogy volt egy ilyen másodlagos szál a cselekményben, de ennél nagyon szerepet is kaphatott volna akkor már.

Összességében nagyon izgalmas könyv volt, bár talán a végét én egy kicsit elnagyoltnak éreztem. Ahogy haladtunk előre a gyilkosságokkal egyre kevesebb részletet tudtunk meg róluk, és ez számomra például zavaró volt. De egyébként az egyik legbrutálisabb könyv, amit eddig olvastam, bár engem igazán a kutyás jelenet akasztott ki. Amúgy méltó folytatása az első résznek, remélem, a többi is hasonló lesz.

Michael Robotham: Élet vagy halál

Nos… ez egy igencsak furcsa könyv volt számomra. Lehetséges, hogy ez a vélemény némiképpen annak is köszönhető, hogy mostantól az eddiginél kevesebb időm lesz olvasni, így ezzel is elég lassan tudtam csak haladni. De azért így is tudtam követni, csak valószínűleg kicsit tagoltabbá vált, ami olykor zavaró lehet. Egyébként inkább a tartalom miatt éreztem kicsit furcsának.

A történettel nem volt különösebb probléma, bár mielőtt hozzákezdtem volna, csak nagy vonalakban olvastam át a fülszöveget. Így utólag visszaolvasva, nem vesztettem semmit. Egyébként pedig valószínűleg nem kezdtem volna bele ebbe a könyvbe, ha nem egy olyan író könyve, akitől már olvastam jó néhány kötetet. De sajnos ez most annyira nem jött be. Igazság szerint nekem kicsit vontatott és néha kusza is volt a cselekmény. Fejezeteken belül ugráltak, néha hirtelen azt sem tudtam, hogy a múltban vagy a jelenben vagyunk-e éppen. A szereplőkkel sem nagyon tudtam mit kezdeni, mindenki nagyon furának tűnt, akár FBI-ügynök, akár egy jelentéktelen mellékszereplő, akár a főszereplő volt az illető. Lehetséges, hogy a szakaszos olvasás miatt, de néha nem értettem, hogy most ki és hogyan került a képbe. Valamilyen szinten ki lehetett következtetni, de akkor is zavaró volt, hogy nincsenek konkrétumok.

Egyébként, ha már az előbb említettem a szereplőket, akkor nagy általánosságban annyit biztosan el lehet róluk mondani, hogy egyikük sem volt egy megkedvelhető karakter. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért éreztem őket furcsának, egyszerűen csak a viselkedésük, a gondolkodásuk néha nem tűnt túl ésszerűnek. De a főszereplőt mindenképpen kiemelném, ugyanis elég régen olvastam olyan könyvet, amiben sajnáltam volna egy szereplőt. Főleg ennyire. És nem is konkrétan azokért a dolgokért, amik történtek vele az egyébként nem túlságosan hosszú élete során, hanem inkább úgy összességében, az egészért. Annyira nyomorult volt végig, annyira átjött a lapokon keresztül a szenvedése, hogy tényleg elkezdtem sajnálni. Mondjuk ez nálam valahogy inkább negatívumként jelentkezett, mert annyira szerencsétlen és elcseszett volt. Főleg az okok miatt, mert valahogy kicsit képtelenségnek tűnt, hogy ilyen indokok és események hatására lett ilyen. Bár ez is inkább csak azért volt valószínűleg, mert valójában semmi pozitív dolog nem történt ebben a könyvben. Az első oldaltól az utolsóig átjárta egyfajta szenvedés, ami már az elején is kellően érzékelhető volt, de a végére teljesedett ki teljesen.

A végkifejlet nagy meglepetéseket nem tartogatott. Jóval korábban össze lehetett illeszteni szinte az egész történetet. Sőt, olyan dolgot, amit egyébként gondolom, hatalmas fordulatként akartak beállítani, már majdnem a legelején, egy kétsoros párbeszédből tökéletesen ki lehetett következtetni… Úgyhogy igazság szerint számomra nagyon minimális számú fordulat volt benne. Egyébként pedig -lehet, hogy csak én nem koncentráltam eléggé- de szerintem a végén maradt elvarratlan szál és megválaszolatlan kérdés...

Összességében hiába zajlanak benne azért majdnem folyamatosan az események, mégsem lehet egy pörgős könyvnek nevezni. Valamennyire izgalmas (nagyon minimálisan), de azért nem rágja le tőle az ember a körmét, pedig akciójelent azért akad benne. Nekem annyira nem jött be.

Dean R. Koontz: A visszatérő

Nos, néhány évvel ezelőtt jó pár könyvet olvastam az írótól, de valahogy nem rémlik, hogy azok is ennyire az őrületbe kergettek volna. Nyilván nem tetszhet mindegyik, nekem is megvoltak a kedvenceim is, és azok is, amik valamiért nem fogtak meg annyira. Ez viszont hiába hasonlított a többi könyvére, mégis borzasztó volt olvasni…

Maga a történet érdekes lett volna ugyan, de izgalmasra már nem igazán sikerült megírni. Még az eleje legalább valamennyire fenntartotta az érdeklődésemet, de ez nagyjából az első támadásig tartott. Onnantól viszont egyre inkább ellaposodott. Mégsem ez volt az igazi probléma számomra, hanem a nyelvezet és a szereplők. Olyan bugyuta és nevetséges párbeszédek követték egymást, hogy komolyan mondom, éreztem, ahogyan olvasás közben zuhanni kezd az IQ-m… Ez főleg a két főszereplő szerelmesnek készült beszélgetéseire volt igaz, amik azonban számomra nemhogy nem voltak romantikusak, de nem tudtam eldönteni, hogy a földön fetrengjek a röhögéstől vagy inkább falhoz vágjam a könyvet… Néha erőltetett, néha csöpögős, néha nevetséges, néha pedig már szinte fájdalmasak voltak, amiket egymásnak mondtak. Még két tizenévestől is rettenetes lett volna, két felnőtt embertől viszont kimondottan röhejes volt. De persze nemcsak nekik voltak ilyen felemelő beszélgetéseik, igazából majdnem bárki képes volt ilyeneket produkálni.

Sajnos azonban nem csak a szereplők párbeszédeiben mutatkozott meg ez az ügyefogyottság, hanem az egész történetvezetésen is. Példádul elég viccesnek éreztem, hogy egy-egy dologra hamarabb rájöttem, mint a rendőrök. És nem is valami falrengető dologra, hanem egyszerű, logikus gondolkodás alapján is tudtam azt, amire ők viszont körülbelül öt oldallal és rengeteg felesleges töltelékrésszel jöttek csak rá, amikor már gyakorlatilag mindegy volt. És ha már a töltelékrészeknél tartunk, hát abból is volt jó néhány benne. Olykor-olykor fogalmam se volt róla, hogy most vajon miért olvashatunk egy-egy részt ennyire részletesen. De végül a nagy rádöbbenés helyett csak az derült ki, hogy tényleg semmi köze a történethez, és igazából egyáltalán nem is tesz hozzá semmit.

A végkifejlet részben nem volt rossz, sőt ha ez egyébként egy jó könyv lett volna, akkor kimondottan érdekes lett volna a befejezés. Így azonban már voltak benne meglepetések, igazából nem nagyon érdekelt már. Maga a lezárás viszont ismételten nevetséges volt. Hatszáz oldal alatt kibontakoztattak egy történetet, a végére kaptunk még egy-kétszáz oldalnyi feszültséget (már aki), aztán konkrétan nyolc oldalban teljesen vége is lett. Azt hiszem ilyesmire nem nagyon láttam még példát (és nem is nagyon szeretnék)…

Összességében nekem ez most nagyon nem jött be. Pedig tényleg remek sztori lehetett volna, de egyszerűen a kivitelezése pocsék volt. És a felsorolt negatívumok számomra rengeteg levontak a könyv élvezhetőségéből.

Laura Reese: A gyönyör sötét oldala

Nos, ez a könyv aztán jól feladta a leckét, főleg ami a véleményezést illeti... Azt hiszem bátran állíthatom, hogy kevés olyan ember akad, akiből nem vált ki valamilyen reakciót az elolvasása, sőt valószínűleg még azt is meg tudnám tippelni, hogy mi a legfőbb kiváltott érzelem: az undor. Mert hát lássuk be őszintén, egyes jelenetek rendesen kiverhették a biztosítékot a kevésbé finom lelkű olvasóknál is. Így vagyok ezzel én magam is. Igen sokféle könyvet olvastam már, vérfagyasztó krimiket, amikben a tettes gyilkolási kreativitásánál már csak az azokban lelt öröme volt nagyobb, illetve erotikus regényeket, amikben tényleg alig akadt tabu... Volt szerencsém hasonló könyvhöz is, amiben az alá -és fölérendeltség kapott főszerepet (ezt a témát manapság igencsak favorizálják az írók), de ehhez foghatót még nem olvastam... Azt hiszem, nem csak én vagyok úgy vele, hogy ez bizony olykor kiverte nálam a biztosítékot.

Maga a történet egészen érdekesnek is mondható: egy nő nyomozni kezd a húga halálának ügyében, és az igazság kiderítése érdekében szó szerint képes bármire... Ez bizonyos pontig tényleg hihető történet, a megszállottság nem ritka a mai világban, legfeljebb a tárgya változik. Egy idő után viszont már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a nő azért tűrne el mindent, hogy kézre kerítse a tettest. Valóban tetszeni kezdett neki az egész, és mivel elfogadom, hogy vannak olyan emberek, aki élvezik, ha uralkodnak felettük, még ezzel sem volt gondom. De én a könyv végére meg voltam róla győződve, hogy a nő sokkal betegebb, mint a férfi. Az legalább nem kertelt, mindig megmondta, hogy mit miért csinál, mi okoz neki örömet. Nem volt komplett, az egyértelmű, de nem is bújt mindenféle kifogások mögé. Amit viszont a nő csinált, egyszerűen gusztustalan volt. Ténylegesen bármibe belement, még ha néha úgy is tűnt, mintha nem akarná. Nem egyszerűen részt vett a játszadozásokban, megaláztatásokban, hanem kifejezetten élvezte őket. Amivel egy bizonyos szintig még mindig nincs feltétlenül baj. De azért a végére (illetve olykor már a közepén is) voltak olyan jelenetek, amik gyomorforgatóak voltak, mind testi, mind lelki értelemben. Egyszerűen meg sem próbáltam feldolgozni, hogy valaki, hogy lehet képes megtenni bizonyos dolgokat...

Egyébként a szereplőkre visszatérve, még a főszereplőnő húgát emelném ki, aki gondolom a legtöbb emberből sajnálatot váltott ki, belőlem azonban maximum szánalmat. Ugyanis lehet bárki bármennyire magányos, sebezhető és elveszett, egyszerűen mindennek van határa. Az is rendben van, hogy annyira fél attól, hogy egyedül marad, hogy tényleg bármit képes megtenni a másikért. De egyszerűen nem tudok sajnálni valakit, akinek egyetlen porcikája sem kíván bizonyos dolgokat, mégis megteszi a másik kedvéért. Akkor már tényleg jobb volt a nővére, aki ugyan sokkal betegebb, de legalább vállalja, hogy neki ez tetszik... Amúgy még a főszereplőnő barátja érdemel talán említést, aki viszont egyszerűen nevetséges volt. Az, hogy a végén egy férfival jön össze, mert a barátnője elhidegült tőle, komolyan a vicc kategóriába tartozott számomra.

A végkifejlet részben várható volt, részben azonban okozott meglepetéseket. Úgy gondolom, talán mindenki megkapta, ami járt neki.

Összességében nem lett volna ez rossz könyv, ha nem kevernek bele ennyi betegesen undorító szexuális elemet. Bár az biztos, hogy ettől igencsak nehezen felejthető könyvvé vált, ami valamilyen szinten azért pozitívum.

Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd

Nos, sajnos ez a könyv most csalódást okozott… Pedig nagyon szerettem az írónőtől korábban olvasott köteteket, és alig vártam, hogy ebbe is belekezdhessek. De ez most nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

Magával a történettel nem lett volna semmi probléma, elég fordulatos és érdekes  volt. Viszont szerintem rettenetesen el lett nyújtva. Bár folyamatosan zajlottak benne az események, egy idő után mégis olyan érzésem kezdett lenni, mintha ugyanazt olvasnám oldalakon keresztül: megint találtak egy holttestet, a főszereplőnő szenved magában, a férfi főszereplő meg odáig van érte… És igazság szerint ez a három momentum ismétlődött benne folyamatosan, kiegészítve némi családtörténettel, nyomozással, veszekedéssel… Ráadásul a tényleges történet összesen két-három napot ölelt fel, és néha már-már hihetetlennek tűnt, hogy ennyi esemény történjen egyszerre. Ha több napot, hetet vagy akár hónapot ölelt volna fel, akkor még megértem, hogy ennyire el van nyújtva, de így inkább idegesítő volt. És míg egyes részek végtelenül kidolgozottak vagy agyonismételtek voltak, addig akadt jó néhány olyan rész benne, ami felett szinte elsiklottunk és éppen hogy meg lettek említve, pedig ekkora terjedelembe igazán belefért volna, hogy minden kellő odafigyeléssel legyen megírva, és ne legyen ez a fajta kettősség…

Bár a cselekmény egyébként abszolút követhető volt, mégis túlbonyolítottnak éreztem a végére. Állandóan kiderült még valami, ami több évtizeddel korábban történt, és erőltetettnek tűnt a jelenlegi eseményekhez való kapcsolódása. Ezen kívül megőrültem a két főszereplőtől, egészen konkrétan a szerelmük kibontakozásától. Persze a legtöbb krimiben egymásra talál az áldozat és a rendőr/nyomozó/ügynök/stb., és itt sem lett volna ezzel gond, de hogy minden egyes alkalommal, amikor egymás közelébe kerültek, csak arról szólt minden, hogy mennyire odáig vannak egymásért, nagyon hamar az agyamra ment. Főleg úgy, hogy két napja ismerték egymást…

Hatásos végkifejletről aligha lehet ennél a könyvnél beszélni. Mivel rendszeresen derültek ki újabb és újabb információk a nyomozás során, nem éreztem kimondottan izgalmasnak, egyszerűen csak zajlottak az események és kész. A tettes személye sem okozott meglepetést, főleg, hogy addigra már az összes felmerült férfi szereplőt meggyanúsították, így azt vártam volna, hogy valami hatalmas fordulattal egy teljesen más személy lesz a gyilkos. De nem. Az pedig, hogy a végére mennyi minden derült ki ezzel az elcseszett családdal kapcsolatban, szinte már nevetségesnek tűnt…

Összességében bár nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet (ahogyan a szerző többi művét is), sajnos ez nem sikerült. Egy idő után unalmasnak, vontatottnak éreztem, amiben szinte ugyanazok a dolgok történtek, csak néha más volt az áldozat… A két főszereplő közötti szerelmi szálat is túl soknak éreztem, és a történet sem ragadott kifejezetten magával.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

Nos, azt hiszem kicsit szerencse, hogy a helyzet úgy hozta, a második részét olvastam el először ennek a sorozatnak. Az ugyanis annyira tetszett, hogy már alig vártam, hogy majd a további köteteket is kézbe vehessem. Végül viszonylag sok idő telt el, de az elsőnek olvasott könyv után még mindig nagyon vártam a többit. Egy kicsit azonban csalódnom kellett.

Valahogy ez a történet nem volt annyira izgalmas és magával ragadó, mint a másik. Persze itt is gondoskodtak a kellő feszültségről, amit az eltűnt és igen hosszú ideig fogva tartott nő szenvedései voltak hivatottak fokozni, de mégsem volt az igazi. Néha csapongónak éreztem az eseményeket, mintha nem lett volna összefüggés egyes részek között. Úgy tűnt, mintha olykor kimaradtak volna mondatok vagy átugrottunk volna valamilyen részletet. Végül egyébként szerintem nem maradt megválaszolatlan kérdés, de olvasás közben akkor is érzékeltem ilyen kihagyásokat. A nyomozás sem volt különösebben izgalmas, főleg az előbb említett hiányosságok miatt. Néha nem értettem teljesen, hogy mire hogyan bukkantak rá, de összességében véve azért érthető volt. A főszereplő férfi néha egészen szórakoztató volt, de valahogy én nem tudok megbarátkozni ezekkel a típusú szereplőkkel, akiknek az éleslátásuknak és a kivételes nyomozói tehetsége miatt mindent megengednek...

A végkifejlet abszolút kiszámítható volt. Már jóval előre tudni lehetett a tettes személyét és indítékát is. Valójában az egész könyv nem tartalmazott túlságosan sok fordulatot... Viszony akadt benne jó néhány hiba, konkrétan pontatlanság, mégpedig az időpontokkal, dátumokkal. Sajnos a végén már ezek nagyon érzékelhetőek, és főleg nagyon zavaróak voltak.

Összességében nem volt ez olyan rossz könyv, de a második részt sokkal jobbnak tartom. Ennél talán az eltűnt nő viszontagságait tudnám kiemelni, mivel szörnyű volt belegondolni, hogy valakit ennyi éven, ráadásul ilyen körülmények között tartanak fogva (tudom, a való életben ennél még hosszabb és szörnyűbb fogvatartásokról is tudunk, de azokra már ki sem térek...). Kicsit jobban is érzékelhették volna az idő múlását, de azért nem volt rossz. Egyébként a maga nemében érdekes volt, bár olykor kicsit nehezebben haladtam vele.

Ui.: Nem olyan sokkal a könyv elolvasása után volt alkalmam megnézni a filmet is, így még bőven emlékeztem a részletekre. Tulajdonképpen a film majdnem teljesen lekövette a könyvet, ami nekem határozottan tetszett. Ami viszont már kevésbé, az néhány indokolatlan változtatás volt… Rendben van, hogy nem raknak bele mindent, ami a könyvben van, de volt néhány olyan momentum, ami nekem például hiányzott (például a gyilkos család részletesebb bemutatása –illetve a létszámuk sem volt ugyanaz, mint a könyvben). A szereplőket sem teljesen úgy ábrázolták, ahogyan a könyvben, pedig egyértelműen az volt a jobb. Ennek ellenére nem volt egy rossz film, csak a könyvhöz képest hiányos.

Jonathan Kellerman: Gyilkos

Nos, ezzel a könyvvel már megint nem igazán tudok mit kezdeni. Igazából csak az jut róla eszembe, hogy kár volt megírni. Valahogy olyan esetlennek tűnt, mintha csak egy meghosszabbított novella vagy hasonló lenne. Egyébként is elég rövid volt egy regényhez képest, de attól függetlenül valószínűleg ennyi oldalban is ki lehet hozni valami izgalmas történetet. Itt azonban ezt nem éreztem, utólag is nevetségesen rövidnek tűnt.

Történetről aligha tudok beszélni. Annyira rövid időt ölelt fel és annyira bagatell volt az egész (legalábbis számomra annak tűnt), hogy csak pislogtam, hogy most tényleg ez lenne-e cselekmény? Inkább tűnt egy nagyobb történetből kiragadott eseménysorozatnak, mintsem önálló történetnek. A felvezető rész, -amiből megtudhattuk, hogy a főszereplő miért keveredhetett ilyen helyzetbe- túlságosan hosszúra sikeredett, Fejezeteken keresztül csak a régebbi eseményeket idézeték fel. Utána belecsöppentünk a kiváltó események közepébe, és aztán hirtelen már gyilkosságokról volt szó. Összecsapottnak és kidolgozatlannak tűnt.

A szereplőket ugyan bemutatták (bár az előző részekből megismerteket csak felületesen), mégsem éreztem, hogy bármit is tudnék róluk. Egyikükkel sem lehetett azonosulni vagy egyáltalán szimpatizálni, ugyanis a fogalmazásmód és a viselkedésük leírása ezt teljesen lehetetlenné tette. És ha már a fogalmazásnál tartok, kiemelnék még valamit, ami nem tetszett: konkrétan az aluliskolázott (vagy legalábbis annak tűnő) és közönséges szereplőkkel folytatott párbeszédeket, amik az őrületbe kergettek. Értettem, hogy miért volt rájuk szükség, de még így írásban, kitalált szereplőkkel is idegesítő, hogy egyesek tényleg így beszélnek.

A végkifejlet gyakorlatilag hidegen hagyott, az is elnagyoltnak tűnt. Egy-egy részletet még megértettem, hogy hogyan következtettek ki és hasonlók, de egészében véve, az összes többi fejleményhez képest ez is összecsapottnak tűnt.

Összességében ez a könyv most nagyon nem nyerte el a tetszésemet. A feleslegesen és a felületesen kidolgozott részletek váltották benne egymást, és egyik sem pozitívum, így egyben egyenesen katasztrofális. Bugyuta párbeszédek, lényegtelen elemek, elnagyolt karakterek és értelmetlen fordulatok követték benne egymást.

M. J. Arlidge: Szegény kisfiú

Nos, sajnos be kell látnom, hogy az első részhez képest egyre kevésbé tetszenek az írónő könyvei. Ha sorrendbe kellene állítanom őket a tetszés mértéke szerint, lehet, hogy eltérnének a valódi sorrendtől, de az biztos, hogy az első erősen kimagaslik a többi közül.

Ebben az esetben sem lett volna semmi gond a történettel, mert elég érdekes volt, a kivitelezés pedig kellően brutális. De azt veszem észre (vagy most tűnik fel), hogy egyre nagyobb szerepet kapnak a rendőrségi szereplők… Ezzel nyilván nem lenne semmi probléma, hiszen nem árt egy könyv szereplőit valamilyen szinten bemutatni, de itt nem ez történik. Minden részben valahogy eggyel több rendőrségi dolgozót ismerhetünk meg, és néha olyan érzésem van, hogy csak akkor tudnék minden részlettel tisztában lenni, ha szó szerint egymás után olvasnám a sorozat részeit. Ráadásul nem is bemutatva vannak a szereplők, hanem állandóan a saját belső gondolataikkal, vívódásaikkal vannak elfoglalva, ami egyetlen szereplő esetében is idegesítő lenne egy idő után, de így, hogy mindenkinél erről van szó, egyenesen irritáló a dolog…

És ha már a szereplőknél tartunk, én a sokadik részre sem tudom megkedvelni a főszereplőnőt. Sőt, igazából mostanra kezd ellenszenvessé válni, bár magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Ahogyan például ez a könyv befejeződött –bár az igazságtalanságot nem bírom, tehát amiatt érzek némi felháborodást- csak az jutott eszembe, hogy megérdemli a vele történteket, de ezt még én is belátom, hogy egyáltalán nem jogos. Valójában nem csinál semmi rosszat a könyvben, mégis ilyen szintű ellenszenvet képes kiváltani belőlem (és ez nem is a „szabadidős” kényszertevékenysége miatt van, mert azt vallom, hogy mindenki azt csinál magával, ami akart). Az újságírónő az, akitől viszont teljesen jogosan irtózom, egyszerűen lehetetlen és gusztustalan alak.

Ami egyébként még zavart a könyvben –és ez sem újdonság, az előző részeknél is így volt-, az az, hogy valószínűleg nincs még egy olyan könyv, amiben ennyi női nyomozó/rendőr szerepelne, ez még sincs kiemelve. A legtöbb esetben oldalon, fejezeteken keresztül nem derült ki, hogy milyen nemű az illető, mert természetesen csak a vezetéknevükkel szerepeltették őket, a megnevezésükhöz pedig soha nem tették oda a „nő” jelzőt (például nyomozónő). Emiatt megint csak olyan érzésem volt, hogy az író azt várja, a sorozat összes részét egymás után olvassam el, akkor talán képben lennék, hogy ki kicsoda…

A végkifejlet okozott is meglepetést és nem is. A teljes végkimenetelre nem számítottam, viszont fejezettel korábban rájöttem a gyilkos kilétére (aminél egyébként a homlokomra csaptam, hogy miért is nem jöttem rá előbb a címből…). Fordulatokban egyébként szerintem ez most nagyon nem bővelkedett. Voltak halálesetek, volt némi nyomozás ezekkel kapcsolatban, aztán egyszer csak vége lett.

Összességében nekem ez most valahogy nem jött be. A gyilkosságok helyett erősen a fő –és mellékszereplők kerültek előtérbe, nem jó értelemben. Az eleje élvezhetőbb volt, mert ott szerepet kaptak a tényleges gyilkosságok, a végére azonban már mindenki a saját problémájával volt elfoglalva.