John Sandford: Átkos folt

Nos, olvastam már jobb és rosszabb könyvet is az írótól. Mivel a legkevésbé sem sorrendben olvasom a sorozatot alkotó köteteket, néha kicsit nehéz követni, hogy a főszereplő élete éppen hol tart, és nem mindig emlékszem az összes részletre, de ezt leszámítva, történet szempontjából az író minden könyve megállja önmagában a helyét.

Ebben az esetben a történet egészen érdekesnek indult, és a régiségekkel kapcsolatos szakmai részeket sem vitték túlzásba. Nagyon tetszett a többféle szemszögből követett cselekmény, viszont olykor hiányosnak is tűnt, mintha kimaradt volna egy-egy részlet. Egyébként mindig vártam, hogy kiderüljenek az újabb fejlemények, és akadt benne néhány olyan jelenet, amire nem számítottam. A könyv végére viszont kicsit összezavarodtam. Illetve nem is ez a pontos szó rá, mert minden részletet megértettem, hogy mi miért történt, ki mit tett, mégis valahogy túl lett bonyolítva az egész. Néhány dolog feleslegesen lett ismételgetve vagy túlmagyarázva, ami már inkább idegesítő volt, és alig vártam, hogy vége legyen…­

Ami a fogalmazást illeti, már az elejétől kezdve voltak benne furcsaságok. Némely mondatnak vagy megfogalmazásnak nem volt értelme, mások pedig feleslegesnek, erőltetettnek vagy oda nem illőnek tűntek.

Ami a befejezést illeti, nem volt vele gond, még ott is voltak meglepetések, viszont kicsit mégis lezáratlannak tűnt az egész.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de nem tudta végig fenntartani az érdeklődésemet. Kicsit unalmassá és túlkomplikálttá vált a végére.

Barbara Parker: Gyilkos illúziók

Nos, annyi biztos, hogy az írótnőtől eddig olvasott könyvek közül, ez tetszett legjobban. Az eddigiek általában unalmasak voltak, némelyik kimondottan, némelyik csak részleteiben. Nem mondom, hogy ennél a könyvnél tényleg szükség volt mind az ötszáz oldalra, de egyáltalán nem mondanám unalmasnak.

A fülszöveg alapján pedig itt sem számítottam különösebben izgalmas történetre, főleg ilyen terjedelemben. Mégis egy igencsak szórakoztató cselekményt kaptunk, amiben folyamatosan derültek ki az újabb információk, mindig volt valami érdekes mozzanat. Nem kimondottan a váratlan eseményeken volt a hangsúly, de jó néhány olyan fordulat volt benne, amire nem számítottam; legyen az akár az egyik szereplő viselkedése vagy egy múltbéli esemény felidézése. Talán a végére egy kicsit bonyolulttá is vált a történet, de szerintem azért lehetett követni.

Engem egyedül a főszereplőpár szenvedése irritált, ami ebben az esetben nem is annyira szenvedés, hiszen itt már nagyon-nagyon szeretik egymást (ahogyan ezt megbeszélték körülbelül tízszer a könyv során), de még így is tudnak kínlódni magukkal. Már a közepén untam őket, mert gyakorlatilag ők ketten egy már-már nyálas-romantikus történetté tették majdnem a könyvet.

A végkifejlet nekem nagyon tetszett. Bár én az elkövető személyére igen hamar rájöttem (hozzáteszem, szerintem nem volt különösebben bonyolult kikövetkeztetni), mégis tudott meglepetést okozni a befejezés.

Összességében én az írónő legjobban sikerült könyvének tartom (rendben, egyet még nem olvastam, de egyelőre így van). A hossza ellenére olvasmányos és izgalmas. Kimondottan gyorsan lehetett vele haladni, ami a szerzőtől eddig olvasott művekre egyáltalán nem volt igaz.

Stephen White: Nyílt törés

Nos, ez megint egy igazán borzalmas könyv volt. Sajnos az írótól az utóbbi időben olvasott könyvek után számítottam arra, hogy ez sem fog tetszeni, de mivel a sorozat minden részét olvastam, így ezt már nem akartam kihagyni. És őszintén szólva igencsak megörültem neki, hogy ez az utolsó kötet.

A történet egy az egyben a legutolsó könyv folytatása volt, szinte egymás után kellett volna olvasnom őket, hogy mindennel képben legyek. Bár nem olyan régen olvastam azt, már akkor sem volt minden világos számomra a történetből, így ezzel sem igazán tudtam mit kezdeni. Tehát nekem az egész egy nagy, zavaros, követhetetlen, unalmas valami volt. Részben már úgy is álltam neki a könyvnek, hogy valószínűleg nem igazán fog tetszeni, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire nem lesz hozzá se kedvem, se türelmem. Többször is legszívesebben abbahagytam volna, mert előre tudtam, hogy a végével sem leszek kibékülve. És így is lett, egyszerűen csak vártam, hogy egyszer végre befejezhessem. Egyáltalán nem érdekelt bár, hogy miről van benne szó, mi történik. A nagyját azért persze felfogtam, de abszolút nem tetszett. Annyi szál keveredett már össze benne, ráadásul számomra nem voltak egyértelműek az időrendek sem, sokszor fogalmam se volt, hogy mi mikor történt, mennyi idő telt el bizonyos események között. Egyszerűen borzalmas volt és kész...

Mindemellett még a szereplők is idegesítőek voltak. Gyakorlatilag az összeset utáltam, még a halottat is. A viselkedésük szinte egytl egyik visszataszító volt.

A végkifejlet szintén hidegen hagyott, valahogy éreztem, hogy nem lesz semmi normális lezárása a dolgoknak. Maximálisan így is lett, akkora kérdőjelek maradtak a végén, amekkora az egész sorozat alatt nem volt.

Összességében rémes könyvnek tartom, de sajnos ahogy haladtam előre a sorozattal egyre kevésbé tetszettek a kötetek. Ehhez ez "méltó" volt, de egyébként egy zavaros katyvasz az egész. Örülök, hogy végre vége.

Dennis Lehane: Megszentelt életek

Nos, ennél a könyvnél tulajdonképpen most nem voltak elvárásaim. Még nem olvastam korábban az írótól (az sem volt tiszta, hogy ez egy sorozat része, így sikerült a harmadikkal kezdenem), és a fülszöveg alapján sem volt semmi elképzelésem. Reméltem, hogy azért egy jó történetet fogok olvasni, és ez végül is bejött.

Visszatérve a már említett fülszövegre, abból nemigen lehet leszűrni a teljes történetet. Némi ízelítőt kapunk ugyan, de én például ilyen szintű pörgős cselekményre nem feltétlenül számítottam. Valóban, szinte elejétől a végéig mindig történt benne valami, mindig jöttek újabb fordulatok. Általában persze negatívak… Egyáltalán nem unatkoztam közben, ráadásul a főszereplők párbeszédei, illetve megnyilvánulásai nagyon viccesek voltak, többször is mosolyra fakasztottak.

Talán egy nagyon kicsit érezhető volt a korábbi két rész hiánya, mert bár nagy vonalakban fel lett vázolva azok cselekménye (legalábbis gondolom, hogy azok voltak), mégis kicsit hiányosnak éreztem például a két főszereplő viszonyának leírását.

A végkifejlet sem maradt el a cselekménytől, abban is voltak fordulatok, és szerintem nem volt kiszámítható.

Összességében nekem nagyon tetszett ez a könyv, mert fordulatokban gazdag és izgalmas volt. Várom, hogy további köteteket is olvassak az írótól.

John Sandford: Keserű hajsza

Nos, ezzel a könyvvel most nagyon nagy csalódást okozott az író... Jó néhány művét olvastam már korábban, és eddig még mindegyik tetszett, ha nem is mind ugyanolyan mértékben... Ez viszont elnagyolt és összecsapott volt.

A történet egyébként egyáltalán nem lett volna rossz, a gyilkos kellően beteg, a gyilkosságok pedig kellően brutálisak voltak, csak éppenséggel iszonyúan lett megírva. Már az elején nagyon fura volt számomra, hogy szinte két bekezdésben el lett intézve az első gyilkosság, semmiféle részlettel nem szolgáltak, majd hirtelen eltelt két hét, és egy másik áldozatról volt szó, róla viszont már igencsak részletesen. Aztán valahogy a nyomozás is olyan csapongónak tűnt számomra, nem volt következetes, csak sodródtam oldalakon keresztül, mindenféle logikát nélkülözve. Igazság szerint csak körvonalazva követtem a történetet, a lényeget mindig kihámoztam, a felesleges részekről pedig igyekeztem nem tudomást venni. Végül valamennyire követhetővé vált a cselekmény, de végig összecsapottnak tűnt az egész.

Ezen kívül az előző részekre sem igazán utaltak benne, amivel nem is lett volna különösebb probléma, hogyha egyes fejezetekben nem lett volna olyan érzésem, mintha az író magától értetődőnek tartaná, hogy az olvasó tisztában van az összes korábbi rész teljes cselekményével... Ugyanis erősen ezt az érzetet keltette: nem magyarázott el semmit, és olyan volt az egész, mintha az egyik korábbi kötetnek lenne egy része ez a könyv...

Amivel még szintén nem tudtam mit kezdeni, az a zeneszámokkal kapcsolatos szál volt. Egyszerűen teljesen értelmetlen és oda nem illő módon lett bevezetve a történetbe, és a későbbiekben is véletlenszerűen tértek ki rá. De ez az egész könyvre elmondható volt: semmiféle következetesség nem volt a cselekményben.

A végkifejlet pedig egyenesen a vicc kategóriába tartozott. Gyakorlatilag négy oldalban lett lezárva a teljes könyv, mindennemű magyarázat vagy kifejtés nélkül. Mintha elfogyott volna a papír, vagy még inkább az írói kedv, és nem lett volna indítatása befejezni a történetet. Bár tulajdonképpen a könyv egészéhez tökéletesen passzolt... (Mellesleg pedig a könyv közepénél tudtam, hogy merrefele kell keresni a gyilkost).

Összességében én ezt egy rettenetesen silány műnek tartom, főleg úgy, hogy jó pár könyv került már ki az író kezei közül. Hihetetlenül ócska, mintha egy olyan ember írta volna, aki megnézett néhány horrorfilmet, elolvasott két krimit, aztán úgy gondolta, hogy most már neki is megy az írás. Igazából nagyon nehezen térek magamhoz egy ilyen rosszul megírt könyv után.  A legrosszabb viszont egyértelműen az volt benne, hogy maga a történet szerintem abszolút jó is lehetett volna... Az biztos, hogy sokadik könyves íróban régen csalódtam ekkorát...

M. J. Arlidge: Hazudsz, hazudsz

Nos, mivel ugyebár az egyik kedvenc írómról van szó, részben mindig nehéz nekikezdeni a könyveinek. Az első kötettel annyira magasra tette a lécet, hogy egy kicsit mindig tartok attól, hogy a következőkben csalódni fogok. Bár az első rész sikerét eddig egynek sem sikerült megugrani, ezt egyáltalán nem találom bajnak, mivel a maga nemében mindegyik nagyon jó könyv. Az első egyértelműen kimagasló számomra, de a többi sem okozott még csalódást. Így a mostani, negyedik rész sem…

A történet jól fel lett építve, kellő feszültséget hordozott magában. Bár szerintem a tűzhalál az egyik legrosszabb halálnem (vagy baleset, ha az illető túléli, de maradandó égési sérülései lesznek), mégis érdekes volt, ahogyan az áldozatok szemszögéből is részletezve lett valamennyire. A nyomozással kapcsolatban nem nagyon tudnék külön mit kiemelni, mert igazából szokványos volt. Nekem mondjuk nagyon furcsa ez a rengeteg tagolás, ami két-három oldalas fejezeteket alakít ki. A nagyon hosszú, több tízoldalas fejezeteket sem szeretem, de ez a fajta tördelés kicsit kizökkenti az embert. Főleg, amikor nem is változik az elbeszélő, csak másik helyszínre vagy eseményre ugrunk. De azért ettől még követhető maradt a cselekmény.

Elég szokatlan volt számomra, hogy a túlélő áldozatok és családjaik mennyire részletesen be lettek mutatva. Bár vitathatatlan, hogy ezzel sokkal erőteljesebb érzelmeket lehet kiváltani az olvasóból, hiszen nagyon emberi oldaláról mutatta meg egy-egy ilyen gyilkolás hatásait egy egész családra nézve. Viszont azzal, hogy folyamatosan újra és újra képbe hozták az áldozatok családjait (főleg az elsőt), én arra számítottam, hogy végül lesz valami fontos szerepük, jön valami váratlan fordulat, de végül nem történt semmi, és ettől az egész olyan különösnek tűnt.

Ami viszont tényleg konkrétan idegesített a könyvben, az két szereplő volt. Az egyik maga a főszereplőnő, akinek a „magánéletével” kapcsolatosan egyszerűen a negyedik részre sem tudok napirendre térni. Itt egészen pontosan a kikapcsolódásként értelmezett kis játékára gondolok természetesen… Nem magával a cselekménnyel van bajom (mindenkinek megvan a saját hülyesége), de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes valaki sokáig úgy élni, hogy csak és kizárólag ez jelenti a magánéletét, de közben meg folyton azon aggódik, nehogy lebukjon… Ráadásul szerintem olykor már-már paranoiás a viselkedése, és nem csak a kis „szórakozása” miatt… A másik idegesítő szereplő az egyik főbb nyomozónő (bár egyébként megállapítottam, hogy más könyvekben összesen nincs annyi női rendőr, mint itt), aki meg állandóan azért siránkozott, hogy miután saját akaratából visszament dolgozni, nem tud otthon lenni a családjával… Hát ő konkrétan minden alkalommal felidegesített… Értem én, hogy nagyon szereti a munkáját, de a családja is nagyon fontos, de akkor is döntse már el, mit akar jobban… Állandóan azzal jön, hogy mennyire sokat jelent neki a munkája, aztán többször sérül meg egy-egy részben, mint a többi szereplő együtt, és akkor meg rádöbben, hogy megéri-e ezért elveszíteni mindent… Tudom, valószínűleg ez egy teljesen reális probléma a való életben is, de ennyi szenvedés azért engem már erősen kiidegel…

A végkifejlet is jól lett kialakítva. Bár az első gyanúsított letartóztatásakor én már tudtam, hogy úgysem ő lesz a valódi tettes, azért még a vége is tartogatott meglepetéseket. Részben az elkövetés indokát és tettesét nézve, részben viszont az utolsó fejezet volt az, ami elég betegre sikeredett bizonyos értelemben (bár szerintem abból is lehetett sejteni valamit korábban). Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szálból mit hoznak majd ki egyébként. De amúgy a főtörténet során én nem jöttem rá, ki lehet a tettes, és már nagyon vártam, hogy kiderüljön. És szerencsére nem volt gyors lezárás sem, megfelelő hosszúsággal és részletességgel lett befejezve.

Összességében szerintem ez is jó kis történet volt, az említett (számomra) negatívumok ellenére… Tetszik, hogy könyvről könyvre egy másik sztorit kapunk, ráadásul a tűz miatt ez most lényegesen eltért az előzőektől. Kíváncsian várom a többi könyvet is.

Helene Tursten: Üvegdémon

Nos, úgy látszik most nagyon hasonló sikerült kifognom, ugyanis ezzel sem nagyon tudtam mit kezdeni. De emlékezetem szerint elég régen volt a kezemben olyan könyv, amivel ennyire bajban voltam… Lehetséges, hogy ha nem egy sorozat része lenne, akkor a kezembe se vettem volna, mivel egyértelmű volt a fülszöveg alapján egy vallási vonal megléte, de azért gondoltam nem fog megártani. Talán az nem is ártott volna, de egy rettenetes történetet kaptunk végeredménynek.

Egyszerűen nem is tudom, hol kezdjem az értékelését, mert szinte semmi nem ragadt meg belőle az emlékeztemben… És jobban belegondolva, tényleg csak a gyilkosságokhoz kapcsolódó néhány információt tudnám felsorolni, a többi teljes homályba vész. Na, nem mintha az alaptörténet akár csak egy kicsit is érdekes lett volna… Még az elején reméltem, hogy kisül majd belőle valami, de nagyon hamar be kellett látnom, hogy ezzel meg fogok szenvedni. Végül hamar kiolvastam, de ez csakis annak köszönhető, hogy a legtöbb részt fel sem fogtam, mert még így jártam jobban. Totálisan érdektelenek voltak, semmit nem tettek hozzá a történethez, tölteléknek voltak felhasználva egy nem kimondottan hosszú könyvhöz, és számtalan esetben kimondottan idegesítőek is voltak. Tulajdonképpen olyan volt, mintha az írónő elfáradt volna a mostani részre, és egy kaptafára húzta volna fel az egészet: egy kis gyilkossági nyomozás, egy kis otthoni élet, egy kis kiruccanás egy idegen országba, egy kis teljesen felesleges kitekintés valamelyik mellékszereplő életébe, egy kis másféle rendőrségi ügy, aminek semmihez semmi köze nincs, majd mindez kezdődött elölről… Egyiket sem éreztem kellően kidolgozottnak –talán csak az alaptörténethez kapcsolódó nyomozást. Egyik jelenetből csapongtunk a másikba, egyes jelenetek túlzó és indokoltatlan részletességgel lettek megírva a történet többi részéhez képest, és totálisan felesleges mondatok kerültek bele, és mindezekre sajnos számtalan példát tudnék belőle hozni… Ráadásul olyan cselekményszálak is felbukkantak, amikkel aztán végképp nem tudtam megbirkózni, mint például a természetfeletti szál (?).

Ha csak az alap sztorihoz köthető nyomozást vesszük, akkor a végkifejlet nem is volt annyira rossz. Én mondjuk személy szerint nagyon koncentráltam arra, hogy végre valahára a végére érjek, de azért nem volt rossz ez a befejezés. (Természetesen csak a nyomozás szempontjából, mert ami például az utolsó fejezetet, azon belül is az utolsó részt illeti, egyszerűen fenomenálisan borzasztó és főleg értelmetlen volt…)

Összességében én ezt egy kifejezetten borzalmas könyvnek tartom. Bár elég rövid idő alatt sikerült kiolvasnom, ez egyáltalán nem azért alakult így, mert annyira letehetetlen lett volna, csak épp valamivel el kellett foglalnom magamat. Egyébként egy idő után már tudatosan nem fogtam fel belőle sok mindent, úgyis csak felidegesítettem volna rajta magamat.  Amúgy pedig egyelőre nagyon vegyesek az írónő könyveivel kapcsolatos véleményeim, mert négy könyvből kettőt szívből utáltam az elejétől a végéig, a másik kettő viszont egészen jó volt.

Robert Dugoni: A felszín alatt

Nos, nem is tudom, mire számítottam pontosan ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valamiért mégis kicsit csalódottnak érzem magam. A fülszöveg megfelelő volt, nem árult el túl sokat, de a történet végül nem is mutatott sokkal többet, mint amennyit ki lehetett következtetni…

Tulajdonképpen nem volt baj a történettel, de én személy szerint kicsit untam. Még az eleje érdekes volt valamennyire, ahogyan fokozatosan derültek ki a régi események, de ott például engem idegesített az időben való ugrálás. Mármint nem a jelenhez képest, az csak pozitív volt, de a múltbeli eseményeket nem időrendben sorolták fel, hanem olykor évtizednyi eltérés is volt, és én azt valahogy furcsálltam. A nyomozás sem volt különösebben érdekfeszítő, de azért lehetett vele haladni. Amikor viszont a bírósági tárgyalásra került sor, végleg elveszítettem a fonalat, mert arra egyáltalán nem számítottam. Bár oda lehetett rá figyelni, az erről szóló részek szerintem egyik könyvben sem bizonyulnak túlságosan izgalmasnak. Majd végül kaptunk egy harmadik féle eseménysorozatot egy könyvön belül: nevezetesen a pszichopata felbukkanását. Talán ez a harmadik rész is kicsit elnyújtottra sikeredett, például a hóviharban való küszködés leírásával kapcsolatosan éreztem eltúlzottnak.

Ráadásul valahogy nem éreztem kellően kidolgozottnak a szereplőket sem. Vagy tényleg nem kaptunk elég információt róluk, vagy elveszett valahol a történet többi szála között, de néha olyan érzésem volt, mintha a mellékszereplőkről többet tudnék, mint a fő(bb) szereplő(k)ről…  Plusz a főszereplőnő tényleges nyomozói munkájával kapcsolatos részletek is olyan semmitmondóak voltak… Inkább csak bezavartak a történetbe, nem igazán adtak hozzá semmi újat. Az ahhoz köthető bűncselekmény is nevetséges volt, nem is igazán foglalkoztak vele, úgy tűnt, mintha csak úgy beleírták volna a történetbe, hogy még egy szál legyen benne…

Egyébként szerintem a végkifejlet sem tartogatott semmiféle meglepetést. Olyannyira nem, hogy én még a tettest is jóval előre tudtam, és inkább az lepett volna meg, ha nem ez lesz a befejezés…

Összességében azt mondanám róla, hogy egy kicsit azért érdekes volt, mert végül is lehetett vele haladni, de nem olvasnám el még egyszer.

Chris Carter: A keresztes gyilkos

Nos, ez az író aztán jól belekezdett az írásba ezzel a könyvvel (persze lehetséges, hogy valójában nem ez az első könyve, de magyarul, ennek a sorozatnak a részeként ez jelent meg először)... Az biztos, hogy alaposan feladta saját magának a leckét, hiszen több folytatása is létezik már a könyvnek, és bizony azoknak is meg kell majd ugraniuk ezt a szintet. És ez bizony egy nagyon-nagyon jó könyv volt.

A sorozatgyilkos megléte már alapjában véve tetszett, hiszen továbbra is ez az egyik kedvenc témám. Itt ráadásul egy betegesen elvetemült pszichopatát kaptunk, aki válogatott módszerekkel ölte meg áldozatait. Végtelenül brutális volt minden egyes halál, bár amúgy én a régebbi esetekről is olvastam volna még részletesebben...

Egyébként a nyomozás talán néha egy kicsit unalmassá vált, főleg a két nyomozó párbeszéde volt olyankor fárasztó. Meg egy idő után maga a főszereplő is, az állandó önsajnálatával. De egyébként nem volt probléma a történettel, izgalmas és érdekes volt, nagyon gyorsan lehetett vele haladni. A második szálat, ami nem a sorozatgyilkossággal, de egy másfajta bűncselekménnyel foglalkozott, nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, lesz valamiféle kapcsolódási pont, végül azonban egy fejezetnyi időt szentelt rá az író és ezzel annyiban is maradt... Kicsit ki lehetett volna fejteni bővebben szerintem, mert így olyan volt, mintha véletlenül került volna bele a történetbe...

A végkifejlet nyilván valamilyen szinten úgy alakult, ahogyan az várható volt (a tettes elfogása), viszont tartogatott meglepetéseket. Az elkövető személyét szerintem volt olyan pillanat, amikor meg lehetett volna tippelni, de egyáltalán nem állítanám, hogy biztosan tudtam volna ki lesz az. Végül a személy nem is okozott különösebb meglepetést, az indíték viszont annál inkább. Ott azért kicsit leesett az állam, hogy valaki tényleg ennyire összeszedetten, megfontoltan és eltervezetten képes legyen gyilkolni...

Összességében szerintem egy nagyon jó könyv volt, nem is kevés brutalitással, így az érzékenyebb lelkűeknek nem kifejezetten ajánlanám. De bárki, aki képes elviselni a kínzások részletes(ebb) leírását, annak javaslom elolvasásra, szerintem nagyon könnyen lehet vele haladni.

Alex Kava: Dermesztő őrület

Nos, az írónőtől eddig olvasott könyvek közül egészen biztos, hogy számomra ez volt a legjobb. A többinél bár a történettel nem volt, a főszereplőnő folyamatos szenvedése nem tette túl élvezetessé az olvasást. Itt azonban ez már szerencsére háttérbe szorult, és egy viszonylag kiegyensúlyozott nőt kaptunk. Volt azért némi kínlódás, de már lényegesen kevesebb, ráadásul inkább „hétköznapi” problémáknak tűntek, nem folyamatos szenvedés alapjának…

A történettel eddig sem volt problémám, ebben az esetben is nagyon jó volt. Jobban belegondolva, mostanában nem olvastam sorozatgyilkosról szóló könyvet, legalábbis olyat biztosan nem, ahol ilyen sok áldozat lett volna. Egyébként azt kicsit nehezményeztem, hogy az áldozatokról néhány részen kívül nemigen esett szó, ráadásul gyakorlatilag kettőn kívül senkinek nem derült ki a személyazonossága. Találtak egy csomó holttestet, megfejtették a gyilkos indítékát, illetve az elkövetés módját, aztán ennyi. Végül persze megtalálták a tettest, és minden szépen le volt zárva. Ennél azért jóval több információt vártam volna az áldozatokról, mert nem derült ki többek közt, hogy kik voltak szerencsétlenek, vagy hogy a gyilkos hogyan találkozott velük. Számomra ez erős hiányosság…

Amúgy a végkifejlet nem volt rossz, bár valahogy nem is rágtam le a körmeimet, hogy ki lehet a gyilkos. Az viszont feltűnt a történet során, hogy valahogy mindenki (azaz legalább hárman) egy nagyon nehéz anyával volt megáldva… Azért egy idő után már kicsit túlzásnak éreztem, hogy mindenkinek az anyjával volt valami probléma, ami még felnőttkorában is ennyire megviseli… Az ember már azt hinné, hogy ez a normális, hiszen egy könyvön belül három teljesen különböző szereplő is nagyjából ugyanazt élte át.

Összességében én a sorozat eddigi legjobb kötetének tartom. A főszereplő szenvedése annyira idegesített az előző részekben, hogy még a történetbeli hiányosságok ellenére is ez tetszett eddig a legjobban. Nagyon könnyen lehetett vele haladni, olvastatta magát.

Max Allan Collins: Holtjáték

Nos, megint arra jutottam, hogy ezekkel a helyszínelős könyvekkel nem igazán lehet mellélőni. A sorozat elég nagy alapot ad hozzájuk, és bár nem jelent különösebb kihívást az olvasásuk, szórakoztatóak. Könnyen lehet vele haladni, nincs túlbonyolítva, bár ebben az esetben fenntartom, hogy tévében talán élvezhetőbb az egész, mint könyvben.

Megszokott módon most is két szálon futott a cselekmény, és mind a kettő kellően izgalmas és fordulatos volt. Tényleg akadtak váratlan részek, de azért különösebb extra nem volt bennük. Az eddigi köteteknél a helyszínelők munkájával kapcsolatos leírásokkal néha kicsit bajban voltam, mert bár részletesen le lettek írva, valahogy mégsem voltak érthetőek, ezért tartom jobbnak tévében nézni. Itt viszont nem volt ilyen problémám, mindegyik szakmai résszel könnyen boldogultam.

(Egyébként még a sokadik elolvasott kötet után sem tudom eldönteni, hogy a nyelvezete tényleg egy kicsit furcsa, néha már-már erőltetett, vagy csak a sorozatbeli változathoz képest fura az ott látottakat ezúttal írott formában olvasni…)

A cselekményszálak végkifejlete tartogatott is meglepetést meg nem is. Nem mondom, hogy előre kitaláltam mindent, de valahogy nem is ütött akkorát.

Összességében szerintem nagyon olvasmányos könyv, nagyon hamar a végére lehet érni. Azt hiszem, az eddig olvasott kötetek közül ez volt a legjobb.