Jo Nesbo: Boszorkányszög

Nos, bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, egyrészt mert a skandináv krimik elég különleges műfajt képviselnek, és rendszerint eléggé megoszlik a véleményem egy-egy könyvről. Másrészt pedig ennek az írónak a könyveivel eddig is bajban voltam, mert bár a krimi részük nem volt rossz, amúgy nem tetszettek maradéktalanul. És bizony ez itt sem volt másként...

Maga a történet izgalmas volt, és le tudta kötni a figyelmemet, ezért reméltem, hogy ez a kötet most jobban fog tetszeni. Viszont az érdeklődésemet csak addig tudta fenntartani, amíg ténylegesen a gyilkosságokról és az azokhoz kapcsolódó nyomozásról volt szó. Amikor a rendőrök áttértek egymás hajkurászására, és egyre csak bonyolódott a történet, sajnos az érdeklődésemet is egyre kezdtem elveszíteni. Pedig amúgy tényleg nagyon jól indult...

Ami egyébként a legjobban zavart az a nagyon sok szereplő volt. Pontosabban a túl sok szereplő... Ugyanis megszámlálhatatlanul sok személy lett megemlítve a könyvben, akiknek a nagyrésze csak az elterelést szolgálta, hogy a végére (és közben) minél több gyanúsított lehessen. Amivel alapjáraton nincsen baj, hiszen legalább lehet izgulni, hogy végül ki lesz a tettes, de itt már borzasztóan sok emberről volt szó. Azután persze minden egyszer-kétszer megemlített szereplőről kiderült, hogy nemhogy az ügyhöz nincsen közük, de még a cselekmény szempontjából is elhanyagolhatóak, sőt totálisan feleslegesek. Ráadásul ugyebár ebben az esetben svéd nevek voltak, aminél még kevés is rendesen megdolgoztatja az ember agyát, ennyinél pedig egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy megjegyezzük őket. A végére már odáig fajult a dolog, hogy a főbb mellékszereplőket sem tudtam hirtelen beazonosítani, mert két említése között annyi más név került elő, hogy fogalmam se volt, kiről van szó. Néhány szereplőnek pedig nemcsak az említése, hanem a hozzájuk kapcsolódó részek is abszolút feleslegesek és érthetetlenek voltak: a történethez az égvilágon semmit nem tettek hozzá, csak bonyolították a végtelenségig...

A főszereplő amúgy továbbra sem szimpatikus (bár kétlem, hogy bárkinek is különösebben az lenne), de azért értékelendő, hogy próbál megváltozni és visszafogni magát, még ha ez csak egy nagyon hosszú folyamat első lépcsőfoka is...

Nekem egyébként úgy tűnt, hogy néhány résznek nem igazán volt értelme, logikai következetlenségeket tartalmaztak, amik rettenetesen zavaróak voltak. Több helyen is csak döbbenten néztem és lapoztam vissza, hogy esetleg én értettem félre vagy hagytam mi valamit, de minden esetben kiderült, hogy sajnos nem én hibáztam...

A végkifejlet nem tartogatott nagy meglepetéseket, de nem is volt annyira rossz. A tettes személye nem lepett meg különösebben, de a kivitelezés és az indoklás nagyon tetszett. Egyébként a letartóztatás után nagyon el lett nyújtva a befejezés, mégis úgy éreztem, hogy egyes részeket jobban is ki lehetett volna fejteni.

Összességében nem volt rossz könyv, kicsit kezdem már megszokni az író stílusát. A gyilkolászós részeket mindig izgalmasan írja meg, de sajnos mindig akad valami, ami elrontja ezt...

M. J. Arlidge: A babaház

Nos, erre a könyvre most tényleg nagy szükségem volt... Bár ahhoz nagyon sok minden kellene, hogy kiábránduljak az olvasásból, ha az utóbbi néhány hét után, amikor több, számomra borzasztó könyv is a kezembe akadt, még ebben az íróban is csalódnom kellett volna, hát lehet, hogy egy kicsit elment volna a kedvem az olvasástól. Szerencsére azonban még véletlenül sem történt így, és a szerző ismét hozta a formáját (velem együtt), ugyanis az előző részhez hasonlóan, ezt is két nap alatt sikerült kiolvasnom.

A történet -vagy inkább maga a könyv, a kivitelezés- nekem az első részre hasonlított kicsit, mert itt is szenvedtek ugyan fizikailag az áldozatok, de a lelki és pszichés kínok szerintem hangsúlyosabbak voltak. Én mondjuk arra számítottam, hogy a tettes végül egy olyan személy lesz, aki már feltűnt a cselekményben, legalább említés szintjén, de a korábbi kötetekhez képest ez, és az elkövető neme is változott. Ami tulajdonképpen nem rossz dolog, hiszen mindent meg lehet unni, így viszont fenntartom, hogy a szerző egyelőre nem tud hibázni (remélem, így is marad). Bár valószínűleg az első részhez egyik sem fog felérni (nálam legalábbis), mindegyik kötet tökéletesen megállja a helyét, akár a sorozat részeként, akár önálló műként tekintek rá.

Egyébként a gyors haladáshoz részben hozzájárult, hogy nagyon rövid fejezetek követték egymást benne, ami bevallom, az elején furcsa is volt. De mivel (majdnem) mindegyik váltásnál egy másik szereplő szemszögéből láttuk az eseményeket, indokolt volt. Bár más könyveknél zavarni szokott a sok váltás és a sok szereplő, itt semmi bajom nem volt vele, abszolút követhető maradt a történet, sőt még valamiféle pluszt is adott neki, hogy nem túlnyomóan a főszereplőről olvashatunk, hanem bizony bőven akad fejezete a többi szereplőnek is.

A szereplőkkel kapcsolatban igazából mindegyik kötetnél vegyes érzéseim voltak. Valamiért a főszereplőnőt nem tudom megkedvelni, de erre tényleg nem tudok különösebb indokot felmutatni. A többiek pedig hiába főbb mellékszereplők, akikre tényleg épít a történet, mégsincs róluk soha annyi információ, hogy rendes képet alkothassak róluk, így többnyire a pillanatnyi döntéseik alapján ítélem meg őket. Általánosságban mindegyikükről elmondható, hogy részemről teljesen semleges vagyok az irányukba, bár ebben a részben volt olyan, aki határázottan kiverte nálam a biztosítékot a szakmaiatlan és etikátlan, már-már dilettáns viselkedésével...

A végkifejlet tulajdonképpen nem volt rossz, egy nagyon picit még talán elbírt volna a vége, de egyáltalán nem volt hiányérzetem. Minden szál elvarrásra került, és csak olyan kérdések maradtak nyitva, amelyek egyértelműen a további folytatásra utalnak.

Összességében szenzációs könyvnek tartom, végre egy olyan történet, amelyet tényleg a thriller kategóriába tudok sorolni... Aki olvasta az előző részeket, annak természetesen ez is kötelező (és mivel nem igazán elevenítik fel a korábbi történéseket, úgy gondolom, hogy szükség is van az előzmények ismeretére), de a három közül szerintem eddig ez a legkevésbé durva.

Volker Kutscher: Tisztázatlan bűnügy

Nos, gyakorlatilag a könyv olvasása közben végig egyetlen dolog járt a fejemben, mégpedig az, hogy valaha a végére fogok-e érni. Ugyanis az elején annyira nem haladtam vele, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy ennek vége lesz valamikor. Nehezen is vettem rá magam az olvasásra, hiszen tudtam, mennyire unalmas, és amikor végre olvastam, akkor sem tudtam túl sok elolvasott oldalt felmutatni. Így aztán egyébként jóval több időnek tűnt, amíg átrágtam magam rajta, a tényleges egy hétnél…

Igazából, már amikor hozzákezdtem, felmerült bennem, hogy egyáltalán miért akartam én elolvasni ezt a könyvet (ezt amúgy máskor is eljátszottam már, úgyhogy időnként újra átnézem a kívánságlistámat, hogy biztos vagyok-e a választásaimban). És hiába állítottam fel saját magamnak azt a szabályt, hogy egyetlen könyvet sem hagyok félbe, ennél azért tényleg erősen rezgett a léc. De, ha már pénzt adtam érte, akkor azért is átrágom magam rajta. És végül sikerült is, de tényleg minden nap feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon befejezem-e valaha is ezt a könyvet…

Ezt a gondolatot leginkább az váltotta ki belőlem, hogy valami rettenetesen unalmas volt. Az elején persze beletelt egy kis időbe, hogy megszokjam a kort és az akkori viselkedést és normákat, de végül is azt mondhatom, hogy ez nem okozott különösebb problémát, sőt a végére abszolút meg is szoktam. Ezen kívül az elejét leszámítva, egy idő után már nem is nagyon tűnt fel, hogy ennyire más korban játszódik, teljesen jól lehetett követni. A történetet azonban korántsem… Mindamellett, hogy jó néhány részen halálra untam magam, tulajdonképpen végig zajlottak benne az események. Viszont szerintem még ezeket is lehetett volna normálisan követni, ha a rengeteg név mellé nem hoznak még be különböző politikai mozgalmakat, csoportosulásokat és hasonlókat, amik tökéletesen összezavarták az egészet, és igazából már meg sem próbáltam ezeket is követni. A nevekkel amúgy nem volt bajom, mivel jó néhány évig tanultam németet, így legalább a szereplők beazonosításával nem kellett megküzdenem. Viszont ami már nem a nyomozással vagy szorosan a rendőrséggel állt kapcsolatban, azt egyszerűen képtelen voltam megérteni, nemhogy megjegyezni. (Valószínűleg az is sokat számított ennél, hogy nem is nagyon érdekeltek…) Amúgy nem lett volna ez rossz, mert az mindig jó, ha egy könyvben zajlanak az események, de itt már ez is túlzás volt.

A főszereplő is végig idegesített, nem tetszett a magánnyomozása, ahogyan próbált minden és mindenki felett állni. Aztán hibát hibára halmozott, szétesett, és csodálkozott, hogy mennyire rossz vége lett mindennek. Én sokkal jobban örültem volna neki, ha ő is valamilyen büntetésben részesül, vagy legalábbis történik vele valami érdekes.

A végkifejlet hű maradt a könyv többi részéhez: minden izgalmat mellőző, végtelenül unalmasan megírt befejezés volt, amiből igazából nem derült ki semmi. A fokozatosan kiderített információkat hagyták lógni a levegőben, egy-két dolgot tisztáztak még az utolsó oldalakon, de amúgy itt sem történt semmi érdekes.

Összességében számomra borzalom volt ez a könyv. Unalmas, érdektelen és sok. Túl sok. Senkinek nem ajánlanám, és erősen kétlem, hogy belevágok a folytatásába.

John Sandford: Vendetta

Nos, nem ez a legjobban sikerült könyve az írónak, de azért nem is a legrosszabb. A könyv tulajdonképpeni előzményeként tekinthető kötethez képest viszont sokkal kevésbé izgalmas. Reméltem, hogy ez is legalább annyira le fog kötni, mint az, de sajnos ez nem jött össze…

A történettel egyáltalán nem volt baj, ha csak azt veszem, akkor egyértelműen egy fordulatos és izgalmas cselekményt kaptunk. Tényleg mindig zajlottak az események, és történt néhány kiszámíthatatlan dolog is. Viszont rettenetes volt a kivitelezése… Jó néhányszor teljesen felesleges információkat kaptunk, például a szereplők öltözködéséről, étkezéséről; vagy ugyanennyire felesleges párbeszédeket folytattak le egymással, amikhez nemhogy nem volt köze a nyomozáshoz (vagy úgy általában bármihez), de kifejezetten idegesítőek és semmitmondóak voltak. Ezen kívül néha kicsit zavarossá vált a történet, nehezen lehetett követni, hogy most akkor ki mit csinált vagy gondolt, és hogyan jöttek rá adott esetben a dolgokra… Ami azonban valószínűleg a legjobban idegesített, az a rengeteg helyesírási, illetve főleg gépelési hiba is nagyon megkeserítette az olvasást. Persze hiba bármelyik könyvben előfordulhat, de itt már nagyon sok volt belőle: tulajdonnév kisbetűvel, felcserélt betűk, kihagyott betűk, eltévesztett nevek, hogy csak néhányat említsek. Lehet egy könyv akármilyen jó, ha ilyen hibákkal van tele, nagyon negatív érzéseim lesznek vele kapcsolatban.

A végkifejlet igazából szerintem már nem nagyon tartogatott meglepetéseket, és bizonyos szinten kiszámítható volt. De szerencsére a könyv egésze alatt folyamatosan voltak nem várt fordulatok, így azok kárpótoltak az egyszerű befejezésért.

Összességében nem volt ez rossz könyv, tényleg végig zajlottak benne az események. Aki olvasta a korábbi köteteket (főleg ennek az előzményét), az biztosan ezt is élvezni fogja.

Carin Gerhardsen: Mama, papa, gyerekek

Nos, vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az egyszer biztos, hogy ennyire összetett történetet nem sokszor olvastam korábban. Rengeteg különböző szálon futott a cselekmény, és csak az legvégén derült ki, hogyan is függnek össze. Ezzel tulajdonképpen nem volt probléma, mert akkor azért minden a helyére került a gyilkosságokkal kapcsolatban, viszont az odaáig vezető út nem volt kimondottan egyszerű...

Bár annak ellenére, hogy skandináv regényről van szó, ezért a nevek nem mindig bizonyulnak egyszerűnek, szerintem itt nem okoztak különösebb problémát. Az viszont igen, hogy egyes fejezetekbe és alrészekbe mindenféle bevezető nélkül kezdtek bele már a könyv elején is, amikor még egyáltalán nem voltak szerintem annyira tisztázottak a szereplők és a köztük fennálló viszonyok... Így beletelt némi időbe, mire megtaláltam, hogy akkor most kiről is van pontosan szó, és ez kicsit megnehezítette az olvasást. (Ezen kívül szerintem nem is kaptunk elegendő információt a szereplőkről, bár valószínűleg ez annak tudható be, hogy -mint utólag megtudtam- van a könyvnek egy korábbi része is).

A nyomozással kapcsolatban nem voltak kifogásaim, tulajdonképpen logikusan volt felépítve, még ha nem is volt kimondottan érdekes. Viszont a befejezéssel nagyon nagy problémám volt. Az rendben van, hogy kiderült, ki a tettes, és hogyan alakultak pontosan a történések azon az éjszakán, egyes döntések mihez vezettek, és mik voltak a következmények. Viszont számomra rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt... Szerintem jobban is ki lehetett volna dolgozva a vége, főleg, hogy mennyi időt vett igénybe előtte a nyomozás, és hogy miket derítettek ki közben... Nagyon hamar le lett zárva az egész, ráadásul a főszereplők magánéletében bekövetkezett változások is úgy maradtak félbe, mintha még a könyv fele hátralenne. Értem én, hogy van harmadik rész, és abban nyilván ezekre is fény derül, de engem akkor is nagyon zavart, hogy gyakorlatilag nincsen vége...

Összességében nem volt rossz könyv, bár tényleg eléggé összetett, a maga nemében azért olvasmányos is volt. Az biztos, hogy ennyi negatív értelemben vett lelki és pszichés betegségben szenvedő embert (alkoholista, kórosan kövér, pedofil) ritkán látok egy könyvön belül. Megfontolom, hogy a későbbiekben esetleg elolvasom a többi részt is, de egyelőre ez is elég volt.

Peter Robinson: Démoni kapcsolat

Nos, legelőször is nem tudom megállapítani, hogy tényleg ennyire mellényúlok az utóbbi időben a könyvekkel, vagy én lettem velük szemben sokkal kritikusabb... Ugyanis ezzel a művel ismét voltak gondjaim...

A történettel nem lett volna gond, hiszen mindkét gyilkosság szál izgalmas volt a maga nemében, bár annyira sok szereplőt vonultattak fel, hogy azt picit már kezdtem túlzásnak érezni. Ennek ellenére persze nem okozott gondot a cselekmény követése, csak néha kicsit zavaró volt, főleg úgy, hogy sokakról nem is kaptunk elegendő információt, ami alapján megjegyezhetőek lettek volna... Ami viszont tényleg megnehezítette az olvasást, az a két régebbi ügynek a felelevenítése volt. Ugyanis egy idő után eléggé nehezemre esett követni, hogy most éppen melyikről is van szó, melyik a régebbi, melyik az újabb, melyiket ki követte el, melyiknél kik az áldozatok. Bár a történet szempontjából nyilván indokolt volt a kapcsolódás ezekhez az esetekhez, mégis nagyon zavarossá tette az egészet. És ha már a régebbi vonatkozásoknál tartunk, szintén nem segített, hogy bár az írónak már jó néhány könyve megjelent, magyarul ez volt az első. Ezáltal nem csoda, hogy jó pár helyen csak ráncoltam a homlokomat, hogy most akkor én lemaradtam valamiről, van valahol egy korábbi kötet, ahol ezek megtörténtek. Nos, igen, van korábbi kötet, csak éppen nem magyar nyelven... Nem is értem, hogy lehet ekkora hibát ejteni, hiszen egymással összefüggő részekről van szó, és borzasztó volt úgy olvasni, hogy végig az előzőekre voltak benne utalások...

Hát, ami a szereplőket illeti, ott sem sok pozítivat tudtam felmutatni... Először is -akár így van a való életben, akár nem- eléggé idegesített, hogy az összes rendőr gyakorlatilag az alkoholizmus határát súrolja (vagy éppen átlépi), gond nélkül vezet, vagy éppen járatja le magát ittasan... A férfi főszereplőnél már a könyv elején teljesen kiakadtam azon, hogy állandóan apró részletességgel meg kell tudnunk, hogy ő éppen mit hallgat... Ha váltott a zene, arról is rögtön tudtunk, és tökéletesen érdektelen jelleggel egy csomó információt kaptunk a zenékről. Szerintem ha a kezembe vennék pár CD-t, azokon kevesebb zeneszámot olvasnék, mint ebben a könyvben. Ez a megoldás maximum akkor lett volna jó, ha közben valóban le is vannak játszva az egyes dalok, hogy ezzel is érzékeltessék esetleg a hangulatot.Ami még ennél is jobban az idegeimre ment, az a rendőrnő kínlódása volt. Vagy emésztette magát valami teljesen felesleges dolog miatt, vagy éppen azzal volt elfoglalva, hogy marhára meg legyen magával elégedve, amiért egy este végre nem itta le magát a sárga földig. Meg aztán a szerencsétlenkedése az egyéjszakás kalandja miatt... Aztán mire túltette volna magát ezen, megérkezett a barátnő, aki teljesen kiakadt egy ennyire jelentéktelen dolog miatt. Ez még jobban felidegesített, hiszen azért nem valami megbocsáthatatlan tettről volt szó. A gáz inkább csak az volt ezzel kapcsolatban, hogy annyyira részeg volt közben, hogy nem emlékezett belőle semmire. Ez már erősen a szánalmas kategória volt. De ezen kívül más helyeken sem értettem meg, hogy miért ütköznek meg egy-egy dolgon... Például, ha már egy kicsit is vulgárisan beszélt valaki, azon mindenki nagyon kiakadt, hogy milyen dolog ez. Aztán a rendőrök nem bírtak egymás között normálisan beszélgetni arról, hogy valaki pisil... Ezen már szinte felnevettem, annyira abszurd volt. Mintha nem is tudom, miről lett volna szó. Bármi egyébről teljesen nyíltan beszéltek, ezzel azonban meggyűlt a bajuk, mintha legalábbis óvodások lennének...

Amúgy a két cselekményszál érdekes volt, jó sok gyanúsított előkerült mind a két esetben, amitől legalább nem volt könnyen kikövetkeztethető, hogy ki lesz végül a tettes. A végkifejletben nem volt különösebben semmi extra, tulajdonképpen egyszerűen le lett zárva minden szál.

Összességében egyszer olvasható kriminek tartom, ami sokkal nagyobb élvezetet nyújtott volna, ha nem egy valamilyen szinten több kötetet átívelő történet közepébe csöppenünk...

Tom Rob Smith: A tanya

Nos, megint sikerült beleszaladnom egy olyan könyvbe, amelyikkel nehezen tudtam megbirkózni. Az elején konkrétan úgy voltam vele, hogy abbahagyom, mert nagyon nincsen kedvem hozzá. De egyrészt alapszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet, másrészt pedig egy kicsit beindulni látszott a történet, mégiscsak tovább olvastam. Reméltem, hogy talán csak az eleje volt ennyire nehézkes, utána izgalmassá válik és majd a végén következik be valami nagy áttörés.

Hát, tulajdonképpen némiképp valóban izgalmasabb lett egy idő után, de részemről az első néhány fejezetet nem is nagyon volt nehéz überelni, annyira unalmasak és nehezen emészthetőek voltak. Nem történt bennük semmi, csak egy nyugdíjas korú nő zagyva történetelmesélését olvashattuk… És abban is gyakorlatilag állandóan ugyanazt: hogy mindenki ellene van, és mindenki egy nagy összeesküvés résztvevője. Az, hogy ezt miért képzelte így, tulajdonképpen még a végkifejlet ismeretében sem egyértelmű számomra… A történet-elbeszélés sem jött be nekem annyira, nagyon sűrűn volt a tagolás, ami szerintem csak túlbonyolította a dolgot. Ráadásul ezzel, hogy a nő szemszögéből ismertük meg gyakorlatilag a teljes történetet, tényleg csak üldözési mániában szenvedő ember képzelgéseinek tűnt, habár nyilvánvaló volt, hogy ennél többről lesz szó… Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy negatívam ítéljem meg a könyvet. Aztán valahogy mégis sikerült egy kicsit érdekesebbé tenni a cselekményt, így már az olvasása sem bizonyult annyira szörnyűnek. Viszont végig arra vártam, hogy mindezek után majd kapunk egy szépen összefoglalt befejezést, amiben minden mozaikdarabka a helyére kerül. Ez viszont sajnos elmaradt…

A végkifejlettel számos problémám akadt. Egyáltalán nem foglaltak össze benne semmit, sőt, szerintem csak még nagyobb kuszaságot csináltak vele. Persze, néhány dologra fény derült, amiknek egy része kellett a történet teljessé válásához, némelyiket azonban nem tudtam hova tenni… Kaptunk információkat, amikkel néhány szálat sikerült elvarrni, néhány kérdés azonban teljesen nyitott maradt (sőt, szerintem új kérdések is felvetődtek). Sőt, kicsit úgy érzem, mintha nem is tudtunk volna meg végül semmit, mert bár kiderült egy s más, egyiknek sem lett következménye. Lehet, hogy csak velem volt a probléma, hogy igyekeztem minél hamarabb a végére érni, ezért már nem volt türelmem az egészet végiggondolni, hogy mi miért történt, de valószínűleg pont ez írja le legpontosabban, hogy mennyire nem nekem való könyv volt ez.

Összességében megint bebizonyosodott, hogy a „sztárolt” könyvek valahogy nekem nem jönnek be. A könyvön és az interneten található vélemények szinte egytől egyig dicsérik a kötetet, én viszont egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy másoknak mi tetszett benne ennyire. Számomra unalmas volt, amikor pedig végre valami izgalmat tudott felmutatni, az sem tartott sokáig, és a vége megint elrontott mindent.

Patricia Cornwell: Nyom nélkül

Nos, ezzel a könyvvel már megint nagyon megszenvedtem. Pedig amúgy egy átlagos hosszúságú könyv, én viszont legalább a kétszeresének éreztem. Végig úgy voltam vele, hogy csak érnék már egyszer a végére, ami azonban valahogy nem akart eljönni. Konkrétan erőltetnem kellett, hogy olvassam, mert nem szokásom félbehagyni könyvet. Ráadásul amikor hozzákezdtem, eszembe nem jutott, hogy így fogok vélekedni róla, hiszen egy sorozatgyilkosságokkal foglalkozó könyv mikor nem tetszett nekem... Sajnos azt kell mondjam, hogy például most... (Olyannyira, hogy a kívánságlistámon szerepel még egy könyv az írónőtől, ami a fülszöveg alapján még mindig tetszik, de ezek után már nem tudom, hogy bele merjek-e majd vágni...)

A fülszöveg kissé szájbarágós volt, amiből még nem vontam le messzemenő következtetéseket, pedig így utólag kellett volna. Az egész történet száraz, unalmas, nyögvenyelős volt. Arra számítottam, hogy lesz egy izgalmas sorozatgyilkosos sztori, és az ahhoz kapcsolodó nyomozás. Ehelyett azonban egy végig zavaros és rettenetesen érdektelenül megírt cselekmény kaptam, amivel csak nagyon nehezen tudtam haladni. Bár foglalkoztak a gyilkosságokkal, határozottan a legutolsó eset került előtérbe. De még ezzel sem lett volna probléma, hiszen ez általában így szokott lenni, hiszen az a friss. Itt viszont a híres anya miatt volt központi szerepe, amiből aztán lett egy politikai vonal -utólag abszolút feleslegesen. Aztán egy katonai vonalat is  behoztak a képbe -ismét csak totál feleslegesen. Ehhez még hozzájöttek azok a cselekményszálak, amik egyáltalán nem tettek hozzá semmit a történethez, így végül az egész egy nagy érdektelen semmi lett. Már a gyilkosságok és a nyomozás sem tudott lekötni, csak azt vártam, hogy végre a végére érjek. Idegesítettek a felesleges részek: a leírások, a nehézkes párbeszédek.

A végkifejlet szintén nem volt valami nagy durranás. Kaptunk egy tettest, akiről még azt sem tudhattuk, hogy tényleg a valódi gyilkos-e, nem derült ki  igazából semmi lényeges az életéről vagy arról, hogy miért tette azt, amit... Ráadásul szerintem egyáltalán nem került normálisan pont az ügy végére, egy csomó kérdés megválaszolatlan maradt, legalábbis számomra...

Összességében én egy végtelenül vontatott, minden izgalmat mellőző könyvnek tartom, aminek az olvasása számomra kínszenvedésnek bizonyult. Egy egyébként érdekesnek tűnő témát hihetetlenül unalmasan sikerült tálalni. A különböző cselekményszálak, a nyomozás és az egész könyv zavaros és unalmas volt.

Joseph Finder: Eltemetett titkok

Nos, kicsit nehéz belekezdenem az írásba, mert nem igazán tudom, mit is mondhatnék a könyvről. Igazából valószínűleg az volt a probléma, hogy szinte egyáltalán nem kötött le a cselekmény. Számomra egyenesen unalmas volt, ráadásul a végére eléggé meg is lett bonyolítva, úgy, hogy semmilyen nagy fordulat nem következett be benne. Ennek ellenére valamiért elég gyorsan haladtam vele: a számomra érdektelen téma ellenére is könnyen olvasható volt.

Valójában tényleg se a maffiával, se a kormánnyal, se más említett témákkal nem tudok mit kezdeni, de azért kis dózisban elviselem őket. Itt azonban folyamatosan megjelentek, és egy idő után már csak a végére akartam érni a könyvnek. Se az emberrablással és fogva tartással, se a nyomozással, se a bármi mással foglalkozó részek nem tudtak rendesen lekötni, csak gépiesen olvastam egymás után az oldalakat. Ráadásul igencsak idegesített, hogy egyes fejezetek végén, csak utalás volt arra, hogy fontos információk derültek ki a nyomozással kapcsolatban, aztán oldalakkal vagy éppen fejezetekkel később lettek ismét megemlítve.

A befejezés se volt valami nagy durranás, nagyon kiszámítható volt szinte minden eleme. A legrosszabb viszont az volt, hogy nekem valahogy nem is lett rendesen befejezve, mert nekem egy csomó szál elvarratlannak tűnt, egyes kérdésekre nem kaptunk választ, nem lett minden felmerült mozzanat normálisan kifejtve.  (Amúgy pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon annak, akit élve eltemetnek több napra, nem jobb-e, ha inkább meghal, mert szerintem képtelenség, hogy utána teljes életet tudjon élni. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nincs így, de azért például az itteni áldozat nem gyötörte magát túlságosan a történtek miatt…)

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, abszolút nem okozott maradandó élményeket. Se pozitív, se negatív értelemben, annyira érdektelen volt számomra az egész.

Douglas Preston-Lincoln Child: Fehér tűz

Nos, elég vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Eleinte nem igazán kötött le, mivel nem volt túl izgalmas. Aztán szerencsére beindult, és akkor már jobban tudtam vele haladni. Egyébként a sorozatnak ez a része tulajdonképpen teljesen önállóan is olvasható, gyakorlatilag semmi utalás nincs benne a korábbi részekre.

A történet maga egy kicsit unalmas és zavaros volt. Tulajdonképpen a végére minden a helyére került, nem is azzal volt baj, hogy nem tudtam követni a cselekményszálakat. Viszont a régi eseményekkel kapcsolatos nyomozás nem volt túlságosan érdekes, nagyjából csak ugyanarról szólt, illetve nem igazán tudta lekötni a figyelmemet. A gyújtogatás már sokkal érdekesebb volt, azt viszont az első eset kivételével már alig fejtették ki, inkább csak említés szinten volt szerepe. A Sherlock Holmes-szál bevezetése pedig egyszerre volt számomra érdekes és felesleges. Valahogy fura volt beleszőni ebbe a történetbe, de mégis érdekfeszítőnek bizonyult.

A szereplők többségével nem igazán lehetett mit kezdeni, és igazából nem is voltak annyira fontosak a történetben. Egyértelműen a főszereplőnő és az FBI-ügynök voltak a kiemelt főszereplők, körülöttük forgott minden. Utóbbi elegáns lazasága minden részben szórakoztatónak bizonyul. A nővel viszont nem igazán szimpatizáltam, bár nem is tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Egyszerűen nem tetszett a személyisége, ahogyan levakarhatatlan módon nyomozott, és olyan emberekbe is belekötött, akik segíteni szerettek volna neki.

A befejezés nekem szintén furcsa volt. Bár nem maradtak utána elvarratlan szálak, megválaszolatlan kérdések, mégis olyan kurtának tűnt. Bár azt hiszem a szerzőpáros minden egyes könyvében ilyen a befejezés… Sokáig húzták az üldözést és a szenvedés, majd miután minden jól alakult és minden fontos szereplő megmenekült, egy meglehetősen csöpögős epilógust kaptunk. Az egy dolog, hogy nekem személy szerint nem tetszett, de szerintem nem is nagyon volt odaillő… Egyébként akadt még néhány fordulat a végén, de igazából egyik sem okozott túl nagy meglepetést. Addigra annyira végletekig ismételték szerencsétlen bányászok sorsát, hogy kicsit unalmas lett az egész. (Egyébként a beteg lelkem ismét megszólalt: amikor már megvolt a lehetőség arra, hogy nem lesz pozitív befejezése, erősen reménykedtem, hogy tényleg történik még valami tragédia, de sajnos nem jött be).

Összességében ezek ellenére sem mondanám rossz könyvnek, megvannak a maga izgalmas és érdekes részei, csak helyenként sajnos unalmas is. Szerintem azért, aki az írópáros többi kötetét szerette, annak ez is tetszeni fog.

John Sandford: A Hold árnyéka

Nos, ez a könyv kicsit eltért az író másik sorozatához képest... Lehet, hogy azért, mert ez még csak az első része, de valahogy nekem nem tűnt túlságosan összeszedettnek. És igazából pont ebben a részben kellene alaposan kidolgozottnak lennie a főszereplőnek, de ez valahogy elmaradt. Nem igazán került bemutatásra, pedig a másik könyvsorozatában elég fontos szerepe van a főszereplő jellemének, viselkedésének...

Amúgy a történet nem volt rossz, tetszett, hogy többféle gyilkosság is volt benne. Felesleges részek szerencsére nem voltak benne, viszont a tagolása egyszerűen borzalmas volt... Az megszokott, hogy egy-egy könyvnél nemcsak fejezetek szerint van tagolás, hanem azokon belül is, amivel semmi probléma nincsen. Itt viszont totálisan indokolatlan volt, ugyanis olyan bekezdések között voltak sorok kihagyva, amik szorosan összekapcsolódtak, sőt olykor egy párbeszéd részét képezték... Simán lehetett tovább olvasni őket, a tagolás csak zavaróvá tette az ezt.

A szereplőkkel nem nagyon lehetett mit kezdeni, igazából senki nem került bemutatásra, még a főszereplő sem. A rengeteg szereplő egy idő után kicsit megkavarta a történetet, olykor kellett egy kis idő, hogy eszembe jusson, ki kicsoda és milyen szerepet tölt be a cselekményben.

A befejezés számomra elnagyolt és zavaros volt. Addigra már annyi mindenkit belekevertek, hogy kicsit követhetetlenné vált a cselekmény. Annak ellenére, hogy elég egyszerű olvasmány volt, nem lett túlságosan kifejtve az indok (bár természetesen könnyen ki lehetett következtetni). A végén már úgy tűnt, hogy minden egyes szereplőnek volt valami köze az ügyhöz, és a valódi tettes már alig kapott szerepet. Ennyi nyomozás és haláleset után szerintem elég hirtelen és buta módon lett lezárva...

Összességében nem volt annyira rossz könyv, egyszer el lehetett olvasni, de van az írónak sokkal jöbb kötete is.