Chris Carter: Kivégzés

Nos, az előző –és egyben első- része ennek a sorozatnak nagyon tetszett, ezért voltak elvárásaim, amikor nekikezdtem az olvasásnak. Csak remélni mertem, hogy hasonló színvonalú lesz az előzővel, és szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom. Mindkettő kellően beteg és nagyon izgalmas volt.

Itt olvasóként igen hamar tisztában lehetett lenni bizonyos dolgokkal, legalábbis a nyomozókhoz képest. Ez lehetett volna zavaró is adott esetben, de szerencsére erről szó sem volt. Hiába tudtuk, hogy mi alapján gyilkol a tettes, mégis okozott elegendő izgalmat, hogy vajon ki lesz a következő áldozat és, hogy azt mekkora brutalitással fogja megölni. Na, meg persze az indíték sem volt teljesen egyértelmű. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit talán idegesítő volt, amikor a nyomozók rájöttek valamire, és utána csak kisebb-nagyobb szünetek után derült ki, hogy pontosan mit is találtak. Nem várom el, hogy minden információt azonnal rágjanak a számba, de valahogy ezt a megoldást sem tudom megszokni, pedig előszeretettel alkalmazza több szerző is. Ezen kívül a fejezetek tagolásával sem voltam kibékülve, mert szerintem csak feleslegesen elvágtak vele részeket. Igen sokszor konkrétan egy párbeszéd közepén kezdődött ú fejezet, holott ezt a világon semmi sem indokolta…

A végkifejlet egyébként nem volt rossz, viszont szerintem elég sok dolgot jóval előtte ki lehetett következtetni. Az elkövető személyére már néhány oldallal korábban rájöttem, illetve a másodlagos gyilkos pedig már körülbelül a könyv közepén száz százalékra tudtam. Egyébként ez a szál nemhogy háttérbe szorult, hanem úgy tűnt, mintha nem lenne semmi jelentősége, hiszen egyetlen egyszer lett csak megemlítve a történetben. Aztán egyszer csak végigkövethettük, hogyan szedi áldozatát a gyilkos, és megint ennyit. A végén pedig hirtelen lelepleződött… Jó volt, hogy volt egy ilyen másodlagos szál a cselekményben, de ennél nagyon szerepet is kaphatott volna akkor már.

Összességében nagyon izgalmas könyv volt, bár talán a végét én egy kicsit elnagyoltnak éreztem. Ahogy haladtunk előre a gyilkosságokkal egyre kevesebb részletet tudtunk meg róluk, és ez számomra például zavaró volt. De egyébként az egyik legbrutálisabb könyv, amit eddig olvastam, bár engem igazán a kutyás jelenet akasztott ki. Amúgy méltó folytatása az első résznek, remélem, a többi is hasonló lesz.

Michael Robotham: Élet vagy halál

Nos… ez egy igencsak furcsa könyv volt számomra. Lehetséges, hogy ez a vélemény némiképpen annak is köszönhető, hogy mostantól az eddiginél kevesebb időm lesz olvasni, így ezzel is elég lassan tudtam csak haladni. De azért így is tudtam követni, csak valószínűleg kicsit tagoltabbá vált, ami olykor zavaró lehet. Egyébként inkább a tartalom miatt éreztem kicsit furcsának.

A történettel nem volt különösebb probléma, bár mielőtt hozzákezdtem volna, csak nagy vonalakban olvastam át a fülszöveget. Így utólag visszaolvasva, nem vesztettem semmit. Egyébként pedig valószínűleg nem kezdtem volna bele ebbe a könyvbe, ha nem egy olyan író könyve, akitől már olvastam jó néhány kötetet. De sajnos ez most annyira nem jött be. Igazság szerint nekem kicsit vontatott és néha kusza is volt a cselekmény. Fejezeteken belül ugráltak, néha hirtelen azt sem tudtam, hogy a múltban vagy a jelenben vagyunk-e éppen. A szereplőkkel sem nagyon tudtam mit kezdeni, mindenki nagyon furának tűnt, akár FBI-ügynök, akár egy jelentéktelen mellékszereplő, akár a főszereplő volt az illető. Lehetséges, hogy a szakaszos olvasás miatt, de néha nem értettem, hogy most ki és hogyan került a képbe. Valamilyen szinten ki lehetett következtetni, de akkor is zavaró volt, hogy nincsenek konkrétumok.

Egyébként, ha már az előbb említettem a szereplőket, akkor nagy általánosságban annyit biztosan el lehet róluk mondani, hogy egyikük sem volt egy megkedvelhető karakter. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért éreztem őket furcsának, egyszerűen csak a viselkedésük, a gondolkodásuk néha nem tűnt túl ésszerűnek. De a főszereplőt mindenképpen kiemelném, ugyanis elég régen olvastam olyan könyvet, amiben sajnáltam volna egy szereplőt. Főleg ennyire. És nem is konkrétan azokért a dolgokért, amik történtek vele az egyébként nem túlságosan hosszú élete során, hanem inkább úgy összességében, az egészért. Annyira nyomorult volt végig, annyira átjött a lapokon keresztül a szenvedése, hogy tényleg elkezdtem sajnálni. Mondjuk ez nálam valahogy inkább negatívumként jelentkezett, mert annyira szerencsétlen és elcseszett volt. Főleg az okok miatt, mert valahogy kicsit képtelenségnek tűnt, hogy ilyen indokok és események hatására lett ilyen. Bár ez is inkább csak azért volt valószínűleg, mert valójában semmi pozitív dolog nem történt ebben a könyvben. Az első oldaltól az utolsóig átjárta egyfajta szenvedés, ami már az elején is kellően érzékelhető volt, de a végére teljesedett ki teljesen.

A végkifejlet nagy meglepetéseket nem tartogatott. Jóval korábban össze lehetett illeszteni szinte az egész történetet. Sőt, olyan dolgot, amit egyébként gondolom, hatalmas fordulatként akartak beállítani, már majdnem a legelején, egy kétsoros párbeszédből tökéletesen ki lehetett következtetni… Úgyhogy igazság szerint számomra nagyon minimális számú fordulat volt benne. Egyébként pedig -lehet, hogy csak én nem koncentráltam eléggé- de szerintem a végén maradt elvarratlan szál és megválaszolatlan kérdés...

Összességében hiába zajlanak benne azért majdnem folyamatosan az események, mégsem lehet egy pörgős könyvnek nevezni. Valamennyire izgalmas (nagyon minimálisan), de azért nem rágja le tőle az ember a körmét, pedig akciójelent azért akad benne. Nekem annyira nem jött be.

Dean R. Koontz: A visszatérő

Nos, néhány évvel ezelőtt jó pár könyvet olvastam az írótól, de valahogy nem rémlik, hogy azok is ennyire az őrületbe kergettek volna. Nyilván nem tetszhet mindegyik, nekem is megvoltak a kedvenceim is, és azok is, amik valamiért nem fogtak meg annyira. Ez viszont hiába hasonlított a többi könyvére, mégis borzasztó volt olvasni…

Maga a történet érdekes lett volna ugyan, de izgalmasra már nem igazán sikerült megírni. Még az eleje legalább valamennyire fenntartotta az érdeklődésemet, de ez nagyjából az első támadásig tartott. Onnantól viszont egyre inkább ellaposodott. Mégsem ez volt az igazi probléma számomra, hanem a nyelvezet és a szereplők. Olyan bugyuta és nevetséges párbeszédek követték egymást, hogy komolyan mondom, éreztem, ahogyan olvasás közben zuhanni kezd az IQ-m… Ez főleg a két főszereplő szerelmesnek készült beszélgetéseire volt igaz, amik azonban számomra nemhogy nem voltak romantikusak, de nem tudtam eldönteni, hogy a földön fetrengjek a röhögéstől vagy inkább falhoz vágjam a könyvet… Néha erőltetett, néha csöpögős, néha nevetséges, néha pedig már szinte fájdalmasak voltak, amiket egymásnak mondtak. Még két tizenévestől is rettenetes lett volna, két felnőtt embertől viszont kimondottan röhejes volt. De persze nemcsak nekik voltak ilyen felemelő beszélgetéseik, igazából majdnem bárki képes volt ilyeneket produkálni.

Sajnos azonban nem csak a szereplők párbeszédeiben mutatkozott meg ez az ügyefogyottság, hanem az egész történetvezetésen is. Példádul elég viccesnek éreztem, hogy egy-egy dologra hamarabb rájöttem, mint a rendőrök. És nem is valami falrengető dologra, hanem egyszerű, logikus gondolkodás alapján is tudtam azt, amire ők viszont körülbelül öt oldallal és rengeteg felesleges töltelékrésszel jöttek csak rá, amikor már gyakorlatilag mindegy volt. És ha már a töltelékrészeknél tartunk, hát abból is volt jó néhány benne. Olykor-olykor fogalmam se volt róla, hogy most vajon miért olvashatunk egy-egy részt ennyire részletesen. De végül a nagy rádöbbenés helyett csak az derült ki, hogy tényleg semmi köze a történethez, és igazából egyáltalán nem is tesz hozzá semmit.

A végkifejlet részben nem volt rossz, sőt ha ez egyébként egy jó könyv lett volna, akkor kimondottan érdekes lett volna a befejezés. Így azonban már voltak benne meglepetések, igazából nem nagyon érdekelt már. Maga a lezárás viszont ismételten nevetséges volt. Hatszáz oldal alatt kibontakoztattak egy történetet, a végére kaptunk még egy-kétszáz oldalnyi feszültséget (már aki), aztán konkrétan nyolc oldalban teljesen vége is lett. Azt hiszem ilyesmire nem nagyon láttam még példát (és nem is nagyon szeretnék)…

Összességében nekem ez most nagyon nem jött be. Pedig tényleg remek sztori lehetett volna, de egyszerűen a kivitelezése pocsék volt. És a felsorolt negatívumok számomra rengeteg levontak a könyv élvezhetőségéből.

Laura Reese: A gyönyör sötét oldala

Nos, ez a könyv aztán jól feladta a leckét, főleg ami a véleményezést illeti... Azt hiszem bátran állíthatom, hogy kevés olyan ember akad, akiből nem vált ki valamilyen reakciót az elolvasása, sőt valószínűleg még azt is meg tudnám tippelni, hogy mi a legfőbb kiváltott érzelem: az undor. Mert hát lássuk be őszintén, egyes jelenetek rendesen kiverhették a biztosítékot a kevésbé finom lelkű olvasóknál is. Így vagyok ezzel én magam is. Igen sokféle könyvet olvastam már, vérfagyasztó krimiket, amikben a tettes gyilkolási kreativitásánál már csak az azokban lelt öröme volt nagyobb, illetve erotikus regényeket, amikben tényleg alig akadt tabu... Volt szerencsém hasonló könyvhöz is, amiben az alá -és fölérendeltség kapott főszerepet (ezt a témát manapság igencsak favorizálják az írók), de ehhez foghatót még nem olvastam... Azt hiszem, nem csak én vagyok úgy vele, hogy ez bizony olykor kiverte nálam a biztosítékot.

Maga a történet egészen érdekesnek is mondható: egy nő nyomozni kezd a húga halálának ügyében, és az igazság kiderítése érdekében szó szerint képes bármire... Ez bizonyos pontig tényleg hihető történet, a megszállottság nem ritka a mai világban, legfeljebb a tárgya változik. Egy idő után viszont már egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a nő azért tűrne el mindent, hogy kézre kerítse a tettest. Valóban tetszeni kezdett neki az egész, és mivel elfogadom, hogy vannak olyan emberek, aki élvezik, ha uralkodnak felettük, még ezzel sem volt gondom. De én a könyv végére meg voltam róla győződve, hogy a nő sokkal betegebb, mint a férfi. Az legalább nem kertelt, mindig megmondta, hogy mit miért csinál, mi okoz neki örömet. Nem volt komplett, az egyértelmű, de nem is bújt mindenféle kifogások mögé. Amit viszont a nő csinált, egyszerűen gusztustalan volt. Ténylegesen bármibe belement, még ha néha úgy is tűnt, mintha nem akarná. Nem egyszerűen részt vett a játszadozásokban, megaláztatásokban, hanem kifejezetten élvezte őket. Amivel egy bizonyos szintig még mindig nincs feltétlenül baj. De azért a végére (illetve olykor már a közepén is) voltak olyan jelenetek, amik gyomorforgatóak voltak, mind testi, mind lelki értelemben. Egyszerűen meg sem próbáltam feldolgozni, hogy valaki, hogy lehet képes megtenni bizonyos dolgokat...

Egyébként a szereplőkre visszatérve, még a főszereplőnő húgát emelném ki, aki gondolom a legtöbb emberből sajnálatot váltott ki, belőlem azonban maximum szánalmat. Ugyanis lehet bárki bármennyire magányos, sebezhető és elveszett, egyszerűen mindennek van határa. Az is rendben van, hogy annyira fél attól, hogy egyedül marad, hogy tényleg bármit képes megtenni a másikért. De egyszerűen nem tudok sajnálni valakit, akinek egyetlen porcikája sem kíván bizonyos dolgokat, mégis megteszi a másik kedvéért. Akkor már tényleg jobb volt a nővére, aki ugyan sokkal betegebb, de legalább vállalja, hogy neki ez tetszik... Amúgy még a főszereplőnő barátja érdemel talán említést, aki viszont egyszerűen nevetséges volt. Az, hogy a végén egy férfival jön össze, mert a barátnője elhidegült tőle, komolyan a vicc kategóriába tartozott számomra.

A végkifejlet részben várható volt, részben azonban okozott meglepetéseket. Úgy gondolom, talán mindenki megkapta, ami járt neki.

Összességében nem lett volna ez rossz könyv, ha nem kevernek bele ennyi betegesen undorító szexuális elemet. Bár az biztos, hogy ettől igencsak nehezen felejthető könyvvé vált, ami valamilyen szinten azért pozitívum.

Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd

Nos, sajnos ez a könyv most csalódást okozott… Pedig nagyon szerettem az írónőtől korábban olvasott köteteket, és alig vártam, hogy ebbe is belekezdhessek. De ez most nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

Magával a történettel nem lett volna semmi probléma, elég fordulatos és érdekes  volt. Viszont szerintem rettenetesen el lett nyújtva. Bár folyamatosan zajlottak benne az események, egy idő után mégis olyan érzésem kezdett lenni, mintha ugyanazt olvasnám oldalakon keresztül: megint találtak egy holttestet, a főszereplőnő szenved magában, a férfi főszereplő meg odáig van érte… És igazság szerint ez a három momentum ismétlődött benne folyamatosan, kiegészítve némi családtörténettel, nyomozással, veszekedéssel… Ráadásul a tényleges történet összesen két-három napot ölelt fel, és néha már-már hihetetlennek tűnt, hogy ennyi esemény történjen egyszerre. Ha több napot, hetet vagy akár hónapot ölelt volna fel, akkor még megértem, hogy ennyire el van nyújtva, de így inkább idegesítő volt. És míg egyes részek végtelenül kidolgozottak vagy agyonismételtek voltak, addig akadt jó néhány olyan rész benne, ami felett szinte elsiklottunk és éppen hogy meg lettek említve, pedig ekkora terjedelembe igazán belefért volna, hogy minden kellő odafigyeléssel legyen megírva, és ne legyen ez a fajta kettősség…

Bár a cselekmény egyébként abszolút követhető volt, mégis túlbonyolítottnak éreztem a végére. Állandóan kiderült még valami, ami több évtizeddel korábban történt, és erőltetettnek tűnt a jelenlegi eseményekhez való kapcsolódása. Ezen kívül megőrültem a két főszereplőtől, egészen konkrétan a szerelmük kibontakozásától. Persze a legtöbb krimiben egymásra talál az áldozat és a rendőr/nyomozó/ügynök/stb., és itt sem lett volna ezzel gond, de hogy minden egyes alkalommal, amikor egymás közelébe kerültek, csak arról szólt minden, hogy mennyire odáig vannak egymásért, nagyon hamar az agyamra ment. Főleg úgy, hogy két napja ismerték egymást…

Hatásos végkifejletről aligha lehet ennél a könyvnél beszélni. Mivel rendszeresen derültek ki újabb és újabb információk a nyomozás során, nem éreztem kimondottan izgalmasnak, egyszerűen csak zajlottak az események és kész. A tettes személye sem okozott meglepetést, főleg, hogy addigra már az összes felmerült férfi szereplőt meggyanúsították, így azt vártam volna, hogy valami hatalmas fordulattal egy teljesen más személy lesz a gyilkos. De nem. Az pedig, hogy a végére mennyi minden derült ki ezzel az elcseszett családdal kapcsolatban, szinte már nevetségesnek tűnt…

Összességében bár nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet (ahogyan a szerző többi művét is), sajnos ez nem sikerült. Egy idő után unalmasnak, vontatottnak éreztem, amiben szinte ugyanazok a dolgok történtek, csak néha más volt az áldozat… A két főszereplő közötti szerelmi szálat is túl soknak éreztem, és a történet sem ragadott kifejezetten magával.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

Nos, azt hiszem kicsit szerencse, hogy a helyzet úgy hozta, a második részét olvastam el először ennek a sorozatnak. Az ugyanis annyira tetszett, hogy már alig vártam, hogy majd a további köteteket is kézbe vehessem. Végül viszonylag sok idő telt el, de az elsőnek olvasott könyv után még mindig nagyon vártam a többit. Egy kicsit azonban csalódnom kellett.

Valahogy ez a történet nem volt annyira izgalmas és magával ragadó, mint a másik. Persze itt is gondoskodtak a kellő feszültségről, amit az eltűnt és igen hosszú ideig fogva tartott nő szenvedései voltak hivatottak fokozni, de mégsem volt az igazi. Néha csapongónak éreztem az eseményeket, mintha nem lett volna összefüggés egyes részek között. Úgy tűnt, mintha olykor kimaradtak volna mondatok vagy átugrottunk volna valamilyen részletet. Végül egyébként szerintem nem maradt megválaszolatlan kérdés, de olvasás közben akkor is érzékeltem ilyen kihagyásokat. A nyomozás sem volt különösebben izgalmas, főleg az előbb említett hiányosságok miatt. Néha nem értettem teljesen, hogy mire hogyan bukkantak rá, de összességében véve azért érthető volt. A főszereplő férfi néha egészen szórakoztató volt, de valahogy én nem tudok megbarátkozni ezekkel a típusú szereplőkkel, akiknek az éleslátásuknak és a kivételes nyomozói tehetsége miatt mindent megengednek...

A végkifejlet abszolút kiszámítható volt. Már jóval előre tudni lehetett a tettes személyét és indítékát is. Valójában az egész könyv nem tartalmazott túlságosan sok fordulatot... Viszony akadt benne jó néhány hiba, konkrétan pontatlanság, mégpedig az időpontokkal, dátumokkal. Sajnos a végén már ezek nagyon érzékelhetőek, és főleg nagyon zavaróak voltak.

Összességében nem volt ez olyan rossz könyv, de a második részt sokkal jobbnak tartom. Ennél talán az eltűnt nő viszontagságait tudnám kiemelni, mivel szörnyű volt belegondolni, hogy valakit ennyi éven, ráadásul ilyen körülmények között tartanak fogva (tudom, a való életben ennél még hosszabb és szörnyűbb fogvatartásokról is tudunk, de azokra már ki sem térek...). Kicsit jobban is érzékelhették volna az idő múlását, de azért nem volt rossz. Egyébként a maga nemében érdekes volt, bár olykor kicsit nehezebben haladtam vele.

Jonathan Kellerman: Gyilkos

Nos, ezzel a könyvvel már megint nem igazán tudok mit kezdeni. Igazából csak az jut róla eszembe, hogy kár volt megírni. Valahogy olyan esetlennek tűnt, mintha csak egy meghosszabbított novella vagy hasonló lenne. Egyébként is elég rövid volt egy regényhez képest, de attól függetlenül valószínűleg ennyi oldalban is ki lehet hozni valami izgalmas történetet. Itt azonban ezt nem éreztem, utólag is nevetségesen rövidnek tűnt.

Történetről aligha tudok beszélni. Annyira rövid időt ölelt fel és annyira bagatell volt az egész (legalábbis számomra annak tűnt), hogy csak pislogtam, hogy most tényleg ez lenne-e cselekmény? Inkább tűnt egy nagyobb történetből kiragadott eseménysorozatnak, mintsem önálló történetnek. A felvezető rész, -amiből megtudhattuk, hogy a főszereplő miért keveredhetett ilyen helyzetbe- túlságosan hosszúra sikeredett, Fejezeteken keresztül csak a régebbi eseményeket idézeték fel. Utána belecsöppentünk a kiváltó események közepébe, és aztán hirtelen már gyilkosságokról volt szó. Összecsapottnak és kidolgozatlannak tűnt.

A szereplőket ugyan bemutatták (bár az előző részekből megismerteket csak felületesen), mégsem éreztem, hogy bármit is tudnék róluk. Egyikükkel sem lehetett azonosulni vagy egyáltalán szimpatizálni, ugyanis a fogalmazásmód és a viselkedésük leírása ezt teljesen lehetetlenné tette. És ha már a fogalmazásnál tartok, kiemelnék még valamit, ami nem tetszett: konkrétan az aluliskolázott (vagy legalábbis annak tűnő) és közönséges szereplőkkel folytatott párbeszédeket, amik az őrületbe kergettek. Értettem, hogy miért volt rájuk szükség, de még így írásban, kitalált szereplőkkel is idegesítő, hogy egyesek tényleg így beszélnek.

A végkifejlet gyakorlatilag hidegen hagyott, az is elnagyoltnak tűnt. Egy-egy részletet még megértettem, hogy hogyan következtettek ki és hasonlók, de egészében véve, az összes többi fejleményhez képest ez is összecsapottnak tűnt.

Összességében ez a könyv most nagyon nem nyerte el a tetszésemet. A feleslegesen és a felületesen kidolgozott részletek váltották benne egymást, és egyik sem pozitívum, így egyben egyenesen katasztrofális. Bugyuta párbeszédek, lényegtelen elemek, elnagyolt karakterek és értelmetlen fordulatok követték benne egymást.

M. J. Arlidge: Szegény kisfiú

Nos, sajnos be kell látnom, hogy az első részhez képest egyre kevésbé tetszenek az írónő könyvei. Ha sorrendbe kellene állítanom őket a tetszés mértéke szerint, lehet, hogy eltérnének a valódi sorrendtől, de az biztos, hogy az első erősen kimagaslik a többi közül.

Ebben az esetben sem lett volna semmi gond a történettel, mert elég érdekes volt, a kivitelezés pedig kellően brutális. De azt veszem észre (vagy most tűnik fel), hogy egyre nagyobb szerepet kapnak a rendőrségi szereplők… Ezzel nyilván nem lenne semmi probléma, hiszen nem árt egy könyv szereplőit valamilyen szinten bemutatni, de itt nem ez történik. Minden részben valahogy eggyel több rendőrségi dolgozót ismerhetünk meg, és néha olyan érzésem van, hogy csak akkor tudnék minden részlettel tisztában lenni, ha szó szerint egymás után olvasnám a sorozat részeit. Ráadásul nem is bemutatva vannak a szereplők, hanem állandóan a saját belső gondolataikkal, vívódásaikkal vannak elfoglalva, ami egyetlen szereplő esetében is idegesítő lenne egy idő után, de így, hogy mindenkinél erről van szó, egyenesen irritáló a dolog…

És ha már a szereplőknél tartunk, én a sokadik részre sem tudom megkedvelni a főszereplőnőt. Sőt, igazából mostanra kezd ellenszenvessé válni, bár magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Ahogyan például ez a könyv befejeződött –bár az igazságtalanságot nem bírom, tehát amiatt érzek némi felháborodást- csak az jutott eszembe, hogy megérdemli a vele történteket, de ezt még én is belátom, hogy egyáltalán nem jogos. Valójában nem csinál semmi rosszat a könyvben, mégis ilyen szintű ellenszenvet képes kiváltani belőlem (és ez nem is a „szabadidős” kényszertevékenysége miatt van, mert azt vallom, hogy mindenki azt csinál magával, ami akart). Az újságírónő az, akitől viszont teljesen jogosan irtózom, egyszerűen lehetetlen és gusztustalan alak.

Ami egyébként még zavart a könyvben –és ez sem újdonság, az előző részeknél is így volt-, az az, hogy valószínűleg nincs még egy olyan könyv, amiben ennyi női nyomozó/rendőr szerepelne, ez még sincs kiemelve. A legtöbb esetben oldalon, fejezeteken keresztül nem derült ki, hogy milyen nemű az illető, mert természetesen csak a vezetéknevükkel szerepeltették őket, a megnevezésükhöz pedig soha nem tették oda a „nő” jelzőt (például nyomozónő). Emiatt megint csak olyan érzésem volt, hogy az író azt várja, a sorozat összes részét egymás után olvassam el, akkor talán képben lennék, hogy ki kicsoda…

A végkifejlet okozott is meglepetést és nem is. A teljes végkimenetelre nem számítottam, viszont fejezettel korábban rájöttem a gyilkos kilétére (aminél egyébként a homlokomra csaptam, hogy miért is nem jöttem rá előbb a címből…). Fordulatokban egyébként szerintem ez most nagyon nem bővelkedett. Voltak halálesetek, volt némi nyomozás ezekkel kapcsolatban, aztán egyszer csak vége lett.

Összességében nekem ez most valahogy nem jött be. A gyilkosságok helyett erősen a fő –és mellékszereplők kerültek előtérbe, nem jó értelemben. Az eleje élvezhetőbb volt, mert ott szerepet kaptak a tényleges gyilkosságok, a végére azonban már mindenki a saját problémájával volt elfoglalva.

Max Allan Collins: Gyilkos játék

Nos, több könyvet is olvastam már a filmsorozathoz kapcsolódóan, de valahogy ez most annyira nem tetszett. Pedig nem sokban tért el az eddigiektől, szóval lehet, hogy csak most tűnt fel néhány olyan dolog, amit negatívumként könyveltem el...

Ilyen volt például a túlságosan szájbarágós fogalmazásmód... Nevetséges módon le voltak butítva a leírások és a párbeszédek is. Inkább tűnt az egész egy forgatókönyvnek, semmint rendes regénynek. Bár eddig is feltűnt, hogy nem egy nagy irodalmi alkotások ezek a könyvek, valahogy nem éreztem ennyire hülyének magam az olvasása közben. Merthogy tényleg olyan volt, mintha egy óvódásnak próbálnák megmagyarázni az eseményeket, bár szerintem még az is sokkal hamarabb megértett volna mindent...

A történet egyébkánt nem volt rossz, bár talán egy kicsit lassúnak éreztem. A túlmagyarázós részletek miatt pedig egy idő után zavarosnak tűnt, pedig amúgy követhető volt. Az azért teljesen egyértelmű, hogy ez tipikusan az az eset, hogy valami jobb filmen (sorozatban), mintsem könyvben.

A végkifejlet annyira nem okozott meglepetést, ráadásul a legvége elég béna volt, olyan hirtelen lett befejezve.

Összességében ezt most valahogy nem éreztem annyira jónak, de egynek elment.

Camilla Läckberg: A prédikátor

Nos, nagyon remélem, hogy nem marad meg az a tendencia, miszerint minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál kevésbé tetszenek... Amit elsőként olvastam (ami egyébként a sorozat második kötete) nagyon magával ragadott, aztán a második kezembe vett könyv már nem volt olyan izgalmas, de azért érdekes volt. Ezzel pedig most bajban vagyok, mivel egyébként nem volt rossz könyv, de az biztos, hogy az eddigi hármasból ez tetszett legkevésbé.

A történettel nem volt semmi probléma, még tetszett is, hogy több szálon futott, elég sok említett szereplő szemszögéből követni lehetett az eseményeket. Érdekes volt, hogy ki hogyan éli meg az egészet, kinek milyen rejtegetni valója van. Viszont a múltbeli szál annyira most nem jött be, mert nagyon kevés volt. Ha már így bevonták a cselekménybe, akkor jobban ki kellett volna dolgozni, vagy hagyni inkább az egészet. Így kicsit hiányos volt, talán csak az utolsó részeknél nem, amik már a jelentben játszódtak, de ugyanazt az eseménysort jelenítették meg.

Ami viszont kimondottan az agyamra ment a történet szinte egészén azok a nem nyomozással kapcsolatos részek voltak, nevezetesen a főszereplő rendőr terhes felesége és annak folyamatos szenvedései. Nyilván elég jól megmutatta a terhesség árnyoldalait, nem is ezzel volt a probléma. Sokkal inkább azzal, ahogyan a sorozatosan felbukkanó vendégeket kezelte. Jó nevelés ide vagy oda, ennyire senki nem lehet mazochista és tehetetlen, hogy az ennyire idegesítő embereket ne utasítsa rendre... Ő meg inkább csak folyton szenvedett és panaszkodott, de azért mindig kiszolgálta őket... A húgával kapcsolatos fejlemények pedig leginkább a nevetséges kategóriába sorolhatóak...

Egyébként a történet velejét adó család szerteágazó viszonyai szerintem a legtöbb embert próbra tehették olvasás közben. Nem mondom, hogy nem telt bele némi időbe, hogy mindenkit el tudjak helyezni a családfán, de mivel annyiszor volt elismételve minden, amennyiszer csak könyvben lehet, így egészen követhető volt. A végére viszont egyszerűen túl sok lett az információ. Gyakorlatilag a család minden ágában kiderült valami nagy titok, és ez így összességében már sok lett nekem.

A végkifejlet valahogy nem okozott akkora meglepetést, szerintem jóval előre sejteni lehetett az összes cselekményszál megoldását. Azért szerencsére voltak benne fordulatok bőven, bár néhány meglepőnek számító esemény vagy információ szintén kiszámítható volt. Ami viszont még nagyon idegesített az főleg a könyv végében volt nagyon érzékelhető: méghozzá az, hogy a rendőrök telefonon lebonyolított beszélgetéseire folyamatosan csak utalgattak, esetenként csak jó néhány oldallal később derült fény arra, hogy miről is van szó pontosan. Ez számomra rettenetesen irritáló volt.

Összességében nekem a sorozat első három része közül ez volt számomra a leggyengébb. Érdekes a történet és vannak benne bőven fordulatok, de az idegesítő részek sokat levontak az élvezhetőségéből. Azért még a többi részről nem mondok le.

John Sandford: Átkos folt

Nos, olvastam már jobb és rosszabb könyvet is az írótól. Mivel a legkevésbé sem sorrendben olvasom a sorozatot alkotó köteteket, néha kicsit nehéz követni, hogy a főszereplő élete éppen hol tart, és nem mindig emlékszem az összes részletre, de ezt leszámítva, történet szempontjából az író minden könyve megállja önmagában a helyét.

Ebben az esetben a történet egészen érdekesnek indult, és a régiségekkel kapcsolatos szakmai részeket sem vitték túlzásba. Nagyon tetszett a többféle szemszögből követett cselekmény, viszont olykor hiányosnak is tűnt, mintha kimaradt volna egy-egy részlet. Egyébként mindig vártam, hogy kiderüljenek az újabb fejlemények, és akadt benne néhány olyan jelenet, amire nem számítottam. A könyv végére viszont kicsit összezavarodtam. Illetve nem is ez a pontos szó rá, mert minden részletet megértettem, hogy mi miért történt, ki mit tett, mégis valahogy túl lett bonyolítva az egész. Néhány dolog feleslegesen lett ismételgetve vagy túlmagyarázva, ami már inkább idegesítő volt, és alig vártam, hogy vége legyen…­

Ami a fogalmazást illeti, már az elejétől kezdve voltak benne furcsaságok. Némely mondatnak vagy megfogalmazásnak nem volt értelme, mások pedig feleslegesnek, erőltetettnek vagy oda nem illőnek tűntek.

Ami a befejezést illeti, nem volt vele gond, még ott is voltak meglepetések, viszont kicsit mégis lezáratlannak tűnt az egész.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de nem tudta végig fenntartani az érdeklődésemet. Kicsit unalmassá és túlkomplikálttá vált a végére.