Nancy Madore: Ismét megigézve

Nos, vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Körülbelül ilyesmire számítottam, és volt olyan novella, ami tetszett a maga nemében, és volt olyan, amelyik kevésbé. Tudom, hogy van első novelláskötet is, de ezt hamarabb sikerült megszereznem, és mivel nincs összefüggés a kettő között, nyilván nem okozott problémát, hogy ezt előbb olvastam. Mivel novellásköteteknél kiszámíthatatlan, hogy melyik mennyire tetszik, nem igazán befolyásol abban, hogy a másikat is el akarom-e olvasni.

Mint említettem, változó volt, hogy melyik novella mennyire tetszett, és összességében is csak annyit tudok róla mondani, hogy nem volt rossz, de nem is volt különösebben benne semmi extra. Az erotikus vonal sok helyen teljesen felesleges volt, a legtöbb esetben pedig nagyon direkt. Nyilván ha már ilyen könyvet olvasok, nem zavarnak különösebben az effajta részletek, de mindent túlzásba lehet vinni. Bár itt legalább minden novellában egyszer, maximum kétszer voltak erőteljesen erotikus jelenetek, ami rögtön más, mint amikor egy regénynél minden ötödik oldalon van valami ilyesmi.

Mivel nem tartalmazott sok novellát, így néhány mondatot mindegyikről írok.

Kezdem azokkal, amik nem igazán nyerték el a tetszésemet. Az első ilyen a Göndör fürt, amivel abszolút nem tudtam mit kezdeni. A természetfeletti vonal fogalmam sincs, hogy jött a képbe, és bármennyire is próbálkoztam, nem véltem felfedezni semmi olyan utalást, ami arra engedett volna következtetni, hogy csak valami félrevezetésről lenne szó, hogy egyébként van valami teljesen hétköznapi magyarázat is. Az erotikus jelenet itt egyenesen borzasztó volt, mert fele részben egy romantikus maszlag volt, ráadásul olyan érzésem volt közben, mintha körülbelül tíz oldalon keresztül ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat, sorokat olvastam volna… Nem igazán nyerte el a tetszésemet Kevély Georgie sem… Nagyobb fordulatot vártam a végén, illetve erotikus történethez szerintem túlságosan nyálas volt. Itt is megjelent kicsit a természetfeletti vonal, amivel megint csak nem voltam kibékülve.

A következő –és egyben legterjedelmesebb- csoportot azok a novellák alkotják, amik nem voltak ugyan rosszak, de kiemelkedően jók sem. A Disznó Dan története egyértelműen beteg volt, de a vége talán ennek sikerült a legjobban: biztosak lehettünk benne, hogy mi fog később történni, mégis valamelyest nyitva hagyott néhány kérdést a fejleményeket illetően. Egyébként néhány részlet túl sokszor, túl felesleges ismétlődött benne, ami egy kicsit idegesített. A Péter, péter tököt evett címet viselő novella sztorija nem is volt különösebben rossz, viszont körülbelül egyetlen normál mondatban össze lehetne foglalni az egész mondanivalóját (rendben, valószínűleg a többinél is, de itt valamiért sokkal jobban így éreztem). Az erotikus rész majdhogynem felesleges volt, mert igazából nem ez adta a történet lényegét. A Forró a cipó! című novella elég vegyes véleményt váltott ki belőlem. Részben elegendőnek éreztem, részben viszont úgy tűnt, mintha egy másik történet összefoglalója, vagy esetleg egy részlete lenne. De egyébként a férfi-nő kapcsolat benne egészen elgondolkodtató volt a maga módján. A bevezető novella, a Madarat tolláról eléggé beteg kezdésnek bizonyult, mármint ami az erotikus jeleneteket illeti. Amúgy viszont a történet tetszett, csak kicsit elnagyoltnak éreztem.

A végére két novella maradt, amik, mondhatni a legjobban tetszettek. Ezt mindkettő a végkifejletével érdemelte ki. Tojás Tóbiás esetében egyébként én szimpatizáltam a nővel, és a befejezés is jó volt. Muffet kisasszony (bár fogalmam sincs, ki az) viszont abszolút első helyen végzett, főleg az én krimik iránti rajongásomat figyelembe véve. A történettel sem volt gond, de a vége az, ami különösen tetszett, még akkor is, ha számomra kiszámítható volt.

Összességében nekem nem volt különösebb gondom ezzel a könyvvel, egyszer elolvasható. Az erotikus részeket néhol túlzásnak, néhol feleslegesnek éreztem, de amúgy gyorsan lehetett vele haladni, és kikapcsolódásnak pont ideális volt.

Jeffrey Archer: Egy tegez nyílvessző

Nos, eddig úgy gondoltam, hogy egy novelláskötetben nemigen lehet csalódni, hiszen annyi történet közül csak van olyan, ami elnyeri az ember tetszését, és végül pozitív irányba billenti a véleményezést. Ez a könyv azonban rácáfolt e feltételezésemre…

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, az biztosan a borzasztó lenne… Az egy dolog, hogy gyakorlatilag egyetlen történet sem tetszett benne, de egyenesen irritálóak, unalmasak és borzalmasak voltak. Nem is nagyon tudom őket csoportokba szedni, mert negatív szempontból szinte egyformák voltak.

A legborzasztóbbak közé tartozott A puccs, amely végtelen hosszúságúnak tűnt, ráadásul semmi extra nem történt még a végén sem; A tökéletes úriember, amit nem is értettem; és A felborult megszokás, ami konkrétan egy nagy baromság volt…

Ezekhez képest elviselhető volt A kínai szobor, Az ebéd, Az első csoda, A magyar professzor és az Elvi kérdés, amelyekkel leginkább csak nem igazán tudtam mit kezdeni. Volt egy nem túl érdekes történetük, amiknek a végén elvileg volt valami csattanója, de nem mindig sikerült feldolgoznom, hogy ez most miért volt annyira lényeges…

És volt néhány, amelyekre még véletlenül sem tudnám azt mondani, hogy tetszett, de a többihez képest egészen tűrhetőek voltak. Ilyen volt az Egyetlen éjszaka, amelynek az erkölcsi oldalát leszámítva, egészen jó csattanója volt; a Henry fiaskója, amelyben maga a helyzet tetszett, illetve a Régi szerelem, aminek bár kicsit morbid vége volt, egyébként egészen szórakoztatónak mondható.

Egyébként a novellák legtöbbjére igaz volt, hogy egy nem túl érdekes történet után kaptunk egy állítólagos fordulatot, amellyel vagy nem tudtam mit kezdeni, hogy ez akkor most miért fontos, vagy egyáltalán nem is értettem…

Összességében én ezt egy kivételesen borzasztó novelláskötetnek tartom, pedig többet is olvastam már az írótól (és még tervezek is a későbbiekben). Nem is tudom eldönteni, hogy itt még kiforratlan volt az írásmódja, vagy mire vezethető vissza a novellák silánysága… Lehet, hogy csak nem én vagyok ezeknek a célközönsége, mindenestre egyiket sem olvasnám soha újra.

MaryJanice Davidson-Laurell K. Hamilton-Charlaine Harris-Angela Knight-Vickie Taylor: Karó

Nos, úgy vélem, nem igazán tudnék összességében beszélni a történetekről, hiszen a természetfeletti lényeken kívül semmi közös nincsen bennük, ráadásul csupán öt novelláról van szó. Így aztán külön-külön írok róluk.

Első novella: Mivel ezt a sorozatot egyáltalán nem olvastam, így nem hiszem, hogy sok értelme lett volna ebbe belekezdeni…

Második novella: Ezt még a True Blood sorozat ötödik és hatodik kötete között elolvastam. Vitathatatlan, hogy a történet további alakulásában fontos szerepe volt, de kicsit rövidebb verzióban mondjuk egy fejezetet tehetett volna ki, mondjuk a hatodik rész elején… Felesleges volt ezt egy külön novelláskötetben feltűntetni, főleg, mivel ha valaki nem olvasta ezt, akkor a hatodik részben elég hirtelen csöppen bele egy fontos fejleménybe…

Harmadik novella: Az eleje jól indult –főleg, mert nagyon szimpatizáltam az állatorvos vámpírral… Még a sorozatgyilkos utáni nyomozás is ígéretesnek tűnt, hiszen imádom az ilyen témájú krimiket. Ehelyett viszont nem is tudom, mit kaptam… Értem, hogy a novelláknak a rövidség a lényege, de nem szeretem, amikor összecsapottnak tűnik az egész. Márpedig ez annak tűnt. Kaptunk egy viszonylag hosszú bevezetőt a vámpírról, aztán jött a sorozatgyilkos, majd megérkezett a szerelmi szál is. Aztán még több vámpírt hoztak be a képbe, mindezt olyan módon, hogy aki nem olvasott még vámpíros könyveket, az szerintem semmit sem értett belőle (lehet, hogy előfeltétel legalább egy vámpírokkal foglalkozó könyvsorozat elolvasása…). Aztán kaptunk egy csomó, leginkább hisztire hasonlító veszekedést, amik semmit nem tettek hozzá a történethez. Végül pedig a sorozatgyilkos majdhogynem két oldalban el is lett intézve. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a novellával…

Negyedik novella: Ennek a novellának az elején azt sem tudtam, hol vagyok. És ez majdnem a végéig így is maradt. Elég sokféle lény fel lett benne sorakoztatva, ráadásul nem találkoztam még hasonló elgondolással, mint itt. Nevezetesen, hogy hogyan alakulnak ki ezek a lények, és mire képesek. Nem mondhatnám, hogy lassan belejöttem; végig teljesen idegen volt számomra, és nem is annyira érdekelt. A másik része pedig gyakorlatilag egy pornófilm részletes leírásának felelt meg. Az első erotikus jelenettel nem volt probléma, viszont a végén lévők igencsak részletesen ecsetelték a történéseket, szerintem feleslegesen. Nincs bajom az erotikus tartalommal, de azért mindennek van egy határa…

Ötödik novella: Azt hiszem, a novellák közül ez tetszett leginkább. Ez volt az, ami ekkora terjedelemmel is megállta a helyét, nem volt hiányérzetem, hogy hirtelen lett elkezdve vagy befejezve. Nem volt túlbonyolítva sem, teljesen tisztán csak vámpírokról volt szó, nem tartalmazott semmilyen váratlan plusz információt róluk. Minden érthető volt az elejétől a végéig. Tartalmazott erotikus részeket a megfelelő mennyiségben, bizonyos szinten megjelent a szerelmi szál is, de az összes történet közül ez volt a leginkább hihető. Aztán a befejezés sem lett túlságosan elnyújtva, bár talán az ellenséggel való leszámolás elég hirtelen és gyors volt…

Összességében a történetek nem hozták meg a kedvemet további vámpíros könyvek elolvasásához, egyébként ezt is csak a True Blood-os rész miatt olvastam el. Annyira nem tetszettek a novellák, némelyik bonyolult, némelyik pedig túlságosan zsúfolt volt, míg másokban nem is nagyon történt semmi…

Ken Weber: Ötperces rejtélyek otthonülő detektíveknek

Nos, sajnos ez a könyv kicsit csalódást okozott. Vagyis, ha jobban belegondolok, nem is annyira kicsit… Mivel nagyon szeretem a krimiket, és az olvasásaim (legalább) háromnegyedét biztosan ilyen műfajú könyvek teszik ki, nagyon megtetszett az ötlet, hogy most én jöhetek rá egyes esetek megoldására. Persze ebben nem csak gyilkosságok voltak, de jó mókának tűnt. Néhány kivételtől eltekintve azonban egyáltalán nem bizonyult annak…

Az elején még nem volt különösebb problémám, mert bár nem állítom, hogy mindenre rájöttem, azért szórakoztatóak voltak az egyes történetek. Viszont néhánynál a megoldás annyira béna és ostoba volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Ezek után jött néhány olyan történet, amelyet fel sem fogtam, így a megoldáson sem nagyon tudtam elgondolkodni. Némelyiknél olyan szinten voltak különböző szakmai dolgok belesűrítve néhány sorba, hogy nem is lehetett igazán megérteni, miről van szó, így a megfejtése sem volt lehetséges. Elég sok esetben fordult elő, hogy a megoldásra csak olyan ember jöhetett rá, aki otthon van az adott témában (méghozzá nem is amatőr szinten). Ezek azért elég idegesítőek voltak, mert elvették a kedvemet a „nyomozástól”.

Ráadásul legtöbbször (ha nem egyenesen mindig) kevés volt számomra a történet. Nem tudtunk meg gyakorlatilag semmit, csak a kész tények elé állítottak oda bennünket. Aztán jött a megoldás, és nem tudtuk meg, hogy mi miért történt, sőt néha még a „tettes” személye sem volt biztos. Nekem ez egyáltalán nem tetszett, bár megértem, hogy itt a gondolkodáson és az esetek megfejtésén volt a hangsúly, nem pedig az okokon, de attól még nagyon zavaró volt.

Azért persze akadtak olyan történetek is, amiknél bár nem jöttem rá a megoldásra, mégis érdekesek voltak. És természetesen azért olyan is volt, ahol már a vége előtt sejtettem, mi lesz a megoldás kulcsa.

Összességében kikapcsolódásnak abszolút megfelelő volt, élveztem, hogy kicsit megdolgoztathatom az agyamat a rejtvényekkel kapcsolatban. Viszont nagyon sokat elvett az élvezhetőségéből, hogy számos történetnél egy átlagembernek esélye sem volt rájönni a megfejtésre.

Jeffrey Archer: Váratlan fordulat

Nos, a novelláskötetek nem igazán tudnak csalódást okozni, ráadásul az írótól már olvastam egy ilyet. Ez kicsit kevésbé tetszett, mint a másik, de azért itt is akadt pár meglepő történet. Az egyszerűség kedvéért csoportosítom az egyes novellákat.

A kedvenceim egyértelműen azok voltak, amiknek a végén szó szerint leesett az állam, és kellett pár pillanat, hogy az új információk fényében még egyszer átgondoljam az eseményeket. Sajnos ebbe a csoportba csak két történetet tudok sorolni: A tökéletes gyilkosság, illetve az Egyszerűen jó barátok címet viselő novellákat.

Aztán ott voltak azok, amelyek egy-egy mozzanat miatt tetszettek ugyan, de azért nem szóltak akkorát. Ilyen volt például A zsebek ura, amely nekem kicsit kiszámítható volt, ennek ellenére tetszett a megoldás. Ezen kívül ide tartozott még A zsákmány, amiben szintén a turpisságot díjaztam. És ebbe a csoportba tartozik A véletlen műve is, ami részben furfangos, az utolsó bekezdés miatt viszont meglepő is volt.

A következő csoportot azok a történetek alkotják, amelyek nem voltak ugyan rosszak, de nem is igazán nyerték el a tetszésemet. Ide tartozik a Sakk-matt, ahol igazából csak a fogadás összege volt furcsa számomra, mert igen kevésnek tartottam. Illetve a Christina Rosenthal  című novella sem volt teljes számomra. Az Á la carte története pedig igazából semmilyen volt. Ezen kívül A kiskapu történetében bekövetkező csavar sem volt rossz, viszont nem teljesen értettem meg az okát.

És bizony sajnos ott voltak azok a novellák, amikkel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Unalmasak és érdektelenek voltak, némelyiknél egyáltalán nem is értettem, hogy mit akartak mondani pontosan ezzel a történettel. Ezt a csoportot A hamisítvány, a Kecskebéka ezredes, és a Betyárbecsület alkotja.

Összességében nem mondanám rossz kötetnek, nyilván minden hasonlónál vannak jó és kevésbé jó történetek. Nagyon olvasmányos, egyes helyeken érdekes. Könnyed kikapcsolódásnak abszolút megfelel.

Jeffery Deaver: Káprázatok

Nos, kijelenthetem, hogy ez a könyv nagyon tetszett. Időről-időre szeretek novellásköteteket olvasni, mert néha sokkal jobbak, mint egy több száz oldalas történet. Mivel teljes egészében nehéz lenne értékelni a könyvet, így a novellákra lebontva fogok írni róla.

Bár mindegyik történetnek megvolt a maga csattanója, néhány mégis kiemelkedőbb volt a többinél, míg mások nem voltak akkor hatással rám...

A számomra legkevésbé tetsző novelláknál leginkább az volt a baj, hogy a többihez képest unalmasak, néha vontatottak voltak, és valamiért nehezen tudták lekötni a figyelmemet. Vagy a szereplők idegesítettek, vagy a téma nem volt nekem való, vagy csak egyszerűen nem ragadott magával a téma... Azért a legtöbbnél a végkifejlet így is meglepőre sikerült, ezért ezeket sem mondanám rossznak. Ebbe a csoportba tartoznak a következő novellák: A nyaraló, A szolgáltatás ellenértéke, Egyetértésben, Szerenád, Halmazati vétség, A karácsonyi ajándék, A térdeplő katona.

Aztán voltak azok a történetek, amelyek már jobban le tudták kötni a figyelmemet, de még nem a legjobb kategóriába tartoztak. Ezeknél még nem koppant nagyot az állam, de azért már elég meglepő volt a csattanó. Ide taroznak a következő novellák: Gyönyörűség, Színház az egész világ, Apróságok, Együtt, A Pine Creek-i özvegy.

És végül természetesen voltak kedvenc történetek. Amelyeknél egyáltalán nem számítottam az adott befejezésre, és ahol esetleg még vissza is lapoztam, hogy még egyszer átolvassam a cselekményt az új ismeretek fényében... Egyértelműen ebbe a kategóriába tartoztak a következő novellák: Jonathan nélkül, A bűnbak, A háromszög, Apa horgászni ment.

A csoportosításból lehet, hogy úgy tűnik, mintha a negatív érzések kerültek volna előtérbe a novellákkal kapcsolatban, de ez egyáltalán nem volt így. Hangsúlyozom, hogy még a kevésbé tetsző történetek is jók voltak, ám egyértelműen voltak azoknál jobbak is. (Érdekes egyébként, hogy az író nagy sikereket elért könyvéhez készült történet volt az egyik, amelyik a legkevésbé tetszett, ráadásul pont a főszereplő miatt. Eddig a kívánságlistámon állt az a könyv is, de ezek után elgondolkodom rajta, hogy végig tudom-e majd olvasni, ha itt ennyire nem volt szimpatikus...)

Összefoglalva egyébként novellákra nézve el lehet mondani, hogy az író előszeretettel alkalmazza a házastársak közötti ellenszenvre, hűtlenségre alapozott gyilkolást... Tudom én, hogy a való életben is rengeteg ölnek szerelemből (vagy akárminek is nevezik), de valahogy itt azért soknak tűnt az arány.

Összességében egyébként nagyon jó kikapcsolódást nyújtó könyv volt. Én nagyon örültem a csattanóknak, legfőképp azért, mert a legtöbb általam olvasott könyvben sajnos elmaradnak ezek. Mindegyiknek valami átlagos és többnyire teljesen boldog befejezése van. Itt viszont nem egyszer tátva maradt a szám a végkifejlettől...