Ruth Rendell: Sötéthez szokott szem

Nos, lassan kezdek teljesen biztos lenni abban, hogy mostanában velem van valami probléma, nem pedig a könyvekkel… Az egy dolog persze, ha valamiért nem tetszik egy-egy könyv, amit olvas az ember, de engem az utóbbi időben egyszerűen kiidegelnek azok a könyvek, amiket a kezembe veszek. Az indok mindegyiknél más, amiben megegyeznek az az unalom, de mindig valami más miatt lesznek unalmasak. Természetesen (és szerencsére) akadnak kivételek, de soha ennyi, számomra élvezhetetlen könyvet nem olvastam még, főleg nem ennyire egymás után. Már a kedvenc íróim könyveibe is alig merek belekezdeni, mert ha még azok is csalódást okoznak, hát lehet nem olvasok egy darabig (vicceltem, úgysem tudom megállni, ahogyan félbehagyni sem azokat, amiket valamiért rossznak tartok).

A bevezetőből gondolom már kiderült, hogy ezzel a könyvvel is voltak problémáim. Pontosabban csak problémám volt vele, az elején azt hittem, sosem fogok a végére érni. Aztán valahogy mégis belerázódtam, de ennek oka egészen biztosan nem az volt, hogy élveztem volna… Egyszerűen csak volt időm olvasni, és szerettem volna minél hamarabb végezni vele, hogy valami (sokkal) jobb könyvnek kezdhessek neki.

A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, pontosabban a mennyiségükkel, illetve a kapcsolatrendszerükkel. A könyv első fele csak és kizárólag az igencsak nagy család teljes feltérképezésétől kezdődött, aminek természetesen az égvilágon semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából. Hosszú oldalakon és fejezeteken keresztül másról sem lehetett olvasni, csak a családfáról, amit szerintem az ember már ott helyben el is felejtett. Én megpróbáltam követni a kapcsolatokat, de be kellett látnom, hogy teljesen reménytelen dolog, ráadásul még totálisan felesleges is lett volna. Főleg, mivel abszolút követhetetlen lett egy idő után, és úgy tűnt, mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse, akárkije, de az biztos, hogy kapcsolatban álltak egymással… Néhány rokonsági viszonnyal kapcsolatban még a könyv végén is el tudtam bizonytalanodni, hogy most akkor ki kinek a kicsodája.

És ha esetleg valakinek kevés lett volna a teljes családfa bemutatása, akkor kiteljesedhetett a számtalan többi, legalább ugyanennyire (vagy még inkább) felesleges és lényegtelen névvel és információval. Mindenkiről megtudtuk, mikor született (természetesen a szülők részletezésével), kivel házasodott össze (plusz az illető teljes önéletrajzát), hány gyereke született (plusz az ő történetüket mindezen információkkal), illetve mikor és miben halt meg. Ez már a főszereplők (azaz majdnem a teljes család) esetében is rengeteg haszontalan információt eredményezett, de még ez sem volt elég… Néhány esetben megkaptunk a teljes személyzet névsorát, esetlegesen plusz adatokkal kiegészítve. Amikor már az egyik abszolút mellékszál vonalán megemlített történetben az adott házban dolgozó teljes személyzet névvel és beosztással fel lett sorolva, tényleg majdnem a sarokba vágtam a könyvet. Olyan érzésem volt közben, mintha egy telefonkönyvet olvasnék, ahol a telefonszámokat a rokonoksági viszonyok helyettesítik…

Mindezt pedig még az évszámok is megnehezítették. Ugyanis bár időről időre fel lett tűntetve egy-egy évszám, mégis úgy éreztem néha, hogy kicsit követhetetlen a cselekmény. Bár ez inkább valószínűleg annak tudható be, hogy a jelen és a múlt teljesen összemosódott, nem fejezetenként vagy legalább alfejezetenként váltakoztak, hanem teljesen óvatlanul olvasta az ember, mi történt évtizedekkel korábban, majd hirtelen, egyik bekezdésről a másikra már a jelenben voltunk, és ott folytatódott olykor teljesen mással a cselekmény… Már az első ilyen esetnél teljesen kiakadtam, amikor pedig többször is előfordult, hát nehezen álltam meg, hogy földhöz ne vágjam a könyvet (természetesen sose tennék ilyet).

De hogy még legyen benne zavaró és felesleges dolog, bizony előfordultak benne irreálisan hosszú felsorolások is. Kettőt tudnék konkrétan kiemelni, amik nagyon megmaradtak bennem. Az egyik esetben növények, a másikban ételek voltak hosszasan, körülbelül 6-8 sorban felsorolva, amit természetesen semmi sem indokolt…

Ami még szintén nem könnyítette meg az olvasást (bár nem tudom, létezett volna-e ilyen dolog), az például a néhány elgépelés volt, bár ha nem sok van, akkor még nem szoktam felidegesíteni magam. Ami viszont annál jobban zavart, az a fogalmazás volt, mivel néha úgy tűnt, mintha a fordító nem mindig találta volna a megfelelő szavakat, és valami hasonló hangzásút, de más jelentésűt írt volna a helyére. (Ezt így egyébként csak a sokadik alkalomra tudtam megfogalmazni, mert eleinte csak annyit érzékeltem, hogy olyan furcsa néha egy-egy szó).

A végkifejletről már nem is nagyon tudok mit mondani. Igazából számítottam rá, hogy a vége sem lesz valami nagy durranás, és így is lett. Tulajdonképpen a végére sem derült ki semmi, és azon kívül, hogy részletekbe menően megismertük a családfát, illetve magát az esetet, semmiről nem szólt az egész, és az utolsó oldalon nagyjából annyit tudtunk, mint bárki, aki elolvasta a fülszöveget.

Összességében abszolút borzasztó könyvnek tartom, ami -így utólag belegondolva- nem is szólt semmiről... Elolvastunk egy csomó nevet, meg egy drámai történet előzményét (?), aztán nem történt semmi. Nyilván lehetne boncolgatni a szereplők viselkedését és jellemét, de szerintem senki sem tudja beleképzelni magát a helyzetükbe, egyrészt mert egy teljesen más korszakban játszódik, másrészt pedig annyira elcseszettek benne a szereplők, hogy teljesen lehetetlenné teszik a beleélést.

Diana Dorth: Kábulat

Nos, ez a könyv most nem igazán tetszett… Pedig az elején még úgy gondoltam, hogy a rövidsége ellenére nem lesz rossz, viszont egyáltalán nem erre számítottam. (Nem mintha konkrétan meg tudnám mondani, mit vártam tőle, de ezt biztosan nem). Gondoltam, hogy lesz benne dráma, hiszen a fülszöveg egyértelműen ilyesmit sejtetetett, ennyi szenvedésre azonban nem voltam felkészülve. Azzal a gondolattal nem lett volna problémám, hogy ha valaki rossz dologba keveredik, akkor sok esetben csőstül jön a baj, de ami ebben a könyvben történt, az jóval túlment ezen a határon.

Körülbelül valami olyasmire számítottam egyébként, hogy a sanyarú gyerekkor kerül majd részletesebben bemutatásra, majd a felnőttkor és az, ahogyan a főszereplő megpróbálja felkutatni a testvérét. Ehelyett viszont rögtön az elején gyorsan letudtunk egy családi tragédiát, ami gyakorlatilag egyáltalán nem lett kifejtve, és később sem nagyon utaltak rá. Majd jött egy kis dráma a gyerekek közül, és máris a gonosz nagynéninél voltunk, aki bár finoman szólva sem igazán értett a gyerekekhez, azért lássuk be, ennél sokkal gonoszabb dolgokat is művelhetett volna… De itt is csak elég rövid időt töltöttünk, majd rögtön ugrottunk a történetben több mint tíz évet. És ahelyett, hogy bármi is jóra fordult volna a főszereplő életében, gyakorlatilag csak egyre rosszabb lett az élete… Egyszerűen egy idő után már nagyon komolytalannak tűnt, hogy életének kevesebb, mint negyedszázada alatt valóban ennyi sok nyomorúságon kelljen valakinek keresztülmennie, és valójában semmi jó ne történjen vele. Nagyon kevés és rövid boldog időszak volt csak az életében, más emberek ennél kevesebbtől is kikészülnek. Ráadásul a könyv tömörségéhez képest még hihetetlenebb volt, hogy valaki ennyi szenvedésen menjen át (bár valószínűleg háromszoros terjedelemnél se lett volna másként).

Ezen kívül engem kifejezetten zavart, hogy a főszereplő egy évtizedet úgy csinált végig az életéből, hogy csakis az foglalkoztatta, hogy amint lehetősége nyílik rá, megkeresi a testvérét. Ehhez képest az első problémánál kétségbeesett, hogy soha nem találhatja meg, és ezzel a könyv végéig annyiban is maradt a dolog. Egyetlen percig sem próbálta igazán keresni, még akkor sem, amikor már bőven lett volna rá pénze. És akkor ezek után a végén három oldalban jött a megoldás, és az elmaradhatatlan boldog befejezés (nyilván ennyi szenvedés után legalább a befejezésnek boldognak kellett lennie, bár sokkal inkább illett volna egy tragédia a végére).

Összességében nekem elnagyoltnak és összecsapottnak tűnik, mintha az írónak csakis kizárólag az lett volna a célja, hogy nagyon kevés oldalban a lehető legtöbb szenvedést belesűrítse egy ember életének körülbelül egyharmadába… Egyszer talán el lehet olvasni, de nem egy irodalmi műalkotás.

Kate Bennett: Megkarcolt élet

Nos, ez a könyv most tényleg tetszett. És biztosra mondhatom, hogy magyar írótól ez lett a kedvenc könyvem. Bevallom, hogy alapjában véve úgy gondoltam, hogy biztosan tetszeni fog, viszont az elmúlt egy-két évben annyi könyvet olvastam, amiben a főszereplőnő állandóan szenved, hogy végül kicsit féltem hozzákezdeni. Nyilván valamennyire itt is hangsúlyos volt a múltban és a jelenben elszenvedett fizikai és lelki terror, de szerencsére nem vitték túlzásba, és élvezhető volt a könyv.

A cselekmény nagyon jól felépített és kidolgozott volt, végig lehetett követni benne az eseményeket. Mondjuk a mellékszereplőkről nem igazán derültek ki információk, én ezt kicsit hiányoltam. Ahogyan az a múltbeli részleteket is. Csak az elején volt néhány visszatekintés a nő korábbi életére, aztán már csak a jelenben játszódott. Szerintem kicsit többet is lehetett volna erről írni, ahelyett, hogy a mostani kínlódásokat olvassuk... Én személy szerint a tettes szemszögéből vett fejezeteket jobban szerettem, mert az elég beteg volt (és tudjuk, hogy nekem az tetszik igazán). Igazából a szerelmi szál nem is nagyon tetszett, kicsit túlzásnak éreztem.

A végkifejlet szerintem nem tartogatott meglepetéseket. Bár az elején még több tippem is volt a második tettes személyére, nagyon hamar tudtam, hogy valójában ki lesz az, szerintem egyetlen krimirajogónak sem okozott problémát. Mivel nem volt túlságosan hosszú könyv, így végül is a befejezés sem volt rövid a többi részhez képest, valamiért mégis hiányérzetem volt. Vagy csak az lepett meg, hogy egy majdnem lezárás után további fejezetek következtek, egyfajta második befejezésként. Nyitott kérdés tulajdonképpen nem maradt utána, de szerintem egy kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni.

Összességében egy nagyon jó, bár elég beteg könyv, akik szeretik a pszichothrillereket, azoknak kötelező.

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Nos... igen nehéz szavakat találni a könyv jellemzésére... Valószínűleg csak az olvasása közben kialakult érzelmek, illetve sokkal inkább indulatok tudnák hitelesen megmutatni, hogy mit gondoltam róla, de azért teszek egy próbát arra, hogy írott formába öntsem...

Legelőször is egy egyszerű, ámde mégis megválaszolatlan kérdés merült fel bennem miután befejeztem: "Ez mégis mi a jó büdös franc volt???" Jó néhány könyvön túl vagyok már, és az utóbbi években szép számmal olvastam olyat, amiben egy elvetemült sorozatgyilkos szedte áldozatait, tényleg brutális és kegyetlen módon. Ezekkel általában semmi problémám nem szokott lenni, sőt kifejezetten a velük kapcsolatos részeket kedvelem. Ennek következtében tisztában vagyok vele, hogy nem egészséges a lelki világom. Így még engem is meglep, hogy amikor a mostanihoz hasonló könyvet olvasok, mennyire ki tudok akadni az emberek lelki nyomorúságától. Merthogy tulajdonképpen ez történik. Egyszerűen fel nem tudok fogni, hogy egyes emberek hogyan képesek ennyire elhagyni magukat, még ha valami tragédia áll is mindezek hátterében. Nyilván mindennek meg van az oka, és magától senki nem lesz pszichopata vagy lelkileg sérült, mégis nehezemre esik az ilyenekkel azonosulni (konkrétan lehetetlen). Ebben a kötetben pedig gyakorlatilag mindenki erősen sérült volt lelkileg, méghozzá hihetetlenül magas szinten... Még külön-külön is nehéz lett volna feldolgozni az eseteket és a szereplők viselkedését, de így ömlesztve szinte kivitelezhetetlennek tűnt. Ráadásul amelyik szereplő véletlenül nem volt egy totális idegroncs, az sem volt szimpatikus, sőt... A legtöbb esetben még a mellékszereplők viselkedése is visszataszító volt. Akié pedig nem, az egészen biztosan csak egy-egy oldalnyi szerepet kapott, és többet nem találkoztunk vele.

A történetre tulajdonképpen nem is tudok külön kitérni, annyira a szereplők hatása alatt állok még mindig. Nyilván, ha már volt benne nyomozás, érdekelt, hogy végül ki lesz a tettes, de a végkifejlet is csak akkor lett volna meglepő, ha másként alakul... Szinte az egész borítékolható volt. Amúgy pedig bár egy viszonylag rövid könyvről van szó, eléggé hosszúnak tűnt, mire sikerült a végére érnem. Ebben nagy szerepet játszott, hogy mennyire visszataszítóak voltak a szereplők, illetve, hogy számtalan oldalon keresztül csak az ő szenvedéseiket és gusztustalan viselkedésüket olvashattam. Ehhez képest a vége nagyon gyorsan, már-már felsorolás-szinten lett lezárva, és ez sem igazán nyerte el a tetszésemet... Ráadásul egyes részek egyáltalán nem lettek kidolgozva, épp hogy érintésszerűen lettek felhozva, aztán csak úgy lógtak a levegőben. Vagy egyáltalán nem tettek hozzá a történethez. Ilyen volt például, hogy a főszereplőnek az összes volt iskolatársáról és azok családtagjairól eszébe jutott valamilyen kis anekdota -ami sokat nem tett hozzá a történethez, inkább csak folyamatosan gyűltek az újabb nevek-, míg az ő pontos életkorára a könyv végéig nem derült fény...

Összességében ezt a könyvet leginkább azoknak ajánlanám, akik odáig vannak a lelki nyomorúságokért. Akik inkább a gyilkolászós regényeket kedvelik, azoknak -hozzám hasonlóan- valószínűleg nem igazán nyeri el a tetszését. Akik pedig viszonylag jóságos lelki világgal vannak megáldva, azok szerintem messze kerüljék, mert egy egészséges embert lelkileg kicsit képes lehet tönkre tenni...

Iny Lorentz: A szajha

Nos, amikor nekikezdtem a könyvnek, egyből az jutott eszembe, hogy ez bizony nem egy maximum három napos olvasás lesz, hiszen hosszú is, illetve a történelmi vonatkozás miatt nyilván lassaban tudok vele haladni. Hát nem így történt, mert alig négy nap alatt sikerült végeznem vele, annyira olvasmányosan lett megírva.

Gyakorlatilag egyáltalán nem éreztem, hogy egy hatszáz évvel ezelőtt játszódó történetet olvasnék, legalábbis ami a nyelvezetet illeti. Nyilván mai fejjel szinte lehetetlen belegondolni, hogy hogyan élhettek akkoriban az emberek, hiszen a mai alapvető és kényelmi cikkek már annyira az életünk részét képezik, hogy teljes káosz lenne nélkülük az élet. Viszont a kor sajátosságait -mint a közlekedési eszközök hiánya, a vallás uralma és befolyása, az életkörülmények- leszámítva tényleg nem éreztem úgy, hogy történelmi regényt olvasnék. Sőt, egy-egy megfogalmazás valóban furcsának tűnt a korszakhoz képest. Tulajdonképpen nem is tudom eldönteni, hogy ez pozitív vagy negatív dolog-e. Egyfelől pozitív, hiszen így nem kellett átrágni magamat a nehézkes nyelvi különbségeken, és a történelmi vonatkozás is pont megfelelő mennyiségben volt jelen. Viszont egy kicsit negatívumnak is tartom, mert ha már egy ennyivel régebben játszódó cselekményről van szó, akkor ennél jobban bele kellene élnem magam.

A történet egyébként jó volt, a fülszöveg itt tökéletes volt. Az egész cselekmény szépen fel volt építve, viszont a kidolgozottsága számomra nem mindig volt megfelelő. Amikor több évet ugrott a cselekmény, azt vártam volna, hogy valamiféle visszatekintést azért még láthatunk, hogy mi történet abban az időben. Erre viszont nem igazán került sor. Néhány szóban utaltak egy-két fontosabb mozzanatra, de amúgy olyan volt, mintha meg sem történt volna. Ezzel szemben pedig jó néhány részlet túlságosan részletesen volt kidolgozva, ami viszont felesleges volt. Ezt a kettőt kicsit jobban ellensúlyba lehetett volna hozni.

A végkifejlet szerintem senki számára nem jelenetett meglepetést, legfeljebb a kivitelezés volt érdekes.

Összességében jó könyvnek mondanám, érdekes történettel, ami rendkívüli módon olvastatja magát.

Lesley Pearse: Árnyak

Nos, sajnos azt kell mondjam, hogy eddig ez a kötet nyerte el legkevésbé a tetszésemet az írónő könyvei közül. Amikor az els művet elolvastam tőle, azonnal az egyik kedvenc szerzőmmé vált, és mindig vártam, hogy újabb és újabb történeteket olvashassak tőle. Eddig nem is volt vele különösebb gond, egyetlen egy volt csak, ami kicsit kevésbé élveztem. Ez viszont számomra messze elmaradt a többitől.

Valamiért én a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy nem a mai időkben fog játszódni, hanem évtizedekkel korábban. Persze igazából nem számított, hogy melyik évet írjuk, de ha őszinte akarok lenni, talán egy kicsit jobban örültem volna egy régebbi kornak... Mindenesetre elfogadtam, hogy nem így lett, és ettől még nem álltam negatívan a könyvhöz. Viszont sajnos a történet nem fogott meg igazán. Általában az általam olvasott könyveknél az a problémám, hogy egy jó történet nincs megfelelően kidolgozva, itt azonban már a történetet sem találtam különösebben érdekesnek, főleg az írónőtől eddig olvasott kötetekhez képest. Megszoktam, hogy mindegyikben folyamatosan zajlanak az események, és a főhősőnő rengeteg viszontagságon megy keresztül (tényleg rengetegen), de ezek általában egy-egy életszakaszára korlátozódnak, vagy a gyerek (-és fiatalkorban) elszenvedett események miatt később sem lesznek felhőtlenül boldogok. Ebben az esetben azonban a főszereplő nő szerencsétlensége kicsit sok volt számomra. Hogy ennyire borzalmas dolgok történjenek vele folyamatosan, miközben még negyed századot sem élt le, egyszerűen hihetetlennek tűnt számomra. Igen, nyilván a való életben is vannak olyanok, akik szerencsések mind a magánéletben, mind a karrierjükben, és vannak azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, de ez így egy könyvben akkor is soknak tűnt. Gyakorlatilag tényleg semmi jó nem történt vele az élete során, ha pedig mégis, hát az biztosan nem tartott sokáig...

Ráadásul nem is nagyon tudtam megkedvelni a szereplőket. Egyértelműen a hányatott sorsú lány állt az egész történet középpontjában, de egy ideig azért úgy tűnt, másoknak is jut majd fontosabb szerep. A végére azonban csak róla szólt minden, a többieket gyakorlatilag egyáltalán nem sikerült megismerni, így megkedvelni sem. A főhősnő pedig számomra inkább volt ellenszenves, mint bármi más... Erőltetettnek tűnt a naivsága, aztán pedig, amikor kiderült, hogy tényleg ennyire nem képes a dolgok mögé látni, már kifejezetten idegesített, és egyáltalán nem csodáltam, hogy ilyen sorsa van. Végül pedig már ő lett a nagy hős... Rendben, előfordulhat ilyen, hogy valaki ilyen szinten megváltozik, főleg, ha ennyi negatív dolog történik vele, de én akkor sem szimpatizáltam vele. Mondjuk, még így is sokkal jobb volt, mint a szülei vagy a házaspár viselkedése... Amikor az ő felfogásukról és hozzáállásukról szóló részeket olvastam, hát hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a döbbenet vagy az undor nagyobb-e, mert mindkettőt igen magas szinten váltották ki belőlem...

A végkifejlet szinte csak úgy jött, aztán el is múlt. Szerintem elég unalmasra sikerült az egész, bár mivel az időm épp engedte, nagyon hamar sikerült a végére érnem, mert olvastatta önmagát. A szerző többi művéhez, a lány számos viszontagságához és a negatív szereplők visszataszító viselkedéséhez képest (ami legalább kiváltott belőlem valami érzelmet) mégsem mondanám egy lebilincselő olvasmánynak.

Összességében rossz könyvnek semmi esetre sem mondanám, de írt már ennél sokkalta jobbakat is az írónő.

Nora Roberts: Folyóvég panzió

Nos, nem volt egy rossz könyv. Tulajdonképpen még engem is meglep, hogy tetszett, mert egyébként a hangulat nagyon hasonlít az írónőtől korábban olvasott művekhez, és máskülönben nem is mondanám kimondottan izgalmasnak. Mégis könnyen lehetett vele haladni, olvasmányos volt.

Amikor elkezdtem olvasni, eléggé féltem attól, hogy ha az eleje ennyire izgalmas, akkor vajon mi fog történni a maradék több mint négyszáz oldalon. Aztán szerencsére ezzel nem igazán volt probléma, mert lassan, de szépen fel lett építve az egész történet. Mindig történt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet, csak a végén éreztem azt, hogy kicsit unalmassá vált, mert csak a két főszereplő (főleg a nő) szenvedéseit olvashattuk. Bár azért az évődéseik elég viccesek voltak, jókat mosolyogtam rajtuk. A női főszereplő egyébként nem volt különösebben szimpatikus. Megértettem, hogy egy nagyon elzárt világban nevelkedett, egy szörnyű tragédiával a múltjában, de engem akkor is idegesített, hogy mennyit szenved feleslegesen. Azért viszont irigyeltem, hogy ennyire otthon van a természeteben. :)

A végkifejlet számomra nem okozott különösebb meglepetést, szerintem számítani lehetett arra, hogy lesz valami fordulat az ügyben, és azt is ki lehetett találni, mi lesz az a fordulat...

Összességében tényleg szórakoztató könyvnek tartom a maga módján, hiszen kriminek egyáltalán nem tudnám nevezni. Könnyed kikapcsolódásnak tökéletes.

Erica Spindler: Lélekölő múlt

Nos, ez a  harmadik könyvem az írónőtől, és eddig még nem okozott csalódást. Számítottam rá, hogy egy pörgős könyvet fogok olvasni, és így is lett. A történet önmagában is jó volt, ráadásul még kidolgozva is remekül lett. Nemigen lehetett unatkozni az olvasása közben, én például azért vártam, hogy minél előbb a végére érjek, hogy megtudjam, ki a tettes, és mi az indítéka...

A fülszöveg szerencsére nem árult el sok mindent, éppen ahhoz volt elég, hogy felkeltse az érdeklődésemet a könyv iránt. A cselekmény pedig szépen haladt előre, nem éreztem, hogy lettek volna benne üres járatok. A szereplőkkel nem volt probléma, teljesen átlagosak voltak. A szerelmi szál(ak)at szerencsére nem vitték túlzásba, éppen csak szerepet kapott ez a vonatkozás is (bár néha már kicsit sok volt a "nagy egymás szemébe nézésből").

A végkifejlet érdekes volt, mert egyes részeket tudtam, másokat viszont nem. Az elkövető személyéről már akkor tudtam, mi a baja, amikor még fel sem merült, hogy ő lenne az elkövető. A tettes személyében egy darabig bizonytalan voltam, és nem teljesen értettem végül, hogy a másik egyén pontosan hogyan is tisztázódott bizonyos dolgok alól... Amúgy a végső befejezés totálisan meglepett, erre a lehetőségre egyáltalán nem is számítottam, és ezért hatalmas piros pontot érdemel a könyv és a szerző.

Összességében nekem nagyon tetszett, fordulatos és izgalmas volt, ráadásul még a legvégén is tartogatott meglepetéseket.

Joy Fielding: Furcsa szeretet

Nos, ez a könyv olyan volt, amilyenre számítottam. Nagyon olvasmányos volt, szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan haladok vele. A fülszöveg alapján egyértelmű volt, hogy egy elég könnyed olvasmány lesz, legalábbis egy magamfajta krimihez és thrillerhez szokott embernek. Persze azért ez sem volt egy tündérmese, sőt nagyjából majdnem mindig ki voltam valamin akadva, ahogy haladtunk előre a történetben. Mivel a könyv is fel volt osztva a négy nő személyére, ezért ezúttal én is kitérek az egyes szereplőkre részletesen

!(Cselekményleírást tartalmazhat)!

Kezdem Barbarával, akinél a legfontosabb tényező a szépség volt. Mondjuk részemről ezt biztosan nem plasztikai műtétekkel gondolnám elérni, de hát mindenkinek más az értékrendje. Azonosulni abszolút nem tudtam vele, mert nekem eszembe nem jutna soha kés alá feküdni, az pedig, hogy még a férje is mindig csak talpig sminkben és kikészítve láthatja, egyszerűen nevetséges... A lányával való kapcsolata normális (mondjuk...), bár a válása után azért kicsit bekattan, mégis képes összeszedni magát.

Susan mondhatni a legsemmilyenebb szereplő volt számomra. Valahogy olyan átlagos volt, akivel gyakorlatilag semmi nem történt. Jó, ez persze így nem teljesen igaz, hiszen a munkahelyén azért adódtak bonyodalmak, de még azokon is nagyon hamar túlléptünk, és utána megint meglehetősen semmitmondó volt az élete. Egyedül a lányai miatt lehetett felfigyelni rá, hiszen ott volt a két tökéletes ellentét: az elviselhetetlen lázadó és a bájos angyalka... A lázadó egy-egy megnyilvánulása igencsak durva volt, bár egy kamasztól nem is nagyon vár mást az ember. Ami mondjuk furcsa volt, hogy jó néhány dologhoz, amit a testével művelt (piercing, tetoválás, esetleg még a hajszínezés is, mivel évtizedekkel korábban jártunk) szerintem egyértelműen szülői engedély szükséges (még Amerikában is), és nem értem, hogy ezeket hogyan engedélyezhették neki...

Vicki állt hozzám a legközelebb. A munkamániájával azonosulni tudtam (bár nekem sajnos még nincs olyan munkám, amit ekkora odaadással tudnék végezni...), ha a vágyott állásban dolgohatnék, biztosra veszem, hogy én is hasonlóan viselkednék. Persze neki volt családja, amit azért meglehetősen elhanyagolt a munkája kedvéért. Az egyértelmű, hogy a második helyre került csak a család, de ott szerintem az első helyzett munka, és a másodhegedűs család között is egy jókora szakadék tátong... Persze végül meg is lett az eredménye ennek a hozzáállásnak (a barátai részéről). Igazából a férjét csodáltam, hogy vele maradt, mert mindamellett, hogy jócskán elhanyagolta, még meg is csalta néhányszor, amit alapból nem lehetne szerintem senkinek sem eltűrni senkitől... Igazából amúgy az ő élete is olyan üresnek tűnt, így utólag visszagondolva olyan érzésem van, mintha róla olvashattunk volna a legkevesebbet...

A végére hagytam Christ, mert egyértelműen ő váltotta ki belőlem a leghevesebb érzelmeket. Természetesen negatívat... Oké, persze sajnáltam az elején, de ez nagyon hamar elmúlt. Úgy gondolom, senki nem érdemli meg ezt a fajta bánásmódot, amit neki kellett elszenvednie a férjétől, viszont az, hogy valaki ennyire gyenge legyen, már komolyan szánalmas. Valahol meg tudom érteni ezeket a nőket, akik bizonytalanok magukban és képesek kisebb vétségeket elnézni a szeretett férfinak, de azért itt már igencsak nagy kihágásokról beszéltünk... Az, hogy nemcsak fizikailag bántalmazta brutálisan és állandó jelleggel, de még verbálisan is szidalmazta, pocskondiázta, ráadásul tette mindezt a gyerekei előtt, egyszerűen gusztustalan volt. Konkrétan el sem tudom képzelni, hogyan képes az ilyeneket valaki némán eltűrni, sőt még igazat is adni az illetőnek mindenben... na ez az, ami totálisan felfoghatatlan számomra. Leginkább ez verte ki a biztosítékot nálam. Továbbra is leszögezném, hogy azt meg tudom érteni, ha valaki fél, és nyilván nem fog egyedül szembeszállni egy pszichopata vadállattal, főleg úgy, hogy gyerekei vannak, de az, hogy meg sem próbál segítséget kérni, csak amikor már teljesen elszabadultak az indulatok, nos, azt én rettenetesen gyenge dolognak tartom...

Egyébként az időrendben szerintem volt némi hiba, mert a nagy fejezetek elején feltűntetett időpontok nem mindig stimmeltek az utána leírtakkal. Mivel egy évtizedes intervallumot ölelt fel a tényleges történet (prológus és epilógus nélkül), és voltak benne kisebb-nagyobb ugrások, én jobban örültem volna, ha részletesebben (évszám, hónap) fel van tűntetve az időpont.

Összességében érdekes és olvasmányos könyv volt, nagyon könnyen lehetett vele haladni. A szereplőkkel azonosulni én nemigen tudtam, és olykor igencsak felidegelt egyik-másik, de legalább nem csak olvastam, hanem érzelmeket váltott ki belőlem (persze főleg dühöt). Egyébként olvastam már másik könyvet is az írónőtől, de ez határozottan jobban tetszett.

Paula Hawkins: Lány a vonaton

Nos, először is szeretném leszögezni, hogy ezt a könyvet nem saját indíttatásból olvastam el. Egyszerűen úgy alakult, hogy nem volt nálam könyv, és ezt kaptam, mondván, hogy jó könyv. Kicsit húztam mondjuk a számat, mert magamtól sosem kezdtem volna neki. Ugyanis erőteljes fenntartásaim vannak a felkapott kultuszkönyvekkel kapcsolatban (ahogyan egyébként a kultuszfilmekkel is...). Ha olykor el is olvasok egyet, a végeredmény mindig az, hogy nem nagyon értem, mire az a nagy felhajtás körülötte, annyira azért nem nagy szám. És bizony ezzel a könyvvel is pontosan így jártam. Fel nem foghatom, hogy miért vannak ennyire odaáig ezért a könyvért....

(Ha már egy ennyire népszerű könyvről van szó, akkor kivételt teszek, és név szerint fogok említeni szereplőket). Először is a fülszöveg alapján én egy kicsit más cselekményre számítottam, bár ezen azért még nem akadtam volna fenn. Ami viszont ennél sokkal jobban felidegesített, az a főszereplő, Rachel volt. Amíg nem derült ki, hogy miért lett alkoholista, rettenetesen idegesített, mert szerintem elég nagy gyengeségre utal, ha valaki ilyen szinten az italba menekül, és reméltem, hogy jó oka volt ezt tenni. Amikor aztán végre megtudtuk, hogy mi váltotta ki nála ezt a nem túl szép szokást, rá kellett jönnöm, hogy az ilyen viselkedésre egyszerűen nemigen van mentség. Persze elhiszem, hogy nagyon nyomorultul érezte magát, amiért nem sikerült elérnie azt, amit a legjobban szeretett volna, de akkor is csak azt tudom mondani, hogy nagyon gyenge személyiségre vall, hogy valaki ezt válassza "megoldásnak". Aztán meg folyamatosan nyavalygott, hogy nem emlékszik semmire, és hű, de rossz neki emiatt... Ezzel gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig az őrületbe kergetett, mert az egy dolog, hogy a függőség kemény dolog, és nem lehet rajta egyik napról a másikra segíteni, de ő saját magának csinálta a bajt, aztán meg folyamatosan szenvedett és sajnáltatta magát, abszolút nem tűnt úgy, hogy kicsit is jobban akarna lenni...

Igazából a többi főszereplő is eléggé ellenszenves volt (maximum kicsit kevésbé). Megannál mondjuk kicsit úgy tűnt, hogy tényleg lehet valami lelki problémája, amit kezelni kellene, de az, hogy mindenkivel kikezdett és (ő sem) bírt normálisan talpra állni, összeszedni magát, hát mit ne mondjak, kicsit sok volt Rachel után... Anna pedig szintén nem volt kimondottan szimpatikus, főleg hogy mennyire beképzelt és öntelt volt saját magával és a házasságával kapcsolatban, közben pedig ő is szenvedett már jó dolgában... A férfi főszereplőkről meg nem is nagyon ejtenék szót, eleget mondott a könyvben bemutatott személyiségük...

Maga a történet egyébként nem lett volna rossz, az elején és a közepén még érdekelt is, hogy mi fog kisülni belőle, de aztán számomra vontatottá vált, és inkább csak untam. Mintha folyamatosan ugyanazokat az oldalakat olvastam volna végig: vonatra fel, vonaton ülve, vonatról le, pályaudvar, bolyongás az utcákon, exférj zaklatása, megint vonat, haza, (esetleg italbolt), ivás, ivás, ivás... A főszereplő folyton ivott, aztán persze később kóválygott tőle; aztán megint ivott, és csinált valamit, amire nem emlékezett; a változatosság kedvéért ismét ivott, majd ismét csinált valamit, amire talán, nagy vonalakban, halványan vissza tudott emlékezni. És az ő fejezeteiben szinte csak erről szólt a könyv. Iszik, szenved, csinál valamit józanul, iszik, szenved, iszik szenved, stb... Egyszerűen alig vártam, hogy a másik két nő fejezetei jöjjenek, mert akkor legalább valalmi más is történt...

A végkifejlet... hát, nem is tudom... Nem gondolkodtam nagyon előre a tettes kilétén, így ezzel tudott némi meglepetést okozni, de amúgy -valószínűleg az untalomtól- már annyira szenvedtem a könyv végére, hogy csak nagy vonalakban fogtam fel a történéseket, amiket nyugtáztam magamban, majd haladtam is tovább. Őszintén szólva én Rachelnek valami durvább befejezést reméltem, de szerintem csak a végtelenül unszimptaikus, idegesítő és visszataszítő jellemvonásai miatt...

Összességében én abszolút nem értem, hogy miért pont ez a könyv lett a besteller listák első helyezettje a megjelenésekor, mert szerintem ennél rengeteg jobb könyv létezik, amiket viszont csak kevesen ismernek. Egyszer talán el lehet olvasni, de én például meglettem volna nélküle is.

Lesley Pearse: Ígéret

Nos, gondoltam olyan könyvvel indítom az évet, ami biztosan nem okoz csalódást. Szerencsére akadnak még olyan kedvenc íróim, akikben valóban soha nem kell csalódnom. Nagyon szeretem az írónő minden könyvét, bár ennek a kötetnek az első részénél azt írtam, hogy magam sem tudom miért, de valahogy mégsem nyerte el annyira a tetszésemet, mint a korábban olvasott művei. Ez a könyv gyakorlatilag hasonlókat váltott ki belőlem...

Az eleje kicsit lassúnak tűnt, vagy csak nem tudtam kellően beleélni magam a történetbe, mindenesetre nem kötött le a mindennapok részletezése. Persze tudom, hogy egy ilyen típusú regénynél kell némi töltetlék, nem vághatunk mindennek hirtelen a közepébe, olykor viszont kicsit unalmasnak találtam egyes részeket. Aztán a kórházi, majd a háborús részek következtek, kicsit felébredt a lelkesedésem, végül pedig amikor már ismét otthon voltak, onnantól valahogy jobban érdekelt az egész. Bár elég szörnyű volt olvasni, hogy miken mentek keresztül és hogyan viselkedett a férj, mégis érdekes részek volt.

Egyébként az tűnt fel a történettel kapcsolatban, hogy míg az eleje eléggé részletes és sok adalékkal fűszerezett volt, addig ahogy haladtunk előre a cselekménnyel úgy vált egyre sűrűbbé az egész. Például a végét én kicsit hirtelennek, majdhogynem összecsapottnak éreztem, mert míg az első fejezetekben tényleg elég részletesen taglaltak egyes eseményeket, addig az utolsó kicsit több mint ötven oldalon alig történt valami érdemleges, minden néhány mondattal el lett intézve, és a végkifejlet is olyan hirtelen abbamaradt, hogy csak pislogtam körbe, hátha valaki már nyújtja is felém a következő folytatást (ami nincs). Én szívesen olvastam volna egy áttekintő befejezést, hogy körülbelül mi történik velük később, hogyan alakul az életük...

Összességében olvasmányos és érdekes mű, egy szórakoztató irodalmi regényhez képest szerintem elég alapos bepillantást lehet vele nyerni az első világháború viszontagságaiba. Aki olvasta az első részt (Bell), az feltétlenül olvassa el ezt is.