Chevy Stevens: Nincs menekvés

Nos, azt hittem, hogy ez a könyv nagyon fog nekem tetszetni. És az elején még így is volt, de a második felével nem igazán tudtam mit kezdeni...

Az első része, ami a nő fogságáról szólt, valóban elég nyomasztó volt. Szerintem senki nem tudja elképzelni, hogyan viselkedne egy ilyen helyzetben, ezért bármilyen lehetőséget el lehet fogadni. Nyilván ebben az esetben is emberfüggő, hogy ki mire képes. Belegondolni sem könnyű, hogy körülbelül egy éven át minden nap ugyanazok a borzalmak történnek az emberrel, de közben a való életben nem egy példát fel lehet hozni olyan esetre, amikor ennél jóval tovább tartanak fogságban valakit. Egyszóval én kivételesen örültem neki, hogy mindent az áldozat szemszögéből tudtunk meg, mert sokkal jobban visszaadta a borzalmakat. Általában inkább az elkövető nézőpontját jobban szeretem, mert ott derül ki, mennyire elcseszett az illető valójában, de itt erre nem volt szükség. Egyértelműen lejött ez a párbeszédekből és a viselkedéséből is.

A második résszel viszont már bajban voltam. A megmenekülése után áttértünk a nyomozásra és a jelenben történő dolgokra. Es ez nem már nem annyira tetszett. Én személy szerint sokkal inkább olvastam volna hosszabban a megpróbáltatásairól, mert az érdekesebb, egyedibb volt. A nyomozástól olyanná vált, mint bármelyik krimi, és ettől a könyvtől én valahogy nem ezt vártam.

A végkifejlet pedig... hát arról tényleg nem tudom, mit mondjak. Az egészen biztos, hogy nem tetszett. Fordulat ugyan volt benne, de én -magam sem tudom megmondani, hogy miért- én nem ilyen befejezést vártam. Az rendben, hogy az anya viselkedése kezdettől elég furcsának tűnt, de én mégsem számítottam erre. És őszintén szólva szerintem a vége elrontotta az egész könyvet. Plusz azért a tettes személyiségéről, életéről is többet szerettem volna megtudni azon az egy bekezdésen kívül, amiben végül kitértek rá...

Összességében ez egy nagyon jó könyvnek indult, és csak úgy faltam az oldalakat az elején. A második felében sem változott ugyan az olvasmányossága, de nekem a nyomozás és a befejezés egyáltalán nem tetszett. Amúgy a főszereplőnő beszédstílusa volt az egyik legjobb dolog a könyvben: újdonság volt, hogy egy könyvben így beszéljen valaki, de tulajdonképpen telitalálat volt a történethez.

Gordon Reece: Megtorlás

Nos, meg kell mondjam, elég érdekes könyv volt ez. Nem volt semmilyen elképzelésem, hogy milyen is lesz a könyv, így hát csalódni sem tudtam benne. De azért elég vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Az eleje számomra egyértelműen jóval érdekesebb volt. Amit az egykori barátnői csináltak a lánnyal az iskolában, egyszerűen borzasztóak voltak, pedig engem nem nagyon tudnak már meglepni az emberek a viselkedésükkel. Mégis maximálisan el tudom képzelni, hogy egyes emberek tényleg így tombolják ki magukat. (Azt mondjuk nem értettem, hogy miért ezzel a külsővel azonosította a gonosszá vált lányokat, mert szerintem pont, hogy nem az ilyen öltözködésű emberek a kegyetlenek.) Aztán amikor az iskolai rész lezárult, még úgy gondoltam, hogy majd valami köze biztosan lesz a későbbiekhez. A végén azonban úgy éreztem, hogy sok kapcsolódási pont nem volt közöttük. Persze meg lehet közelíteni ezt a dolgot abból a szempontból, hogy a rengeteg bántalmazás után nem bírt ki még egy igazságtalanságot saját magával és az életével szemben, és a vele történtek váltottak ki belőle ennyire szélsőséges reakciót, de mégis kicsit erőltetettnek éreztem ezt a változatot.

A könyv második része, a betörés és az elindított eseménysorozat eleinte tetszett, aztán már csak idegesített. Semmi kétségem nincs afelől, hogy egyébként normális emberek is képesek elkövetni ilyen dolgokat, mert sosem lehet tudni, ki miként cselekszik bizonyos szituációkban. Az viszont teljesen más kérdés, hogy utána hogyan birkózik meg a tetteivel. Igazság szerint mind a ketten eléggé hamar túltették magukat azon, hogy embert öltek, és bűntudat soha egyikükben sem merült fel. A lányban egyfajta gyermeki félelem megvolt ugyan (például, hogy a halott feltámad), de valójában egyikük sem a lelkiismeretével küzdött, hanem a lebukás miatt aggódott. Az anya reakcióját még talán meg lehet azzal magyarázni, hogy a gyermekét védi azzal, hogy elrejt minden bűncselekményhez kapcsolódó dolgot, de a lányon konkrétan szociopata jegyek mutatkoznak meg attól, hogy többször is leírja, mennyire élvezi a gyilkolást.

A végkifejletnél nagyon vártam, hogy jön valami váratlan fordulat vagy izgalmas esemény, de semmi. Egyébként is nagyon untam már a könyv második felét, amikor a lány folyamatosan azért nyavalygott, hogy nem tud koncentrálni, és állandóan attól félt, hogy a halott feltámad és/vagy eljön értük a rendőrség. Ezek után arra számítottam, hogy lesz még valami extra a végén, de amiből még lehetett is volna ilyen, azt is hagyták veszni. Leginkább semmilyen volt a lezárása.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de engem főleg az eleje kötött le. Még a többi résszel sem volt problémám, mert én általában ugyebár egy valódi gyilkos szemszögéből szoktam végigkövetni egy könyvben a gyilkolást, itt viszont egyébként hétköznapi emberek váltak gyilkossá. De egy ponton túl már unalmassá és túlságosan nyafogósság vált az egész. A vége pedig kész vicc volt, annyira nem volt benne semmi izgalom.

Colin Falconer: Zendülők királysága

Nos, nem is tudom, miként vélekedjek erről a könyvről. Kicsit jó volt kimozdulni az eddig olvasott könyveim közül, mert valahogy egyik sem volt mostanság az igazi. Még akkor sem, ha nem is voltak elvárásaim vele kapcsolatban… Ez ennél a regénynél is igaz volt. Egyszerűen jó volt mást olvasni, mint a megszokott könyveket. Bár ebben is volt annyi gyilkolás, mint bármelyik véres krimiben…

A történet egyébként érdekes volt, mert én például még nem is hallottam erről a tengeri katasztrófáról. Egyáltalán nem lepett meg, hogy egyes emberek mire képesek már önmagukban is, másokból pedig miket tudnak kiváltani a körülmények vagy a többi ember. Sajnos mostanra a helyzet csak még rosszabb, hiszen még indok se nagyon kell, hogy legyilkolásszák egymást az emberek. Mégis érdekes volt olvasni, hogy több mint háromszáz évvel ezelőtt sem voltak jobbak az emberek. Azt nem mondom, hogy nem lehetett volna sokkal izgalmasabban megírni, de azért nem volt rossz.

A szereplők közül nem kedveltem meg igazából senkit. És valahogy úgy érzem, hogy erre nem is nagyon volt lehetőség. A főszereplőnővel nem tudtam mit kezdeni, a többiek leginkább csak közömbösek voltak. A gonoszak tettei elég megdöbbentőek voltak, még úgy is, hogy én már nem nagyon lepődök meg semmin az emberekkel kapcsolatban. Egyedül a lelkész váltott ki belőlem reakciót, nyilvánvalóan negatív értelemben. Ennyire gyűlölt szereplővel régen találkoztam, valószínűleg nem kell kifejtenem, hogy miért…

A szerelmi szál számomra erőltetett volt. Még akkor is, ha tényleg minden így történt, ahogyan le lett írva. Még a parancsnokkal való vonzalom érthető volt, de a katonával kapcsolatban nehezen hiszem, hogy valódi érzelmekről lett volna szó. Még a férfi részéről talán, de a nő szerintem csak a megmentőjét látta benne, és ezt vetítették ki szerelemnek. Bár nem húzták túl a dolgot, mégsem hiányoltam volna akkor sem, ha nincs.

Összességében egészen szórakoztató könyv volt, de inkább csak egyszer olvasós. Jobban is meg lehetett volna valósítani. Egyes részek felett mintha átsiklottunk volna, éppen csak említve lettek, pedig én kíváncsi lettem volna némi részletezésre. Az idő múlását is elég furán (sehogy) érzékeltették, amikor már a szigete(ke)n voltak. De egyébként remekül bemutatja, mire képesek az emberek. Főleg, hogy megtörtént eseményen alapul.

Dot Hutchison: Pillangók kertje

Nos, ezt a könyvet nagyon el szerettem volna már olvasni, elég magas elvárásaim voltak vele kapcsolatban. Pontosan én sem tudom, hogy miért, egyszerűen csak a fülszöveg alapján úgy gondoltam, hogy ez egy nekem való könyv lesz, és biztosan imádni fogom. De sajnos ez nem jött be… Messze nem ez volt a legnagyobb csalódást életemben, mégis valami másra számítottam…

A történet tulajdonképpen olyan volt, amilyenre számítottam, bár azért néha felmerült bennem, hogy elég beteg ötlet volt ilyet kitalálni. De a nem normális részem ugyebár pontosan az ilyen dolgokat szereti, szóval ezzel nem volt probléma. Még a kivitelezéssel sem abból a szempontból, hogy tetszett, hogy az egészet az egyik áldozat szemszögéből követhettük végig. Őszintén szólva nekem nem igazán tetszett az FBI-os vonal, hogy néha visszatértünk a jelenben játszódó kihallgatásra, sokkal jobban élveztem, amikor a lány mesélt. És valahogy néha mintha meg is akasztotta volna a történetet a jelenbe ugrálás… Szerintem ezt máshogyan jobb lett volna tagolni, de ez még nem tűnt olyan nagy problémának.

Ami viszont igen, az a túlbonyolítás volt. Egyértelmű, hogy már maga az alaptörténet is kellően beteg volt, önmagában bőven megállta a helyét. Mégsem lett ennyiben hagyva, hanem folyamatosan belevittek egy-egy újabb szálat, újabb beteges dolgot, amitől egy idő után már zsúfolttá, bonyolulttá vált. Számomra például ezek a feleslegek zavaróak voltak, egyértelműen tönkretették az egyébként remeknek induló történetet.

Mindemellett azért számomra voltak benne egyéb hiányosságok is. Például az elkövető valódi indítékáról nem tudtunk meg semmit. Kaptunk valami idióta félmagyarázatot, de az egyszerűen nem fedte le, hogy miért válik valaki ilyenné. Főleg, hogy ha csak az alapokat vesszük, akkor is egy nagyon durva sorozatgyilkosról van szó, és nekem, aki elég sok ilyen könyvet olvas, illetve filmet és sorozatot néz, nagyon hiányzott a tettesről némi információ. A családjáról meg még inkább, mert őket még annyira sem lehetett elhelyezni sehova.

Ugyanígy nem tudtam mit kezdeni magával a helyszínnel sem… Az elején valahogy túllendültem ezen a problémán, és megoldottam, hogy a képzeletemben logikus és egyáltalán kivitelezhető helyszín jelenjen meg. A végén viszont már nem tudtam elvonatkoztatni attól a kérdéstől, hogy „most akkor, hogy is van ez?” Mert bár nem nagyon értek a növényekhez és az üvegházakhoz, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ez valóban megvalósítható…

A végkifejlet szintén a hagyott némi kívánnivalót maga után… Ott mondjuk kicsit megértettem, hogy miért volt szükség a kihallgatós vonalra is, mert a végét tényleg elég jól lezárták ebből a szempontból. Viszont én valami nagyon nagyot ütő fináléra számítottam, amikor valami olyan derül ki, amitől leesik az állam. És végül tényleg olyan fordulat következett be, amire nem igazán lehetett szerintem számítani, de egyáltalán nem volt ütős. Egyértelműen hiányérzetem volt még utána. Ennyi bonyolítás után azért többet vártam volna…

Összességében azt biztosan leszögezhetjük, hogy elég beteg a könyv témája, ami nálam például pozitívum. De sajnos ezt jobban is meg lehetett volna valósítani. Mintha a szerző minden elképzelhető szörnyűséget bele akart volna sűríteni egyetlen történetbe. Kevesebb extra beteg dologgal is jó –vagy éppenséggel jobb- lehetett volna a könyv. Tetszett, de sajnos csalódtam is.

M.J. Arlidge: Bújócska

Nos, ennek a sorozatnak a könyveiben valahogy sosem kell csalódnom. Már legalábbis ami az olvasás gyorsaságát illeti. Amint van alkalmam olvasni, csak úgy peregnek a lapok az ujjaim között, szinte fel sem tűnik, hogy mennyit haladok vele. Ebben mondjuk valószínűleg nagy segítség, hogy rengeteg fejezet van benne, gyakorlatilag a leghosszabb fejezet talán ha négy-öt oldalt kitesz. Volt olyan kötet már, amiben zavaró volt, de itt annyira nem. Mert most tényleg egymás mellett zajlottak az események, és jó volt folyamatosan végigkövetni mindegyiket.

A történet most sem volt egy leányálom, bár azért a korábbi brutalitásokhoz nem ért fel. Valahogy most úgy éreztem, hogy inkább a börtönélet volt hangsúlyom, bár megjegyezném, hogy ezt nagyon jól sikerült ábrázolni. Mivel szerencsére nem ismerem behatóan a börtönök működését és az ott élőket, számomra elég hatásos volt a bemutatása.  Nyilván ez nem egy ismeretterjesztő könyv, de egy krimihez mérten szerintem teljesítette azt a feladatát, hogy megmutassa, hogyan zajlik odabent az élet… Tetszett az is, hogy tényleg senkit nem kíméltek benne. Két dolog volt azonban, ami nekem kicsit zavaró volt. Egyrészt néha kicsit esetlenek voltak benne a párbeszédek, valamint néhányszor olyan érzésem volt, mintha ismétlést olvasnék egy-egy jelenetről. Másrészt pedig valahogy furcsa volt az idő múlása. A tényleges cselekmény gyakorlatilag egy fél hét alatt játszódott, de néha voltak benne olyan utalások, amikből én azt gondoltam volna, hogy több nap is eltelt közben. Néha furcsának tűnt, hogy valójában mennyi idő telt el.

A végkifejlet egyébként meglepett, én is másra tippeltem a gyilkos kilétét illetően –bár nem annyiszor, mint a főszereplőnő, aki gyakorlatilag már mindenkit meggyanúsított a könyv végére. Nekem egyetlen tippem volt, de persze nem jött be. Aminek azért örülök, mert ezzel megint nem kellett csalódnom a könyvben.

Összességében hozta az előzőek színvonalát, bár az elsőhöz egyik sem ért fel eddig. Izgalmas és nagyon olvasmányos. A börtönélet bemutatása miatt most még érdekesnek is mondható. Emiatt most kicsit kizökkentünk a megszokott eseményekből, mivel eddig mindegyik résznél megismétlődtek ugyanazok a jelenetek, ami egy idő után, azért már unalmas tud lenni. De itt szinte mindegyik megszokott szereplő kimozdult a komfortzónájából, ami sokat javított a könyvön.

Pierre Lemaitre: Téboly

Nos, azt hiszem, én inkább innentől egyetlen könyvet sem akarok majd "nagyon elolvasni". Ugyanis ahányszor olyan könyvet veszek a kezembe, amit már nagyon régóta szeretnék elolvasni vagy a fülszöveg alapján nagyon jónak ígérkezik, mindig kiderül, hogy annyira mégsem volt miért várnom (néhány kivétel azért akadt már szerencsére). Ebben az esetben igazából nem is tudom, hogy milyen érzéseim vannak elsősorban...

Az elején, amikor a női főszereplő szemszögéből ismertük meg a történetet, konkrétan többször is felidegesítettem magam. Bár bizonyos értelemben érdekes végigkövetni egy ember széthullásának történetét, valójában azonban nagyon fárasztó és olykor idegesítő olvasni. A zavaros mondatok, az értelmetlen megnyilvánulások, az olykor időbeli ugrálások miatt egyáltalán nem élveztem a könyv első felét. A másodiknál már javult a helyzet, ott jelent meg végre az igazi gonosz... Ahogyan kibontakozott, hogyan lehetetlenítette teljesen el mindentől a nőt ez a beteg pszichopata, egyszerűen félelmetes volt. Nyilván így már az előtte lévő részek is értelmet nyertek, bár visszatekintve sem lettek kevésbé irritálóak. A közös jelen pedig ismét nem hagyott bennem mély nyomot. Valahogy részemről leginkább az összevisszaság tudta jellemezni, de pontosan nem is tudnám megmondani miért. Egyszerűen ezt az érzést váltotta ki belőlem. Sokszor az sem volt egyértelmű jó néhány soron, mondaton keresztül, hogy most éppen ki beszél.

A végkifejlet sem nyerte el igazán a tetszésemet. Kicsit kevésnek éreztem, bár a helyzet iróniáját azért én is érzékeltem. Azt sem értettem, hogy a nő miért cselekedett úgy, ahogy, mivel számos bizonyítéka lett volna az igaza alátámasztására. Meg ezen kívül is volt még néhány apróság, amit nem egészen értettem, hogy mindazok után, amin átment, hogy történhetett meg... Egyébként azt elismerem, hogy volt benne néhány olyan fordulat, amire nem számítottam, de amúgy számomra maradtak a végén megválaszolatlan kérdések.

Összességében tényleg nem tudom hova tenni azt a művet. A szochiopata részei tetszettek benne, mert tényleg nagyon elvetemült volt, de a többivel nem voltam teljesen kibékülve. Bár megértem, hogy a könyv témája indokolta ezt a fajta zavarosságot, mégis idegesítőnek találom az ilyen könyveket.

Lesley Pearse: A múlt nyomában

Nos, lényegében az írónő hozta a megszokott formáját, egy kicsit azonban mégis valahogy kevésnek éreztem. Bár a hosszú (hatszáz-nyolcszáz oldalas) könyveinél valóban meg szoktam ijedni kicsit, hogy miről fog annyi oldalban írni, valahogy mindig alaptalannak bizonyulnak a félelmeim. Itt viszont bőven elegendő volt az a kicsit több mint négyszáz oldal. Így is voltak benne események és történések, így is kerek történetet kaptunk. Viszont mégsem nyerte el annyira a tetszésemet.

Bevallom, a főszereplőnő egy picikét idegesített. Megszoktam, hogy a szerző összes főhőse egy szenvedő nő, aki minden megpróbáltatáson túlteszi magát, az itteni főhősnő viszont nem is szenvedett annyit, mint ahogyan tették azt mást könyveiben. Egyértelmű volt, hogy keresztül kellett mennie néhány kevésbé kellemes dolgon, de aztán mindig öröm és boldogság volt az élete. Bár ez sem igaz, mert a saját hozzáállása miatt tűnt úgy, mintha szenvedne, pedig nem. Nyilván egyébként a kor és a neveltetés sajátosságai miatt volt olyan, amilyen a személyisége, de ezt a fajta mártíromságot már nem igazán bírtam elviselni. Ráadásul a gyerekkori baráttal történő szenvedése, hogy most akkor szeretik-e egymást vagy sem (pedig mindenki tudhatta, hogy végül úgyis ők jönnek össze) szintén az agyamra ment.

Egyébként nekem kicsit kiszámítható volt az egész történet. Talán egy-két kivételtől eltekintve semmi sem lepett meg benne. Azt persze nem tudtam, hogy mi lesz a gyilkosság megoldása, de nem is igazán gondolkodtam rajta, mert valahogy nem is volt rá mód. Nyilvánvaló volt, hogy úgyis ez lesz a könyv csattanója.

Amúgy a végkifejlet sem tartogatott már semmi különlegeset. Minden kérdésre választ kaptunk, az összes szál el lett varrva, és minden élt boldogan, míg meg nem halt...

Összességében olvasmányos és a maga nemében szórakoztató műnek tartom, de nem ez az írónő legjobban sikerült alkotása. Azért akik szeretik a szerzőt, szerintem csalódni nem fognak benne.

Lesley Pearse: Bízz bennem

Nos, az egyszer biztos, hogy egy ilyen könyv után, nehéz megtalálni a véleményezéshez megfelelő szavakat. Egy igencsak elkeserítő téma, nem kevés oldalban kidolgozva, és tényleg nem sok pozitív dolog történik benne. Úgy gondolom, lehetne vitatkozni arról, hogy kellett-e ennyire hosszan megírni mindezt, és bevallom az olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy vajon még miről lesz szó a maradék több száz oldalban, de végül is egy kerek történetet kaptunk, és szerintem egyetlen részlet sem lett túlrészletezve.

A történet gyakorlatilag az elejétől a végéig erősen tragikus volt, csak itt-ott volt egy-egy derűsebb -vagy legalábbis kevésbé komor- jelenet. Valójában ez remekül megmutatta, hogy élete első durván húsz évében mennyire nem lehetett igazán boldog a főhősnő, hiszen valami mindig beárnyékolta még a pillanatnyi boldokságát is. Ezzel szemben -vagy éppen ezért- dicséretes, hogy mennyire helyt tudott állni minden helyzetben, és szerintem nem volt olyan olvasó, aki ne drukkolt volna azért, hogy végül nyugodt élete lehessen. Egyébként ebben az esetben egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy valaki ennyi mindenen menjen keresztül, hiszen a legtöbb dolog egyfajta láncreakció miatt következett be. Teljesen élethű volt annak a korszaknak és az akkori árvaházak működésének megjelenítése. Sajnos nagyon is hihető volt az egész (még az utógondolatok nélkül is a könyv végén).

A szereplők egyébként igen megosztóak voltak számomra. Egyes esetekben egyértelműen elváltak a negatív és a pozitív szereplők, de a rossz emberekről is megtudtunk annyit, hogy egészen emberivé váltak, bár ez nem jelentette szükségszerűen a megkedvelésüket vagy akár csak a tetteik megértését. Viszont a főhősnő húga rémesen irritáló személyiség volt az elejétől kezdve, és bár neki is sanyarú sors jutott, én egyszerűen nem tudtam sajnálni. Ahogyan a főhősnő férjét sem. Megértem, hogy az, amin keresztülmentek egy életre nyomot hagyott bennük és gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy normális életet éljenek, de sajnos ettől még nem lettek szerethetőek.

A fülszöveg egyébként hasznos is volt meg nem is. Bizonyos szempontból tömören összefoglalta mind a hétszáz oldalt, más szemszögből viszont nem készített fel teljesen a valódi történetre.

A végkifejlet erősen eltért az általam megszokottól, hiszen itt nemcsak egy nyomozást és/vagy egy életszakaszt kellett lezárni, hanem egy egész emberi életet. Annyit azért megjegyeznék, hogy az első két évtizedhez képest a boldog és beteljesedett életszakasz szerintem túlságosan rövidre sikerült. Tudom, hogy nem azon volt a lényeg, és a pozitív dolgokat már mindenki hozzá tudja képzelni, nem is vártam több fejeztnyit belőle, de egy kicsit több részletezés szerintem még elfért volna...

Összességében nagyon erős mű a téma szempontjából, de azért kellő módon olvastatja magát. Az érzékenyebb lelkű embereknek nem kimondottan ajánlom, mert tényleg nem sok vidám dolog történik benne.

Iny Lorentz: A várúrnő

Nos, az első részhez hasonlóan ez a kötet is igencsak olvasmányos volt egy történelmi regényhez képest, és könnyen lehetett vele haladni. Pedig az első résztől eltérően itt egyáltalán nem volt hiány a történelmi vonatkozásokból, hiszen konkrétan ez adta az egész cselekményt. Tulajdonképpen a huszita háborúk néhány évéből kaphattunk némi ízelítőt, de hétköznapi, nem létező személyek szemszögéből. Ez elég jó kivitelezés volt, hiszen nem száraz történelmi tényekkel volt csak tele, hanem sokkal valóságosabbá vált az egész tőle, hiába a hatszáz év eltérés…

A fülszöveg egyébként ebben az esetben is jó volt, hiszen sejteni lehetett belőle a fontosabb mozzanatokat, és hogy nem fogunk unatkozni az olvasása közben, de csak a kellő mennyiségben fedett fel előre információkat. És ahogyan arra számítani is lehetett, egy maximálisan fordulatos és érdekes cselekményt kaptunk, értelemszerűen történelmi színezettel. Egyébként a történelmi részek sem voltak vészesek, szerintem abszolút érthetőek és követhetőek voltak. Itt már sokkal inkább éreztem az adott kor jellegzetességét, nem úgy, mint az első résznél. Már nemcsak az egyértelmű dolgokban –mint például a közlekedés vagy a távközlés sajátossága- érződött a történelmi jelleg, hanem jobban előjöttek a társadalmi viszonyok, a hatalmi harcok és egyben a beszédbeli, fogalmazásbeli jellegzetességek is.

Különösebb végkifejletről nem tudnék beszélni, hiszen bár kapott némi lezárást a kötet, egyértelmű, hogy lesz még folytatása. Meglepetéseket szerintem már nem tartogatott a vége.

Összességében én határozottan jó könyvnek tartom, a történelmi vonatkozást figyelembe véve talán még jobb is mint az első rész. De mindenképpen méltó hozzá. A fordulatosságát egyértelműen a történelem sajátosságainak és eseményeinek köszönhette. Már nagyon várom a folytatás(oka)t.

B.A.Paris: Zárt ajtók mögött

Nos, végre sikerült olyan könyvet kézbe vennem, aminek az olvasásával nem kellett megszenvednem… Olvastatta magát a történet, és alapvetően a fülszövegnek teljesen megfelelő volt minden. Talán egy kicsit túlságosan is, mert nem igazán történt benne semmi meglepő…

Talán annyi volt az újdonság a hasonló könyvekkel kapcsolatban, hogy itt nem testi bántalmazáson volt a hangsúly, hanem egyértelműen a pszichés és lelki megpróbáltatásokon (ami valószínűleg adott esetben még rosszabb is…). Én igazából bele sem tudok gondolni ebbe a helyzetbe, egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ennyi ideig képes mindezt kiállni (pedig itt valójában kevesebb, mint másfél évről van szó). Azt már sokkal inkább el tudom hinni, hogy vannak ennyire beteg emberek, akik ilyesmiket művelnek másokkal, bár ettől még nem lesz kevésbé elvetemült dolog. Mindenesetre valamilyen szinten érdekes volt olvasni mindkét szemszögből az eseményeket: a pszichopata férfit, akinek a viselkedése egyszerűen beteg és feldolgozhatatlan, illetve a női áldozatot, aki ebben az esetben valóban kénytelen elviselni mindent tőle…

Nekem egyénként egy kicsit hiányos volt a szereplők bemutatása, pontosabban csak a férfi főszereplőé. A nőről elég információt kaptunk, a mellékszereplők pedig nem sok vizet zavartak, de valahogy nekem hiányzott a férfi bemutatása. Rendben, megismertük a nem túl vidám gyerekkorát, és valamennyire el lett magyarázva, hogy miért lett ilyen, de valamiért mégis hiányérzetem volt vele kapcsolatban…

A végkifejlet egy kicsit csalódás volt számomra, ugyanis a könyv háromnegyedénél elkezdtem abban reménykedni, hogy majd valami nagy csattanó vár rám a végén. Ez azonban elmaradt, és gyakorlatilag egy előre borítékolható befejezést kaptunk. Bár azért azt el kell ismernem, hogy egy aprócska, ám igen lényeges fordulatot még berakott a végére az író, ami nagyon tetszett.

Összességében én jó könyvnek tartom. Nagyon olvastatja magát, könnyű is vele haladni. A téma nem túl vidám, de azért nem is forgolódik tőle álmatlanul az ember éjszakánként. Igazából a krimi megjelölést nem értem, egyértelmű, hogy ez a thriller műfajt képviseli.

Tasmina Perry: Titokzatos idegen

Nos, azt kell megállapítsam, hogy engem ez a könyv untatott. Több könyvet is olvastam már az írónőtől, amik meglehetősen tetszettek, és most nem igazán tudom eldönteni, hogy csak az én ízlésem változott meg időközben, vagy ez a kötet tényleg sokkal kevésbé tetszett... Bár rajtam kívül álló okok miatt csak lassan tudtam vele haladni, úgy gondolom, hogy nem(csak) emiatt alakultak ki bennem negatív érzések.

Tulajdonképpen a történettel ezúttal sem volt baj, de megítélésem szerint túlságosan el lett nyújtva. Legalább száz oldalt egészen biztosan lehetett volna rajta spórolni, és még akkor sem lett volna hiányérzete az embernek. Bár bizonyos szinten olvasmányos volt, mégis néha nehezemre esett folytatni, mert olykor úgy éreztem, nem történnek benne igazán változatos dolgok... Persze a csomó utazgatás és az újabb szereplők miatt nem lehetett unalmasnak mondani, de mégis sokszor úgy éreztem, mintha ugyanazt a részt olvasnám újra, legfeljebb más helyszínnel... Ezen kívül az új szereplőkkel sem nagyon lehetett mit kezdeni, mert az öt főbb szereplőn kívül mindegyikük csak az adott fejezet erejéig lett bemutatva, onnantól egy-egy kósza említésen kívül nem kerültek szóba.

Ha pedig már a szereplőknél tartunk, nos, lehet, hogy velem van a baj, de számomra egyikük sem volt szimpatikus... A két férfi leginkább közömbös volt számomra, a nők viszont kimondottan idegesítettek. Az újságíró valószínűleg a szakmája miatt amúgy is unszimpatikus a legtöbb ember számára, de engem a fő-főszereplő lány idegelt ki teljesen. Az egész történet során voltak elkényeztetett, gazdagsághoz szokott libához illő megmozdulásai, ami egyébként sem lett volna túlságosan pozitív dolog, de azzal, hogy mindeközben félezer oldalon keresztül megpróbálta magát egy hétköznapi életet élő lánynak beállítani, akinek semmit sem jelent a pénz és az azzal járó kiváltságok, alaposan kiverte a biztosítékot...

A végkifejlet egyszerűen nevetséges volt, nem is tudok rá jobb szót... Ennyi nyomozás, kutakodás, utazás, veszély és még ki tudja mi után kaptunk egy körülbelül húszoldalas lezárást. Már amennyiben ezt annak lehet nevezni. Oké, a fontos események a helyükre kerültek, és jó néhány dolog már sokkal hamarabb kiderült, de ez a befejezés akkor is röhejes volt.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de határozottan elbírt volna kevesebb oldalt is... A maga nemében izgalmas, de azért nem egy kimondottan pörgős cselekményű könyv.