Pierre Lemaitre: Téboly

Nos, azt hiszem, én inkább innentől egyetlen könyvet sem akarok majd "nagyon elolvasni". Ugyanis ahányszor olyan könyvet veszek a kezembe, amit már nagyon régóta szeretnék elolvasni vagy a fülszöveg alapján nagyon jónak ígérkezik, mindig kiderül, hogy annyira mégsem volt miért várnom (néhány kivétel azért akadt már szerencsére). Ebben az esetben igazából nem is tudom, hogy milyen érzéseim vannak elsősorban...

Az elején, amikor a női főszereplő szemszögéből ismertük meg a történetet, konkrétan többször is felidegesítettem magam. Bár bizonyos értelemben érdekes végigkövetni egy ember széthullásának történetét, valójában azonban nagyon fárasztó és olykor idegesítő olvasni. A zavaros mondatok, az értelmetlen megnyilvánulások, az olykor időbeli ugrálások miatt egyáltalán nem élveztem a könyv első felét. A másodiknál már javult a helyzet, ott jelent meg végre az igazi gonosz... Ahogyan kibontakozott, hogyan lehetetlenítette teljesen el mindentől a nőt ez a beteg pszichopata, egyszerűen félelmetes volt. Nyilván így már az előtte lévő részek is értelmet nyertek, bár visszatekintve sem lettek kevésbé irritálóak. A közös jelen pedig ismét nem hagyott bennem mély nyomot. Valahogy részemről leginkább az összevisszaság tudta jellemezni, de pontosan nem is tudnám megmondani miért. Egyszerűen ezt az érzést váltotta ki belőlem. Sokszor az sem volt egyértelmű jó néhány soron, mondaton keresztül, hogy most éppen ki beszél.

A végkifejlet sem nyerte el igazán a tetszésemet. Kicsit kevésnek éreztem, bár a helyzet iróniáját azért én is érzékeltem. Azt sem értettem, hogy a nő miért cselekedett úgy, ahogy, mivel számos bizonyítéka lett volna az igaza alátámasztására. Meg ezen kívül is volt még néhány apróság, amit nem egészen értettem, hogy mindazok után, amin átment, hogy történhetett meg... Egyébként azt elismerem, hogy volt benne néhány olyan fordulat, amire nem számítottam, de amúgy számomra maradtak a végén megválaszolatlan kérdések.

Összességében tényleg nem tudom hova tenni azt a művet. A szochiopata részei tetszettek benne, mert tényleg nagyon elvetemült volt, de a többivel nem voltam teljesen kibékülve. Bár megértem, hogy a könyv témája indokolta ezt a fajta zavarosságot, mégis idegesítőnek találom az ilyen könyveket.

Lesley Pearse: A múlt nyomában

Nos, lényegében az írónő hozta a megszokott formáját, egy kicsit azonban mégis valahogy kevésnek éreztem. Bár a hosszú (hatszáz-nyolcszáz oldalas) könyveinél valóban meg szoktam ijedni kicsit, hogy miről fog annyi oldalban írni, valahogy mindig alaptalannak bizonyulnak a félelmeim. Itt viszont bőven elegendő volt az a kicsit több mint négyszáz oldal. Így is voltak benne események és történések, így is kerek történetet kaptunk. Viszont mégsem nyerte el annyira a tetszésemet.

Bevallom, a főszereplőnő egy picikét idegesített. Megszoktam, hogy a szerző összes főhőse egy szenvedő nő, aki minden megpróbáltatáson túlteszi magát, az itteni főhősnő viszont nem is szenvedett annyit, mint ahogyan tették azt mást könyveiben. Egyértelmű volt, hogy keresztül kellett mennie néhány kevésbé kellemes dolgon, de aztán mindig öröm és boldogság volt az élete. Bár ez sem igaz, mert a saját hozzáállása miatt tűnt úgy, mintha szenvedne, pedig nem. Nyilván egyébként a kor és a neveltetés sajátosságai miatt volt olyan, amilyen a személyisége, de ezt a fajta mártíromságot már nem igazán bírtam elviselni. Ráadásul a gyerekkori baráttal történő szenvedése, hogy most akkor szeretik-e egymást vagy sem (pedig mindenki tudhatta, hogy végül úgyis ők jönnek össze) szintén az agyamra ment.

Egyébként nekem kicsit kiszámítható volt az egész történet. Talán egy-két kivételtől eltekintve semmi sem lepett meg benne. Azt persze nem tudtam, hogy mi lesz a gyilkosság megoldása, de nem is igazán gondolkodtam rajta, mert valahogy nem is volt rá mód. Nyilvánvaló volt, hogy úgyis ez lesz a könyv csattanója.

Amúgy a végkifejlet sem tartogatott már semmi különlegeset. Minden kérdésre választ kaptunk, az összes szál el lett varrva, és minden élt boldogan, míg meg nem halt...

Összességében olvasmányos és a maga nemében szórakoztató műnek tartom, de nem ez az írónő legjobban sikerült alkotása. Azért akik szeretik a szerzőt, szerintem csalódni nem fognak benne.

Lesley Pearse: Bízz bennem

Nos, az egyszer biztos, hogy egy ilyen könyv után, nehéz megtalálni a véleményezéshez megfelelő szavakat. Egy igencsak elkeserítő téma, nem kevés oldalban kidolgozva, és tényleg nem sok pozitív dolog történik benne. Úgy gondolom, lehetne vitatkozni arról, hogy kellett-e ennyire hosszan megírni mindezt, és bevallom az olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy vajon még miről lesz szó a maradék több száz oldalban, de végül is egy kerek történetet kaptunk, és szerintem egyetlen részlet sem lett túlrészletezve.

A történet gyakorlatilag az elejétől a végéig erősen tragikus volt, csak itt-ott volt egy-egy derűsebb -vagy legalábbis kevésbé komor- jelenet. Valójában ez remekül megmutatta, hogy élete első durván húsz évében mennyire nem lehetett igazán boldog a főhősnő, hiszen valami mindig beárnyékolta még a pillanatnyi boldokságát is. Ezzel szemben -vagy éppen ezért- dicséretes, hogy mennyire helyt tudott állni minden helyzetben, és szerintem nem volt olyan olvasó, aki ne drukkolt volna azért, hogy végül nyugodt élete lehessen. Egyébként ebben az esetben egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy valaki ennyi mindenen menjen keresztül, hiszen a legtöbb dolog egyfajta láncreakció miatt következett be. Teljesen élethű volt annak a korszaknak és az akkori árvaházak működésének megjelenítése. Sajnos nagyon is hihető volt az egész (még az utógondolatok nélkül is a könyv végén).

A szereplők egyébként igen megosztóak voltak számomra. Egyes esetekben egyértelműen elváltak a negatív és a pozitív szereplők, de a rossz emberekről is megtudtunk annyit, hogy egészen emberivé váltak, bár ez nem jelentette szükségszerűen a megkedvelésüket vagy akár csak a tetteik megértését. Viszont a főhősnő húga rémesen irritáló személyiség volt az elejétől kezdve, és bár neki is sanyarú sors jutott, én egyszerűen nem tudtam sajnálni. Ahogyan a főhősnő férjét sem. Megértem, hogy az, amin keresztülmentek egy életre nyomot hagyott bennük és gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy normális életet éljenek, de sajnos ettől még nem lettek szerethetőek.

A fülszöveg egyébként hasznos is volt meg nem is. Bizonyos szempontból tömören összefoglalta mind a hétszáz oldalt, más szemszögből viszont nem készített fel teljesen a valódi történetre.

A végkifejlet erősen eltért az általam megszokottól, hiszen itt nemcsak egy nyomozást és/vagy egy életszakaszt kellett lezárni, hanem egy egész emberi életet. Annyit azért megjegyeznék, hogy az első két évtizedhez képest a boldog és beteljesedett életszakasz szerintem túlságosan rövidre sikerült. Tudom, hogy nem azon volt a lényeg, és a pozitív dolgokat már mindenki hozzá tudja képzelni, nem is vártam több fejeztnyit belőle, de egy kicsit több részletezés szerintem még elfért volna...

Összességében nagyon erős mű a téma szempontjából, de azért kellő módon olvastatja magát. Az érzékenyebb lelkű embereknek nem kimondottan ajánlom, mert tényleg nem sok vidám dolog történik benne.

Iny Lorentz: A várúrnő

Nos, az első részhez hasonlóan ez a kötet is igencsak olvasmányos volt egy történelmi regényhez képest, és könnyen lehetett vele haladni. Pedig az első résztől eltérően itt egyáltalán nem volt hiány a történelmi vonatkozásokból, hiszen konkrétan ez adta az egész cselekményt. Tulajdonképpen a huszita háborúk néhány évéből kaphattunk némi ízelítőt, de hétköznapi, nem létező személyek szemszögéből. Ez elég jó kivitelezés volt, hiszen nem száraz történelmi tényekkel volt csak tele, hanem sokkal valóságosabbá vált az egész tőle, hiába a hatszáz év eltérés…

A fülszöveg egyébként ebben az esetben is jó volt, hiszen sejteni lehetett belőle a fontosabb mozzanatokat, és hogy nem fogunk unatkozni az olvasása közben, de csak a kellő mennyiségben fedett fel előre információkat. És ahogyan arra számítani is lehetett, egy maximálisan fordulatos és érdekes cselekményt kaptunk, értelemszerűen történelmi színezettel. Egyébként a történelmi részek sem voltak vészesek, szerintem abszolút érthetőek és követhetőek voltak. Itt már sokkal inkább éreztem az adott kor jellegzetességét, nem úgy, mint az első résznél. Már nemcsak az egyértelmű dolgokban –mint például a közlekedés vagy a távközlés sajátossága- érződött a történelmi jelleg, hanem jobban előjöttek a társadalmi viszonyok, a hatalmi harcok és egyben a beszédbeli, fogalmazásbeli jellegzetességek is.

Különösebb végkifejletről nem tudnék beszélni, hiszen bár kapott némi lezárást a kötet, egyértelmű, hogy lesz még folytatása. Meglepetéseket szerintem már nem tartogatott a vége.

Összességében én határozottan jó könyvnek tartom, a történelmi vonatkozást figyelembe véve talán még jobb is mint az első rész. De mindenképpen méltó hozzá. A fordulatosságát egyértelműen a történelem sajátosságainak és eseményeinek köszönhette. Már nagyon várom a folytatás(oka)t.

B.A.Paris: Zárt ajtók mögött

Nos, végre sikerült olyan könyvet kézbe vennem, aminek az olvasásával nem kellett megszenvednem… Olvastatta magát a történet, és alapvetően a fülszövegnek teljesen megfelelő volt minden. Talán egy kicsit túlságosan is, mert nem igazán történt benne semmi meglepő…

Talán annyi volt az újdonság a hasonló könyvekkel kapcsolatban, hogy itt nem testi bántalmazáson volt a hangsúly, hanem egyértelműen a pszichés és lelki megpróbáltatásokon (ami valószínűleg adott esetben még rosszabb is…). Én igazából bele sem tudok gondolni ebbe a helyzetbe, egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ennyi ideig képes mindezt kiállni (pedig itt valójában kevesebb, mint másfél évről van szó). Azt már sokkal inkább el tudom hinni, hogy vannak ennyire beteg emberek, akik ilyesmiket művelnek másokkal, bár ettől még nem lesz kevésbé elvetemült dolog. Mindenesetre valamilyen szinten érdekes volt olvasni mindkét szemszögből az eseményeket: a pszichopata férfit, akinek a viselkedése egyszerűen beteg és feldolgozhatatlan, illetve a női áldozatot, aki ebben az esetben valóban kénytelen elviselni mindent tőle…

Nekem egyénként egy kicsit hiányos volt a szereplők bemutatása, pontosabban csak a férfi főszereplőé. A nőről elég információt kaptunk, a mellékszereplők pedig nem sok vizet zavartak, de valahogy nekem hiányzott a férfi bemutatása. Rendben, megismertük a nem túl vidám gyerekkorát, és valamennyire el lett magyarázva, hogy miért lett ilyen, de valamiért mégis hiányérzetem volt vele kapcsolatban…

A végkifejlet egy kicsit csalódás volt számomra, ugyanis a könyv háromnegyedénél elkezdtem abban reménykedni, hogy majd valami nagy csattanó vár rám a végén. Ez azonban elmaradt, és gyakorlatilag egy előre borítékolható befejezést kaptunk. Bár azért azt el kell ismernem, hogy egy aprócska, ám igen lényeges fordulatot még berakott a végére az író, ami nagyon tetszett.

Összességében én jó könyvnek tartom. Nagyon olvastatja magát, könnyű is vele haladni. A téma nem túl vidám, de azért nem is forgolódik tőle álmatlanul az ember éjszakánként. Igazából a krimi megjelölést nem értem, egyértelmű, hogy ez a thriller műfajt képviseli.

Tasmina Perry: Titokzatos idegen

Nos, azt kell megállapítsam, hogy engem ez a könyv untatott. Több könyvet is olvastam már az írónőtől, amik meglehetősen tetszettek, és most nem igazán tudom eldönteni, hogy csak az én ízlésem változott meg időközben, vagy ez a kötet tényleg sokkal kevésbé tetszett... Bár rajtam kívül álló okok miatt csak lassan tudtam vele haladni, úgy gondolom, hogy nem(csak) emiatt alakultak ki bennem negatív érzések.

Tulajdonképpen a történettel ezúttal sem volt baj, de megítélésem szerint túlságosan el lett nyújtva. Legalább száz oldalt egészen biztosan lehetett volna rajta spórolni, és még akkor sem lett volna hiányérzete az embernek. Bár bizonyos szinten olvasmányos volt, mégis néha nehezemre esett folytatni, mert olykor úgy éreztem, nem történnek benne igazán változatos dolgok... Persze a csomó utazgatás és az újabb szereplők miatt nem lehetett unalmasnak mondani, de mégis sokszor úgy éreztem, mintha ugyanazt a részt olvasnám újra, legfeljebb más helyszínnel... Ezen kívül az új szereplőkkel sem nagyon lehetett mit kezdeni, mert az öt főbb szereplőn kívül mindegyikük csak az adott fejezet erejéig lett bemutatva, onnantól egy-egy kósza említésen kívül nem kerültek szóba.

Ha pedig már a szereplőknél tartunk, nos, lehet, hogy velem van a baj, de számomra egyikük sem volt szimpatikus... A két férfi leginkább közömbös volt számomra, a nők viszont kimondottan idegesítettek. Az újságíró valószínűleg a szakmája miatt amúgy is unszimpatikus a legtöbb ember számára, de engem a fő-főszereplő lány idegelt ki teljesen. Az egész történet során voltak elkényeztetett, gazdagsághoz szokott libához illő megmozdulásai, ami egyébként sem lett volna túlságosan pozitív dolog, de azzal, hogy mindeközben félezer oldalon keresztül megpróbálta magát egy hétköznapi életet élő lánynak beállítani, akinek semmit sem jelent a pénz és az azzal járó kiváltságok, alaposan kiverte a biztosítékot...

A végkifejlet egyszerűen nevetséges volt, nem is tudok rá jobb szót... Ennyi nyomozás, kutakodás, utazás, veszély és még ki tudja mi után kaptunk egy körülbelül húszoldalas lezárást. Már amennyiben ezt annak lehet nevezni. Oké, a fontos események a helyükre kerültek, és jó néhány dolog már sokkal hamarabb kiderült, de ez a befejezés akkor is röhejes volt.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de határozottan elbírt volna kevesebb oldalt is... A maga nemében izgalmas, de azért nem egy kimondottan pörgős cselekményű könyv.

Joy Fielding: Suttogások és hazugságok

Nos, igencsak vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Elég lassan indult be, és valahogy a fülszöveg alapján nem ilyen felépítésre számítottam. A végére aztán alaposan felpörögtek az események, de valahogy olyan hihetetlennek tűnt számomra az egész, nehéz volt összeegyeztetni a korábban olvasottakat a végkifejlettel...

Eleinte kicsit nehezen haladtam vele, mert nem tűnt túl izgalmasnak. Csak egy szerencsétlen nő életéről olvashattunk, aki maximálisan ki van éhezve mindennemű szeretetre, de mégsem tudja elképzelni, hogy szerethetik... Ahogy haladtunk előre a történetben, azért elég világosan kirajzolódott, hogy ez miért alakult így ki nála, de attól még nem volt egy felemelő életút. Engem kimondottam idegesített a nő naivitása, szerencsétlenkedése és életképtelensége, még akkor is, ha mindezeket a sanyarú gyerekkora okozta leginkább. Én nem képtelen voltam sajnálni őt (maximum csak az anyja miatt...), és egyáltalán nem lepett meg, ami kiderült róla...

Igazából a jó néhány fejezeten átívelő végkifejletig nem nagyon történt semmi a könyvben. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nagyjából ugyanazokat az eseményeket olvasnám, csak újabb szereplők bevonásával. Így utólag belegondolva nem is arról szólt a könyv, ami a fülszövegben olvasható, hiszen az egész csak megtévesztés volt. Annak mondjuk remek... Valójában én magam sem tudom eldönteni, hogy tetszett ez a félrevezetés a hatásos csattanóért, vagy felesleges volt. Kicsit mindkettőt helyesnek tartom, nem tudnám letenni egyik mellett sem száz százalékig a voksomat.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, bár engem kicsit untatott az elején, illetve a főszereplőnőtől egyenesen a falra másztam. A befejezés azért elég nagyot ütött, nem hiszem, hogy bárki is számított volna a cselekmény ilyentén alakulására.

Ruth Rendell: Sötéthez szokott szem

Nos, lassan kezdek teljesen biztos lenni abban, hogy mostanában velem van valami probléma, nem pedig a könyvekkel… Az egy dolog persze, ha valamiért nem tetszik egy-egy könyv, amit olvas az ember, de engem az utóbbi időben egyszerűen kiidegelnek azok a könyvek, amiket a kezembe veszek. Az indok mindegyiknél más, amiben megegyeznek az az unalom, de mindig valami más miatt lesznek unalmasak. Természetesen (és szerencsére) akadnak kivételek, de soha ennyi, számomra élvezhetetlen könyvet nem olvastam még, főleg nem ennyire egymás után. Már a kedvenc íróim könyveibe is alig merek belekezdeni, mert ha még azok is csalódást okoznak, hát lehet nem olvasok egy darabig (vicceltem, úgysem tudom megállni, ahogyan félbehagyni sem azokat, amiket valamiért rossznak tartok).

A bevezetőből gondolom már kiderült, hogy ezzel a könyvvel is voltak problémáim. Pontosabban csak problémám volt vele, az elején azt hittem, sosem fogok a végére érni. Aztán valahogy mégis belerázódtam, de ennek oka egészen biztosan nem az volt, hogy élveztem volna… Egyszerűen csak volt időm olvasni, és szerettem volna minél hamarabb végezni vele, hogy valami (sokkal) jobb könyvnek kezdhessek neki.

A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, pontosabban a mennyiségükkel, illetve a kapcsolatrendszerükkel. A könyv első fele csak és kizárólag az igencsak nagy család teljes feltérképezésétől kezdődött, aminek természetesen az égvilágon semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából. Hosszú oldalakon és fejezeteken keresztül másról sem lehetett olvasni, csak a családfáról, amit szerintem az ember már ott helyben el is felejtett. Én megpróbáltam követni a kapcsolatokat, de be kellett látnom, hogy teljesen reménytelen dolog, ráadásul még totálisan felesleges is lett volna. Főleg, mivel abszolút követhetetlen lett egy idő után, és úgy tűnt, mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse, akárkije, de az biztos, hogy kapcsolatban álltak egymással… Néhány rokonsági viszonnyal kapcsolatban még a könyv végén is el tudtam bizonytalanodni, hogy most akkor ki kinek a kicsodája.

És ha esetleg valakinek kevés lett volna a teljes családfa bemutatása, akkor kiteljesedhetett a számtalan többi, legalább ugyanennyire (vagy még inkább) felesleges és lényegtelen névvel és információval. Mindenkiről megtudtuk, mikor született (természetesen a szülők részletezésével), kivel házasodott össze (plusz az illető teljes önéletrajzát), hány gyereke született (plusz az ő történetüket mindezen információkkal), illetve mikor és miben halt meg. Ez már a főszereplők (azaz majdnem a teljes család) esetében is rengeteg haszontalan információt eredményezett, de még ez sem volt elég… Néhány esetben megkaptunk a teljes személyzet névsorát, esetlegesen plusz adatokkal kiegészítve. Amikor már az egyik abszolút mellékszál vonalán megemlített történetben az adott házban dolgozó teljes személyzet névvel és beosztással fel lett sorolva, tényleg majdnem a sarokba vágtam a könyvet. Olyan érzésem volt közben, mintha egy telefonkönyvet olvasnék, ahol a telefonszámokat a rokonoksági viszonyok helyettesítik…

Mindezt pedig még az évszámok is megnehezítették. Ugyanis bár időről időre fel lett tűntetve egy-egy évszám, mégis úgy éreztem néha, hogy kicsit követhetetlen a cselekmény. Bár ez inkább valószínűleg annak tudható be, hogy a jelen és a múlt teljesen összemosódott, nem fejezetenként vagy legalább alfejezetenként váltakoztak, hanem teljesen óvatlanul olvasta az ember, mi történt évtizedekkel korábban, majd hirtelen, egyik bekezdésről a másikra már a jelenben voltunk, és ott folytatódott olykor teljesen mással a cselekmény… Már az első ilyen esetnél teljesen kiakadtam, amikor pedig többször is előfordult, hát nehezen álltam meg, hogy földhöz ne vágjam a könyvet (természetesen sose tennék ilyet).

De hogy még legyen benne zavaró és felesleges dolog, bizony előfordultak benne irreálisan hosszú felsorolások is. Kettőt tudnék konkrétan kiemelni, amik nagyon megmaradtak bennem. Az egyik esetben növények, a másikban ételek voltak hosszasan, körülbelül 6-8 sorban felsorolva, amit természetesen semmi sem indokolt…

Ami még szintén nem könnyítette meg az olvasást (bár nem tudom, létezett volna-e ilyen dolog), az például a néhány elgépelés volt, bár ha nem sok van, akkor még nem szoktam felidegesíteni magam. Ami viszont annál jobban zavart, az a fogalmazás volt, mivel néha úgy tűnt, mintha a fordító nem mindig találta volna a megfelelő szavakat, és valami hasonló hangzásút, de más jelentésűt írt volna a helyére. (Ezt így egyébként csak a sokadik alkalomra tudtam megfogalmazni, mert eleinte csak annyit érzékeltem, hogy olyan furcsa néha egy-egy szó).

A végkifejletről már nem is nagyon tudok mit mondani. Igazából számítottam rá, hogy a vége sem lesz valami nagy durranás, és így is lett. Tulajdonképpen a végére sem derült ki semmi, és azon kívül, hogy részletekbe menően megismertük a családfát, illetve magát az esetet, semmiről nem szólt az egész, és az utolsó oldalon nagyjából annyit tudtunk, mint bárki, aki elolvasta a fülszöveget.

Összességében abszolút borzasztó könyvnek tartom, ami -így utólag belegondolva- nem is szólt semmiről... Elolvastunk egy csomó nevet, meg egy drámai történet előzményét (?), aztán nem történt semmi. Nyilván lehetne boncolgatni a szereplők viselkedését és jellemét, de szerintem senki sem tudja beleképzelni magát a helyzetükbe, egyrészt mert egy teljesen más korszakban játszódik, másrészt pedig annyira elcseszettek benne a szereplők, hogy teljesen lehetetlenné teszik a beleélést.

Diana Dorth: Kábulat

Nos, ez a könyv most nem igazán tetszett… Pedig az elején még úgy gondoltam, hogy a rövidsége ellenére nem lesz rossz, viszont egyáltalán nem erre számítottam. (Nem mintha konkrétan meg tudnám mondani, mit vártam tőle, de ezt biztosan nem). Gondoltam, hogy lesz benne dráma, hiszen a fülszöveg egyértelműen ilyesmit sejtetetett, ennyi szenvedésre azonban nem voltam felkészülve. Azzal a gondolattal nem lett volna problémám, hogy ha valaki rossz dologba keveredik, akkor sok esetben csőstül jön a baj, de ami ebben a könyvben történt, az jóval túlment ezen a határon.

Körülbelül valami olyasmire számítottam egyébként, hogy a sanyarú gyerekkor kerül majd részletesebben bemutatásra, majd a felnőttkor és az, ahogyan a főszereplő megpróbálja felkutatni a testvérét. Ehelyett viszont rögtön az elején gyorsan letudtunk egy családi tragédiát, ami gyakorlatilag egyáltalán nem lett kifejtve, és később sem nagyon utaltak rá. Majd jött egy kis dráma a gyerekek közül, és máris a gonosz nagynéninél voltunk, aki bár finoman szólva sem igazán értett a gyerekekhez, azért lássuk be, ennél sokkal gonoszabb dolgokat is művelhetett volna… De itt is csak elég rövid időt töltöttünk, majd rögtön ugrottunk a történetben több mint tíz évet. És ahelyett, hogy bármi is jóra fordult volna a főszereplő életében, gyakorlatilag csak egyre rosszabb lett az élete… Egyszerűen egy idő után már nagyon komolytalannak tűnt, hogy életének kevesebb, mint negyedszázada alatt valóban ennyi sok nyomorúságon kelljen valakinek keresztülmennie, és valójában semmi jó ne történjen vele. Nagyon kevés és rövid boldog időszak volt csak az életében, más emberek ennél kevesebbtől is kikészülnek. Ráadásul a könyv tömörségéhez képest még hihetetlenebb volt, hogy valaki ennyi szenvedésen menjen át (bár valószínűleg háromszoros terjedelemnél se lett volna másként).

Ezen kívül engem kifejezetten zavart, hogy a főszereplő egy évtizedet úgy csinált végig az életéből, hogy csakis az foglalkoztatta, hogy amint lehetősége nyílik rá, megkeresi a testvérét. Ehhez képest az első problémánál kétségbeesett, hogy soha nem találhatja meg, és ezzel a könyv végéig annyiban is maradt a dolog. Egyetlen percig sem próbálta igazán keresni, még akkor sem, amikor már bőven lett volna rá pénze. És akkor ezek után a végén három oldalban jött a megoldás, és az elmaradhatatlan boldog befejezés (nyilván ennyi szenvedés után legalább a befejezésnek boldognak kellett lennie, bár sokkal inkább illett volna egy tragédia a végére).

Összességében nekem elnagyoltnak és összecsapottnak tűnik, mintha az írónak csakis kizárólag az lett volna a célja, hogy nagyon kevés oldalban a lehető legtöbb szenvedést belesűrítse egy ember életének körülbelül egyharmadába… Egyszer talán el lehet olvasni, de nem egy irodalmi műalkotás.

Kate Bennett: Megkarcolt élet

Nos, ez a könyv most tényleg tetszett. És biztosra mondhatom, hogy magyar írótól ez lett a kedvenc könyvem. Bevallom, hogy alapjában véve úgy gondoltam, hogy biztosan tetszeni fog, viszont az elmúlt egy-két évben annyi könyvet olvastam, amiben a főszereplőnő állandóan szenved, hogy végül kicsit féltem hozzákezdeni. Nyilván valamennyire itt is hangsúlyos volt a múltban és a jelenben elszenvedett fizikai és lelki terror, de szerencsére nem vitték túlzásba, és élvezhető volt a könyv.

A cselekmény nagyon jól felépített és kidolgozott volt, végig lehetett követni benne az eseményeket. Mondjuk a mellékszereplőkről nem igazán derültek ki információk, én ezt kicsit hiányoltam. Ahogyan az a múltbeli részleteket is. Csak az elején volt néhány visszatekintés a nő korábbi életére, aztán már csak a jelenben játszódott. Szerintem kicsit többet is lehetett volna erről írni, ahelyett, hogy a mostani kínlódásokat olvassuk... Én személy szerint a tettes szemszögéből vett fejezeteket jobban szerettem, mert az elég beteg volt (és tudjuk, hogy nekem az tetszik igazán). Igazából a szerelmi szál nem is nagyon tetszett, kicsit túlzásnak éreztem.

A végkifejlet szerintem nem tartogatott meglepetéseket. Bár az elején még több tippem is volt a második tettes személyére, nagyon hamar tudtam, hogy valójában ki lesz az, szerintem egyetlen krimirajogónak sem okozott problémát. Mivel nem volt túlságosan hosszú könyv, így végül is a befejezés sem volt rövid a többi részhez képest, valamiért mégis hiányérzetem volt. Vagy csak az lepett meg, hogy egy majdnem lezárás után további fejezetek következtek, egyfajta második befejezésként. Nyitott kérdés tulajdonképpen nem maradt utána, de szerintem egy kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni.

Összességében egy nagyon jó, bár elég beteg könyv, akik szeretik a pszichothrillereket, azoknak kötelező.

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Nos... igen nehéz szavakat találni a könyv jellemzésére... Valószínűleg csak az olvasása közben kialakult érzelmek, illetve sokkal inkább indulatok tudnák hitelesen megmutatni, hogy mit gondoltam róla, de azért teszek egy próbát arra, hogy írott formába öntsem...

Legelőször is egy egyszerű, ámde mégis megválaszolatlan kérdés merült fel bennem miután befejeztem: "Ez mégis mi a jó büdös franc volt???" Jó néhány könyvön túl vagyok már, és az utóbbi években szép számmal olvastam olyat, amiben egy elvetemült sorozatgyilkos szedte áldozatait, tényleg brutális és kegyetlen módon. Ezekkel általában semmi problémám nem szokott lenni, sőt kifejezetten a velük kapcsolatos részeket kedvelem. Ennek következtében tisztában vagyok vele, hogy nem egészséges a lelki világom. Így még engem is meglep, hogy amikor a mostanihoz hasonló könyvet olvasok, mennyire ki tudok akadni az emberek lelki nyomorúságától. Merthogy tulajdonképpen ez történik. Egyszerűen fel nem tudok fogni, hogy egyes emberek hogyan képesek ennyire elhagyni magukat, még ha valami tragédia áll is mindezek hátterében. Nyilván mindennek meg van az oka, és magától senki nem lesz pszichopata vagy lelkileg sérült, mégis nehezemre esik az ilyenekkel azonosulni (konkrétan lehetetlen). Ebben a kötetben pedig gyakorlatilag mindenki erősen sérült volt lelkileg, méghozzá hihetetlenül magas szinten... Még külön-külön is nehéz lett volna feldolgozni az eseteket és a szereplők viselkedését, de így ömlesztve szinte kivitelezhetetlennek tűnt. Ráadásul amelyik szereplő véletlenül nem volt egy totális idegroncs, az sem volt szimpatikus, sőt... A legtöbb esetben még a mellékszereplők viselkedése is visszataszító volt. Akié pedig nem, az egészen biztosan csak egy-egy oldalnyi szerepet kapott, és többet nem találkoztunk vele.

A történetre tulajdonképpen nem is tudok külön kitérni, annyira a szereplők hatása alatt állok még mindig. Nyilván, ha már volt benne nyomozás, érdekelt, hogy végül ki lesz a tettes, de a végkifejlet is csak akkor lett volna meglepő, ha másként alakul... Szinte az egész borítékolható volt. Amúgy pedig bár egy viszonylag rövid könyvről van szó, eléggé hosszúnak tűnt, mire sikerült a végére érnem. Ebben nagy szerepet játszott, hogy mennyire visszataszítóak voltak a szereplők, illetve, hogy számtalan oldalon keresztül csak az ő szenvedéseiket és gusztustalan viselkedésüket olvashattam. Ehhez képest a vége nagyon gyorsan, már-már felsorolás-szinten lett lezárva, és ez sem igazán nyerte el a tetszésemet... Ráadásul egyes részek egyáltalán nem lettek kidolgozva, épp hogy érintésszerűen lettek felhozva, aztán csak úgy lógtak a levegőben. Vagy egyáltalán nem tettek hozzá a történethez. Ilyen volt például, hogy a főszereplőnek az összes volt iskolatársáról és azok családtagjairól eszébe jutott valamilyen kis anekdota -ami sokat nem tett hozzá a történethez, inkább csak folyamatosan gyűltek az újabb nevek-, míg az ő pontos életkorára a könyv végéig nem derült fény...

Összességében ezt a könyvet leginkább azoknak ajánlanám, akik odáig vannak a lelki nyomorúságokért. Akik inkább a gyilkolászós regényeket kedvelik, azoknak -hozzám hasonlóan- valószínűleg nem igazán nyeri el a tetszését. Akik pedig viszonylag jóságos lelki világgal vannak megáldva, azok szerintem messze kerüljék, mert egy egészséges embert lelkileg kicsit képes lehet tönkre tenni...