Dean R. Koontz: Rettegés

Nos, eléggé más könyv volt, mint amikhez szoktam az írótól, legfőképp a rövidsége miatt. Illetve az is eltért az eddig olvasott kötetektől, hogy itt nem volt túlzottan nagy szerepe a természetfelettiségnek. Nyilván valamilyen szinten azért jelen volt, de korántsem olyan erőteljesen mint a megszokott.

A történet maga nem volt rossz, bár én a sorozatgyilkossággal kapcsolatos részekről olvastam volna inkább. Az elején még kaptunk azokból némi ízelítőt, de aztán majdhogynem feledésbe merültek. Egyébként ez a természetfeletti (látnok) vonal annyira nem jött be, igazából nem tudtam vele mit kezdeni. Nyilván az író többi könyvében is volt valami nem megszokott, nem létező dolog, de azokban az volt a lényeg. Itt azonban sokkal inkább a gyilkosságok voltak a középpontban, ezért nekem nem tetszett a természetfeletti képesség jelenléte.

Maga a könyv egyébként kicsit esetlennek tűnt. Összecsapottnak nem mondanám, mert minden helyére került benne, ami kellett, de a párbeszédek néhol furcsák voltak. Ezen kívül a tördelés sem sikerült valami fényesen, jobban tagolni kellett volna egyes részeket. Ez főleg a második felében tűnt fel, ahol két vagy néha három szemszög között nem volt semmiféle átvezetés vagy szünet, hanem a következő sorral már kezdődött is. Bár lehetett követni az eseményeket, mégis idegesítő volt. És egy idő után a menekülés is unalmassá vált, és már csak a végét vártam.

Egyébként a szereplők sem voltak valami szimpatikusak. A legtöbbje inkább semleges volt, de a főszereplő önsajnálata (egy része indokolt volt ugyan, de olykor túlzásba vitte) és a rendőr szerencsétlenkedése nagyon irritáló volt.

A végkifejlet szerintem senki számára nem okozott meglepetést. Nekem még a tettes személye sem, jóval előbb rá lehetett jönni arra is.

Összességében egyszer olvasható műnek tartnom. Aki szereti az író műveit, az érdekességképpen elolvashatja ezt is, de egyértelmű, hogy nem ér fel azokhoz.

S. L. Grey: Az apartman

Nos, az a könyv valami fergetegesen borzalmas volt. Pedig ennél tényleg arra számítottam, hogy tetszeni fog, de ez sajnos csak a borítójáig tartott (ami tényleg jól néz ki egyébként). Bár fel voltam készülve a természetfeletti vonalra, ilyen kusza és idegesítő történetre viszont korántsem. Bár nem gyakran olvasok természetfeletti dolgokhoz kapcsolódó könyveket, ha jól van megírva jól elboldogulok velük. Ez viszont rettenetes volt.

A történet lényege leginkább csak utólag, jó néhány óra elteltével alakult ki számomra normálisan. Közben nem igazán tudtam követni az eseményeket, bár alig vártam, hogy a végére érjek, mert annyira nem nyerte el a tetszésemet. Pedig egyébként a váltott szemszög is tetszeni szokott, de ebben az esetben annyira nulla pozitívumot tartalmazott, hogy az hihetetlen. Szeretem a nem happy enddel végződő könyveket, tele vannak a polcaim a különböző sorozatgyilkosokat felvonultató, brutálisabbnál brutálisabb könyvekkel, de ez egy kicsit gyengébb idegzetű vagy lelki világú embert egészen biztosan lehozott volna az életről. Nemcsak a főszereplők, de az összes mellékszereplő részéről is csak negatívumokat lehetett tapasztalni. De olyan szinten, hogy komolyan azt az érzést keltették bennem olvasás közben, mintha soha az életükben nem történt volna velük jó dolog. A házaspár kapcsolata is konkrétan nevetséges volt. Értem, hogy átéltek egyfajta traumát, amit egyrészt máshogy éltek meg, másrészt máshogy dolgoznak fel, de a visszaemlékezéseikben is olyanok voltak, mintha muszájból vagy sokkal inkább azért kerültek volna össze, mert mindketten szenvedő típusok. Illetve a nőről múltjáról egyáltalán nem is derült ki semmi, ami szintén nevetséges. A férfi részéről valamelyest nyilván érthető volt az állandó letargia és szenvedés, de akkor sem akartam folyamatosan erről olvasni.

Eleinte (amíg végigolvastam) nemigen értettem, hogy a szellemtéma hogyan és miért került a képbe. Így utólag már értem, hogy hogyan került elő és miért pont azzal történt, akivel, de ettől még nem lett rendezettebb a történet. Igazság szerint az egész könyvről elmondható, hogy semmi sem tisztázódott benne, sem közben, sem a végén az esetlegesen felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Még a múltbeli események is épphogy meg lettek olykor említve, de a lényeges részeket minden egyes alkalommal lezárták egy félmondattal. A fejezetek közötti váltások is kikészítettek, mert konkrét részletek lettek kihagyva, egy-egy mondattal utalva csak arra, hogy közben történt valami, és ez korántsem volt elég.

A végkifejlet (egy része) tulajdonképpen még jó is lett volna egy nem várt csattanóval, de az is totálisan el lett rontva. Ismételten nem tudtunk meg semmi konkrétumot, és összecsapottnak éreztem, holott ez tényleg izgalmas és érdekes lehetett volna.

Összességében én ezt valóban pocsék könyvnek tartom, pedig tényleg szeretni akartam. Nem lett volna gond a természetfeletti vonallal sem, viszont az állandó szenvedés és a konkrétumok teljes hiánya erősen elvett az élvezhetőségéből. A könyv részeit összehasonlítva talán az eleje némileg izgalmasabb vagy érdekesebb volt, de igazság szerint ez sem segített az egészén.

MaryJanice Davidson-Laurell K. Hamilton-Charlaine Harris-Angela Knight-Vickie Taylor: Karó

Nos, úgy vélem, nem igazán tudnék összességében beszélni a történetekről, hiszen a természetfeletti lényeken kívül semmi közös nincsen bennük, ráadásul csupán öt novelláról van szó. Így aztán külön-külön írok róluk.

Első novella: Mivel ezt a sorozatot egyáltalán nem olvastam, így nem hiszem, hogy sok értelme lett volna ebbe belekezdeni…

Második novella: Ezt még a True Blood sorozat ötödik és hatodik kötete között elolvastam. Vitathatatlan, hogy a történet további alakulásában fontos szerepe volt, de kicsit rövidebb verzióban mondjuk egy fejezetet tehetett volna ki, mondjuk a hatodik rész elején… Felesleges volt ezt egy külön novelláskötetben feltűntetni, főleg, mivel ha valaki nem olvasta ezt, akkor a hatodik részben elég hirtelen csöppen bele egy fontos fejleménybe…

Harmadik novella: Az eleje jól indult –főleg, mert nagyon szimpatizáltam az állatorvos vámpírral… Még a sorozatgyilkos utáni nyomozás is ígéretesnek tűnt, hiszen imádom az ilyen témájú krimiket. Ehelyett viszont nem is tudom, mit kaptam… Értem, hogy a novelláknak a rövidség a lényege, de nem szeretem, amikor összecsapottnak tűnik az egész. Márpedig ez annak tűnt. Kaptunk egy viszonylag hosszú bevezetőt a vámpírról, aztán jött a sorozatgyilkos, majd megérkezett a szerelmi szál is. Aztán még több vámpírt hoztak be a képbe, mindezt olyan módon, hogy aki nem olvasott még vámpíros könyveket, az szerintem semmit sem értett belőle (lehet, hogy előfeltétel legalább egy vámpírokkal foglalkozó könyvsorozat elolvasása…). Aztán kaptunk egy csomó, leginkább hisztire hasonlító veszekedést, amik semmit nem tettek hozzá a történethez. Végül pedig a sorozatgyilkos majdhogynem két oldalban el is lett intézve. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a novellával…

Negyedik novella: Ennek a novellának az elején azt sem tudtam, hol vagyok. És ez majdnem a végéig így is maradt. Elég sokféle lény fel lett benne sorakoztatva, ráadásul nem találkoztam még hasonló elgondolással, mint itt. Nevezetesen, hogy hogyan alakulnak ki ezek a lények, és mire képesek. Nem mondhatnám, hogy lassan belejöttem; végig teljesen idegen volt számomra, és nem is annyira érdekelt. A másik része pedig gyakorlatilag egy pornófilm részletes leírásának felelt meg. Az első erotikus jelenettel nem volt probléma, viszont a végén lévők igencsak részletesen ecsetelték a történéseket, szerintem feleslegesen. Nincs bajom az erotikus tartalommal, de azért mindennek van egy határa…

Ötödik novella: Azt hiszem, a novellák közül ez tetszett leginkább. Ez volt az, ami ekkora terjedelemmel is megállta a helyét, nem volt hiányérzetem, hogy hirtelen lett elkezdve vagy befejezve. Nem volt túlbonyolítva sem, teljesen tisztán csak vámpírokról volt szó, nem tartalmazott semmilyen váratlan plusz információt róluk. Minden érthető volt az elejétől a végéig. Tartalmazott erotikus részeket a megfelelő mennyiségben, bizonyos szinten megjelent a szerelmi szál is, de az összes történet közül ez volt a leginkább hihető. Aztán a befejezés sem lett túlságosan elnyújtva, bár talán az ellenséggel való leszámolás elég hirtelen és gyors volt…

Összességében a történetek nem hozták meg a kedvemet további vámpíros könyvek elolvasásához, egyébként ezt is csak a True Blood-os rész miatt olvastam el. Annyira nem tetszettek a novellák, némelyik bonyolult, némelyik pedig túlságosan zsúfolt volt, míg másokban nem is nagyon történt semmi…

Charlaine Harris: Véres végzet

Nos, íme a már kíváncsian várt befejezés. Ami, ha jól átgondolom a dolgot, csalódást okozott. Bár pontosan nem tudtam volna előre megmondani, hogy milyen befejezést várnék a tizenhárom részes sorozatnak, annyi biztos, hogy nem ilyesmire gondoltam volna... Egyébként sem volt már annyira izgalmas, mint az első kötetek, de azt vártam, hogy még valami extra fordulat azért lesz benne (nem csak annyi, hogy a főszereplőnk megint igen nagy bajban van). De nem volt itt semmi extra.

Amit elég biztosra vettem már elég hamar, hogy a végkifejlet nem valamelyik vámpír oldalán fogja érni a főszereplőnőt. És innen már nem is volt nehéz kitalálni, hogy végül ki mellett is találja meg a boldogságot (még ha csak utaltak is erre). Szinte az egész könyvet végigkísérte a kapcsolatuk, és véleményem szerint nincs ember, aki ne számított volna arra, hogy végül összejönnek. De ezzel sem lett volna semmi problémám, csak valahogy olyan esetlennek tűnt a lezárás módja.

A legtöbb szál (itt elsősorban a különböző fő -és mellékszereplők életének jelenlegi és jövőbeli alakulását értem) nem lett teljes egészében lezárva. Inkább csak mindenkit felemlegettek, akit csak tudtak, felvázolták, hogy most éppen mi van velük, ennyivel utaltak a későbbi sorsukra, és nagyjából ennyi volt minden. Ettől az egész nekem kicsit szirupos lett: mindenki boldogan él, amíg meg nem hal... Egy könyvtől, amely végig tele volt természetfeletti (és nem csak természetfeletti) erőszakkal, ennél hatásosabb befejezés vártam volna.

Összességében maga a rész megint nem volt kimondottan izgalmas. Megint a lelki nyomorúságon volt a hangsúly (bár nem állítom, hogy ez nem volt indokolt), és szinte a könyvön keresztül érezni lehetett, hogy a főszereplő mennyire belefáradt abba a három évbe, amit a sorozat felölelt.

Charlaine Harris: Véres csapda

Nos, most már tényleg nagyon izgatott vagyok, hogy mit tartogat majd a következő, befejező rész. Az egyértelmű, hogy ebben a kötetben már teljesen a lelki szenvedésen volt a hangsúly, a főszereplőnő kivételesen alig sérült meg (sőt, az előzményekhez képes inkább semennyire). Azért erőszak és vérontás itt is volt bőven... De a főszereplő szempontjából ezek majdhogynem elhanyagolhatóak, hiszen őt abszolút a szerelmi élete foglalkoztatja. Ami, lássuk be, nem halad éppen jó irányba...

Amúgy ezúttal tényleg mintha kevesebb szerepet kaptak volna a természetfeletti lények, legalábbis ami a két legnagyobb csoportot jelenti. Nagyobb hangsúly került a főszereplőnő emberi kapcsolataira, illetve a lelki nyomorúságára. Ez nem negatívum, igazából annyi véres esemény után kicsit szükség is van erre. Bár az továbbra is tény, hogy tíz ember élete is kevés lenne ennyi izgalomra...

Összességében szerintem a maga módján ez is egy szerethető rész volt, és bár az írónő egy kicsit már elkezdte lezárni az egyes cselekményszálakat, azért valószínűleg még mindig elég izgalom marad az utolsó részre.

Charlaine Harris: Véres leszámolás

Nos, az biztos, hogy egyre jobban várom, hogy mi lesz ennek a sorozatnak a befejezése, mert őszintén szólva jelenleg még megtippelni sem tudnám. Részről részre annyi szörnyűség történik benne, ami több tucat krimire elég lenne egyébként. És ezúttal a főszereplőnőnek már nem csak a rengeteg erőszakos eseménnyel kell megbirkóznia, hanem bizony lelkileg sincs már teljesen rendben.

Ez a kötet egyébként most talán nem volt annyira szerteágazó, bár megint elég sok szereplő fel lett vonultatva benne. Ezt viszont már eléggé megszoktam, és mivel szorosan egymás után olvasom a részeket, néha szinte már nem is tudom, melyikben mi történt pontosan... Azért persze még tudom követni az eseményeket, de valóban nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy szerencsétlen főszereplőnek még milyen megpróbáltatásokon kell kereszülmennie... Bár legalább mostanra nem szerelmes belé/akarja megfektetni minden második férfi, akivel találkozik...

Összességében fordulatos rész volt ez is, bár ezek gyakorilatilag mindegyike negatív fordulatot jelentett.

Charlaine Harris: Véres tavasz

Nos, végre elérkeztünk ahhoz a részhez, amikor a főszereplőt megérintik a vele történt események. Eddig bármin is ment keresztül, bárminek volt tanúja, bármit tudott meg, gyakorlatilag mindenen túltette magát néhány belső monológ után. Az előző kötet végén elszenvedett kínzások után viszont végre elkezdett normálisan viselkedni, azaz nem volt túl jó passzban. Persze ennek is leginkább a végéről értesültünk, a valódi depressziós hónapokat átugrották. De akkor is felemelő érzés volt végre azt látni, hogy valami őt is megviseli…

Amúgy úgy néz ki, most már nem is nagyon próbálkozik az írónő azzal, hogy valami pozitív dolgot csempésszen a sok rossz közé, mert ez is elég negatív kötetre sikeredett. Bár ezzel nincs akkora bajom, mégis jó volt, amikor valamivel kicsit oldotta a feszült hangulatot.

Egyébként egy-egy résznél már megint úgy éreztem, hogy kezdek tele lenni a sok vámpíros-vérfarkasos-alakváltós-tündéres-ésmégkitudjamilyenlényes információval. Bár azért volt közte érdekes rész is.

Összességében nem volt ez sem egy rossz rész, de mostanra úgy tűnik mindegyikben van minden, ami a természetfeletti lényeket illeti, nem kimondottan egy téma köré csoportosulnak, mint az első részeknél.

Charlaine Harris: Vörös telihold

Nos, izgalmakban most sem volt hiány… Bár eddig is rengeteg féle természetfeletti lény fel volt sorakoztatva a kötetekben, és néha kicsit követhetetlennek éreztem a cselekményt, az biztos, hogy ez a tündéres vonal zavar eddig a legjobban.

Az első részekben folyamatosan egy újabb lénycsoportról kaptunk információkat, amiket valamilyen szinten meg kellett jegyezni, például a szokásaik, a viselkedésük, az úgynevezett társadalmuk… Aztán volt néhány résznyi szünet, amikor talán már kicsit kevesebb információt kaptunk, viszont a szereplők listája így is bővült. Talán ebben az esetben sem zavart volna a tündérek bemutatása, viszont annyi –részemről- megjegyezhetetlen nevet kaptunk, ráadásul gyakorlatilag mindezt két kötetbe sűrítve, hiszen már az előzőben kaptunk némi ízelítőt belőlük. Akkor viszont még nem gondoltam át, hogy ennek valamikor nagy szerepe lesz majd. Erre nem is kellett sokáig várni, hiszen ennek a résznek a nagy részét a tündérek csatározása tette ki. Őszintén megmondom, én alig tudtam követni, hogy ki kicsoda a történetben, és ki mit miért csinál. Vagy nem kötött le eléggé valamiért, vagy tényleg túl soknak bizonyult egyszerre. Mindenesetre így kicsit kevésbé tudtam ezt most élvezni, annak ellenére, hogy például a szerelmi szál alakulása tetszik.

Összességében szerintem ez egy kicsit most túl lett bonyolítva. Megértem, hogy ennyi rész után már nehéz valami újat kitalálni, de akkor talán kevesebb rész is elég lett volna…

Charlaine Harris: Por és hamu

Nos, ez a rész egy picit kevésbé tetszett, mint az előzőek. Bár ebben is bőven voltak fejlemények, mégsem volt annyira érdekes. Ráadásul itt most valahogy nagyon a negatív eseményekre került a hangsúly. Persze eddig sem a vidám részletekről szóltak ezek a könyvek, de valami azért mindig akadt, ami javított a hangulaton. Bár nekem semmi bajom a lehangoló történetekkel, ebben az esetben mégis elkélt volna némi feszültségoldás. Ehelyett szinte minden egyre rosszabb lett...

Egyébként úgy tűnik, hogy mostanra minden kötetnél észreveszek valamit, ami az összes részben megtalálható, és így sokadjára már kicsit idegesítő. Ennél például rájöttem, hogy mindegyik részben igen részletesen van taglalva, hogy a főszereplőnő kit-mennyire-miért kedvel vagy éppen nem kedvel. De tényleg gyakorlatilag az összes, legalább második alkalommal felbukkandó szereplőről elmondja, hogy mióta ismeri, mikor és hogyan találkoztak, milyen közös emléke van vele, jóban vannak-e, ha igen, ha nem, akkor az miért van úgy, és egy idő után nekem ez egy kicsit már fárasztó. Mivel az egyes kötetek valóban nagyon szorosan építenek egymásra, nem hiszem el, hogy ha alapvető történéseket nem elevenít fel, akkor az összes mellékszereplőről minden esetben több sornyi fejtegetésbe kelllene bocsájtkozni...

Összességében nem volt ez sem rossz rész, de inkább csak olyan "egynek elment" típus. Az eddigiek közül valószínűleg ez tetszett legkevésbé.

Charlaine Harris: Hetedik harapás

Nos… hűha… itt aztán tényleg zajlottak az események, annyi biztos… Bár néhány korábbi kötetnél is ezt mondtam, itt most valóban nagyon igaz, hogy hihetetlenül sok minden történt. Olyannyira, hogy a végén el kellett gondolkoznom, hogy egyes, utólag majdhogynem lényegtelennek tűnő események tényleg ennek az elején történtek-e meg. (Természetesen csak az adott könyv szempontjából értem „lényegtelen” jelzőt, biztos vagyok benne, hogy később mindennek lesz jelentősége).

Bár az sem újdonság, hogy a megszokott kisvárosban kezdünk, és csak utána következnek a lényeges események egy másik helyen, jóval több szereplővel, szerintem ez most minden eddigin túltett. Egyrészt egy valóban nagyszabású helyszínt kaptunk, igen részletes leírással. Aztán ott volt a temérdek "program", amik természetesen nem voltak mentesek a zökkenőktől. És végül megint kaptunk egy jó adag újabb -vagy most jobban megismert- szereplőt, akiket el kellett helyezni a már amúgy is igen terebélyes listán. (Aki minden eddigi szereplőt észben tud tartani, annak minden elismerésem).

Egyébként nem volt rossz rész, bár az eleje kicsit nehezen indult, a közepétől igencsak felpörögtek az események. Olyannyira, hogy a végén már eléggé bele is zavarodtam néhány részbe. Például néhány helyen szerintem nem lettek rendesen kifejtve a következtetések. Úgy éreztem, mintha mindenre hirtelen rájöttek volna, nem volt semmi megmagyarázva. Ráadásul ahhoz képest, hogy a főszereplőnő saját magát is butának állítja be (legalábbis néha), gyakorlatilag mostanra mindent ő old meg, és lassan a nagyhatalmú, mindentudó, többszáz éves vámpírokra nem is lesz szükség... Ezt néha picit erőltetettnek éreztem.

Összességében tényleg egy nagyon érdekes kötet volt, szerintem tényleg ebben történt eddig a legtöbb dolog.

Charlaine Harris: Halottnak a csók

Nos, azt hiszem, hogy az eddigi kötetek közül ebben történt a legtöbb dolog. Bár az is igaz, hogy mindegyikben zajlanak az események, valamiért úgy tűnt, hogy itt most még több minden történt. Ráadásul megint elég sok információt kaptunk, amiket be kellett illeszteni a már eddig megszerzettek közé. Ezzel megint akadt néha némi problémám, mert amikor már a sokadik eseményen is túl voltunk, de még mindig volt hátra valami meglepetés, valami plusz infó, akkor már kicsit soknak éreztem ennyi mindent egy könyvön belül.

Egyébként nem volt rossz rész, megint egy teljesen más történetet kaptunk, hiszen változott a főszereplőnő aktuális barátja, és egy idő után a helyszín is. Ez persze egyáltalán nem rossz dolog, nyilván nagyon unalmas lenne, ha mondjuk tényleg mindig csak a két vámpír között próbálna dönteni. Ettől sokkal kevésbé irritáló, egyáltalán nem hasonlít a romantikus vámpíros borzalmakra.

Összességében tényleg izgalmas volt a cselekménye, csak a végére már kicsit nehezemre esett megkülönböztetni a felvonultatott aktuális statisztaszereplőket (vagyis azokat, akik valószínűleg csak ebben a részben kaptak szerepet), illetve követni a folyamatosan zajló eseményeket, és megérteni a rengeteg új információt.