Charlaine Harris: Véres leszámolás

Nos, az biztos, hogy egyre jobban várom, hogy mi lesz ennek a sorozatnak a befejezése, mert őszintén szólva jelenleg még megtippelni sem tudnám. Részről részre annyi szörnyűség történik benne, ami több tucat krimire elég lenne egyébként. És ezúttal a főszereplőnőnek már nem csak a rengeteg erőszakos eseménnyel kell megbirkóznia, hanem bizony lelkileg sincs már teljesen rendben.

Ez a kötet egyébként most talán nem volt annyira szerteágazó, bár megint elég sok szereplő fel lett vonultatva benne. Ezt viszont már eléggé megszoktam, és mivel szorosan egymás után olvasom a részeket, néha szinte már nem is tudom, melyikben mi történt pontosan... Azért persze még tudom követni az eseményeket, de valóban nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy szerencsétlen főszereplőnek még milyen megpróbáltatásokon kell kereszülmennie... Bár legalább mostanra nem szerelmes belé/akarja megfektetni minden második férfi, akivel találkozik...

Összességében fordulatos rész volt ez is, bár ezek gyakorilatilag mindegyike negatív fordulatot jelentett.

Charlaine Harris: Vörös telihold

Nos, izgalmakban most sem volt hiány… Bár eddig is rengeteg féle természetfeletti lény fel volt sorakoztatva a kötetekben, és néha kicsit követhetetlennek éreztem a cselekményt, az biztos, hogy ez a tündéres vonal zavar eddig a legjobban.

Az első részekben folyamatosan egy újabb lénycsoportról kaptunk információkat, amiket valamilyen szinten meg kellett jegyezni, például a szokásaik, a viselkedésük, az úgynevezett társadalmuk… Aztán volt néhány résznyi szünet, amikor talán már kicsit kevesebb információt kaptunk, viszont a szereplők listája így is bővült. Talán ebben az esetben sem zavart volna a tündérek bemutatása, viszont annyi –részemről- megjegyezhetetlen nevet kaptunk, ráadásul gyakorlatilag mindezt két kötetbe sűrítve, hiszen már az előzőben kaptunk némi ízelítőt belőlük. Akkor viszont még nem gondoltam át, hogy ennek valamikor nagy szerepe lesz majd. Erre nem is kellett sokáig várni, hiszen ennek a résznek a nagy részét a tündérek csatározása tette ki. Őszintén megmondom, én alig tudtam követni, hogy ki kicsoda a történetben, és ki mit miért csinál. Vagy nem kötött le eléggé valamiért, vagy tényleg túl soknak bizonyult egyszerre. Mindenesetre így kicsit kevésbé tudtam ezt most élvezni, annak ellenére, hogy például a szerelmi szál alakulása tetszik.

Összességében szerintem ez egy kicsit most túl lett bonyolítva. Megértem, hogy ennyi rész után már nehéz valami újat kitalálni, de akkor talán kevesebb rész is elég lett volna…

Charlaine Harris: Por és hamu

Nos, ez a rész egy picit kevésbé tetszett, mint az előzőek. Bár ebben is bőven voltak fejlemények, mégsem volt annyira érdekes. Ráadásul itt most valahogy nagyon a negatív eseményekre került a hangsúly. Persze eddig sem a vidám részletekről szóltak ezek a könyvek, de valami azért mindig akadt, ami javított a hangulaton. Bár nekem semmi bajom a lehangoló történetekkel, ebben az esetben mégis elkélt volna némi feszültségoldás. Ehelyett szinte minden egyre rosszabb lett...

Egyébként úgy tűnik, hogy mostanra minden kötetnél észreveszek valamit, ami az összes részben megtalálható, és így sokadjára már kicsit idegesítő. Ennél például rájöttem, hogy mindegyik részben igen részletesen van taglalva, hogy a főszereplőnő kit-mennyire-miért kedvel vagy éppen nem kedvel. De tényleg gyakorlatilag az összes, legalább második alkalommal felbukkandó szereplőről elmondja, hogy mióta ismeri, mikor és hogyan találkoztak, milyen közös emléke van vele, jóban vannak-e, ha igen, ha nem, akkor az miért van úgy, és egy idő után nekem ez egy kicsit már fárasztó. Mivel az egyes kötetek valóban nagyon szorosan építenek egymásra, nem hiszem el, hogy ha alapvető történéseket nem elevenít fel, akkor az összes mellékszereplőről minden esetben több sornyi fejtegetésbe kelllene bocsájtkozni...

Összességében nem volt ez sem rossz rész, de inkább csak olyan "egynek elment" típus. Az eddigiek közül valószínűleg ez tetszett legkevésbé.

Charlaine Harris: Hetedik harapás

Nos… hűha… itt aztán tényleg zajlottak az események, annyi biztos… Bár néhány korábbi kötetnél is ezt mondtam, itt most valóban nagyon igaz, hogy hihetetlenül sok minden történt. Olyannyira, hogy a végén el kellett gondolkoznom, hogy egyes, utólag majdhogynem lényegtelennek tűnő események tényleg ennek az elején történtek-e meg. (Természetesen csak az adott könyv szempontjából értem „lényegtelen” jelzőt, biztos vagyok benne, hogy később mindennek lesz jelentősége).

Bár az sem újdonság, hogy a megszokott kisvárosban kezdünk, és csak utána következnek a lényeges események egy másik helyen, jóval több szereplővel, szerintem ez most minden eddigin túltett. Egyrészt egy valóban nagyszabású helyszínt kaptunk, igen részletes leírással. Aztán ott volt a temérdek "program", amik természetesen nem voltak mentesek a zökkenőktől. És végül megint kaptunk egy jó adag újabb -vagy most jobban megismert- szereplőt, akiket el kellett helyezni a már amúgy is igen terebélyes listán. (Aki minden eddigi szereplőt észben tud tartani, annak minden elismerésem).

Egyébként nem volt rossz rész, bár az eleje kicsit nehezen indult, a közepétől igencsak felpörögtek az események. Olyannyira, hogy a végén már eléggé bele is zavarodtam néhány részbe. Például néhány helyen szerintem nem lettek rendesen kifejtve a következtetések. Úgy éreztem, mintha mindenre hirtelen rájöttek volna, nem volt semmi megmagyarázva. Ráadásul ahhoz képest, hogy a főszereplőnő saját magát is butának állítja be (legalábbis néha), gyakorlatilag mostanra mindent ő old meg, és lassan a nagyhatalmú, mindentudó, többszáz éves vámpírokra nem is lesz szükség... Ezt néha picit erőltetettnek éreztem.

Összességében tényleg egy nagyon érdekes kötet volt, szerintem tényleg ebben történt eddig a legtöbb dolog.

Charlaine Harris: Halottnak a csók

Nos, azt hiszem, hogy az eddigi kötetek közül ebben történt a legtöbb dolog. Bár az is igaz, hogy mindegyikben zajlanak az események, valamiért úgy tűnt, hogy itt most még több minden történt. Ráadásul megint elég sok információt kaptunk, amiket be kellett illeszteni a már eddig megszerzettek közé. Ezzel megint akadt néha némi problémám, mert amikor már a sokadik eseményen is túl voltunk, de még mindig volt hátra valami meglepetés, valami plusz infó, akkor már kicsit soknak éreztem ennyi mindent egy könyvön belül.

Egyébként nem volt rossz rész, megint egy teljesen más történetet kaptunk, hiszen változott a főszereplőnő aktuális barátja, és egy idő után a helyszín is. Ez persze egyáltalán nem rossz dolog, nyilván nagyon unalmas lenne, ha mondjuk tényleg mindig csak a két vámpír között próbálna dönteni. Ettől sokkal kevésbé irritáló, egyáltalán nem hasonlít a romantikus vámpíros borzalmakra.

Összességében tényleg izgalmas volt a cselekménye, csak a végére már kicsit nehezemre esett megkülönböztetni a felvonultatott aktuális statisztaszereplőket (vagyis azokat, akik valószínűleg csak ebben a részben kaptak szerepet), illetve követni a folyamatosan zajló eseményeket, és megérteni a rengeteg új információt.

Charlaine Harris: Lidércfény

Nos, kicsit kezdem úgy érezni, hogy egyszerűbb lett volna, ha a teljes sorozatot egyben összefoglalva értékelem, mert egyre nehezebben megy az egyes részek jellemzése. Természetesen ez a kötet is bővelkedett az izgalmakban, bár számomra néhány szál bevezetése már túl soknak tűnt, ezek valahogy már nem fognak meg annyira. Egyik természetfeletti lénnyel sem volt eddig bajom, csak néhányuknak a szokásait elég nehéz követni egy idő után. Ugyanakkor viszont így nem lesz unalmas a történet, úgyhogy annyira nem zavar.

Ami viszont annál inkább zavar, az továbbra is az, hogy mindenki hanyatt akarja vágni a főszereplőnőt. Félreértés ne essék, nem irigylem ezért, és tudom, hogy vannak nők, akik ezt váltják ki a férfiakból, de hogy itt tényleg minden egyes kötetben megismétlik, hogy addig ki akarta megfektetni, és kik az újak, akiknek hasonló szándéka van, ráadásul én ezt mind végigkövethetem, erős túlzásnak tartom.

Egyébként már az előző rész(ek)ben is feltűnt, hogy bizony sajnos tartalmaz hibákat a könyv. Nem tudom, hogy a fordító vagy az író hibája-e, mindenesetre nagyon zavaróak. Előfordul, hogy egy egyébként nem túlságosan lényegtelen esemény apró változtatásokkal jelenik meg két egymást követő kötetben (például az egyikben születésnapjára, a másikban karácsonyra kapott egy bizonyos ajándékot). Lehet, hogy ezek nem nagy dolgok –több hasonló is előfordult már- de mivel egy nagyon is összefüggő sorozatról van szó, szerintem erre jobban is oda lehetett volna figyelni.

Összességében jó rész volt az is, zajlottak benne az események bőven.

Charlaine Harris: Vérszag

Nos, ez megint egy nagyon izgalmas rész volt. Nekem határozottan tetszett, hogy most a másik vámpír volt a főszereplő, mivel (lehet, hogy a tévésorozat miatt), de őt jobban kedvelem. A történet is érdekesebb volt egy kicsit, bár mostanra olyan sokféle természetfeletti lényt felsorakoztattak, hogy egyre nehezebb követni az eseményeket. Lehet, hogy jobb lett volna, ha mondjuk csak minden második részben bővítik a lények repertoárját, mert kezd eléggé kusza lenni. Amint megszokjuk az egyik csoportot, máris kapunk egy következőt, sőt néha még plusz egyet...

Ebben a részben egyébként valahogy úgy tűnt, hogy a főszereplőnő sem annyira kiemelt, legalábbis nem a szenvedései által. Most nem nyavalygott a volt szerelme miatt, nem hisztizett semmi másért sem. Kicsit olyan volt, mintha belefásult volna az addigi történésekbe (ami mondjuk valahol érthető is lenne), és már csak egykedvűen várná, hogy történjenek a dolgok.

Összességében ezt is abszolút jó folytatásnak tartom, és remélem, hogy a többi kötet sem fog csalódást okozni.

Charlaine Harris: Holtak klubja

Nos, úgy tűnik egyre gyorsabban olvasom ki a sorozat részeit, bár ez most szerintem különösen olvasmányosra sikeredett. Az eddigiek közül valamiért ebben tetszett legjobban a cselekmény: leginkább az izgalomra, a váratlan fordulatokra került a hangsúly a szerelmi szál majdhogynem teljes egészében háttérbe szorult (illetve nem is volt olyan jelentősége, mint eddig).

Az mondjuk egy picit már kezd fárasztó lenni, hogy a főszereplő csajt majdnem minden útjába kerülő férfi -legyen az halandó, vagy sokkal inkább természetfeletti lény- meg akar dönteni... Elhiszem, hogy jó csaj, meg nagy a melle, ráadásul szőke, na de könyörgöm, ez azért mégis túlzás... Bár mondjuk tényleg mind csak a testét kívánja, szóval annyira lehet, hogy mégsem meglepő a dolog, viszont így a harmadik kötetre határozottan idegesítő... Ahogyan az is, hogy bár állítólag szereti a barátját, majdnem mindenkivel csókolózik, aki megtetszik neki....

Ezen kívül volt benne néhány részlet, mondat, amely gyakorlatilag szóról szóra ugyanaz volt, mint a korábbi részekben. Ez is elég negatív dolog volt, talán azért egy kicsit át lehetett volna fogalmazni vagy néhány esetben akár teljesen kihagyni, mivel az egyes kötetek abszolút egymásra építenek, alig vannak felemlegetve benne a régebbi események, így nyilván az apróbb részletek sem igényelnék az ismétlést...

Az eddigi részek közül egyébként talán ez lett leginkább lezárva, bár természetesen ennek a végénél is érezni lehetett, hogy következhet folytatás (ahogyan következik is).

Összességében szerintem ez volt az eddig legérdekesebb rész, tényleg zajlottak benne az események, és a szerelmi szál már nem kapott akkora szerepet.

Charlaine Harris: Élőhalottak Dallasban

Nos, már most látom, hogy elég nehéz lesz minden részről egyesével véleményt nyilvánítani, úgyhogy előre elnézést kérek, amiért nem lesznek túl terjengősek. Hiszen bár mindegyik kötetben történik valami új, valami egyedi, összességében mégiscsak ugyanannak a történetnek a részei...

A második részben úgy éreztem, egy kicsit több dolog történt. Az első kötetnél a sorozatgyilkosságon volt a hangsúly, az volt a fő vonal. Itt viszont nem is tudnék hirtelen kiemelni egy fő szálat -maximum azt, hogy a főszereplőnő sérüléseit már elég nehézkes számontartani... A könyv legelején történt gyilkosság csak a végén került elő megint, közte egy teljesen másik eseménybe csöppentünk. Ezzel nem volt semmi probléma, sőt nekem kifejezetten tetszett ez a megoldás.

Itt már a szerelmi szál is kicsit háttérbe szorult abban az értelemben, hogy nem szenvedtek állandóan egymással a szereplők. Határozottan jobban tetszik így, hogy kicsit normálisabb (már amennyire ebben a helyzetben lehet így mondani) párost alkotnak, akik veszekszenek, kibékülnek, stb. Ráadásul a másik vámpír már kezd képbe kerülni, ettől még izgalmasabb a cselekmény.

Összességében abszolút méltó folytatásnak tartom, de természetesen ennek a vége is úgy lett kialakítva, hogy számítani lehessen a további részekre.

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni

Nos, ezzel a könyvvel kicsit most kivételt tettem, mivel a számos olvasatlan könyvem miatt egyelőre nincs időm a korábbiak újraolvasására. Viszont mivel évekkel ezelőtt még csak az első három rész volt meg, most pedig elhatároztam, hogy a sorozat összes részét elolvasom egymás után (esetleg egy-egy könyvnyi kitekintéssel pár rész között), így itt indokolt volt az újrázás. És bizony kiderült, hogy néhány részletet leszámítva, gyakorlatilag alig-alig emlékszem a történetre.

Annyi azért az első olvasásból is megmaradt, hogy bár nem olvasok vámpíros vagy bármilyen más természetfölötti lényről szóló könyvet, ez kifejezetten tetszett. Mégpedig azért, mert nem egy romantikus maszlag (amit mellesleg kicsit sem tartok vámpíros dolognak...), hanem bizony kőkeményen van benne erőszak és erotikus tartalom is (bár ez utóbbi nem a durva és nyílt értelemben, hanem nagyon visszafogottan. Bár azért egy kicsit talán itt is szenvednek a főszereplők egymással, de teljesen más, mint egy romantikus történetben. Egyébként, ha már a szereplőknél tartunk, akkor meg kell említenem, hogy a könyvből készült sorozatnak köszönhetően (amit egyébként nem nézek/néztem) nem sok minden van a képzeletre bízva... Bár én csak a három főszereplőt ismerem képről, így már sajnos nem tudok egy másik embert elképzelni helyettük. Már csak azért sem, mert ebben az esetben a készítők szerintem nagyon eltalálták a szerepeket, legalábbis ami a kinézetet illeti.

A történet egyébként nem rossz, én kifejezetten örültem neki, hogy volt egy sorozatgyilkos benne, akivel foglalkozni lehetett. Ettől az egész könyv sokkal kevésbé volt töményen vámpíros.

Befejezésről nem is nagyon lehet beszélni, hiszen egyértelműen érződik belőle (és tudjuk is), hogy bizony van folytatás. De ehhez képest jobban (értsd: szebben) le lett zárva, mint némelyik egyrészes kötet, amely számtalan megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Természetesen itt is utalnak arra, hogy ez bizony még folytatódni fog, mégis kap egy normális lezárást.

Összességében én továbbra is nagyon jó könyvnek tartom. Borzasztóan olvastatja magát, észre sem vettem, és csak fogytak az oldalak... Fényévekkel jobbnak tartom az annyira közkedvelt (?) tiniregénynél: nem csöpögős, és ha már választani kellene, hogy melyik vámpírtípust tartjuk elképzelhetőnek (ha léteznének), hát egyértelműen emellett tenném le a voksom.

John Cure: A gonosz új arca

Nos, összességében tetszett a könyv. Mivel a végén lévő írói életrajzzal kezdtem, eléggé meglepődtem, hogy magyar íróról van szó, de persze ez nem változtatott semmin, sőt így utólag örülök neki, hogy magyar szerzőtől is olvashattam ennyire brutális könyvet.

A történet az elejétől a végéig le tudta kötni a figyelmemet, érthető és könnyen olvasható volt. Viszont nem igazán értettem, hogy például az író és felesége története miért lett ennyire részletesen bemutatva, sőt eleinte ők jelentették a fő szálakat is. Persze a végkifejlet (egy része) szempontjából érthető volt, hogy tudni kell, hogyan jutottak el odáig, ahol vannak, ezáltal nem is azt mondom, hogy az egészet hagyni kellett volna. Viszont néhány részlet úgy tűnt, hogy csak töltelékként használ az amúgy sem hosszú könyben... Ehelyett sokkal én például sokkal szívesebben olvastam volna a sorozatgyilkos életéről, ami csupán egy oldalban lett összesűrítve a könyv végén. Vagy mondjuk az általa elkövetett gyilkosságokról, hiszen azzal, hogy kettőt részletesen bemutatásra került, folyton csak az vártam, mikor tudhatunk meg még több ilyen részletet. Aztán a jelenből is vettek két gyilkosságot, és azokról gyakorlatilag ennyi is volt. Bár a hosszú könyvek sokszor sikerülnek túl terjengősre, ez a könyv bizony elbírt volna még legalább száz oldalt (az általam szükségtelennek ítélt részek kivételével)...

Miután elkezdtem olvasni, én arra számítottam, hogy valamiféle természetfölötti dolog kerül majd a képbe, hiszen olyan volt, mintha reinkarnációról lenne szó. De tulajdonképpen ki sem derült, hogy miről is volt itt szó... Legfőképp azért vártam a végkifejletet, hogy megtudhassam, hogy miért olyan a fiú, amilyen, de mindez elmaradt. Nem utaltak természetfeletti dologra sem benne, de tudathasadás vagy bármilyen más okot sem sikerült felmutatni... Számomra ez mondjuk elég nagy csalódást okozott.

És ha már a csalódásoknál tartunk, akkor ki kell emelnem a könyv valószínűleg legnagyobb negatívumát, amely főleg azért idegesített, mert magyar könyvről volt szó. Értem én, hogy gépelés közben hibázik az ember. Azt is értem, hogy a lektor sem vehet észre mindent. Éppen ezért, ha elütési, elválasztási hiba van egy könyvben, afölött még el tudok siklani. Helyesírási hiba felett már nem annyira, de az is előfordul. Az viszont, hogy az évszámok ennyire el legyenek rontva, az már tényleg mindennek a teteje volt... Néhányszor dühöngve meg kellett állnom az olvasással, és kicsit lerakni a könyvet, hogy ne vágjam a földhöz (amit egyébként soha nem tennék meg egyetlen könnyvel sem). Itt most konkrét példát fogok hozni, mert a helyzet azt kívánja. A sorozatgyilkos halálának éveként 1988-at (azon belül júniust, vagyis az év kb. közepét) adtak meg, a könyv végén pedig az öldöklés intervallumaként 1987-1989 között szerepelt, tehát annyira elszánt gyilkos volt, hogy még a halála utána is tudott áldozatokat szedni... Ezen kívül, ha valóban a reinkarnációt akarták volna beépíteni a történetbe (ami ugyebár végül is nem derült ki), akkor sem igazán érthető, hiszen az általában az ugyanakkor, de legalábbis ugyanazon a napon meghalt, illetve született emberek között szokott fennállni (nyilván közhiedelmek alapján). A feltüntett halál időpontja és a házaspár gyerekének születése között pedig négy hónap telt el. Ami pedig a "kedvencem" volt, az az, hogy az 1989-ben megszületett gyerek 1996-ban hogyan töltheti be a nyolcadik életévét... Szerintem az első néhány fejezetnél többet töltöttem el a visszalapozgatással, mint olvasással, mert próbáltam kitalálni, hogy most akkor én olvastam-e valamit rosszul vagy tényleg ekkora hiba van a könyvben. És sajnos az utóbbi volt igaz. És ami aztán még szebbé tette az egészet, a könyv végén következett: az a fiú, amelyik 1996 februárjában a nyolcadik életévét töltötte, az 2006 júniusában (azaz kerek tíz évvel később) 17 éves volt... Egyszerűen már nem is akartam elhinni az egészet. Fogalmam sincs, hogy ez kinek a hibájára vezethető vissza, de egyszerűen hihetetlennek tartom, hogy ez így megjelenhetett nyomtatásban, anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna egy ilyen kapitális hiba...

Összességében egyébként tényleg jó könyv volt, olvasmányos és a maga nemében szórakoztató is. Én a beteg lelkemmel imádtam a véres, szadista jeleneteket, de amúgy is jól lehetett vele haladni. Sajnos a felsorolt hibák (főleg az utolsó bekezdés) számomra hatalmas negatívumot jelentett, mert az ilyen dolgok bármelyik könyvnél iszonyúan zavaróak tudnak lenni számomra.