Pierre Lemaitre: Téboly

Nos, azt hiszem, én inkább innentől egyetlen könyvet sem akarok majd "nagyon elolvasni". Ugyanis ahányszor olyan könyvet veszek a kezembe, amit már nagyon régóta szeretnék elolvasni vagy a fülszöveg alapján nagyon jónak ígérkezik, mindig kiderül, hogy annyira mégsem volt miért várnom (néhány kivétel azért akadt már szerencsére). Ebben az esetben igazából nem is tudom, hogy milyen érzéseim vannak elsősorban...

Az elején, amikor a női főszereplő szemszögéből ismertük meg a történetet, konkrétan többször is felidegesítettem magam. Bár bizonyos értelemben érdekes végigkövetni egy ember széthullásának történetét, valójában azonban nagyon fárasztó és olykor idegesítő olvasni. A zavaros mondatok, az értelmetlen megnyilvánulások, az olykor időbeli ugrálások miatt egyáltalán nem élveztem a könyv első felét. A másodiknál már javult a helyzet, ott jelent meg végre az igazi gonosz... Ahogyan kibontakozott, hogyan lehetetlenítette teljesen el mindentől a nőt ez a beteg pszichopata, egyszerűen félelmetes volt. Nyilván így már az előtte lévő részek is értelmet nyertek, bár visszatekintve sem lettek kevésbé irritálóak. A közös jelen pedig ismét nem hagyott bennem mély nyomot. Valahogy részemről leginkább az összevisszaság tudta jellemezni, de pontosan nem is tudnám megmondani miért. Egyszerűen ezt az érzést váltotta ki belőlem. Sokszor az sem volt egyértelmű jó néhány soron, mondaton keresztül, hogy most éppen ki beszél.

A végkifejlet sem nyerte el igazán a tetszésemet. Kicsit kevésnek éreztem, bár a helyzet iróniáját azért én is érzékeltem. Azt sem értettem, hogy a nő miért cselekedett úgy, ahogy, mivel számos bizonyítéka lett volna az igaza alátámasztására. Meg ezen kívül is volt még néhány apróság, amit nem egészen értettem, hogy mindazok után, amin átment, hogy történhetett meg... Egyébként azt elismerem, hogy volt benne néhány olyan fordulat, amire nem számítottam, de amúgy számomra maradtak a végén megválaszolatlan kérdések.

Összességében tényleg nem tudom hova tenni azt a művet. A szochiopata részei tetszettek benne, mert tényleg nagyon elvetemült volt, de a többivel nem voltam teljesen kibékülve. Bár megértem, hogy a könyv témája indokolta ezt a fajta zavarosságot, mégis idegesítőnek találom az ilyen könyveket.

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Nos… hűha… Azt hiszem, ezzel az egy szóval tudnám jellemezni az egész könyvet. Illetve az is teljesen biztos, hogy ez nem nekem íródott, nagyon nem nekem való. Ennek ellenére végigolvastam, mert aranyszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet. De tulajdonképpen azt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olvastam már ennél rosszabbat is, mert itt valahogy nem volt olyan érzésem, hogy mindjárt földhöz vágom és befejem a fenébe. Pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni vele, gyakorlatilag elejéről a végéig. (Lehetséges egyébként, hogy most kicsit jobb a tűrőképességem vagy egyszerűen csak beletörődtem, hogy elég sok olyan könyvbe futok bele mostanában, amivel nem tudok mit kezdeni).

A történet… nos, azt nem mondhatom, hogy nem volt története, mert igenis volt. Inkább a kivitelezésével akadtak problémáim. A háromféle szemszögből végigkövetett cselekménnyel nem volt semmi gond, leszámítva azt, hogy hihetetlen ugrásokat tettünk az időben, és bizony jó néhány fejezetet el kellett olvasni ahhoz, hogy valamennyire követhetővé váljon. Már amennyire követhető volt itt bármi is. Ráadásul az is zavart, hogy a három szemszögből kettő egyes szám harmadik személyben íródott, míg az utolsó egyes szám első személyben. Ha a három szereplő közül ki kellett volna választani egyetlen főszereplőt, akkor egészen biztosan nem az egyes számban beszélőt választottam volna, így ez engem eléggé idegesített. A másik két szereplőnél pedig olykor bizony csak több mondat után lehetett rájönni, hogy most akkor kinek a vonalát követjük, és egyáltalán hol járunk az időben. Valahogy egyébként ezzel kapcsolatban is kettős érzéseim voltak: valamelyest megmaradtak az időrendnél, de néha mégis hiányérzetem volt, hogy valami kimaradt vagy nem lett elég részletesen kitárgyalva. És ha már a részletezésnél tartunk, mindenképpen meg kell említenem még egy idegesítő tényezőt: a felesleges részeket, mondatokat, oldalakat, belső monológokat, visszatekintéseket. Főleg ebből az utolsó kettőből volt rengeteg, amik már a könyv elején is idegesítettek, szóval a végére sem váltak sokkal szerethetőbbé… Elkezdtek egy részt, és körülbelül a második mondatnál áttértek egy még régebben játszódó eseményre, aminek semmi köze nem volt a történethez, de legalább kitett még pluszban egy oldalt… Egy idő után ezeket –bár lelkiismeretesen végigolvastam minden egyes szót- inkább kizártam az elmémből, tudván, hogy úgysem lesz a világon semmi közük a cselekményhez. Ha ezeket a részleteket kivennénk a könyvből, körülbelül szerintem feleennyi lenne a terjedelme (és bőven elég is lenne annyi).

A szereplők… nos, erősen kétlem, hogy létezik ember a világon, aki a legcsekélyebb mértékben is együtt tud velük érezni vagy esetleg szimpatikusnak találta volna bármelyiküket is, beleértve a mellékszereplőket is. De még szerintem a közömbösség sem reális érzés velük kapcsolatban, sokkal inkább valami negatívat társítanék hozzájuk. Egyikük elcseszettebb volt, mint a másik, ennyi beteg embert régen vonultattak fel egy könyvön belül. Tulajdonképpen ez a könyv nem is egy család széteséséről szólt, hanem sokkal inkább erről a három embernek a széthullásáról. Végig érezni lehetett, hogy valami nem stimmel velük, de amik az utolsó, körülbelül száz-százötven oldalban lettek összehordva, az még nekem is nagyon sok volt. Nem is igazán tudom jellemezni, hogy milyen érzéseket váltottak ki belőlem, de valahol az undor és a szánalom határán voltak.

A végkifejlet… tulajdonképpen okozott meglepetést, de sajnos számítottam rá, hogy nem lesz normális befejezése. Egyszerűen nem illet az egész könyvhöz. Ráadásul az utolsó fejezetek már nagyon zavarosak voltak, gyakorlatilag mondatonként képesek voltak ugrálni az események között. Borzasztó volt, alig vártam, hogy vége legyen.

Összességében nekem ez nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Fogalmam sincs, hogy bírtam végigolvasni, mivel már az első néhány oldal után tudtam, hogy bajban leszek vele. Ez a fajta lélektani szétzuhanás egyáltalán nem fogott meg. Ráadásul tele volt felesleges részekkel, amik csak még hosszabbá, unalmasabbá és kuszábbá tették e történetet.

Piers Paul Read: Életben maradtak

Nos, erről a könyvről aztán valóban nehéz véleményt írni, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel, ráadásul nem is akármilyet. Egy tragédiát, amelyről –bevallom- én eddig még nem is hallottam. Ezáltal a könyvről sem, de édesanyám javasolta, hogy olvassam el. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, bár az biztos, hogy értelemszerűen nem egy felemelő olvasmány…

A történetről nyilván nem lehet különösebben mit mondani, hiszen nem egy kitalált valamiről van szó, hanem tényekről. Bár az író által csak másodkézből ismerjük meg a csapat történetét, ez egyáltalán nem hátrány. Úgy gondolom, mindent megtett annak érdekében, hogy minél hitelesebben adja vissza az eseményeket. Az, hogy mennyire lehet átérezni, amiken keresztülmentek, szerintem valamennyire szubjektív, de az biztos, hogy a katasztrófa túlélőin kívül senki sem tudja igazán elképzelni, hogy milyen lehetett átélni ezeket az eseményeket. Őszintén szólva, én egyáltalán nem tudtam –és nem is szerettem volna- a helyükbe képzelni magamat. Ez a tragédia egyértelműen egy olyan dolog, aminél az ember csak akkor tudja biztosan, miként cselekedne, ha ő is részese. De nyilván ezt senki sem szeretné igazán megtudni…

Összességében nagyon hiteles műnek tartom, ami nagyon jól és összeszedetten lett megírva. Érződött rajta, hogy kellő utánajárás és kutatás előzte meg a könyv létrejöttét. Maga az esemény természetesen borzalmas, és elképzelni is nehéz –ha nem egyenesen lehetetlen-, mekkora lelki –és fizikai- erő kellett mindezek túléléséhez.

Lesley Pearse: Bízz bennem

Nos, az egyszer biztos, hogy egy ilyen könyv után, nehéz megtalálni a véleményezéshez megfelelő szavakat. Egy igencsak elkeserítő téma, nem kevés oldalban kidolgozva, és tényleg nem sok pozitív dolog történik benne. Úgy gondolom, lehetne vitatkozni arról, hogy kellett-e ennyire hosszan megírni mindezt, és bevallom az olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy vajon még miről lesz szó a maradék több száz oldalban, de végül is egy kerek történetet kaptunk, és szerintem egyetlen részlet sem lett túlrészletezve.

A történet gyakorlatilag az elejétől a végéig erősen tragikus volt, csak itt-ott volt egy-egy derűsebb -vagy legalábbis kevésbé komor- jelenet. Valójában ez remekül megmutatta, hogy élete első durván húsz évében mennyire nem lehetett igazán boldog a főhősnő, hiszen valami mindig beárnyékolta még a pillanatnyi boldokságát is. Ezzel szemben -vagy éppen ezért- dicséretes, hogy mennyire helyt tudott állni minden helyzetben, és szerintem nem volt olyan olvasó, aki ne drukkolt volna azért, hogy végül nyugodt élete lehessen. Egyébként ebben az esetben egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy valaki ennyi mindenen menjen keresztül, hiszen a legtöbb dolog egyfajta láncreakció miatt következett be. Teljesen élethű volt annak a korszaknak és az akkori árvaházak működésének megjelenítése. Sajnos nagyon is hihető volt az egész (még az utógondolatok nélkül is a könyv végén).

A szereplők egyébként igen megosztóak voltak számomra. Egyes esetekben egyértelműen elváltak a negatív és a pozitív szereplők, de a rossz emberekről is megtudtunk annyit, hogy egészen emberivé váltak, bár ez nem jelentette szükségszerűen a megkedvelésüket vagy akár csak a tetteik megértését. Viszont a főhősnő húga rémesen irritáló személyiség volt az elejétől kezdve, és bár neki is sanyarú sors jutott, én egyszerűen nem tudtam sajnálni. Ahogyan a főhősnő férjét sem. Megértem, hogy az, amin keresztülmentek egy életre nyomot hagyott bennük és gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy normális életet éljenek, de sajnos ettől még nem lettek szerethetőek.

A fülszöveg egyébként hasznos is volt meg nem is. Bizonyos szempontból tömören összefoglalta mind a hétszáz oldalt, más szemszögből viszont nem készített fel teljesen a valódi történetre.

A végkifejlet erősen eltért az általam megszokottól, hiszen itt nemcsak egy nyomozást és/vagy egy életszakaszt kellett lezárni, hanem egy egész emberi életet. Annyit azért megjegyeznék, hogy az első két évtizedhez képest a boldog és beteljesedett életszakasz szerintem túlságosan rövidre sikerült. Tudom, hogy nem azon volt a lényeg, és a pozitív dolgokat már mindenki hozzá tudja képzelni, nem is vártam több fejeztnyit belőle, de egy kicsit több részletezés szerintem még elfért volna...

Összességében nagyon erős mű a téma szempontjából, de azért kellő módon olvastatja magát. Az érzékenyebb lelkű embereknek nem kimondottan ajánlom, mert tényleg nem sok vidám dolog történik benne.

B.A.Paris: Zárt ajtók mögött

Nos, végre sikerült olyan könyvet kézbe vennem, aminek az olvasásával nem kellett megszenvednem… Olvastatta magát a történet, és alapvetően a fülszövegnek teljesen megfelelő volt minden. Talán egy kicsit túlságosan is, mert nem igazán történt benne semmi meglepő…

Talán annyi volt az újdonság a hasonló könyvekkel kapcsolatban, hogy itt nem testi bántalmazáson volt a hangsúly, hanem egyértelműen a pszichés és lelki megpróbáltatásokon (ami valószínűleg adott esetben még rosszabb is…). Én igazából bele sem tudok gondolni ebbe a helyzetbe, egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ennyi ideig képes mindezt kiállni (pedig itt valójában kevesebb, mint másfél évről van szó). Azt már sokkal inkább el tudom hinni, hogy vannak ennyire beteg emberek, akik ilyesmiket művelnek másokkal, bár ettől még nem lesz kevésbé elvetemült dolog. Mindenesetre valamilyen szinten érdekes volt olvasni mindkét szemszögből az eseményeket: a pszichopata férfit, akinek a viselkedése egyszerűen beteg és feldolgozhatatlan, illetve a női áldozatot, aki ebben az esetben valóban kénytelen elviselni mindent tőle…

Nekem egyénként egy kicsit hiányos volt a szereplők bemutatása, pontosabban csak a férfi főszereplőé. A nőről elég információt kaptunk, a mellékszereplők pedig nem sok vizet zavartak, de valahogy nekem hiányzott a férfi bemutatása. Rendben, megismertük a nem túl vidám gyerekkorát, és valamennyire el lett magyarázva, hogy miért lett ilyen, de valamiért mégis hiányérzetem volt vele kapcsolatban…

A végkifejlet egy kicsit csalódás volt számomra, ugyanis a könyv háromnegyedénél elkezdtem abban reménykedni, hogy majd valami nagy csattanó vár rám a végén. Ez azonban elmaradt, és gyakorlatilag egy előre borítékolható befejezést kaptunk. Bár azért azt el kell ismernem, hogy egy aprócska, ám igen lényeges fordulatot még berakott a végére az író, ami nagyon tetszett.

Összességében én jó könyvnek tartom. Nagyon olvastatja magát, könnyű is vele haladni. A téma nem túl vidám, de azért nem is forgolódik tőle álmatlanul az ember éjszakánként. Igazából a krimi megjelölést nem értem, egyértelmű, hogy ez a thriller műfajt képviseli.

Charlotte Rogan: Mentőcsónak

Nos, ebben a könyvben rettentő nagyot csalódtam, még úgy is, hogy nem voltak vele szemben nagy elvárásaim, mivel nem gondoltam, hogy kellene, hogy legyenek… A fülszövegben sejtetett cselekményre számítottam, de sajnos nem megfelelően (mondhatni borzalmasan) lett kidolgozva…

A megpróbáltatásokat egy olyan személy szemszögéből követhettük végig, aki eleinte csak semleges volt számomra, a végén viszont már egyenesen ellenszenves. Idegesített a naivitása, a határozatlansága, a befolyásolhatósága, és úgy egészében az élethez való hozzáállása is. Bár így utólag belegondolva jóformán semmit sem tudnék róla elmondani, mert az elszórt információk alapján sem derült ki róla semmi lényeges, például, hogy milyen döntéseket hozott meg és miért… Ez mondjuk az egész könyvre igaz volt, mivel azon kívül, hogy néha elnagyoltan, néha meg aprólékosan részletezve el lett mesélve a megpróbáltatásuk, semmi sem történt benne. Ezt úgy értem, hogy egy csomó kérdés és rejtély felmerült a történet során, de ezek egyikére sem derült fény. Egyetlen ilyen eset is zavaró lehetne, itt azonban nagyon sok volt belőle (például: miért volt robbanás a hajón, mi lett a férj sorsa, stb.).

Ezen kívül maga a cselekmény is borzasztóan lett felépítve. Ide-oda csapongott az időben, tette mindezt a fejezeteken belül. Így persze nagyon hihető volt, hogy a nem túl szimpatikus szereplő naplóját olvassuk, és ezért mellőz mindenféle logikátlanságot, de ettől még nagyon rossz megoldásnak tartottam, sokszor zavarossá tette az olvasást. Ahogyan a szereplők is, ugyanis egyikük sem volt megfelelően bemutatva, csak néhány részletet közöltek róluk, aztán már jött is a következő. Lehetetlen volt akár csak a legcsekélyebb módon is megjegyezni őket. A viselkedésükről sem sok szó esett, pedig valamiféle jellemábrázolást igazán elkélt volna… Egyébként pedig –gondolom a más kornak köszönhetően- nekem a szereplők viselkedése sem volt hihető. A mostani időkben egészen biztos, hogy sokkal hamarabb egymás ellen fordulnának az emberek, és mindenki csak és kizárólag a saját életéért küzdene, minden egyéb körülményt figyelmen kívül hagyva. (Az más kérdés, hogy nyilván ez okozná nagyon hamar a vesztüket, de nem filozofálgatok…). Nyilván abban a korban még nagyon máshogy viselkedtek és gondolkodtak az emberek, így ezt tulajdonképpen nem tudom hibának felróni.

A végkifejletre nem is nagyon tudok mit írni, nem volt semmi extra benne. Addigra különben is már csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: minél hamarabb a végére érni ennek a hihetetlenül idegesítő és rettenetes könyvnek.

Összességében azt tudnám mondani, hogy kár volt megírni ezt a könyvet. Nyilván nem mindenki vélekedik úgy róla, ahogyan én, mégsem ajánlanám senkinek, mert ezt a témát sokkal érdekesebben is meg lehetett volna fogalmazni.

Diana Dorth: Kábulat

Nos, ez a könyv most nem igazán tetszett… Pedig az elején még úgy gondoltam, hogy a rövidsége ellenére nem lesz rossz, viszont egyáltalán nem erre számítottam. (Nem mintha konkrétan meg tudnám mondani, mit vártam tőle, de ezt biztosan nem). Gondoltam, hogy lesz benne dráma, hiszen a fülszöveg egyértelműen ilyesmit sejtetetett, ennyi szenvedésre azonban nem voltam felkészülve. Azzal a gondolattal nem lett volna problémám, hogy ha valaki rossz dologba keveredik, akkor sok esetben csőstül jön a baj, de ami ebben a könyvben történt, az jóval túlment ezen a határon.

Körülbelül valami olyasmire számítottam egyébként, hogy a sanyarú gyerekkor kerül majd részletesebben bemutatásra, majd a felnőttkor és az, ahogyan a főszereplő megpróbálja felkutatni a testvérét. Ehelyett viszont rögtön az elején gyorsan letudtunk egy családi tragédiát, ami gyakorlatilag egyáltalán nem lett kifejtve, és később sem nagyon utaltak rá. Majd jött egy kis dráma a gyerekek közül, és máris a gonosz nagynéninél voltunk, aki bár finoman szólva sem igazán értett a gyerekekhez, azért lássuk be, ennél sokkal gonoszabb dolgokat is művelhetett volna… De itt is csak elég rövid időt töltöttünk, majd rögtön ugrottunk a történetben több mint tíz évet. És ahelyett, hogy bármi is jóra fordult volna a főszereplő életében, gyakorlatilag csak egyre rosszabb lett az élete… Egyszerűen egy idő után már nagyon komolytalannak tűnt, hogy életének kevesebb, mint negyedszázada alatt valóban ennyi sok nyomorúságon kelljen valakinek keresztülmennie, és valójában semmi jó ne történjen vele. Nagyon kevés és rövid boldog időszak volt csak az életében, más emberek ennél kevesebbtől is kikészülnek. Ráadásul a könyv tömörségéhez képest még hihetetlenebb volt, hogy valaki ennyi szenvedésen menjen át (bár valószínűleg háromszoros terjedelemnél se lett volna másként).

Ezen kívül engem kifejezetten zavart, hogy a főszereplő egy évtizedet úgy csinált végig az életéből, hogy csakis az foglalkoztatta, hogy amint lehetősége nyílik rá, megkeresi a testvérét. Ehhez képest az első problémánál kétségbeesett, hogy soha nem találhatja meg, és ezzel a könyv végéig annyiban is maradt a dolog. Egyetlen percig sem próbálta igazán keresni, még akkor sem, amikor már bőven lett volna rá pénze. És akkor ezek után a végén három oldalban jött a megoldás, és az elmaradhatatlan boldog befejezés (nyilván ennyi szenvedés után legalább a befejezésnek boldognak kellett lennie, bár sokkal inkább illett volna egy tragédia a végére).

Összességében nekem elnagyoltnak és összecsapottnak tűnik, mintha az írónak csakis kizárólag az lett volna a célja, hogy nagyon kevés oldalban a lehető legtöbb szenvedést belesűrítse egy ember életének körülbelül egyharmadába… Egyszer talán el lehet olvasni, de nem egy irodalmi műalkotás.

Kate Bennett: Megkarcolt élet

Nos, ez a könyv most tényleg tetszett. És biztosra mondhatom, hogy magyar írótól ez lett a kedvenc könyvem. Bevallom, hogy alapjában véve úgy gondoltam, hogy biztosan tetszeni fog, viszont az elmúlt egy-két évben annyi könyvet olvastam, amiben a főszereplőnő állandóan szenved, hogy végül kicsit féltem hozzákezdeni. Nyilván valamennyire itt is hangsúlyos volt a múltban és a jelenben elszenvedett fizikai és lelki terror, de szerencsére nem vitték túlzásba, és élvezhető volt a könyv.

A cselekmény nagyon jól felépített és kidolgozott volt, végig lehetett követni benne az eseményeket. Mondjuk a mellékszereplőkről nem igazán derültek ki információk, én ezt kicsit hiányoltam. Ahogyan az a múltbeli részleteket is. Csak az elején volt néhány visszatekintés a nő korábbi életére, aztán már csak a jelenben játszódott. Szerintem kicsit többet is lehetett volna erről írni, ahelyett, hogy a mostani kínlódásokat olvassuk... Én személy szerint a tettes szemszögéből vett fejezeteket jobban szerettem, mert az elég beteg volt (és tudjuk, hogy nekem az tetszik igazán). Igazából a szerelmi szál nem is nagyon tetszett, kicsit túlzásnak éreztem.

A végkifejlet szerintem nem tartogatott meglepetéseket. Bár az elején még több tippem is volt a második tettes személyére, nagyon hamar tudtam, hogy valójában ki lesz az, szerintem egyetlen krimirajogónak sem okozott problémát. Mivel nem volt túlságosan hosszú könyv, így végül is a befejezés sem volt rövid a többi részhez képest, valamiért mégis hiányérzetem volt. Vagy csak az lepett meg, hogy egy majdnem lezárás után további fejezetek következtek, egyfajta második befejezésként. Nyitott kérdés tulajdonképpen nem maradt utána, de szerintem egy kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni.

Összességében egy nagyon jó, bár elég beteg könyv, akik szeretik a pszichothrillereket, azoknak kötelező.

Lesley Pearse: Árnyak

Nos, sajnos azt kell mondjam, hogy eddig ez a kötet nyerte el legkevésbé a tetszésemet az írónő könyvei közül. Amikor az els művet elolvastam tőle, azonnal az egyik kedvenc szerzőmmé vált, és mindig vártam, hogy újabb és újabb történeteket olvashassak tőle. Eddig nem is volt vele különösebb gond, egyetlen egy volt csak, ami kicsit kevésbé élveztem. Ez viszont számomra messze elmaradt a többitől.

Valamiért én a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy nem a mai időkben fog játszódni, hanem évtizedekkel korábban. Persze igazából nem számított, hogy melyik évet írjuk, de ha őszinte akarok lenni, talán egy kicsit jobban örültem volna egy régebbi kornak... Mindenesetre elfogadtam, hogy nem így lett, és ettől még nem álltam negatívan a könyvhöz. Viszont sajnos a történet nem fogott meg igazán. Általában az általam olvasott könyveknél az a problémám, hogy egy jó történet nincs megfelelően kidolgozva, itt azonban már a történetet sem találtam különösebben érdekesnek, főleg az írónőtől eddig olvasott kötetekhez képest. Megszoktam, hogy mindegyikben folyamatosan zajlanak az események, és a főhősőnő rengeteg viszontagságon megy keresztül (tényleg rengetegen), de ezek általában egy-egy életszakaszára korlátozódnak, vagy a gyerek (-és fiatalkorban) elszenvedett események miatt később sem lesznek felhőtlenül boldogok. Ebben az esetben azonban a főszereplő nő szerencsétlensége kicsit sok volt számomra. Hogy ennyire borzalmas dolgok történjenek vele folyamatosan, miközben még negyed századot sem élt le, egyszerűen hihetetlennek tűnt számomra. Igen, nyilván a való életben is vannak olyanok, akik szerencsések mind a magánéletben, mind a karrierjükben, és vannak azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, de ez így egy könyvben akkor is soknak tűnt. Gyakorlatilag tényleg semmi jó nem történt vele az élete során, ha pedig mégis, hát az biztosan nem tartott sokáig...

Ráadásul nem is nagyon tudtam megkedvelni a szereplőket. Egyértelműen a hányatott sorsú lány állt az egész történet középpontjában, de egy ideig azért úgy tűnt, másoknak is jut majd fontosabb szerep. A végére azonban csak róla szólt minden, a többieket gyakorlatilag egyáltalán nem sikerült megismerni, így megkedvelni sem. A főhősnő pedig számomra inkább volt ellenszenves, mint bármi más... Erőltetettnek tűnt a naivsága, aztán pedig, amikor kiderült, hogy tényleg ennyire nem képes a dolgok mögé látni, már kifejezetten idegesített, és egyáltalán nem csodáltam, hogy ilyen sorsa van. Végül pedig már ő lett a nagy hős... Rendben, előfordulhat ilyen, hogy valaki ilyen szinten megváltozik, főleg, ha ennyi negatív dolog történik vele, de én akkor sem szimpatizáltam vele. Mondjuk, még így is sokkal jobb volt, mint a szülei vagy a házaspár viselkedése... Amikor az ő felfogásukról és hozzáállásukról szóló részeket olvastam, hát hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a döbbenet vagy az undor nagyobb-e, mert mindkettőt igen magas szinten váltották ki belőlem...

A végkifejlet szinte csak úgy jött, aztán el is múlt. Szerintem elég unalmasra sikerült az egész, bár mivel az időm épp engedte, nagyon hamar sikerült a végére érnem, mert olvastatta önmagát. A szerző többi művéhez, a lány számos viszontagságához és a negatív szereplők visszataszító viselkedéséhez képest (ami legalább kiváltott belőlem valami érzelmet) mégsem mondanám egy lebilincselő olvasmánynak.

Összességében rossz könyvnek semmi esetre sem mondanám, de írt már ennél sokkalta jobbakat is az írónő.

Mary Higgins Clark: Ne felejts!

Nos, most sem kellett csalódnom az írónőben... Valamiért mindig azt gondolom, amikor belekezdek a könyvébe, hogy majd lesz benne szerelmi szál. Aztán valahogy mégsincs. Illetve valamilyen szinten azért megjelenik a szerelem, és hangsúlyosak lesznek az érzelmi kapcsolatok, de egyáltalán nem olyan mértékben, hogy rá lehessen aggatni a romantikus jelzőt. Itt is inkább a házasságra és a két fél kapcsolatára volt kiélezve a történet (egy része), ami ezáltal nem csöpögős, hanem sokkal inkább életszerű lett...

A történetet eleinte kicsit furcsálltam, mert nem tudtam mire vélni a misztikus jelleget, ami végigkísérte gyakorlatilag az egész könyvet. Persze sejtettem, hogy valami egyszerű (vagy inkább úgy fogalmaznám meg, hogy emberi) magyarázata lesz a történéseknek, de valamilyen szinten mégis olyan volt, mintha valami természetfeletti jelenségről olvasnék.

A szereplők teljesen egyszerűek voltak abban az értelemben, hogy igazán szerintem senkit sem lehetett megkedvelni vagy éppen megutálni. Persze a könyv végére kiderült, hogy ki az aki valóban jó, és ki az, aki egy kétszínű alak. Mivel apránként kiderültek benne a fejlemények, valahogy igazán nagy meglepetést nem tudott már okozni a vége, de érdekes és izgalmas volt.

Az egyetlen dolog, ami nagyon zavart benne, az a (számomra) meglehetősen furcsa fogalmazás volt, aminek egy része valószínűleg inkább fordítói hiba. Bár egy húsz éves könyvről beszélünk, azért a nyelvezet ennyit nem változott két évtized alatt, és inkább a gépelés és a lektorálás során alakulhatott így ki.

Összességében olvasmányos és izgalmas könyv, az elején talán picit sok nyűglődéssel, de a vége azért érdekes, és valamilyen szinten tartogathat meglepetést.

Greg Iles: Kitörölhetetlen emlék

Nos, nem ez az első könyv, amit az írótól olvastam, de egyértelműen ez szólt eddig a legnagyobbat. Az előző könyvei is tetszettek, de valamiért mindegyikben hiányoltam valamit. Ennél sem tudnám kijelenteni, hogy a kedvencem lett, de azért eléggé sikerült megfognia.

Így az elolvasása után (és azért közben is) leginkább a nyomasztó jelzővel tudtam volna ellátni a könyvet. Gyakorlatilag tényleg semmi jó dolog nem történt benne, beleértve a végét is. Persze, a rosszak rosszul jártak, a jók pedig jól (bár azért ezt sem feltétlenül lehet így kijelenteni), de mégsem érezte az ember azt a végén, hogy most aztán mindenkinek felhőtlenül boldog lesz majd az élete. Inkább csak megpróbálják...

A szereplőknél sem nagyon lehetett felmutatni pozitívat. Főszereplőnek mindjárt kaptunk egy meglehetősen elcseszett nőt, akinek életstílusával valószínűleg nem sokan tudtak azonosulni. De rajta kívül a többi szereplőnél is lehetett érezni, hogy nincsen rendben vele valami, akár szándékosan, akár a körülmények miatt.

A történet maga egyébként le tudta kötni a figyelmemet, bár azért voltak néha olyan részek, amiket unalmasnak találtam. Bár a két cselekményszál minimális szinten összefüggött, én úgy éreztem, hogy a kezdeti bevezetés után a sorozatgyilkosságok erősen háttérbe szorultak. Főleg amikor a főszereplő visszatért a gyerekkora helyszínére, és ott kezdett magánnyomozásba. Onnantól szinte csak a telefonbeszélgetések alkalmával került említésre a gyilkosságok ténye, nagy figyelmet csak a könyv legvégén kapott ismét. (Ehhez rögtön hozzá is tenném, hogy nem igazán értettem meg az elkövetés módjánál a nyál származási helyét. Vagyis azt, hogy mi értelme volt...) A női főszereplő korábbi élete és nyomozása volt az abszolút elsődleges vonal, ami -bár nem mondom, hogy nem volt érdekes- engem zavart, mert én szívesen olvastam volna kicsit bővebben a gyilkosságokról is... Azt meg, hogy a nő állandóan rosszul volt meg hasonlók, szintén untam egy idő után, bár hozzá kell tegyem, hogy a végén kiderültek alapján azért nem volt teljesen indokolatlan.

Összességében jó könyvnek mondanám, amely egy elég durva témát feszeget (nem is túl visszafogottan), de ha valakinek van gyomra hozzá, szerintem megéri elolvasni, mert nagyon jól meg van írva.