Charlotte Rogan: Mentőcsónak

Nos, ebben a könyvben rettentő nagyot csalódtam, még úgy is, hogy nem voltak vele szemben nagy elvárásaim, mivel nem gondoltam, hogy kellene, hogy legyenek… A fülszövegben sejtetett cselekményre számítottam, de sajnos nem megfelelően (mondhatni borzalmasan) lett kidolgozva…

A megpróbáltatásokat egy olyan személy szemszögéből követhettük végig, aki eleinte csak semleges volt számomra, a végén viszont már egyenesen ellenszenves. Idegesített a naivitása, a határozatlansága, a befolyásolhatósága, és úgy egészében az élethez való hozzáállása is. Bár így utólag belegondolva jóformán semmit sem tudnék róla elmondani, mert az elszórt információk alapján sem derült ki róla semmi lényeges, például, hogy milyen döntéseket hozott meg és miért… Ez mondjuk az egész könyvre igaz volt, mivel azon kívül, hogy néha elnagyoltan, néha meg aprólékosan részletezve el lett mesélve a megpróbáltatásuk, semmi sem történt benne. Ezt úgy értem, hogy egy csomó kérdés és rejtély felmerült a történet során, de ezek egyikére sem derült fény. Egyetlen ilyen eset is zavaró lehetne, itt azonban nagyon sok volt belőle (például: miért volt robbanás a hajón, mi lett a férj sorsa, stb.).

Ezen kívül maga a cselekmény is borzasztóan lett felépítve. Ide-oda csapongott az időben, tette mindezt a fejezeteken belül. Így persze nagyon hihető volt, hogy a nem túl szimpatikus szereplő naplóját olvassuk, és ezért mellőz mindenféle logikátlanságot, de ettől még nagyon rossz megoldásnak tartottam, sokszor zavarossá tette az olvasást. Ahogyan a szereplők is, ugyanis egyikük sem volt megfelelően bemutatva, csak néhány részletet közöltek róluk, aztán már jött is a következő. Lehetetlen volt akár csak a legcsekélyebb módon is megjegyezni őket. A viselkedésükről sem sok szó esett, pedig valamiféle jellemábrázolást igazán elkélt volna… Egyébként pedig –gondolom a más kornak köszönhetően- nekem a szereplők viselkedése sem volt hihető. A mostani időkben egészen biztos, hogy sokkal hamarabb egymás ellen fordulnának az emberek, és mindenki csak és kizárólag a saját életéért küzdene, minden egyéb körülményt figyelmen kívül hagyva. (Az más kérdés, hogy nyilván ez okozná nagyon hamar a vesztüket, de nem filozofálgatok…). Nyilván abban a korban még nagyon máshogy viselkedtek és gondolkodtak az emberek, így ezt tulajdonképpen nem tudom hibának felróni.

A végkifejletre nem is nagyon tudok mit írni, nem volt semmi extra benne. Addigra különben is már csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: minél hamarabb a végére érni ennek a hihetetlenül idegesítő és rettenetes könyvnek.

Összességében azt tudnám mondani, hogy kár volt megírni ezt a könyvet. Nyilván nem mindenki vélekedik úgy róla, ahogyan én, mégsem ajánlanám senkinek, mert ezt a témát sokkal érdekesebben is meg lehetett volna fogalmazni.

Diana Dorth: Kábulat

Nos, ez a könyv most nem igazán tetszett… Pedig az elején még úgy gondoltam, hogy a rövidsége ellenére nem lesz rossz, viszont egyáltalán nem erre számítottam. (Nem mintha konkrétan meg tudnám mondani, mit vártam tőle, de ezt biztosan nem). Gondoltam, hogy lesz benne dráma, hiszen a fülszöveg egyértelműen ilyesmit sejtetetett, ennyi szenvedésre azonban nem voltam felkészülve. Azzal a gondolattal nem lett volna problémám, hogy ha valaki rossz dologba keveredik, akkor sok esetben csőstül jön a baj, de ami ebben a könyvben történt, az jóval túlment ezen a határon.

Körülbelül valami olyasmire számítottam egyébként, hogy a sanyarú gyerekkor kerül majd részletesebben bemutatásra, majd a felnőttkor és az, ahogyan a főszereplő megpróbálja felkutatni a testvérét. Ehelyett viszont rögtön az elején gyorsan letudtunk egy családi tragédiát, ami gyakorlatilag egyáltalán nem lett kifejtve, és később sem nagyon utaltak rá. Majd jött egy kis dráma a gyerekek közül, és máris a gonosz nagynéninél voltunk, aki bár finoman szólva sem igazán értett a gyerekekhez, azért lássuk be, ennél sokkal gonoszabb dolgokat is művelhetett volna… De itt is csak elég rövid időt töltöttünk, majd rögtön ugrottunk a történetben több mint tíz évet. És ahelyett, hogy bármi is jóra fordult volna a főszereplő életében, gyakorlatilag csak egyre rosszabb lett az élete… Egyszerűen egy idő után már nagyon komolytalannak tűnt, hogy életének kevesebb, mint negyedszázada alatt valóban ennyi sok nyomorúságon kelljen valakinek keresztülmennie, és valójában semmi jó ne történjen vele. Nagyon kevés és rövid boldog időszak volt csak az életében, más emberek ennél kevesebbtől is kikészülnek. Ráadásul a könyv tömörségéhez képest még hihetetlenebb volt, hogy valaki ennyi szenvedésen menjen át (bár valószínűleg háromszoros terjedelemnél se lett volna másként).

Ezen kívül engem kifejezetten zavart, hogy a főszereplő egy évtizedet úgy csinált végig az életéből, hogy csakis az foglalkoztatta, hogy amint lehetősége nyílik rá, megkeresi a testvérét. Ehhez képest az első problémánál kétségbeesett, hogy soha nem találhatja meg, és ezzel a könyv végéig annyiban is maradt a dolog. Egyetlen percig sem próbálta igazán keresni, még akkor sem, amikor már bőven lett volna rá pénze. És akkor ezek után a végén három oldalban jött a megoldás, és az elmaradhatatlan boldog befejezés (nyilván ennyi szenvedés után legalább a befejezésnek boldognak kellett lennie, bár sokkal inkább illett volna egy tragédia a végére).

Összességében nekem elnagyoltnak és összecsapottnak tűnik, mintha az írónak csakis kizárólag az lett volna a célja, hogy nagyon kevés oldalban a lehető legtöbb szenvedést belesűrítse egy ember életének körülbelül egyharmadába… Egyszer talán el lehet olvasni, de nem egy irodalmi műalkotás.

Kate Bennett: Megkarcolt élet

Nos, ez a könyv most tényleg tetszett. És biztosra mondhatom, hogy magyar írótól ez lett a kedvenc könyvem. Bevallom, hogy alapjában véve úgy gondoltam, hogy biztosan tetszeni fog, viszont az elmúlt egy-két évben annyi könyvet olvastam, amiben a főszereplőnő állandóan szenved, hogy végül kicsit féltem hozzákezdeni. Nyilván valamennyire itt is hangsúlyos volt a múltban és a jelenben elszenvedett fizikai és lelki terror, de szerencsére nem vitték túlzásba, és élvezhető volt a könyv.

A cselekmény nagyon jól felépített és kidolgozott volt, végig lehetett követni benne az eseményeket. Mondjuk a mellékszereplőkről nem igazán derültek ki információk, én ezt kicsit hiányoltam. Ahogyan az a múltbeli részleteket is. Csak az elején volt néhány visszatekintés a nő korábbi életére, aztán már csak a jelenben játszódott. Szerintem kicsit többet is lehetett volna erről írni, ahelyett, hogy a mostani kínlódásokat olvassuk... Én személy szerint a tettes szemszögéből vett fejezeteket jobban szerettem, mert az elég beteg volt (és tudjuk, hogy nekem az tetszik igazán). Igazából a szerelmi szál nem is nagyon tetszett, kicsit túlzásnak éreztem.

A végkifejlet szerintem nem tartogatott meglepetéseket. Bár az elején még több tippem is volt a második tettes személyére, nagyon hamar tudtam, hogy valójában ki lesz az, szerintem egyetlen krimirajogónak sem okozott problémát. Mivel nem volt túlságosan hosszú könyv, így végül is a befejezés sem volt rövid a többi részhez képest, valamiért mégis hiányérzetem volt. Vagy csak az lepett meg, hogy egy majdnem lezárás után további fejezetek következtek, egyfajta második befejezésként. Nyitott kérdés tulajdonképpen nem maradt utána, de szerintem egy kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni.

Összességében egy nagyon jó, bár elég beteg könyv, akik szeretik a pszichothrillereket, azoknak kötelező.

Lesley Pearse: Árnyak

Nos, sajnos azt kell mondjam, hogy eddig ez a kötet nyerte el legkevésbé a tetszésemet az írónő könyvei közül. Amikor az els művet elolvastam tőle, azonnal az egyik kedvenc szerzőmmé vált, és mindig vártam, hogy újabb és újabb történeteket olvashassak tőle. Eddig nem is volt vele különösebb gond, egyetlen egy volt csak, ami kicsit kevésbé élveztem. Ez viszont számomra messze elmaradt a többitől.

Valamiért én a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy nem a mai időkben fog játszódni, hanem évtizedekkel korábban. Persze igazából nem számított, hogy melyik évet írjuk, de ha őszinte akarok lenni, talán egy kicsit jobban örültem volna egy régebbi kornak... Mindenesetre elfogadtam, hogy nem így lett, és ettől még nem álltam negatívan a könyvhöz. Viszont sajnos a történet nem fogott meg igazán. Általában az általam olvasott könyveknél az a problémám, hogy egy jó történet nincs megfelelően kidolgozva, itt azonban már a történetet sem találtam különösebben érdekesnek, főleg az írónőtől eddig olvasott kötetekhez képest. Megszoktam, hogy mindegyikben folyamatosan zajlanak az események, és a főhősőnő rengeteg viszontagságon megy keresztül (tényleg rengetegen), de ezek általában egy-egy életszakaszára korlátozódnak, vagy a gyerek (-és fiatalkorban) elszenvedett események miatt később sem lesznek felhőtlenül boldogok. Ebben az esetben azonban a főszereplő nő szerencsétlensége kicsit sok volt számomra. Hogy ennyire borzalmas dolgok történjenek vele folyamatosan, miközben még negyed századot sem élt le, egyszerűen hihetetlennek tűnt számomra. Igen, nyilván a való életben is vannak olyanok, akik szerencsések mind a magánéletben, mind a karrierjükben, és vannak azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, de ez így egy könyvben akkor is soknak tűnt. Gyakorlatilag tényleg semmi jó nem történt vele az élete során, ha pedig mégis, hát az biztosan nem tartott sokáig...

Ráadásul nem is nagyon tudtam megkedvelni a szereplőket. Egyértelműen a hányatott sorsú lány állt az egész történet középpontjában, de egy ideig azért úgy tűnt, másoknak is jut majd fontosabb szerep. A végére azonban csak róla szólt minden, a többieket gyakorlatilag egyáltalán nem sikerült megismerni, így megkedvelni sem. A főhősnő pedig számomra inkább volt ellenszenves, mint bármi más... Erőltetettnek tűnt a naivsága, aztán pedig, amikor kiderült, hogy tényleg ennyire nem képes a dolgok mögé látni, már kifejezetten idegesített, és egyáltalán nem csodáltam, hogy ilyen sorsa van. Végül pedig már ő lett a nagy hős... Rendben, előfordulhat ilyen, hogy valaki ilyen szinten megváltozik, főleg, ha ennyi negatív dolog történik vele, de én akkor sem szimpatizáltam vele. Mondjuk, még így is sokkal jobb volt, mint a szülei vagy a házaspár viselkedése... Amikor az ő felfogásukról és hozzáállásukról szóló részeket olvastam, hát hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a döbbenet vagy az undor nagyobb-e, mert mindkettőt igen magas szinten váltották ki belőlem...

A végkifejlet szinte csak úgy jött, aztán el is múlt. Szerintem elég unalmasra sikerült az egész, bár mivel az időm épp engedte, nagyon hamar sikerült a végére érnem, mert olvastatta önmagát. A szerző többi művéhez, a lány számos viszontagságához és a negatív szereplők visszataszító viselkedéséhez képest (ami legalább kiváltott belőlem valami érzelmet) mégsem mondanám egy lebilincselő olvasmánynak.

Összességében rossz könyvnek semmi esetre sem mondanám, de írt már ennél sokkalta jobbakat is az írónő.

Mary Higgins Clark: Ne felejts!

Nos, most sem kellett csalódnom az írónőben... Valamiért mindig azt gondolom, amikor belekezdek a könyvébe, hogy majd lesz benne szerelmi szál. Aztán valahogy mégsincs. Illetve valamilyen szinten azért megjelenik a szerelem, és hangsúlyosak lesznek az érzelmi kapcsolatok, de egyáltalán nem olyan mértékben, hogy rá lehessen aggatni a romantikus jelzőt. Itt is inkább a házasságra és a két fél kapcsolatára volt kiélezve a történet (egy része), ami ezáltal nem csöpögős, hanem sokkal inkább életszerű lett...

A történetet eleinte kicsit furcsálltam, mert nem tudtam mire vélni a misztikus jelleget, ami végigkísérte gyakorlatilag az egész könyvet. Persze sejtettem, hogy valami egyszerű (vagy inkább úgy fogalmaznám meg, hogy emberi) magyarázata lesz a történéseknek, de valamilyen szinten mégis olyan volt, mintha valami természetfeletti jelenségről olvasnék.

A szereplők teljesen egyszerűek voltak abban az értelemben, hogy igazán szerintem senkit sem lehetett megkedvelni vagy éppen megutálni. Persze a könyv végére kiderült, hogy ki az aki valóban jó, és ki az, aki egy kétszínű alak. Mivel apránként kiderültek benne a fejlemények, valahogy igazán nagy meglepetést nem tudott már okozni a vége, de érdekes és izgalmas volt.

Az egyetlen dolog, ami nagyon zavart benne, az a (számomra) meglehetősen furcsa fogalmazás volt, aminek egy része valószínűleg inkább fordítói hiba. Bár egy húsz éves könyvről beszélünk, azért a nyelvezet ennyit nem változott két évtized alatt, és inkább a gépelés és a lektorálás során alakulhatott így ki.

Összességében olvasmányos és izgalmas könyv, az elején talán picit sok nyűglődéssel, de a vége azért érdekes, és valamilyen szinten tartogathat meglepetést.

Greg Iles: Kitörölhetetlen emlék

Nos, nem ez az első könyv, amit az írótól olvastam, de egyértelműen ez szólt eddig a legnagyobbat. Az előző könyvei is tetszettek, de valamiért mindegyikben hiányoltam valamit. Ennél sem tudnám kijelenteni, hogy a kedvencem lett, de azért eléggé sikerült megfognia.

Így az elolvasása után (és azért közben is) leginkább a nyomasztó jelzővel tudtam volna ellátni a könyvet. Gyakorlatilag tényleg semmi jó dolog nem történt benne, beleértve a végét is. Persze, a rosszak rosszul jártak, a jók pedig jól (bár azért ezt sem feltétlenül lehet így kijelenteni), de mégsem érezte az ember azt a végén, hogy most aztán mindenkinek felhőtlenül boldog lesz majd az élete. Inkább csak megpróbálják...

A szereplőknél sem nagyon lehetett felmutatni pozitívat. Főszereplőnek mindjárt kaptunk egy meglehetősen elcseszett nőt, akinek életstílusával valószínűleg nem sokan tudtak azonosulni. De rajta kívül a többi szereplőnél is lehetett érezni, hogy nincsen rendben vele valami, akár szándékosan, akár a körülmények miatt.

A történet maga egyébként le tudta kötni a figyelmemet, bár azért voltak néha olyan részek, amiket unalmasnak találtam. Bár a két cselekményszál minimális szinten összefüggött, én úgy éreztem, hogy a kezdeti bevezetés után a sorozatgyilkosságok erősen háttérbe szorultak. Főleg amikor a főszereplő visszatért a gyerekkora helyszínére, és ott kezdett magánnyomozásba. Onnantól szinte csak a telefonbeszélgetések alkalmával került említésre a gyilkosságok ténye, nagy figyelmet csak a könyv legvégén kapott ismét. (Ehhez rögtön hozzá is tenném, hogy nem igazán értettem meg az elkövetés módjánál a nyál származási helyét. Vagyis azt, hogy mi értelme volt...) A női főszereplő korábbi élete és nyomozása volt az abszolút elsődleges vonal, ami -bár nem mondom, hogy nem volt érdekes- engem zavart, mert én szívesen olvastam volna kicsit bővebben a gyilkosságokról is... Azt meg, hogy a nő állandóan rosszul volt meg hasonlók, szintén untam egy idő után, bár hozzá kell tegyem, hogy a végén kiderültek alapján azért nem volt teljesen indokolatlan.

Összességében jó könyvnek mondanám, amely egy elég durva témát feszeget (nem is túl visszafogottan), de ha valakinek van gyomra hozzá, szerintem megéri elolvasni, mert nagyon jól meg van írva.

Mary Higgins Clark: Ha kimondod a nevem

Mivel eléggé szeretem a személyiségzavaros emberekről szóló könyveket, így ezt is nagy örömmel vettem kézbe. Tulajdonképpen azt kaptam, amire vártam, mégsem voltam teljesen megelégedve a könyvvel.


Az alapsztori szerint egy jómódú családból származó lány boldog gyerekkorának egy traumatikus esemény vet véget: egy visszataszító pár rabolja el és tartja fogva. Később visszakerül ugyan a családjához, de az ott történtekről soha senkinek nem beszél. Mivel már a történet elején is sejtetni lehet, hogy miket műveltek vele, teljesen érthető, hogy több személyiség kialakításával próbálja megvédeni magát, ráadásul később a szülei elvesztése sem javít sokat a helyzetén. Így hát végül négy különböző személyiség is lakik a testében, akiknek megvan a saját szerepük...


Az igazi bonyodalom viszont akkor kezdődik, amikor a hányatott sorsú lányt egy szeretett tanárának meggyilkolásával vádolják. Pontosabban az egyik személyiségét. Egy kis csapat (a lány nővére, egy régi barát és a pszichiáter), akik mindenáron be akarják bizonyítani a lány ártatlanságát, illetve mentális betegségét. A nyomozás közben viszont a lánynak a fogvatartása alatt elszenvedett emlékek is felszínre törnek, amelyek sokat rontanak az állapotán. És ekkor érkeznek meg az egykori elrablói, akiknél undorítóbb embereket nem is nagyon lehetett volna életre kelteni a lapokon. Részemről az utálatért csak részben felelős a gyerekekkel való viselkedésük, a másik részt a valláshoz való hozzáállásuk adja, mivel ezt a fajta fanatizmust sosem értem meg.


Tulajdonképpen ez tényleg egy elég jó alaptörténet, viszont számomra nem volt teljes. Például arról az időszakról, amikor fogva tartották, elég keveset tudunk meg, illetve a lány személyiségeit is jobban kidolgozhatták volna. Mivel én ezeket a részeket vártam legjobban, így nekem komoly hiányérzetem volt a velük kapcsolatos információkkal kapcsolatban. A gyilkosság és a nyomozás alapjában véve jó volt, de olykor unalmassá vált, mert nem történt semmi.


A legnagyobb furcsaság számomra a költözés volt. Folyamatos hitetlenkedéssel olvastam azokat a részeket, amikor a két lány még a házban lakott, de a házaspár közben ki-be járkált... Sőt, olykor már-már az életükre is rátelepedtek a mézesmázos modorukkal. Azt értem, hogy a történet szempontjából fontos volt, hiszen így tudtak leginkább a közelükbe férkőzni, de nem tudom elképzelni, hogy az életben ezt bárki is elviselje...


Összességében tényleg jó könyv, nem csak egyszeri olvasásra ajánlott.