Chevy Stevens: Nincs menekvés

Nos, azt hittem, hogy ez a könyv nagyon fog nekem tetszetni. És az elején még így is volt, de a második felével nem igazán tudtam mit kezdeni...

Az első része, ami a nő fogságáról szólt, valóban elég nyomasztó volt. Szerintem senki nem tudja elképzelni, hogyan viselkedne egy ilyen helyzetben, ezért bármilyen lehetőséget el lehet fogadni. Nyilván ebben az esetben is emberfüggő, hogy ki mire képes. Belegondolni sem könnyű, hogy körülbelül egy éven át minden nap ugyanazok a borzalmak történnek az emberrel, de közben a való életben nem egy példát fel lehet hozni olyan esetre, amikor ennél jóval tovább tartanak fogságban valakit. Egyszóval én kivételesen örültem neki, hogy mindent az áldozat szemszögéből tudtunk meg, mert sokkal jobban visszaadta a borzalmakat. Általában inkább az elkövető nézőpontját jobban szeretem, mert ott derül ki, mennyire elcseszett az illető valójában, de itt erre nem volt szükség. Egyértelműen lejött ez a párbeszédekből és a viselkedéséből is.

A második résszel viszont már bajban voltam. A megmenekülése után áttértünk a nyomozásra és a jelenben történő dolgokra. Es ez nem már nem annyira tetszett. Én személy szerint sokkal inkább olvastam volna hosszabban a megpróbáltatásairól, mert az érdekesebb, egyedibb volt. A nyomozástól olyanná vált, mint bármelyik krimi, és ettől a könyvtől én valahogy nem ezt vártam.

A végkifejlet pedig... hát arról tényleg nem tudom, mit mondjak. Az egészen biztos, hogy nem tetszett. Fordulat ugyan volt benne, de én -magam sem tudom megmondani, hogy miért- én nem ilyen befejezést vártam. Az rendben, hogy az anya viselkedése kezdettől elég furcsának tűnt, de én mégsem számítottam erre. És őszintén szólva szerintem a vége elrontotta az egész könyvet. Plusz azért a tettes személyiségéről, életéről is többet szerettem volna megtudni azon az egy bekezdésen kívül, amiben végül kitértek rá...

Összességében ez egy nagyon jó könyvnek indult, és csak úgy faltam az oldalakat az elején. A második felében sem változott ugyan az olvasmányossága, de nekem a nyomozás és a befejezés egyáltalán nem tetszett. Amúgy a főszereplőnő beszédstílusa volt az egyik legjobb dolog a könyvben: újdonság volt, hogy egy könyvben így beszéljen valaki, de tulajdonképpen telitalálat volt a történethez.

Gordon Reece: Megtorlás

Nos, meg kell mondjam, elég érdekes könyv volt ez. Nem volt semmilyen elképzelésem, hogy milyen is lesz a könyv, így hát csalódni sem tudtam benne. De azért elég vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Az eleje számomra egyértelműen jóval érdekesebb volt. Amit az egykori barátnői csináltak a lánnyal az iskolában, egyszerűen borzasztóak voltak, pedig engem nem nagyon tudnak már meglepni az emberek a viselkedésükkel. Mégis maximálisan el tudom képzelni, hogy egyes emberek tényleg így tombolják ki magukat. (Azt mondjuk nem értettem, hogy miért ezzel a külsővel azonosította a gonosszá vált lányokat, mert szerintem pont, hogy nem az ilyen öltözködésű emberek a kegyetlenek.) Aztán amikor az iskolai rész lezárult, még úgy gondoltam, hogy majd valami köze biztosan lesz a későbbiekhez. A végén azonban úgy éreztem, hogy sok kapcsolódási pont nem volt közöttük. Persze meg lehet közelíteni ezt a dolgot abból a szempontból, hogy a rengeteg bántalmazás után nem bírt ki még egy igazságtalanságot saját magával és az életével szemben, és a vele történtek váltottak ki belőle ennyire szélsőséges reakciót, de mégis kicsit erőltetettnek éreztem ezt a változatot.

A könyv második része, a betörés és az elindított eseménysorozat eleinte tetszett, aztán már csak idegesített. Semmi kétségem nincs afelől, hogy egyébként normális emberek is képesek elkövetni ilyen dolgokat, mert sosem lehet tudni, ki miként cselekszik bizonyos szituációkban. Az viszont teljesen más kérdés, hogy utána hogyan birkózik meg a tetteivel. Igazság szerint mind a ketten eléggé hamar túltették magukat azon, hogy embert öltek, és bűntudat soha egyikükben sem merült fel. A lányban egyfajta gyermeki félelem megvolt ugyan (például, hogy a halott feltámad), de valójában egyikük sem a lelkiismeretével küzdött, hanem a lebukás miatt aggódott. Az anya reakcióját még talán meg lehet azzal magyarázni, hogy a gyermekét védi azzal, hogy elrejt minden bűncselekményhez kapcsolódó dolgot, de a lányon konkrétan szociopata jegyek mutatkoznak meg attól, hogy többször is leírja, mennyire élvezi a gyilkolást.

A végkifejletnél nagyon vártam, hogy jön valami váratlan fordulat vagy izgalmas esemény, de semmi. Egyébként is nagyon untam már a könyv második felét, amikor a lány folyamatosan azért nyavalygott, hogy nem tud koncentrálni, és állandóan attól félt, hogy a halott feltámad és/vagy eljön értük a rendőrség. Ezek után arra számítottam, hogy lesz még valami extra a végén, de amiből még lehetett is volna ilyen, azt is hagyták veszni. Leginkább semmilyen volt a lezárása.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de engem főleg az eleje kötött le. Még a többi résszel sem volt problémám, mert én általában ugyebár egy valódi gyilkos szemszögéből szoktam végigkövetni egy könyvben a gyilkolást, itt viszont egyébként hétköznapi emberek váltak gyilkossá. De egy ponton túl már unalmassá és túlságosan nyafogósság vált az egész. A vége pedig kész vicc volt, annyira nem volt benne semmi izgalom.

Dot Hutchison: Pillangók kertje

Nos, ezt a könyvet nagyon el szerettem volna már olvasni, elég magas elvárásaim voltak vele kapcsolatban. Pontosan én sem tudom, hogy miért, egyszerűen csak a fülszöveg alapján úgy gondoltam, hogy ez egy nekem való könyv lesz, és biztosan imádni fogom. De sajnos ez nem jött be… Messze nem ez volt a legnagyobb csalódást életemben, mégis valami másra számítottam…

A történet tulajdonképpen olyan volt, amilyenre számítottam, bár azért néha felmerült bennem, hogy elég beteg ötlet volt ilyet kitalálni. De a nem normális részem ugyebár pontosan az ilyen dolgokat szereti, szóval ezzel nem volt probléma. Még a kivitelezéssel sem abból a szempontból, hogy tetszett, hogy az egészet az egyik áldozat szemszögéből követhettük végig. Őszintén szólva nekem nem igazán tetszett az FBI-os vonal, hogy néha visszatértünk a jelenben játszódó kihallgatásra, sokkal jobban élveztem, amikor a lány mesélt. És valahogy néha mintha meg is akasztotta volna a történetet a jelenbe ugrálás… Szerintem ezt máshogyan jobb lett volna tagolni, de ez még nem tűnt olyan nagy problémának.

Ami viszont igen, az a túlbonyolítás volt. Egyértelmű, hogy már maga az alaptörténet is kellően beteg volt, önmagában bőven megállta a helyét. Mégsem lett ennyiben hagyva, hanem folyamatosan belevittek egy-egy újabb szálat, újabb beteges dolgot, amitől egy idő után már zsúfolttá, bonyolulttá vált. Számomra például ezek a feleslegek zavaróak voltak, egyértelműen tönkretették az egyébként remeknek induló történetet.

Mindemellett azért számomra voltak benne egyéb hiányosságok is. Például az elkövető valódi indítékáról nem tudtunk meg semmit. Kaptunk valami idióta félmagyarázatot, de az egyszerűen nem fedte le, hogy miért válik valaki ilyenné. Főleg, hogy ha csak az alapokat vesszük, akkor is egy nagyon durva sorozatgyilkosról van szó, és nekem, aki elég sok ilyen könyvet olvas, illetve filmet és sorozatot néz, nagyon hiányzott a tettesről némi információ. A családjáról meg még inkább, mert őket még annyira sem lehetett elhelyezni sehova.

Ugyanígy nem tudtam mit kezdeni magával a helyszínnel sem… Az elején valahogy túllendültem ezen a problémán, és megoldottam, hogy a képzeletemben logikus és egyáltalán kivitelezhető helyszín jelenjen meg. A végén viszont már nem tudtam elvonatkoztatni attól a kérdéstől, hogy „most akkor, hogy is van ez?” Mert bár nem nagyon értek a növényekhez és az üvegházakhoz, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ez valóban megvalósítható…

A végkifejlet szintén a hagyott némi kívánnivalót maga után… Ott mondjuk kicsit megértettem, hogy miért volt szükség a kihallgatós vonalra is, mert a végét tényleg elég jól lezárták ebből a szempontból. Viszont én valami nagyon nagyot ütő fináléra számítottam, amikor valami olyan derül ki, amitől leesik az állam. És végül tényleg olyan fordulat következett be, amire nem igazán lehetett szerintem számítani, de egyáltalán nem volt ütős. Egyértelműen hiányérzetem volt még utána. Ennyi bonyolítás után azért többet vártam volna…

Összességében azt biztosan leszögezhetjük, hogy elég beteg a könyv témája, ami nálam például pozitívum. De sajnos ezt jobban is meg lehetett volna valósítani. Mintha a szerző minden elképzelhető szörnyűséget bele akart volna sűríteni egyetlen történetbe. Kevesebb extra beteg dologgal is jó –vagy éppenséggel jobb- lehetett volna a könyv. Tetszett, de sajnos csalódtam is.

Tabitha Suzuma: Kimondhatatlan

Nos, az első, amit leszögeznék ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy nem én választottam. Egészen pontosan ajándékkönyv volt egy rendelésem mellé. Amikor először elolvastam, hogy miről szól, eléggé meglepődtem, mert még nem találkoztam hasonló témájú könyvvel, de kicsit megkönnyebbültem, hogy nem valami romantikus történetet, esetleg sci-fit, vagy olyasmit kaptam, ami egyáltalán nem az én műfajom. De sajnos végül kiderült, hogy ez sem nekem való könyv…

Nyilván a történet alapján nem lehetne azt mondani, hogy ez bárkinek is kimondottan ajánlott lenne. Persze vannak, akik szeretik a nehezebb témákat, amik például morális kérdéseket vetnek fel. Én is szeretem, ha egy könyv elgondolkodtat, de ebbe egyszerűen képtelenség volt beleélni magam. Tudom, hogy ezzel nyilván mindenki így van, hiszen nem valószínű, hogy ilyesmi egyébként túlságosan sokszor fordul elő a világban. Nem is a konkrét helyzetre gondolok, hanem általánosságban a főszereplők érzéseire. Ami a családi hátterüket illeti, az sajnos egyáltalán nem egyedi. Előfordul, hogy a szülő alkalmatlansága miatt a nagyobb gyerekek kényszerülnek önmaguk és testvéreik (néha a szülő) ellátására, és ennek egyáltalán nem szabadna így lennie. A könyv ebben jó volt: tökéletesen átadta, hogy mit érezhetnek ilyen helyzetben a szülőket helyettesítő gyerekek. Iskolába járnak, próbálnak megfelelni, de egyszerűen meghaladja a képességüket, hogy minden téren maximálisan helyt álljanak. Túlhajszolják magukat, és egyfajta lelki válságot élnek meg. Ennek a leírása volt az, amit díjaztam a könyvben. És sajnos, csak ez…

Ugyanis amiről a könyv valójában szólni akart, az nem jött be. És nem arról van szó, hogy elítélném őket, egyszerűen nem is tudok mit kezdeni a helyzetükkel, hiszen annyira sajátos, hogy ember nincs, aki azonosulni tudna velük. Viszont ez az egész nagyon nem jól lett kibontakoztatva. Már nagyon az elején –körülbelül a család helyzetének és mindennapi életének bemutatása után- azon gondolkodtam, hogy vajon mi fog még történni a többi oldalon… És azt kell mondjam, hogy nagyjából semmi. Ez egy átlagos hosszúságú könyv, amit sokkal hosszabbnak éreztem a valósnál… Talán ha az első száz oldal valamennyire érdekes volt, de valószínűleg ezzel már sokat mondok. Nagyrészt kettő dologgal telt a cselekmény. Egy: a kisebb gyerekek nevelése, iskolába járás, vizsgákra tanulás, az anya nem éppen szeretetteljes emlegetése. Kettő: a két főszereplő totális szenvedése és nyavalygása. Illetve talán még van egy harmadik, amivel ezt a két részt mosták össze: szorongás a jelentől és a jövőtől, valós és képzelt dolgoktól. Igazából az unalomig ismert napi cselekvések még mindig egy kicsit jobbak voltak, mert legalább nem kergettek az őrületbe. A két főszereplő szenvedése viszont annál inkább… Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy több tucat oldalon keresztül csak az ment, hogy egyszer szeretik egymást, aztán valamelyik meggondolja magát, kerülgetik a másikat a lakásban, nem szólnak egymáshoz, aztán végre mégis, és tessék, meg is van a békülés… Ezzel gyakorlatilag olyan, mintha egy nyálas, romantikus regényt foglaltam volna össze, de sajnos nem.  És a lelkükben lejátszódó érzések és gondolatok kinyilatkoztatása sem volt egyszerű eset. Mivel mindkettejük szemszögéből végigkövettük a cselekményt, mindkettejük nyavalygásából kaptunk bőségesen. Egyiküktől is sok lett volna mindez, de így… fárasztó és idegesítő volt.

Mindezek után pedig a végén már épp történt volna valami érdekes (bár meglepőnek aligha nevezhető), akkor sem tudtam már nagyon erre koncentrálni, mert annyira zavaró volt addigra a folytonos nyifogásuk, hogy csak végezni akartam vele. És a váratlannak éppenséggel nem nevezhető fordulat után még kaptunk jó néhány oldalnyi belső lelki kínlódást… Bár talán még ezt éreztem leginkább helyénvalónak. Ez mondjuk így nem teljesen igaz, mert azért bele lehetett valamelyest gondolni a problémájukba korábban is, csak a végével inkább tud azonosulni az olvasó.

Összességében egyértelműen kijelenthetem, hogy magamtól soha nem vettem volna kézbe ezt a könyvet, és valószínűleg jobban is jártam volna. Még a felvetett problémát elméleti szinten érdekesnek is találjuk, akkor sem lett jól megírva a könyv. A rengeteg ismétlés és lelki nyomorgás unalmassá és irritálóvá tette számomra az egészet.

Pierre Lemaitre: Téboly

Nos, azt hiszem, én inkább innentől egyetlen könyvet sem akarok majd "nagyon elolvasni". Ugyanis ahányszor olyan könyvet veszek a kezembe, amit már nagyon régóta szeretnék elolvasni vagy a fülszöveg alapján nagyon jónak ígérkezik, mindig kiderül, hogy annyira mégsem volt miért várnom (néhány kivétel azért akadt már szerencsére). Ebben az esetben igazából nem is tudom, hogy milyen érzéseim vannak elsősorban...

Az elején, amikor a női főszereplő szemszögéből ismertük meg a történetet, konkrétan többször is felidegesítettem magam. Bár bizonyos értelemben érdekes végigkövetni egy ember széthullásának történetét, valójában azonban nagyon fárasztó és olykor idegesítő olvasni. A zavaros mondatok, az értelmetlen megnyilvánulások, az olykor időbeli ugrálások miatt egyáltalán nem élveztem a könyv első felét. A másodiknál már javult a helyzet, ott jelent meg végre az igazi gonosz... Ahogyan kibontakozott, hogyan lehetetlenítette teljesen el mindentől a nőt ez a beteg pszichopata, egyszerűen félelmetes volt. Nyilván így már az előtte lévő részek is értelmet nyertek, bár visszatekintve sem lettek kevésbé irritálóak. A közös jelen pedig ismét nem hagyott bennem mély nyomot. Valahogy részemről leginkább az összevisszaság tudta jellemezni, de pontosan nem is tudnám megmondani miért. Egyszerűen ezt az érzést váltotta ki belőlem. Sokszor az sem volt egyértelmű jó néhány soron, mondaton keresztül, hogy most éppen ki beszél.

A végkifejlet sem nyerte el igazán a tetszésemet. Kicsit kevésnek éreztem, bár a helyzet iróniáját azért én is érzékeltem. Azt sem értettem, hogy a nő miért cselekedett úgy, ahogy, mivel számos bizonyítéka lett volna az igaza alátámasztására. Meg ezen kívül is volt még néhány apróság, amit nem egészen értettem, hogy mindazok után, amin átment, hogy történhetett meg... Egyébként azt elismerem, hogy volt benne néhány olyan fordulat, amire nem számítottam, de amúgy számomra maradtak a végén megválaszolatlan kérdések.

Összességében tényleg nem tudom hova tenni azt a művet. A szochiopata részei tetszettek benne, mert tényleg nagyon elvetemült volt, de a többivel nem voltam teljesen kibékülve. Bár megértem, hogy a könyv témája indokolta ezt a fajta zavarosságot, mégis idegesítőnek találom az ilyen könyveket.

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Nos… hűha… Azt hiszem, ezzel az egy szóval tudnám jellemezni az egész könyvet. Illetve az is teljesen biztos, hogy ez nem nekem íródott, nagyon nem nekem való. Ennek ellenére végigolvastam, mert aranyszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet. De tulajdonképpen azt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olvastam már ennél rosszabbat is, mert itt valahogy nem volt olyan érzésem, hogy mindjárt földhöz vágom és befejem a fenébe. Pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni vele, gyakorlatilag elejéről a végéig. (Lehetséges egyébként, hogy most kicsit jobb a tűrőképességem vagy egyszerűen csak beletörődtem, hogy elég sok olyan könyvbe futok bele mostanában, amivel nem tudok mit kezdeni).

A történet… nos, azt nem mondhatom, hogy nem volt története, mert igenis volt. Inkább a kivitelezésével akadtak problémáim. A háromféle szemszögből végigkövetett cselekménnyel nem volt semmi gond, leszámítva azt, hogy hihetetlen ugrásokat tettünk az időben, és bizony jó néhány fejezetet el kellett olvasni ahhoz, hogy valamennyire követhetővé váljon. Már amennyire követhető volt itt bármi is. Ráadásul az is zavart, hogy a három szemszögből kettő egyes szám harmadik személyben íródott, míg az utolsó egyes szám első személyben. Ha a három szereplő közül ki kellett volna választani egyetlen főszereplőt, akkor egészen biztosan nem az egyes számban beszélőt választottam volna, így ez engem eléggé idegesített. A másik két szereplőnél pedig olykor bizony csak több mondat után lehetett rájönni, hogy most akkor kinek a vonalát követjük, és egyáltalán hol járunk az időben. Valahogy egyébként ezzel kapcsolatban is kettős érzéseim voltak: valamelyest megmaradtak az időrendnél, de néha mégis hiányérzetem volt, hogy valami kimaradt vagy nem lett elég részletesen kitárgyalva. És ha már a részletezésnél tartunk, mindenképpen meg kell említenem még egy idegesítő tényezőt: a felesleges részeket, mondatokat, oldalakat, belső monológokat, visszatekintéseket. Főleg ebből az utolsó kettőből volt rengeteg, amik már a könyv elején is idegesítettek, szóval a végére sem váltak sokkal szerethetőbbé… Elkezdtek egy részt, és körülbelül a második mondatnál áttértek egy még régebben játszódó eseményre, aminek semmi köze nem volt a történethez, de legalább kitett még pluszban egy oldalt… Egy idő után ezeket –bár lelkiismeretesen végigolvastam minden egyes szót- inkább kizártam az elmémből, tudván, hogy úgysem lesz a világon semmi közük a cselekményhez. Ha ezeket a részleteket kivennénk a könyvből, körülbelül szerintem feleennyi lenne a terjedelme (és bőven elég is lenne annyi).

A szereplők… nos, erősen kétlem, hogy létezik ember a világon, aki a legcsekélyebb mértékben is együtt tud velük érezni vagy esetleg szimpatikusnak találta volna bármelyiküket is, beleértve a mellékszereplőket is. De még szerintem a közömbösség sem reális érzés velük kapcsolatban, sokkal inkább valami negatívat társítanék hozzájuk. Egyikük elcseszettebb volt, mint a másik, ennyi beteg embert régen vonultattak fel egy könyvön belül. Tulajdonképpen ez a könyv nem is egy család széteséséről szólt, hanem sokkal inkább erről a három embernek a széthullásáról. Végig érezni lehetett, hogy valami nem stimmel velük, de amik az utolsó, körülbelül száz-százötven oldalban lettek összehordva, az még nekem is nagyon sok volt. Nem is igazán tudom jellemezni, hogy milyen érzéseket váltottak ki belőlem, de valahol az undor és a szánalom határán voltak.

A végkifejlet… tulajdonképpen okozott meglepetést, de sajnos számítottam rá, hogy nem lesz normális befejezése. Egyszerűen nem illet az egész könyvhöz. Ráadásul az utolsó fejezetek már nagyon zavarosak voltak, gyakorlatilag mondatonként képesek voltak ugrálni az események között. Borzasztó volt, alig vártam, hogy vége legyen.

Összességében nekem ez nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Fogalmam sincs, hogy bírtam végigolvasni, mivel már az első néhány oldal után tudtam, hogy bajban leszek vele. Ez a fajta lélektani szétzuhanás egyáltalán nem fogott meg. Ráadásul tele volt felesleges részekkel, amik csak még hosszabbá, unalmasabbá és kuszábbá tették e történetet.

Piers Paul Read: Életben maradtak

Nos, erről a könyvről aztán valóban nehéz véleményt írni, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel, ráadásul nem is akármilyet. Egy tragédiát, amelyről –bevallom- én eddig még nem is hallottam. Ezáltal a könyvről sem, de édesanyám javasolta, hogy olvassam el. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, bár az biztos, hogy értelemszerűen nem egy felemelő olvasmány…

A történetről nyilván nem lehet különösebben mit mondani, hiszen nem egy kitalált valamiről van szó, hanem tényekről. Bár az író által csak másodkézből ismerjük meg a csapat történetét, ez egyáltalán nem hátrány. Úgy gondolom, mindent megtett annak érdekében, hogy minél hitelesebben adja vissza az eseményeket. Az, hogy mennyire lehet átérezni, amiken keresztülmentek, szerintem valamennyire szubjektív, de az biztos, hogy a katasztrófa túlélőin kívül senki sem tudja igazán elképzelni, hogy milyen lehetett átélni ezeket az eseményeket. Őszintén szólva, én egyáltalán nem tudtam –és nem is szerettem volna- a helyükbe képzelni magamat. Ez a tragédia egyértelműen egy olyan dolog, aminél az ember csak akkor tudja biztosan, miként cselekedne, ha ő is részese. De nyilván ezt senki sem szeretné igazán megtudni…

Összességében nagyon hiteles műnek tartom, ami nagyon jól és összeszedetten lett megírva. Érződött rajta, hogy kellő utánajárás és kutatás előzte meg a könyv létrejöttét. Maga az esemény természetesen borzalmas, és elképzelni is nehéz –ha nem egyenesen lehetetlen-, mekkora lelki –és fizikai- erő kellett mindezek túléléséhez.

Lesley Pearse: Bízz bennem

Nos, az egyszer biztos, hogy egy ilyen könyv után, nehéz megtalálni a véleményezéshez megfelelő szavakat. Egy igencsak elkeserítő téma, nem kevés oldalban kidolgozva, és tényleg nem sok pozitív dolog történik benne. Úgy gondolom, lehetne vitatkozni arról, hogy kellett-e ennyire hosszan megírni mindezt, és bevallom az olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy vajon még miről lesz szó a maradék több száz oldalban, de végül is egy kerek történetet kaptunk, és szerintem egyetlen részlet sem lett túlrészletezve.

A történet gyakorlatilag az elejétől a végéig erősen tragikus volt, csak itt-ott volt egy-egy derűsebb -vagy legalábbis kevésbé komor- jelenet. Valójában ez remekül megmutatta, hogy élete első durván húsz évében mennyire nem lehetett igazán boldog a főhősnő, hiszen valami mindig beárnyékolta még a pillanatnyi boldokságát is. Ezzel szemben -vagy éppen ezért- dicséretes, hogy mennyire helyt tudott állni minden helyzetben, és szerintem nem volt olyan olvasó, aki ne drukkolt volna azért, hogy végül nyugodt élete lehessen. Egyébként ebben az esetben egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy valaki ennyi mindenen menjen keresztül, hiszen a legtöbb dolog egyfajta láncreakció miatt következett be. Teljesen élethű volt annak a korszaknak és az akkori árvaházak működésének megjelenítése. Sajnos nagyon is hihető volt az egész (még az utógondolatok nélkül is a könyv végén).

A szereplők egyébként igen megosztóak voltak számomra. Egyes esetekben egyértelműen elváltak a negatív és a pozitív szereplők, de a rossz emberekről is megtudtunk annyit, hogy egészen emberivé váltak, bár ez nem jelentette szükségszerűen a megkedvelésüket vagy akár csak a tetteik megértését. Viszont a főhősnő húga rémesen irritáló személyiség volt az elejétől kezdve, és bár neki is sanyarú sors jutott, én egyszerűen nem tudtam sajnálni. Ahogyan a főhősnő férjét sem. Megértem, hogy az, amin keresztülmentek egy életre nyomot hagyott bennük és gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy normális életet éljenek, de sajnos ettől még nem lettek szerethetőek.

A fülszöveg egyébként hasznos is volt meg nem is. Bizonyos szempontból tömören összefoglalta mind a hétszáz oldalt, más szemszögből viszont nem készített fel teljesen a valódi történetre.

A végkifejlet erősen eltért az általam megszokottól, hiszen itt nemcsak egy nyomozást és/vagy egy életszakaszt kellett lezárni, hanem egy egész emberi életet. Annyit azért megjegyeznék, hogy az első két évtizedhez képest a boldog és beteljesedett életszakasz szerintem túlságosan rövidre sikerült. Tudom, hogy nem azon volt a lényeg, és a pozitív dolgokat már mindenki hozzá tudja képzelni, nem is vártam több fejeztnyit belőle, de egy kicsit több részletezés szerintem még elfért volna...

Összességében nagyon erős mű a téma szempontjából, de azért kellő módon olvastatja magát. Az érzékenyebb lelkű embereknek nem kimondottan ajánlom, mert tényleg nem sok vidám dolog történik benne.

B.A.Paris: Zárt ajtók mögött

Nos, végre sikerült olyan könyvet kézbe vennem, aminek az olvasásával nem kellett megszenvednem… Olvastatta magát a történet, és alapvetően a fülszövegnek teljesen megfelelő volt minden. Talán egy kicsit túlságosan is, mert nem igazán történt benne semmi meglepő…

Talán annyi volt az újdonság a hasonló könyvekkel kapcsolatban, hogy itt nem testi bántalmazáson volt a hangsúly, hanem egyértelműen a pszichés és lelki megpróbáltatásokon (ami valószínűleg adott esetben még rosszabb is…). Én igazából bele sem tudok gondolni ebbe a helyzetbe, egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ennyi ideig képes mindezt kiállni (pedig itt valójában kevesebb, mint másfél évről van szó). Azt már sokkal inkább el tudom hinni, hogy vannak ennyire beteg emberek, akik ilyesmiket művelnek másokkal, bár ettől még nem lesz kevésbé elvetemült dolog. Mindenesetre valamilyen szinten érdekes volt olvasni mindkét szemszögből az eseményeket: a pszichopata férfit, akinek a viselkedése egyszerűen beteg és feldolgozhatatlan, illetve a női áldozatot, aki ebben az esetben valóban kénytelen elviselni mindent tőle…

Nekem egyénként egy kicsit hiányos volt a szereplők bemutatása, pontosabban csak a férfi főszereplőé. A nőről elég információt kaptunk, a mellékszereplők pedig nem sok vizet zavartak, de valahogy nekem hiányzott a férfi bemutatása. Rendben, megismertük a nem túl vidám gyerekkorát, és valamennyire el lett magyarázva, hogy miért lett ilyen, de valamiért mégis hiányérzetem volt vele kapcsolatban…

A végkifejlet egy kicsit csalódás volt számomra, ugyanis a könyv háromnegyedénél elkezdtem abban reménykedni, hogy majd valami nagy csattanó vár rám a végén. Ez azonban elmaradt, és gyakorlatilag egy előre borítékolható befejezést kaptunk. Bár azért azt el kell ismernem, hogy egy aprócska, ám igen lényeges fordulatot még berakott a végére az író, ami nagyon tetszett.

Összességében én jó könyvnek tartom. Nagyon olvastatja magát, könnyű is vele haladni. A téma nem túl vidám, de azért nem is forgolódik tőle álmatlanul az ember éjszakánként. Igazából a krimi megjelölést nem értem, egyértelmű, hogy ez a thriller műfajt képviseli.

Charlotte Rogan: Mentőcsónak

Nos, ebben a könyvben rettentő nagyot csalódtam, még úgy is, hogy nem voltak vele szemben nagy elvárásaim, mivel nem gondoltam, hogy kellene, hogy legyenek… A fülszövegben sejtetett cselekményre számítottam, de sajnos nem megfelelően (mondhatni borzalmasan) lett kidolgozva…

A megpróbáltatásokat egy olyan személy szemszögéből követhettük végig, aki eleinte csak semleges volt számomra, a végén viszont már egyenesen ellenszenves. Idegesített a naivitása, a határozatlansága, a befolyásolhatósága, és úgy egészében az élethez való hozzáállása is. Bár így utólag belegondolva jóformán semmit sem tudnék róla elmondani, mert az elszórt információk alapján sem derült ki róla semmi lényeges, például, hogy milyen döntéseket hozott meg és miért… Ez mondjuk az egész könyvre igaz volt, mivel azon kívül, hogy néha elnagyoltan, néha meg aprólékosan részletezve el lett mesélve a megpróbáltatásuk, semmi sem történt benne. Ezt úgy értem, hogy egy csomó kérdés és rejtély felmerült a történet során, de ezek egyikére sem derült fény. Egyetlen ilyen eset is zavaró lehetne, itt azonban nagyon sok volt belőle (például: miért volt robbanás a hajón, mi lett a férj sorsa, stb.).

Ezen kívül maga a cselekmény is borzasztóan lett felépítve. Ide-oda csapongott az időben, tette mindezt a fejezeteken belül. Így persze nagyon hihető volt, hogy a nem túl szimpatikus szereplő naplóját olvassuk, és ezért mellőz mindenféle logikátlanságot, de ettől még nagyon rossz megoldásnak tartottam, sokszor zavarossá tette az olvasást. Ahogyan a szereplők is, ugyanis egyikük sem volt megfelelően bemutatva, csak néhány részletet közöltek róluk, aztán már jött is a következő. Lehetetlen volt akár csak a legcsekélyebb módon is megjegyezni őket. A viselkedésükről sem sok szó esett, pedig valamiféle jellemábrázolást igazán elkélt volna… Egyébként pedig –gondolom a más kornak köszönhetően- nekem a szereplők viselkedése sem volt hihető. A mostani időkben egészen biztos, hogy sokkal hamarabb egymás ellen fordulnának az emberek, és mindenki csak és kizárólag a saját életéért küzdene, minden egyéb körülményt figyelmen kívül hagyva. (Az más kérdés, hogy nyilván ez okozná nagyon hamar a vesztüket, de nem filozofálgatok…). Nyilván abban a korban még nagyon máshogy viselkedtek és gondolkodtak az emberek, így ezt tulajdonképpen nem tudom hibának felróni.

A végkifejletre nem is nagyon tudok mit írni, nem volt semmi extra benne. Addigra különben is már csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: minél hamarabb a végére érni ennek a hihetetlenül idegesítő és rettenetes könyvnek.

Összességében azt tudnám mondani, hogy kár volt megírni ezt a könyvet. Nyilván nem mindenki vélekedik úgy róla, ahogyan én, mégsem ajánlanám senkinek, mert ezt a témát sokkal érdekesebben is meg lehetett volna fogalmazni.

Diana Dorth: Kábulat

Nos, ez a könyv most nem igazán tetszett… Pedig az elején még úgy gondoltam, hogy a rövidsége ellenére nem lesz rossz, viszont egyáltalán nem erre számítottam. (Nem mintha konkrétan meg tudnám mondani, mit vártam tőle, de ezt biztosan nem). Gondoltam, hogy lesz benne dráma, hiszen a fülszöveg egyértelműen ilyesmit sejtetetett, ennyi szenvedésre azonban nem voltam felkészülve. Azzal a gondolattal nem lett volna problémám, hogy ha valaki rossz dologba keveredik, akkor sok esetben csőstül jön a baj, de ami ebben a könyvben történt, az jóval túlment ezen a határon.

Körülbelül valami olyasmire számítottam egyébként, hogy a sanyarú gyerekkor kerül majd részletesebben bemutatásra, majd a felnőttkor és az, ahogyan a főszereplő megpróbálja felkutatni a testvérét. Ehelyett viszont rögtön az elején gyorsan letudtunk egy családi tragédiát, ami gyakorlatilag egyáltalán nem lett kifejtve, és később sem nagyon utaltak rá. Majd jött egy kis dráma a gyerekek közül, és máris a gonosz nagynéninél voltunk, aki bár finoman szólva sem igazán értett a gyerekekhez, azért lássuk be, ennél sokkal gonoszabb dolgokat is művelhetett volna… De itt is csak elég rövid időt töltöttünk, majd rögtön ugrottunk a történetben több mint tíz évet. És ahelyett, hogy bármi is jóra fordult volna a főszereplő életében, gyakorlatilag csak egyre rosszabb lett az élete… Egyszerűen egy idő után már nagyon komolytalannak tűnt, hogy életének kevesebb, mint negyedszázada alatt valóban ennyi sok nyomorúságon kelljen valakinek keresztülmennie, és valójában semmi jó ne történjen vele. Nagyon kevés és rövid boldog időszak volt csak az életében, más emberek ennél kevesebbtől is kikészülnek. Ráadásul a könyv tömörségéhez képest még hihetetlenebb volt, hogy valaki ennyi szenvedésen menjen át (bár valószínűleg háromszoros terjedelemnél se lett volna másként).

Ezen kívül engem kifejezetten zavart, hogy a főszereplő egy évtizedet úgy csinált végig az életéből, hogy csakis az foglalkoztatta, hogy amint lehetősége nyílik rá, megkeresi a testvérét. Ehhez képest az első problémánál kétségbeesett, hogy soha nem találhatja meg, és ezzel a könyv végéig annyiban is maradt a dolog. Egyetlen percig sem próbálta igazán keresni, még akkor sem, amikor már bőven lett volna rá pénze. És akkor ezek után a végén három oldalban jött a megoldás, és az elmaradhatatlan boldog befejezés (nyilván ennyi szenvedés után legalább a befejezésnek boldognak kellett lennie, bár sokkal inkább illett volna egy tragédia a végére).

Összességében nekem elnagyoltnak és összecsapottnak tűnik, mintha az írónak csakis kizárólag az lett volna a célja, hogy nagyon kevés oldalban a lehető legtöbb szenvedést belesűrítse egy ember életének körülbelül egyharmadába… Egyszer talán el lehet olvasni, de nem egy irodalmi műalkotás.