Max Allan Collins: Szorul a hurok

Nos, tulajdonképpen ezek a könyvek eléggé egy kaptafára készülnek, mert lényegében csak a történetük más. De az eddig olvasott részekhez hasonlóan itt is olyan érzése volt kicsit az embernek, mintha egy forgatókönyvet olvasna. Mintha az író tudná, hogy aki ezt a könyvet a kezébe veszi, az tisztában van a sorozattal is. Márpedig ez valószínűleg tényleg így van, mert anélkül értékelhetetlenek lennének ezek a könyvek... Ezt nem negatív értelemben mondom, mert amúgy nem rosszak ezek, de azért nem is vetekszenek a nagy irodalmi alkotásokkal. Könnyed kikapcsolódásnak bőven megteszik, az biztos, hogy az ember nem erőlteti túl az agyát közben.

Ebben az esetben egyébként a történet kifejezetten tetszett, hiszen a sorozatgyilkosos témát nagyon kedvelem. A régi-új sorozatgyilkos felbukkanása különösen jó volt. A kivitelezés pedig a szokásosra sikerült... Illetve most valahogy nem tűntek annyira elnagyoltnak és erőltetettnek bizonyos részek. Nem mondom, hogy nem voltak benne felesleges mondatok, de itt nem tűntek fel annyira. A fő -és mellékszereplők sem lettek nevetségesen, túlságosan részletesen bemutatva, bár talán a mellékszereplők esetében kicsit belemehettek volna a részletekbe.

A végkifejlet nagy meglepetéseket szerintem nem okozott, de ez legfőképpen szerintem amiatt volt, mert az egész könyv olyan egyszerű. Mármint nyelvtanilag és szerkezetileg. Egyébként talán ennek volt eddig a legnormálisabb, legjobban lezárt befejezése.

Összességében egy fordulatos, olvasmányos könyvecske, ami nem egy kiemelkedő remekmű, de nem is szeretne az lenni. A sorozat rajongóinak valószínűleg elnyeri a tetszését.

Chevy Stevens: Nincs menekvés

Nos, azt hittem, hogy ez a könyv nagyon fog nekem tetszetni. És az elején még így is volt, de a második felével nem igazán tudtam mit kezdeni...

Az első része, ami a nő fogságáról szólt, valóban elég nyomasztó volt. Szerintem senki nem tudja elképzelni, hogyan viselkedne egy ilyen helyzetben, ezért bármilyen lehetőséget el lehet fogadni. Nyilván ebben az esetben is emberfüggő, hogy ki mire képes. Belegondolni sem könnyű, hogy körülbelül egy éven át minden nap ugyanazok a borzalmak történnek az emberrel, de közben a való életben nem egy példát fel lehet hozni olyan esetre, amikor ennél jóval tovább tartanak fogságban valakit. Egyszóval én kivételesen örültem neki, hogy mindent az áldozat szemszögéből tudtunk meg, mert sokkal jobban visszaadta a borzalmakat. Általában inkább az elkövető nézőpontját jobban szeretem, mert ott derül ki, mennyire elcseszett az illető valójában, de itt erre nem volt szükség. Egyértelműen lejött ez a párbeszédekből és a viselkedéséből is.

A második résszel viszont már bajban voltam. A megmenekülése után áttértünk a nyomozásra és a jelenben történő dolgokra. Es ez nem már nem annyira tetszett. Én személy szerint sokkal inkább olvastam volna hosszabban a megpróbáltatásairól, mert az érdekesebb, egyedibb volt. A nyomozástól olyanná vált, mint bármelyik krimi, és ettől a könyvtől én valahogy nem ezt vártam.

A végkifejlet pedig... hát arról tényleg nem tudom, mit mondjak. Az egészen biztos, hogy nem tetszett. Fordulat ugyan volt benne, de én -magam sem tudom megmondani, hogy miért- én nem ilyen befejezést vártam. Az rendben, hogy az anya viselkedése kezdettől elég furcsának tűnt, de én mégsem számítottam erre. És őszintén szólva szerintem a vége elrontotta az egész könyvet. Plusz azért a tettes személyiségéről, életéről is többet szerettem volna megtudni azon az egy bekezdésen kívül, amiben végül kitértek rá...

Összességében ez egy nagyon jó könyvnek indult, és csak úgy faltam az oldalakat az elején. A második felében sem változott ugyan az olvasmányossága, de nekem a nyomozás és a befejezés egyáltalán nem tetszett. Amúgy a főszereplőnő beszédstílusa volt az egyik legjobb dolog a könyvben: újdonság volt, hogy egy könyvben így beszéljen valaki, de tulajdonképpen telitalálat volt a történethez.

Gordon Reece: Megtorlás

Nos, meg kell mondjam, elég érdekes könyv volt ez. Nem volt semmilyen elképzelésem, hogy milyen is lesz a könyv, így hát csalódni sem tudtam benne. De azért elég vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Az eleje számomra egyértelműen jóval érdekesebb volt. Amit az egykori barátnői csináltak a lánnyal az iskolában, egyszerűen borzasztóak voltak, pedig engem nem nagyon tudnak már meglepni az emberek a viselkedésükkel. Mégis maximálisan el tudom képzelni, hogy egyes emberek tényleg így tombolják ki magukat. (Azt mondjuk nem értettem, hogy miért ezzel a külsővel azonosította a gonosszá vált lányokat, mert szerintem pont, hogy nem az ilyen öltözködésű emberek a kegyetlenek.) Aztán amikor az iskolai rész lezárult, még úgy gondoltam, hogy majd valami köze biztosan lesz a későbbiekhez. A végén azonban úgy éreztem, hogy sok kapcsolódási pont nem volt közöttük. Persze meg lehet közelíteni ezt a dolgot abból a szempontból, hogy a rengeteg bántalmazás után nem bírt ki még egy igazságtalanságot saját magával és az életével szemben, és a vele történtek váltottak ki belőle ennyire szélsőséges reakciót, de mégis kicsit erőltetettnek éreztem ezt a változatot.

A könyv második része, a betörés és az elindított eseménysorozat eleinte tetszett, aztán már csak idegesített. Semmi kétségem nincs afelől, hogy egyébként normális emberek is képesek elkövetni ilyen dolgokat, mert sosem lehet tudni, ki miként cselekszik bizonyos szituációkban. Az viszont teljesen más kérdés, hogy utána hogyan birkózik meg a tetteivel. Igazság szerint mind a ketten eléggé hamar túltették magukat azon, hogy embert öltek, és bűntudat soha egyikükben sem merült fel. A lányban egyfajta gyermeki félelem megvolt ugyan (például, hogy a halott feltámad), de valójában egyikük sem a lelkiismeretével küzdött, hanem a lebukás miatt aggódott. Az anya reakcióját még talán meg lehet azzal magyarázni, hogy a gyermekét védi azzal, hogy elrejt minden bűncselekményhez kapcsolódó dolgot, de a lányon konkrétan szociopata jegyek mutatkoznak meg attól, hogy többször is leírja, mennyire élvezi a gyilkolást.

A végkifejletnél nagyon vártam, hogy jön valami váratlan fordulat vagy izgalmas esemény, de semmi. Egyébként is nagyon untam már a könyv második felét, amikor a lány folyamatosan azért nyavalygott, hogy nem tud koncentrálni, és állandóan attól félt, hogy a halott feltámad és/vagy eljön értük a rendőrség. Ezek után arra számítottam, hogy lesz még valami extra a végén, de amiből még lehetett is volna ilyen, azt is hagyták veszni. Leginkább semmilyen volt a lezárása.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de engem főleg az eleje kötött le. Még a többi résszel sem volt problémám, mert én általában ugyebár egy valódi gyilkos szemszögéből szoktam végigkövetni egy könyvben a gyilkolást, itt viszont egyébként hétköznapi emberek váltak gyilkossá. De egy ponton túl már unalmassá és túlságosan nyafogósság vált az egész. A vége pedig kész vicc volt, annyira nem volt benne semmi izgalom.

Michael Robotham: Altató

Nos… hirtelenjében nem is tudom, mit írjak erről a könyvről. A sorozat minden részét olvastam egy kivételével, így nagyjából tudtam mire számíthatok, és körülbelül olyan is lett.

A történet maga részben érdekes volt, részben viszont túlbonyolított. Érdekelt nagyon, hogy ki lesz végül a tettes, de olyan nehéz és kusza volt az odavezető út, hogy néha már azt sem tudtam ki-kicsoda. Eleinte mindenki létező szereplővel beszélgettek egy kicsit, aztán mindenki elkezdett gyanús lenni, amikor is megint beszélgettek vele, hogy aztán végül kiderüljön, van valami teljesen ártalmatlan magyarázata annak, ami miatt gyanússá vált… És ez így ment folyamatosan, néha belevegyítve a pszichológus magánéletét, amivel természetesen szenvedett… Nem volt rossz, hogy egy másodlagos szálnak ezt is megismerhettük, de az is mintha csak ugyanarról szólt volna: vagy a felesége miatt szenvedett, vagy a betegsége miatt. De amúgy tényleg minden rendben volt vele…

Az viszont tényleg érdekes volt, ahogyan a gyilkos szemszögéből is megismertük az eseményeket, vagy még inkább azt, ami elvezetett idáig az életében. Én például nem jöttem rá, hogy ki az elkövető, de amennyi szereplőt felvonultattak és gyanússá tettek előtte nem is nagyon volt rá esély. Illetve csak annyi, hogy gyakorlatilag a valódi tettes volt az egyetlen, akit nem gyanúsítottak meg korábban… Viszont én hiányoltam némi részletezést még a végén. Oké, hogy addigra elég sok dolgot megtudtunk a múltjáról, az életéről és az indokairól is, és persze tudom, hogy végül meghalt, így már nem nagyon tudta a saját szavaival ténylegesen elmesélni a miérteket, de az, hogy a lezárásban gyakorlatilag egy bekezdésnyi résszel lezárták ezt a szálat, erős túlzás volt. És onnantól csak a pszichológus családja kapott szerepet. És ha már itt tartunk, ez azért elég durva befejezése volt a sorozatnak így a semmiből (illetve csak feltételezem, hogy ez a záró rész)…

Összességében én ezt egy egyszer olvasható könyvnek tartom. A maga nemében érdekes és olvasmányos, bár kissé talán túl lett bonyolítva. Az biztos, hogy a befejezés elég nagyot üt, de ennek semmi köze a könyv történetéhez, sokkal inkább a sorozat szempontjából érdekes.

Dot Hutchison: Pillangók kertje

Nos, ezt a könyvet nagyon el szerettem volna már olvasni, elég magas elvárásaim voltak vele kapcsolatban. Pontosan én sem tudom, hogy miért, egyszerűen csak a fülszöveg alapján úgy gondoltam, hogy ez egy nekem való könyv lesz, és biztosan imádni fogom. De sajnos ez nem jött be… Messze nem ez volt a legnagyobb csalódást életemben, mégis valami másra számítottam…

A történet tulajdonképpen olyan volt, amilyenre számítottam, bár azért néha felmerült bennem, hogy elég beteg ötlet volt ilyet kitalálni. De a nem normális részem ugyebár pontosan az ilyen dolgokat szereti, szóval ezzel nem volt probléma. Még a kivitelezéssel sem abból a szempontból, hogy tetszett, hogy az egészet az egyik áldozat szemszögéből követhettük végig. Őszintén szólva nekem nem igazán tetszett az FBI-os vonal, hogy néha visszatértünk a jelenben játszódó kihallgatásra, sokkal jobban élveztem, amikor a lány mesélt. És valahogy néha mintha meg is akasztotta volna a történetet a jelenbe ugrálás… Szerintem ezt máshogyan jobb lett volna tagolni, de ez még nem tűnt olyan nagy problémának.

Ami viszont igen, az a túlbonyolítás volt. Egyértelmű, hogy már maga az alaptörténet is kellően beteg volt, önmagában bőven megállta a helyét. Mégsem lett ennyiben hagyva, hanem folyamatosan belevittek egy-egy újabb szálat, újabb beteges dolgot, amitől egy idő után már zsúfolttá, bonyolulttá vált. Számomra például ezek a feleslegek zavaróak voltak, egyértelműen tönkretették az egyébként remeknek induló történetet.

Mindemellett azért számomra voltak benne egyéb hiányosságok is. Például az elkövető valódi indítékáról nem tudtunk meg semmit. Kaptunk valami idióta félmagyarázatot, de az egyszerűen nem fedte le, hogy miért válik valaki ilyenné. Főleg, hogy ha csak az alapokat vesszük, akkor is egy nagyon durva sorozatgyilkosról van szó, és nekem, aki elég sok ilyen könyvet olvas, illetve filmet és sorozatot néz, nagyon hiányzott a tettesről némi információ. A családjáról meg még inkább, mert őket még annyira sem lehetett elhelyezni sehova.

Ugyanígy nem tudtam mit kezdeni magával a helyszínnel sem… Az elején valahogy túllendültem ezen a problémán, és megoldottam, hogy a képzeletemben logikus és egyáltalán kivitelezhető helyszín jelenjen meg. A végén viszont már nem tudtam elvonatkoztatni attól a kérdéstől, hogy „most akkor, hogy is van ez?” Mert bár nem nagyon értek a növényekhez és az üvegházakhoz, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ez valóban megvalósítható…

A végkifejlet szintén a hagyott némi kívánnivalót maga után… Ott mondjuk kicsit megértettem, hogy miért volt szükség a kihallgatós vonalra is, mert a végét tényleg elég jól lezárták ebből a szempontból. Viszont én valami nagyon nagyot ütő fináléra számítottam, amikor valami olyan derül ki, amitől leesik az állam. És végül tényleg olyan fordulat következett be, amire nem igazán lehetett szerintem számítani, de egyáltalán nem volt ütős. Egyértelműen hiányérzetem volt még utána. Ennyi bonyolítás után azért többet vártam volna…

Összességében azt biztosan leszögezhetjük, hogy elég beteg a könyv témája, ami nálam például pozitívum. De sajnos ezt jobban is meg lehetett volna valósítani. Mintha a szerző minden elképzelhető szörnyűséget bele akart volna sűríteni egyetlen történetbe. Kevesebb extra beteg dologgal is jó –vagy éppenséggel jobb- lehetett volna a könyv. Tetszett, de sajnos csalódtam is.

Lars Kepler: A hipnotizőr

Nos... nem is tudom, hol kezdjem az értékelésemet ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is, az elején nem gondoltam volna, hogy valaha is a végére fogok érni. És bár alapszabály nálam, hogy könyvet nem hagyunk félbe, az első néhány fejezet után olyan erős késztetést éreztem arra, hogy félrerakjam (talán örökre), hogy majdnem megszegtem a saját szabályomat. Végül mégsem tettem, és kicsit hősnek is éreztem magam emiatt. Ugyanis ennél idegesítőbb könyvet régen olvastam. Azért a legtöbbnél vannak negatívumok és hasonlók, nyilván nem nyerheti el a tetszésemet az összes, de ezzel nagyon megszenvedtem...

Még a történettel nem is lett volna akkor probléma, bár az, ahogyan elindultunk és ahová végül kilyukadtunk, mennyire nem illlet nekem össze, az is említést érdemel. A végén komolyan emlékeztetni kellett már magamat arra, hogy mi is volt a könyv elején, honnan is indultunk el valójában. És hogy végül mi lett a vége, hogyan alakult a történet, az nagyon durva. Mármint érthetőek az összesfüggések, nem is ezzel van a probléma, egyszerűen csak tényleg olyan volt, mintha egy teljesen lényegtelen dologtól indultunk volna el, és csak a könyv fele után bontakozott ki a tényleges cselekmény. Merthogy igazából ott indult be a történet. Bár az addigra kialakult véleményemet már semmi sem tudta befolyásolni... legalábbis pozitív irányban semmiképp. De egyébként valóban a tíz évvel korábbi események követésekor kicsit úgy éreztem, hogy na, talán most akkor történik benne valami kevésbé unalmas is. Ami azért vicces, mert egyébként mindig volt benne valami fordulat, csak a töltelékrészek tették iszonyúan unalmassá és vontatottá. Részemről körülbelül a könyv felét meg lehetett volna spórolni, és úgy jártunk volna a legjobban... Egyébként pedig a visszatekintés után megint ugyanott lyukadtunk ki, megint minden vontatott volt, és megint azt hittem, sosem lesz vége.

És akkor most megejteném azoknak a bizonyos negatívumoknak a felsorolását... Az, hogy ez a regény is tele volt felesleges leírásokkal, lényegtelen részletek hosszas ecsetelésével, egyes jelenetek folyamatos és többszöri ismétlésével, már komolyan szinte említést sem érdemel. Ugyanis ezek számtalan könyvnél előfordulnak. Ettől még nem viselem őket jobban, de azért segít, ha amúgy jó az adott regény. Itt azonban szinte ez számított a legkisebb rossznak... Ami nagyon hamar feltűnt, és nagyon hamar idegesíteni is kezdett, az végül is összefügg az előbb említett ismételgetéssel. Csakhogy ez leginkább abban tűnt fel, hogy a szereplők gyakorlatilag állandóan üvöltöztek/kiabálta/ordítoztak egymással. Még akkor is, ha ezt semmi sem indokolta. Szerintem az egész éves olvasmányaiban nem találkoztam ennyiszer az előbb említett szavakkal (több szinonímát a könyv nem említ, főleg az üvöltözés volt kiemelve). Mintha senki nem tudott volna civilizáltan beszélgetni, vagy mondjuk egyáltalán ismerni ezt a kifejezést. Mindegy volt, hogy családtagok, idegenek, felnőttek vagy gyerekek, előbb-utóbb (inkább előbb) valaki vagy mindenki ordítozott egymással. Ami azért szerintem egy picit indokolatlan... Ezzel ellensúlyban pedig volt néhány oldal, fejezet, ahol pedig folyamatosan mosolyogtak az emberek... Aztán ez megszűnt ugyan, de akkor, ott nagyon feltűnő volt... És ami még rettenetesen zavart, hogy minden egyes szereplő gyakorlatilag tökéletesen idiótának, gyengeelméjűnek volt beállítva. Hiába nem voltak azok -legalábbis a legtöbbje-, annyira bugyuta, értelmetlen mondatokat adtak a szájukba, olyan lehetetlenük viselkedtek, mintha ez annak a népnek vagy egy zárt közösségnek a sajátja lenne. Egyáltalán nem akarom degradálni a svédeket, de tény, hogy a szereplők rettentő idióták voltak.

A végkifejletnél én már nem nagyon lepődtem meg semmin, és leginkább csak vártam már, hogy vége legyen. Ha jobban belegondolok, érdekes volt a történetvezetés, hogy honnan indultunk, és hova jutottunk, csak sajnos nem lett valami jól kivitelezve.

Összességében nagyon nagy fejtörést okoz, hogy mit kezdjek ezzel a sorozat következő részeivel. Hiába szoktam meg a végére, hiába tudtam már jobban haladni vele, mint az elején, egyszerűen nem tudom, hogy leszek képes rávenni magam, hogy belekezdjek a második részbe. Vagy hogy egyáltalán meg bírom-e majd venni... Rettentően elbizonytalanított, pedig sorozatok esetében azért általában szoktam esélyt adni a többi kötetnek is... Amúgy szerintem egy elég vontatott történet volt, amúgy érdekesnek mondható cselekménnyel. De a felsorolt negatívumok minden érdekességet elvontak belőle.

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nos, azt már a fülszöveg alapján tudni lehetett, hogy ez nem egy vidám könyv lesz. Amelyik történetben –legyen szó akár filmről, akár könyvről, hogy a való életet már ne is említsük- szerepel gyerek, főleg, ha azzal valami negatív történik, ott egészen biztos, hogy nagy érzelmeket várnak az embertől. Belőlem általában csak szemforgatást váltanak ki, mert bár értem én, hogy rossz az adott dolog, de ha filmben vagy könyvben kell az ilyesmit megjeleníteni, akkor egészen biztosan túlzásba viszik a dolgot. Olyannyira, hogy érzékenyebb lelkű emberek valószínűleg a csuklójukat nyiszatolnák a végére… Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de én például nagyon nem szeretem, ha ennyire szenvedősre és érzelgősre van megcsinálva a történet. És amikor belekezdtem ebbe a könyvbe, eszembe is jutott, hogy vajon mi vett rá arra, hogy elolvassak egy olyan könyvet, ami gyakorlatilag garantálja a szenvedést.

Végül azonban csak az eleje volt idegesítő. Ott viszont tényleg folyamatosan az jutott eszembe, hogy miért akartam én ezt elolvasni, amikor tudom, hogy a nő végig túlzásba fogja vinni a szenvedést. Persze megértettem, biztosan szörnyű lehet ezt átélni, de a végére már ő is kezdte belátni, hogy az ismerőseinek talán igaza van abban, hogy túlságosan átadta magát a fájdalomnak. Ez azért számomra egészen pozitívnak hatott. Ennek ellenére azért végig ugyanazok a gondolatok és érzések ismétlődtek a nőben, ami viszont elég zavaró volt egy idő után. Jó, az elején tényleg másról sem szólt a cselekmény, csak arról, hogy mennyire szenvedett és szenved még most is, fogalma sincs mit csináljon, és úgy egyáltalán csak sodródik az életben. Kellett legalább a fele a könyvnek ahhoz, hogy ténylegesen beinduljon a történet, és végre érdekelni kezdjen a végkifejlet. Nem mondom, hogy minden részlet pontosan ugyanannyira megmaradt, és talán egy-két részt még értelmetlennek is mondanék, de így lett tipikus a történet, már ha összeesküvésekről van szó, mert ebben azért a főszereplőnő talált párat, még ha nem is volt mindegyik helytálló.

A végkifejlettel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Először is részemről teljesen követhető és kerek lett a vége, nem maradtak bennem kérdések utána. Nem hiszem, hogy bárki rájött volna, hogy valójában mi állt a történet hátterében, bár talán a személy nem okozott akkora meglepetést. Viszont a könyv tényleges befejezése, vagyis az utolsó két oldal szerintem nagyot ütött. Kellően beteg, kellően váratlan és kellően idegesítő, hogy ennyire nyitva hagynak valamit, amiről ugyanakkor pontosan tudni lehet, hogy mi lesz belőle… Nagyon tetszett.

Összességében azok után, hogy átszenvedtem magam az elején, ami főleg a nyafogásról és a semmittevésről vagy éppen az összeesküvés-elméletek gyártásáról szólt –a nő szempontjából- egészen izgalmas lett a cselekmény. Kíváncsi voltam, hogyan alakul a történet, mi áll a dolgok hátterében. A vége viszont totálisan megvett. Egyértelmű, hogy az a legjobb az egész könyvben.

Greg Iles: Harmadik fokozat

ralNos, nem is tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Több kötetét is olvastam már az írónak, és általánosságban vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban. Volt olyan, ami nagyon tetszett, de olyan is, ami szerintem túl hosszúra lett nyújtva. Ebben az esetben sajnos inkább az utóbbi vélemény volt meghatározó…

A történet maga tulajdonképpen nem volt rossz, bár a fülszövegből sejteni lehetett, hogy ez gyakorlatilag egyhelyszínes könyv lesz. Ez így persze nem teljesen igaz, hiszen több szálon futott a cselekmény, ami több helyszínt eredményezett, de általánosságban a sztori fővonala egyetlen helyszínre korlátozódott. Eleinte úgy gondoltam, hogy a szereplők is az elején megemlítettek lesznek majd, de a végére valahogy egyre több embert vontak be a cselekménybe. Azt nem tudnám megmondani, hogy valóban szükség volt-e mindegyikükre, de igazából nem éreztem őket feleslegesnek sem.

Egyébként a fő cselekményszállal kapcsolatban elég vegyes érzéseim voltak. Nem volt rossz, és igazából rendesen ki is lett dolgozva, de mégsem volt az igazi. Az elején kicsit lassabban haladtam vele, nem is tudtam elképzelni, hogy még mi fog történni a könyv második felében. Féltem, hogy csak ugyanazok a dolgok lesznek ismételve, és ez egy kicsit be is jött. Bár mindig volt valami plusz történés, az alap mégis ugyanaz volt: a nő próbál kijutni a házból, mentve a gyerekeit, a férfi pedig folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, miközben úgy viselkedik, mint egy őrült, de néha azért elfilozofálgat… Bár a második felét valahogy már gyorsabban olvastam, inkább az csak játszott ebben szerepet, hogy kíváncsi voltam a végkifejletre. A többi részen inkább csak túl akartam esni. Egyébként ha össze kellene hasonlítani a könyv különböző részeit, leginkább a középső harmadot tudnám kiemelni. Az eleje nehézkesen indult, túl sok minden volt belesűrítve, a vége pedig unalmas volt a rendőrség bevonása után. A közepén legalább még fokozatosan derültek ki dolgok, több vonalon is, még ha olykor voltak is benne ismétlődések.

A befejezés amúgy szintén nem tetszett. Nem is nagyon tudtam megtippelni, hogy milyen végkifejlete lesz végül, de ugyanakkor számítani lehetett valami ilyesmire. Nem is ezzel volt a probléma, csak egyszerűen a túlságosan elnyújtott családi dráma, majd a szintén túl hosszúra nyúlt „túszmentő-akció” után nagyon gyors volt a lezárás. Az epilógus is olyan esetlen volt, pedig tulajdonképpen megfelelően le lett zárva. Mégis úgy gondolom, hogy elfért volna ott még egy-két oldal (főleg, ha előtte jó néhányat megspórolnak a felesleges részekkel és ismétlésekkel)…

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, amiben van ugyan néhány meglepőnek nevezhető fordulat, de összességében szerintem kiszámítható. A férfi és a nő szenvedését én már az elején soknak éreztem, annyira ugyanarról beszéltek állandóan (legyen szó akár párbeszédről, akár egy belső monológról). Értettem a nehezen orvosolható problémájukat, de akkor is idegesítőek voltak egy idő után.

M.J. Arlidge: Bújócska

Nos, ennek a sorozatnak a könyveiben valahogy sosem kell csalódnom. Már legalábbis ami az olvasás gyorsaságát illeti. Amint van alkalmam olvasni, csak úgy peregnek a lapok az ujjaim között, szinte fel sem tűnik, hogy mennyit haladok vele. Ebben mondjuk valószínűleg nagy segítség, hogy rengeteg fejezet van benne, gyakorlatilag a leghosszabb fejezet talán ha négy-öt oldalt kitesz. Volt olyan kötet már, amiben zavaró volt, de itt annyira nem. Mert most tényleg egymás mellett zajlottak az események, és jó volt folyamatosan végigkövetni mindegyiket.

A történet most sem volt egy leányálom, bár azért a korábbi brutalitásokhoz nem ért fel. Valahogy most úgy éreztem, hogy inkább a börtönélet volt hangsúlyom, bár megjegyezném, hogy ezt nagyon jól sikerült ábrázolni. Mivel szerencsére nem ismerem behatóan a börtönök működését és az ott élőket, számomra elég hatásos volt a bemutatása.  Nyilván ez nem egy ismeretterjesztő könyv, de egy krimihez mérten szerintem teljesítette azt a feladatát, hogy megmutassa, hogyan zajlik odabent az élet… Tetszett az is, hogy tényleg senkit nem kíméltek benne. Két dolog volt azonban, ami nekem kicsit zavaró volt. Egyrészt néha kicsit esetlenek voltak benne a párbeszédek, valamint néhányszor olyan érzésem volt, mintha ismétlést olvasnék egy-egy jelenetről. Másrészt pedig valahogy furcsa volt az idő múlása. A tényleges cselekmény gyakorlatilag egy fél hét alatt játszódott, de néha voltak benne olyan utalások, amikből én azt gondoltam volna, hogy több nap is eltelt közben. Néha furcsának tűnt, hogy valójában mennyi idő telt el.

A végkifejlet egyébként meglepett, én is másra tippeltem a gyilkos kilétét illetően –bár nem annyiszor, mint a főszereplőnő, aki gyakorlatilag már mindenkit meggyanúsított a könyv végére. Nekem egyetlen tippem volt, de persze nem jött be. Aminek azért örülök, mert ezzel megint nem kellett csalódnom a könyvben.

Összességében hozta az előzőek színvonalát, bár az elsőhöz egyik sem ért fel eddig. Izgalmas és nagyon olvasmányos. A börtönélet bemutatása miatt most még érdekesnek is mondható. Emiatt most kicsit kizökkentünk a megszokott eseményekből, mivel eddig mindegyik résznél megismétlődtek ugyanazok a jelenetek, ami egy idő után, azért már unalmas tud lenni. De itt szinte mindegyik megszokott szereplő kimozdult a komfortzónájából, ami sokat javított a könyvön.

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nos… azt hiszem, elég régen kezdtem hozzá ennyire nehezen egy értékeléshez. Ezzel most maximálisan így vagyok. Tulajdonképpen azt mondhatnám erről a könyvről, hogy értékelhetetlen, de szerencsére ezt abszolút nem negatív értelemben gondolom. Egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy mit is lehetne róla írni.

A borítókon, illetve az első oldalakon található kiragadott vélemények általában nálam egyáltalán nem szokták lefedni a saját véleményemet. Ebben az esetben viszont maximálisan egyet tudok érteni a borítón található gondolattal… Pedig én aztán nem vagyok finom lélek, kifejezetten szeretem a brutális könyveket, de ez tényleg szétszedi az embert. Nem azt mondom, hogy álmatlan éjszakákat fog okozni vagy, hogy összetörtem volna lelkileg, de igenis volt egy olyan hangulata és cselekménye, ami azért picit leülteti az embert.

Korábban akadt pár olyan könyv, amiknek a véleményezése során megemlítettem a zavaró tényezők között, hogy annyira negatív hangulata volt, hogy konkrétan szerintem bárkit képes lehozni az életről. Nos, ez a könyv is maximálisan negatív dolgokkal dolgozik, hiszen valóban nem történt benne semmi jó vagy akár kicsit is kellemes. Minden egyes eseményről kiderült, hogy van valami sötét oldala is. Itt azonban ez annyira illet az egész könyvhöz, hogy nem volt számomra zavaró. Végig érezni lehetett, hogy ez bizony nem az a könyv. Itt nemhogy boldog befejezés nem lesz, de semmiféle boldog vagy kellemes dolog nem kerül még a történet közelébe sem. Tulajdonképpen bármiféle pozitív apróság inkább csak meglepetést okozott volna…

A szereplőkre és a történetre nem is tudom, hogy kitérjek-e… Nyilván elcseszett minden egyes szereplője, viszont valahol mindegyiküket meg is lehet érteni. Talán ez szedi szét legjobban az embert az olvasása közben: nyilván elítélendő, amit csinálnak, valahol viszont mindannyiuknál vissza lehet vezetni a viselkedésüket különböző dolgokra. A gyerekeknek gyakorlatilag esélyük sem volt arra, hogy valaha is normális életet éljenek. A szülők hozzáállása már sokkal inkább megkérdőjelezhetők, hiszen a viszontagságaik ellenére még lehettek volna normális emberek… Valószínűleg nehezen eldönthető erkölcsi fejtegetésbe lehetne bonyolódni arról, hogy most akkor itt kik a valódi áldozatok, lehet-e sajnálatot érezni a gyilkosok iránt. Én ilyenekbe most nem megyek bele, de azért érdekes felvetés.

A végkifejlet… nos az sem okozott szerintem senkinek különösebb meglepetést. Végig tudni lehetett, hogy ebből bizony nem lesz happy end, és az utolsó fejezetekkel rendesen rá is tettek még pár lapáttal erre. Feszültség volt benne bőven. Egyszer felsejlett előttem, hogy talán nem a teljes stáblista halálával fog végződni a történet, de aztán arra gondoltam, hogy érdemes-e bárkinek túlélni mindezt… Ismét egy olyan morális kérdés, amibe most nem kezdek bele. A történet lezárása, vagyis az utolsó mondat egyébként szintén kettős érzést váltott ki belőlem: először azt kérdeztem, hogy most akkor komolyan ennyi a vége? Aztán elolvastam még párszor az utolsó pár sort, és rá kellett jönnöm, hogy ez így a jó. Így is tökéletesen érthető, hogy mi a vége. (Azért nem mondom, hogy nem olvastam volna még egy epilógust, mondjuk egy rendőrségi közleménnyel vagy egy újságcikkel, amiben felfedezik a gyilkosságokat, de ez már csak az én ötletem, ettől még nincs hiányérzetem).

Összességében egy nagyon komor történet, ennyi biztos. Aki nem bírja a vért vagy a lelkileg sérült embereket, az bele se kezdjen. Nem mondom, hogy minden egyes része ugyanolyan érdekes volt, de igenis voltak benne izgalmas részek, amikor alig akartam letenni a könyvet, hogy minél hamarabb megtudjam a folytatást. Elég hamar a végére is értem, szinte olvastatta magát. Talán a közepe kicsit unalmasabb, ott nemigen történt semmi, inkább csak a múltbeli dolgok lettek felelevenítve, illetve egészében véve talán kicsit sok ismétlődés volt benne, a fogalmazást és eseményeket tekintve, de amúgy élvezhető volt.

Max Allan Collins: Floridai ámokfutás

Nos, sajnos azt kell megállapítanom, hogy egyre kevésbé tudnak lekötni ezek, a helyszínelős sorozatokból készült könyvek… Az elején még egészen lelkes voltam, bár azt mindig is beláttam, hogy nagyon a sorozatra alapoz. Viszont most már kezdem úgy érezni, hogy ezeket a könyveket tényleg csak azért adták ki, hogy még több pénzt szedhessenek be a rajongóktól, mert ezek a kötetek önmagukban szinte értékelhetetlenek lennének… Elnagyoltak a szereplők, ehhez képest pedig túlságosan részletezve vannak más apróságok. Ugyanazok a mondatok ismétlődnek, ráadásul már-már bugyuta a szöveg, mintha egy gyengeelméjűnek próbálnának magyarázni valamit. Ehhez képest viszont más részletek pedig túlságosan szakmaiak. Egyszerűen furán van összerakva a könyv.

A történet egyébként nem lett volna rossz, egészen el tudtam képzelni tévében nézett sorozatként. De a végére valahogy kezdett kuszává válni. Ezt lehetséges, hogy amiatt is éreztem így, mert elég nagy megszakításokkal tudtam csak haladni vele –bár igazából néha egyszerűen nem is volt kedvem folytatni. Mindenesetre a történet ugyan követhető maradt, mégis annyi ismétlés és visszautalás volt benne, ami erősen feleslegesnek bizonyult, és csak értelmetlenül bonyolította az egészet…

A szereplőkre nem is nagyon tudok kitérni. Vagy részletekbe menően ki volt elemezve valaki, vagy tökéletesen értelmetlen információkat és adatokat kaptunk róluk. Néhány mondat már szinte nevetségesnek tűnt. Ez igazából az egész könyvre jellemző. Konkrétan találtam benne olyan mondatokat, amik minimális eltéréssel ismétlődtek meg a könyv különböző pontjai. Nem tudom, mennyire gyakorlatlan olvasónak kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel valakinek…

A végkifejlet nyilván valahol borítékolható volt, de azért még volt benne váratlan fordulat is, ami azért nem volt rossz…

Összességében nem tudom eldönteni, hogy tényleg egyre kevésbé tudom értékelni e sorozat alapján készült könyveket vagy csak a nem annyira jókat olvasom, de amiket itt most leírtam, az szinte az összesre igaz volt eddig. Lehet, hogy most csak jobban feltűnt, de lehet, hogy tényleg itt erősebben jelentkeztek a negatívumok. Mindenesetre a történet nem lett volna rossz, de a folyamatos jelenet –és mondatismétlődések, meg a felesleges bonyolítások nem tettek jót neki…