Iny Lorentz: A fehér csillag

Nos, az egészen biztos, hogy ennek a könyvnek az elolvasásával sokkal többet megtudtam Amerika, illetve főleg Texas történelméről, mint amennyit valaha is tudni akartam… Csalódást okozott még az első részhez képest is, az írónő másik könyvsorozatához képest pedig aztán főleg… Félelmetesen unalmas volt…

A története gyakorlatilag Texas története volt. Nyilvánvaló, hogy egy történelmi regénynél nélkülözhetetlen, hogy belelássunk az adott terület, ország történelmébe, de ez itt igazából olyan volt, mintha Texas történelemkönyvét megpróbálták volna regényessé tenni. Egyértelműen sokkal nagyobb százalékot tett ki a történelem rész a regényhez képest. Pedig amúgy még érdekes is lehetett volna, de valószínűleg jó, ha százötven oldal maradt volna, ha a felesleges történelmi meséléseket kivesszük belőle. És tulajdonképpen utólag belegondolva ebben nem is volt normális történet. Annyira az állam –valamilyen szinten- megalakulásáról szólt az egész, hogy emberi történet alig maradt benne. Persze történt egy s más, de ezek szinte elvesztek a sok történelmi rész között.

Ráadásul ugyebár ennek a sorozatnak állandó főszereplői vannak, akiknek tulajdonképpen az élete lesz –gondolom- elmesélve ezekben a könyvekben. Itt egyrészt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi idő telt el a cselekmény során; illetve körülbelül három mondatban össze lehetne foglalni, hogy mi történt velük. Arra meg már ki sem térek, hogy mennyire irreális, hogy egy két főszereplős könyvsorozat második részében meghal az egyik… Oké, váratlan fordulatnak remek ugyan, de azért beletelt néhány másodpercbe, míg felfogtam, hogy most ez komolyan így gondolták-e…

Az is elég furcsa volt számomra, hogy bár a szereplők (főbb és mellék egyaránt) bemutatása nem volt hiányos, utána, lezárásként nem sok szót ejtettek róluk. Akik meghaltak, szinte mindegyikük egy-egy mondattal el lett intézve, esetleg még később visszatértek rájuk ugyanekkora terjedelemben. A főszereplő pedig konkrétan nevetséges volt, ahogy „vívódott”, hogy bár nagyon szerette a párját, hát ugyebár nagyon találnia kéne valakit a helyére… Bár hiányosak az ismereteim erről a korszakról, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ezt ennyivel el tudták intézni… Ő meg aztán főleg, ha a rész befejezését vesszük…

A végkifejlet igazából természetesen nem volt nagy szám. Egyrészt mert egy történelemkönyvnek ritkán van befejezése, másrészt pedig mivel egy sorozat részéről van szó, nyilván csak egyfajta lezárást kapott, ami után majd elindulhat egy következő történet.

Összességében nagyon megszenvedtem ezzel a könyvvel. Nincs is sok időm olvasni, de ezzel maximum akkor tudtam volna gyorsan haladni, ha kényszerítenek rá. Már az első résznél éreztem, hogy talán ez nem lesz olyan jó, mint az írónő másik sorozata, de az a rész legalább még érdekes, és valamennyire eseménydús volt. Ez azonban csak hihetetlenül unalmas. Néha olyan érzésem volt, mintha egy végtelenített könyvet olvasnék, amiben folyton nagyjából ugyanazok a dolgok történnek, ugyanazokkal a mondatokkal leírva…

Michael Robotham: Élet vagy halál

Nos… ez egy igencsak furcsa könyv volt számomra. Lehetséges, hogy ez a vélemény némiképpen annak is köszönhető, hogy mostantól az eddiginél kevesebb időm lesz olvasni, így ezzel is elég lassan tudtam csak haladni. De azért így is tudtam követni, csak valószínűleg kicsit tagoltabbá vált, ami olykor zavaró lehet. Egyébként inkább a tartalom miatt éreztem kicsit furcsának.

A történettel nem volt különösebb probléma, bár mielőtt hozzákezdtem volna, csak nagy vonalakban olvastam át a fülszöveget. Így utólag visszaolvasva, nem vesztettem semmit. Egyébként pedig valószínűleg nem kezdtem volna bele ebbe a könyvbe, ha nem egy olyan író könyve, akitől már olvastam jó néhány kötetet. De sajnos ez most annyira nem jött be. Igazság szerint nekem kicsit vontatott és néha kusza is volt a cselekmény. Fejezeteken belül ugráltak, néha hirtelen azt sem tudtam, hogy a múltban vagy a jelenben vagyunk-e éppen. A szereplőkkel sem nagyon tudtam mit kezdeni, mindenki nagyon furának tűnt, akár FBI-ügynök, akár egy jelentéktelen mellékszereplő, akár a főszereplő volt az illető. Lehetséges, hogy a szakaszos olvasás miatt, de néha nem értettem, hogy most ki és hogyan került a képbe. Valamilyen szinten ki lehetett következtetni, de akkor is zavaró volt, hogy nincsenek konkrétumok.

Egyébként, ha már az előbb említettem a szereplőket, akkor nagy általánosságban annyit biztosan el lehet róluk mondani, hogy egyikük sem volt egy megkedvelhető karakter. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért éreztem őket furcsának, egyszerűen csak a viselkedésük, a gondolkodásuk néha nem tűnt túl ésszerűnek. De a főszereplőt mindenképpen kiemelném, ugyanis elég régen olvastam olyan könyvet, amiben sajnáltam volna egy szereplőt. Főleg ennyire. És nem is konkrétan azokért a dolgokért, amik történtek vele az egyébként nem túlságosan hosszú élete során, hanem inkább úgy összességében, az egészért. Annyira nyomorult volt végig, annyira átjött a lapokon keresztül a szenvedése, hogy tényleg elkezdtem sajnálni. Mondjuk ez nálam valahogy inkább negatívumként jelentkezett, mert annyira szerencsétlen és elcseszett volt. Főleg az okok miatt, mert valahogy kicsit képtelenségnek tűnt, hogy ilyen indokok és események hatására lett ilyen. Bár ez is inkább csak azért volt valószínűleg, mert valójában semmi pozitív dolog nem történt ebben a könyvben. Az első oldaltól az utolsóig átjárta egyfajta szenvedés, ami már az elején is kellően érzékelhető volt, de a végére teljesedett ki teljesen.

A végkifejlet nagy meglepetéseket nem tartogatott. Jóval korábban össze lehetett illeszteni szinte az egész történetet. Sőt, olyan dolgot, amit egyébként gondolom, hatalmas fordulatként akartak beállítani, már majdnem a legelején, egy kétsoros párbeszédből tökéletesen ki lehetett következtetni… Úgyhogy igazság szerint számomra nagyon minimális számú fordulat volt benne. Egyébként pedig -lehet, hogy csak én nem koncentráltam eléggé- de szerintem a végén maradt elvarratlan szál és megválaszolatlan kérdés...

Összességében hiába zajlanak benne azért majdnem folyamatosan az események, mégsem lehet egy pörgős könyvnek nevezni. Valamennyire izgalmas (nagyon minimálisan), de azért nem rágja le tőle az ember a körmét, pedig akciójelent azért akad benne. Nekem annyira nem jött be.

Iny Lorentz: A remény földjén

Nos, bevallom kicsit csalódást okozott ez a könyv az írónő másik sorozatához képest. Mivel annak eddig mindkét részét szerettem, szívesen vágtam bele ebbe a sorozatba is, de sajnos nem tudta annyira elnyerni a tetszésemet…

Már maga a történet sem kötött le annyira, a másik sorozat kötetei sokkal izgalmasabbak és érthetőbbek voltak. Itt a történelmi részeket egyáltalán nem vitték túlzásba, csak az elején kaptunk néhány oldalnyit belőle. Viszont ezáltal sokkal kevésbé tudtam elhelyezni a korban, mivel régen voltak már a történelemórák. Ráadásul a társadalmi helyzetről és hasonlókról is csak az utószóban ejtettek néhány szót, ami nagyon kevés volt. Nyilván nem túl élvezetes száraz történelmi tényeket olvasni egy regényben, de ha egy ilyen meghatározó korban játszódik, akkor bizony elengedhetetlen némi háttér-információ. Ezek nélkül csak lógott a levegőben az egész.

A cselekmény idősíkjában való ugrálás sem nyerte el a tetszésemet. Természetesen nem azt vártam, hogy a főszereplők teljes felnőtté válását évekre lebontva követhetjük végig, de akkor is túl nagyok voltak az időbeli váltások. Bár legalább mindig az első néhány mondatban kiderült, hogy pontosan mennyi idő is telt el az előző eseményekhez képest. A nagy ugrásokhoz képest egyes részek viszont túlságosan aprólékosan lettek kidolgozva. Olyan volt, mintha egy nagy történetet csak összefoglalóan akartak volna megírni, de néhány apróságot azért megemlítettek volna közben. Ettől nem tűnt túlságosan összeszedettnek. Az elejéhez képest pedig az utolsó harmad pedig nevetségesen részletesen lett leírva. Teljesen feleslegesen lettek részletezve egyes jelenetek, bőven kevesebbel is meg lehetett volna oldani…

A szereplőkkel kapcsolatban sem tudnék nagyon mit kiemelni. Mivel konkrétan csak egyetlen esemény (a napóleoni háborúk befejezése) volt kiemelve a történetben, mindent ehhez kellett viszonyítani. Ami viszont nem ment könnyen. Nagyon nagy szükség lett volna az akkori társadalom és az emberek helyzetének felvázolására, mert így nem tudtam mit kezdeni a viselkedésükkel és szokásaikkal. A két főszereplő szintén nem mozgatott meg bennem túl sok mindent. Teljesen semlegesek voltak, és néha már olyan volt, mintha nem is lenne önálló személyiségük. Ez főleg a nőre volt igaz, aki a végére már eléggé idegesített. Mindig is mások iránymutatásai után ment, nem voltak önálló tettei vagy gondolatai.

A befejezése valószínűleg nem igazán tetszett volna, ha nem tudom, hogy van folytatás. Valamelyest le lett zárva ez a rész is, de azért nyitva hagyott jó néhány dolgot. Bár én néhány gondolatot még olvastam volna arról, hogy mik történtek a kastélyban, miután elhagyták, de gondolom ez nem tartozott a történethez…

Összességében szerintem elég gyenge mű lett az írónő másik könyvsorozatához képest. Az egész írás sokkal rosszabb, rengeteg szóismétlés van benne például. Meg kell hagyni olvasmányos is valamennyire, egész gyorsan lehet vele haladni, de mivel történelmi regény jellege ellenére alig van benne történelem, nem okoz gondot az olvasása. Ugyanakkor izgalmasnak nem mondható, de talán még érdekesnek se. A felsorolt negatívumok sokat elvesznek az élvezhetőségéből. Azért adok esélyt a következő részeinek is majd.

Lesley Pearse: A múlt nyomában

Nos, lényegében az írónő hozta a megszokott formáját, egy kicsit azonban mégis valahogy kevésnek éreztem. Bár a hosszú (hatszáz-nyolcszáz oldalas) könyveinél valóban meg szoktam ijedni kicsit, hogy miről fog annyi oldalban írni, valahogy mindig alaptalannak bizonyulnak a félelmeim. Itt viszont bőven elegendő volt az a kicsit több mint négyszáz oldal. Így is voltak benne események és történések, így is kerek történetet kaptunk. Viszont mégsem nyerte el annyira a tetszésemet.

Bevallom, a főszereplőnő egy picikét idegesített. Megszoktam, hogy a szerző összes főhőse egy szenvedő nő, aki minden megpróbáltatáson túlteszi magát, az itteni főhősnő viszont nem is szenvedett annyit, mint ahogyan tették azt mást könyveiben. Egyértelmű volt, hogy keresztül kellett mennie néhány kevésbé kellemes dolgon, de aztán mindig öröm és boldogság volt az élete. Bár ez sem igaz, mert a saját hozzáállása miatt tűnt úgy, mintha szenvedne, pedig nem. Nyilván egyébként a kor és a neveltetés sajátosságai miatt volt olyan, amilyen a személyisége, de ezt a fajta mártíromságot már nem igazán bírtam elviselni. Ráadásul a gyerekkori baráttal történő szenvedése, hogy most akkor szeretik-e egymást vagy sem (pedig mindenki tudhatta, hogy végül úgyis ők jönnek össze) szintén az agyamra ment.

Egyébként nekem kicsit kiszámítható volt az egész történet. Talán egy-két kivételtől eltekintve semmi sem lepett meg benne. Azt persze nem tudtam, hogy mi lesz a gyilkosság megoldása, de nem is igazán gondolkodtam rajta, mert valahogy nem is volt rá mód. Nyilvánvaló volt, hogy úgyis ez lesz a könyv csattanója.

Amúgy a végkifejlet sem tartogatott már semmi különlegeset. Minden kérdésre választ kaptunk, az összes szál el lett varrva, és minden élt boldogan, míg meg nem halt...

Összességében olvasmányos és a maga nemében szórakoztató műnek tartom, de nem ez az írónő legjobban sikerült alkotása. Azért akik szeretik a szerzőt, szerintem csalódni nem fognak benne.

Piers Paul Read: Életben maradtak

Nos, erről a könyvről aztán valóban nehéz véleményt írni, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel, ráadásul nem is akármilyet. Egy tragédiát, amelyről –bevallom- én eddig még nem is hallottam. Ezáltal a könyvről sem, de édesanyám javasolta, hogy olvassam el. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, bár az biztos, hogy értelemszerűen nem egy felemelő olvasmány…

A történetről nyilván nem lehet különösebben mit mondani, hiszen nem egy kitalált valamiről van szó, hanem tényekről. Bár az író által csak másodkézből ismerjük meg a csapat történetét, ez egyáltalán nem hátrány. Úgy gondolom, mindent megtett annak érdekében, hogy minél hitelesebben adja vissza az eseményeket. Az, hogy mennyire lehet átérezni, amiken keresztülmentek, szerintem valamennyire szubjektív, de az biztos, hogy a katasztrófa túlélőin kívül senki sem tudja igazán elképzelni, hogy milyen lehetett átélni ezeket az eseményeket. Őszintén szólva, én egyáltalán nem tudtam –és nem is szerettem volna- a helyükbe képzelni magamat. Ez a tragédia egyértelműen egy olyan dolog, aminél az ember csak akkor tudja biztosan, miként cselekedne, ha ő is részese. De nyilván ezt senki sem szeretné igazán megtudni…

Összességében nagyon hiteles műnek tartom, ami nagyon jól és összeszedetten lett megírva. Érződött rajta, hogy kellő utánajárás és kutatás előzte meg a könyv létrejöttét. Maga az esemény természetesen borzalmas, és elképzelni is nehéz –ha nem egyenesen lehetetlen-, mekkora lelki –és fizikai- erő kellett mindezek túléléséhez.

Jeffrey Archer: Egy tegez nyílvessző

Nos, eddig úgy gondoltam, hogy egy novelláskötetben nemigen lehet csalódni, hiszen annyi történet közül csak van olyan, ami elnyeri az ember tetszését, és végül pozitív irányba billenti a véleményezést. Ez a könyv azonban rácáfolt e feltételezésemre…

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, az biztosan a borzasztó lenne… Az egy dolog, hogy gyakorlatilag egyetlen történet sem tetszett benne, de egyenesen irritálóak, unalmasak és borzalmasak voltak. Nem is nagyon tudom őket csoportokba szedni, mert negatív szempontból szinte egyformák voltak.

A legborzasztóbbak közé tartozott A puccs, amely végtelen hosszúságúnak tűnt, ráadásul semmi extra nem történt még a végén sem; A tökéletes úriember, amit nem is értettem; és A felborult megszokás, ami konkrétan egy nagy baromság volt…

Ezekhez képest elviselhető volt A kínai szobor, Az ebéd, Az első csoda, A magyar professzor és az Elvi kérdés, amelyekkel leginkább csak nem igazán tudtam mit kezdeni. Volt egy nem túl érdekes történetük, amiknek a végén elvileg volt valami csattanója, de nem mindig sikerült feldolgoznom, hogy ez most miért volt annyira lényeges…

És volt néhány, amelyekre még véletlenül sem tudnám azt mondani, hogy tetszett, de a többihez képest egészen tűrhetőek voltak. Ilyen volt az Egyetlen éjszaka, amelynek az erkölcsi oldalát leszámítva, egészen jó csattanója volt; a Henry fiaskója, amelyben maga a helyzet tetszett, illetve a Régi szerelem, aminek bár kicsit morbid vége volt, egyébként egészen szórakoztatónak mondható.

Egyébként a novellák legtöbbjére igaz volt, hogy egy nem túl érdekes történet után kaptunk egy állítólagos fordulatot, amellyel vagy nem tudtam mit kezdeni, hogy ez akkor most miért fontos, vagy egyáltalán nem is értettem…

Összességében én ezt egy kivételesen borzasztó novelláskötetnek tartom, pedig többet is olvastam már az írótól (és még tervezek is a későbbiekben). Nem is tudom eldönteni, hogy itt még kiforratlan volt az írásmódja, vagy mire vezethető vissza a novellák silánysága… Lehet, hogy csak nem én vagyok ezeknek a célközönsége, mindenestre egyiket sem olvasnám soha újra.

Charlotte Rogan: Mentőcsónak

Nos, ebben a könyvben rettentő nagyot csalódtam, még úgy is, hogy nem voltak vele szemben nagy elvárásaim, mivel nem gondoltam, hogy kellene, hogy legyenek… A fülszövegben sejtetett cselekményre számítottam, de sajnos nem megfelelően (mondhatni borzalmasan) lett kidolgozva…

A megpróbáltatásokat egy olyan személy szemszögéből követhettük végig, aki eleinte csak semleges volt számomra, a végén viszont már egyenesen ellenszenves. Idegesített a naivitása, a határozatlansága, a befolyásolhatósága, és úgy egészében az élethez való hozzáállása is. Bár így utólag belegondolva jóformán semmit sem tudnék róla elmondani, mert az elszórt információk alapján sem derült ki róla semmi lényeges, például, hogy milyen döntéseket hozott meg és miért… Ez mondjuk az egész könyvre igaz volt, mivel azon kívül, hogy néha elnagyoltan, néha meg aprólékosan részletezve el lett mesélve a megpróbáltatásuk, semmi sem történt benne. Ezt úgy értem, hogy egy csomó kérdés és rejtély felmerült a történet során, de ezek egyikére sem derült fény. Egyetlen ilyen eset is zavaró lehetne, itt azonban nagyon sok volt belőle (például: miért volt robbanás a hajón, mi lett a férj sorsa, stb.).

Ezen kívül maga a cselekmény is borzasztóan lett felépítve. Ide-oda csapongott az időben, tette mindezt a fejezeteken belül. Így persze nagyon hihető volt, hogy a nem túl szimpatikus szereplő naplóját olvassuk, és ezért mellőz mindenféle logikátlanságot, de ettől még nagyon rossz megoldásnak tartottam, sokszor zavarossá tette az olvasást. Ahogyan a szereplők is, ugyanis egyikük sem volt megfelelően bemutatva, csak néhány részletet közöltek róluk, aztán már jött is a következő. Lehetetlen volt akár csak a legcsekélyebb módon is megjegyezni őket. A viselkedésükről sem sok szó esett, pedig valamiféle jellemábrázolást igazán elkélt volna… Egyébként pedig –gondolom a más kornak köszönhetően- nekem a szereplők viselkedése sem volt hihető. A mostani időkben egészen biztos, hogy sokkal hamarabb egymás ellen fordulnának az emberek, és mindenki csak és kizárólag a saját életéért küzdene, minden egyéb körülményt figyelmen kívül hagyva. (Az más kérdés, hogy nyilván ez okozná nagyon hamar a vesztüket, de nem filozofálgatok…). Nyilván abban a korban még nagyon máshogy viselkedtek és gondolkodtak az emberek, így ezt tulajdonképpen nem tudom hibának felróni.

A végkifejletre nem is nagyon tudok mit írni, nem volt semmi extra benne. Addigra különben is már csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: minél hamarabb a végére érni ennek a hihetetlenül idegesítő és rettenetes könyvnek.

Összességében azt tudnám mondani, hogy kár volt megírni ezt a könyvet. Nyilván nem mindenki vélekedik úgy róla, ahogyan én, mégsem ajánlanám senkinek, mert ezt a témát sokkal érdekesebben is meg lehetett volna fogalmazni.

John Hart: A múlt fogságában

Nos, az egyszer biztos, hogy ebben a könyvben zajlottak az események, bár amennyire emlékszem az írótól korábban olvasott kötetekre, ez nem olyan meglepő. Tulajdonképpen ilyesmire számítottam, bár meg kell mondjam, hogy a fülszöveg nem volt teljesen egyértelmű. De annyi biztos, hogy annál jóval többet kaptunk, mint amennyit ott sejtettek a történetből…

Bár normális tempóban haladtam a könyvel, tehát bizonyos szinten érdekes volt, utólag belegondolva nem minden része tetszett. Legfőképpen azért, mert a végére irtó kusza lett az egész. Gyakorlatilag már minden összefüggött mindennel, mindenki kapcsolatban volt mindenkivel. Majdnem az összes szereplőről kiderült még valami extra, ami egy újabb csavart, újabb kapcsolódási pontot jelentett a történetben. Bár lehetett őket követni, egy kicsit kevesebb is bőven elég lett volna… Ráadásul szerintem nem lett minden megfelelően kidolgozva… Számomra maradtak a végén olyan kérdések vagy cselekményszálak, amiket jobban ki lehetett volna fejteni, nemcsak néhány mondattal elintézni. Főleg így, hogy ennyi különböző dolog derült még ki a könyv végén is…

A szereplők majdnem mindegyike különleges volt valamiért (nem feltétlenül pozitív értelemben, sőt…), és szerintem senkit sem lehetett igazán megkedvelni. Talán a főszereplő racionalitása volt az, ami tetszett, másokkal nem igazán tudtam mit kezdeni. Vagyis de, csak semmi jót, mert ennyi lelkileg elcseszett emberrel már régen találkoztam egy könyvön belül… Egyszerűen megdöbbentő volt néhány embert gonoszsága, érzéketlensége és kegyetlensége. És a legdurvább arcok nem is a maffia emberei közül kerültek ki…

Miután az egész könyvön keresztül történtek váratlan fordulatok, így már nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a végén. Végül aztán nem volt semmi extra a lezárásban sem, bár én egy kicsit több információt vártam volna a szereplők későbbi sorsáról.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszer megéri elolvasni, mert a maga műfajában érdekes és olvasmányos is. Vannak benne ugyan durva részek, de messze nem ez áll a középpontjában.

Jack London: A vadon szava

Nos, amikor belekezdtem, nagyjából tisztában voltam vele, miről szól a könyv, de így utólag azt kell mondjam, hogy eléggé lehangoló volt a történet. Mert hát a kutyákat (és úgy általában az állatokat) nagyon szeretem, viszont ebben gyakorlatilag semmi jó nem történt velük. A főszereplő folyamatosan különböző viszontagságokon ment keresztül, a többi megismert kutya pedig sajnos egytől-egyig meghalt. Még szerencse, hogy nem voltak nagyon részletezve, mert legtöbbször így is a sírás kerülgetett.

Amúgy a rövidsége miatt kicsit olyan volt, mintha valami mesét olvasnék; az elnagyolt és az aprólékos részek váltakoztak benne. Bizonyos időközöket részletesen leírtak, míg másokat hatalmas lépéssekkel ugrottak át. Éppen ezért például megtippelni se nagyon tudnám, hogy pontosan mennyi időt ölelt fel az egész történet.

Egyébként a könyvben található fülszöveg (legalábbis az én példányom esetében) sokkal jobb, mint amit az interneten lehet olvasni, ugyanis ott gyakorlatilag az egész cselekményt leírják. Ha nemcsak a könyv befejezése után bukkantam volna rá erre a leírásra, egészen biztos, hogy nagyon mérges lennék, hiszen emiatt igazából egyetlen váratlan fordulat vagy egyáltalán bármilyen érdekes mozzanat se lenne a könyvben.

Összességében hiába van szó egy nagyon népszerű könyvről, nekem mégsem igazán jött be. Egyszer megéri elolvasni, de nem valószínű, hogy többször is megtenném.

Ui: A második történethez (A mexikói) nagyon nem tudok sokat hozzáfűzni, nem is értem, miért kapott helyett ebben a kötetben. Az író személyén kívül az ég világon semmi közös nincs a két történetben. Tulajdonképpen egy novella volt, a maga nemében érdekes, el lehetett olvasni, de akkor is furcsa volt, hogy ezeket így összerakták.

Lesley Pearse: Árnyak

Nos, sajnos azt kell mondjam, hogy eddig ez a kötet nyerte el legkevésbé a tetszésemet az írónő könyvei közül. Amikor az els művet elolvastam tőle, azonnal az egyik kedvenc szerzőmmé vált, és mindig vártam, hogy újabb és újabb történeteket olvashassak tőle. Eddig nem is volt vele különösebb gond, egyetlen egy volt csak, ami kicsit kevésbé élveztem. Ez viszont számomra messze elmaradt a többitől.

Valamiért én a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy nem a mai időkben fog játszódni, hanem évtizedekkel korábban. Persze igazából nem számított, hogy melyik évet írjuk, de ha őszinte akarok lenni, talán egy kicsit jobban örültem volna egy régebbi kornak... Mindenesetre elfogadtam, hogy nem így lett, és ettől még nem álltam negatívan a könyvhöz. Viszont sajnos a történet nem fogott meg igazán. Általában az általam olvasott könyveknél az a problémám, hogy egy jó történet nincs megfelelően kidolgozva, itt azonban már a történetet sem találtam különösebben érdekesnek, főleg az írónőtől eddig olvasott kötetekhez képest. Megszoktam, hogy mindegyikben folyamatosan zajlanak az események, és a főhősőnő rengeteg viszontagságon megy keresztül (tényleg rengetegen), de ezek általában egy-egy életszakaszára korlátozódnak, vagy a gyerek (-és fiatalkorban) elszenvedett események miatt később sem lesznek felhőtlenül boldogok. Ebben az esetben azonban a főszereplő nő szerencsétlensége kicsit sok volt számomra. Hogy ennyire borzalmas dolgok történjenek vele folyamatosan, miközben még negyed századot sem élt le, egyszerűen hihetetlennek tűnt számomra. Igen, nyilván a való életben is vannak olyanok, akik szerencsések mind a magánéletben, mind a karrierjükben, és vannak azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, de ez így egy könyvben akkor is soknak tűnt. Gyakorlatilag tényleg semmi jó nem történt vele az élete során, ha pedig mégis, hát az biztosan nem tartott sokáig...

Ráadásul nem is nagyon tudtam megkedvelni a szereplőket. Egyértelműen a hányatott sorsú lány állt az egész történet középpontjában, de egy ideig azért úgy tűnt, másoknak is jut majd fontosabb szerep. A végére azonban csak róla szólt minden, a többieket gyakorlatilag egyáltalán nem sikerült megismerni, így megkedvelni sem. A főhősnő pedig számomra inkább volt ellenszenves, mint bármi más... Erőltetettnek tűnt a naivsága, aztán pedig, amikor kiderült, hogy tényleg ennyire nem képes a dolgok mögé látni, már kifejezetten idegesített, és egyáltalán nem csodáltam, hogy ilyen sorsa van. Végül pedig már ő lett a nagy hős... Rendben, előfordulhat ilyen, hogy valaki ilyen szinten megváltozik, főleg, ha ennyi negatív dolog történik vele, de én akkor sem szimpatizáltam vele. Mondjuk, még így is sokkal jobb volt, mint a szülei vagy a házaspár viselkedése... Amikor az ő felfogásukról és hozzáállásukról szóló részeket olvastam, hát hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a döbbenet vagy az undor nagyobb-e, mert mindkettőt igen magas szinten váltották ki belőlem...

A végkifejlet szinte csak úgy jött, aztán el is múlt. Szerintem elég unalmasra sikerült az egész, bár mivel az időm épp engedte, nagyon hamar sikerült a végére érnem, mert olvastatta önmagát. A szerző többi művéhez, a lány számos viszontagságához és a negatív szereplők visszataszító viselkedéséhez képest (ami legalább kiváltott belőlem valami érzelmet) mégsem mondanám egy lebilincselő olvasmánynak.

Összességében rossz könyvnek semmi esetre sem mondanám, de írt már ennél sokkalta jobbakat is az írónő.

John J. Nance: A rettegés szigete

Nos, tulajdonképpen nem lepődtem meg különösebben, hogy vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az eddig az írótól olvasott kötetek közül ugyanis volt olyan, ami kifejezetten tetszett, olyan, ami átlagos volt, és sajnos olyan is, amivel rendesen megküzdöttem. Ennél gyakorlatilag mindhárom lehetőség előfordult.

Mivel egyébként régóta rajongok a katasztrófafilmekért, kíváncsi voltam, hogy milyen lehet egy "katasztrófakönyv". A könyv olvasása közben azonban be kellett látnom, hogy ez kifejezetten egy olyan műfaj, ahol a filmek sokkal hatásosabbak. Persze egyértelmű, hogy egy film esetében könnyű a látványra helyezni a hangsúlyt, de szerintem könyv esetében is megoldható lenne, ha az embernek elég fantáziája van. Nem is arról volt szó, hogy nehezemre esett volna elképzelni a jeleneteket (bár néhánynál ez volt a helyzet), sokkal inkább az zavart, hogy én igenis látni akartam magam előtt a katasztrófát, nem pedig elképzelni...

Bár nyilvánvaló volt, hogy igen sok tudományos részre lehet számítani, erre szerintem senki sem lehet felkészülve. Megérteni pedig még kevésbé képes bárki is... Én sose értettem a földrajzhoz, és bár a katasztrófák érdekelnek, az ilyesfajta hátterüket már nem hiszem, hogy el tudnám sajátítani. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy boldogulni fogok vele amennyire kell. Ez végül is sikerült, mert olvastam már ennél szárazabb könyvet is (az írótól), de attól még rettenetesen tömény módon tartalmazott geológiai információkat. Az első harmad gyakorlatilag egyáltalán nem is szólt másról (ha igen, akkor pedig a helikopterekről), és utólag belegondolva, ha kivennénk az összes tudományos részt a könyvből, akkor valószínűleg egy száz oldalas kötetet kapnánk... Értem, hogy egy ennyire speciális témánál kell némi bevezetés a földrajz és a földrengések világába, de talán ekkora mértékben nem lett volna rá szükség, pláne nem a könyv végéig ismételgetve mindent...

A történetnél is másra számítottam. Azt vártam volna, hogy a kezdeti bemelegítés és tudományos felvezetés után majd jön maga a katasztrófa és történik valami izgalmas. De sajnos erre hiába vártam. Az is nagyon sok időbe telt, mire egyáltalán ténylegesen eljutottunk a szigetre, de végül aztán ott sem nagyon pörögtek fel az események. Ha mégis történt valami lényeges, azt sem volt különösebben kiemelve vagy egyáltalán kidolgozva, szinte csak említésszerűen írtak róla, aztán máris haladtunk tovább ennek megfelelően. Én annak ellenére több drámát vártam volna, hogy nem szeretem a sok nyavalygást, ebben az esetben viszont némi szenvedés indokolt lett volna...

Végül pedig gyakorlatilag nem történt semmi. Rendben, egy-két ember megsérült, és volt néhány halálos áldozat is, de ettől a könyvtől egyáltalán nem vártam volna ennyire boldog befejezést. Mert hát, összefoglalva tulajdonképpen pozitív volt a vége... És ez még inkább csalódást okozott. Egyébként pedig a végén szinte már ott tartottam, hogy a geológiai részeket jobban felfogom, mint azt, hogy végül is ki, kinek, miért és hogyan tett keresztbe...

Összességében ezek ellenére sem mondanám rossz könyvnek, mert ha az ember a tudományos részeknél csak a lényeget próbálja feldolgozni, akkor könnyen lehet vele haladni, és valamennyire izgalmasnak mondható.