Charlotte Rogan: Mentőcsónak

Nos, ebben a könyvben rettentő nagyot csalódtam, még úgy is, hogy nem voltak vele szemben nagy elvárásaim, mivel nem gondoltam, hogy kellene, hogy legyenek… A fülszövegben sejtetett cselekményre számítottam, de sajnos nem megfelelően (mondhatni borzalmasan) lett kidolgozva…

A megpróbáltatásokat egy olyan személy szemszögéből követhettük végig, aki eleinte csak semleges volt számomra, a végén viszont már egyenesen ellenszenves. Idegesített a naivitása, a határozatlansága, a befolyásolhatósága, és úgy egészében az élethez való hozzáállása is. Bár így utólag belegondolva jóformán semmit sem tudnék róla elmondani, mert az elszórt információk alapján sem derült ki róla semmi lényeges, például, hogy milyen döntéseket hozott meg és miért… Ez mondjuk az egész könyvre igaz volt, mivel azon kívül, hogy néha elnagyoltan, néha meg aprólékosan részletezve el lett mesélve a megpróbáltatásuk, semmi sem történt benne. Ezt úgy értem, hogy egy csomó kérdés és rejtély felmerült a történet során, de ezek egyikére sem derült fény. Egyetlen ilyen eset is zavaró lehetne, itt azonban nagyon sok volt belőle (például: miért volt robbanás a hajón, mi lett a férj sorsa, stb.).

Ezen kívül maga a cselekmény is borzasztóan lett felépítve. Ide-oda csapongott az időben, tette mindezt a fejezeteken belül. Így persze nagyon hihető volt, hogy a nem túl szimpatikus szereplő naplóját olvassuk, és ezért mellőz mindenféle logikátlanságot, de ettől még nagyon rossz megoldásnak tartottam, sokszor zavarossá tette az olvasást. Ahogyan a szereplők is, ugyanis egyikük sem volt megfelelően bemutatva, csak néhány részletet közöltek róluk, aztán már jött is a következő. Lehetetlen volt akár csak a legcsekélyebb módon is megjegyezni őket. A viselkedésükről sem sok szó esett, pedig valamiféle jellemábrázolást igazán elkélt volna… Egyébként pedig –gondolom a más kornak köszönhetően- nekem a szereplők viselkedése sem volt hihető. A mostani időkben egészen biztos, hogy sokkal hamarabb egymás ellen fordulnának az emberek, és mindenki csak és kizárólag a saját életéért küzdene, minden egyéb körülményt figyelmen kívül hagyva. (Az más kérdés, hogy nyilván ez okozná nagyon hamar a vesztüket, de nem filozofálgatok…). Nyilván abban a korban még nagyon máshogy viselkedtek és gondolkodtak az emberek, így ezt tulajdonképpen nem tudom hibának felróni.

A végkifejletre nem is nagyon tudok mit írni, nem volt semmi extra benne. Addigra különben is már csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: minél hamarabb a végére érni ennek a hihetetlenül idegesítő és rettenetes könyvnek.

Összességében azt tudnám mondani, hogy kár volt megírni ezt a könyvet. Nyilván nem mindenki vélekedik úgy róla, ahogyan én, mégsem ajánlanám senkinek, mert ezt a témát sokkal érdekesebben is meg lehetett volna fogalmazni.

John Hart: A múlt fogságában

Nos, az egyszer biztos, hogy ebben a könyvben zajlottak az események, bár amennyire emlékszem az írótól korábban olvasott kötetekre, ez nem olyan meglepő. Tulajdonképpen ilyesmire számítottam, bár meg kell mondjam, hogy a fülszöveg nem volt teljesen egyértelmű. De annyi biztos, hogy annál jóval többet kaptunk, mint amennyit ott sejtettek a történetből…

Bár normális tempóban haladtam a könyvel, tehát bizonyos szinten érdekes volt, utólag belegondolva nem minden része tetszett. Legfőképpen azért, mert a végére irtó kusza lett az egész. Gyakorlatilag már minden összefüggött mindennel, mindenki kapcsolatban volt mindenkivel. Majdnem az összes szereplőről kiderült még valami extra, ami egy újabb csavart, újabb kapcsolódási pontot jelentett a történetben. Bár lehetett őket követni, egy kicsit kevesebb is bőven elég lett volna… Ráadásul szerintem nem lett minden megfelelően kidolgozva… Számomra maradtak a végén olyan kérdések vagy cselekményszálak, amiket jobban ki lehetett volna fejteni, nemcsak néhány mondattal elintézni. Főleg így, hogy ennyi különböző dolog derült még ki a könyv végén is…

A szereplők majdnem mindegyike különleges volt valamiért (nem feltétlenül pozitív értelemben, sőt…), és szerintem senkit sem lehetett igazán megkedvelni. Talán a főszereplő racionalitása volt az, ami tetszett, másokkal nem igazán tudtam mit kezdeni. Vagyis de, csak semmi jót, mert ennyi lelkileg elcseszett emberrel már régen találkoztam egy könyvön belül… Egyszerűen megdöbbentő volt néhány embert gonoszsága, érzéketlensége és kegyetlensége. És a legdurvább arcok nem is a maffia emberei közül kerültek ki…

Miután az egész könyvön keresztül történtek váratlan fordulatok, így már nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a végén. Végül aztán nem volt semmi extra a lezárásban sem, bár én egy kicsit több információt vártam volna a szereplők későbbi sorsáról.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszer megéri elolvasni, mert a maga műfajában érdekes és olvasmányos is. Vannak benne ugyan durva részek, de messze nem ez áll a középpontjában.

Jack London: A vadon szava

Nos, amikor belekezdtem, nagyjából tisztában voltam vele, miről szól a könyv, de így utólag azt kell mondjam, hogy eléggé lehangoló volt a történet. Mert hát a kutyákat (és úgy általában az állatokat) nagyon szeretem, viszont ebben gyakorlatilag semmi jó nem történt velük. A főszereplő folyamatosan különböző viszontagságokon ment keresztül, a többi megismert kutya pedig sajnos egytől-egyig meghalt. Még szerencse, hogy nem voltak nagyon részletezve, mert legtöbbször így is a sírás kerülgetett.

Amúgy a rövidsége miatt kicsit olyan volt, mintha valami mesét olvasnék; az elnagyolt és az aprólékos részek váltakoztak benne. Bizonyos időközöket részletesen leírtak, míg másokat hatalmas lépéssekkel ugrottak át. Éppen ezért például megtippelni se nagyon tudnám, hogy pontosan mennyi időt ölelt fel az egész történet.

Egyébként a könyvben található fülszöveg (legalábbis az én példányom esetében) sokkal jobb, mint amit az interneten lehet olvasni, ugyanis ott gyakorlatilag az egész cselekményt leírják. Ha nemcsak a könyv befejezése után bukkantam volna rá erre a leírásra, egészen biztos, hogy nagyon mérges lennék, hiszen emiatt igazából egyetlen váratlan fordulat vagy egyáltalán bármilyen érdekes mozzanat se lenne a könyvben.

Összességében hiába van szó egy nagyon népszerű könyvről, nekem mégsem igazán jött be. Egyszer megéri elolvasni, de nem valószínű, hogy többször is megtenném.

Ui: A második történethez (A mexikói) nagyon nem tudok sokat hozzáfűzni, nem is értem, miért kapott helyett ebben a kötetben. Az író személyén kívül az ég világon semmi közös nincs a két történetben. Tulajdonképpen egy novella volt, a maga nemében érdekes, el lehetett olvasni, de akkor is furcsa volt, hogy ezeket így összerakták.

Lesley Pearse: Árnyak

Nos, sajnos azt kell mondjam, hogy eddig ez a kötet nyerte el legkevésbé a tetszésemet az írónő könyvei közül. Amikor az els művet elolvastam tőle, azonnal az egyik kedvenc szerzőmmé vált, és mindig vártam, hogy újabb és újabb történeteket olvashassak tőle. Eddig nem is volt vele különösebb gond, egyetlen egy volt csak, ami kicsit kevésbé élveztem. Ez viszont számomra messze elmaradt a többitől.

Valamiért én a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy nem a mai időkben fog játszódni, hanem évtizedekkel korábban. Persze igazából nem számított, hogy melyik évet írjuk, de ha őszinte akarok lenni, talán egy kicsit jobban örültem volna egy régebbi kornak... Mindenesetre elfogadtam, hogy nem így lett, és ettől még nem álltam negatívan a könyvhöz. Viszont sajnos a történet nem fogott meg igazán. Általában az általam olvasott könyveknél az a problémám, hogy egy jó történet nincs megfelelően kidolgozva, itt azonban már a történetet sem találtam különösebben érdekesnek, főleg az írónőtől eddig olvasott kötetekhez képest. Megszoktam, hogy mindegyikben folyamatosan zajlanak az események, és a főhősőnő rengeteg viszontagságon megy keresztül (tényleg rengetegen), de ezek általában egy-egy életszakaszára korlátozódnak, vagy a gyerek (-és fiatalkorban) elszenvedett események miatt később sem lesznek felhőtlenül boldogok. Ebben az esetben azonban a főszereplő nő szerencsétlensége kicsit sok volt számomra. Hogy ennyire borzalmas dolgok történjenek vele folyamatosan, miközben még negyed századot sem élt le, egyszerűen hihetetlennek tűnt számomra. Igen, nyilván a való életben is vannak olyanok, akik szerencsések mind a magánéletben, mind a karrierjükben, és vannak azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, de ez így egy könyvben akkor is soknak tűnt. Gyakorlatilag tényleg semmi jó nem történt vele az élete során, ha pedig mégis, hát az biztosan nem tartott sokáig...

Ráadásul nem is nagyon tudtam megkedvelni a szereplőket. Egyértelműen a hányatott sorsú lány állt az egész történet középpontjában, de egy ideig azért úgy tűnt, másoknak is jut majd fontosabb szerep. A végére azonban csak róla szólt minden, a többieket gyakorlatilag egyáltalán nem sikerült megismerni, így megkedvelni sem. A főhősnő pedig számomra inkább volt ellenszenves, mint bármi más... Erőltetettnek tűnt a naivsága, aztán pedig, amikor kiderült, hogy tényleg ennyire nem képes a dolgok mögé látni, már kifejezetten idegesített, és egyáltalán nem csodáltam, hogy ilyen sorsa van. Végül pedig már ő lett a nagy hős... Rendben, előfordulhat ilyen, hogy valaki ilyen szinten megváltozik, főleg, ha ennyi negatív dolog történik vele, de én akkor sem szimpatizáltam vele. Mondjuk, még így is sokkal jobb volt, mint a szülei vagy a házaspár viselkedése... Amikor az ő felfogásukról és hozzáállásukról szóló részeket olvastam, hát hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a döbbenet vagy az undor nagyobb-e, mert mindkettőt igen magas szinten váltották ki belőlem...

A végkifejlet szinte csak úgy jött, aztán el is múlt. Szerintem elég unalmasra sikerült az egész, bár mivel az időm épp engedte, nagyon hamar sikerült a végére érnem, mert olvastatta önmagát. A szerző többi művéhez, a lány számos viszontagságához és a negatív szereplők visszataszító viselkedéséhez képest (ami legalább kiváltott belőlem valami érzelmet) mégsem mondanám egy lebilincselő olvasmánynak.

Összességében rossz könyvnek semmi esetre sem mondanám, de írt már ennél sokkalta jobbakat is az írónő.

John J. Nance: A rettegés szigete

Nos, tulajdonképpen nem lepődtem meg különösebben, hogy vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az eddig az írótól olvasott kötetek közül ugyanis volt olyan, ami kifejezetten tetszett, olyan, ami átlagos volt, és sajnos olyan is, amivel rendesen megküzdöttem. Ennél gyakorlatilag mindhárom lehetőség előfordult.

Mivel egyébként régóta rajongok a katasztrófafilmekért, kíváncsi voltam, hogy milyen lehet egy "katasztrófakönyv". A könyv olvasása közben azonban be kellett látnom, hogy ez kifejezetten egy olyan műfaj, ahol a filmek sokkal hatásosabbak. Persze egyértelmű, hogy egy film esetében könnyű a látványra helyezni a hangsúlyt, de szerintem könyv esetében is megoldható lenne, ha az embernek elég fantáziája van. Nem is arról volt szó, hogy nehezemre esett volna elképzelni a jeleneteket (bár néhánynál ez volt a helyzet), sokkal inkább az zavart, hogy én igenis látni akartam magam előtt a katasztrófát, nem pedig elképzelni...

Bár nyilvánvaló volt, hogy igen sok tudományos részre lehet számítani, erre szerintem senki sem lehet felkészülve. Megérteni pedig még kevésbé képes bárki is... Én sose értettem a földrajzhoz, és bár a katasztrófák érdekelnek, az ilyesfajta hátterüket már nem hiszem, hogy el tudnám sajátítani. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy boldogulni fogok vele amennyire kell. Ez végül is sikerült, mert olvastam már ennél szárazabb könyvet is (az írótól), de attól még rettenetesen tömény módon tartalmazott geológiai információkat. Az első harmad gyakorlatilag egyáltalán nem is szólt másról (ha igen, akkor pedig a helikopterekről), és utólag belegondolva, ha kivennénk az összes tudományos részt a könyvből, akkor valószínűleg egy száz oldalas kötetet kapnánk... Értem, hogy egy ennyire speciális témánál kell némi bevezetés a földrajz és a földrengések világába, de talán ekkora mértékben nem lett volna rá szükség, pláne nem a könyv végéig ismételgetve mindent...

A történetnél is másra számítottam. Azt vártam volna, hogy a kezdeti bemelegítés és tudományos felvezetés után majd jön maga a katasztrófa és történik valami izgalmas. De sajnos erre hiába vártam. Az is nagyon sok időbe telt, mire egyáltalán ténylegesen eljutottunk a szigetre, de végül aztán ott sem nagyon pörögtek fel az események. Ha mégis történt valami lényeges, azt sem volt különösebben kiemelve vagy egyáltalán kidolgozva, szinte csak említésszerűen írtak róla, aztán máris haladtunk tovább ennek megfelelően. Én annak ellenére több drámát vártam volna, hogy nem szeretem a sok nyavalygást, ebben az esetben viszont némi szenvedés indokolt lett volna...

Végül pedig gyakorlatilag nem történt semmi. Rendben, egy-két ember megsérült, és volt néhány halálos áldozat is, de ettől a könyvtől egyáltalán nem vártam volna ennyire boldog befejezést. Mert hát, összefoglalva tulajdonképpen pozitív volt a vége... És ez még inkább csalódást okozott. Egyébként pedig a végén szinte már ott tartottam, hogy a geológiai részeket jobban felfogom, mint azt, hogy végül is ki, kinek, miért és hogyan tett keresztbe...

Összességében ezek ellenére sem mondanám rossz könyvnek, mert ha az ember a tudományos részeknél csak a lényeget próbálja feldolgozni, akkor könnyen lehet vele haladni, és valamennyire izgalmasnak mondható.

Sidney Sheldon: A Domsday összeesküvés

Nos, van amelyik íróban nagyon ritkán kell -és akkor sem nagyot- csalódnom. Ilyen például Sidney Sheldon is, aki még az engem kevésbé érdeklő témákat is meg tudja úgy írni, hogy könnyen tudjam olvasni. Amikor belekezdtem a könyvbe, kicsit féltem a témától, mert hát ugye nem éppen ez áll az érdeklődési köröm középpontjában... De mivel elhatároztam, hogy az író összes művét el fogom olvasni, ehhez is hozzá kellett látnom.

Azt kell mondjam, hogy engem is meglepett, hogy tetszik a könyv. Voltak már más, témában hozzám közelebb álló könyvei, amelyek kevésbé nyerték el a tetszésemet. Azt nem állítom, hogy ez lett tőle a kedvencem, de valahogy még a katonai/politikai szaknyelvi részek sem untattak, bár azért nem is ezek a részek voltak a kedvenceim. A földönkívüliek témája engem igazából egyáltalán nem érint meg, nem nagyon gondolkodtam még el azon, hogy létezhetnek-e vagy sem, de a könyv olvasása során mindenre nyitott voltam, és kíváncsian olvastam el, miként kezelik (kezelnék) ezt a kérdést a nagyhatalmú emberek...

Egyébként a történet is jó volt, a könyv első fele jobban tetszett, ahogyan a főszereplő felkutatta az egyes embereket. Mondjuk egy kicsit hihetetlennek találtam, hogy minden egyes ember pont még a következő hiányzó láncszem nevét, lakhelyét, foglalkozását, akármilyét tudja, amely információ segítségével még pont folytatni tudja a nyomozást. Azt, hogy tényleg mindenkit képes volt megtalálni a legkülönbözőbb módszerekkel igazából nem tartom valószínűtlennek, hiszen nem véletlenül kapott olyan komoly kiképzést... A menekülésre ugyanezt tudom mondani, az egy kicsit talán kevésbé kötött már le, mint az első rész, de ahogyan a főszereplő kijutott a szorult helyzetekből, az elég szórakoztató volt.

A végkifejletnél az összeesküvés legfelső vezetőjének a személye nem okozott meglepetést, már korábban teljesen biztosra vettem, hogy ki lesz az. Egy kicsi fordulat ugyan volt még a végén, de nekem elég hiányos volt a befejezés, néhány oldalt vagy akár csak mondatot szerintem elbírt volna még a könyv.

Összességében én határozottan jó könyvnek mondanám, olyan is bátran elolvashatja akit nem annyira foglalkoztat az ufókutatás (mint például engem).

Julie Garwood: Ha eljő a tavasz

Nos, bár ez a könyv eredetileg egy sorozat ötödik része, én csak ezt az egyet olvastam. Reméltem, hogy önmagában is megállja a helyét a történet, és szerencsére így is lett. Bár voltak utalások a korábbi kötetekre, nem volt semmi olyan információ benne, ami igényelte volna az előző részek elolvasását.

Maga a történet nem volt túl bonyolult, bár viszonylag sok szereplő megfordult benne, némelyek csak rövid ideig, ami kicsit megnehezítette az eligazodást, de végül is nem volt zavaró. Mivel a három nő nem kerül külön-külön részletes bemutatásra, eltartott egy darabig, míg sikerült megszoknom őket. Bár mivel kellőképp különbözőek voltak, nem igazán lehetett összekeverni őket, csak hirtelen váltásnál kellett kicsit gondolkozni, hogy ki-kicsoda.

Egyébként a szereplők igazából teljesen semlegesek voltak számomra, egyedül az ostoba seriff viselkedésétől másztam falra. A főszereplők (a két férfi és a három nő) valójában teljesen hidegen hagyott.

Maga a történet a szerelmi szálak tekintetében teljeséggel kiszámítható volt, csak nekem kicsit sok lett a végére a szenvedés. Szerencsére ezt leszámítva viszont nem egy csöpögős romantikus maszlagot kaptunk, inkább a bűnüldözésen volt a hangsúly.

Bár a könyv eleje nekem kicsit unalmas volt, mert úgy éreztem, csak arról olvasok, hogy a nők önfejűen csinálni akarnak valamit, a férfiak meg idegesek emiatt, és próbálják őket lebeszélni erről... Szerencsére a vége felé még volt olyan fordulat, amire nem igazán számítottam, viszont a befejezés szerintem nagyon rövidre sikerült. A könyv addigi terjedelme alapján lehetett volna kicsit bővebb a lezárás.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszerűbb és visszafogottabb könyvet kerestem a sok durva történet után, és ezeknek a követelményeknek maximálisan megfelelt. Nem volt túl sok benne a szerelmi szál sem, így szerintem azok is élvezni tudják, akik amúgy nem részesítik előnyben ezt a műfajt (ahogyan én sem).

Lincoln Child: Jégbe zárt félelem

Nos, ez a könyv okozott némi meglepetést. A fülszöveg alapján számítottam rá, hogy igen nagy adagban fog tudományos részeket tartalmazni, ami így is lett, bár többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis miért akartam elolvasni, amikor nem igazán vonz az ilyesmi. Mivel azonban meglehetősen rövid, gondoltam ezt a keveset majdcsak kibírom valahogy. Persze sokat nem fogtam fel a tudományos részekből, csak amennyit nagyon muszáj volt. Viszont arra nem számítottam, hogy a lény és a hozzá tartozó történet ennyire természetfölötti lesz. Érdekes kontrasztban állt a tudomány és a képzelet, én igazából egyiket sem kifejezetten szeretem, de azért kis adagban elolvasom őket. Személy szerint én arra gondoltam, hogy a lény esetleg egy soha fel nem fedezett fajhoz fog tartozni és egyszerű magyarázat lesz mindenre. Ehelyett viszont kaptunk egy legendát a szellemvilágból...

Maga a történet egyébként nem volt rossz, a tudományos részeket leszámítva fenntartotta az érdeklődésemet. Számomra az egyik legérdekesebb rész a tévésekről szóló volt: először kicsit meglepett, hogy tényleg ennyire szenzációhajhászok, hogy a valóságot nem is annyira tartják szem előtt, hanem inkább utómunkával szerkesztik meg. Aztán jobban belegondolva beláttam, hogy sajnos nagyon is elképzelhetőnek tartom ezt a mai világban...

Összességében azt mondanám, hogy nem egy szokványos könyv, de a rengeteg tudományos rész ellenére is olvasmányos.

Sidney Sheldon: Az idő homokja

Nos, ez kivételesen nem egy megszokott SS-regény volt, mivel itt nem egy erős és független nő állt a történet középpontjában, hanem egy szabadságharcos terrorista. Természetesen a négy női főszereplő is nagy szerepet kapott, sőt az ő élettörténetüket ismertük meg a legjobban, de nekem úgy tűnt, nem rajtuk van a hangsúly.

Tulajdonképpen ha belegondolok ez lenne az egyik legkevésvé nekem való könyv, mivel két olyan témát állít a középpontba, amivel nem igazán tudok mit kezdeni: nevezetesen a katonaságot és a háborút, valamint az egyházat. Az előbbi egyszerűen csak nem tud lekötni, míg az utóbbi képes kifejezetten idegesíteni is időnként. Ráadásul ahogyan ebben a könyvben be lett mutatva ez a rend, nos az minden volt, csak szimpatikus nem. Attól a sok szörnyű szabálytól a hideg futkározott a hátamon, és azóta sem tudom feldolgozni, hogy miért választja önként ezt valaki...

Egyébként leginkább a négy nő életéről szerettem olvasni, azok a részek igazán olvasmányosak voltak (főleg a könyv többi fejezetéhez képest). Még a kalandos útjukkal sem lett volna probléma, hiszen folyton történtek váratlan dolgok, viszont az apácák belső monológjai kikészítettek néha (tudom, csak azért, mert a legcsekélyebb módon sem tudok velük azonosulni).

A végkifejlet tartogatott néhány váratlan, és jó néhány sokkal kevésvé váratlan fordulatot. Talán egy-két dolog volt csak, amire kicsit bővebben is kitérhettek volna a végén.

Összességében olvasmányos mű, a kicsit nehezebb téma (értsd: háborúskodás) ellenére is könnyed kikapcsolódást nyújt.

Lesley Pearse: Belle

Már több könyvet is olvastam az írónőtől, amik egytől egyig a kedvencemmé váltak (ahogy maga a szerző is). Ennek ellenére ez a könyv valamiért egy hangyányival kevésbé tetszett. Én sem tudnám pontosan megmondani, hogy miért érzem így, és szó sincs arról, hogy ebben esetleg csalódtam volna, egyszerűen csak a többi könyve eddig jobban magával ragadott.

Az alaptörténet jó volt, nem okozott problémát az egy évszázaddal korábbi idősík sem. Minden szereplő megfelelően kidolgozott volt, bár természetesen egyesek nagyobb szerepet kaptak a többieknél. Egy-két karakter esetében szívesen olvastam volna többet is az életéről, de azért nem volt hiányérzetem. Ezen kívül, bár tudom, hogy a lány szempontjából követtük az eseményeket, azok voltak lényegesek, mégis szívesen megtudtam volna néhány részletet azokról, akitől a történet során így vagy úgy elmenekült.

Az írónő korábbi könyveiben már megszokhattuk, hogy mindig egy nagyon erős női főszereplő áll a középpontban, aki rengeteg viszontagságon megy keresztül, mielőtt rendeződne az élete. Ezúttal sem alakult ez másként, viszont a legnagyobb eltérés a többi művéhez képest, hogy itt kevesebb, mint három év alatt zajlott le az egész cselekmény. Talán ez volt az egyik, ami miatt kevésbé tetszett, mert megszoktam, hogy sokkal több évet (néha évtizedet) felölelő cselekményt kapunk, amelynek során egy egész életet megismerhetünk. (Zárójelben megjegyezném, hogy az elolvasása után derült ki számomra, hogy a könyvnek van egy második része is, tehát valószínűleg ott folytatódik a történet).

Egyébként számomra a főszereplő lány egy nagyon kicsit túlzás volt. Elhiszem, hogy valaki ennyi megpróbáltatás után sem hajlandó megadni magát a történteknek és annyira a hatása alá kerülni, hogy az az egész életére kihasson, viszont ő még annyira fiatal, naiv és tapasztalatlan volt a könyv elején, hogy bármennyire is erős lélek, furcsa volt, hogy ennyire nem hagyott nyomot benne semmi...

A végkifejlet nem volt túlságosan meglepő, sőt az szerző könyveihez képest meglehetősen csöpögősre sikeredett, hiszen tényleg minden jóra fordult...

Összességében talán egy nagyot picit csalódtam a többi művéhez képest az írónőben, de attól még nagyon jól megírt és felépített, fordulatokban gazdag, olvasmányos és szórakoztató könyv volt.

Douglas Preston - Lincoln Child: Az eltűnt város

Nos, ez az első olyan könyvem, az írópárostól, amely nem egy sorozat része (bár a főszereplő régésznő feltűnik egy másik regényükben). Kicsit hiányoltam is belőle Pendergast megszokott különcségét, de végül is ez tényleg egy teljesen önálló könyv, nemigen jutott volna neki szerep. Meg kell jegyeznem, hogy erről a könyvről nem tudok úgy véleményt írni, hogy ne legyenek benne spoilerek, így hát, aki nem olvasta, az gondolja meg tovább olvas-e.

A könyv feléig azon gondolkodtam, hogy ugyan mégis miért is vettem én meg ezt a könyvet. Ugyanis bár kis mennyiségben el tudom viselni az ősi kultúrákat és népeket bemutató részeket egy műben, itt viszont egyértelmű volt, hogy gyakorlatilag e köré épül fel az egész történet. Így hát erősen szenvedtem vele, hogy legalább valamennyire magamávé tegyem ezeket az információkat, bár nem tudom, mennyire sikerült. A legtöbb leíró résznél, amelyben azt olvashattam, hogy milyen sziklák, hegyek, kanyonok, völgyek (stb.) követik egymást és hogyan néznek ki, hát bevallom, legtöbbször nemigen sikerült magam elé képzelni, hogy most akkor mi hogy van. Ezt eléggé sajnálom, mert bár elég jó a képzelőerőm, valahogy ezzel mégsem sikerült boldogulnom. Az megtalált városnál többször is elolvastam a leírást, hogy legalább arról pontosabb képet kapjak, de aztán mindig jött egy újabb információ, amit sehogy sem tudtam beilleszteni az addig elképzeltekbe, szóval így egy kicsit veszített az értékéből.

Igazából miután átküzdöttem magam a könyv első felén, amelyben jóformán csak a régészettel és az expedícióval kapcsolatos leírások követték egymást, a második részben már izgalmasabbá vált a történet. Bár akkor sem a város és az ott történő kutakodás izgatott, hanem sokkal inkább az expedíción résztvevők személyisége. Addigra már nagyjából mindenkit megismerhettünk, és persze lehetett sejteni, hogy lesznek valamiféle összetűzések a csoporton belül. Nagyjából mindenki hozta is azt a formát, amit az előzetesen kialakult kép alapján az ember várt tőle. Az például, hogy a professzor lánya ennyire ellenséges lett, kicsit sem volt meglepő, a városba való megérkezéstől lehetett sejteni, hogy hátsó szándékai vannak. A többiek valójában csak mellékszereplők voltak, akik hol többet, hol kevesebbet adtak hozzá a történethez. Persze egyikük sem volt elhanyagolható, hiszen mindenkinek megvolt a saját szerepe.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a régésznőt üldöző két rejtélyes alak nem adja fel egykönnyen, azt is sejteni lehetett, hogy a nyomukra bukkannak és bizony halálos áldozata is lesz a találkozásnak... Ennek ellenére eléggé sajnáltam, hogy pont a számomra egyik legkedveltebb szereplőt kellett először kinyírniuk... Persze akkor még nem tudhattam, hogy a könyv végére csupán ketten maradnak életben... Bevallom, arra számítottam, hogy nem egy áldozat lesz, viszont, hogy tényleg majdnem mindenki meghaljon vagy így, vagy úgy, az eléggé meglepett.

Legnagyobb negatívumként a lovak elpusztulását jegyezném meg, de én már csak ilyen vagyok: az állatok halála mindig sokkal jobban megvisel, mint bármi más.

A könyv vége erősen hiányos volt a számomra. Az epilógusban gyakorlatilag csak a két testvér eltűnt apjával kapcsolatban került minden a helyére, viszont az expedíción történtek alig kaptak említést. Engem érdekelt volna például, hogy az ásatást finanszírozó professzor megtudta-e milyen ember volt a lánya. Vagy hogy az eseményeknek volt-e valamilyen hatása mondjuk az intézetre nézve vagy ilyesmi. Meg hogy mi lett a holttestekkel...

Egyszóval én a befejezést nem egy hónappal későbbre tettem volna, hanem annál jóval többre, és akkor talán több információt is megtudhattunk volna.

Összességében egyszer el lehet olvasni, aki pedig érdeklődik a régészet és/vagy az indiánok iránt, az feltétlenül olvassa el, őt bizonyára sokkal inkább leköti majd.