Joseph Finder: Eltemetett titkok

Nos, kicsit nehéz belekezdenem az írásba, mert nem igazán tudom, mit is mondhatnék a könyvről. Igazából valószínűleg az volt a probléma, hogy szinte egyáltalán nem kötött le a cselekmény. Számomra egyenesen unalmas volt, ráadásul a végére eléggé meg is lett bonyolítva, úgy, hogy semmilyen nagy fordulat nem következett be benne. Ennek ellenére valamiért elég gyorsan haladtam vele: a számomra érdektelen téma ellenére is könnyen olvasható volt.

Valójában tényleg se a maffiával, se a kormánnyal, se más említett témákkal nem tudok mit kezdeni, de azért kis dózisban elviselem őket. Itt azonban folyamatosan megjelentek, és egy idő után már csak a végére akartam érni a könyvnek. Se az emberrablással és fogva tartással, se a nyomozással, se a bármi mással foglalkozó részek nem tudtak rendesen lekötni, csak gépiesen olvastam egymás után az oldalakat. Ráadásul igencsak idegesített, hogy egyes fejezetek végén, csak utalás volt arra, hogy fontos információk derültek ki a nyomozással kapcsolatban, aztán oldalakkal vagy éppen fejezetekkel később lettek ismét megemlítve.

A befejezés se volt valami nagy durranás, nagyon kiszámítható volt szinte minden eleme. A legrosszabb viszont az volt, hogy nekem valahogy nem is lett rendesen befejezve, mert nekem egy csomó szál elvarratlannak tűnt, egyes kérdésekre nem kaptunk választ, nem lett minden felmerült mozzanat normálisan kifejtve.  (Amúgy pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon annak, akit élve eltemetnek több napra, nem jobb-e, ha inkább meghal, mert szerintem képtelenség, hogy utána teljes életet tudjon élni. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nincs így, de azért például az itteni áldozat nem gyötörte magát túlságosan a történtek miatt…)

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, abszolút nem okozott maradandó élményeket. Se pozitív, se negatív értelemben, annyira érdektelen volt számomra az egész.

Sidney Sheldon: A Domsday összeesküvés

Nos, van amelyik íróban nagyon ritkán kell -és akkor sem nagyot- csalódnom. Ilyen például Sidney Sheldon is, aki még az engem kevésbé érdeklő témákat is meg tudja úgy írni, hogy könnyen tudjam olvasni. Amikor belekezdtem a könyvbe, kicsit féltem a témától, mert hát ugye nem éppen ez áll az érdeklődési köröm középpontjában... De mivel elhatároztam, hogy az író összes művét el fogom olvasni, ehhez is hozzá kellett látnom.

Azt kell mondjam, hogy engem is meglepett, hogy tetszik a könyv. Voltak már más, témában hozzám közelebb álló könyvei, amelyek kevésbé nyerték el a tetszésemet. Azt nem állítom, hogy ez lett tőle a kedvencem, de valahogy még a katonai/politikai szaknyelvi részek sem untattak, bár azért nem is ezek a részek voltak a kedvenceim. A földönkívüliek témája engem igazából egyáltalán nem érint meg, nem nagyon gondolkodtam még el azon, hogy létezhetnek-e vagy sem, de a könyv olvasása során mindenre nyitott voltam, és kíváncsian olvastam el, miként kezelik (kezelnék) ezt a kérdést a nagyhatalmú emberek...

Egyébként a történet is jó volt, a könyv első fele jobban tetszett, ahogyan a főszereplő felkutatta az egyes embereket. Mondjuk egy kicsit hihetetlennek találtam, hogy minden egyes ember pont még a következő hiányzó láncszem nevét, lakhelyét, foglalkozását, akármilyét tudja, amely információ segítségével még pont folytatni tudja a nyomozást. Azt, hogy tényleg mindenkit képes volt megtalálni a legkülönbözőbb módszerekkel igazából nem tartom valószínűtlennek, hiszen nem véletlenül kapott olyan komoly kiképzést... A menekülésre ugyanezt tudom mondani, az egy kicsit talán kevésbé kötött már le, mint az első rész, de ahogyan a főszereplő kijutott a szorult helyzetekből, az elég szórakoztató volt.

A végkifejletnél az összeesküvés legfelső vezetőjének a személye nem okozott meglepetést, már korábban teljesen biztosra vettem, hogy ki lesz az. Egy kicsi fordulat ugyan volt még a végén, de nekem elég hiányos volt a befejezés, néhány oldalt vagy akár csak mondatot szerintem elbírt volna még a könyv.

Összességében én határozottan jó könyvnek mondanám, olyan is bátran elolvashatja akit nem annyira foglalkoztat az ufókutatás (mint például engem).

Lesley Pearse: Ígéret

Nos, gondoltam olyan könyvvel indítom az évet, ami biztosan nem okoz csalódást. Szerencsére akadnak még olyan kedvenc íróim, akikben valóban soha nem kell csalódnom. Nagyon szeretem az írónő minden könyvét, bár ennek a kötetnek az első részénél azt írtam, hogy magam sem tudom miért, de valahogy mégsem nyerte el annyira a tetszésemet, mint a korábban olvasott művei. Ez a könyv gyakorlatilag hasonlókat váltott ki belőlem...

Az eleje kicsit lassúnak tűnt, vagy csak nem tudtam kellően beleélni magam a történetbe, mindenesetre nem kötött le a mindennapok részletezése. Persze tudom, hogy egy ilyen típusú regénynél kell némi töltetlék, nem vághatunk mindennek hirtelen a közepébe, olykor viszont kicsit unalmasnak találtam egyes részeket. Aztán a kórházi, majd a háborús részek következtek, kicsit felébredt a lelkesedésem, végül pedig amikor már ismét otthon voltak, onnantól valahogy jobban érdekelt az egész. Bár elég szörnyű volt olvasni, hogy miken mentek keresztül és hogyan viselkedett a férj, mégis érdekes részek volt.

Egyébként az tűnt fel a történettel kapcsolatban, hogy míg az eleje eléggé részletes és sok adalékkal fűszerezett volt, addig ahogy haladtunk előre a cselekménnyel úgy vált egyre sűrűbbé az egész. Például a végét én kicsit hirtelennek, majdhogynem összecsapottnak éreztem, mert míg az első fejezetekben tényleg elég részletesen taglaltak egyes eseményeket, addig az utolsó kicsit több mint ötven oldalon alig történt valami érdemleges, minden néhány mondattal el lett intézve, és a végkifejlet is olyan hirtelen abbamaradt, hogy csak pislogtam körbe, hátha valaki már nyújtja is felém a következő folytatást (ami nincs). Én szívesen olvastam volna egy áttekintő befejezést, hogy körülbelül mi történik velük később, hogyan alakul az életük...

Összességében olvasmányos és érdekes mű, egy szórakoztató irodalmi regényhez képest szerintem elég alapos bepillantást lehet vele nyerni az első világháború viszontagságaiba. Aki olvasta az első részt (Bell), az feltétlenül olvassa el ezt is.

Lee Child: Nincs mit veszítened

Lee Child könyveiben mindig jelentős szerepet kap a hadsereg. Művei főszereplője is egy leszerelt katona, aki céltalanul utazgat Észak-Amerikában, és mindenhol bajba keveredik vagy egy rejtélyes ügy közepébe csöppen. Nincs ez másként ebben a könyvben sem, mely főleg két, teljesen ellentétes városban játszódik. Míg Hope-ban az emberek kedvesek és nem igazán történik semmi említésre méltó, addig Despair-ben az emberek elutasítóak és nem tűrik meg az idegeneket. A főszereplő Jack Reacher pedig rosszul viseli, ha nem teheti azt, amit akar, így mindenképpen utána akar járni, mit titkol ennyire a város. A törénet pedig most is egyértelműen a katonaság köré épül fel, de az egyház is képbe kerül.


Ez a második könyv, amit a szerzőtől olvastam, és igazán szerencse, hogy nem szoktam hagyni, hogy egy könyv befolyásoljon a továbbiak elolvasásában, ugyanis ha így lenne, akkor biztosan ez lett volna az utolsó. Az első könyvben sem volt szimpatikus a főszereplő, de ott legalább a sztori érdekes volt annyira, hogy kibírjam. Itt azonban semmi sem tudta megragadni a figyelmemet. Jack továbbra sem lett a kedvencem, de nem tudom megmondani, mi az ami ennyire idegesít benne. Egyszerűen csak nem tudok vele azonosulni. Ahogyan a többi szereplővel sem. Mindegyiküknek megvannak a maga dolgai és a maguk története, de ennyi.


A történetet a fülszöveg alapján érdekesnek találtam, de sajnos nagyot csalódtam: számomra igencsak unalmas volt, egyáltalán nem tudta lekötni a figyelmemet. Éppen ezért viszonylag hosszú ideig is olvastam. Könyvek (és egyéb dolgok esetében is) három olyan téma van, ami nem érdekel és nem tudok mit kezdeni vele, méghozzá a katonaság, a politika és az egyház. Ebben a könyvben ebből kettő megtalálható volt, bár nem ugyanolyan mértékben. Ennek ellenére mégsem ezek voltak a legnehezebb részek olvasás szempontjából. A rengeteg elolvasott könyvnek köszönhetően úgy vélem elég jó a képzelőerőm, ebben az esetben azonban csődöt mondott. A rengeteg leíró rész ennyira bonyodalmas volt, hogy teljesen lehetetlen volt összerakni rendesen. Hiába olvastam el többször is, nem lett világosabb. A földrajzi részek is igencsak bonyolultak voltak, a végére abszolút feladtam, hogy megfejtsem. Az sem könnyítette meg a dolgot, hogy számomra érthetetlen helyeken voltak a fejezetek végpontjai. Egyes esetekben olyan helyeken kezdődött új fejezet, ahol semmi sem indokolta, máskor meg olyan helyekről hiányzott, ahol a történet szempontjából kívánatos lett volna az új fejezet.


A cselekmény szintén unalmas volt. Az első negyed után elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz még a könyvben, mert nem úgy tűnt, mintha még sok érdekességet rejtegetne. Sajnos, igazam lett és majdnem négyszáz oldalon keresztül szinte ugyanazt olvashattuk el újra és újra. Jack Hope-ban, Jack visszamegy Despair-ba, majd ismét Hope-ban, és ismét Despair-ben, és ez így folytatódott végig, azzal az eltéréssel, hogy néha egyedül volt, néha nem, néha autóval volt, néha gyalog. És persze nem teljesen ugyanaz történt minden alkalommal, de nagy újdonságok sem következtek be.


Összességében szerintem borzasztóan unalmas könyv, egyáltalán semmi nem mozgatott meg benne, sőt a vége is egyszerűen véget ért és pont.

David Lindsey: Nincs több esély

Ez volt az első könyvem az írótól, és szerencse, hogy a könyvekkel kapcsolatos egyik fő alapelvem, hogy soha nem rakok le könyvet, vagyis nem hagyom abba néhány oldal elolvasása után, bármennyire is szeretném. Nem tudtam eldönteni, hogy csak én nem vagyok megfelelő hangulatban ehhez a könyvhez vagy csak egyszerűen érdektelen az egész.


Bár a fülszöveg elolvasásakor voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy ez tényleg a megfelelő történet-e számomra, mégis valahogy úgy éreztem, hogy talán nem tartalmaz olyan mértékben számomra kissé kevésbé érdekes részeket, amelyben kormányszervek a főszereplők, de sajnos tévednem kellett. Gyakorlatilag az egész könyvben csak ilyen részek vannak, ami persze talán annyira nem meglepő az előzetes tartalom alapján, de nekem így akkor is nehezemre esett az olvasás. Olyanannyira, hogy még száz oldal felén sem rágtam át magam, amikor igen erősen hajlottam afelé, hogy inkább egy másik könyvet válasszak. De kitartottam, mert előbb-utóbb úgyis a kezembe vettem volna, és reméltem, hogy előbb-utóbb olvashatóbbá válik a történet. Ez a remény némiképp bejött, mert egy idő után valóban mintha kicsit jobban pörögtek volna az események, és nem volt már annyira száraz a sztori. De még így is rengeteg hírszerzéssel, kormányszervekkel és hasonlókkal kapcsolatos dolog került leírásra, amelyek annyira nem érdekelt, a történet szempontjából viszont (sajnos) lényegesek voltak. Az érdeklődés hiányának köszönhetően így csak a leírtak töredékét sikerült felfognom, illetve számtalan leíró résznél halvány lila dunsztom sem volt róla, hogy most pontosan hogyan kellene elképzelni az egyes jeleneteket, ha pedig mégis sikerült, hát jött egy olyan mozzanat, amelytől az egész borult, és már megint nem tudtam hol vagyok. Így eléggé élvezhetetlenre sikeredett az egész mű. Talán, ha jobban érdekelne ez a téma, akkor pozitív írányba tudna változni a megítélésem róla, de így sajnos nagyon szenvedősre sikeredett. Persze a sztori lényegét megértettem, és úgy gondolom, hogy a dolgok a végére mind a helyükre kerültek.

Összességében csak olyannak ajánlom ezt a könyvet, aki nem ódzkodik egy olyan könyvtől, amely töményen tartalmaz informciót a kormányszervekről...