Chris Carter: Kivégzés

Nos, az előző –és egyben első- része ennek a sorozatnak nagyon tetszett, ezért voltak elvárásaim, amikor nekikezdtem az olvasásnak. Csak remélni mertem, hogy hasonló színvonalú lesz az előzővel, és szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom. Mindkettő kellően beteg és nagyon izgalmas volt.

Itt olvasóként igen hamar tisztában lehetett lenni bizonyos dolgokkal, legalábbis a nyomozókhoz képest. Ez lehetett volna zavaró is adott esetben, de szerencsére erről szó sem volt. Hiába tudtuk, hogy mi alapján gyilkol a tettes, mégis okozott elegendő izgalmat, hogy vajon ki lesz a következő áldozat és, hogy azt mekkora brutalitással fogja megölni. Na, meg persze az indíték sem volt teljesen egyértelmű. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit talán idegesítő volt, amikor a nyomozók rájöttek valamire, és utána csak kisebb-nagyobb szünetek után derült ki, hogy pontosan mit is találtak. Nem várom el, hogy minden információt azonnal rágjanak a számba, de valahogy ezt a megoldást sem tudom megszokni, pedig előszeretettel alkalmazza több szerző is. Ezen kívül a fejezetek tagolásával sem voltam kibékülve, mert szerintem csak feleslegesen elvágtak vele részeket. Igen sokszor konkrétan egy párbeszéd közepén kezdődött ú fejezet, holott ezt a világon semmi sem indokolta…

A végkifejlet egyébként nem volt rossz, viszont szerintem elég sok dolgot jóval előtte ki lehetett következtetni. Az elkövető személyére már néhány oldallal korábban rájöttem, illetve a másodlagos gyilkos pedig már körülbelül a könyv közepén száz százalékra tudtam. Egyébként ez a szál nemhogy háttérbe szorult, hanem úgy tűnt, mintha nem lenne semmi jelentősége, hiszen egyetlen egyszer lett csak megemlítve a történetben. Aztán egyszer csak végigkövethettük, hogyan szedi áldozatát a gyilkos, és megint ennyit. A végén pedig hirtelen lelepleződött… Jó volt, hogy volt egy ilyen másodlagos szál a cselekményben, de ennél nagyon szerepet is kaphatott volna akkor már.

Összességében nagyon izgalmas könyv volt, bár talán a végét én egy kicsit elnagyoltnak éreztem. Ahogy haladtunk előre a gyilkosságokkal egyre kevesebb részletet tudtunk meg róluk, és ez számomra például zavaró volt. De egyébként az egyik legbrutálisabb könyv, amit eddig olvastam, bár engem igazán a kutyás jelenet akasztott ki. Amúgy méltó folytatása az első résznek, remélem, a többi is hasonló lesz.

Dean R. Koontz: A visszatérő

Nos, néhány évvel ezelőtt jó pár könyvet olvastam az írótól, de valahogy nem rémlik, hogy azok is ennyire az őrületbe kergettek volna. Nyilván nem tetszhet mindegyik, nekem is megvoltak a kedvenceim is, és azok is, amik valamiért nem fogtak meg annyira. Ez viszont hiába hasonlított a többi könyvére, mégis borzasztó volt olvasni…

Maga a történet érdekes lett volna ugyan, de izgalmasra már nem igazán sikerült megírni. Még az eleje legalább valamennyire fenntartotta az érdeklődésemet, de ez nagyjából az első támadásig tartott. Onnantól viszont egyre inkább ellaposodott. Mégsem ez volt az igazi probléma számomra, hanem a nyelvezet és a szereplők. Olyan bugyuta és nevetséges párbeszédek követték egymást, hogy komolyan mondom, éreztem, ahogyan olvasás közben zuhanni kezd az IQ-m… Ez főleg a két főszereplő szerelmesnek készült beszélgetéseire volt igaz, amik azonban számomra nemhogy nem voltak romantikusak, de nem tudtam eldönteni, hogy a földön fetrengjek a röhögéstől vagy inkább falhoz vágjam a könyvet… Néha erőltetett, néha csöpögős, néha nevetséges, néha pedig már szinte fájdalmasak voltak, amiket egymásnak mondtak. Még két tizenévestől is rettenetes lett volna, két felnőtt embertől viszont kimondottan röhejes volt. De persze nemcsak nekik voltak ilyen felemelő beszélgetéseik, igazából majdnem bárki képes volt ilyeneket produkálni.

Sajnos azonban nem csak a szereplők párbeszédeiben mutatkozott meg ez az ügyefogyottság, hanem az egész történetvezetésen is. Példádul elég viccesnek éreztem, hogy egy-egy dologra hamarabb rájöttem, mint a rendőrök. És nem is valami falrengető dologra, hanem egyszerű, logikus gondolkodás alapján is tudtam azt, amire ők viszont körülbelül öt oldallal és rengeteg felesleges töltelékrésszel jöttek csak rá, amikor már gyakorlatilag mindegy volt. És ha már a töltelékrészeknél tartunk, hát abból is volt jó néhány benne. Olykor-olykor fogalmam se volt róla, hogy most vajon miért olvashatunk egy-egy részt ennyire részletesen. De végül a nagy rádöbbenés helyett csak az derült ki, hogy tényleg semmi köze a történethez, és igazából egyáltalán nem is tesz hozzá semmit.

A végkifejlet részben nem volt rossz, sőt ha ez egyébként egy jó könyv lett volna, akkor kimondottan érdekes lett volna a befejezés. Így azonban már voltak benne meglepetések, igazából nem nagyon érdekelt már. Maga a lezárás viszont ismételten nevetséges volt. Hatszáz oldal alatt kibontakoztattak egy történetet, a végére kaptunk még egy-kétszáz oldalnyi feszültséget (már aki), aztán konkrétan nyolc oldalban teljesen vége is lett. Azt hiszem ilyesmire nem nagyon láttam még példát (és nem is nagyon szeretnék)…

Összességében nekem ez most nagyon nem jött be. Pedig tényleg remek sztori lehetett volna, de egyszerűen a kivitelezése pocsék volt. És a felsorolt negatívumok számomra rengeteg levontak a könyv élvezhetőségéből.

Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd

Nos, sajnos ez a könyv most csalódást okozott… Pedig nagyon szerettem az írónőtől korábban olvasott köteteket, és alig vártam, hogy ebbe is belekezdhessek. De ez most nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

Magával a történettel nem lett volna semmi probléma, elég fordulatos és érdekes  volt. Viszont szerintem rettenetesen el lett nyújtva. Bár folyamatosan zajlottak benne az események, egy idő után mégis olyan érzésem kezdett lenni, mintha ugyanazt olvasnám oldalakon keresztül: megint találtak egy holttestet, a főszereplőnő szenved magában, a férfi főszereplő meg odáig van érte… És igazság szerint ez a három momentum ismétlődött benne folyamatosan, kiegészítve némi családtörténettel, nyomozással, veszekedéssel… Ráadásul a tényleges történet összesen két-három napot ölelt fel, és néha már-már hihetetlennek tűnt, hogy ennyi esemény történjen egyszerre. Ha több napot, hetet vagy akár hónapot ölelt volna fel, akkor még megértem, hogy ennyire el van nyújtva, de így inkább idegesítő volt. És míg egyes részek végtelenül kidolgozottak vagy agyonismételtek voltak, addig akadt jó néhány olyan rész benne, ami felett szinte elsiklottunk és éppen hogy meg lettek említve, pedig ekkora terjedelembe igazán belefért volna, hogy minden kellő odafigyeléssel legyen megírva, és ne legyen ez a fajta kettősség…

Bár a cselekmény egyébként abszolút követhető volt, mégis túlbonyolítottnak éreztem a végére. Állandóan kiderült még valami, ami több évtizeddel korábban történt, és erőltetettnek tűnt a jelenlegi eseményekhez való kapcsolódása. Ezen kívül megőrültem a két főszereplőtől, egészen konkrétan a szerelmük kibontakozásától. Persze a legtöbb krimiben egymásra talál az áldozat és a rendőr/nyomozó/ügynök/stb., és itt sem lett volna ezzel gond, de hogy minden egyes alkalommal, amikor egymás közelébe kerültek, csak arról szólt minden, hogy mennyire odáig vannak egymásért, nagyon hamar az agyamra ment. Főleg úgy, hogy két napja ismerték egymást…

Hatásos végkifejletről aligha lehet ennél a könyvnél beszélni. Mivel rendszeresen derültek ki újabb és újabb információk a nyomozás során, nem éreztem kimondottan izgalmasnak, egyszerűen csak zajlottak az események és kész. A tettes személye sem okozott meglepetést, főleg, hogy addigra már az összes felmerült férfi szereplőt meggyanúsították, így azt vártam volna, hogy valami hatalmas fordulattal egy teljesen más személy lesz a gyilkos. De nem. Az pedig, hogy a végére mennyi minden derült ki ezzel az elcseszett családdal kapcsolatban, szinte már nevetségesnek tűnt…

Összességében bár nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet (ahogyan a szerző többi művét is), sajnos ez nem sikerült. Egy idő után unalmasnak, vontatottnak éreztem, amiben szinte ugyanazok a dolgok történtek, csak néha más volt az áldozat… A két főszereplő közötti szerelmi szálat is túl soknak éreztem, és a történet sem ragadott kifejezetten magával.

M. J. Arlidge: Szegény kisfiú

Nos, sajnos be kell látnom, hogy az első részhez képest egyre kevésbé tetszenek az írónő könyvei. Ha sorrendbe kellene állítanom őket a tetszés mértéke szerint, lehet, hogy eltérnének a valódi sorrendtől, de az biztos, hogy az első erősen kimagaslik a többi közül.

Ebben az esetben sem lett volna semmi gond a történettel, mert elég érdekes volt, a kivitelezés pedig kellően brutális. De azt veszem észre (vagy most tűnik fel), hogy egyre nagyobb szerepet kapnak a rendőrségi szereplők… Ezzel nyilván nem lenne semmi probléma, hiszen nem árt egy könyv szereplőit valamilyen szinten bemutatni, de itt nem ez történik. Minden részben valahogy eggyel több rendőrségi dolgozót ismerhetünk meg, és néha olyan érzésem van, hogy csak akkor tudnék minden részlettel tisztában lenni, ha szó szerint egymás után olvasnám a sorozat részeit. Ráadásul nem is bemutatva vannak a szereplők, hanem állandóan a saját belső gondolataikkal, vívódásaikkal vannak elfoglalva, ami egyetlen szereplő esetében is idegesítő lenne egy idő után, de így, hogy mindenkinél erről van szó, egyenesen irritáló a dolog…

És ha már a szereplőknél tartunk, én a sokadik részre sem tudom megkedvelni a főszereplőnőt. Sőt, igazából mostanra kezd ellenszenvessé válni, bár magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Ahogyan például ez a könyv befejeződött –bár az igazságtalanságot nem bírom, tehát amiatt érzek némi felháborodást- csak az jutott eszembe, hogy megérdemli a vele történteket, de ezt még én is belátom, hogy egyáltalán nem jogos. Valójában nem csinál semmi rosszat a könyvben, mégis ilyen szintű ellenszenvet képes kiváltani belőlem (és ez nem is a „szabadidős” kényszertevékenysége miatt van, mert azt vallom, hogy mindenki azt csinál magával, ami akart). Az újságírónő az, akitől viszont teljesen jogosan irtózom, egyszerűen lehetetlen és gusztustalan alak.

Ami egyébként még zavart a könyvben –és ez sem újdonság, az előző részeknél is így volt-, az az, hogy valószínűleg nincs még egy olyan könyv, amiben ennyi női nyomozó/rendőr szerepelne, ez még sincs kiemelve. A legtöbb esetben oldalon, fejezeteken keresztül nem derült ki, hogy milyen nemű az illető, mert természetesen csak a vezetéknevükkel szerepeltették őket, a megnevezésükhöz pedig soha nem tették oda a „nő” jelzőt (például nyomozónő). Emiatt megint csak olyan érzésem volt, hogy az író azt várja, a sorozat összes részét egymás után olvassam el, akkor talán képben lennék, hogy ki kicsoda…

A végkifejlet okozott is meglepetést és nem is. A teljes végkimenetelre nem számítottam, viszont fejezettel korábban rájöttem a gyilkos kilétére (aminél egyébként a homlokomra csaptam, hogy miért is nem jöttem rá előbb a címből…). Fordulatokban egyébként szerintem ez most nagyon nem bővelkedett. Voltak halálesetek, volt némi nyomozás ezekkel kapcsolatban, aztán egyszer csak vége lett.

Összességében nekem ez most valahogy nem jött be. A gyilkosságok helyett erősen a fő –és mellékszereplők kerültek előtérbe, nem jó értelemben. Az eleje élvezhetőbb volt, mert ott szerepet kaptak a tényleges gyilkosságok, a végére azonban már mindenki a saját problémájával volt elfoglalva.

Dean R. Koontz: Rettegés

Nos, eléggé más könyv volt, mint amikhez szoktam az írótól, legfőképp a rövidsége miatt. Illetve az is eltért az eddig olvasott kötetektől, hogy itt nem volt túlzottan nagy szerepe a természetfelettiségnek. Nyilván valamilyen szinten azért jelen volt, de korántsem olyan erőteljesen mint a megszokott.

A történet maga nem volt rossz, bár én a sorozatgyilkossággal kapcsolatos részekről olvastam volna inkább. Az elején még kaptunk azokból némi ízelítőt, de aztán majdhogynem feledésbe merültek. Egyébként ez a természetfeletti (látnok) vonal annyira nem jött be, igazából nem tudtam vele mit kezdeni. Nyilván az író többi könyvében is volt valami nem megszokott, nem létező dolog, de azokban az volt a lényeg. Itt azonban sokkal inkább a gyilkosságok voltak a középpontban, ezért nekem nem tetszett a természetfeletti képesség jelenléte.

Maga a könyv egyébként kicsit esetlennek tűnt. Összecsapottnak nem mondanám, mert minden helyére került benne, ami kellett, de a párbeszédek néhol furcsák voltak. Ezen kívül a tördelés sem sikerült valami fényesen, jobban tagolni kellett volna egyes részeket. Ez főleg a második felében tűnt fel, ahol két vagy néha három szemszög között nem volt semmiféle átvezetés vagy szünet, hanem a következő sorral már kezdődött is. Bár lehetett követni az eseményeket, mégis idegesítő volt. És egy idő után a menekülés is unalmassá vált, és már csak a végét vártam.

Egyébként a szereplők sem voltak valami szimpatikusak. A legtöbbje inkább semleges volt, de a főszereplő önsajnálata (egy része indokolt volt ugyan, de olykor túlzásba vitte) és a rendőr szerencsétlenkedése nagyon irritáló volt.

A végkifejlet szerintem senki számára nem okozott meglepetést. Nekem még a tettes személye sem, jóval előbb rá lehetett jönni arra is.

Összességében egyszer olvasható műnek tartnom. Aki szereti az író műveit, az érdekességképpen elolvashatja ezt is, de egyértelmű, hogy nem ér fel azokhoz.

John Sandford: Átkos folt

Nos, olvastam már jobb és rosszabb könyvet is az írótól. Mivel a legkevésbé sem sorrendben olvasom a sorozatot alkotó köteteket, néha kicsit nehéz követni, hogy a főszereplő élete éppen hol tart, és nem mindig emlékszem az összes részletre, de ezt leszámítva, történet szempontjából az író minden könyve megállja önmagában a helyét.

Ebben az esetben a történet egészen érdekesnek indult, és a régiségekkel kapcsolatos szakmai részeket sem vitték túlzásba. Nagyon tetszett a többféle szemszögből követett cselekmény, viszont olykor hiányosnak is tűnt, mintha kimaradt volna egy-egy részlet. Egyébként mindig vártam, hogy kiderüljenek az újabb fejlemények, és akadt benne néhány olyan jelenet, amire nem számítottam. A könyv végére viszont kicsit összezavarodtam. Illetve nem is ez a pontos szó rá, mert minden részletet megértettem, hogy mi miért történt, ki mit tett, mégis valahogy túl lett bonyolítva az egész. Néhány dolog feleslegesen lett ismételgetve vagy túlmagyarázva, ami már inkább idegesítő volt, és alig vártam, hogy vége legyen…­

Ami a fogalmazást illeti, már az elejétől kezdve voltak benne furcsaságok. Némely mondatnak vagy megfogalmazásnak nem volt értelme, mások pedig feleslegesnek, erőltetettnek vagy oda nem illőnek tűntek.

Ami a befejezést illeti, nem volt vele gond, még ott is voltak meglepetések, viszont kicsit mégis lezáratlannak tűnt az egész.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de nem tudta végig fenntartani az érdeklődésemet. Kicsit unalmassá és túlkomplikálttá vált a végére.

John Sandford: Keserű hajsza

Nos, ezzel a könyvvel most nagyon nagy csalódást okozott az író... Jó néhány művét olvastam már korábban, és eddig még mindegyik tetszett, ha nem is mind ugyanolyan mértékben... Ez viszont elnagyolt és összecsapott volt.

A történet egyébként egyáltalán nem lett volna rossz, a gyilkos kellően beteg, a gyilkosságok pedig kellően brutálisak voltak, csak éppenséggel iszonyúan lett megírva. Már az elején nagyon fura volt számomra, hogy szinte két bekezdésben el lett intézve az első gyilkosság, semmiféle részlettel nem szolgáltak, majd hirtelen eltelt két hét, és egy másik áldozatról volt szó, róla viszont már igencsak részletesen. Aztán valahogy a nyomozás is olyan csapongónak tűnt számomra, nem volt következetes, csak sodródtam oldalakon keresztül, mindenféle logikát nélkülözve. Igazság szerint csak körvonalazva követtem a történetet, a lényeget mindig kihámoztam, a felesleges részekről pedig igyekeztem nem tudomást venni. Végül valamennyire követhetővé vált a cselekmény, de végig összecsapottnak tűnt az egész.

Ezen kívül az előző részekre sem igazán utaltak benne, amivel nem is lett volna különösebb probléma, hogyha egyes fejezetekben nem lett volna olyan érzésem, mintha az író magától értetődőnek tartaná, hogy az olvasó tisztában van az összes korábbi rész teljes cselekményével... Ugyanis erősen ezt az érzetet keltette: nem magyarázott el semmit, és olyan volt az egész, mintha az egyik korábbi kötetnek lenne egy része ez a könyv...

Amivel még szintén nem tudtam mit kezdeni, az a zeneszámokkal kapcsolatos szál volt. Egyszerűen teljesen értelmetlen és oda nem illő módon lett bevezetve a történetbe, és a későbbiekben is véletlenszerűen tértek ki rá. De ez az egész könyvre elmondható volt: semmiféle következetesség nem volt a cselekményben.

A végkifejlet pedig egyenesen a vicc kategóriába tartozott. Gyakorlatilag négy oldalban lett lezárva a teljes könyv, mindennemű magyarázat vagy kifejtés nélkül. Mintha elfogyott volna a papír, vagy még inkább az írói kedv, és nem lett volna indítatása befejezni a történetet. Bár tulajdonképpen a könyv egészéhez tökéletesen passzolt... (Mellesleg pedig a könyv közepénél tudtam, hogy merrefele kell keresni a gyilkost).

Összességében én ezt egy rettenetesen silány műnek tartom, főleg úgy, hogy jó pár könyv került már ki az író kezei közül. Hihetetlenül ócska, mintha egy olyan ember írta volna, aki megnézett néhány horrorfilmet, elolvasott két krimit, aztán úgy gondolta, hogy most már neki is megy az írás. Igazából nagyon nehezen térek magamhoz egy ilyen rosszul megírt könyv után.  A legrosszabb viszont egyértelműen az volt benne, hogy maga a történet szerintem abszolút jó is lehetett volna... Az biztos, hogy sokadik könyves íróban régen csalódtam ekkorát...

M. J. Arlidge: Hazudsz, hazudsz

Nos, mivel ugyebár az egyik kedvenc írómról van szó, részben mindig nehéz nekikezdeni a könyveinek. Az első kötettel annyira magasra tette a lécet, hogy egy kicsit mindig tartok attól, hogy a következőkben csalódni fogok. Bár az első rész sikerét eddig egynek sem sikerült megugrani, ezt egyáltalán nem találom bajnak, mivel a maga nemében mindegyik nagyon jó könyv. Az első egyértelműen kimagasló számomra, de a többi sem okozott még csalódást. Így a mostani, negyedik rész sem…

A történet jól fel lett építve, kellő feszültséget hordozott magában. Bár szerintem a tűzhalál az egyik legrosszabb halálnem (vagy baleset, ha az illető túléli, de maradandó égési sérülései lesznek), mégis érdekes volt, ahogyan az áldozatok szemszögéből is részletezve lett valamennyire. A nyomozással kapcsolatban nem nagyon tudnék külön mit kiemelni, mert igazából szokványos volt. Nekem mondjuk nagyon furcsa ez a rengeteg tagolás, ami két-három oldalas fejezeteket alakít ki. A nagyon hosszú, több tízoldalas fejezeteket sem szeretem, de ez a fajta tördelés kicsit kizökkenti az embert. Főleg, amikor nem is változik az elbeszélő, csak másik helyszínre vagy eseményre ugrunk. De azért ettől még követhető maradt a cselekmény.

Elég szokatlan volt számomra, hogy a túlélő áldozatok és családjaik mennyire részletesen be lettek mutatva. Bár vitathatatlan, hogy ezzel sokkal erőteljesebb érzelmeket lehet kiváltani az olvasóból, hiszen nagyon emberi oldaláról mutatta meg egy-egy ilyen gyilkolás hatásait egy egész családra nézve. Viszont azzal, hogy folyamatosan újra és újra képbe hozták az áldozatok családjait (főleg az elsőt), én arra számítottam, hogy végül lesz valami fontos szerepük, jön valami váratlan fordulat, de végül nem történt semmi, és ettől az egész olyan különösnek tűnt.

Ami viszont tényleg konkrétan idegesített a könyvben, az két szereplő volt. Az egyik maga a főszereplőnő, akinek a „magánéletével” kapcsolatosan egyszerűen a negyedik részre sem tudok napirendre térni. Itt egészen pontosan a kikapcsolódásként értelmezett kis játékára gondolok természetesen… Nem magával a cselekménnyel van bajom (mindenkinek megvan a saját hülyesége), de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes valaki sokáig úgy élni, hogy csak és kizárólag ez jelenti a magánéletét, de közben meg folyton azon aggódik, nehogy lebukjon… Ráadásul szerintem olykor már-már paranoiás a viselkedése, és nem csak a kis „szórakozása” miatt… A másik idegesítő szereplő az egyik főbb nyomozónő (bár egyébként megállapítottam, hogy más könyvekben összesen nincs annyi női rendőr, mint itt), aki meg állandóan azért siránkozott, hogy miután saját akaratából visszament dolgozni, nem tud otthon lenni a családjával… Hát ő konkrétan minden alkalommal felidegesített… Értem én, hogy nagyon szereti a munkáját, de a családja is nagyon fontos, de akkor is döntse már el, mit akar jobban… Állandóan azzal jön, hogy mennyire sokat jelent neki a munkája, aztán többször sérül meg egy-egy részben, mint a többi szereplő együtt, és akkor meg rádöbben, hogy megéri-e ezért elveszíteni mindent… Tudom, valószínűleg ez egy teljesen reális probléma a való életben is, de ennyi szenvedés azért engem már erősen kiidegel…

A végkifejlet is jól lett kialakítva. Bár az első gyanúsított letartóztatásakor én már tudtam, hogy úgysem ő lesz a valódi tettes, azért még a vége is tartogatott meglepetéseket. Részben az elkövetés indokát és tettesét nézve, részben viszont az utolsó fejezet volt az, ami elég betegre sikeredett bizonyos értelemben (bár szerintem abból is lehetett sejteni valamit korábban). Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szálból mit hoznak majd ki egyébként. De amúgy a főtörténet során én nem jöttem rá, ki lehet a tettes, és már nagyon vártam, hogy kiderüljön. És szerencsére nem volt gyors lezárás sem, megfelelő hosszúsággal és részletességgel lett befejezve.

Összességében szerintem ez is jó kis történet volt, az említett (számomra) negatívumok ellenére… Tetszik, hogy könyvről könyvre egy másik sztorit kapunk, ráadásul a tűz miatt ez most lényegesen eltért az előzőektől. Kíváncsian várom a többi könyvet is.

Chris Carter: A keresztes gyilkos

Nos, ez az író aztán jól belekezdett az írásba ezzel a könyvvel (persze lehetséges, hogy valójában nem ez az első könyve, de magyarul, ennek a sorozatnak a részeként ez jelent meg először)... Az biztos, hogy alaposan feladta saját magának a leckét, hiszen több folytatása is létezik már a könyvnek, és bizony azoknak is meg kell majd ugraniuk ezt a szintet. És ez bizony egy nagyon-nagyon jó könyv volt.

A sorozatgyilkos megléte már alapjában véve tetszett, hiszen továbbra is ez az egyik kedvenc témám. Itt ráadásul egy betegesen elvetemült pszichopatát kaptunk, aki válogatott módszerekkel ölte meg áldozatait. Végtelenül brutális volt minden egyes halál, bár amúgy én a régebbi esetekről is olvastam volna még részletesebben...

Egyébként a nyomozás talán néha egy kicsit unalmassá vált, főleg a két nyomozó párbeszéde volt olyankor fárasztó. Meg egy idő után maga a főszereplő is, az állandó önsajnálatával. De egyébként nem volt probléma a történettel, izgalmas és érdekes volt, nagyon gyorsan lehetett vele haladni. A második szálat, ami nem a sorozatgyilkossággal, de egy másfajta bűncselekménnyel foglalkozott, nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, lesz valamiféle kapcsolódási pont, végül azonban egy fejezetnyi időt szentelt rá az író és ezzel annyiban is maradt... Kicsit ki lehetett volna fejteni bővebben szerintem, mert így olyan volt, mintha véletlenül került volna bele a történetbe...

A végkifejlet nyilván valamilyen szinten úgy alakult, ahogyan az várható volt (a tettes elfogása), viszont tartogatott meglepetéseket. Az elkövető személyét szerintem volt olyan pillanat, amikor meg lehetett volna tippelni, de egyáltalán nem állítanám, hogy biztosan tudtam volna ki lesz az. Végül a személy nem is okozott különösebb meglepetést, az indíték viszont annál inkább. Ott azért kicsit leesett az állam, hogy valaki tényleg ennyire összeszedetten, megfontoltan és eltervezetten képes legyen gyilkolni...

Összességében szerintem egy nagyon jó könyv volt, nem is kevés brutalitással, így az érzékenyebb lelkűeknek nem kifejezetten ajánlanám. De bárki, aki képes elviselni a kínzások részletes(ebb) leírását, annak javaslom elolvasásra, szerintem nagyon könnyen lehet vele haladni.

Alex Kava: Dermesztő őrület

Nos, az írónőtől eddig olvasott könyvek közül egészen biztos, hogy számomra ez volt a legjobb. A többinél bár a történettel nem volt, a főszereplőnő folyamatos szenvedése nem tette túl élvezetessé az olvasást. Itt azonban ez már szerencsére háttérbe szorult, és egy viszonylag kiegyensúlyozott nőt kaptunk. Volt azért némi kínlódás, de már lényegesen kevesebb, ráadásul inkább „hétköznapi” problémáknak tűntek, nem folyamatos szenvedés alapjának…

A történettel eddig sem volt problémám, ebben az esetben is nagyon jó volt. Jobban belegondolva, mostanában nem olvastam sorozatgyilkosról szóló könyvet, legalábbis olyat biztosan nem, ahol ilyen sok áldozat lett volna. Egyébként azt kicsit nehezményeztem, hogy az áldozatokról néhány részen kívül nemigen esett szó, ráadásul gyakorlatilag kettőn kívül senkinek nem derült ki a személyazonossága. Találtak egy csomó holttestet, megfejtették a gyilkos indítékát, illetve az elkövetés módját, aztán ennyi. Végül persze megtalálták a tettest, és minden szépen le volt zárva. Ennél azért jóval több információt vártam volna az áldozatokról, mert nem derült ki többek közt, hogy kik voltak szerencsétlenek, vagy hogy a gyilkos hogyan találkozott velük. Számomra ez erős hiányosság…

Amúgy a végkifejlet nem volt rossz, bár valahogy nem is rágtam le a körmeimet, hogy ki lehet a gyilkos. Az viszont feltűnt a történet során, hogy valahogy mindenki (azaz legalább hárman) egy nagyon nehéz anyával volt megáldva… Azért egy idő után már kicsit túlzásnak éreztem, hogy mindenkinek az anyjával volt valami probléma, ami még felnőttkorában is ennyire megviseli… Az ember már azt hinné, hogy ez a normális, hiszen egy könyvön belül három teljesen különböző szereplő is nagyjából ugyanazt élte át.

Összességében én a sorozat eddigi legjobb kötetének tartom. A főszereplő szenvedése annyira idegesített az előző részekben, hogy még a történetbeli hiányosságok ellenére is ez tetszett eddig a legjobban. Nagyon könnyen lehetett vele haladni, olvastatta magát.

Sally Hunter: A médium

Nos, nem is tudom, hol kezdjem az értékelést. Talán szó szerint a legelején, vagyis a címnél… Ennyire ugyanis még nem láttam kevésbé a könyvhöz illő címválasztást. A világon semmi köze nem volt a történethez, és a fülszöveggel sem igazán lehetett összepárosítani. Csupán az egyik szereplő különleges képességeihez lehetett volna társítani, de ő nem is igazán volt fontos a történet szempontjából… Szóval nagyon félrevezető, ráadásul nem is fordításról van szó, így még zavaróbb volt számomra.

Egyébként jó kis történet lett volna ez, de mégsem fogott meg. A sorozatgyilkosos szállal határozottan tudtam mit kezdeni, de az egész olyan furcsán volt megírva. Egyrészt ez a természetfelettinek mondható szál, ami a kislány gyakorlatilag gondolatolvasó képességét jelentette, tulajdonképpen semmi jelentőséggel nem bírt. Csak lógott az egész történetben, nem volt előzménye, nem vezetett sehova, csak néha egy-egy eseménnyel előtérbe került, aztán megint semmi. És természetesen a végkifejlet szempontjából sem lett fontosabb… A másik dolog, ami zavart a könyvben, az a rengeteg szereplő volt. Csak kaptuk folyamatosan a neveket, és én még a végén sem tudtam belőni, hogy ki kicsoda (néhány főbb szereplőtől eltekintve). Nem lettek elég részletesen bemutatva ahhoz, hogy meg tudjam jegyezni és különböztetni őket; ráadásul a hasonló munkakörben dolgozókat sokszor nem is említették név szerint egy idő után. Például a rendőrségi tanácsadó szemszögéből megírt részeknél a rendőr, a biztonsági főnök és az egyéb hasonló területen dolgozó emberek teljesen összemosódtak számomra, szóval ott már meg sem próbáltam őket elkülöníteni…

A két szálon (múltban és jelenben) futó cselekmény nem volt rossz megoldás, de a tanácsadónővel nem tudtam mit kezdeni. Kurtán-furcsán voltak megírva azok a részek, nem lehetett megjegyezni a szereplőket, és úgy egészében alig tudtam odafigyelni a részletekre. Mondjuk, ez utóbbi megállapítás a könyv egészére igaz volt. Az alapinformációkon kívül, amik fontosak voltak a történet előrehaladása szempontjából, nemigen fogtam fel bármit is. Egyszerűen untattak a töltelékrészek, mivel hasonló dolgokról írtak bennük. Nem volt egy hosszú könyv, mégis megszenvedtem vele az elején, mert alig bírtam magam rávenni, hogy folytassam az olvasást.

A befejezésre annyiban nyilván számítani lehetett, hogy a főbb szereplők közül fog kikerülni a tettes, de nem tudtam volna megtippelni, hogy ki az. Amikor a tanácsadónő felállított egyfajta profilt az elkövetőről, elég vicces volt, hogy a következő oldalakon hirtelen mindenki annak megfelelően kezdett viselkedni, ezzel is megpróbálva félrevezetni az olvasót… Szerintem nagyon feltűnő és béna megoldás volt…

Összességében megállapítottam, hogy ez volt a harmadik, és egyben utolsó könyven az írótól, többe egyszerűen nem merek belevágni tőle. Mindegyiknél ugyanaz volt a véleményem: egy egyébként nagyon jó történet, túl röviden, ugyanakkor túl unalmasan van megírva, és a rengeteg szereplő felvonultatása nagyon megnehezíti az olvasást.