Max Allan Collins: Szorul a hurok

Nos, tulajdonképpen ezek a könyvek eléggé egy kaptafára készülnek, mert lényegében csak a történetük más. De az eddig olvasott részekhez hasonlóan itt is olyan érzése volt kicsit az embernek, mintha egy forgatókönyvet olvasna. Mintha az író tudná, hogy aki ezt a könyvet a kezébe veszi, az tisztában van a sorozattal is. Márpedig ez valószínűleg tényleg így van, mert anélkül értékelhetetlenek lennének ezek a könyvek... Ezt nem negatív értelemben mondom, mert amúgy nem rosszak ezek, de azért nem is vetekszenek a nagy irodalmi alkotásokkal. Könnyed kikapcsolódásnak bőven megteszik, az biztos, hogy az ember nem erőlteti túl az agyát közben.

Ebben az esetben egyébként a történet kifejezetten tetszett, hiszen a sorozatgyilkosos témát nagyon kedvelem. A régi-új sorozatgyilkos felbukkanása különösen jó volt. A kivitelezés pedig a szokásosra sikerült... Illetve most valahogy nem tűntek annyira elnagyoltnak és erőltetettnek bizonyos részek. Nem mondom, hogy nem voltak benne felesleges mondatok, de itt nem tűntek fel annyira. A fő -és mellékszereplők sem lettek nevetségesen, túlságosan részletesen bemutatva, bár talán a mellékszereplők esetében kicsit belemehettek volna a részletekbe.

A végkifejlet nagy meglepetéseket szerintem nem okozott, de ez legfőképpen szerintem amiatt volt, mert az egész könyv olyan egyszerű. Mármint nyelvtanilag és szerkezetileg. Egyébként talán ennek volt eddig a legnormálisabb, legjobban lezárt befejezése.

Összességében egy fordulatos, olvasmányos könyvecske, ami nem egy kiemelkedő remekmű, de nem is szeretne az lenni. A sorozat rajongóinak valószínűleg elnyeri a tetszését.

Dot Hutchison: Pillangók kertje

Nos, ezt a könyvet nagyon el szerettem volna már olvasni, elég magas elvárásaim voltak vele kapcsolatban. Pontosan én sem tudom, hogy miért, egyszerűen csak a fülszöveg alapján úgy gondoltam, hogy ez egy nekem való könyv lesz, és biztosan imádni fogom. De sajnos ez nem jött be… Messze nem ez volt a legnagyobb csalódást életemben, mégis valami másra számítottam…

A történet tulajdonképpen olyan volt, amilyenre számítottam, bár azért néha felmerült bennem, hogy elég beteg ötlet volt ilyet kitalálni. De a nem normális részem ugyebár pontosan az ilyen dolgokat szereti, szóval ezzel nem volt probléma. Még a kivitelezéssel sem abból a szempontból, hogy tetszett, hogy az egészet az egyik áldozat szemszögéből követhettük végig. Őszintén szólva nekem nem igazán tetszett az FBI-os vonal, hogy néha visszatértünk a jelenben játszódó kihallgatásra, sokkal jobban élveztem, amikor a lány mesélt. És valahogy néha mintha meg is akasztotta volna a történetet a jelenbe ugrálás… Szerintem ezt máshogyan jobb lett volna tagolni, de ez még nem tűnt olyan nagy problémának.

Ami viszont igen, az a túlbonyolítás volt. Egyértelmű, hogy már maga az alaptörténet is kellően beteg volt, önmagában bőven megállta a helyét. Mégsem lett ennyiben hagyva, hanem folyamatosan belevittek egy-egy újabb szálat, újabb beteges dolgot, amitől egy idő után már zsúfolttá, bonyolulttá vált. Számomra például ezek a feleslegek zavaróak voltak, egyértelműen tönkretették az egyébként remeknek induló történetet.

Mindemellett azért számomra voltak benne egyéb hiányosságok is. Például az elkövető valódi indítékáról nem tudtunk meg semmit. Kaptunk valami idióta félmagyarázatot, de az egyszerűen nem fedte le, hogy miért válik valaki ilyenné. Főleg, hogy ha csak az alapokat vesszük, akkor is egy nagyon durva sorozatgyilkosról van szó, és nekem, aki elég sok ilyen könyvet olvas, illetve filmet és sorozatot néz, nagyon hiányzott a tettesről némi információ. A családjáról meg még inkább, mert őket még annyira sem lehetett elhelyezni sehova.

Ugyanígy nem tudtam mit kezdeni magával a helyszínnel sem… Az elején valahogy túllendültem ezen a problémán, és megoldottam, hogy a képzeletemben logikus és egyáltalán kivitelezhető helyszín jelenjen meg. A végén viszont már nem tudtam elvonatkoztatni attól a kérdéstől, hogy „most akkor, hogy is van ez?” Mert bár nem nagyon értek a növényekhez és az üvegházakhoz, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ez valóban megvalósítható…

A végkifejlet szintén a hagyott némi kívánnivalót maga után… Ott mondjuk kicsit megértettem, hogy miért volt szükség a kihallgatós vonalra is, mert a végét tényleg elég jól lezárták ebből a szempontból. Viszont én valami nagyon nagyot ütő fináléra számítottam, amikor valami olyan derül ki, amitől leesik az állam. És végül tényleg olyan fordulat következett be, amire nem igazán lehetett szerintem számítani, de egyáltalán nem volt ütős. Egyértelműen hiányérzetem volt még utána. Ennyi bonyolítás után azért többet vártam volna…

Összességében azt biztosan leszögezhetjük, hogy elég beteg a könyv témája, ami nálam például pozitívum. De sajnos ezt jobban is meg lehetett volna valósítani. Mintha a szerző minden elképzelhető szörnyűséget bele akart volna sűríteni egyetlen történetbe. Kevesebb extra beteg dologgal is jó –vagy éppenséggel jobb- lehetett volna a könyv. Tetszett, de sajnos csalódtam is.

Lars Kepler: A hipnotizőr

Nos... nem is tudom, hol kezdjem az értékelésemet ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is, az elején nem gondoltam volna, hogy valaha is a végére fogok érni. És bár alapszabály nálam, hogy könyvet nem hagyunk félbe, az első néhány fejezet után olyan erős késztetést éreztem arra, hogy félrerakjam (talán örökre), hogy majdnem megszegtem a saját szabályomat. Végül mégsem tettem, és kicsit hősnek is éreztem magam emiatt. Ugyanis ennél idegesítőbb könyvet régen olvastam. Azért a legtöbbnél vannak negatívumok és hasonlók, nyilván nem nyerheti el a tetszésemet az összes, de ezzel nagyon megszenvedtem...

Még a történettel nem is lett volna akkor probléma, bár az, ahogyan elindultunk és ahová végül kilyukadtunk, mennyire nem illlet nekem össze, az is említést érdemel. A végén komolyan emlékeztetni kellett már magamat arra, hogy mi is volt a könyv elején, honnan is indultunk el valójában. És hogy végül mi lett a vége, hogyan alakult a történet, az nagyon durva. Mármint érthetőek az összesfüggések, nem is ezzel van a probléma, egyszerűen csak tényleg olyan volt, mintha egy teljesen lényegtelen dologtól indultunk volna el, és csak a könyv fele után bontakozott ki a tényleges cselekmény. Merthogy igazából ott indult be a történet. Bár az addigra kialakult véleményemet már semmi sem tudta befolyásolni... legalábbis pozitív irányban semmiképp. De egyébként valóban a tíz évvel korábbi események követésekor kicsit úgy éreztem, hogy na, talán most akkor történik benne valami kevésbé unalmas is. Ami azért vicces, mert egyébként mindig volt benne valami fordulat, csak a töltelékrészek tették iszonyúan unalmassá és vontatottá. Részemről körülbelül a könyv felét meg lehetett volna spórolni, és úgy jártunk volna a legjobban... Egyébként pedig a visszatekintés után megint ugyanott lyukadtunk ki, megint minden vontatott volt, és megint azt hittem, sosem lesz vége.

És akkor most megejteném azoknak a bizonyos negatívumoknak a felsorolását... Az, hogy ez a regény is tele volt felesleges leírásokkal, lényegtelen részletek hosszas ecsetelésével, egyes jelenetek folyamatos és többszöri ismétlésével, már komolyan szinte említést sem érdemel. Ugyanis ezek számtalan könyvnél előfordulnak. Ettől még nem viselem őket jobban, de azért segít, ha amúgy jó az adott regény. Itt azonban szinte ez számított a legkisebb rossznak... Ami nagyon hamar feltűnt, és nagyon hamar idegesíteni is kezdett, az végül is összefügg az előbb említett ismételgetéssel. Csakhogy ez leginkább abban tűnt fel, hogy a szereplők gyakorlatilag állandóan üvöltöztek/kiabálta/ordítoztak egymással. Még akkor is, ha ezt semmi sem indokolta. Szerintem az egész éves olvasmányaiban nem találkoztam ennyiszer az előbb említett szavakkal (több szinonímát a könyv nem említ, főleg az üvöltözés volt kiemelve). Mintha senki nem tudott volna civilizáltan beszélgetni, vagy mondjuk egyáltalán ismerni ezt a kifejezést. Mindegy volt, hogy családtagok, idegenek, felnőttek vagy gyerekek, előbb-utóbb (inkább előbb) valaki vagy mindenki ordítozott egymással. Ami azért szerintem egy picit indokolatlan... Ezzel ellensúlyban pedig volt néhány oldal, fejezet, ahol pedig folyamatosan mosolyogtak az emberek... Aztán ez megszűnt ugyan, de akkor, ott nagyon feltűnő volt... És ami még rettenetesen zavart, hogy minden egyes szereplő gyakorlatilag tökéletesen idiótának, gyengeelméjűnek volt beállítva. Hiába nem voltak azok -legalábbis a legtöbbje-, annyira bugyuta, értelmetlen mondatokat adtak a szájukba, olyan lehetetlenük viselkedtek, mintha ez annak a népnek vagy egy zárt közösségnek a sajátja lenne. Egyáltalán nem akarom degradálni a svédeket, de tény, hogy a szereplők rettentő idióták voltak.

A végkifejletnél én már nem nagyon lepődtem meg semmin, és leginkább csak vártam már, hogy vége legyen. Ha jobban belegondolok, érdekes volt a történetvezetés, hogy honnan indultunk, és hova jutottunk, csak sajnos nem lett valami jól kivitelezve.

Összességében nagyon nagy fejtörést okoz, hogy mit kezdjek ezzel a sorozat következő részeivel. Hiába szoktam meg a végére, hiába tudtam már jobban haladni vele, mint az elején, egyszerűen nem tudom, hogy leszek képes rávenni magam, hogy belekezdjek a második részbe. Vagy hogy egyáltalán meg bírom-e majd venni... Rettentően elbizonytalanított, pedig sorozatok esetében azért általában szoktam esélyt adni a többi kötetnek is... Amúgy szerintem egy elég vontatott történet volt, amúgy érdekesnek mondható cselekménnyel. De a felsorolt negatívumok minden érdekességet elvontak belőle.

M.J. Arlidge: Bújócska

Nos, ennek a sorozatnak a könyveiben valahogy sosem kell csalódnom. Már legalábbis ami az olvasás gyorsaságát illeti. Amint van alkalmam olvasni, csak úgy peregnek a lapok az ujjaim között, szinte fel sem tűnik, hogy mennyit haladok vele. Ebben mondjuk valószínűleg nagy segítség, hogy rengeteg fejezet van benne, gyakorlatilag a leghosszabb fejezet talán ha négy-öt oldalt kitesz. Volt olyan kötet már, amiben zavaró volt, de itt annyira nem. Mert most tényleg egymás mellett zajlottak az események, és jó volt folyamatosan végigkövetni mindegyiket.

A történet most sem volt egy leányálom, bár azért a korábbi brutalitásokhoz nem ért fel. Valahogy most úgy éreztem, hogy inkább a börtönélet volt hangsúlyom, bár megjegyezném, hogy ezt nagyon jól sikerült ábrázolni. Mivel szerencsére nem ismerem behatóan a börtönök működését és az ott élőket, számomra elég hatásos volt a bemutatása.  Nyilván ez nem egy ismeretterjesztő könyv, de egy krimihez mérten szerintem teljesítette azt a feladatát, hogy megmutassa, hogyan zajlik odabent az élet… Tetszett az is, hogy tényleg senkit nem kíméltek benne. Két dolog volt azonban, ami nekem kicsit zavaró volt. Egyrészt néha kicsit esetlenek voltak benne a párbeszédek, valamint néhányszor olyan érzésem volt, mintha ismétlést olvasnék egy-egy jelenetről. Másrészt pedig valahogy furcsa volt az idő múlása. A tényleges cselekmény gyakorlatilag egy fél hét alatt játszódott, de néha voltak benne olyan utalások, amikből én azt gondoltam volna, hogy több nap is eltelt közben. Néha furcsának tűnt, hogy valójában mennyi idő telt el.

A végkifejlet egyébként meglepett, én is másra tippeltem a gyilkos kilétét illetően –bár nem annyiszor, mint a főszereplőnő, aki gyakorlatilag már mindenkit meggyanúsított a könyv végére. Nekem egyetlen tippem volt, de persze nem jött be. Aminek azért örülök, mert ezzel megint nem kellett csalódnom a könyvben.

Összességében hozta az előzőek színvonalát, bár az elsőhöz egyik sem ért fel eddig. Izgalmas és nagyon olvasmányos. A börtönélet bemutatása miatt most még érdekesnek is mondható. Emiatt most kicsit kizökkentünk a megszokott eseményekből, mivel eddig mindegyik résznél megismétlődtek ugyanazok a jelenetek, ami egy idő után, azért már unalmas tud lenni. De itt szinte mindegyik megszokott szereplő kimozdult a komfortzónájából, ami sokat javított a könyvön.

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nos… azt hiszem, elég régen kezdtem hozzá ennyire nehezen egy értékeléshez. Ezzel most maximálisan így vagyok. Tulajdonképpen azt mondhatnám erről a könyvről, hogy értékelhetetlen, de szerencsére ezt abszolút nem negatív értelemben gondolom. Egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy mit is lehetne róla írni.

A borítókon, illetve az első oldalakon található kiragadott vélemények általában nálam egyáltalán nem szokták lefedni a saját véleményemet. Ebben az esetben viszont maximálisan egyet tudok érteni a borítón található gondolattal… Pedig én aztán nem vagyok finom lélek, kifejezetten szeretem a brutális könyveket, de ez tényleg szétszedi az embert. Nem azt mondom, hogy álmatlan éjszakákat fog okozni vagy, hogy összetörtem volna lelkileg, de igenis volt egy olyan hangulata és cselekménye, ami azért picit leülteti az embert.

Korábban akadt pár olyan könyv, amiknek a véleményezése során megemlítettem a zavaró tényezők között, hogy annyira negatív hangulata volt, hogy konkrétan szerintem bárkit képes lehozni az életről. Nos, ez a könyv is maximálisan negatív dolgokkal dolgozik, hiszen valóban nem történt benne semmi jó vagy akár kicsit is kellemes. Minden egyes eseményről kiderült, hogy van valami sötét oldala is. Itt azonban ez annyira illet az egész könyvhöz, hogy nem volt számomra zavaró. Végig érezni lehetett, hogy ez bizony nem az a könyv. Itt nemhogy boldog befejezés nem lesz, de semmiféle boldog vagy kellemes dolog nem kerül még a történet közelébe sem. Tulajdonképpen bármiféle pozitív apróság inkább csak meglepetést okozott volna…

A szereplőkre és a történetre nem is tudom, hogy kitérjek-e… Nyilván elcseszett minden egyes szereplője, viszont valahol mindegyiküket meg is lehet érteni. Talán ez szedi szét legjobban az embert az olvasása közben: nyilván elítélendő, amit csinálnak, valahol viszont mindannyiuknál vissza lehet vezetni a viselkedésüket különböző dolgokra. A gyerekeknek gyakorlatilag esélyük sem volt arra, hogy valaha is normális életet éljenek. A szülők hozzáállása már sokkal inkább megkérdőjelezhetők, hiszen a viszontagságaik ellenére még lehettek volna normális emberek… Valószínűleg nehezen eldönthető erkölcsi fejtegetésbe lehetne bonyolódni arról, hogy most akkor itt kik a valódi áldozatok, lehet-e sajnálatot érezni a gyilkosok iránt. Én ilyenekbe most nem megyek bele, de azért érdekes felvetés.

A végkifejlet… nos az sem okozott szerintem senkinek különösebb meglepetést. Végig tudni lehetett, hogy ebből bizony nem lesz happy end, és az utolsó fejezetekkel rendesen rá is tettek még pár lapáttal erre. Feszültség volt benne bőven. Egyszer felsejlett előttem, hogy talán nem a teljes stáblista halálával fog végződni a történet, de aztán arra gondoltam, hogy érdemes-e bárkinek túlélni mindezt… Ismét egy olyan morális kérdés, amibe most nem kezdek bele. A történet lezárása, vagyis az utolsó mondat egyébként szintén kettős érzést váltott ki belőlem: először azt kérdeztem, hogy most akkor komolyan ennyi a vége? Aztán elolvastam még párszor az utolsó pár sort, és rá kellett jönnöm, hogy ez így a jó. Így is tökéletesen érthető, hogy mi a vége. (Azért nem mondom, hogy nem olvastam volna még egy epilógust, mondjuk egy rendőrségi közleménnyel vagy egy újságcikkel, amiben felfedezik a gyilkosságokat, de ez már csak az én ötletem, ettől még nincs hiányérzetem).

Összességében egy nagyon komor történet, ennyi biztos. Aki nem bírja a vért vagy a lelkileg sérült embereket, az bele se kezdjen. Nem mondom, hogy minden egyes része ugyanolyan érdekes volt, de igenis voltak benne izgalmas részek, amikor alig akartam letenni a könyvet, hogy minél hamarabb megtudjam a folytatást. Elég hamar a végére is értem, szinte olvastatta magát. Talán a közepe kicsit unalmasabb, ott nemigen történt semmi, inkább csak a múltbeli dolgok lettek felelevenítve, illetve egészében véve talán kicsit sok ismétlődés volt benne, a fogalmazást és eseményeket tekintve, de amúgy élvezhető volt.

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Nos, én valahogy nem vagyok jóban a sorozatokkal. Számtalanszor előfordult már, hogy egy adott írótól először olvasott könyv nagyon megfogott valamiért, és aztán alig vártam vagy legalábbis nagyon kíváncsi voltam a következő, a többi művére is. Viszont a legtöbb esetben, ha az első könyv tetszik, a következő szinte biztosan nem. Vagy nem annyira. Amivel nem lenne feltétlenül probléma, hiszen nem kell minden könyvnek ugyanannyira tetszenie, de amikor egy jó és egy rossz könyvet is olvastam már egy szerzőtől, akkor kétségek fognak el, hogy vajon a harmadikkal milyen viszonyban leszek. Ez mondjuk még sosem tartott vissza attól, hogy egy harmadik könyvet is elolvassak tőle, hiszen a remény hal meg utoljára. De azért igen kellemetlen, amikor szeretni akarsz egy könyvet, de úgy érzed, hogy egyszerűen képtelenség…

Nálam leginkább az tűnik képtelenségnek, hogy valahogy kiolvastam ezt a könyvet. Méghozzá nem is annyira sok idő alatt. Mondjuk nagy szerencse, hogy viszonylag egyben sikerült kiolvasnom, mert ha ezt is csak kb. egy hét alatt, nagyobb megszakításokkal tudtam volna olvasni, biztosan egyetlen szót sem értenék belőle. Még így is nehéz összeszedni, hogy most akkor mi történt…

A sztori tulajdonképpen egyszerű volt… vagyis lett volna egy másik univerzumban. De rettenetesen el lett nyújtva és túl lett bonyolítva. Az elején, még jóval a fele előtt el sem tudtam képzelni, hogy mit akarnak majd kihozni ebből az egyetlen eltűnésből a könyv többi részében. Már akkor kezdtem sejteni, hogy a végére valami iszonyatosan kacifántos valamit fogok kapni. És ez be is jött. Nem hiszem, hogy képes lennék hiba nélkül, értelmesen összefoglalni a lényeget… És ezen nem segítettek az értelmetlen párbeszédek, a végtelennek tűnő környezetleírások, és a megfejthetetlen belső monológok sem…

Egyébként a két főszereplő párbeszédei –vagy egyáltalán megszólalásai- már az előző kötetben is nagyon tetszett, jókat mosolyogtam rajtuk. Ezekből itt sem volt hiány, és talán ezt tudnám a könyv legnagyobb (vagy egyetlen?) pozitívumának tekinteni. Amúgy különösebben egyik szereplővel sem tudtam szimpatizálni, semmiféle érzéssel nem viseltettem irántuk. Mondjuk az anyafigura nagyon durva lett, mármint abban az értelemben, hogy ő például szerintem csak kevesekből nem váltott ki ellenszenvet… Ha úgy vesszük, az összes többi gyilkostól vagy hasonló szereplőtől is negatívabb volt…

A végkifejlet valószínűleg szintén sokaknak nem tetszhetett. Elég durva belegondolni, hogy tényleg így működik a rendszer, még ha nem is mindenhol, de valahol biztosan. Ezt leszámítva engem már nem nagyon ért meglepetésként benne semmi, mert annyira untam már az egészet, hogy csak arra koncentráltam, hogy végre minden a helyére kerüljön, és befejezhessem. Azért erős túlzás lenne azt állítanom, hogy valóban minden kérdésre választ kaptam és felfogtam a történetet, de talán nagy vonalakban megvan. Ha nem nyújtották volna el ennyire, akkor sokkal érthetőbb lenne, de így, mire némileg izgalmas részekhez értünk, már nem sok érdeklődés maradt bennem a történet iránt…

Összességében ez most nem igazán jött be. Voltak benne jó részek, de az egészet nézve vontatott, unalmas, lassú és a végére még kusza is volt. Azért nem adom fel, még próbálkozom majd az író más könyveivel is, hátha…

Max Allan Collins: Floridai ámokfutás

Nos, sajnos azt kell megállapítanom, hogy egyre kevésbé tudnak lekötni ezek, a helyszínelős sorozatokból készült könyvek… Az elején még egészen lelkes voltam, bár azt mindig is beláttam, hogy nagyon a sorozatra alapoz. Viszont most már kezdem úgy érezni, hogy ezeket a könyveket tényleg csak azért adták ki, hogy még több pénzt szedhessenek be a rajongóktól, mert ezek a kötetek önmagukban szinte értékelhetetlenek lennének… Elnagyoltak a szereplők, ehhez képest pedig túlságosan részletezve vannak más apróságok. Ugyanazok a mondatok ismétlődnek, ráadásul már-már bugyuta a szöveg, mintha egy gyengeelméjűnek próbálnának magyarázni valamit. Ehhez képest viszont más részletek pedig túlságosan szakmaiak. Egyszerűen furán van összerakva a könyv.

A történet egyébként nem lett volna rossz, egészen el tudtam képzelni tévében nézett sorozatként. De a végére valahogy kezdett kuszává válni. Ezt lehetséges, hogy amiatt is éreztem így, mert elég nagy megszakításokkal tudtam csak haladni vele –bár igazából néha egyszerűen nem is volt kedvem folytatni. Mindenesetre a történet ugyan követhető maradt, mégis annyi ismétlés és visszautalás volt benne, ami erősen feleslegesnek bizonyult, és csak értelmetlenül bonyolította az egészet…

A szereplőkre nem is nagyon tudok kitérni. Vagy részletekbe menően ki volt elemezve valaki, vagy tökéletesen értelmetlen információkat és adatokat kaptunk róluk. Néhány mondat már szinte nevetségesnek tűnt. Ez igazából az egész könyvre jellemző. Konkrétan találtam benne olyan mondatokat, amik minimális eltéréssel ismétlődtek meg a könyv különböző pontjai. Nem tudom, mennyire gyakorlatlan olvasónak kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel valakinek…

A végkifejlet nyilván valahol borítékolható volt, de azért még volt benne váratlan fordulat is, ami azért nem volt rossz…

Összességében nem tudom eldönteni, hogy tényleg egyre kevésbé tudom értékelni e sorozat alapján készült könyveket vagy csak a nem annyira jókat olvasom, de amiket itt most leírtam, az szinte az összesre igaz volt eddig. Lehet, hogy most csak jobban feltűnt, de lehet, hogy tényleg itt erősebben jelentkeztek a negatívumok. Mindenesetre a történet nem lett volna rossz, de a folyamatos jelenet –és mondatismétlődések, meg a felesleges bonyolítások nem tettek jót neki…

Jo Nesbo: Vér a havon

Nos, erre egészen biztosan nem voltam felkészülve… Annyira megszoktam az írótól a már sokadik részénél tartó könyvsorozatát, hogy azt gondoltam, ez is annak a része lesz. Aztán, ahogy a fülszöveget olvastam, már kezdett gyanús lenni, hogy a szokásos főhős még említve sincs, így talán ez akkor most egy különálló regény. De még így sem számítottam ilyen könyvre…

Már a hossza is meglepett, mert azért regény ritkán szokott kétszáz oldalnál kevesebb lenni. És tulajdonképpen ezt nem is lehet regénynek nevezni. Inkább csak egy történetecske volt. Mintha lerövidítettek volna egy hosszabb könyvet, ahogyan a „kötelezők röviden” esetében is tették. Ennek ellenére mégis élveztem. Ez tulajdonképpen engem lepett meg a legjobban. Voltak benne ugyan idegesítő részek, főleg amikor ide-oda csapongott a főszereplő gondolatmenete egy-egy bekezdésen belül is. Viszont mégis eléggé megkedveltem már az elején. Tetszett, ahogyan saját magáról írt, például, hogy mennyire nem ért semmihez. Meg úgy összességében voltak jól megalkotott mondatai benne… Viszont az álmodozásait, elrévedéseit nem igazán tudtam hova tenni, azok kicsit zavaróak voltak.

Történet igazából volt is, meg nem is. Nem éreztem a végén, hogy hiányérzetem lenne, mégsem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy valamiért nem tűnik teljesen önálló egésznek, inkább csak egy terjedelmesebb regény részletének, vagy sokkal inkább összefoglalásának.

A befejezés egyébként nagyon tetszett. Egyrészt mert még volt egy jó nagy csavar benne, másrészt pedig mert nem féltek negatív lezárást adni neki. Főleg mivel ez tökéletesen illett a könyv alaphangulatához. Nem volt összességében véve lehangoló vagy ilyesmi, mert a főszereplő gondolatai sokszor inkább viccesek voltak, de pozitív esemény sem sok volt benne…

Összességében nagyon meglepett ez a könyv. Minden értelemben. De a legnagyobb meglepetést leginkább az okozta, hogy mennyire tetszett. Pedig az ilyesmikkel nem igazán szoktam tudni mit kezdeni, és ennél is belátom, hogy kicsit furcsa, de a jó értelemben.

Peter James: Szólít a halál

Nos, a szerző regényeinek olvasásakor mindig bajban vagyok kicsit, hiszen az egyik kedvenc íróm, és pontosan tudom, milyen jó történeteket tud írni. Ennek megfelelően vannak bizonyos elvárásaim, amikor újabb kötetébe kezdek, amit sajnos nem mindig tud teljesíteni. Ebben az esetben is hagyott némi kívánnivalót maga után, nem is annyira a történet, mint inkább a kivitelezés és a töltelékrészek…

Az alaptörténet egyébként jó és kellően érdekes volt. Szép lassan bontakozott ki, de ez sem tette unalmassá. Talán olykor kicsit sok időt vesztegettek egy-egy részletre, de még ez sem volt vészes. Viszont az elején nagyon feltűnő volt, hogy a főszereplő nyomozó folyamatosan ugyanazokat a mondatokat ismételgette, ráadásul teljesen semmitmondó, oda nem illő mondatokról volt szó. Értem, hogy bizonyos események lefoglalták a gondolatait, de azért szerintem elsőre is mindenki felfogta ezeknek a jelentőségét, nem kellett minden fejezetben újra elismételni. Itt főleg a temetéssel kapcsolatos részekre gondolok, amik a könyv teljes egészét végigkísérték ilyen-olyan utalásokkal. De ezen kívül is voltak ismétlődő részek, ami azért egy idő után elég idegesítő volt.

Ami viszont kicsit kezdi unalmassá tenni az egész könyvsorozatot, az a főszereplő nyomozó feleségének ügye. Az még egészen izgalmas, hogy mi tudjuk, hogy él, és mi történik vele, de ahogyan minden kötetben elő kell kerülnie a férfi számára, az már nagyon idegesít. Le lehetne zárni végre ezt a részt, mert csak feleslegesen el van nyújtva.

A végkifejlet egyébként nem volt túl meglepő, jóval hamarabb rá lehetett jönni, hogy ki a gyilkos. Nekem egyéb gondolataim is voltak a befejezéssel kapcsolatban, amik végül nem jöttek be, és ettől egy nagyon kicsit csalódott voltam, de ez inkább csak azért van, mert szeretem a skizofrénekről szóló történeteket, és egy ó darabig úgy hittem, hogy itt is erről lesz szó. Végül mégsem, de azért szerencsére kellően beteg lezárást kapott így is.

Összességében ez egy egészen izgalmas és érdekes könyv volt, de az is biztos, hogy olvastam ennél már jobbat is az írótól. A főszereplő férfi magánügyei és egyéb mellékszálak valahogy néha megakasztották a nyomozást számomra, ezért veszített a lendületéből és az izgalmából.

Chris Carter: Kivégzés

Nos, az előző –és egyben első- része ennek a sorozatnak nagyon tetszett, ezért voltak elvárásaim, amikor nekikezdtem az olvasásnak. Csak remélni mertem, hogy hasonló színvonalú lesz az előzővel, és szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom. Mindkettő kellően beteg és nagyon izgalmas volt.

Itt olvasóként igen hamar tisztában lehetett lenni bizonyos dolgokkal, legalábbis a nyomozókhoz képest. Ez lehetett volna zavaró is adott esetben, de szerencsére erről szó sem volt. Hiába tudtuk, hogy mi alapján gyilkol a tettes, mégis okozott elegendő izgalmat, hogy vajon ki lesz a következő áldozat és, hogy azt mekkora brutalitással fogja megölni. Na, meg persze az indíték sem volt teljesen egyértelmű. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit talán idegesítő volt, amikor a nyomozók rájöttek valamire, és utána csak kisebb-nagyobb szünetek után derült ki, hogy pontosan mit is találtak. Nem várom el, hogy minden információt azonnal rágjanak a számba, de valahogy ezt a megoldást sem tudom megszokni, pedig előszeretettel alkalmazza több szerző is. Ezen kívül a fejezetek tagolásával sem voltam kibékülve, mert szerintem csak feleslegesen elvágtak vele részeket. Igen sokszor konkrétan egy párbeszéd közepén kezdődött ú fejezet, holott ezt a világon semmi sem indokolta…

A végkifejlet egyébként nem volt rossz, viszont szerintem elég sok dolgot jóval előtte ki lehetett következtetni. Az elkövető személyére már néhány oldallal korábban rájöttem, illetve a másodlagos gyilkos pedig már körülbelül a könyv közepén száz százalékra tudtam. Egyébként ez a szál nemhogy háttérbe szorult, hanem úgy tűnt, mintha nem lenne semmi jelentősége, hiszen egyetlen egyszer lett csak megemlítve a történetben. Aztán egyszer csak végigkövethettük, hogyan szedi áldozatát a gyilkos, és megint ennyit. A végén pedig hirtelen lelepleződött… Jó volt, hogy volt egy ilyen másodlagos szál a cselekményben, de ennél nagyon szerepet is kaphatott volna akkor már.

Összességében nagyon izgalmas könyv volt, bár talán a végét én egy kicsit elnagyoltnak éreztem. Ahogy haladtunk előre a gyilkosságokkal egyre kevesebb részletet tudtunk meg róluk, és ez számomra például zavaró volt. De egyébként az egyik legbrutálisabb könyv, amit eddig olvastam, bár engem igazán a kutyás jelenet akasztott ki. Amúgy méltó folytatása az első résznek, remélem, a többi is hasonló lesz.

Dean R. Koontz: A visszatérő

Nos, néhány évvel ezelőtt jó pár könyvet olvastam az írótól, de valahogy nem rémlik, hogy azok is ennyire az őrületbe kergettek volna. Nyilván nem tetszhet mindegyik, nekem is megvoltak a kedvenceim is, és azok is, amik valamiért nem fogtak meg annyira. Ez viszont hiába hasonlított a többi könyvére, mégis borzasztó volt olvasni…

Maga a történet érdekes lett volna ugyan, de izgalmasra már nem igazán sikerült megírni. Még az eleje legalább valamennyire fenntartotta az érdeklődésemet, de ez nagyjából az első támadásig tartott. Onnantól viszont egyre inkább ellaposodott. Mégsem ez volt az igazi probléma számomra, hanem a nyelvezet és a szereplők. Olyan bugyuta és nevetséges párbeszédek követték egymást, hogy komolyan mondom, éreztem, ahogyan olvasás közben zuhanni kezd az IQ-m… Ez főleg a két főszereplő szerelmesnek készült beszélgetéseire volt igaz, amik azonban számomra nemhogy nem voltak romantikusak, de nem tudtam eldönteni, hogy a földön fetrengjek a röhögéstől vagy inkább falhoz vágjam a könyvet… Néha erőltetett, néha csöpögős, néha nevetséges, néha pedig már szinte fájdalmasak voltak, amiket egymásnak mondtak. Még két tizenévestől is rettenetes lett volna, két felnőtt embertől viszont kimondottan röhejes volt. De persze nemcsak nekik voltak ilyen felemelő beszélgetéseik, igazából majdnem bárki képes volt ilyeneket produkálni.

Sajnos azonban nem csak a szereplők párbeszédeiben mutatkozott meg ez az ügyefogyottság, hanem az egész történetvezetésen is. Példádul elég viccesnek éreztem, hogy egy-egy dologra hamarabb rájöttem, mint a rendőrök. És nem is valami falrengető dologra, hanem egyszerű, logikus gondolkodás alapján is tudtam azt, amire ők viszont körülbelül öt oldallal és rengeteg felesleges töltelékrésszel jöttek csak rá, amikor már gyakorlatilag mindegy volt. És ha már a töltelékrészeknél tartunk, hát abból is volt jó néhány benne. Olykor-olykor fogalmam se volt róla, hogy most vajon miért olvashatunk egy-egy részt ennyire részletesen. De végül a nagy rádöbbenés helyett csak az derült ki, hogy tényleg semmi köze a történethez, és igazából egyáltalán nem is tesz hozzá semmit.

A végkifejlet részben nem volt rossz, sőt ha ez egyébként egy jó könyv lett volna, akkor kimondottan érdekes lett volna a befejezés. Így azonban már voltak benne meglepetések, igazából nem nagyon érdekelt már. Maga a lezárás viszont ismételten nevetséges volt. Hatszáz oldal alatt kibontakoztattak egy történetet, a végére kaptunk még egy-kétszáz oldalnyi feszültséget (már aki), aztán konkrétan nyolc oldalban teljesen vége is lett. Azt hiszem ilyesmire nem nagyon láttam még példát (és nem is nagyon szeretnék)…

Összességében nekem ez most nagyon nem jött be. Pedig tényleg remek sztori lehetett volna, de egyszerűen a kivitelezése pocsék volt. És a felsorolt negatívumok számomra rengeteg levontak a könyv élvezhetőségéből.