Dean R. Koontz: Rettegés

Nos, eléggé más könyv volt, mint amikhez szoktam az írótól, legfőképp a rövidsége miatt. Illetve az is eltért az eddig olvasott kötetektől, hogy itt nem volt túlzottan nagy szerepe a természetfelettiségnek. Nyilván valamilyen szinten azért jelen volt, de korántsem olyan erőteljesen mint a megszokott.

A történet maga nem volt rossz, bár én a sorozatgyilkossággal kapcsolatos részekről olvastam volna inkább. Az elején még kaptunk azokból némi ízelítőt, de aztán majdhogynem feledésbe merültek. Egyébként ez a természetfeletti (látnok) vonal annyira nem jött be, igazából nem tudtam vele mit kezdeni. Nyilván az író többi könyvében is volt valami nem megszokott, nem létező dolog, de azokban az volt a lényeg. Itt azonban sokkal inkább a gyilkosságok voltak a középpontban, ezért nekem nem tetszett a természetfeletti képesség jelenléte.

Maga a könyv egyébként kicsit esetlennek tűnt. Összecsapottnak nem mondanám, mert minden helyére került benne, ami kellett, de a párbeszédek néhol furcsák voltak. Ezen kívül a tördelés sem sikerült valami fényesen, jobban tagolni kellett volna egyes részeket. Ez főleg a második felében tűnt fel, ahol két vagy néha három szemszög között nem volt semmiféle átvezetés vagy szünet, hanem a következő sorral már kezdődött is. Bár lehetett követni az eseményeket, mégis idegesítő volt. És egy idő után a menekülés is unalmassá vált, és már csak a végét vártam.

Egyébként a szereplők sem voltak valami szimpatikusak. A legtöbbje inkább semleges volt, de a főszereplő önsajnálata (egy része indokolt volt ugyan, de olykor túlzásba vitte) és a rendőr szerencsétlenkedése nagyon irritáló volt.

A végkifejlet szerintem senki számára nem okozott meglepetést. Nekem még a tettes személye sem, jóval előbb rá lehetett jönni arra is.

Összességében egyszer olvasható műnek tartnom. Aki szereti az író műveit, az érdekességképpen elolvashatja ezt is, de egyértelmű, hogy nem ér fel azokhoz.

John Sandford: Átkos folt

Nos, olvastam már jobb és rosszabb könyvet is az írótól. Mivel a legkevésbé sem sorrendben olvasom a sorozatot alkotó köteteket, néha kicsit nehéz követni, hogy a főszereplő élete éppen hol tart, és nem mindig emlékszem az összes részletre, de ezt leszámítva, történet szempontjából az író minden könyve megállja önmagában a helyét.

Ebben az esetben a történet egészen érdekesnek indult, és a régiségekkel kapcsolatos szakmai részeket sem vitték túlzásba. Nagyon tetszett a többféle szemszögből követett cselekmény, viszont olykor hiányosnak is tűnt, mintha kimaradt volna egy-egy részlet. Egyébként mindig vártam, hogy kiderüljenek az újabb fejlemények, és akadt benne néhány olyan jelenet, amire nem számítottam. A könyv végére viszont kicsit összezavarodtam. Illetve nem is ez a pontos szó rá, mert minden részletet megértettem, hogy mi miért történt, ki mit tett, mégis valahogy túl lett bonyolítva az egész. Néhány dolog feleslegesen lett ismételgetve vagy túlmagyarázva, ami már inkább idegesítő volt, és alig vártam, hogy vége legyen…­

Ami a fogalmazást illeti, már az elejétől kezdve voltak benne furcsaságok. Némely mondatnak vagy megfogalmazásnak nem volt értelme, mások pedig feleslegesnek, erőltetettnek vagy oda nem illőnek tűntek.

Ami a befejezést illeti, nem volt vele gond, még ott is voltak meglepetések, viszont kicsit mégis lezáratlannak tűnt az egész.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de nem tudta végig fenntartani az érdeklődésemet. Kicsit unalmassá és túlkomplikálttá vált a végére.

John Sandford: Keserű hajsza

Nos, ezzel a könyvvel most nagyon nagy csalódást okozott az író... Jó néhány művét olvastam már korábban, és eddig még mindegyik tetszett, ha nem is mind ugyanolyan mértékben... Ez viszont elnagyolt és összecsapott volt.

A történet egyébként egyáltalán nem lett volna rossz, a gyilkos kellően beteg, a gyilkosságok pedig kellően brutálisak voltak, csak éppenséggel iszonyúan lett megírva. Már az elején nagyon fura volt számomra, hogy szinte két bekezdésben el lett intézve az első gyilkosság, semmiféle részlettel nem szolgáltak, majd hirtelen eltelt két hét, és egy másik áldozatról volt szó, róla viszont már igencsak részletesen. Aztán valahogy a nyomozás is olyan csapongónak tűnt számomra, nem volt következetes, csak sodródtam oldalakon keresztül, mindenféle logikát nélkülözve. Igazság szerint csak körvonalazva követtem a történetet, a lényeget mindig kihámoztam, a felesleges részekről pedig igyekeztem nem tudomást venni. Végül valamennyire követhetővé vált a cselekmény, de végig összecsapottnak tűnt az egész.

Ezen kívül az előző részekre sem igazán utaltak benne, amivel nem is lett volna különösebb probléma, hogyha egyes fejezetekben nem lett volna olyan érzésem, mintha az író magától értetődőnek tartaná, hogy az olvasó tisztában van az összes korábbi rész teljes cselekményével... Ugyanis erősen ezt az érzetet keltette: nem magyarázott el semmit, és olyan volt az egész, mintha az egyik korábbi kötetnek lenne egy része ez a könyv...

Amivel még szintén nem tudtam mit kezdeni, az a zeneszámokkal kapcsolatos szál volt. Egyszerűen teljesen értelmetlen és oda nem illő módon lett bevezetve a történetbe, és a későbbiekben is véletlenszerűen tértek ki rá. De ez az egész könyvre elmondható volt: semmiféle következetesség nem volt a cselekményben.

A végkifejlet pedig egyenesen a vicc kategóriába tartozott. Gyakorlatilag négy oldalban lett lezárva a teljes könyv, mindennemű magyarázat vagy kifejtés nélkül. Mintha elfogyott volna a papír, vagy még inkább az írói kedv, és nem lett volna indítatása befejezni a történetet. Bár tulajdonképpen a könyv egészéhez tökéletesen passzolt... (Mellesleg pedig a könyv közepénél tudtam, hogy merrefele kell keresni a gyilkost).

Összességében én ezt egy rettenetesen silány műnek tartom, főleg úgy, hogy jó pár könyv került már ki az író kezei közül. Hihetetlenül ócska, mintha egy olyan ember írta volna, aki megnézett néhány horrorfilmet, elolvasott két krimit, aztán úgy gondolta, hogy most már neki is megy az írás. Igazából nagyon nehezen térek magamhoz egy ilyen rosszul megírt könyv után.  A legrosszabb viszont egyértelműen az volt benne, hogy maga a történet szerintem abszolút jó is lehetett volna... Az biztos, hogy sokadik könyves íróban régen csalódtam ekkorát...

M. J. Arlidge: Hazudsz, hazudsz

Nos, mivel ugyebár az egyik kedvenc írómról van szó, részben mindig nehéz nekikezdeni a könyveinek. Az első kötettel annyira magasra tette a lécet, hogy egy kicsit mindig tartok attól, hogy a következőkben csalódni fogok. Bár az első rész sikerét eddig egynek sem sikerült megugrani, ezt egyáltalán nem találom bajnak, mivel a maga nemében mindegyik nagyon jó könyv. Az első egyértelműen kimagasló számomra, de a többi sem okozott még csalódást. Így a mostani, negyedik rész sem…

A történet jól fel lett építve, kellő feszültséget hordozott magában. Bár szerintem a tűzhalál az egyik legrosszabb halálnem (vagy baleset, ha az illető túléli, de maradandó égési sérülései lesznek), mégis érdekes volt, ahogyan az áldozatok szemszögéből is részletezve lett valamennyire. A nyomozással kapcsolatban nem nagyon tudnék külön mit kiemelni, mert igazából szokványos volt. Nekem mondjuk nagyon furcsa ez a rengeteg tagolás, ami két-három oldalas fejezeteket alakít ki. A nagyon hosszú, több tízoldalas fejezeteket sem szeretem, de ez a fajta tördelés kicsit kizökkenti az embert. Főleg, amikor nem is változik az elbeszélő, csak másik helyszínre vagy eseményre ugrunk. De azért ettől még követhető maradt a cselekmény.

Elég szokatlan volt számomra, hogy a túlélő áldozatok és családjaik mennyire részletesen be lettek mutatva. Bár vitathatatlan, hogy ezzel sokkal erőteljesebb érzelmeket lehet kiváltani az olvasóból, hiszen nagyon emberi oldaláról mutatta meg egy-egy ilyen gyilkolás hatásait egy egész családra nézve. Viszont azzal, hogy folyamatosan újra és újra képbe hozták az áldozatok családjait (főleg az elsőt), én arra számítottam, hogy végül lesz valami fontos szerepük, jön valami váratlan fordulat, de végül nem történt semmi, és ettől az egész olyan különösnek tűnt.

Ami viszont tényleg konkrétan idegesített a könyvben, az két szereplő volt. Az egyik maga a főszereplőnő, akinek a „magánéletével” kapcsolatosan egyszerűen a negyedik részre sem tudok napirendre térni. Itt egészen pontosan a kikapcsolódásként értelmezett kis játékára gondolok természetesen… Nem magával a cselekménnyel van bajom (mindenkinek megvan a saját hülyesége), de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes valaki sokáig úgy élni, hogy csak és kizárólag ez jelenti a magánéletét, de közben meg folyton azon aggódik, nehogy lebukjon… Ráadásul szerintem olykor már-már paranoiás a viselkedése, és nem csak a kis „szórakozása” miatt… A másik idegesítő szereplő az egyik főbb nyomozónő (bár egyébként megállapítottam, hogy más könyvekben összesen nincs annyi női rendőr, mint itt), aki meg állandóan azért siránkozott, hogy miután saját akaratából visszament dolgozni, nem tud otthon lenni a családjával… Hát ő konkrétan minden alkalommal felidegesített… Értem én, hogy nagyon szereti a munkáját, de a családja is nagyon fontos, de akkor is döntse már el, mit akar jobban… Állandóan azzal jön, hogy mennyire sokat jelent neki a munkája, aztán többször sérül meg egy-egy részben, mint a többi szereplő együtt, és akkor meg rádöbben, hogy megéri-e ezért elveszíteni mindent… Tudom, valószínűleg ez egy teljesen reális probléma a való életben is, de ennyi szenvedés azért engem már erősen kiidegel…

A végkifejlet is jól lett kialakítva. Bár az első gyanúsított letartóztatásakor én már tudtam, hogy úgysem ő lesz a valódi tettes, azért még a vége is tartogatott meglepetéseket. Részben az elkövetés indokát és tettesét nézve, részben viszont az utolsó fejezet volt az, ami elég betegre sikeredett bizonyos értelemben (bár szerintem abból is lehetett sejteni valamit korábban). Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szálból mit hoznak majd ki egyébként. De amúgy a főtörténet során én nem jöttem rá, ki lehet a tettes, és már nagyon vártam, hogy kiderüljön. És szerencsére nem volt gyors lezárás sem, megfelelő hosszúsággal és részletességgel lett befejezve.

Összességében szerintem ez is jó kis történet volt, az említett (számomra) negatívumok ellenére… Tetszik, hogy könyvről könyvre egy másik sztorit kapunk, ráadásul a tűz miatt ez most lényegesen eltért az előzőektől. Kíváncsian várom a többi könyvet is.

Chris Carter: A keresztes gyilkos

Nos, ez az író aztán jól belekezdett az írásba ezzel a könyvvel (persze lehetséges, hogy valójában nem ez az első könyve, de magyarul, ennek a sorozatnak a részeként ez jelent meg először)... Az biztos, hogy alaposan feladta saját magának a leckét, hiszen több folytatása is létezik már a könyvnek, és bizony azoknak is meg kell majd ugraniuk ezt a szintet. És ez bizony egy nagyon-nagyon jó könyv volt.

A sorozatgyilkos megléte már alapjában véve tetszett, hiszen továbbra is ez az egyik kedvenc témám. Itt ráadásul egy betegesen elvetemült pszichopatát kaptunk, aki válogatott módszerekkel ölte meg áldozatait. Végtelenül brutális volt minden egyes halál, bár amúgy én a régebbi esetekről is olvastam volna még részletesebben...

Egyébként a nyomozás talán néha egy kicsit unalmassá vált, főleg a két nyomozó párbeszéde volt olyankor fárasztó. Meg egy idő után maga a főszereplő is, az állandó önsajnálatával. De egyébként nem volt probléma a történettel, izgalmas és érdekes volt, nagyon gyorsan lehetett vele haladni. A második szálat, ami nem a sorozatgyilkossággal, de egy másfajta bűncselekménnyel foglalkozott, nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, lesz valamiféle kapcsolódási pont, végül azonban egy fejezetnyi időt szentelt rá az író és ezzel annyiban is maradt... Kicsit ki lehetett volna fejteni bővebben szerintem, mert így olyan volt, mintha véletlenül került volna bele a történetbe...

A végkifejlet nyilván valamilyen szinten úgy alakult, ahogyan az várható volt (a tettes elfogása), viszont tartogatott meglepetéseket. Az elkövető személyét szerintem volt olyan pillanat, amikor meg lehetett volna tippelni, de egyáltalán nem állítanám, hogy biztosan tudtam volna ki lesz az. Végül a személy nem is okozott különösebb meglepetést, az indíték viszont annál inkább. Ott azért kicsit leesett az állam, hogy valaki tényleg ennyire összeszedetten, megfontoltan és eltervezetten képes legyen gyilkolni...

Összességében szerintem egy nagyon jó könyv volt, nem is kevés brutalitással, így az érzékenyebb lelkűeknek nem kifejezetten ajánlanám. De bárki, aki képes elviselni a kínzások részletes(ebb) leírását, annak javaslom elolvasásra, szerintem nagyon könnyen lehet vele haladni.

Alex Kava: Dermesztő őrület

Nos, az írónőtől eddig olvasott könyvek közül egészen biztos, hogy számomra ez volt a legjobb. A többinél bár a történettel nem volt, a főszereplőnő folyamatos szenvedése nem tette túl élvezetessé az olvasást. Itt azonban ez már szerencsére háttérbe szorult, és egy viszonylag kiegyensúlyozott nőt kaptunk. Volt azért némi kínlódás, de már lényegesen kevesebb, ráadásul inkább „hétköznapi” problémáknak tűntek, nem folyamatos szenvedés alapjának…

A történettel eddig sem volt problémám, ebben az esetben is nagyon jó volt. Jobban belegondolva, mostanában nem olvastam sorozatgyilkosról szóló könyvet, legalábbis olyat biztosan nem, ahol ilyen sok áldozat lett volna. Egyébként azt kicsit nehezményeztem, hogy az áldozatokról néhány részen kívül nemigen esett szó, ráadásul gyakorlatilag kettőn kívül senkinek nem derült ki a személyazonossága. Találtak egy csomó holttestet, megfejtették a gyilkos indítékát, illetve az elkövetés módját, aztán ennyi. Végül persze megtalálták a tettest, és minden szépen le volt zárva. Ennél azért jóval több információt vártam volna az áldozatokról, mert nem derült ki többek közt, hogy kik voltak szerencsétlenek, vagy hogy a gyilkos hogyan találkozott velük. Számomra ez erős hiányosság…

Amúgy a végkifejlet nem volt rossz, bár valahogy nem is rágtam le a körmeimet, hogy ki lehet a gyilkos. Az viszont feltűnt a történet során, hogy valahogy mindenki (azaz legalább hárman) egy nagyon nehéz anyával volt megáldva… Azért egy idő után már kicsit túlzásnak éreztem, hogy mindenkinek az anyjával volt valami probléma, ami még felnőttkorában is ennyire megviseli… Az ember már azt hinné, hogy ez a normális, hiszen egy könyvön belül három teljesen különböző szereplő is nagyjából ugyanazt élte át.

Összességében én a sorozat eddigi legjobb kötetének tartom. A főszereplő szenvedése annyira idegesített az előző részekben, hogy még a történetbeli hiányosságok ellenére is ez tetszett eddig a legjobban. Nagyon könnyen lehetett vele haladni, olvastatta magát.

Sally Hunter: A médium

Nos, nem is tudom, hol kezdjem az értékelést. Talán szó szerint a legelején, vagyis a címnél… Ennyire ugyanis még nem láttam kevésbé a könyvhöz illő címválasztást. A világon semmi köze nem volt a történethez, és a fülszöveggel sem igazán lehetett összepárosítani. Csupán az egyik szereplő különleges képességeihez lehetett volna társítani, de ő nem is igazán volt fontos a történet szempontjából… Szóval nagyon félrevezető, ráadásul nem is fordításról van szó, így még zavaróbb volt számomra.

Egyébként jó kis történet lett volna ez, de mégsem fogott meg. A sorozatgyilkosos szállal határozottan tudtam mit kezdeni, de az egész olyan furcsán volt megírva. Egyrészt ez a természetfelettinek mondható szál, ami a kislány gyakorlatilag gondolatolvasó képességét jelentette, tulajdonképpen semmi jelentőséggel nem bírt. Csak lógott az egész történetben, nem volt előzménye, nem vezetett sehova, csak néha egy-egy eseménnyel előtérbe került, aztán megint semmi. És természetesen a végkifejlet szempontjából sem lett fontosabb… A másik dolog, ami zavart a könyvben, az a rengeteg szereplő volt. Csak kaptuk folyamatosan a neveket, és én még a végén sem tudtam belőni, hogy ki kicsoda (néhány főbb szereplőtől eltekintve). Nem lettek elég részletesen bemutatva ahhoz, hogy meg tudjam jegyezni és különböztetni őket; ráadásul a hasonló munkakörben dolgozókat sokszor nem is említették név szerint egy idő után. Például a rendőrségi tanácsadó szemszögéből megírt részeknél a rendőr, a biztonsági főnök és az egyéb hasonló területen dolgozó emberek teljesen összemosódtak számomra, szóval ott már meg sem próbáltam őket elkülöníteni…

A két szálon (múltban és jelenben) futó cselekmény nem volt rossz megoldás, de a tanácsadónővel nem tudtam mit kezdeni. Kurtán-furcsán voltak megírva azok a részek, nem lehetett megjegyezni a szereplőket, és úgy egészében alig tudtam odafigyelni a részletekre. Mondjuk, ez utóbbi megállapítás a könyv egészére igaz volt. Az alapinformációkon kívül, amik fontosak voltak a történet előrehaladása szempontjából, nemigen fogtam fel bármit is. Egyszerűen untattak a töltelékrészek, mivel hasonló dolgokról írtak bennük. Nem volt egy hosszú könyv, mégis megszenvedtem vele az elején, mert alig bírtam magam rávenni, hogy folytassam az olvasást.

A befejezésre annyiban nyilván számítani lehetett, hogy a főbb szereplők közül fog kikerülni a tettes, de nem tudtam volna megtippelni, hogy ki az. Amikor a tanácsadónő felállított egyfajta profilt az elkövetőről, elég vicces volt, hogy a következő oldalakon hirtelen mindenki annak megfelelően kezdett viselkedni, ezzel is megpróbálva félrevezetni az olvasót… Szerintem nagyon feltűnő és béna megoldás volt…

Összességében megállapítottam, hogy ez volt a harmadik, és egyben utolsó könyven az írótól, többe egyszerűen nem merek belevágni tőle. Mindegyiknél ugyanaz volt a véleményem: egy egyébként nagyon jó történet, túl röviden, ugyanakkor túl unalmasan van megírva, és a rengeteg szereplő felvonultatása nagyon megnehezíti az olvasást.

John Sandford: Meztelen préda

Nos, sajnálatos módon azt kell megállapítanom, hogy ennek a sorozatnak a részei egyre silányabb minőségűek… Míg az első részek kellően izgalmasak voltak –bár a tökéletestől messze álltak, azért élvezhetőek voltak-, addig mostanra olyan, mint az író már csak a folytatás kedvéért írogatna, és nem erőltetné meg magát túlságosan. A könyv olvasása közben felmerült bennem, hogy a fordításban van esetleg a hiba, de sajnos úgy gondolom, hogy ha jól lett volna megírva, akkor a fordítás nem lehetne ennyire pocsék. Mondjuk a számtalan gépelési hiba egyértelműen szerkesztési hiba, ami szintén nem könnyítette meg az olvasást. Rengeteg helyen fordult elő egy-egy figyelmetlenségből adódó hiba, ami kellő odafigyeléssel egyszerűen kiküszöbölhető lett volna…

Egyébként a történettel nem is lett volna különösebb gond. Kiegyensúlyozottak voltak benne a felfedett és a titkolt dolgok, így megmaradt némi izgalom körülbelül a háromnegyedéig. Onnantól viszont gyakorlatilag minden egyértelmű volt, és csak az volt a kérdés, ki, hogyan és mikor bűnhődik meg. Néhány fordulat ugyan volt benne, de azok sem voltak azért annyira extrák. Viszont számomra szabályosan követhetetlen volt benne néhány részlet. Egyrészt annyira idióta nevek voltak benne, hogy néha azt sem tudtam, melyik kihez tartozik. Aztán ez az autós-csempészős dolog is elég körülményesen lett leírva, legalábbis a nyomozás szempontjából. Az elején még azt hittem, értem, hogy miről van szó, aztán egyre több embert belevontak, folyton változtak a szerepek, volt, aki teljesen máshogy adta elő, és a „banda” utalgatásaiból már azt sem tudtam megmondani, hogy ki mennyit tud, mit miért tesz…

Ezen kívül kifejezetten bénán volt megírva a könyv, amit tényleg nem tudom, kinek rójak fel: az írónak vagy a fordítónak. De végül is teljesen mindegy is, a lényeg, hogy egy néhol bugyuta, néhol kifejezetten szájbarágós cselekményt kaptunk. Néhány apró részlet hihetetlenül felesleges módon lett bemutatva (ki mit vesz föl, hova megy, mit csinál a szobájában), más részek pedig egyszerűen csak önmagukban voltak totál feleslegesek…

Összességében én nagyon gyenge könyvnek tartom, főleg a sorozat első köteteihez képest. Bár a történet jó lenne, nincs rendesen kidolgozva: értelmetlen és felesleges részek váltják benne egymást.

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni

Nos, ezzel a könyvvel kicsit most kivételt tettem, mivel a számos olvasatlan könyvem miatt egyelőre nincs időm a korábbiak újraolvasására. Viszont mivel évekkel ezelőtt még csak az első három rész volt meg, most pedig elhatároztam, hogy a sorozat összes részét elolvasom egymás után (esetleg egy-egy könyvnyi kitekintéssel pár rész között), így itt indokolt volt az újrázás. És bizony kiderült, hogy néhány részletet leszámítva, gyakorlatilag alig-alig emlékszem a történetre.

Annyi azért az első olvasásból is megmaradt, hogy bár nem olvasok vámpíros vagy bármilyen más természetfölötti lényről szóló könyvet, ez kifejezetten tetszett. Mégpedig azért, mert nem egy romantikus maszlag (amit mellesleg kicsit sem tartok vámpíros dolognak...), hanem bizony kőkeményen van benne erőszak és erotikus tartalom is (bár ez utóbbi nem a durva és nyílt értelemben, hanem nagyon visszafogottan. Bár azért egy kicsit talán itt is szenvednek a főszereplők egymással, de teljesen más, mint egy romantikus történetben. Egyébként, ha már a szereplőknél tartunk, akkor meg kell említenem, hogy a könyvből készült sorozatnak köszönhetően (amit egyébként nem nézek/néztem) nem sok minden van a képzeletre bízva... Bár én csak a három főszereplőt ismerem képről, így már sajnos nem tudok egy másik embert elképzelni helyettük. Már csak azért sem, mert ebben az esetben a készítők szerintem nagyon eltalálták a szerepeket, legalábbis ami a kinézetet illeti.

A történet egyébként nem rossz, én kifejezetten örültem neki, hogy volt egy sorozatgyilkos benne, akivel foglalkozni lehetett. Ettől az egész könyv sokkal kevésbé volt töményen vámpíros.

Befejezésről nem is nagyon lehet beszélni, hiszen egyértelműen érződik belőle (és tudjuk is), hogy bizony van folytatás. De ehhez képest jobban (értsd: szebben) le lett zárva, mint némelyik egyrészes kötet, amely számtalan megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Természetesen itt is utalnak arra, hogy ez bizony még folytatódni fog, mégis kap egy normális lezárást.

Összességében én továbbra is nagyon jó könyvnek tartom. Borzasztóan olvastatja magát, észre sem vettem, és csak fogytak az oldalak... Fényévekkel jobbnak tartom az annyira közkedvelt (?) tiniregénynél: nem csöpögős, és ha már választani kellene, hogy melyik vámpírtípust tartjuk elképzelhetőnek (ha léteznének), hát egyértelműen emellett tenném le a voksom.

M. J. Arlidge: A babaház

Nos, erre a könyvre most tényleg nagy szükségem volt... Bár ahhoz nagyon sok minden kellene, hogy kiábránduljak az olvasásból, ha az utóbbi néhány hét után, amikor több, számomra borzasztó könyv is a kezembe akadt, még ebben az íróban is csalódnom kellett volna, hát lehet, hogy egy kicsit elment volna a kedvem az olvasástól. Szerencsére azonban még véletlenül sem történt így, és a szerző ismét hozta a formáját (velem együtt), ugyanis az előző részhez hasonlóan, ezt is két nap alatt sikerült kiolvasnom.

A történet -vagy inkább maga a könyv, a kivitelezés- nekem az első részre hasonlított kicsit, mert itt is szenvedtek ugyan fizikailag az áldozatok, de a lelki és pszichés kínok szerintem hangsúlyosabbak voltak. Én mondjuk arra számítottam, hogy a tettes végül egy olyan személy lesz, aki már feltűnt a cselekményben, legalább említés szintjén, de a korábbi kötetekhez képest ez, és az elkövető neme is változott. Ami tulajdonképpen nem rossz dolog, hiszen mindent meg lehet unni, így viszont fenntartom, hogy a szerző egyelőre nem tud hibázni (remélem, így is marad). Bár valószínűleg az első részhez egyik sem fog felérni (nálam legalábbis), mindegyik kötet tökéletesen megállja a helyét, akár a sorozat részeként, akár önálló műként tekintek rá.

Egyébként a gyors haladáshoz részben hozzájárult, hogy nagyon rövid fejezetek követték egymást benne, ami bevallom, az elején furcsa is volt. De mivel (majdnem) mindegyik váltásnál egy másik szereplő szemszögéből láttuk az eseményeket, indokolt volt. Bár más könyveknél zavarni szokott a sok váltás és a sok szereplő, itt semmi bajom nem volt vele, abszolút követhető maradt a történet, sőt még valamiféle pluszt is adott neki, hogy nem túlnyomóan a főszereplőről olvashatunk, hanem bizony bőven akad fejezete a többi szereplőnek is.

A szereplőkkel kapcsolatban igazából mindegyik kötetnél vegyes érzéseim voltak. Valamiért a főszereplőnőt nem tudom megkedvelni, de erre tényleg nem tudok különösebb indokot felmutatni. A többiek pedig hiába főbb mellékszereplők, akikre tényleg épít a történet, mégsincs róluk soha annyi információ, hogy rendes képet alkothassak róluk, így többnyire a pillanatnyi döntéseik alapján ítélem meg őket. Általánosságban mindegyikükről elmondható, hogy részemről teljesen semleges vagyok az irányukba, bár ebben a részben volt olyan, aki határázottan kiverte nálam a biztosítékot a szakmaiatlan és etikátlan, már-már dilettáns viselkedésével...

A végkifejlet tulajdonképpen nem volt rossz, egy nagyon picit még talán elbírt volna a vége, de egyáltalán nem volt hiányérzetem. Minden szál elvarrásra került, és csak olyan kérdések maradtak nyitva, amelyek egyértelműen a további folytatásra utalnak.

Összességében szenzációs könyvnek tartom, végre egy olyan történet, amelyet tényleg a thriller kategóriába tudok sorolni... Aki olvasta az előző részeket, annak természetesen ez is kötelező (és mivel nem igazán elevenítik fel a korábbi történéseket, úgy gondolom, hogy szükség is van az előzmények ismeretére), de a három közül szerintem eddig ez a legkevésbé durva.

John Sandford: Vendetta

Nos, nem ez a legjobban sikerült könyve az írónak, de azért nem is a legrosszabb. A könyv tulajdonképpeni előzményeként tekinthető kötethez képest viszont sokkal kevésbé izgalmas. Reméltem, hogy ez is legalább annyira le fog kötni, mint az, de sajnos ez nem jött össze…

A történettel egyáltalán nem volt baj, ha csak azt veszem, akkor egyértelműen egy fordulatos és izgalmas cselekményt kaptunk. Tényleg mindig zajlottak az események, és történt néhány kiszámíthatatlan dolog is. Viszont rettenetes volt a kivitelezése… Jó néhányszor teljesen felesleges információkat kaptunk, például a szereplők öltözködéséről, étkezéséről; vagy ugyanennyire felesleges párbeszédeket folytattak le egymással, amikhez nemhogy nem volt köze a nyomozáshoz (vagy úgy általában bármihez), de kifejezetten idegesítőek és semmitmondóak voltak. Ezen kívül néha kicsit zavarossá vált a történet, nehezen lehetett követni, hogy most akkor ki mit csinált vagy gondolt, és hogyan jöttek rá adott esetben a dolgokra… Ami azonban valószínűleg a legjobban idegesített, az a rengeteg helyesírási, illetve főleg gépelési hiba is nagyon megkeserítette az olvasást. Persze hiba bármelyik könyvben előfordulhat, de itt már nagyon sok volt belőle: tulajdonnév kisbetűvel, felcserélt betűk, kihagyott betűk, eltévesztett nevek, hogy csak néhányat említsek. Lehet egy könyv akármilyen jó, ha ilyen hibákkal van tele, nagyon negatív érzéseim lesznek vele kapcsolatban.

A végkifejlet igazából szerintem már nem nagyon tartogatott meglepetéseket, és bizonyos szinten kiszámítható volt. De szerencsére a könyv egésze alatt folyamatosan voltak nem várt fordulatok, így azok kárpótoltak az egyszerű befejezésért.

Összességében nem volt ez rossz könyv, tényleg végig zajlottak benne az események. Aki olvasta a korábbi köteteket (főleg ennek az előzményét), az biztosan ezt is élvezni fogja.