Michael Robotham: Élet vagy halál

Nos… ez egy igencsak furcsa könyv volt számomra. Lehetséges, hogy ez a vélemény némiképpen annak is köszönhető, hogy mostantól az eddiginél kevesebb időm lesz olvasni, így ezzel is elég lassan tudtam csak haladni. De azért így is tudtam követni, csak valószínűleg kicsit tagoltabbá vált, ami olykor zavaró lehet. Egyébként inkább a tartalom miatt éreztem kicsit furcsának.

A történettel nem volt különösebb probléma, bár mielőtt hozzákezdtem volna, csak nagy vonalakban olvastam át a fülszöveget. Így utólag visszaolvasva, nem vesztettem semmit. Egyébként pedig valószínűleg nem kezdtem volna bele ebbe a könyvbe, ha nem egy olyan író könyve, akitől már olvastam jó néhány kötetet. De sajnos ez most annyira nem jött be. Igazság szerint nekem kicsit vontatott és néha kusza is volt a cselekmény. Fejezeteken belül ugráltak, néha hirtelen azt sem tudtam, hogy a múltban vagy a jelenben vagyunk-e éppen. A szereplőkkel sem nagyon tudtam mit kezdeni, mindenki nagyon furának tűnt, akár FBI-ügynök, akár egy jelentéktelen mellékszereplő, akár a főszereplő volt az illető. Lehetséges, hogy a szakaszos olvasás miatt, de néha nem értettem, hogy most ki és hogyan került a képbe. Valamilyen szinten ki lehetett következtetni, de akkor is zavaró volt, hogy nincsenek konkrétumok.

Egyébként, ha már az előbb említettem a szereplőket, akkor nagy általánosságban annyit biztosan el lehet róluk mondani, hogy egyikük sem volt egy megkedvelhető karakter. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért éreztem őket furcsának, egyszerűen csak a viselkedésük, a gondolkodásuk néha nem tűnt túl ésszerűnek. De a főszereplőt mindenképpen kiemelném, ugyanis elég régen olvastam olyan könyvet, amiben sajnáltam volna egy szereplőt. Főleg ennyire. És nem is konkrétan azokért a dolgokért, amik történtek vele az egyébként nem túlságosan hosszú élete során, hanem inkább úgy összességében, az egészért. Annyira nyomorult volt végig, annyira átjött a lapokon keresztül a szenvedése, hogy tényleg elkezdtem sajnálni. Mondjuk ez nálam valahogy inkább negatívumként jelentkezett, mert annyira szerencsétlen és elcseszett volt. Főleg az okok miatt, mert valahogy kicsit képtelenségnek tűnt, hogy ilyen indokok és események hatására lett ilyen. Bár ez is inkább csak azért volt valószínűleg, mert valójában semmi pozitív dolog nem történt ebben a könyvben. Az első oldaltól az utolsóig átjárta egyfajta szenvedés, ami már az elején is kellően érzékelhető volt, de a végére teljesedett ki teljesen.

A végkifejlet nagy meglepetéseket nem tartogatott. Jóval korábban össze lehetett illeszteni szinte az egész történetet. Sőt, olyan dolgot, amit egyébként gondolom, hatalmas fordulatként akartak beállítani, már majdnem a legelején, egy kétsoros párbeszédből tökéletesen ki lehetett következtetni… Úgyhogy igazság szerint számomra nagyon minimális számú fordulat volt benne. Egyébként pedig -lehet, hogy csak én nem koncentráltam eléggé- de szerintem a végén maradt elvarratlan szál és megválaszolatlan kérdés...

Összességében hiába zajlanak benne azért majdnem folyamatosan az események, mégsem lehet egy pörgős könyvnek nevezni. Valamennyire izgalmas (nagyon minimálisan), de azért nem rágja le tőle az ember a körmét, pedig akciójelent azért akad benne. Nekem annyira nem jött be.

Stephen White: Nyílt törés

Nos, ez megint egy igazán borzalmas könyv volt. Sajnos az írótól az utóbbi időben olvasott könyvek után számítottam arra, hogy ez sem fog tetszeni, de mivel a sorozat minden részét olvastam, így ezt már nem akartam kihagyni. És őszintén szólva igencsak megörültem neki, hogy ez az utolsó kötet.

A történet egy az egyben a legutolsó könyv folytatása volt, szinte egymás után kellett volna olvasnom őket, hogy mindennel képben legyek. Bár nem olyan régen olvastam azt, már akkor sem volt minden világos számomra a történetből, így ezzel sem igazán tudtam mit kezdeni. Tehát nekem az egész egy nagy, zavaros, követhetetlen, unalmas valami volt. Részben már úgy is álltam neki a könyvnek, hogy valószínűleg nem igazán fog tetszeni, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire nem lesz hozzá se kedvem, se türelmem. Többször is legszívesebben abbahagytam volna, mert előre tudtam, hogy a végével sem leszek kibékülve. És így is lett, egyszerűen csak vártam, hogy egyszer végre befejezhessem. Egyáltalán nem érdekelt bár, hogy miről van benne szó, mi történik. A nagyját azért persze felfogtam, de abszolút nem tetszett. Annyi szál keveredett már össze benne, ráadásul számomra nem voltak egyértelműek az időrendek sem, sokszor fogalmam se volt, hogy mi mikor történt, mennyi idő telt el bizonyos események között. Egyszerűen borzalmas volt és kész...

Mindemellett még a szereplők is idegesítőek voltak. Gyakorlatilag az összeset utáltam, még a halottat is. A viselkedésük szinte egytl egyik visszataszító volt.

A végkifejlet szintén hidegen hagyott, valahogy éreztem, hogy nem lesz semmi normális lezárása a dolgoknak. Maximálisan így is lett, akkora kérdőjelek maradtak a végén, amekkora az egész sorozat alatt nem volt.

Összességében rémes könyvnek tartom, de sajnos ahogy haladtam előre a sorozattal egyre kevésbé tetszettek a kötetek. Ehhez ez "méltó" volt, de egyébként egy zavaros katyvasz az egész. Örülök, hogy végre vége.

Robert Dugoni: A felszín alatt

Nos, nem is tudom, mire számítottam pontosan ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valamiért mégis kicsit csalódottnak érzem magam. A fülszöveg megfelelő volt, nem árult el túl sokat, de a történet végül nem is mutatott sokkal többet, mint amennyit ki lehetett következtetni…

Tulajdonképpen nem volt baj a történettel, de én személy szerint kicsit untam. Még az eleje érdekes volt valamennyire, ahogyan fokozatosan derültek ki a régi események, de ott például engem idegesített az időben való ugrálás. Mármint nem a jelenhez képest, az csak pozitív volt, de a múltbeli eseményeket nem időrendben sorolták fel, hanem olykor évtizednyi eltérés is volt, és én azt valahogy furcsálltam. A nyomozás sem volt különösebben érdekfeszítő, de azért lehetett vele haladni. Amikor viszont a bírósági tárgyalásra került sor, végleg elveszítettem a fonalat, mert arra egyáltalán nem számítottam. Bár oda lehetett rá figyelni, az erről szóló részek szerintem egyik könyvben sem bizonyulnak túlságosan izgalmasnak. Majd végül kaptunk egy harmadik féle eseménysorozatot egy könyvön belül: nevezetesen a pszichopata felbukkanását. Talán ez a harmadik rész is kicsit elnyújtottra sikeredett, például a hóviharban való küszködés leírásával kapcsolatosan éreztem eltúlzottnak.

Ráadásul valahogy nem éreztem kellően kidolgozottnak a szereplőket sem. Vagy tényleg nem kaptunk elég információt róluk, vagy elveszett valahol a történet többi szála között, de néha olyan érzésem volt, mintha a mellékszereplőkről többet tudnék, mint a fő(bb) szereplő(k)ről…  Plusz a főszereplőnő tényleges nyomozói munkájával kapcsolatos részletek is olyan semmitmondóak voltak… Inkább csak bezavartak a történetbe, nem igazán adtak hozzá semmi újat. Az ahhoz köthető bűncselekmény is nevetséges volt, nem is igazán foglalkoztak vele, úgy tűnt, mintha csak úgy beleírták volna a történetbe, hogy még egy szál legyen benne…

Egyébként szerintem a végkifejlet sem tartogatott semmiféle meglepetést. Olyannyira nem, hogy én még a tettest is jóval előre tudtam, és inkább az lepett volna meg, ha nem ez lesz a befejezés…

Összességében azt mondanám róla, hogy egy kicsit azért érdekes volt, mert végül is lehetett vele haladni, de nem olvasnám el még egyszer.

Jeffrey Archer: Egy tegez nyílvessző

Nos, eddig úgy gondoltam, hogy egy novelláskötetben nemigen lehet csalódni, hiszen annyi történet közül csak van olyan, ami elnyeri az ember tetszését, és végül pozitív irányba billenti a véleményezést. Ez a könyv azonban rácáfolt e feltételezésemre…

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, az biztosan a borzasztó lenne… Az egy dolog, hogy gyakorlatilag egyetlen történet sem tetszett benne, de egyenesen irritálóak, unalmasak és borzalmasak voltak. Nem is nagyon tudom őket csoportokba szedni, mert negatív szempontból szinte egyformák voltak.

A legborzasztóbbak közé tartozott A puccs, amely végtelen hosszúságúnak tűnt, ráadásul semmi extra nem történt még a végén sem; A tökéletes úriember, amit nem is értettem; és A felborult megszokás, ami konkrétan egy nagy baromság volt…

Ezekhez képest elviselhető volt A kínai szobor, Az ebéd, Az első csoda, A magyar professzor és az Elvi kérdés, amelyekkel leginkább csak nem igazán tudtam mit kezdeni. Volt egy nem túl érdekes történetük, amiknek a végén elvileg volt valami csattanója, de nem mindig sikerült feldolgoznom, hogy ez most miért volt annyira lényeges…

És volt néhány, amelyekre még véletlenül sem tudnám azt mondani, hogy tetszett, de a többihez képest egészen tűrhetőek voltak. Ilyen volt az Egyetlen éjszaka, amelynek az erkölcsi oldalát leszámítva, egészen jó csattanója volt; a Henry fiaskója, amelyben maga a helyzet tetszett, illetve a Régi szerelem, aminek bár kicsit morbid vége volt, egyébként egészen szórakoztatónak mondható.

Egyébként a novellák legtöbbjére igaz volt, hogy egy nem túl érdekes történet után kaptunk egy állítólagos fordulatot, amellyel vagy nem tudtam mit kezdeni, hogy ez akkor most miért fontos, vagy egyáltalán nem is értettem…

Összességében én ezt egy kivételesen borzasztó novelláskötetnek tartom, pedig többet is olvastam már az írótól (és még tervezek is a későbbiekben). Nem is tudom eldönteni, hogy itt még kiforratlan volt az írásmódja, vagy mire vezethető vissza a novellák silánysága… Lehet, hogy csak nem én vagyok ezeknek a célközönsége, mindenestre egyiket sem olvasnám soha újra.

Peter James: Könnyű léptek

Nos, egy kicsit bajban vagyok most ezzel a könyvvel, mert bár elég jó volt, és az író is az egyik kedvencem, mégsem tetszett annyira a történet, mint szokott. Az biztos, hogy elég fordulat volt benne, de valahogy az elején még sokkal jobban tetszett, mint amikor befejeztem.

Tényleg igazán izgalmasan indult, a megtörtént események egy igen különleges hangulatot kölcsönöztek neki. Az elején még egyértelműen ezeket a részeket vártam legjobban, mert érdekes volt „belülről” végigkövetni a tragédiát. De még miután ezek a részek véget értek, még mindig elég izgalom volt benne ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésemet. Viszont ahogy haladtunk előre a cselekményben, úgy vált egyre kevésbé érdekessé, sőt olykor túl töménnyé számomra. Pedig a rengeteg fejezet, a különböző szempontok váltakozásával nem hagyta lankadni a figyelmemet, ráadásul az addig különálló szálak találkozásával már igencsak oda kellett figyelni a történésekre.

Bár mindezek még egyáltalán nem voltak zavaróak vagy megerőltetőek, sajnos akadt olyan rész, ami igen… Leginkább az utolsó nagyjelenet volt ilyen (a „csere” és az autósüldözés), ami olyan hihetetlen részletességgel lett bemutatva, ami borzasztóan unalmasnak, szájbarágósnak és feleslegesnek tűnt. És végül aztán annak a részletnek is nagyon hirtelen szakadt vége… Ezen kívül a bélyegekkel kapcsolatos részek is kicsit fárasztóak voltak egy idő után… Persze értem én, hogy a történet alapját ez adta, és nem is igazán a bélyegekről való információkkal nem tudtam mit kezdeni (természetesen nem értek hozzájuk, de nem voltak annyira tömények ezek a részek). Sokkal inkább azzal, ahogyan egy ideig csak néha, majd folyamatosan el lett ismételve minden a kereskedésükkel kapcsolatban… Egyszerűen nem akartam többet olvasni arról, hogy ki/kinek/mikor/miért/mennyiért/stb adta/kínálta/mutatta/vitte és még nem tudom mit csinált vele. Egyébként pedig valószínűleg egész életem során nem lesz annyi közöm a bélyegekhez, mint amennyit itt olvastam róluk…

Egyébként az írótól szerintem már megszokott, hogy többféle szálon is halad a történet, nemcsak a nyomozás szempontjából, hanem a nyomozók és egyéb szereplők életével kapcsolatosan is. Nagyon tetszik, hogy a sorozat különböző köteteiben nem mindig ugyanazon van a hangsúly, hanem folyamatosan megújulnak: másik szereplővel kapcsolatban, teljesen más dolgokról (magánéletről vagy munkáról) van szó. Ezáltal nem lesz unalmas, hanem szépen lassan mindenkit meg lehet benne ismerni.

A végkifejlet gyakorlatilag semmiféle meglepetést nem tartogatott, és annak ellenére, hogy viszonylag pörgős volt a cselekmény, egyik fordulópont sem okozott nagyon meglepetést. Szerintem hamar össze lehetett kötni a különböző pontokat.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de az írónak vannak ennél sokkalta jobb könyvei is. A sorozat szempontjából is érdemes elolvasni, de az önállónak vehető történet érdekes és szerintem leköti az embert.

Iny Lorentz: A várúrnő

Nos, az első részhez hasonlóan ez a kötet is igencsak olvasmányos volt egy történelmi regényhez képest, és könnyen lehetett vele haladni. Pedig az első résztől eltérően itt egyáltalán nem volt hiány a történelmi vonatkozásokból, hiszen konkrétan ez adta az egész cselekményt. Tulajdonképpen a huszita háborúk néhány évéből kaphattunk némi ízelítőt, de hétköznapi, nem létező személyek szemszögéből. Ez elég jó kivitelezés volt, hiszen nem száraz történelmi tényekkel volt csak tele, hanem sokkal valóságosabbá vált az egész tőle, hiába a hatszáz év eltérés…

A fülszöveg egyébként ebben az esetben is jó volt, hiszen sejteni lehetett belőle a fontosabb mozzanatokat, és hogy nem fogunk unatkozni az olvasása közben, de csak a kellő mennyiségben fedett fel előre információkat. És ahogyan arra számítani is lehetett, egy maximálisan fordulatos és érdekes cselekményt kaptunk, értelemszerűen történelmi színezettel. Egyébként a történelmi részek sem voltak vészesek, szerintem abszolút érthetőek és követhetőek voltak. Itt már sokkal inkább éreztem az adott kor jellegzetességét, nem úgy, mint az első résznél. Már nemcsak az egyértelmű dolgokban –mint például a közlekedés vagy a távközlés sajátossága- érződött a történelmi jelleg, hanem jobban előjöttek a társadalmi viszonyok, a hatalmi harcok és egyben a beszédbeli, fogalmazásbeli jellegzetességek is.

Különösebb végkifejletről nem tudnék beszélni, hiszen bár kapott némi lezárást a kötet, egyértelmű, hogy lesz még folytatása. Meglepetéseket szerintem már nem tartogatott a vége.

Összességében én határozottan jó könyvnek tartom, a történelmi vonatkozást figyelembe véve talán még jobb is mint az első rész. De mindenképpen méltó hozzá. A fordulatosságát egyértelműen a történelem sajátosságainak és eseményeinek köszönhette. Már nagyon várom a folytatás(oka)t.

Stephen White: Viharos elme

Nos, ismételten sikerült kifognom egy olyan könyvet, amely a legcsekélyebb mértékben sem nyerte el a tetszésemet. Pedig már számtalan kötetet olvastam az írótól, és volt köztük olyan, ami kifejezetten tetszett. Mostanában viszont ennek ellenkezőjét tapasztalom… Nem tudom, hogy az én ízlésem változott meg, vagy tényleg az eddigiek jobbak voltak, mindenesetre ezzel most nagyon nem tudtam mit kezdeni.

A fülszöveg alapján én személy szerint egy sokkal izgalmasabb történetre számítottam, ahol folyamatosan zajlanak az események. Tulajdonképpen ez így is volt, viszont mindezt hihetetlenül zavaros és követhetetlen módon oldották meg. Én a végére nem is tudtam volna elmondani, hogy pontosan mi volt a cselekménye, annyi szál kapcsolódott össze. Amivel amúgy nem is lenne probléma, viszont szerintem nem lettek megfelelően kibontva az ezek a szálak. Hirtelen történt benne minden, néha nem is értettem, hogy hogyan jöttek rá egy-egy dologra. Főleg a tettesek közti viszonyok voltak abszolút kibogozhatatlanok számomra. Például volt benne olyan, hogy a könyv elején beszéltek egy adott személyről valaminek a vonatkozásában, majd a könyv közepén/végén már egy teljesen másik személyt hoztak be ugyanarra a szerepre… És nekem valahogy nem tűnt fel, hogy időközben bármi is kiderült volna ezzel kapcsolatban. Vagy tényleg nem utaltak rá, vagy annyira „érthetően” fogalmazták meg, hogy nem bírtam követni…

Ami viszont a legjobban idegesített az –talán nem túl meglepő módon- a főszereplő volt. A rengeteg belső monológja egyszerűen teljesen kiakasztott. Folyamatosan a saját lelki nyomorával szenvedett, de egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ezt meg szeretné oldani. Ráadásul olyan összefüggéseket és totálisan felesleges, értelmetlen fejtegetésekbe bocsátkozott, hogy azt már el se akartam hinni. Körülbelül húszoldalanként volt valami nagy életbölcsessége/világlátása/táj –és városleírása/elmélkedése/hasonlata vagy bármi ezekhez fogható. És természetesen mindezt minimum két oldalban fejtette ki minden egyes alkalommal. Ha ezeket kivinnénk, legalább a könyv egyharmada eltűnne (de lehetséges, hogy annál is több).

A végkifejlet tulajdonképpen már nem is nagyon érdekelt. Alig vártam, hogy a végére érjek, tudtam, hogy nagyon nem derül már ki semmi, főleg mert amúgy se nagyon tudtam már követni a cselekményt (illetve pontosabb kifejezés az. hogy nem is különösebben érdekelt, hogy mi történik…). Még valamiféle fordulatot azért kaptunk a végére, de az sem a bűncselekménnyel volt kapcsolatban, hanem teljesen magántermészetű dolog volt. De ezt leszámítva semmi érdemleges nem történt a végén (sem).

Összességében én egy eléggé unalmasnak könyvnek tartottam, amiben lassan haladt előre a cselekmény, össze is lettek kuszálva a különböző szálak, és mindezt még tetőzték a főszereplő többoldalas gondolatmenetével gyakorlatilag bármiről az őt körülvevő világból…

Tana French: A halott hasonmás

Nos, azt hiszem az első dolog, ami eszembe jut ezzel a könyvvel kapcsolatban, az az, hogy iszonyú hosszú volt... Már az elején azon gondolkodtam, hogy mi fog ebben kitenni ötszáz oldalt, de reménykedtem benne, hogy tényleg szükség volt ennyi szövegre a történethez. Ez azonban sajnos nem jött be. Ha mondjuk lespórolják az egynegyedét, hát nem valószínű, hogy nagyon hiányzott volna...

Nyilván az alaptörténet nem volt rossz, hiszen nem véletlenül választottam ezt a könyvet. Ha csak magát a történetet veszem alapul, akkor egy egészen jó könyvről beszélhetünk. Viszont számtalan tényező volt, amiktől már sokkal kevésbé tetszett a könyv...

Ilyen volt például a főszereplőnő rettenetesen sok belső monológja, elmélkedése és hasonlói... Érzésem szerint a könyv kb. felét ezek tették ki, és mindamellett, hogy unalmasak és idegesítőek voltak, még a történethez sem tettek hozzá valami sokat. Egyébként a főszereplőnő végig az őrületbe kergetett, egyáltalán nem volt szimpatikus számomra. A folyamatos utalgatása a múltra, a nyűglődései, a nyomozóhoz egyáltalán nem illő viselkedése és gondolkodása... Főleg ez utóbbi miatt nem tudtam vele mit kezdeni. Az elején másról sem szólt a könyv, csak arról, hogy ő mennyire rabja ennek a munkának, mennyire szereti, mennyire jó benne, és semmi mást nem lenne képes csinálni. Aztán meg nem tud kívülállóként viselkedni a beépített ügynöki munka során, és már szinte a megfigyelt személyekkel érez együtt... Nem mondom, hogy nem érthető ez valamilyen szinten, de akkor ne legyünk már ennyire oda meg vissza ezért a munkáért...

Egyébként a többi szereplő sem volt kimondottam szimpatikus, sem a nyomozók között, sem a többieknél. A nyomozóknál nem is tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért nem szimpatizáltam velük, viszont a házban lakók egytől egyig, de főleg így közösen nagyon furák voltak. Nekem kicsit egy szektára hasonlítottak...

Amúgy a végkifejlet szerintem nem hozott nagy meglepetéseket, bár addigra úgy tűnt, mintha sosem akarna vége lenni, úgyhogy már vártam, hogy mégis megtörténjen. A könyvet végigkísérő folyamatos utalgatásokra viszont nem igazán derült fény, ami engem nagyon zavart. Egy fejezetrészben még megemlékeztek róla, és gondolom, az lett volna a cél, hogy mindena  helyére kerüljön, viszont ez nem történt meg. Inkább itt csak utalásokat tettek bizonyos dolgokra, ami egy ilyen hosszúságú könyv esetében elég értelmetlen, hiszen miért pont ezt nem tudták rendesen kifejteni...

Összességében annyi biztos, hogy még egyszer nem lehetne rávenni ennek a könyvnek az elolvasására. Egynek elment, de rettenetesen el lett nyújtva az egész, ráadásul teljesen felesleges részekkel, amik egy részének nem volt értelme, a másik része pedig nem lett megmagyarázva...

Katherine Stone: Illúziók

Nos, mivel viszonylag rég (tavaly) olvastam utoljára az írónőtől (és azóta azért megfordult a kezemben pár könyv), el is felejtettem, hogy micsoda szenvedéseket tudnak a műveiben végrehajtani a szereplők... Komolyan szinte már szórakoztató az állandó kínlódásuk (persze inkább kiborító, de néha valamiért inkább jót szórakoztam rajta).

Tulajdonképpen a történet nem is volt rossz, érdekesnek tűnt, hogy hogyan veszi át a testvére szerepét, és persze, hogy mit fog végül kideríteni. Mondjuk erősen a romantikus szálon volt a hangsúly minden esetben, így a nyomozás háttérbe szorult. Igazából a könyv majdnem teljes egészén a szerelmi és egyéb érzelmi szenvedések kerültek előtérbe, az érdemi nyomozás csak az elején és a végén lett kicsit jobban kihangsúlyozva. Mindenesetre egyáltalán nem volt krimiszerű, hiába volt benne sorozatgyilkos. És ha már sorozatgyilkos: azt hiszem, én körülbelül a századik oldalnál voltam majdnem biztos a végkifejletben (nyilván nem szerelmi szálat illetően, az teljesen magától értetődő volt, már a fülszöveg olvasásakor is). Aztán egy kicsit módosítottam rajta, de még így is nagyon hamar rájöttem, hogy ki a tettes, sőt, még az indítékát is sikerült megfejtenem. Ettől nyilván már nem volt annyira körömrágósan izgalmas, de azért nem is lett totál unalmas.

Annak ellenére, hogy könnyen olvasható volt, tartogatott néhány erősen irritáló részt is. Amivel például nem tudtam mit kezdeni, az a paranormális vonatkozás volt. Hogy minek kellett egyáltalán belevinni a történetbe, mintha valami béna fantasy könyv lenne, arra a végéig sem sikerült rájönnöm. Az elején attól féltem, hogy ennek tényleg komoly szerepe lesz a cselekményben, de szerencsére az elejét leszámítva nem vitték túlzásba. Ami viszont tényleg idegesített, azok maguk a szereplők voltak (gyakorlatilag az összes), illetve a kínlódásuk. Az első, ami kiakasztott, az az volt, hogy állandóan mindenki csak a másik szeméből olvasott ki információkat, érzelmeket, mert senki nem volt képes egyetlen normális (vagy őszinte) mondatot kinyögni. Gyakorlatilag a könyv első felében tökéletesen egyforma mondatok, részek követték egymást, amiknek mind az volt a lényege, hogy az emberek a szemeikkel kommunikálnak. De úgy, mintha tényleg valamiféle párbeszédet folytatnának... Ez persze a másik zavaró részre volt visszavezetőhető, nevezetesen, hogy senki nem mondott el senkinek semmit őszintén. Mindenki el volt foglalva a saját nyomorával, és ahelyett, hogy megbeszélte volna őket valakivel, inkább kínlódott magában. És ezzel el is érkeztünk a harmadik irritáló dologhoz: egy idő után már komolyan úgy éreztem, hogy ezek a szereplők igénylik a szenvedést és a fájdalmat, ugyanis mindenki teljes komolysággal meg volt győződve arról, hogy őt senki sem szereti, nem tartja fontosnak, nem érti meg, stb... Ezt egy-egy esetben éreztem, amikor például a szülők hozzállásához volt valami köze, mert az tényleg komoly traumát tud okozni egy életre. De a többi esetben inkább csak egy saját maga által választott kínszenvedésről volt szó.

Összességében egyszer olvhasható, könnyed kikapcsolódást nyújtó könyvnek tartom, ami nem az írónő legjobban sikerült kötetet, de az egészen biztos, hogy nem is a legrosszabb. Rengeteg sablonos dolog van benne, a végkifejlet nulla meglepetést tartogat, totálisan kiszámítható. Aki szereti a romantikus történeteket, annak biztosan ez is tetszeni fog, de szerintem másnak is szórakoztató lehet valamennyire.

Peter Robinson: Démoni kapcsolat

Nos, legelőször is nem tudom megállapítani, hogy tényleg ennyire mellényúlok az utóbbi időben a könyvekkel, vagy én lettem velük szemben sokkal kritikusabb... Ugyanis ezzel a művel ismét voltak gondjaim...

A történettel nem lett volna gond, hiszen mindkét gyilkosság szál izgalmas volt a maga nemében, bár annyira sok szereplőt vonultattak fel, hogy azt picit már kezdtem túlzásnak érezni. Ennek ellenére persze nem okozott gondot a cselekmény követése, csak néha kicsit zavaró volt, főleg úgy, hogy sokakról nem is kaptunk elegendő információt, ami alapján megjegyezhetőek lettek volna... Ami viszont tényleg megnehezítette az olvasást, az a két régebbi ügynek a felelevenítése volt. Ugyanis egy idő után eléggé nehezemre esett követni, hogy most éppen melyikről is van szó, melyik a régebbi, melyik az újabb, melyiket ki követte el, melyiknél kik az áldozatok. Bár a történet szempontjából nyilván indokolt volt a kapcsolódás ezekhez az esetekhez, mégis nagyon zavarossá tette az egészet. És ha már a régebbi vonatkozásoknál tartunk, szintén nem segített, hogy bár az írónak már jó néhány könyve megjelent, magyarul ez volt az első. Ezáltal nem csoda, hogy jó pár helyen csak ráncoltam a homlokomat, hogy most akkor én lemaradtam valamiről, van valahol egy korábbi kötet, ahol ezek megtörténtek. Nos, igen, van korábbi kötet, csak éppen nem magyar nyelven... Nem is értem, hogy lehet ekkora hibát ejteni, hiszen egymással összefüggő részekről van szó, és borzasztó volt úgy olvasni, hogy végig az előzőekre voltak benne utalások...

Hát, ami a szereplőket illeti, ott sem sok pozítivat tudtam felmutatni... Először is -akár így van a való életben, akár nem- eléggé idegesített, hogy az összes rendőr gyakorlatilag az alkoholizmus határát súrolja (vagy éppen átlépi), gond nélkül vezet, vagy éppen járatja le magát ittasan... A férfi főszereplőnél már a könyv elején teljesen kiakadtam azon, hogy állandóan apró részletességgel meg kell tudnunk, hogy ő éppen mit hallgat... Ha váltott a zene, arról is rögtön tudtunk, és tökéletesen érdektelen jelleggel egy csomó információt kaptunk a zenékről. Szerintem ha a kezembe vennék pár CD-t, azokon kevesebb zeneszámot olvasnék, mint ebben a könyvben. Ez a megoldás maximum akkor lett volna jó, ha közben valóban le is vannak játszva az egyes dalok, hogy ezzel is érzékeltessék esetleg a hangulatot.Ami még ennél is jobban az idegeimre ment, az a rendőrnő kínlódása volt. Vagy emésztette magát valami teljesen felesleges dolog miatt, vagy éppen azzal volt elfoglalva, hogy marhára meg legyen magával elégedve, amiért egy este végre nem itta le magát a sárga földig. Meg aztán a szerencsétlenkedése az egyéjszakás kalandja miatt... Aztán mire túltette volna magát ezen, megérkezett a barátnő, aki teljesen kiakadt egy ennyire jelentéktelen dolog miatt. Ez még jobban felidegesített, hiszen azért nem valami megbocsáthatatlan tettről volt szó. A gáz inkább csak az volt ezzel kapcsolatban, hogy annyyira részeg volt közben, hogy nem emlékezett belőle semmire. Ez már erősen a szánalmas kategória volt. De ezen kívül más helyeken sem értettem meg, hogy miért ütköznek meg egy-egy dolgon... Például, ha már egy kicsit is vulgárisan beszélt valaki, azon mindenki nagyon kiakadt, hogy milyen dolog ez. Aztán a rendőrök nem bírtak egymás között normálisan beszélgetni arról, hogy valaki pisil... Ezen már szinte felnevettem, annyira abszurd volt. Mintha nem is tudom, miről lett volna szó. Bármi egyébről teljesen nyíltan beszéltek, ezzel azonban meggyűlt a bajuk, mintha legalábbis óvodások lennének...

Amúgy a két cselekményszál érdekes volt, jó sok gyanúsított előkerült mind a két esetben, amitől legalább nem volt könnyen kikövetkeztethető, hogy ki lesz végül a tettes. A végkifejletben nem volt különösebben semmi extra, tulajdonképpen egyszerűen le lett zárva minden szál.

Összességében egyszer olvasható kriminek tartom, ami sokkal nagyobb élvezetet nyújtott volna, ha nem egy valamilyen szinten több kötetet átívelő történet közepébe csöppenünk...

Joseph Finder: Eltemetett titkok

Nos, kicsit nehéz belekezdenem az írásba, mert nem igazán tudom, mit is mondhatnék a könyvről. Igazából valószínűleg az volt a probléma, hogy szinte egyáltalán nem kötött le a cselekmény. Számomra egyenesen unalmas volt, ráadásul a végére eléggé meg is lett bonyolítva, úgy, hogy semmilyen nagy fordulat nem következett be benne. Ennek ellenére valamiért elég gyorsan haladtam vele: a számomra érdektelen téma ellenére is könnyen olvasható volt.

Valójában tényleg se a maffiával, se a kormánnyal, se más említett témákkal nem tudok mit kezdeni, de azért kis dózisban elviselem őket. Itt azonban folyamatosan megjelentek, és egy idő után már csak a végére akartam érni a könyvnek. Se az emberrablással és fogva tartással, se a nyomozással, se a bármi mással foglalkozó részek nem tudtak rendesen lekötni, csak gépiesen olvastam egymás után az oldalakat. Ráadásul igencsak idegesített, hogy egyes fejezetek végén, csak utalás volt arra, hogy fontos információk derültek ki a nyomozással kapcsolatban, aztán oldalakkal vagy éppen fejezetekkel később lettek ismét megemlítve.

A befejezés se volt valami nagy durranás, nagyon kiszámítható volt szinte minden eleme. A legrosszabb viszont az volt, hogy nekem valahogy nem is lett rendesen befejezve, mert nekem egy csomó szál elvarratlannak tűnt, egyes kérdésekre nem kaptunk választ, nem lett minden felmerült mozzanat normálisan kifejtve.  (Amúgy pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon annak, akit élve eltemetnek több napra, nem jobb-e, ha inkább meghal, mert szerintem képtelenség, hogy utána teljes életet tudjon élni. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nincs így, de azért például az itteni áldozat nem gyötörte magát túlságosan a történtek miatt…)

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, abszolút nem okozott maradandó élményeket. Se pozitív, se negatív értelemben, annyira érdektelen volt számomra az egész.