Katherine Stone: Illúziók

Nos, mivel viszonylag rég (tavaly) olvastam utoljára az írónőtől (és azóta azért megfordult a kezemben pár könyv), el is felejtettem, hogy micsoda szenvedéseket tudnak a műveiben végrehajtani a szereplők... Komolyan szinte már szórakoztató az állandó kínlódásuk (persze inkább kiborító, de néha valamiért inkább jót szórakoztam rajta).

Tulajdonképpen a történet nem is volt rossz, érdekesnek tűnt, hogy hogyan veszi át a testvére szerepét, és persze, hogy mit fog végül kideríteni. Mondjuk erősen a romantikus szálon volt a hangsúly minden esetben, így a nyomozás háttérbe szorult. Igazából a könyv majdnem teljes egészén a szerelmi és egyéb érzelmi szenvedések kerültek előtérbe, az érdemi nyomozás csak az elején és a végén lett kicsit jobban kihangsúlyozva. Mindenesetre egyáltalán nem volt krimiszerű, hiába volt benne sorozatgyilkos. És ha már sorozatgyilkos: azt hiszem, én körülbelül a századik oldalnál voltam majdnem biztos a végkifejletben (nyilván nem szerelmi szálat illetően, az teljesen magától értetődő volt, már a fülszöveg olvasásakor is). Aztán egy kicsit módosítottam rajta, de még így is nagyon hamar rájöttem, hogy ki a tettes, sőt, még az indítékát is sikerült megfejtenem. Ettől nyilván már nem volt annyira körömrágósan izgalmas, de azért nem is lett totál unalmas.

Annak ellenére, hogy könnyen olvasható volt, tartogatott néhány erősen irritáló részt is. Amivel például nem tudtam mit kezdeni, az a paranormális vonatkozás volt. Hogy minek kellett egyáltalán belevinni a történetbe, mintha valami béna fantasy könyv lenne, arra a végéig sem sikerült rájönnöm. Az elején attól féltem, hogy ennek tényleg komoly szerepe lesz a cselekményben, de szerencsére az elejét leszámítva nem vitték túlzásba. Ami viszont tényleg idegesített, azok maguk a szereplők voltak (gyakorlatilag az összes), illetve a kínlódásuk. Az első, ami kiakasztott, az az volt, hogy állandóan mindenki csak a másik szeméből olvasott ki információkat, érzelmeket, mert senki nem volt képes egyetlen normális (vagy őszinte) mondatot kinyögni. Gyakorlatilag a könyv első felében tökéletesen egyforma mondatok, részek követték egymást, amiknek mind az volt a lényege, hogy az emberek a szemeikkel kommunikálnak. De úgy, mintha tényleg valamiféle párbeszédet folytatnának... Ez persze a másik zavaró részre volt visszavezetőhető, nevezetesen, hogy senki nem mondott el senkinek semmit őszintén. Mindenki el volt foglalva a saját nyomorával, és ahelyett, hogy megbeszélte volna őket valakivel, inkább kínlódott magában. És ezzel el is érkeztünk a harmadik irritáló dologhoz: egy idő után már komolyan úgy éreztem, hogy ezek a szereplők igénylik a szenvedést és a fájdalmat, ugyanis mindenki teljes komolysággal meg volt győződve arról, hogy őt senki sem szereti, nem tartja fontosnak, nem érti meg, stb... Ezt egy-egy esetben éreztem, amikor például a szülők hozzállásához volt valami köze, mert az tényleg komoly traumát tud okozni egy életre. De a többi esetben inkább csak egy saját maga által választott kínszenvedésről volt szó.

Összességében egyszer olvhasható, könnyed kikapcsolódást nyújtó könyvnek tartom, ami nem az írónő legjobban sikerült kötetet, de az egészen biztos, hogy nem is a legrosszabb. Rengeteg sablonos dolog van benne, a végkifejlet nulla meglepetést tartogat, totálisan kiszámítható. Aki szereti a romantikus történeteket, annak biztosan ez is tetszeni fog, de szerintem másnak is szórakoztató lehet valamennyire.

Peter Robinson: Démoni kapcsolat

Nos, legelőször is nem tudom megállapítani, hogy tényleg ennyire mellényúlok az utóbbi időben a könyvekkel, vagy én lettem velük szemben sokkal kritikusabb... Ugyanis ezzel a művel ismét voltak gondjaim...

A történettel nem lett volna gond, hiszen mindkét gyilkosság szál izgalmas volt a maga nemében, bár annyira sok szereplőt vonultattak fel, hogy azt picit már kezdtem túlzásnak érezni. Ennek ellenére persze nem okozott gondot a cselekmény követése, csak néha kicsit zavaró volt, főleg úgy, hogy sokakról nem is kaptunk elegendő információt, ami alapján megjegyezhetőek lettek volna... Ami viszont tényleg megnehezítette az olvasást, az a két régebbi ügynek a felelevenítése volt. Ugyanis egy idő után eléggé nehezemre esett követni, hogy most éppen melyikről is van szó, melyik a régebbi, melyik az újabb, melyiket ki követte el, melyiknél kik az áldozatok. Bár a történet szempontjából nyilván indokolt volt a kapcsolódás ezekhez az esetekhez, mégis nagyon zavarossá tette az egészet. És ha már a régebbi vonatkozásoknál tartunk, szintén nem segített, hogy bár az írónak már jó néhány könyve megjelent, magyarul ez volt az első. Ezáltal nem csoda, hogy jó pár helyen csak ráncoltam a homlokomat, hogy most akkor én lemaradtam valamiről, van valahol egy korábbi kötet, ahol ezek megtörténtek. Nos, igen, van korábbi kötet, csak éppen nem magyar nyelven... Nem is értem, hogy lehet ekkora hibát ejteni, hiszen egymással összefüggő részekről van szó, és borzasztó volt úgy olvasni, hogy végig az előzőekre voltak benne utalások...

Hát, ami a szereplőket illeti, ott sem sok pozítivat tudtam felmutatni... Először is -akár így van a való életben, akár nem- eléggé idegesített, hogy az összes rendőr gyakorlatilag az alkoholizmus határát súrolja (vagy éppen átlépi), gond nélkül vezet, vagy éppen járatja le magát ittasan... A férfi főszereplőnél már a könyv elején teljesen kiakadtam azon, hogy állandóan apró részletességgel meg kell tudnunk, hogy ő éppen mit hallgat... Ha váltott a zene, arról is rögtön tudtunk, és tökéletesen érdektelen jelleggel egy csomó információt kaptunk a zenékről. Szerintem ha a kezembe vennék pár CD-t, azokon kevesebb zeneszámot olvasnék, mint ebben a könyvben. Ez a megoldás maximum akkor lett volna jó, ha közben valóban le is vannak játszva az egyes dalok, hogy ezzel is érzékeltessék esetleg a hangulatot.Ami még ennél is jobban az idegeimre ment, az a rendőrnő kínlódása volt. Vagy emésztette magát valami teljesen felesleges dolog miatt, vagy éppen azzal volt elfoglalva, hogy marhára meg legyen magával elégedve, amiért egy este végre nem itta le magát a sárga földig. Meg aztán a szerencsétlenkedése az egyéjszakás kalandja miatt... Aztán mire túltette volna magát ezen, megérkezett a barátnő, aki teljesen kiakadt egy ennyire jelentéktelen dolog miatt. Ez még jobban felidegesített, hiszen azért nem valami megbocsáthatatlan tettről volt szó. A gáz inkább csak az volt ezzel kapcsolatban, hogy annyyira részeg volt közben, hogy nem emlékezett belőle semmire. Ez már erősen a szánalmas kategória volt. De ezen kívül más helyeken sem értettem meg, hogy miért ütköznek meg egy-egy dolgon... Például, ha már egy kicsit is vulgárisan beszélt valaki, azon mindenki nagyon kiakadt, hogy milyen dolog ez. Aztán a rendőrök nem bírtak egymás között normálisan beszélgetni arról, hogy valaki pisil... Ezen már szinte felnevettem, annyira abszurd volt. Mintha nem is tudom, miről lett volna szó. Bármi egyébről teljesen nyíltan beszéltek, ezzel azonban meggyűlt a bajuk, mintha legalábbis óvodások lennének...

Amúgy a két cselekményszál érdekes volt, jó sok gyanúsított előkerült mind a két esetben, amitől legalább nem volt könnyen kikövetkeztethető, hogy ki lesz végül a tettes. A végkifejletben nem volt különösebben semmi extra, tulajdonképpen egyszerűen le lett zárva minden szál.

Összességében egyszer olvasható kriminek tartom, ami sokkal nagyobb élvezetet nyújtott volna, ha nem egy valamilyen szinten több kötetet átívelő történet közepébe csöppenünk...

Joseph Finder: Eltemetett titkok

Nos, kicsit nehéz belekezdenem az írásba, mert nem igazán tudom, mit is mondhatnék a könyvről. Igazából valószínűleg az volt a probléma, hogy szinte egyáltalán nem kötött le a cselekmény. Számomra egyenesen unalmas volt, ráadásul a végére eléggé meg is lett bonyolítva, úgy, hogy semmilyen nagy fordulat nem következett be benne. Ennek ellenére valamiért elég gyorsan haladtam vele: a számomra érdektelen téma ellenére is könnyen olvasható volt.

Valójában tényleg se a maffiával, se a kormánnyal, se más említett témákkal nem tudok mit kezdeni, de azért kis dózisban elviselem őket. Itt azonban folyamatosan megjelentek, és egy idő után már csak a végére akartam érni a könyvnek. Se az emberrablással és fogva tartással, se a nyomozással, se a bármi mással foglalkozó részek nem tudtak rendesen lekötni, csak gépiesen olvastam egymás után az oldalakat. Ráadásul igencsak idegesített, hogy egyes fejezetek végén, csak utalás volt arra, hogy fontos információk derültek ki a nyomozással kapcsolatban, aztán oldalakkal vagy éppen fejezetekkel később lettek ismét megemlítve.

A befejezés se volt valami nagy durranás, nagyon kiszámítható volt szinte minden eleme. A legrosszabb viszont az volt, hogy nekem valahogy nem is lett rendesen befejezve, mert nekem egy csomó szál elvarratlannak tűnt, egyes kérdésekre nem kaptunk választ, nem lett minden felmerült mozzanat normálisan kifejtve.  (Amúgy pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon annak, akit élve eltemetnek több napra, nem jobb-e, ha inkább meghal, mert szerintem képtelenség, hogy utána teljes életet tudjon élni. Persze lehet, hogy ez egyáltalán nincs így, de azért például az itteni áldozat nem gyötörte magát túlságosan a történtek miatt…)

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, abszolút nem okozott maradandó élményeket. Se pozitív, se negatív értelemben, annyira érdektelen volt számomra az egész.

Douglas Preston-Lincoln Child: Fehér tűz

Nos, elég vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Eleinte nem igazán kötött le, mivel nem volt túl izgalmas. Aztán szerencsére beindult, és akkor már jobban tudtam vele haladni. Egyébként a sorozatnak ez a része tulajdonképpen teljesen önállóan is olvasható, gyakorlatilag semmi utalás nincs benne a korábbi részekre.

A történet maga egy kicsit unalmas és zavaros volt. Tulajdonképpen a végére minden a helyére került, nem is azzal volt baj, hogy nem tudtam követni a cselekményszálakat. Viszont a régi eseményekkel kapcsolatos nyomozás nem volt túlságosan érdekes, nagyjából csak ugyanarról szólt, illetve nem igazán tudta lekötni a figyelmemet. A gyújtogatás már sokkal érdekesebb volt, azt viszont az első eset kivételével már alig fejtették ki, inkább csak említés szinten volt szerepe. A Sherlock Holmes-szál bevezetése pedig egyszerre volt számomra érdekes és felesleges. Valahogy fura volt beleszőni ebbe a történetbe, de mégis érdekfeszítőnek bizonyult.

A szereplők többségével nem igazán lehetett mit kezdeni, és igazából nem is voltak annyira fontosak a történetben. Egyértelműen a főszereplőnő és az FBI-ügynök voltak a kiemelt főszereplők, körülöttük forgott minden. Utóbbi elegáns lazasága minden részben szórakoztatónak bizonyul. A nővel viszont nem igazán szimpatizáltam, bár nem is tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Egyszerűen nem tetszett a személyisége, ahogyan levakarhatatlan módon nyomozott, és olyan emberekbe is belekötött, akik segíteni szerettek volna neki.

A befejezés nekem szintén furcsa volt. Bár nem maradtak utána elvarratlan szálak, megválaszolatlan kérdések, mégis olyan kurtának tűnt. Bár azt hiszem a szerzőpáros minden egyes könyvében ilyen a befejezés… Sokáig húzták az üldözést és a szenvedés, majd miután minden jól alakult és minden fontos szereplő megmenekült, egy meglehetősen csöpögős epilógust kaptunk. Az egy dolog, hogy nekem személy szerint nem tetszett, de szerintem nem is nagyon volt odaillő… Egyébként akadt még néhány fordulat a végén, de igazából egyik sem okozott túl nagy meglepetést. Addigra annyira végletekig ismételték szerencsétlen bányászok sorsát, hogy kicsit unalmas lett az egész. (Egyébként a beteg lelkem ismét megszólalt: amikor már megvolt a lehetőség arra, hogy nem lesz pozitív befejezése, erősen reménykedtem, hogy tényleg történik még valami tragédia, de sajnos nem jött be).

Összességében ezek ellenére sem mondanám rossz könyvnek, megvannak a maga izgalmas és érdekes részei, csak helyenként sajnos unalmas is. Szerintem azért, aki az írópáros többi kötetét szerette, annak ez is tetszeni fog.

John Hart: A múlt fogságában

Nos, az egyszer biztos, hogy ebben a könyvben zajlottak az események, bár amennyire emlékszem az írótól korábban olvasott kötetekre, ez nem olyan meglepő. Tulajdonképpen ilyesmire számítottam, bár meg kell mondjam, hogy a fülszöveg nem volt teljesen egyértelmű. De annyi biztos, hogy annál jóval többet kaptunk, mint amennyit ott sejtettek a történetből…

Bár normális tempóban haladtam a könyvel, tehát bizonyos szinten érdekes volt, utólag belegondolva nem minden része tetszett. Legfőképpen azért, mert a végére irtó kusza lett az egész. Gyakorlatilag már minden összefüggött mindennel, mindenki kapcsolatban volt mindenkivel. Majdnem az összes szereplőről kiderült még valami extra, ami egy újabb csavart, újabb kapcsolódási pontot jelentett a történetben. Bár lehetett őket követni, egy kicsit kevesebb is bőven elég lett volna… Ráadásul szerintem nem lett minden megfelelően kidolgozva… Számomra maradtak a végén olyan kérdések vagy cselekményszálak, amiket jobban ki lehetett volna fejteni, nemcsak néhány mondattal elintézni. Főleg így, hogy ennyi különböző dolog derült még ki a könyv végén is…

A szereplők majdnem mindegyike különleges volt valamiért (nem feltétlenül pozitív értelemben, sőt…), és szerintem senkit sem lehetett igazán megkedvelni. Talán a főszereplő racionalitása volt az, ami tetszett, másokkal nem igazán tudtam mit kezdeni. Vagyis de, csak semmi jót, mert ennyi lelkileg elcseszett emberrel már régen találkoztam egy könyvön belül… Egyszerűen megdöbbentő volt néhány embert gonoszsága, érzéketlensége és kegyetlensége. És a legdurvább arcok nem is a maffia emberei közül kerültek ki…

Miután az egész könyvön keresztül történtek váratlan fordulatok, így már nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a végén. Végül aztán nem volt semmi extra a lezárásban sem, bár én egy kicsit több információt vártam volna a szereplők későbbi sorsáról.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszer megéri elolvasni, mert a maga műfajában érdekes és olvasmányos is. Vannak benne ugyan durva részek, de messze nem ez áll a középpontjában.

Edmund Power: Az utolsó fejezet

Nos, azt hiszem így a befejezése után az első dolog, ami eszembe jut a könyvvel kapcsolatban, hogy ritkán találkozom ennyire irritáló főszereplővel. Ha mégis, az általában azért szokott idegesíteni, mert folyamatosan nyavalyog vagy annyira antihős, hogy nem igazán lehet megkedvelni. Ebben az esetben viszont egy olyan visszataszító embert kaptunk, akinek gyakorlatilag az egyetlen pozitív (mármint érthető, nem elítélendő) cselekedet az utolsó oldalakon következett be, de tulajdonképpen még az is egy negatív esemény volt… Részemről csak megvetendő és gusztustalan dolgokat csinált, komolyan mondom, hogy más könyvekben a brutális sorozatgyilkosok szimpatikusabbak nála, mert azokról legalább tudjuk, hogy pszichopaták… Ez a férfi azonban végig hihetetlen szinten meg volt győződve róla, hogy ő egy tökéletes emberi lény, aki semmi rosszat nem érdemel az élettől (vagy inkább csak jót). Mindenki másra magasról tett, gusztustalanul bánt még azokkal is, akik szerették (csak tudnám miért és hogyan). Summázva: egy öntelt, arrogáns, narcisztikus seggfej volt… Mindemellett megrögzött hazudozó és undorító házasságtörő (attól nem lesz jobb, hogy a felesége szintén, őt és a kettejük meglehetősen furcsa házasságát ugyanúgy utáltam).

Egyébként a történet nem volt rossz, bár a fülszöveg alapján egy kicsit másra számítottam, csalódást nem okozott. (Bár azért nem volt teljesen pontos sem…) Abszolút nem tekinthető hosszú könyvnek, de így utólag belegondolva eléggé hasonló részek tűntek fel benne bizonyos időközönként. Hiszen gyakorlatilag az egész arról szólt, hogy megpróbálja sajátjaként megjelentetni valaki más történetét, de folyamatosan aggódhat amiatt, hogy valaki esetleg kiderít valamit. És néhány oldalanként tényleg az ismétlődött, hogy halad vele, aztán jön valami gikszer, azt megoldja (érts: összehazudozik mindenfélét), majd kezdődik elölről. Valamennyire hihető, de talán egy kicsit sok volt már belőle a végére.

Ami még engem személy szerint eléggé idegesített a könyvben, azt tulajdonképpen nem is tudom eldönteni, hogy hiba-e egyáltalán vagy direkt alakították így. Ugyanis a történetben többször is elhangzik, hogy a főszereplő feleslegesen nagy szavakat használ, például idegen szavakat olyankor is, amikor ezt semmi nem indokolja, és például ezért is dobják vissza a könyvét, mert nem értené meg egy átlagos olvasó. Na mármost én egyáltalán nem gondolom magamról, hogy minden szót ismernék, sőt… Előfordul olykor, hogy olyan szóval találom szembe magam egy-egy könyvnél, amit nem ismerek (vagy még soha nem is hallottam, vagy csak épp akkor nem ugrik be a jelentése), és ezzel nincs is semmi gond. Viszont azt bizton állíthatom magamról, hogy az olvasottságomnak köszönhetően sok szót ismerek (és tudok megfelelően használni). Ez a könyv azonban tele volt olyan kifejezésekkel, amikről még életemben nem hallottam. És tényleg nem tudom eldönteni, hogy mivel egyes szám első személyben íródott, valóban a főszereplőre akartak ezzel utalni, vagy az író, esetleg a fordító hibája-e. Egyébként bármelyik legyen is, engem mindenképpen idegesített…

A végkifejletre őszintén tippem se nagyon volt, hiszen ez nem egy szokásos krimi volt, ahol úgyis mindenki tudja, hogy végül elkapják a tettest, és mindenki élhet tovább boldogan. Kíváncsian vártam, hogy hogyan alakul, és szerencsére olyan lezárást kaptam, amilyenben végig reménykedtem (bár nekem az epilógus nélkül is jó lett volna…).

Összességében nem volt ez rossz könyv, viszont ennyire gerinctelen, visszataszító emberrel a főszerepben, erősen feladta a leckét, már ami az élvezhetőséget illeti…

Greg Iles: Halálos rettegés

Nos, ez a könyv valami hihetetlenül unalmas volt… Már több könyvet is olvastam az írótól, amik egytől egyig elnyerték a tetszésemet, éppen ezért vágtam bele mindig egy újabba. Nagy szerencse, hogy nem ezt a könyvet olvastam tőle először, mert akkor szinte biztos, hogy több nem is lett volna…

Tulajdonképpen magával a történettel nem lett volna gond, még érdekes is lehetett volna, ha körülbelül kettőszáz oldalt spórol az író… Ugyanis mire nagy kínszenvedések árán a végére értem, meg sem tudtam volna mondani, mik történtek az elején. A téma eleinte még érdekesnek bizonyult, ám ez sem segített sokat, mivel a könyv felétől gyakorlatilag minden ismétlés volt. Úgy éreztem, hogy semmi igazán nagy fordulat nem történt benne, ha mégis volt valami váratlan esemény, az is teljesen semlegesen érintett, mert utána megint ugyanolyan részeket olvashattunk, amiket korábban. Ami az elején még izgalmas volt a számítógépek világával kapcsolatban, az hamar száraz és végtelenül unalmas ismétléssé vált. Nekem úgy tűnt, a szereplők is folyton csak ugyanazt csinálták: az egyik folyamatosan bajt kever, a másik állandóan a szenved, a következő meg folyton borong… Egyszerűen egy idő után már tényleg semmi sem segített a történeten.

Ha már a szereplőknél tartunk egyébként, hát szerintem egyiket sem lehetett megkedvelni. Én főleg a főszereplővel nem szimpatizáltam, mert szerintem egy iszonyúan jellemtelen, gyenge alak, aki egyáltalán nem érdemli meg azt a jó életet, ami jutott neki. Egyik-másik megmozdulása már olyan szinten irritált, hogy legszívesebben falhoz vágtam volna a könyvet (ha már az unalmassága és a hosszúsága miatt nem).

A végkifejletnél nem is számítottam arra, hogy bármiféle fordulat bekövetkezik a történetben, egyszerűen annyira unalmas volt már az egész… És ebben az egyben nem is csalódtam, mert számomra ez egy meglehetősen gyenge befejezés volt. Ráadásul az teljes lezáráshoz vezető események még jól el lettek nyújtva, ezzel szemben aztán a könyvnek nagyon hirtelen lett vége. Szerintem egy-két lezáró mondat még elkélt volna…

Összességében szerintem borzalmas könyv volt. Sokkal kevésbé lett volna az, ha mondjuk kétszáz oldalt lefaragunk belőle. Így viszont egy idő után folyton önmagát ismétlő, élvezhetetlen történetet kaptunk.

Linwood Barclay: Közel a veszély

Nos, nem volt ez rossz könyv, könnyen is haladtam vele, mégsem nyerte el igazán a tetszésemet. Nem is tudnám pontosan megmondani, hogy miért, inkább csak így utólag van ez az érzésem az összhatás miatt…

A történet nem volt rossz, tulajdonképpen jól ki is lett dolgozva, mert mindig zajlottak benne az események, és a végén is tartogatott még váratlan fordulatokat. Ennek ellenére mintha ezekből már túl sok lett volna a könyv egészéhez képest. Főleg úgy, hogy nem a rendőrség, csak az egyik szülő kezdett igazán nyomozni. (Ehhez hozzátenném még, hogy nekem meglehetősen furcsa volt, hogy a rendőrség mennyire nem jutott szerephez –kivéve egy nyomozót. Gyakorlatilag nem is nagyon olvashattunk a nyomozás menetéről, és amit az apa kiderített, azzal sem igazán foglalkoztak…)

A szereplőkkel sem nagyon tudtam mit kezdeni. Az apa leginkább közömbös volt számomra, bár néha már idegesített önmaga ismétlésével (bár a sok ismétlés az egész könyvre igaz), illetve azzal, hogy mennyire nem állt ki magáért a feleségével és más emberekkel szemben sem (kivéve a végén, de addigra már gyakorlatilag mindegy volt). Az anya viselkedése viszont nekem majdnem minden szempontból visszataszító volt. Már azzal unszimpatikussá vált, amit a férje ellen tett, és ahogyan magyarázta. Később pedig nagyon irritált, ahogyan próbált trükközni a saját hibái és hazugságai miatt…

A végkifejlet kicsit el lett húzva, de tulajdonképpen nem volt rossz, legalább még akkor is történetek váratlan dolgok. Nem maradtak nyitott kérdések a végére, minden szálat szépen elvarrtak.

Összességében fordulatos és olvasmányos könyv, szerintem egyszer abszolút el lehet olvasni.

Lisa Jackson: Ébredés

Nos, amennyi csalódás ért mostanában könyvek terén, igazán rám fért, hogy valami pozitív meglepetést okozzon, és ez a könyv maximálisan ezt testesítette meg. Az írónő más műveit is olvastam már korábban, amik vegyes érzéseket váltottak ki belőlem. A krimi résszel nem volt bajom, sőt az egyiknél kifejezetten élveztem a gyilkolós részeket, viszont a romantikus szál olyan szinten bezavart, hogy szinte az egész történetet tönkretette. Itt is voltak félelmeim, hogy valami hasonló fog történni, főleg a fülszöveg hatására. Szerencsére azonban ez elmaradt. Persze a szerelmi vonal itt sem maradhatott el, de egyáltalán nem volt zavaró, és csak a könyv végére bontakozott ki normálisan. (Bár akkor is meglehetősen furán, nagyon hirtelen történt minden, kicsit olyan volt, mintha kimaradt volna egy fejezet).

Magával a cselekménnyel egyébként nem volt semmi probléma. Megvolt minden benne, ami megszokott, például a rendőrségi nyomozás vagy a tettes szemszögéből végigkövetett gyilkolászás. Természetesen, ahogy az már lenni szokott, ez utóbbi nyerte el igazán a tetszésemet, bár meg kell hagyni, hogy ezúttal a többi nyomozós (rendőrségi, újságírói) is egészen érdekes volt.

Ami már kevésbé tetszett a könyvben, az például egyes helyeken a logikátlanság volt: mintha nem is oda tartoztak volna bizonyos részek, vagy kimaradt volna néhány oldal a történetből. Ezen kívül a korábbi kötetre való utalás is idegesítő volt egy idő után. Rendben van, hogy a főszereplő rendőr már felbukkant egy korábbi történetben, és erre utalnak egyszer vagy maximum kétszer, de az, hogy folyamatosan visszautalnak rá teljesen feleslegesen, ráadásul mindig szinte ugyanazokkal a szavakkal és megfogalmazásokkal, az engem meglehetősen zavart.

A végkifejlet nagy meglepetéseket nem tartogatott, a romantikus befejezésre már az elejétől, a tettes személyére pedig egy idő után lehetett számítani. Számomra pozitív volt, hogy a lezárás nem volt tökéletesen boldog, hiszen a főszereplőkhöz közel állók közül is kerültek ki áldozatok... Viszont volt néhány olyan utalás a könyvben, amik valamiféle folytatást vagy legalább bővebb kifejtést, magyarázatot indokoltak volna, azonban ezek nélkül erősen hiányérzetem támadt a befejezése után.

Összességében én jó könyvnek mondanám, és bátran ajánlanám olyanoknak is, akik hozzám hasonlóan nincsenek oda a romantikus műfajért, ugyanis a szerelmi szál egyáltalán nem zavaró benne (sőt, csak sokára nyer teret), és a gyilkosságok sokkal hangsúlyosabbak (szerencsére).

Robert Goddard: Leszálló nap

Nos, ez a könyv rettentő unalmas volt... És ezáltal igen nagy csalódás is, hiszen az író előző könyvét nagyon szerettem... Bár mindkettőben rengeteg fejlemény és fordulat volt a végéig, a másiknál valahogy sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt az egész történet. Ennek az olvasása közben viszont nagyon szenvedtem. Főleg az elején adódtak nehézségeim, mivel úgy éreztem, hogy az első száz oldalt se fogom soha elolvasni. Később talán egy picit jobban beindult a cselekmény, bár valószínűleg inkább az akarat hajtott előre, hogy még ebben az életben a végére érjek...

Maga a történet akár izgalmas is lehetett volna, de pörgős cselekmény helyett egy rettenetesen vontatott krimit kaptunk, ami lehet, hogy egyeseknek bejön, nekem azonban nagyon kevés volt. A nyomozást egyáltalán nem találtam érdekesnek, csak szenvedtem vele. Bántóan sok információ állt rendelkezésre, amiknek a nagyrészét egyszerűen meg sem próbáltam feldolgozni. Rengeteg név, település és esemény váltotta egymást, néha-néha visszautalva valamelyikre. Hol egy történelmi vonatkozás szerepelt, hol megemlítettek valami teljesen oda nem illő és használhatatlan dolgot... Ezek után tényleg totálisan feladtam, hogy rendesen követni tudjam az eseményeket...

Ráadásul a szereplők sem voltak szimpatikusak. A nyomozás során előkerült szereplők mind meglehetősen részletesen kerültek bemutatásra, így szerintem nincs ember a földön, aki mindegyiküket rendesen meg tudta volna jegyezni. Viszont ezáltal sem sikerült szimpatikus embert találni közöttük, ha éppen nem sötét titka volt valamelyiküknek, akkor sem lehetett volna normálisnak nevezni... Főszereplőnek pedig (ismét, ahogy az mostanában annyira divatos) egy züllött alakot kaptunk, aki valószínűleg a legkisebb szimpátiát sem volt képes kiváltani bárkiből is.

A végkifejlet a könyv többi részéhez képest bonyolult és hosszadalmas volt. Az utolsó részekig derültek ki titkok, amiket egyébként díjazni szoktam, itt viszont már csak arra tudtam koncentrálni, hogy végre befejezhessem... Tulajdonképpen az egyértelmű, hogy fordulatos volt a cselekménye, és tartogatott nem várt csavarokat, mégsem tudott lekötni.

Összességében én csak olyanoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik szeretik a hosszadalmas nyomozással tarkított, nem túl pörgős krimiket, mert  amúgy szenvedős és unalmas.

John Connolly: Arctalan démonok

Nos, az a helyzet, hogy fogalmam sincs miről is olvastam valójában. És azt sem tudom pontosan eldönteni, hogy a könyv volt rossz vagy csak én nem voltam a megfelelő hangulatban hozzá. Tény, hogy egyéb elfoglaltságok miatt lassabban haladtam vele, viszont ha egy érdekes könyv kerül a kezembe, akkor egészen biztos szakítok rá időt, bármi is legyen. Itt viszont a szándék sem volt meg, hogy újra elővegyem és tovább olvassam…

Pedig a fülszöveg és az első körülbelül húsz oldal alapján egyértelműen úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon is nekem való könyv lesz. És ha csak a sorozatgyilkossággal foglalkozott volna, akkor valószínűleg tényleg így lett volna. Viszont már az elején annyira zavaros volt a történet, hogy a brutális gyilkosságokat sem tudtam igazán élvezni, és ez engem zavart a legjobban. Rögtön a könyv elején kaptunk egy (akkor még csak feltételezhető) sorozatgyilkost, és azt hittem, hogy további áldozatok után majd elkezdenek utána nyomozni, és ennyi lesz a cselekmény. Ehelyett azonban számomra már az elején teljesen el lett rontva az egész a maffiakapcsolatok bevonásával. Még most sem igazán tiszta, hogy miért kellett ezt a cselekményszálat belevonni a történetbe, mert így utólag visszagondolva nem sokat tett hozzá a végkifejlethez. Vagy az is lehet, hogy csak én nem vettem észre, annyira arra koncentráltam, hogy egyszer végre a végére érjek a könyvnek…

Az egészen biztosan kijelenthető a könyvvel kapcsolatban, hogy ebben halt és sérült meg a legtöbb említésre került szereplő… Ez tulajdonképpen számomra még pozitívum is lehetne, hiszen szeretem a váratlan, kiszámíthatatlan fordulatokat, valahogy azonban mégsem tetszettek. Valószínűleg azért, mert a maffiával kapcsolatos halálok csak úgy megtörténtek egymás után, nem lett kifejtve velük kapcsolatban semmi, csak gyilkolták egymást halomra, mint valami olcsó akciófilmben… És ezek miatt már a sorozatgyilkos tevékenykedését sem tudtam értékelni.

Ezen kívül szerintem rengeteg iszonyúan felesleges rész volt a könyvben. Egy-egy fejezet kezdetén (vagy éppen a közepén) oldalakon keresztül olvashattunk egy régi sztorit, aminek az égvilágon semmi köze nem volt semmihez sem a történet szempontjából, hogy aztán az utolsó két mondattal „hozzákapcsolódjon” a cselekményhez. Valójában azonban szinte semmit sem számított, csak tölteléknek volt jó.  Mindemellett a legtöbb leírásnál, nagymonológnál és néhány párbeszédnél gyakorlatilag kikapcsoltam, és csak a lényeget próbáltam összefoglalni magamnak, hogy minél hamarabb továbbhaladhassak, és befejezhessem a könyvet…

Összességében tehát a könyv befejezése után közvetlenül elmondhatom, hogy nem tudnám megmondani, mit olvastam. Címszavakat talán fel tudnék sorolni, de például arról, hogy milyen sorrendben és miért haltak meg emberek, halvány lila gőzöm sincs… Én tehát nem ajánlanám senkinek a könyvet, mert szerintem túl sok minden lett kevesebb mint négyszáz oldalon összehordva, de aki szereti a valóban brutális könyveket, azoknak talán megér egy próbát…