Michael Robotham: Altató

Nos… hirtelenjében nem is tudom, mit írjak erről a könyvről. A sorozat minden részét olvastam egy kivételével, így nagyjából tudtam mire számíthatok, és körülbelül olyan is lett.

A történet maga részben érdekes volt, részben viszont túlbonyolított. Érdekelt nagyon, hogy ki lesz végül a tettes, de olyan nehéz és kusza volt az odavezető út, hogy néha már azt sem tudtam ki-kicsoda. Eleinte mindenki létező szereplővel beszélgettek egy kicsit, aztán mindenki elkezdett gyanús lenni, amikor is megint beszélgettek vele, hogy aztán végül kiderüljön, van valami teljesen ártalmatlan magyarázata annak, ami miatt gyanússá vált… És ez így ment folyamatosan, néha belevegyítve a pszichológus magánéletét, amivel természetesen szenvedett… Nem volt rossz, hogy egy másodlagos szálnak ezt is megismerhettük, de az is mintha csak ugyanarról szólt volna: vagy a felesége miatt szenvedett, vagy a betegsége miatt. De amúgy tényleg minden rendben volt vele…

Az viszont tényleg érdekes volt, ahogyan a gyilkos szemszögéből is megismertük az eseményeket, vagy még inkább azt, ami elvezetett idáig az életében. Én például nem jöttem rá, hogy ki az elkövető, de amennyi szereplőt felvonultattak és gyanússá tettek előtte nem is nagyon volt rá esély. Illetve csak annyi, hogy gyakorlatilag a valódi tettes volt az egyetlen, akit nem gyanúsítottak meg korábban… Viszont én hiányoltam némi részletezést még a végén. Oké, hogy addigra elég sok dolgot megtudtunk a múltjáról, az életéről és az indokairól is, és persze tudom, hogy végül meghalt, így már nem nagyon tudta a saját szavaival ténylegesen elmesélni a miérteket, de az, hogy a lezárásban gyakorlatilag egy bekezdésnyi résszel lezárták ezt a szálat, erős túlzás volt. És onnantól csak a pszichológus családja kapott szerepet. És ha már itt tartunk, ez azért elég durva befejezése volt a sorozatnak így a semmiből (illetve csak feltételezem, hogy ez a záró rész)…

Összességében én ezt egy egyszer olvasható könyvnek tartom. A maga nemében érdekes és olvasmányos, bár kissé talán túl lett bonyolítva. Az biztos, hogy a befejezés elég nagyot üt, de ennek semmi köze a könyv történetéhez, sokkal inkább a sorozat szempontjából érdekes.

Greg Iles: Harmadik fokozat

ralNos, nem is tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Több kötetét is olvastam már az írónak, és általánosságban vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban. Volt olyan, ami nagyon tetszett, de olyan is, ami szerintem túl hosszúra lett nyújtva. Ebben az esetben sajnos inkább az utóbbi vélemény volt meghatározó…

A történet maga tulajdonképpen nem volt rossz, bár a fülszövegből sejteni lehetett, hogy ez gyakorlatilag egyhelyszínes könyv lesz. Ez így persze nem teljesen igaz, hiszen több szálon futott a cselekmény, ami több helyszínt eredményezett, de általánosságban a sztori fővonala egyetlen helyszínre korlátozódott. Eleinte úgy gondoltam, hogy a szereplők is az elején megemlítettek lesznek majd, de a végére valahogy egyre több embert vontak be a cselekménybe. Azt nem tudnám megmondani, hogy valóban szükség volt-e mindegyikükre, de igazából nem éreztem őket feleslegesnek sem.

Egyébként a fő cselekményszállal kapcsolatban elég vegyes érzéseim voltak. Nem volt rossz, és igazából rendesen ki is lett dolgozva, de mégsem volt az igazi. Az elején kicsit lassabban haladtam vele, nem is tudtam elképzelni, hogy még mi fog történni a könyv második felében. Féltem, hogy csak ugyanazok a dolgok lesznek ismételve, és ez egy kicsit be is jött. Bár mindig volt valami plusz történés, az alap mégis ugyanaz volt: a nő próbál kijutni a házból, mentve a gyerekeit, a férfi pedig folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, miközben úgy viselkedik, mint egy őrült, de néha azért elfilozofálgat… Bár a második felét valahogy már gyorsabban olvastam, inkább az csak játszott ebben szerepet, hogy kíváncsi voltam a végkifejletre. A többi részen inkább csak túl akartam esni. Egyébként ha össze kellene hasonlítani a könyv különböző részeit, leginkább a középső harmadot tudnám kiemelni. Az eleje nehézkesen indult, túl sok minden volt belesűrítve, a vége pedig unalmas volt a rendőrség bevonása után. A közepén legalább még fokozatosan derültek ki dolgok, több vonalon is, még ha olykor voltak is benne ismétlődések.

A befejezés amúgy szintén nem tetszett. Nem is nagyon tudtam megtippelni, hogy milyen végkifejlete lesz végül, de ugyanakkor számítani lehetett valami ilyesmire. Nem is ezzel volt a probléma, csak egyszerűen a túlságosan elnyújtott családi dráma, majd a szintén túl hosszúra nyúlt „túszmentő-akció” után nagyon gyors volt a lezárás. Az epilógus is olyan esetlen volt, pedig tulajdonképpen megfelelően le lett zárva. Mégis úgy gondolom, hogy elfért volna ott még egy-két oldal (főleg, ha előtte jó néhányat megspórolnak a felesleges részekkel és ismétlésekkel)…

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, amiben van ugyan néhány meglepőnek nevezhető fordulat, de összességében szerintem kiszámítható. A férfi és a nő szenvedését én már az elején soknak éreztem, annyira ugyanarról beszéltek állandóan (legyen szó akár párbeszédről, akár egy belső monológról). Értettem a nehezen orvosolható problémájukat, de akkor is idegesítőek voltak egy idő után.

Iny Lorentz: Vad vidék

Nos, ez a kötet már egyértelműen jobb –és főleg szórakoztatóbb- volt, mint a második rész, de valahogy még mindig nem az igazi ez a sorozat. Most már az írónő másik könyvsorozatára is oda fogok figyelni nagyon olvasás közben, hogy az vajon tényleg ennyivel jobb vagy csak itt jobban feltűnnek a hibák… Mindenesetre itt már nem nyomták le a torkunkon olyan részletes és töményen Texas történelmét, mint az előzőben…

Ami a történelmi részeket illeti azt talán most találták el a legjobban. Az első részben hiányoltam némi történelmi áttekintést az elején, a másodikban pedig mintha egy tankönyvet olvastam volna az állam alakulásáról. Itt már egészen jól eltalálták az arányokat. Haladtunk előre a tényleges történelemben, viszont volt valami története is a könyvnek. Amiben mondjuk elég nagyokat ugrottunk előre, és ez engem kicsit zavart. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért volt zavaró, egyszerűen csak furának tűnt, hogy ugrunk éveket az időben, ott történik egy csomó dolog, aztán megint éveket ugrunk, de valahogy mégis olyan, mintha alig történt volna valami. Bizonyos dolgok, amik elbírtak volna részletesebb kifejtést, csak pár szóban lettek megemlítve; ezzel szemben jelentéktelennek tűnő vagy éppen ismétlődő részek pedig ki lettek elemezve. És ha már az ismétlődésnél tartunk, akkor az bizony volt benne bőven. Komplett mondatoknál éreztem úgy, hogy ez már nem először jön szembe velem a könyvben. Ha nem is mindig szóról szóra volt ugyanaz, a lényege egyezett. (És azt is megemlíteném, hogy szerintem még nem olvastam olyan könyvet, amiben mindenki ennyit vonogatta volna a vállát… komolyan néha úgy éreztem, mintha ez valami egyezményes jel lenne náluk. vagy csak soha senkinek nincs kedve beszélni, így marad a vállvonogatás… merthogy nagyon-nagyon sok volt benne ebből a mozzanatból…)

A szereplőkkel én továbbra sem tudok mit kezdeni. Bár rengetegen vannak, egyszerűen senkit nem lehet benne kedvelni. Még talán a főszereplőnő az, aki szimpatikus, de a többiek vagy ellenszenvesek, vagy közömbösek, vagy valahol a kettő között vannak… De a néhány egyértelműen idegesítő szereplőt leszámítva, leginkább a teljes „semmilyenség” jellemzi őket.

Még egy apróság, ami nekem picit furcsa volt: gondolom a későbbi részekben lesz majd jelentősége, de az a fejezetnyi kitekintés Európába, elég vicces volt. Eleinte nem tudtam vele mit kezdeni, annyira a semmiből jött. A végére pedig leginkább azt éreztem, mintha a könyvsorozat első részének egy kiragadott jelenete lenne, csak összegezve. Ugye ott végigkövethettük sok-sok oldalon keresztül, ahogyan a főszereplők kivándorolnak/kimenekülnek Amerikába. Itt pedig mindezt egytizednyi oldalban ismét átélhettük. Biztosan másnak is feltűnt ez, de én személy szerint jót szórakoztam rajta.

A végkifejlet talán most maradt a leginkább nyitott a három rész közül. De ez nem probléma, legalább valamivel fenntartják az érdeklődést a következő rész iránt. Igazából a főgonosszal való leszámolás most már igazán időszerű lenne, mert nagyon idegesítő, hogy csak lebeg a főszereplők feje felett, de (szinte) soha nem történik semmi, amivel véget lehetne vetni ennek a szálnak. Ezen kívül az is elég irritáló volt már, hogy minden nagyobb fejezet azzal kezdődött, hogy ugrottunk x évet az időben, majd közölték, hogy mióta nem kell már aggódniuk a főellenség miatt…

Összességében ez valóban sokkal izgalmasabb volt, mint az előző rész. Mondhatni, hogy ez már legalább szórakoztató és olvasmányos volt, mert ezek a jelzők arra egyáltalán nem vonatkoztathatóak… Az első részhez hasonlít, csak itt talán több volt a történelmi rész. De ezzel most egészen gyorsan tudtam haladni –már amikor volt időm olvasni. Azért a szerző másik könyvsorozata sokkal érdekesebb, de ezt is el lehet olvasni egyszer.

Peter James: Szólít a halál

Nos, a szerző regényeinek olvasásakor mindig bajban vagyok kicsit, hiszen az egyik kedvenc íróm, és pontosan tudom, milyen jó történeteket tud írni. Ennek megfelelően vannak bizonyos elvárásaim, amikor újabb kötetébe kezdek, amit sajnos nem mindig tud teljesíteni. Ebben az esetben is hagyott némi kívánnivalót maga után, nem is annyira a történet, mint inkább a kivitelezés és a töltelékrészek…

Az alaptörténet egyébként jó és kellően érdekes volt. Szép lassan bontakozott ki, de ez sem tette unalmassá. Talán olykor kicsit sok időt vesztegettek egy-egy részletre, de még ez sem volt vészes. Viszont az elején nagyon feltűnő volt, hogy a főszereplő nyomozó folyamatosan ugyanazokat a mondatokat ismételgette, ráadásul teljesen semmitmondó, oda nem illő mondatokról volt szó. Értem, hogy bizonyos események lefoglalták a gondolatait, de azért szerintem elsőre is mindenki felfogta ezeknek a jelentőségét, nem kellett minden fejezetben újra elismételni. Itt főleg a temetéssel kapcsolatos részekre gondolok, amik a könyv teljes egészét végigkísérték ilyen-olyan utalásokkal. De ezen kívül is voltak ismétlődő részek, ami azért egy idő után elég idegesítő volt.

Ami viszont kicsit kezdi unalmassá tenni az egész könyvsorozatot, az a főszereplő nyomozó feleségének ügye. Az még egészen izgalmas, hogy mi tudjuk, hogy él, és mi történik vele, de ahogyan minden kötetben elő kell kerülnie a férfi számára, az már nagyon idegesít. Le lehetne zárni végre ezt a részt, mert csak feleslegesen el van nyújtva.

A végkifejlet egyébként nem volt túl meglepő, jóval hamarabb rá lehetett jönni, hogy ki a gyilkos. Nekem egyéb gondolataim is voltak a befejezéssel kapcsolatban, amik végül nem jöttek be, és ettől egy nagyon kicsit csalódott voltam, de ez inkább csak azért van, mert szeretem a skizofrénekről szóló történeteket, és egy ó darabig úgy hittem, hogy itt is erről lesz szó. Végül mégsem, de azért szerencsére kellően beteg lezárást kapott így is.

Összességében ez egy egészen izgalmas és érdekes könyv volt, de az is biztos, hogy olvastam ennél már jobbat is az írótól. A főszereplő férfi magánügyei és egyéb mellékszálak valahogy néha megakasztották a nyomozást számomra, ezért veszített a lendületéből és az izgalmából.

Iny Lorentz: A fehér csillag

Nos, az egészen biztos, hogy ennek a könyvnek az elolvasásával sokkal többet megtudtam Amerika, illetve főleg Texas történelméről, mint amennyit valaha is tudni akartam… Csalódást okozott még az első részhez képest is, az írónő másik könyvsorozatához képest pedig aztán főleg… Félelmetesen unalmas volt…

A története gyakorlatilag Texas története volt. Nyilvánvaló, hogy egy történelmi regénynél nélkülözhetetlen, hogy belelássunk az adott terület, ország történelmébe, de ez itt igazából olyan volt, mintha Texas történelemkönyvét megpróbálták volna regényessé tenni. Egyértelműen sokkal nagyobb százalékot tett ki a történelem rész a regényhez képest. Pedig amúgy még érdekes is lehetett volna, de valószínűleg jó, ha százötven oldal maradt volna, ha a felesleges történelmi meséléseket kivesszük belőle. És tulajdonképpen utólag belegondolva ebben nem is volt normális történet. Annyira az állam –valamilyen szinten- megalakulásáról szólt az egész, hogy emberi történet alig maradt benne. Persze történt egy s más, de ezek szinte elvesztek a sok történelmi rész között.

Ráadásul ugyebár ennek a sorozatnak állandó főszereplői vannak, akiknek tulajdonképpen az élete lesz –gondolom- elmesélve ezekben a könyvekben. Itt egyrészt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi idő telt el a cselekmény során; illetve körülbelül három mondatban össze lehetne foglalni, hogy mi történt velük. Arra meg már ki sem térek, hogy mennyire irreális, hogy egy két főszereplős könyvsorozat második részében meghal az egyik… Oké, váratlan fordulatnak remek ugyan, de azért beletelt néhány másodpercbe, míg felfogtam, hogy most ez komolyan így gondolták-e…

Az is elég furcsa volt számomra, hogy bár a szereplők (főbb és mellék egyaránt) bemutatása nem volt hiányos, utána, lezárásként nem sok szót ejtettek róluk. Akik meghaltak, szinte mindegyikük egy-egy mondattal el lett intézve, esetleg még később visszatértek rájuk ugyanekkora terjedelemben. A főszereplő pedig konkrétan nevetséges volt, ahogy „vívódott”, hogy bár nagyon szerette a párját, hát ugyebár nagyon találnia kéne valakit a helyére… Bár hiányosak az ismereteim erről a korszakról, valahogy nehezemre esik elhinni, hogy ezt ennyivel el tudták intézni… Ő meg aztán főleg, ha a rész befejezését vesszük…

A végkifejlet igazából természetesen nem volt nagy szám. Egyrészt mert egy történelemkönyvnek ritkán van befejezése, másrészt pedig mivel egy sorozat részéről van szó, nyilván csak egyfajta lezárást kapott, ami után majd elindulhat egy következő történet.

Összességében nagyon megszenvedtem ezzel a könyvvel. Nincs is sok időm olvasni, de ezzel maximum akkor tudtam volna gyorsan haladni, ha kényszerítenek rá. Már az első résznél éreztem, hogy talán ez nem lesz olyan jó, mint az írónő másik sorozata, de az a rész legalább még érdekes, és valamennyire eseménydús volt. Ez azonban csak hihetetlenül unalmas. Néha olyan érzésem volt, mintha egy végtelenített könyvet olvasnék, amiben folyton nagyjából ugyanazok a dolgok történnek, ugyanazokkal a mondatokkal leírva…

Michael Robotham: Élet vagy halál

Nos… ez egy igencsak furcsa könyv volt számomra. Lehetséges, hogy ez a vélemény némiképpen annak is köszönhető, hogy mostantól az eddiginél kevesebb időm lesz olvasni, így ezzel is elég lassan tudtam csak haladni. De azért így is tudtam követni, csak valószínűleg kicsit tagoltabbá vált, ami olykor zavaró lehet. Egyébként inkább a tartalom miatt éreztem kicsit furcsának.

A történettel nem volt különösebb probléma, bár mielőtt hozzákezdtem volna, csak nagy vonalakban olvastam át a fülszöveget. Így utólag visszaolvasva, nem vesztettem semmit. Egyébként pedig valószínűleg nem kezdtem volna bele ebbe a könyvbe, ha nem egy olyan író könyve, akitől már olvastam jó néhány kötetet. De sajnos ez most annyira nem jött be. Igazság szerint nekem kicsit vontatott és néha kusza is volt a cselekmény. Fejezeteken belül ugráltak, néha hirtelen azt sem tudtam, hogy a múltban vagy a jelenben vagyunk-e éppen. A szereplőkkel sem nagyon tudtam mit kezdeni, mindenki nagyon furának tűnt, akár FBI-ügynök, akár egy jelentéktelen mellékszereplő, akár a főszereplő volt az illető. Lehetséges, hogy a szakaszos olvasás miatt, de néha nem értettem, hogy most ki és hogyan került a képbe. Valamilyen szinten ki lehetett következtetni, de akkor is zavaró volt, hogy nincsenek konkrétumok.

Egyébként, ha már az előbb említettem a szereplőket, akkor nagy általánosságban annyit biztosan el lehet róluk mondani, hogy egyikük sem volt egy megkedvelhető karakter. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért éreztem őket furcsának, egyszerűen csak a viselkedésük, a gondolkodásuk néha nem tűnt túl ésszerűnek. De a főszereplőt mindenképpen kiemelném, ugyanis elég régen olvastam olyan könyvet, amiben sajnáltam volna egy szereplőt. Főleg ennyire. És nem is konkrétan azokért a dolgokért, amik történtek vele az egyébként nem túlságosan hosszú élete során, hanem inkább úgy összességében, az egészért. Annyira nyomorult volt végig, annyira átjött a lapokon keresztül a szenvedése, hogy tényleg elkezdtem sajnálni. Mondjuk ez nálam valahogy inkább negatívumként jelentkezett, mert annyira szerencsétlen és elcseszett volt. Főleg az okok miatt, mert valahogy kicsit képtelenségnek tűnt, hogy ilyen indokok és események hatására lett ilyen. Bár ez is inkább csak azért volt valószínűleg, mert valójában semmi pozitív dolog nem történt ebben a könyvben. Az első oldaltól az utolsóig átjárta egyfajta szenvedés, ami már az elején is kellően érzékelhető volt, de a végére teljesedett ki teljesen.

A végkifejlet nagy meglepetéseket nem tartogatott. Jóval korábban össze lehetett illeszteni szinte az egész történetet. Sőt, olyan dolgot, amit egyébként gondolom, hatalmas fordulatként akartak beállítani, már majdnem a legelején, egy kétsoros párbeszédből tökéletesen ki lehetett következtetni… Úgyhogy igazság szerint számomra nagyon minimális számú fordulat volt benne. Egyébként pedig -lehet, hogy csak én nem koncentráltam eléggé- de szerintem a végén maradt elvarratlan szál és megválaszolatlan kérdés...

Összességében hiába zajlanak benne azért majdnem folyamatosan az események, mégsem lehet egy pörgős könyvnek nevezni. Valamennyire izgalmas (nagyon minimálisan), de azért nem rágja le tőle az ember a körmét, pedig akciójelent azért akad benne. Nekem annyira nem jött be.

Stephen White: Nyílt törés

Nos, ez megint egy igazán borzalmas könyv volt. Sajnos az írótól az utóbbi időben olvasott könyvek után számítottam arra, hogy ez sem fog tetszeni, de mivel a sorozat minden részét olvastam, így ezt már nem akartam kihagyni. És őszintén szólva igencsak megörültem neki, hogy ez az utolsó kötet.

A történet egy az egyben a legutolsó könyv folytatása volt, szinte egymás után kellett volna olvasnom őket, hogy mindennel képben legyek. Bár nem olyan régen olvastam azt, már akkor sem volt minden világos számomra a történetből, így ezzel sem igazán tudtam mit kezdeni. Tehát nekem az egész egy nagy, zavaros, követhetetlen, unalmas valami volt. Részben már úgy is álltam neki a könyvnek, hogy valószínűleg nem igazán fog tetszeni, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire nem lesz hozzá se kedvem, se türelmem. Többször is legszívesebben abbahagytam volna, mert előre tudtam, hogy a végével sem leszek kibékülve. És így is lett, egyszerűen csak vártam, hogy egyszer végre befejezhessem. Egyáltalán nem érdekelt bár, hogy miről van benne szó, mi történik. A nagyját azért persze felfogtam, de abszolút nem tetszett. Annyi szál keveredett már össze benne, ráadásul számomra nem voltak egyértelműek az időrendek sem, sokszor fogalmam se volt, hogy mi mikor történt, mennyi idő telt el bizonyos események között. Egyszerűen borzalmas volt és kész...

Mindemellett még a szereplők is idegesítőek voltak. Gyakorlatilag az összeset utáltam, még a halottat is. A viselkedésük szinte egytl egyik visszataszító volt.

A végkifejlet szintén hidegen hagyott, valahogy éreztem, hogy nem lesz semmi normális lezárása a dolgoknak. Maximálisan így is lett, akkora kérdőjelek maradtak a végén, amekkora az egész sorozat alatt nem volt.

Összességében rémes könyvnek tartom, de sajnos ahogy haladtam előre a sorozattal egyre kevésbé tetszettek a kötetek. Ehhez ez "méltó" volt, de egyébként egy zavaros katyvasz az egész. Örülök, hogy végre vége.

Robert Dugoni: A felszín alatt

Nos, nem is tudom, mire számítottam pontosan ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valamiért mégis kicsit csalódottnak érzem magam. A fülszöveg megfelelő volt, nem árult el túl sokat, de a történet végül nem is mutatott sokkal többet, mint amennyit ki lehetett következtetni…

Tulajdonképpen nem volt baj a történettel, de én személy szerint kicsit untam. Még az eleje érdekes volt valamennyire, ahogyan fokozatosan derültek ki a régi események, de ott például engem idegesített az időben való ugrálás. Mármint nem a jelenhez képest, az csak pozitív volt, de a múltbeli eseményeket nem időrendben sorolták fel, hanem olykor évtizednyi eltérés is volt, és én azt valahogy furcsálltam. A nyomozás sem volt különösebben érdekfeszítő, de azért lehetett vele haladni. Amikor viszont a bírósági tárgyalásra került sor, végleg elveszítettem a fonalat, mert arra egyáltalán nem számítottam. Bár oda lehetett rá figyelni, az erről szóló részek szerintem egyik könyvben sem bizonyulnak túlságosan izgalmasnak. Majd végül kaptunk egy harmadik féle eseménysorozatot egy könyvön belül: nevezetesen a pszichopata felbukkanását. Talán ez a harmadik rész is kicsit elnyújtottra sikeredett, például a hóviharban való küszködés leírásával kapcsolatosan éreztem eltúlzottnak.

Ráadásul valahogy nem éreztem kellően kidolgozottnak a szereplőket sem. Vagy tényleg nem kaptunk elég információt róluk, vagy elveszett valahol a történet többi szála között, de néha olyan érzésem volt, mintha a mellékszereplőkről többet tudnék, mint a fő(bb) szereplő(k)ről…  Plusz a főszereplőnő tényleges nyomozói munkájával kapcsolatos részletek is olyan semmitmondóak voltak… Inkább csak bezavartak a történetbe, nem igazán adtak hozzá semmi újat. Az ahhoz köthető bűncselekmény is nevetséges volt, nem is igazán foglalkoztak vele, úgy tűnt, mintha csak úgy beleírták volna a történetbe, hogy még egy szál legyen benne…

Egyébként szerintem a végkifejlet sem tartogatott semmiféle meglepetést. Olyannyira nem, hogy én még a tettest is jóval előre tudtam, és inkább az lepett volna meg, ha nem ez lesz a befejezés…

Összességében azt mondanám róla, hogy egy kicsit azért érdekes volt, mert végül is lehetett vele haladni, de nem olvasnám el még egyszer.

Jeffrey Archer: Egy tegez nyílvessző

Nos, eddig úgy gondoltam, hogy egy novelláskötetben nemigen lehet csalódni, hiszen annyi történet közül csak van olyan, ami elnyeri az ember tetszését, és végül pozitív irányba billenti a véleményezést. Ez a könyv azonban rácáfolt e feltételezésemre…

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, az biztosan a borzasztó lenne… Az egy dolog, hogy gyakorlatilag egyetlen történet sem tetszett benne, de egyenesen irritálóak, unalmasak és borzalmasak voltak. Nem is nagyon tudom őket csoportokba szedni, mert negatív szempontból szinte egyformák voltak.

A legborzasztóbbak közé tartozott A puccs, amely végtelen hosszúságúnak tűnt, ráadásul semmi extra nem történt még a végén sem; A tökéletes úriember, amit nem is értettem; és A felborult megszokás, ami konkrétan egy nagy baromság volt…

Ezekhez képest elviselhető volt A kínai szobor, Az ebéd, Az első csoda, A magyar professzor és az Elvi kérdés, amelyekkel leginkább csak nem igazán tudtam mit kezdeni. Volt egy nem túl érdekes történetük, amiknek a végén elvileg volt valami csattanója, de nem mindig sikerült feldolgoznom, hogy ez most miért volt annyira lényeges…

És volt néhány, amelyekre még véletlenül sem tudnám azt mondani, hogy tetszett, de a többihez képest egészen tűrhetőek voltak. Ilyen volt az Egyetlen éjszaka, amelynek az erkölcsi oldalát leszámítva, egészen jó csattanója volt; a Henry fiaskója, amelyben maga a helyzet tetszett, illetve a Régi szerelem, aminek bár kicsit morbid vége volt, egyébként egészen szórakoztatónak mondható.

Egyébként a novellák legtöbbjére igaz volt, hogy egy nem túl érdekes történet után kaptunk egy állítólagos fordulatot, amellyel vagy nem tudtam mit kezdeni, hogy ez akkor most miért fontos, vagy egyáltalán nem is értettem…

Összességében én ezt egy kivételesen borzasztó novelláskötetnek tartom, pedig többet is olvastam már az írótól (és még tervezek is a későbbiekben). Nem is tudom eldönteni, hogy itt még kiforratlan volt az írásmódja, vagy mire vezethető vissza a novellák silánysága… Lehet, hogy csak nem én vagyok ezeknek a célközönsége, mindenestre egyiket sem olvasnám soha újra.

Peter James: Könnyű léptek

Nos, egy kicsit bajban vagyok most ezzel a könyvvel, mert bár elég jó volt, és az író is az egyik kedvencem, mégsem tetszett annyira a történet, mint szokott. Az biztos, hogy elég fordulat volt benne, de valahogy az elején még sokkal jobban tetszett, mint amikor befejeztem.

Tényleg igazán izgalmasan indult, a megtörtént események egy igen különleges hangulatot kölcsönöztek neki. Az elején még egyértelműen ezeket a részeket vártam legjobban, mert érdekes volt „belülről” végigkövetni a tragédiát. De még miután ezek a részek véget értek, még mindig elég izgalom volt benne ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésemet. Viszont ahogy haladtunk előre a cselekményben, úgy vált egyre kevésbé érdekessé, sőt olykor túl töménnyé számomra. Pedig a rengeteg fejezet, a különböző szempontok váltakozásával nem hagyta lankadni a figyelmemet, ráadásul az addig különálló szálak találkozásával már igencsak oda kellett figyelni a történésekre.

Bár mindezek még egyáltalán nem voltak zavaróak vagy megerőltetőek, sajnos akadt olyan rész, ami igen… Leginkább az utolsó nagyjelenet volt ilyen (a „csere” és az autósüldözés), ami olyan hihetetlen részletességgel lett bemutatva, ami borzasztóan unalmasnak, szájbarágósnak és feleslegesnek tűnt. És végül aztán annak a részletnek is nagyon hirtelen szakadt vége… Ezen kívül a bélyegekkel kapcsolatos részek is kicsit fárasztóak voltak egy idő után… Persze értem én, hogy a történet alapját ez adta, és nem is igazán a bélyegekről való információkkal nem tudtam mit kezdeni (természetesen nem értek hozzájuk, de nem voltak annyira tömények ezek a részek). Sokkal inkább azzal, ahogyan egy ideig csak néha, majd folyamatosan el lett ismételve minden a kereskedésükkel kapcsolatban… Egyszerűen nem akartam többet olvasni arról, hogy ki/kinek/mikor/miért/mennyiért/stb adta/kínálta/mutatta/vitte és még nem tudom mit csinált vele. Egyébként pedig valószínűleg egész életem során nem lesz annyi közöm a bélyegekhez, mint amennyit itt olvastam róluk…

Egyébként az írótól szerintem már megszokott, hogy többféle szálon is halad a történet, nemcsak a nyomozás szempontjából, hanem a nyomozók és egyéb szereplők életével kapcsolatosan is. Nagyon tetszik, hogy a sorozat különböző köteteiben nem mindig ugyanazon van a hangsúly, hanem folyamatosan megújulnak: másik szereplővel kapcsolatban, teljesen más dolgokról (magánéletről vagy munkáról) van szó. Ezáltal nem lesz unalmas, hanem szépen lassan mindenkit meg lehet benne ismerni.

A végkifejlet gyakorlatilag semmiféle meglepetést nem tartogatott, és annak ellenére, hogy viszonylag pörgős volt a cselekmény, egyik fordulópont sem okozott nagyon meglepetést. Szerintem hamar össze lehetett kötni a különböző pontokat.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de az írónak vannak ennél sokkalta jobb könyvei is. A sorozat szempontjából is érdemes elolvasni, de az önállónak vehető történet érdekes és szerintem leköti az embert.

Iny Lorentz: A várúrnő

Nos, az első részhez hasonlóan ez a kötet is igencsak olvasmányos volt egy történelmi regényhez képest, és könnyen lehetett vele haladni. Pedig az első résztől eltérően itt egyáltalán nem volt hiány a történelmi vonatkozásokból, hiszen konkrétan ez adta az egész cselekményt. Tulajdonképpen a huszita háborúk néhány évéből kaphattunk némi ízelítőt, de hétköznapi, nem létező személyek szemszögéből. Ez elég jó kivitelezés volt, hiszen nem száraz történelmi tényekkel volt csak tele, hanem sokkal valóságosabbá vált az egész tőle, hiába a hatszáz év eltérés…

A fülszöveg egyébként ebben az esetben is jó volt, hiszen sejteni lehetett belőle a fontosabb mozzanatokat, és hogy nem fogunk unatkozni az olvasása közben, de csak a kellő mennyiségben fedett fel előre információkat. És ahogyan arra számítani is lehetett, egy maximálisan fordulatos és érdekes cselekményt kaptunk, értelemszerűen történelmi színezettel. Egyébként a történelmi részek sem voltak vészesek, szerintem abszolút érthetőek és követhetőek voltak. Itt már sokkal inkább éreztem az adott kor jellegzetességét, nem úgy, mint az első résznél. Már nemcsak az egyértelmű dolgokban –mint például a közlekedés vagy a távközlés sajátossága- érződött a történelmi jelleg, hanem jobban előjöttek a társadalmi viszonyok, a hatalmi harcok és egyben a beszédbeli, fogalmazásbeli jellegzetességek is.

Különösebb végkifejletről nem tudnék beszélni, hiszen bár kapott némi lezárást a kötet, egyértelmű, hogy lesz még folytatása. Meglepetéseket szerintem már nem tartogatott a vége.

Összességében én határozottan jó könyvnek tartom, a történelmi vonatkozást figyelembe véve talán még jobb is mint az első rész. De mindenképpen méltó hozzá. A fordulatosságát egyértelműen a történelem sajátosságainak és eseményeinek köszönhette. Már nagyon várom a folytatás(oka)t.