Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

Nos, azt hiszem kicsit szerencse, hogy a helyzet úgy hozta, a második részét olvastam el először ennek a sorozatnak. Az ugyanis annyira tetszett, hogy már alig vártam, hogy majd a további köteteket is kézbe vehessem. Végül viszonylag sok idő telt el, de az elsőnek olvasott könyv után még mindig nagyon vártam a többit. Egy kicsit azonban csalódnom kellett.

Valahogy ez a történet nem volt annyira izgalmas és magával ragadó, mint a másik. Persze itt is gondoskodtak a kellő feszültségről, amit az eltűnt és igen hosszú ideig fogva tartott nő szenvedései voltak hivatottak fokozni, de mégsem volt az igazi. Néha csapongónak éreztem az eseményeket, mintha nem lett volna összefüggés egyes részek között. Úgy tűnt, mintha olykor kimaradtak volna mondatok vagy átugrottunk volna valamilyen részletet. Végül egyébként szerintem nem maradt megválaszolatlan kérdés, de olvasás közben akkor is érzékeltem ilyen kihagyásokat. A nyomozás sem volt különösebben izgalmas, főleg az előbb említett hiányosságok miatt. Néha nem értettem teljesen, hogy mire hogyan bukkantak rá, de összességében véve azért érthető volt. A főszereplő férfi néha egészen szórakoztató volt, de valahogy én nem tudok megbarátkozni ezekkel a típusú szereplőkkel, akiknek az éleslátásuknak és a kivételes nyomozói tehetsége miatt mindent megengednek...

A végkifejlet abszolút kiszámítható volt. Már jóval előre tudni lehetett a tettes személyét és indítékát is. Valójában az egész könyv nem tartalmazott túlságosan sok fordulatot... Viszony akadt benne jó néhány hiba, konkrétan pontatlanság, mégpedig az időpontokkal, dátumokkal. Sajnos a végén már ezek nagyon érzékelhetőek, és főleg nagyon zavaróak voltak.

Összességében nem volt ez olyan rossz könyv, de a második részt sokkal jobbnak tartom. Ennél talán az eltűnt nő viszontagságait tudnám kiemelni, mivel szörnyű volt belegondolni, hogy valakit ennyi éven, ráadásul ilyen körülmények között tartanak fogva (tudom, a való életben ennél még hosszabb és szörnyűbb fogvatartásokról is tudunk, de azokra már ki sem térek...). Kicsit jobban is érzékelhették volna az idő múlását, de azért nem volt rossz. Egyébként a maga nemében érdekes volt, bár olykor kicsit nehezebben haladtam vele.

Max Allan Collins: Gyilkos játék

Nos, több könyvet is olvastam már a filmsorozathoz kapcsolódóan, de valahogy ez most annyira nem tetszett. Pedig nem sokban tért el az eddigiektől, szóval lehet, hogy csak most tűnt fel néhány olyan dolog, amit negatívumként könyveltem el...

Ilyen volt például a túlságosan szájbarágós fogalmazásmód... Nevetséges módon le voltak butítva a leírások és a párbeszédek is. Inkább tűnt az egész egy forgatókönyvnek, semmint rendes regénynek. Bár eddig is feltűnt, hogy nem egy nagy irodalmi alkotások ezek a könyvek, valahogy nem éreztem ennyire hülyének magam az olvasása közben. Merthogy tényleg olyan volt, mintha egy óvódásnak próbálnák megmagyarázni az eseményeket, bár szerintem még az is sokkal hamarabb megértett volna mindent...

A történet egyébkánt nem volt rossz, bár talán egy kicsit lassúnak éreztem. A túlmagyarázós részletek miatt pedig egy idő után zavarosnak tűnt, pedig amúgy követhető volt. Az azért teljesen egyértelmű, hogy ez tipikusan az az eset, hogy valami jobb filmen (sorozatban), mintsem könyvben.

A végkifejlet annyira nem okozott meglepetést, ráadásul a legvége elég béna volt, olyan hirtelen lett befejezve.

Összességében ezt most valahogy nem éreztem annyira jónak, de egynek elment.

John Fowles: A lepkegyűjtő

Nos… szóhoz sem jutok ettől a könyvtől. Először is szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem értem, hogy mások miért vannak annyira odáig ezért a könyvért, és hogy miként kaphatott jó értékelést. Lehetséges, hogy a maga korában ez újdonságnak, jó könyvnek számított, de számomra abszolút nem az. És egyébként nem is a történetével van gond, mert az alapjában véve ma is bármikor megállná a helyét, viszont a kivitelezés… Maradjunk annyiban, hogy hagy némi kívánnivalót maga után.

Visszatérve tehát a történetre, a mániákus pszichopata, illetve az általa elrabolt és fogságban tartott nő története igazán elgondolkodtató. Adott esetben valóban izgalmas lehet megismerni a két fél gondolatait és érzéseit. Itt viszont kínszenvedés volt. Ha választani kellene, egyértelműen a férfi szemszögéből olvasott részek voltak a jobbak (vagy esetemben inkább a kevésbé borzalmasak). Nála legalább ténylegesen valamiféle múltbeli eseménynek, a neveltetésnek vagy valami másnak volt betudható ez a viselkedés. Pontosan lehet, hogy nem tudnám én sem megfogalmazni ezt, de számomra sokkal érthetőbb az ő viselkedése és gondolkodásmódja. Ő egyszerűen ilyen, ez alakult ki benne, és tulajdonképpen pszichés betegségben szenved. Ezzel szemben a lány egy elkényeztetett, beképzelt kis liba, aki annyira el van telve a saját szépségétől, fontosságától és valós vagy képzelt tehetségétől, hogy emiatt egyáltalán nem sajnáltam egyszer sem (talán csak a betegsége idején). Az ő szemszögéből megírt részek iszonyúak voltak: unalmasak, nehézkesek és idegesítőek. Folyamatosan ismétlődő gondolatok, lényegtelen elemek felemlegetése, valamint borzasztóan irritáló fogalmazásmód jellemezte ezeket a részeket. Bár a fogalmazás a könyv egészében hasonlóan bosszantó volt, valahogy itt sokkal jobban kiütközött.

A párbeszédek hiánya is borzalmas volt. Egészen biztos, hogy még nem olvastam olyan könyvet, amiben így, leírásszerűen, illetve néha inkább felsorolásként volt megírva két szereplő között beszélgetés. És egészen biztos az is, hogy soha többet nem is akarok ilyesmit a kezembe venni, mert ennél idegesítőbbet nem nagyon tudnék elképzelni (pedig túl vagyok néhány rossz könyvön).

Egyébként nem tudom eldönteni, hogy szándékosan vagy sem, de volt a történetben némi csúszás, mivel valamely eseményt a lány más időpontra tette, mint amikor valójában történt. Ezen kívül előfordult, hogy egy mondaton belül volt logikátlanság, mert a mondat első részében máshogy írtak meg adott dolgot, mint a második felében… De valóban nem tudtam eldönteni, hogy ez esetleg szándékosan van így, vagy véletlen hiba.

A végkifejlet szerintem várható volt, illetve az egész befejezés is. Szerintem itt egyáltalán nem alakult ki Stockholm-szindróma, és bár nem vagyok a téma szakértője, valamint valószínűleg minden eset más és más, de valamiért úgy gondolom, hogy ahhoz egyébként is több idő kell, hogy elteljen.

Összességében én ezt a borzalmas könyvek közé sorolnám, amit bár soha ne olvastam volna el. Ha nem lett volna épp ennyi időm (amit nemigen tudtam mással eltölteni az olvasáson kívül), akkor nem tudom, mennyi időnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy egyszer a végére érjek. Nem okozott maradandó élményt (maximum negatív értelemben), és igyekszem minél gyorsabban elfelejteni. Még akkor is, ha ötven évvel ezelőtt érdekesnek és újítónak számított.

Piers Paul Read: Életben maradtak

Nos, erről a könyvről aztán valóban nehéz véleményt írni, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel, ráadásul nem is akármilyet. Egy tragédiát, amelyről –bevallom- én eddig még nem is hallottam. Ezáltal a könyvről sem, de édesanyám javasolta, hogy olvassam el. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, bár az biztos, hogy értelemszerűen nem egy felemelő olvasmány…

A történetről nyilván nem lehet különösebben mit mondani, hiszen nem egy kitalált valamiről van szó, hanem tényekről. Bár az író által csak másodkézből ismerjük meg a csapat történetét, ez egyáltalán nem hátrány. Úgy gondolom, mindent megtett annak érdekében, hogy minél hitelesebben adja vissza az eseményeket. Az, hogy mennyire lehet átérezni, amiken keresztülmentek, szerintem valamennyire szubjektív, de az biztos, hogy a katasztrófa túlélőin kívül senki sem tudja igazán elképzelni, hogy milyen lehetett átélni ezeket az eseményeket. Őszintén szólva, én egyáltalán nem tudtam –és nem is szerettem volna- a helyükbe képzelni magamat. Ez a tragédia egyértelműen egy olyan dolog, aminél az ember csak akkor tudja biztosan, miként cselekedne, ha ő is részese. De nyilván ezt senki sem szeretné igazán megtudni…

Összességében nagyon hiteles műnek tartom, ami nagyon jól és összeszedetten lett megírva. Érződött rajta, hogy kellő utánajárás és kutatás előzte meg a könyv létrejöttét. Maga az esemény természetesen borzalmas, és elképzelni is nehéz –ha nem egyenesen lehetetlen-, mekkora lelki –és fizikai- erő kellett mindezek túléléséhez.

Max Allan Collins: Holtjáték

Nos, megint arra jutottam, hogy ezekkel a helyszínelős könyvekkel nem igazán lehet mellélőni. A sorozat elég nagy alapot ad hozzájuk, és bár nem jelent különösebb kihívást az olvasásuk, szórakoztatóak. Könnyen lehet vele haladni, nincs túlbonyolítva, bár ebben az esetben fenntartom, hogy tévében talán élvezhetőbb az egész, mint könyvben.

Megszokott módon most is két szálon futott a cselekmény, és mind a kettő kellően izgalmas és fordulatos volt. Tényleg akadtak váratlan részek, de azért különösebb extra nem volt bennük. Az eddigi köteteknél a helyszínelők munkájával kapcsolatos leírásokkal néha kicsit bajban voltam, mert bár részletesen le lettek írva, valahogy mégsem voltak érthetőek, ezért tartom jobbnak tévében nézni. Itt viszont nem volt ilyen problémám, mindegyik szakmai résszel könnyen boldogultam.

(Egyébként még a sokadik elolvasott kötet után sem tudom eldönteni, hogy a nyelvezete tényleg egy kicsit furcsa, néha már-már erőltetett, vagy csak a sorozatbeli változathoz képest fura az ott látottakat ezúttal írott formában olvasni…)

A cselekményszálak végkifejlete tartogatott is meglepetést meg nem is. Nem mondom, hogy előre kitaláltam mindent, de valahogy nem is ütött akkorát.

Összességében szerintem nagyon olvasmányos könyv, nagyon hamar a végére lehet érni. Azt hiszem, az eddig olvasott kötetek közül ez volt a legjobb.

Charlaine Harris: Véres végzet

Nos, íme a már kíváncsian várt befejezés. Ami, ha jól átgondolom a dolgot, csalódást okozott. Bár pontosan nem tudtam volna előre megmondani, hogy milyen befejezést várnék a tizenhárom részes sorozatnak, annyi biztos, hogy nem ilyesmire gondoltam volna... Egyébként sem volt már annyira izgalmas, mint az első kötetek, de azt vártam, hogy még valami extra fordulat azért lesz benne (nem csak annyi, hogy a főszereplőnk megint igen nagy bajban van). De nem volt itt semmi extra.

Amit elég biztosra vettem már elég hamar, hogy a végkifejlet nem valamelyik vámpír oldalán fogja érni a főszereplőnőt. És innen már nem is volt nehéz kitalálni, hogy végül ki mellett is találja meg a boldogságot (még ha csak utaltak is erre). Szinte az egész könyvet végigkísérte a kapcsolatuk, és véleményem szerint nincs ember, aki ne számított volna arra, hogy végül összejönnek. De ezzel sem lett volna semmi problémám, csak valahogy olyan esetlennek tűnt a lezárás módja.

A legtöbb szál (itt elsősorban a különböző fő -és mellékszereplők életének jelenlegi és jövőbeli alakulását értem) nem lett teljes egészében lezárva. Inkább csak mindenkit felemlegettek, akit csak tudtak, felvázolták, hogy most éppen mi van velük, ennyivel utaltak a későbbi sorsukra, és nagyjából ennyi volt minden. Ettől az egész nekem kicsit szirupos lett: mindenki boldogan él, amíg meg nem hal... Egy könyvtől, amely végig tele volt természetfeletti (és nem csak természetfeletti) erőszakkal, ennél hatásosabb befejezés vártam volna.

Összességében maga a rész megint nem volt kimondottan izgalmas. Megint a lelki nyomorúságon volt a hangsúly (bár nem állítom, hogy ez nem volt indokolt), és szinte a könyvön keresztül érezni lehetett, hogy a főszereplő mennyire belefáradt abba a három évbe, amit a sorozat felölelt.

Charlaine Harris: Véres csapda

Nos, most már tényleg nagyon izgatott vagyok, hogy mit tartogat majd a következő, befejező rész. Az egyértelmű, hogy ebben a kötetben már teljesen a lelki szenvedésen volt a hangsúly, a főszereplőnő kivételesen alig sérült meg (sőt, az előzményekhez képes inkább semennyire). Azért erőszak és vérontás itt is volt bőven... De a főszereplő szempontjából ezek majdhogynem elhanyagolhatóak, hiszen őt abszolút a szerelmi élete foglalkoztatja. Ami, lássuk be, nem halad éppen jó irányba...

Amúgy ezúttal tényleg mintha kevesebb szerepet kaptak volna a természetfeletti lények, legalábbis ami a két legnagyobb csoportot jelenti. Nagyobb hangsúly került a főszereplőnő emberi kapcsolataira, illetve a lelki nyomorúságára. Ez nem negatívum, igazából annyi véres esemény után kicsit szükség is van erre. Bár az továbbra is tény, hogy tíz ember élete is kevés lenne ennyi izgalomra...

Összességében szerintem a maga módján ez is egy szerethető rész volt, és bár az írónő egy kicsit már elkezdte lezárni az egyes cselekményszálakat, azért valószínűleg még mindig elég izgalom marad az utolsó részre.

Charlaine Harris: Véres leszámolás

Nos, az biztos, hogy egyre jobban várom, hogy mi lesz ennek a sorozatnak a befejezése, mert őszintén szólva jelenleg még megtippelni sem tudnám. Részről részre annyi szörnyűség történik benne, ami több tucat krimire elég lenne egyébként. És ezúttal a főszereplőnőnek már nem csak a rengeteg erőszakos eseménnyel kell megbirkóznia, hanem bizony lelkileg sincs már teljesen rendben.

Ez a kötet egyébként most talán nem volt annyira szerteágazó, bár megint elég sok szereplő fel lett vonultatva benne. Ezt viszont már eléggé megszoktam, és mivel szorosan egymás után olvasom a részeket, néha szinte már nem is tudom, melyikben mi történt pontosan... Azért persze még tudom követni az eseményeket, de valóban nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy szerencsétlen főszereplőnek még milyen megpróbáltatásokon kell kereszülmennie... Bár legalább mostanra nem szerelmes belé/akarja megfektetni minden második férfi, akivel találkozik...

Összességében fordulatos rész volt ez is, bár ezek gyakorilatilag mindegyike negatív fordulatot jelentett.

Charlaine Harris: Véres tavasz

Nos, végre elérkeztünk ahhoz a részhez, amikor a főszereplőt megérintik a vele történt események. Eddig bármin is ment keresztül, bárminek volt tanúja, bármit tudott meg, gyakorlatilag mindenen túltette magát néhány belső monológ után. Az előző kötet végén elszenvedett kínzások után viszont végre elkezdett normálisan viselkedni, azaz nem volt túl jó passzban. Persze ennek is leginkább a végéről értesültünk, a valódi depressziós hónapokat átugrották. De akkor is felemelő érzés volt végre azt látni, hogy valami őt is megviseli…

Amúgy úgy néz ki, most már nem is nagyon próbálkozik az írónő azzal, hogy valami pozitív dolgot csempésszen a sok rossz közé, mert ez is elég negatív kötetre sikeredett. Bár ezzel nincs akkora bajom, mégis jó volt, amikor valamivel kicsit oldotta a feszült hangulatot.

Egyébként egy-egy résznél már megint úgy éreztem, hogy kezdek tele lenni a sok vámpíros-vérfarkasos-alakváltós-tündéres-ésmégkitudjamilyenlényes információval. Bár azért volt közte érdekes rész is.

Összességében nem volt ez sem egy rossz rész, de mostanra úgy tűnik mindegyikben van minden, ami a természetfeletti lényeket illeti, nem kimondottan egy téma köré csoportosulnak, mint az első részeknél.

Charlaine Harris: Vörös telihold

Nos, izgalmakban most sem volt hiány… Bár eddig is rengeteg féle természetfeletti lény fel volt sorakoztatva a kötetekben, és néha kicsit követhetetlennek éreztem a cselekményt, az biztos, hogy ez a tündéres vonal zavar eddig a legjobban.

Az első részekben folyamatosan egy újabb lénycsoportról kaptunk információkat, amiket valamilyen szinten meg kellett jegyezni, például a szokásaik, a viselkedésük, az úgynevezett társadalmuk… Aztán volt néhány résznyi szünet, amikor talán már kicsit kevesebb információt kaptunk, viszont a szereplők listája így is bővült. Talán ebben az esetben sem zavart volna a tündérek bemutatása, viszont annyi –részemről- megjegyezhetetlen nevet kaptunk, ráadásul gyakorlatilag mindezt két kötetbe sűrítve, hiszen már az előzőben kaptunk némi ízelítőt belőlük. Akkor viszont még nem gondoltam át, hogy ennek valamikor nagy szerepe lesz majd. Erre nem is kellett sokáig várni, hiszen ennek a résznek a nagy részét a tündérek csatározása tette ki. Őszintén megmondom, én alig tudtam követni, hogy ki kicsoda a történetben, és ki mit miért csinál. Vagy nem kötött le eléggé valamiért, vagy tényleg túl soknak bizonyult egyszerre. Mindenesetre így kicsit kevésbé tudtam ezt most élvezni, annak ellenére, hogy például a szerelmi szál alakulása tetszik.

Összességében szerintem ez egy kicsit most túl lett bonyolítva. Megértem, hogy ennyi rész után már nehéz valami újat kitalálni, de akkor talán kevesebb rész is elég lett volna…

Charlaine Harris: Por és hamu

Nos, ez a rész egy picit kevésbé tetszett, mint az előzőek. Bár ebben is bőven voltak fejlemények, mégsem volt annyira érdekes. Ráadásul itt most valahogy nagyon a negatív eseményekre került a hangsúly. Persze eddig sem a vidám részletekről szóltak ezek a könyvek, de valami azért mindig akadt, ami javított a hangulaton. Bár nekem semmi bajom a lehangoló történetekkel, ebben az esetben mégis elkélt volna némi feszültségoldás. Ehelyett szinte minden egyre rosszabb lett...

Egyébként úgy tűnik, hogy mostanra minden kötetnél észreveszek valamit, ami az összes részben megtalálható, és így sokadjára már kicsit idegesítő. Ennél például rájöttem, hogy mindegyik részben igen részletesen van taglalva, hogy a főszereplőnő kit-mennyire-miért kedvel vagy éppen nem kedvel. De tényleg gyakorlatilag az összes, legalább második alkalommal felbukkandó szereplőről elmondja, hogy mióta ismeri, mikor és hogyan találkoztak, milyen közös emléke van vele, jóban vannak-e, ha igen, ha nem, akkor az miért van úgy, és egy idő után nekem ez egy kicsit már fárasztó. Mivel az egyes kötetek valóban nagyon szorosan építenek egymásra, nem hiszem el, hogy ha alapvető történéseket nem elevenít fel, akkor az összes mellékszereplőről minden esetben több sornyi fejtegetésbe kelllene bocsájtkozni...

Összességében nem volt ez sem rossz rész, de inkább csak olyan "egynek elment" típus. Az eddigiek közül valószínűleg ez tetszett legkevésbé.