Lesley Pearse: Bízz bennem

Nos, az egyszer biztos, hogy egy ilyen könyv után, nehéz megtalálni a véleményezéshez megfelelő szavakat. Egy igencsak elkeserítő téma, nem kevés oldalban kidolgozva, és tényleg nem sok pozitív dolog történik benne. Úgy gondolom, lehetne vitatkozni arról, hogy kellett-e ennyire hosszan megírni mindezt, és bevallom az olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy vajon még miről lesz szó a maradék több száz oldalban, de végül is egy kerek történetet kaptunk, és szerintem egyetlen részlet sem lett túlrészletezve.

A történet gyakorlatilag az elejétől a végéig erősen tragikus volt, csak itt-ott volt egy-egy derűsebb -vagy legalábbis kevésbé komor- jelenet. Valójában ez remekül megmutatta, hogy élete első durván húsz évében mennyire nem lehetett igazán boldog a főhősnő, hiszen valami mindig beárnyékolta még a pillanatnyi boldokságát is. Ezzel szemben -vagy éppen ezért- dicséretes, hogy mennyire helyt tudott állni minden helyzetben, és szerintem nem volt olyan olvasó, aki ne drukkolt volna azért, hogy végül nyugodt élete lehessen. Egyébként ebben az esetben egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy valaki ennyi mindenen menjen keresztül, hiszen a legtöbb dolog egyfajta láncreakció miatt következett be. Teljesen élethű volt annak a korszaknak és az akkori árvaházak működésének megjelenítése. Sajnos nagyon is hihető volt az egész (még az utógondolatok nélkül is a könyv végén).

A szereplők egyébként igen megosztóak voltak számomra. Egyes esetekben egyértelműen elváltak a negatív és a pozitív szereplők, de a rossz emberekről is megtudtunk annyit, hogy egészen emberivé váltak, bár ez nem jelentette szükségszerűen a megkedvelésüket vagy akár csak a tetteik megértését. Viszont a főhősnő húga rémesen irritáló személyiség volt az elejétől kezdve, és bár neki is sanyarú sors jutott, én egyszerűen nem tudtam sajnálni. Ahogyan a főhősnő férjét sem. Megértem, hogy az, amin keresztülmentek egy életre nyomot hagyott bennük és gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy normális életet éljenek, de sajnos ettől még nem lettek szerethetőek.

A fülszöveg egyébként hasznos is volt meg nem is. Bizonyos szempontból tömören összefoglalta mind a hétszáz oldalt, más szemszögből viszont nem készített fel teljesen a valódi történetre.

A végkifejlet erősen eltért az általam megszokottól, hiszen itt nemcsak egy nyomozást és/vagy egy életszakaszt kellett lezárni, hanem egy egész emberi életet. Annyit azért megjegyeznék, hogy az első két évtizedhez képest a boldog és beteljesedett életszakasz szerintem túlságosan rövidre sikerült. Tudom, hogy nem azon volt a lényeg, és a pozitív dolgokat már mindenki hozzá tudja képzelni, nem is vártam több fejeztnyit belőle, de egy kicsit több részletezés szerintem még elfért volna...

Összességében nagyon erős mű a téma szempontjából, de azért kellő módon olvastatja magát. Az érzékenyebb lelkű embereknek nem kimondottan ajánlom, mert tényleg nem sok vidám dolog történik benne.

Ruth Rendell: Sötéthez szokott szem

Nos, lassan kezdek teljesen biztos lenni abban, hogy mostanában velem van valami probléma, nem pedig a könyvekkel… Az egy dolog persze, ha valamiért nem tetszik egy-egy könyv, amit olvas az ember, de engem az utóbbi időben egyszerűen kiidegelnek azok a könyvek, amiket a kezembe veszek. Az indok mindegyiknél más, amiben megegyeznek az az unalom, de mindig valami más miatt lesznek unalmasak. Természetesen (és szerencsére) akadnak kivételek, de soha ennyi, számomra élvezhetetlen könyvet nem olvastam még, főleg nem ennyire egymás után. Már a kedvenc íróim könyveibe is alig merek belekezdeni, mert ha még azok is csalódást okoznak, hát lehet nem olvasok egy darabig (vicceltem, úgysem tudom megállni, ahogyan félbehagyni sem azokat, amiket valamiért rossznak tartok).

A bevezetőből gondolom már kiderült, hogy ezzel a könyvvel is voltak problémáim. Pontosabban csak problémám volt vele, az elején azt hittem, sosem fogok a végére érni. Aztán valahogy mégis belerázódtam, de ennek oka egészen biztosan nem az volt, hogy élveztem volna… Egyszerűen csak volt időm olvasni, és szerettem volna minél hamarabb végezni vele, hogy valami (sokkal) jobb könyvnek kezdhessek neki.

A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, pontosabban a mennyiségükkel, illetve a kapcsolatrendszerükkel. A könyv első fele csak és kizárólag az igencsak nagy család teljes feltérképezésétől kezdődött, aminek természetesen az égvilágon semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából. Hosszú oldalakon és fejezeteken keresztül másról sem lehetett olvasni, csak a családfáról, amit szerintem az ember már ott helyben el is felejtett. Én megpróbáltam követni a kapcsolatokat, de be kellett látnom, hogy teljesen reménytelen dolog, ráadásul még totálisan felesleges is lett volna. Főleg, mivel abszolút követhetetlen lett egy idő után, és úgy tűnt, mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse, akárkije, de az biztos, hogy kapcsolatban álltak egymással… Néhány rokonsági viszonnyal kapcsolatban még a könyv végén is el tudtam bizonytalanodni, hogy most akkor ki kinek a kicsodája.

És ha esetleg valakinek kevés lett volna a teljes családfa bemutatása, akkor kiteljesedhetett a számtalan többi, legalább ugyanennyire (vagy még inkább) felesleges és lényegtelen névvel és információval. Mindenkiről megtudtuk, mikor született (természetesen a szülők részletezésével), kivel házasodott össze (plusz az illető teljes önéletrajzát), hány gyereke született (plusz az ő történetüket mindezen információkkal), illetve mikor és miben halt meg. Ez már a főszereplők (azaz majdnem a teljes család) esetében is rengeteg haszontalan információt eredményezett, de még ez sem volt elég… Néhány esetben megkaptunk a teljes személyzet névsorát, esetlegesen plusz adatokkal kiegészítve. Amikor már az egyik abszolút mellékszál vonalán megemlített történetben az adott házban dolgozó teljes személyzet névvel és beosztással fel lett sorolva, tényleg majdnem a sarokba vágtam a könyvet. Olyan érzésem volt közben, mintha egy telefonkönyvet olvasnék, ahol a telefonszámokat a rokonoksági viszonyok helyettesítik…

Mindezt pedig még az évszámok is megnehezítették. Ugyanis bár időről időre fel lett tűntetve egy-egy évszám, mégis úgy éreztem néha, hogy kicsit követhetetlen a cselekmény. Bár ez inkább valószínűleg annak tudható be, hogy a jelen és a múlt teljesen összemosódott, nem fejezetenként vagy legalább alfejezetenként váltakoztak, hanem teljesen óvatlanul olvasta az ember, mi történt évtizedekkel korábban, majd hirtelen, egyik bekezdésről a másikra már a jelenben voltunk, és ott folytatódott olykor teljesen mással a cselekmény… Már az első ilyen esetnél teljesen kiakadtam, amikor pedig többször is előfordult, hát nehezen álltam meg, hogy földhöz ne vágjam a könyvet (természetesen sose tennék ilyet).

De hogy még legyen benne zavaró és felesleges dolog, bizony előfordultak benne irreálisan hosszú felsorolások is. Kettőt tudnék konkrétan kiemelni, amik nagyon megmaradtak bennem. Az egyik esetben növények, a másikban ételek voltak hosszasan, körülbelül 6-8 sorban felsorolva, amit természetesen semmi sem indokolt…

Ami még szintén nem könnyítette meg az olvasást (bár nem tudom, létezett volna-e ilyen dolog), az például a néhány elgépelés volt, bár ha nem sok van, akkor még nem szoktam felidegesíteni magam. Ami viszont annál jobban zavart, az a fogalmazás volt, mivel néha úgy tűnt, mintha a fordító nem mindig találta volna a megfelelő szavakat, és valami hasonló hangzásút, de más jelentésűt írt volna a helyére. (Ezt így egyébként csak a sokadik alkalomra tudtam megfogalmazni, mert eleinte csak annyit érzékeltem, hogy olyan furcsa néha egy-egy szó).

A végkifejletről már nem is nagyon tudok mit mondani. Igazából számítottam rá, hogy a vége sem lesz valami nagy durranás, és így is lett. Tulajdonképpen a végére sem derült ki semmi, és azon kívül, hogy részletekbe menően megismertük a családfát, illetve magát az esetet, semmiről nem szólt az egész, és az utolsó oldalon nagyjából annyit tudtunk, mint bárki, aki elolvasta a fülszöveget.

Összességében abszolút borzasztó könyvnek tartom, ami -így utólag belegondolva- nem is szólt semmiről... Elolvastunk egy csomó nevet, meg egy drámai történet előzményét (?), aztán nem történt semmi. Nyilván lehetne boncolgatni a szereplők viselkedését és jellemét, de szerintem senki sem tudja beleképzelni magát a helyzetükbe, egyrészt mert egy teljesen más korszakban játszódik, másrészt pedig annyira elcseszettek benne a szereplők, hogy teljesen lehetetlenné teszik a beleélést.

Tom Rob Smith: A tanya

Nos, megint sikerült beleszaladnom egy olyan könyvbe, amelyikkel nehezen tudtam megbirkózni. Az elején konkrétan úgy voltam vele, hogy abbahagyom, mert nagyon nincsen kedvem hozzá. De egyrészt alapszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet, másrészt pedig egy kicsit beindulni látszott a történet, mégiscsak tovább olvastam. Reméltem, hogy talán csak az eleje volt ennyire nehézkes, utána izgalmassá válik és majd a végén következik be valami nagy áttörés.

Hát, tulajdonképpen némiképp valóban izgalmasabb lett egy idő után, de részemről az első néhány fejezetet nem is nagyon volt nehéz überelni, annyira unalmasak és nehezen emészthetőek voltak. Nem történt bennük semmi, csak egy nyugdíjas korú nő zagyva történetelmesélését olvashattuk… És abban is gyakorlatilag állandóan ugyanazt: hogy mindenki ellene van, és mindenki egy nagy összeesküvés résztvevője. Az, hogy ezt miért képzelte így, tulajdonképpen még a végkifejlet ismeretében sem egyértelmű számomra… A történet-elbeszélés sem jött be nekem annyira, nagyon sűrűn volt a tagolás, ami szerintem csak túlbonyolította a dolgot. Ráadásul ezzel, hogy a nő szemszögéből ismertük meg gyakorlatilag a teljes történetet, tényleg csak üldözési mániában szenvedő ember képzelgéseinek tűnt, habár nyilvánvaló volt, hogy ennél többről lesz szó… Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy negatívam ítéljem meg a könyvet. Aztán valahogy mégis sikerült egy kicsit érdekesebbé tenni a cselekményt, így már az olvasása sem bizonyult annyira szörnyűnek. Viszont végig arra vártam, hogy mindezek után majd kapunk egy szépen összefoglalt befejezést, amiben minden mozaikdarabka a helyére kerül. Ez viszont sajnos elmaradt…

A végkifejlettel számos problémám akadt. Egyáltalán nem foglaltak össze benne semmit, sőt, szerintem csak még nagyobb kuszaságot csináltak vele. Persze, néhány dologra fény derült, amiknek egy része kellett a történet teljessé válásához, némelyiket azonban nem tudtam hova tenni… Kaptunk információkat, amikkel néhány szálat sikerült elvarrni, néhány kérdés azonban teljesen nyitott maradt (sőt, szerintem új kérdések is felvetődtek). Sőt, kicsit úgy érzem, mintha nem is tudtunk volna meg végül semmit, mert bár kiderült egy s más, egyiknek sem lett következménye. Lehet, hogy csak velem volt a probléma, hogy igyekeztem minél hamarabb a végére érni, ezért már nem volt türelmem az egészet végiggondolni, hogy mi miért történt, de valószínűleg pont ez írja le legpontosabban, hogy mennyire nem nekem való könyv volt ez.

Összességében megint bebizonyosodott, hogy a „sztárolt” könyvek valahogy nekem nem jönnek be. A könyvön és az interneten található vélemények szinte egytől egyig dicsérik a kötetet, én viszont egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy másoknak mi tetszett benne ennyire. Számomra unalmas volt, amikor pedig végre valami izgalmat tudott felmutatni, az sem tartott sokáig, és a vége megint elrontott mindent.

John Hart: A múlt fogságában

Nos, az egyszer biztos, hogy ebben a könyvben zajlottak az események, bár amennyire emlékszem az írótól korábban olvasott kötetekre, ez nem olyan meglepő. Tulajdonképpen ilyesmire számítottam, bár meg kell mondjam, hogy a fülszöveg nem volt teljesen egyértelmű. De annyi biztos, hogy annál jóval többet kaptunk, mint amennyit ott sejtettek a történetből…

Bár normális tempóban haladtam a könyvel, tehát bizonyos szinten érdekes volt, utólag belegondolva nem minden része tetszett. Legfőképpen azért, mert a végére irtó kusza lett az egész. Gyakorlatilag már minden összefüggött mindennel, mindenki kapcsolatban volt mindenkivel. Majdnem az összes szereplőről kiderült még valami extra, ami egy újabb csavart, újabb kapcsolódási pontot jelentett a történetben. Bár lehetett őket követni, egy kicsit kevesebb is bőven elég lett volna… Ráadásul szerintem nem lett minden megfelelően kidolgozva… Számomra maradtak a végén olyan kérdések vagy cselekményszálak, amiket jobban ki lehetett volna fejteni, nemcsak néhány mondattal elintézni. Főleg így, hogy ennyi különböző dolog derült még ki a könyv végén is…

A szereplők majdnem mindegyike különleges volt valamiért (nem feltétlenül pozitív értelemben, sőt…), és szerintem senkit sem lehetett igazán megkedvelni. Talán a főszereplő racionalitása volt az, ami tetszett, másokkal nem igazán tudtam mit kezdeni. Vagyis de, csak semmi jót, mert ennyi lelkileg elcseszett emberrel már régen találkoztam egy könyvön belül… Egyszerűen megdöbbentő volt néhány embert gonoszsága, érzéketlensége és kegyetlensége. És a legdurvább arcok nem is a maffia emberei közül kerültek ki…

Miután az egész könyvön keresztül történtek váratlan fordulatok, így már nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a végén. Végül aztán nem volt semmi extra a lezárásban sem, bár én egy kicsit több információt vártam volna a szereplők későbbi sorsáról.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszer megéri elolvasni, mert a maga műfajában érdekes és olvasmányos is. Vannak benne ugyan durva részek, de messze nem ez áll a középpontjában.

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

Nos, az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel... Azt semmiképpen nem tudnám róla állítani, hogy tetszett volna, viszont kimondottan rossznak se mondanám. Egyszerűen inkább csak kevés volt számomra. Az biztos, hogy nem a megszokott módon kaptunk a történelmi részből, kicsit olyan volt, mintha nem is lenne annyira lényeges, hogy több mint száz évvel korábban járunk. Ennek ellenére mégsem lehetett elvonatkoztatni a történelmi jellegtől, hiszen néhány szokás manapság már elképzelhetetlen volna...

Tulajdonképpen a fülszöveg alapján nehéz lenne megmondani, hogy mire számít az ember, de valójában az ott leírtakat maradéktalanul megkapja a könyvben. Ennek ellenére nekem mégis csalódást okozott. Valószínűleg azért, mert én ennél pörgősebb cselekményre számítottam. Ehelyett kaptam egy párocskát, akik a könyv végéig szenvedtek egymással. Bár elég hamar összejöttek, mégis mindig találtak valami okot a szenvedésre. A folyamatos nyavalygást nőknél sem szeretem, férfiak esetében viszont főleg nem tudok vele mit kezdeni. És úgy tűnt, itt ő többet szenved, bár nem a szó klasszikus értelmében. Túl sokszor tértek vissza ugyanoda, és ugyanazokat a vélt és/vagy valós problémákat próbálták megoldani (általában sikertelenül).

A szereplőkkel nem hiszem, hogy bárki tudna azonosulni. Talán a női főszereplő az egyetlen, aki valamelyest normálisan gondolkodott és viselkedett. A férfi főszereplővel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Gyakorlatilag állandóan megpróbálta elmarni maga mellől azt, akit mindennél jobban maga mellett akart tudni... És végig ez ment. Valahogy a való életben elképzelni nem tudok olyan férfit, aki ennyit gyötrődne egy nő miatt...

A nyomozás része is elég furcsa volt számomra, egy darabig csak említésszerűen jelent meg itt-ott, aztán meg a kellős közepén találtuk magunkat, és zajlottak az események (azért csak mérsékelten). Ez elején még úgy tűnt, hogy nem lesz belőle fontos momentum, végül pedig valahogy ez került mindennek a középpontjába. Ráadásul bár érthető lett a végére, mégis kicsit kusza volt a befejezés.

A végkifejlet nem hiszem, hogy bárkinek is tartogatott meglepetéseket, szerintem már a fülszövegnél borítékolható volt minden.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de valahogy számomra nem volt egy nagy durranás.

Mary Kubica: A jó kislány

Nos, ez a könyv egyszerűen borzalmas volt… Ezt a véleményt leginkább azzal sikerült kiváltania belőlem, hogy eredetileg nagy reményeket fűztem hozzá, elég biztos voltam benne, hogy tetszeni fog. Ez azonban sajnos egyáltalán nem jött be, hatalmas csalódást okozott.

Alapjában véve én kimondottan szeretem a több idősíkon játszódó történeteket, illetve a beszélő személyének változtatásával sincs gondom. Itt mindkettő egyszerre jelen volt, hiszen két idősíkon, három különböző szereplő szemszögéből ismertük meg a történetet. Ahelyett azonban, hogy ez bármiféle pozitívumot jelentett volna, egyik szál unalmasabb volt, mint a másik. Ráadásul teljesen össze-vissza váltogatták a jelent és a múltat, amitől nem izgalmas, hanem hihetetlenül zavaros lett az egész könyv. Tulajdonképpen magát a cselekményt még így is lehetett követni, de egyáltalán nem volt élvezhető.

A szereplőkkel nemigen tudtam mit kezdeni, kicsit sem voltak szimpatikusak, ráadásul nem is nagyon lett kidolgozva a jellemük. Megismertük az múltjukat és a jelenüket, de mindegyikük furcsa volt valamiért. Amelyik szereplő épp nem idegesített halálra az irritáló viselkedésével, az egyszerűen csak totálisan semleges volt számomra.

A befejezéssel szintén nem voltam kibékülve. Részben azért, mert addigra már nagyon idegesített az egész könyv, részben pedig azért, mert semmi értelme nem volt. Annyira lehetetlen és végtelenül erőltetett volt, ami az elrabló és az elrabolt között történt, hogy az egészen példa nélküli… Gyakorlatilag a végére kicsit úgy tűnt, hogy már semminek sincs értelme az egész történetben… A végső végkifejlet ugyan tartogatott még egy csavart, de addigra már teljesen mindegy volt, alig vártam, hogy befejezzem a könyvet.

Összességében szerintem kifejezetten rossz könyv, semmiféleképpen nem olvasnám újra. Biztos van olyan, akinek elnyeri a tetszését, de nekem borzasztó nagy csalódást okozott.

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Nos... igen nehéz szavakat találni a könyv jellemzésére... Valószínűleg csak az olvasása közben kialakult érzelmek, illetve sokkal inkább indulatok tudnák hitelesen megmutatni, hogy mit gondoltam róla, de azért teszek egy próbát arra, hogy írott formába öntsem...

Legelőször is egy egyszerű, ámde mégis megválaszolatlan kérdés merült fel bennem miután befejeztem: "Ez mégis mi a jó büdös franc volt???" Jó néhány könyvön túl vagyok már, és az utóbbi években szép számmal olvastam olyat, amiben egy elvetemült sorozatgyilkos szedte áldozatait, tényleg brutális és kegyetlen módon. Ezekkel általában semmi problémám nem szokott lenni, sőt kifejezetten a velük kapcsolatos részeket kedvelem. Ennek következtében tisztában vagyok vele, hogy nem egészséges a lelki világom. Így még engem is meglep, hogy amikor a mostanihoz hasonló könyvet olvasok, mennyire ki tudok akadni az emberek lelki nyomorúságától. Merthogy tulajdonképpen ez történik. Egyszerűen fel nem tudok fogni, hogy egyes emberek hogyan képesek ennyire elhagyni magukat, még ha valami tragédia áll is mindezek hátterében. Nyilván mindennek meg van az oka, és magától senki nem lesz pszichopata vagy lelkileg sérült, mégis nehezemre esik az ilyenekkel azonosulni (konkrétan lehetetlen). Ebben a kötetben pedig gyakorlatilag mindenki erősen sérült volt lelkileg, méghozzá hihetetlenül magas szinten... Még külön-külön is nehéz lett volna feldolgozni az eseteket és a szereplők viselkedését, de így ömlesztve szinte kivitelezhetetlennek tűnt. Ráadásul amelyik szereplő véletlenül nem volt egy totális idegroncs, az sem volt szimpatikus, sőt... A legtöbb esetben még a mellékszereplők viselkedése is visszataszító volt. Akié pedig nem, az egészen biztosan csak egy-egy oldalnyi szerepet kapott, és többet nem találkoztunk vele.

A történetre tulajdonképpen nem is tudok külön kitérni, annyira a szereplők hatása alatt állok még mindig. Nyilván, ha már volt benne nyomozás, érdekelt, hogy végül ki lesz a tettes, de a végkifejlet is csak akkor lett volna meglepő, ha másként alakul... Szinte az egész borítékolható volt. Amúgy pedig bár egy viszonylag rövid könyvről van szó, eléggé hosszúnak tűnt, mire sikerült a végére érnem. Ebben nagy szerepet játszott, hogy mennyire visszataszítóak voltak a szereplők, illetve, hogy számtalan oldalon keresztül csak az ő szenvedéseiket és gusztustalan viselkedésüket olvashattam. Ehhez képest a vége nagyon gyorsan, már-már felsorolás-szinten lett lezárva, és ez sem igazán nyerte el a tetszésemet... Ráadásul egyes részek egyáltalán nem lettek kidolgozva, épp hogy érintésszerűen lettek felhozva, aztán csak úgy lógtak a levegőben. Vagy egyáltalán nem tettek hozzá a történethez. Ilyen volt például, hogy a főszereplőnek az összes volt iskolatársáról és azok családtagjairól eszébe jutott valamilyen kis anekdota -ami sokat nem tett hozzá a történethez, inkább csak folyamatosan gyűltek az újabb nevek-, míg az ő pontos életkorára a könyv végéig nem derült fény...

Összességében ezt a könyvet leginkább azoknak ajánlanám, akik odáig vannak a lelki nyomorúságokért. Akik inkább a gyilkolászós regényeket kedvelik, azoknak -hozzám hasonlóan- valószínűleg nem igazán nyeri el a tetszését. Akik pedig viszonylag jóságos lelki világgal vannak megáldva, azok szerintem messze kerüljék, mert egy egészséges embert lelkileg kicsit képes lehet tönkre tenni...

Nora Roberts: Folyóvég panzió

Nos, nem volt egy rossz könyv. Tulajdonképpen még engem is meglep, hogy tetszett, mert egyébként a hangulat nagyon hasonlít az írónőtől korábban olvasott művekhez, és máskülönben nem is mondanám kimondottan izgalmasnak. Mégis könnyen lehetett vele haladni, olvasmányos volt.

Amikor elkezdtem olvasni, eléggé féltem attól, hogy ha az eleje ennyire izgalmas, akkor vajon mi fog történni a maradék több mint négyszáz oldalon. Aztán szerencsére ezzel nem igazán volt probléma, mert lassan, de szépen fel lett építve az egész történet. Mindig történt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet, csak a végén éreztem azt, hogy kicsit unalmassá vált, mert csak a két főszereplő (főleg a nő) szenvedéseit olvashattuk. Bár azért az évődéseik elég viccesek voltak, jókat mosolyogtam rajtuk. A női főszereplő egyébként nem volt különösebben szimpatikus. Megértettem, hogy egy nagyon elzárt világban nevelkedett, egy szörnyű tragédiával a múltjában, de engem akkor is idegesített, hogy mennyit szenved feleslegesen. Azért viszont irigyeltem, hogy ennyire otthon van a természeteben. :)

A végkifejlet számomra nem okozott különösebb meglepetést, szerintem számítani lehetett arra, hogy lesz valami fordulat az ügyben, és azt is ki lehetett találni, mi lesz az a fordulat...

Összességében tényleg szórakoztató könyvnek tartom a maga módján, hiszen kriminek egyáltalán nem tudnám nevezni. Könnyed kikapcsolódásnak tökéletes.

Joy Fielding: Furcsa szeretet

Nos, ez a könyv olyan volt, amilyenre számítottam. Nagyon olvasmányos volt, szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan haladok vele. A fülszöveg alapján egyértelmű volt, hogy egy elég könnyed olvasmány lesz, legalábbis egy magamfajta krimihez és thrillerhez szokott embernek. Persze azért ez sem volt egy tündérmese, sőt nagyjából majdnem mindig ki voltam valamin akadva, ahogy haladtunk előre a történetben. Mivel a könyv is fel volt osztva a négy nő személyére, ezért ezúttal én is kitérek az egyes szereplőkre részletesen

!(Cselekményleírást tartalmazhat)!

Kezdem Barbarával, akinél a legfontosabb tényező a szépség volt. Mondjuk részemről ezt biztosan nem plasztikai műtétekkel gondolnám elérni, de hát mindenkinek más az értékrendje. Azonosulni abszolút nem tudtam vele, mert nekem eszembe nem jutna soha kés alá feküdni, az pedig, hogy még a férje is mindig csak talpig sminkben és kikészítve láthatja, egyszerűen nevetséges... A lányával való kapcsolata normális (mondjuk...), bár a válása után azért kicsit bekattan, mégis képes összeszedni magát.

Susan mondhatni a legsemmilyenebb szereplő volt számomra. Valahogy olyan átlagos volt, akivel gyakorlatilag semmi nem történt. Jó, ez persze így nem teljesen igaz, hiszen a munkahelyén azért adódtak bonyodalmak, de még azokon is nagyon hamar túlléptünk, és utána megint meglehetősen semmitmondó volt az élete. Egyedül a lányai miatt lehetett felfigyelni rá, hiszen ott volt a két tökéletes ellentét: az elviselhetetlen lázadó és a bájos angyalka... A lázadó egy-egy megnyilvánulása igencsak durva volt, bár egy kamasztól nem is nagyon vár mást az ember. Ami mondjuk furcsa volt, hogy jó néhány dologhoz, amit a testével művelt (piercing, tetoválás, esetleg még a hajszínezés is, mivel évtizedekkel korábban jártunk) szerintem egyértelműen szülői engedély szükséges (még Amerikában is), és nem értem, hogy ezeket hogyan engedélyezhették neki...

Vicki állt hozzám a legközelebb. A munkamániájával azonosulni tudtam (bár nekem sajnos még nincs olyan munkám, amit ekkora odaadással tudnék végezni...), ha a vágyott állásban dolgohatnék, biztosra veszem, hogy én is hasonlóan viselkednék. Persze neki volt családja, amit azért meglehetősen elhanyagolt a munkája kedvéért. Az egyértelmű, hogy a második helyre került csak a család, de ott szerintem az első helyzett munka, és a másodhegedűs család között is egy jókora szakadék tátong... Persze végül meg is lett az eredménye ennek a hozzáállásnak (a barátai részéről). Igazából a férjét csodáltam, hogy vele maradt, mert mindamellett, hogy jócskán elhanyagolta, még meg is csalta néhányszor, amit alapból nem lehetne szerintem senkinek sem eltűrni senkitől... Igazából amúgy az ő élete is olyan üresnek tűnt, így utólag visszagondolva olyan érzésem van, mintha róla olvashattunk volna a legkevesebbet...

A végére hagytam Christ, mert egyértelműen ő váltotta ki belőlem a leghevesebb érzelmeket. Természetesen negatívat... Oké, persze sajnáltam az elején, de ez nagyon hamar elmúlt. Úgy gondolom, senki nem érdemli meg ezt a fajta bánásmódot, amit neki kellett elszenvednie a férjétől, viszont az, hogy valaki ennyire gyenge legyen, már komolyan szánalmas. Valahol meg tudom érteni ezeket a nőket, akik bizonytalanok magukban és képesek kisebb vétségeket elnézni a szeretett férfinak, de azért itt már igencsak nagy kihágásokról beszéltünk... Az, hogy nemcsak fizikailag bántalmazta brutálisan és állandó jelleggel, de még verbálisan is szidalmazta, pocskondiázta, ráadásul tette mindezt a gyerekei előtt, egyszerűen gusztustalan volt. Konkrétan el sem tudom képzelni, hogyan képes az ilyeneket valaki némán eltűrni, sőt még igazat is adni az illetőnek mindenben... na ez az, ami totálisan felfoghatatlan számomra. Leginkább ez verte ki a biztosítékot nálam. Továbbra is leszögezném, hogy azt meg tudom érteni, ha valaki fél, és nyilván nem fog egyedül szembeszállni egy pszichopata vadállattal, főleg úgy, hogy gyerekei vannak, de az, hogy meg sem próbál segítséget kérni, csak amikor már teljesen elszabadultak az indulatok, nos, azt én rettenetesen gyenge dolognak tartom...

Egyébként az időrendben szerintem volt némi hiba, mert a nagy fejezetek elején feltűntetett időpontok nem mindig stimmeltek az utána leírtakkal. Mivel egy évtizedes intervallumot ölelt fel a tényleges történet (prológus és epilógus nélkül), és voltak benne kisebb-nagyobb ugrások, én jobban örültem volna, ha részletesebben (évszám, hónap) fel van tűntetve az időpont.

Összességében érdekes és olvasmányos könyv volt, nagyon könnyen lehetett vele haladni. A szereplőkkel azonosulni én nemigen tudtam, és olykor igencsak felidegelt egyik-másik, de legalább nem csak olvastam, hanem érzelmeket váltott ki belőlem (persze főleg dühöt). Egyébként olvastam már másik könyvet is az írónőtől, de ez határozottan jobban tetszett.

Michael Robotham: Fojtott suttogás

Nos, azt kell mondjam, hogy ez bizony egy jó könyv volt. Talán nem a legjobb, és a kedvenceim közé sem kerül be, de olvasmányos, szórakoztató és érdekes volt az egész. Bár konkrét elvárásaim nem voltak vele kapcsolatban, mégis úgy érzem, hogy kellemes csalódás ért.

A fülszöveg alapján nyilván számítani lehetett arra, hogy egy csavaros történetet kapunk, de talán ennyi fordulatra mégsem. Annak ellenére, hogy (szerintem) normál hosszúságú könyvről van szó, tele volt fordulattal. Olyannyira, hogy az utolsó fejezeteknél, ha kiderült egy-egy újabb fejlemény, azt vettem észre, hogy már többet látok bele a történetbe, mint amennyi valójában történt... Ezért aztán én azt mondanám, hogy talán egy kicsit sok is lett már a váratlan fordulatból a végére. Persze ennek köszönhető az is, hogy végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, és már alig vártam, hogy minden a helyére kerüljön...

Ez azonban sajnos elmaradt. Ugyanis szerintem nem lett rendesen lezárva. Miután végeztem a könyvvel, bennem több kérdés is felmerült, nem is annyira a lezárással, mintsem a korábbi cselekményekkel kapcsolatban.... [SPOILERes rész következik ! Például, hogy a "tettes" miért csak ennyire későn számolt le bizonyos emberekkel, illetve miért hagyott ki belőle másokat teljesen. Szerintem ennél jobban is el lehetett volna varni a szálakat...]

Összességében valóban jó könyvnek mondanám, ami igen sok váratlan fordulatot tartalmaz, ezért oda kell rá figyelni. Ezt viszont egyáltalán nem nehéz megtenni, mivel jól megírt és felépített a cselekménye.

Tana French: Szellemház

Nos, ez egy nagyon furcsa könyv volt, bár pontosan nem is tudnám megmondani, miért... Szerintem a fülszöveg nem teljesen feleltethető meg a valódi történetnek, mert annak alapján egy komoly lélektani problémákkal küzdő főszereplőt vártam volna, akire nagy hatással van egy bűntény helyszíne. Nos, annyi igaz, hogy a főszereplőnek több évtizeddel korábban köze volt az akkor még teljesen másmilyen helyszínhez, de én egyáltalán nem éreztem, hogy különösebben ez befolyásolna bármit is... Persze kiderült, hogy mi történt ott egykor, ami érthető módon nem könnyen felejthető el, főleg ha hozzávesszük a könyv legvégén kiderült információkat, de valahogy ettől még nem lett kerek egész a történet. Inkább csak felesleges nyafogásnak és szenvedésnek tűntek egyes részek, például hogy többször is elolvashattuk, micsoda önuralma van és ő mennyire máshogy dolgozik, mint bármelyik másik nyomozó...

Egyébként nem csak a főszereplő nyomozónk idegesített, hanem gyakorlatilag az összes többi szereplő is... Például a társa, akivel eleinte semmi gond nem lett volna, de aztán a rendőrhöz, pláne nyomozóhoz a legkevésbé sem illő viselkedése és gondolkodásmódja annyire kiverte nálam a biztosítékot, hogy kicsit le kellett raknom a könyvet. Az áldozatokkal sem lehetett nagyon együttérezni szerintem, a férj becsavarodása szintén kiidegelt, akár jogos volt valamennyire, akár nem; a feleség pedig szintén nem állt a helyzet magaslatán, illetve nála még a társadalmi elvárásoknak (?) való megfeleléstől is kirázott a hideg. A többi szereplővel mondhatni el voltam, azok annyira már nem idegesítettek annyira...

Amúgy maga a történet nem volt rossz, de őszintén, szerintem eléggé vontatott volt. Az első körülbelül kétszáz oldal után el sem tudtam képzelni, hogy miről fog még szólni a cselekmény, és tulajdonképpen így utólag belegondolva sem értem, hogy miért kellett majdnem ötszáz oldalt ennek szentelni. Az eleje gyakorlatilag a rendőrségi/nyomozói/helyszínelői munkának a részletes bemutatása volt, ahogy felvonultatták, kicsoda, mit, mivel és hogyan vizsgál meg... Aztán elkezdték kideríteni, ki követte el a gyilkosságokat, de az is nagyon lassan telt, eléggé nehezen tudtam csak haladni vele.

A befejezés szintén elég furcsa volt, ahhoz képest, hogy addig elég nehezen haladtunk előre, hirtelen kaptunk egy beismerő vallomást, egy elméletben összerakott végkifejletet, a nyomozó magánéletének teljes kibontakozását és készen is volt...

Összességében szerintem bőven a fele elegendő lett volna terjedelemre, és a fülszöveg is becsapós volt. A történet nem rossz, de biztosan nem tudtám még egyszer rávenni magam az elolvasására.