Chevy Stevens: Nincs menekvés

Nos, azt hittem, hogy ez a könyv nagyon fog nekem tetszetni. És az elején még így is volt, de a második felével nem igazán tudtam mit kezdeni...

Az első része, ami a nő fogságáról szólt, valóban elég nyomasztó volt. Szerintem senki nem tudja elképzelni, hogyan viselkedne egy ilyen helyzetben, ezért bármilyen lehetőséget el lehet fogadni. Nyilván ebben az esetben is emberfüggő, hogy ki mire képes. Belegondolni sem könnyű, hogy körülbelül egy éven át minden nap ugyanazok a borzalmak történnek az emberrel, de közben a való életben nem egy példát fel lehet hozni olyan esetre, amikor ennél jóval tovább tartanak fogságban valakit. Egyszóval én kivételesen örültem neki, hogy mindent az áldozat szemszögéből tudtunk meg, mert sokkal jobban visszaadta a borzalmakat. Általában inkább az elkövető nézőpontját jobban szeretem, mert ott derül ki, mennyire elcseszett az illető valójában, de itt erre nem volt szükség. Egyértelműen lejött ez a párbeszédekből és a viselkedéséből is.

A második résszel viszont már bajban voltam. A megmenekülése után áttértünk a nyomozásra és a jelenben történő dolgokra. Es ez nem már nem annyira tetszett. Én személy szerint sokkal inkább olvastam volna hosszabban a megpróbáltatásairól, mert az érdekesebb, egyedibb volt. A nyomozástól olyanná vált, mint bármelyik krimi, és ettől a könyvtől én valahogy nem ezt vártam.

A végkifejlet pedig... hát arról tényleg nem tudom, mit mondjak. Az egészen biztos, hogy nem tetszett. Fordulat ugyan volt benne, de én -magam sem tudom megmondani, hogy miért- én nem ilyen befejezést vártam. Az rendben, hogy az anya viselkedése kezdettől elég furcsának tűnt, de én mégsem számítottam erre. És őszintén szólva szerintem a vége elrontotta az egész könyvet. Plusz azért a tettes személyiségéről, életéről is többet szerettem volna megtudni azon az egy bekezdésen kívül, amiben végül kitértek rá...

Összességében ez egy nagyon jó könyvnek indult, és csak úgy faltam az oldalakat az elején. A második felében sem változott ugyan az olvasmányossága, de nekem a nyomozás és a befejezés egyáltalán nem tetszett. Amúgy a főszereplőnő beszédstílusa volt az egyik legjobb dolog a könyvben: újdonság volt, hogy egy könyvben így beszéljen valaki, de tulajdonképpen telitalálat volt a történethez.

Gordon Reece: Megtorlás

Nos, meg kell mondjam, elég érdekes könyv volt ez. Nem volt semmilyen elképzelésem, hogy milyen is lesz a könyv, így hát csalódni sem tudtam benne. De azért elég vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Az eleje számomra egyértelműen jóval érdekesebb volt. Amit az egykori barátnői csináltak a lánnyal az iskolában, egyszerűen borzasztóak voltak, pedig engem nem nagyon tudnak már meglepni az emberek a viselkedésükkel. Mégis maximálisan el tudom képzelni, hogy egyes emberek tényleg így tombolják ki magukat. (Azt mondjuk nem értettem, hogy miért ezzel a külsővel azonosította a gonosszá vált lányokat, mert szerintem pont, hogy nem az ilyen öltözködésű emberek a kegyetlenek.) Aztán amikor az iskolai rész lezárult, még úgy gondoltam, hogy majd valami köze biztosan lesz a későbbiekhez. A végén azonban úgy éreztem, hogy sok kapcsolódási pont nem volt közöttük. Persze meg lehet közelíteni ezt a dolgot abból a szempontból, hogy a rengeteg bántalmazás után nem bírt ki még egy igazságtalanságot saját magával és az életével szemben, és a vele történtek váltottak ki belőle ennyire szélsőséges reakciót, de mégis kicsit erőltetettnek éreztem ezt a változatot.

A könyv második része, a betörés és az elindított eseménysorozat eleinte tetszett, aztán már csak idegesített. Semmi kétségem nincs afelől, hogy egyébként normális emberek is képesek elkövetni ilyen dolgokat, mert sosem lehet tudni, ki miként cselekszik bizonyos szituációkban. Az viszont teljesen más kérdés, hogy utána hogyan birkózik meg a tetteivel. Igazság szerint mind a ketten eléggé hamar túltették magukat azon, hogy embert öltek, és bűntudat soha egyikükben sem merült fel. A lányban egyfajta gyermeki félelem megvolt ugyan (például, hogy a halott feltámad), de valójában egyikük sem a lelkiismeretével küzdött, hanem a lebukás miatt aggódott. Az anya reakcióját még talán meg lehet azzal magyarázni, hogy a gyermekét védi azzal, hogy elrejt minden bűncselekményhez kapcsolódó dolgot, de a lányon konkrétan szociopata jegyek mutatkoznak meg attól, hogy többször is leírja, mennyire élvezi a gyilkolást.

A végkifejletnél nagyon vártam, hogy jön valami váratlan fordulat vagy izgalmas esemény, de semmi. Egyébként is nagyon untam már a könyv második felét, amikor a lány folyamatosan azért nyavalygott, hogy nem tud koncentrálni, és állandóan attól félt, hogy a halott feltámad és/vagy eljön értük a rendőrség. Ezek után arra számítottam, hogy lesz még valami extra a végén, de amiből még lehetett is volna ilyen, azt is hagyták veszni. Leginkább semmilyen volt a lezárása.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de engem főleg az eleje kötött le. Még a többi résszel sem volt problémám, mert én általában ugyebár egy valódi gyilkos szemszögéből szoktam végigkövetni egy könyvben a gyilkolást, itt viszont egyébként hétköznapi emberek váltak gyilkossá. De egy ponton túl már unalmassá és túlságosan nyafogósság vált az egész. A vége pedig kész vicc volt, annyira nem volt benne semmi izgalom.

Michael Robotham: Altató

Nos… hirtelenjében nem is tudom, mit írjak erről a könyvről. A sorozat minden részét olvastam egy kivételével, így nagyjából tudtam mire számíthatok, és körülbelül olyan is lett.

A történet maga részben érdekes volt, részben viszont túlbonyolított. Érdekelt nagyon, hogy ki lesz végül a tettes, de olyan nehéz és kusza volt az odavezető út, hogy néha már azt sem tudtam ki-kicsoda. Eleinte mindenki létező szereplővel beszélgettek egy kicsit, aztán mindenki elkezdett gyanús lenni, amikor is megint beszélgettek vele, hogy aztán végül kiderüljön, van valami teljesen ártalmatlan magyarázata annak, ami miatt gyanússá vált… És ez így ment folyamatosan, néha belevegyítve a pszichológus magánéletét, amivel természetesen szenvedett… Nem volt rossz, hogy egy másodlagos szálnak ezt is megismerhettük, de az is mintha csak ugyanarról szólt volna: vagy a felesége miatt szenvedett, vagy a betegsége miatt. De amúgy tényleg minden rendben volt vele…

Az viszont tényleg érdekes volt, ahogyan a gyilkos szemszögéből is megismertük az eseményeket, vagy még inkább azt, ami elvezetett idáig az életében. Én például nem jöttem rá, hogy ki az elkövető, de amennyi szereplőt felvonultattak és gyanússá tettek előtte nem is nagyon volt rá esély. Illetve csak annyi, hogy gyakorlatilag a valódi tettes volt az egyetlen, akit nem gyanúsítottak meg korábban… Viszont én hiányoltam némi részletezést még a végén. Oké, hogy addigra elég sok dolgot megtudtunk a múltjáról, az életéről és az indokairól is, és persze tudom, hogy végül meghalt, így már nem nagyon tudta a saját szavaival ténylegesen elmesélni a miérteket, de az, hogy a lezárásban gyakorlatilag egy bekezdésnyi résszel lezárták ezt a szálat, erős túlzás volt. És onnantól csak a pszichológus családja kapott szerepet. És ha már itt tartunk, ez azért elég durva befejezése volt a sorozatnak így a semmiből (illetve csak feltételezem, hogy ez a záró rész)…

Összességében én ezt egy egyszer olvasható könyvnek tartom. A maga nemében érdekes és olvasmányos, bár kissé talán túl lett bonyolítva. Az biztos, hogy a befejezés elég nagyot üt, de ennek semmi köze a könyv történetéhez, sokkal inkább a sorozat szempontjából érdekes.

Lars Kepler: A hipnotizőr

Nos... nem is tudom, hol kezdjem az értékelésemet ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is, az elején nem gondoltam volna, hogy valaha is a végére fogok érni. És bár alapszabály nálam, hogy könyvet nem hagyunk félbe, az első néhány fejezet után olyan erős késztetést éreztem arra, hogy félrerakjam (talán örökre), hogy majdnem megszegtem a saját szabályomat. Végül mégsem tettem, és kicsit hősnek is éreztem magam emiatt. Ugyanis ennél idegesítőbb könyvet régen olvastam. Azért a legtöbbnél vannak negatívumok és hasonlók, nyilván nem nyerheti el a tetszésemet az összes, de ezzel nagyon megszenvedtem...

Még a történettel nem is lett volna akkor probléma, bár az, ahogyan elindultunk és ahová végül kilyukadtunk, mennyire nem illlet nekem össze, az is említést érdemel. A végén komolyan emlékeztetni kellett már magamat arra, hogy mi is volt a könyv elején, honnan is indultunk el valójában. És hogy végül mi lett a vége, hogyan alakult a történet, az nagyon durva. Mármint érthetőek az összesfüggések, nem is ezzel van a probléma, egyszerűen csak tényleg olyan volt, mintha egy teljesen lényegtelen dologtól indultunk volna el, és csak a könyv fele után bontakozott ki a tényleges cselekmény. Merthogy igazából ott indult be a történet. Bár az addigra kialakult véleményemet már semmi sem tudta befolyásolni... legalábbis pozitív irányban semmiképp. De egyébként valóban a tíz évvel korábbi események követésekor kicsit úgy éreztem, hogy na, talán most akkor történik benne valami kevésbé unalmas is. Ami azért vicces, mert egyébként mindig volt benne valami fordulat, csak a töltelékrészek tették iszonyúan unalmassá és vontatottá. Részemről körülbelül a könyv felét meg lehetett volna spórolni, és úgy jártunk volna a legjobban... Egyébként pedig a visszatekintés után megint ugyanott lyukadtunk ki, megint minden vontatott volt, és megint azt hittem, sosem lesz vége.

És akkor most megejteném azoknak a bizonyos negatívumoknak a felsorolását... Az, hogy ez a regény is tele volt felesleges leírásokkal, lényegtelen részletek hosszas ecsetelésével, egyes jelenetek folyamatos és többszöri ismétlésével, már komolyan szinte említést sem érdemel. Ugyanis ezek számtalan könyvnél előfordulnak. Ettől még nem viselem őket jobban, de azért segít, ha amúgy jó az adott regény. Itt azonban szinte ez számított a legkisebb rossznak... Ami nagyon hamar feltűnt, és nagyon hamar idegesíteni is kezdett, az végül is összefügg az előbb említett ismételgetéssel. Csakhogy ez leginkább abban tűnt fel, hogy a szereplők gyakorlatilag állandóan üvöltöztek/kiabálta/ordítoztak egymással. Még akkor is, ha ezt semmi sem indokolta. Szerintem az egész éves olvasmányaiban nem találkoztam ennyiszer az előbb említett szavakkal (több szinonímát a könyv nem említ, főleg az üvöltözés volt kiemelve). Mintha senki nem tudott volna civilizáltan beszélgetni, vagy mondjuk egyáltalán ismerni ezt a kifejezést. Mindegy volt, hogy családtagok, idegenek, felnőttek vagy gyerekek, előbb-utóbb (inkább előbb) valaki vagy mindenki ordítozott egymással. Ami azért szerintem egy picit indokolatlan... Ezzel ellensúlyban pedig volt néhány oldal, fejezet, ahol pedig folyamatosan mosolyogtak az emberek... Aztán ez megszűnt ugyan, de akkor, ott nagyon feltűnő volt... És ami még rettenetesen zavart, hogy minden egyes szereplő gyakorlatilag tökéletesen idiótának, gyengeelméjűnek volt beállítva. Hiába nem voltak azok -legalábbis a legtöbbje-, annyira bugyuta, értelmetlen mondatokat adtak a szájukba, olyan lehetetlenük viselkedtek, mintha ez annak a népnek vagy egy zárt közösségnek a sajátja lenne. Egyáltalán nem akarom degradálni a svédeket, de tény, hogy a szereplők rettentő idióták voltak.

A végkifejletnél én már nem nagyon lepődtem meg semmin, és leginkább csak vártam már, hogy vége legyen. Ha jobban belegondolok, érdekes volt a történetvezetés, hogy honnan indultunk, és hova jutottunk, csak sajnos nem lett valami jól kivitelezve.

Összességében nagyon nagy fejtörést okoz, hogy mit kezdjek ezzel a sorozat következő részeivel. Hiába szoktam meg a végére, hiába tudtam már jobban haladni vele, mint az elején, egyszerűen nem tudom, hogy leszek képes rávenni magam, hogy belekezdjek a második részbe. Vagy hogy egyáltalán meg bírom-e majd venni... Rettentően elbizonytalanított, pedig sorozatok esetében azért általában szoktam esélyt adni a többi kötetnek is... Amúgy szerintem egy elég vontatott történet volt, amúgy érdekesnek mondható cselekménnyel. De a felsorolt negatívumok minden érdekességet elvontak belőle.

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nos, azt már a fülszöveg alapján tudni lehetett, hogy ez nem egy vidám könyv lesz. Amelyik történetben –legyen szó akár filmről, akár könyvről, hogy a való életet már ne is említsük- szerepel gyerek, főleg, ha azzal valami negatív történik, ott egészen biztos, hogy nagy érzelmeket várnak az embertől. Belőlem általában csak szemforgatást váltanak ki, mert bár értem én, hogy rossz az adott dolog, de ha filmben vagy könyvben kell az ilyesmit megjeleníteni, akkor egészen biztosan túlzásba viszik a dolgot. Olyannyira, hogy érzékenyebb lelkű emberek valószínűleg a csuklójukat nyiszatolnák a végére… Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de én például nagyon nem szeretem, ha ennyire szenvedősre és érzelgősre van megcsinálva a történet. És amikor belekezdtem ebbe a könyvbe, eszembe is jutott, hogy vajon mi vett rá arra, hogy elolvassak egy olyan könyvet, ami gyakorlatilag garantálja a szenvedést.

Végül azonban csak az eleje volt idegesítő. Ott viszont tényleg folyamatosan az jutott eszembe, hogy miért akartam én ezt elolvasni, amikor tudom, hogy a nő végig túlzásba fogja vinni a szenvedést. Persze megértettem, biztosan szörnyű lehet ezt átélni, de a végére már ő is kezdte belátni, hogy az ismerőseinek talán igaza van abban, hogy túlságosan átadta magát a fájdalomnak. Ez azért számomra egészen pozitívnak hatott. Ennek ellenére azért végig ugyanazok a gondolatok és érzések ismétlődtek a nőben, ami viszont elég zavaró volt egy idő után. Jó, az elején tényleg másról sem szólt a cselekmény, csak arról, hogy mennyire szenvedett és szenved még most is, fogalma sincs mit csináljon, és úgy egyáltalán csak sodródik az életben. Kellett legalább a fele a könyvnek ahhoz, hogy ténylegesen beinduljon a történet, és végre érdekelni kezdjen a végkifejlet. Nem mondom, hogy minden részlet pontosan ugyanannyira megmaradt, és talán egy-két részt még értelmetlennek is mondanék, de így lett tipikus a történet, már ha összeesküvésekről van szó, mert ebben azért a főszereplőnő talált párat, még ha nem is volt mindegyik helytálló.

A végkifejlettel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Először is részemről teljesen követhető és kerek lett a vége, nem maradtak bennem kérdések utána. Nem hiszem, hogy bárki rájött volna, hogy valójában mi állt a történet hátterében, bár talán a személy nem okozott akkora meglepetést. Viszont a könyv tényleges befejezése, vagyis az utolsó két oldal szerintem nagyot ütött. Kellően beteg, kellően váratlan és kellően idegesítő, hogy ennyire nyitva hagynak valamit, amiről ugyanakkor pontosan tudni lehet, hogy mi lesz belőle… Nagyon tetszett.

Összességében azok után, hogy átszenvedtem magam az elején, ami főleg a nyafogásról és a semmittevésről vagy éppen az összeesküvés-elméletek gyártásáról szólt –a nő szempontjából- egészen izgalmas lett a cselekmény. Kíváncsi voltam, hogyan alakul a történet, mi áll a dolgok hátterében. A vége viszont totálisan megvett. Egyértelmű, hogy az a legjobb az egész könyvben.

Tabitha Suzuma: Kimondhatatlan

Nos, az első, amit leszögeznék ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy nem én választottam. Egészen pontosan ajándékkönyv volt egy rendelésem mellé. Amikor először elolvastam, hogy miről szól, eléggé meglepődtem, mert még nem találkoztam hasonló témájú könyvvel, de kicsit megkönnyebbültem, hogy nem valami romantikus történetet, esetleg sci-fit, vagy olyasmit kaptam, ami egyáltalán nem az én műfajom. De sajnos végül kiderült, hogy ez sem nekem való könyv…

Nyilván a történet alapján nem lehetne azt mondani, hogy ez bárkinek is kimondottan ajánlott lenne. Persze vannak, akik szeretik a nehezebb témákat, amik például morális kérdéseket vetnek fel. Én is szeretem, ha egy könyv elgondolkodtat, de ebbe egyszerűen képtelenség volt beleélni magam. Tudom, hogy ezzel nyilván mindenki így van, hiszen nem valószínű, hogy ilyesmi egyébként túlságosan sokszor fordul elő a világban. Nem is a konkrét helyzetre gondolok, hanem általánosságban a főszereplők érzéseire. Ami a családi hátterüket illeti, az sajnos egyáltalán nem egyedi. Előfordul, hogy a szülő alkalmatlansága miatt a nagyobb gyerekek kényszerülnek önmaguk és testvéreik (néha a szülő) ellátására, és ennek egyáltalán nem szabadna így lennie. A könyv ebben jó volt: tökéletesen átadta, hogy mit érezhetnek ilyen helyzetben a szülőket helyettesítő gyerekek. Iskolába járnak, próbálnak megfelelni, de egyszerűen meghaladja a képességüket, hogy minden téren maximálisan helyt álljanak. Túlhajszolják magukat, és egyfajta lelki válságot élnek meg. Ennek a leírása volt az, amit díjaztam a könyvben. És sajnos, csak ez…

Ugyanis amiről a könyv valójában szólni akart, az nem jött be. És nem arról van szó, hogy elítélném őket, egyszerűen nem is tudok mit kezdeni a helyzetükkel, hiszen annyira sajátos, hogy ember nincs, aki azonosulni tudna velük. Viszont ez az egész nagyon nem jól lett kibontakoztatva. Már nagyon az elején –körülbelül a család helyzetének és mindennapi életének bemutatása után- azon gondolkodtam, hogy vajon mi fog még történni a többi oldalon… És azt kell mondjam, hogy nagyjából semmi. Ez egy átlagos hosszúságú könyv, amit sokkal hosszabbnak éreztem a valósnál… Talán ha az első száz oldal valamennyire érdekes volt, de valószínűleg ezzel már sokat mondok. Nagyrészt kettő dologgal telt a cselekmény. Egy: a kisebb gyerekek nevelése, iskolába járás, vizsgákra tanulás, az anya nem éppen szeretetteljes emlegetése. Kettő: a két főszereplő totális szenvedése és nyavalygása. Illetve talán még van egy harmadik, amivel ezt a két részt mosták össze: szorongás a jelentől és a jövőtől, valós és képzelt dolgoktól. Igazából az unalomig ismert napi cselekvések még mindig egy kicsit jobbak voltak, mert legalább nem kergettek az őrületbe. A két főszereplő szenvedése viszont annál inkább… Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy több tucat oldalon keresztül csak az ment, hogy egyszer szeretik egymást, aztán valamelyik meggondolja magát, kerülgetik a másikat a lakásban, nem szólnak egymáshoz, aztán végre mégis, és tessék, meg is van a békülés… Ezzel gyakorlatilag olyan, mintha egy nyálas, romantikus regényt foglaltam volna össze, de sajnos nem.  És a lelkükben lejátszódó érzések és gondolatok kinyilatkoztatása sem volt egyszerű eset. Mivel mindkettejük szemszögéből végigkövettük a cselekményt, mindkettejük nyavalygásából kaptunk bőségesen. Egyiküktől is sok lett volna mindez, de így… fárasztó és idegesítő volt.

Mindezek után pedig a végén már épp történt volna valami érdekes (bár meglepőnek aligha nevezhető), akkor sem tudtam már nagyon erre koncentrálni, mert annyira zavaró volt addigra a folytonos nyifogásuk, hogy csak végezni akartam vele. És a váratlannak éppenséggel nem nevezhető fordulat után még kaptunk jó néhány oldalnyi belső lelki kínlódást… Bár talán még ezt éreztem leginkább helyénvalónak. Ez mondjuk így nem teljesen igaz, mert azért bele lehetett valamelyest gondolni a problémájukba korábban is, csak a végével inkább tud azonosulni az olvasó.

Összességében egyértelműen kijelenthetem, hogy magamtól soha nem vettem volna kézbe ezt a könyvet, és valószínűleg jobban is jártam volna. Még a felvetett problémát elméleti szinten érdekesnek is találjuk, akkor sem lett jól megírva a könyv. A rengeteg ismétlés és lelki nyomorgás unalmassá és irritálóvá tette számomra az egészet.

Greg Iles: Harmadik fokozat

ralNos, nem is tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Több kötetét is olvastam már az írónak, és általánosságban vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban. Volt olyan, ami nagyon tetszett, de olyan is, ami szerintem túl hosszúra lett nyújtva. Ebben az esetben sajnos inkább az utóbbi vélemény volt meghatározó…

A történet maga tulajdonképpen nem volt rossz, bár a fülszövegből sejteni lehetett, hogy ez gyakorlatilag egyhelyszínes könyv lesz. Ez így persze nem teljesen igaz, hiszen több szálon futott a cselekmény, ami több helyszínt eredményezett, de általánosságban a sztori fővonala egyetlen helyszínre korlátozódott. Eleinte úgy gondoltam, hogy a szereplők is az elején megemlítettek lesznek majd, de a végére valahogy egyre több embert vontak be a cselekménybe. Azt nem tudnám megmondani, hogy valóban szükség volt-e mindegyikükre, de igazából nem éreztem őket feleslegesnek sem.

Egyébként a fő cselekményszállal kapcsolatban elég vegyes érzéseim voltak. Nem volt rossz, és igazából rendesen ki is lett dolgozva, de mégsem volt az igazi. Az elején kicsit lassabban haladtam vele, nem is tudtam elképzelni, hogy még mi fog történni a könyv második felében. Féltem, hogy csak ugyanazok a dolgok lesznek ismételve, és ez egy kicsit be is jött. Bár mindig volt valami plusz történés, az alap mégis ugyanaz volt: a nő próbál kijutni a házból, mentve a gyerekeit, a férfi pedig folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, miközben úgy viselkedik, mint egy őrült, de néha azért elfilozofálgat… Bár a második felét valahogy már gyorsabban olvastam, inkább az csak játszott ebben szerepet, hogy kíváncsi voltam a végkifejletre. A többi részen inkább csak túl akartam esni. Egyébként ha össze kellene hasonlítani a könyv különböző részeit, leginkább a középső harmadot tudnám kiemelni. Az eleje nehézkesen indult, túl sok minden volt belesűrítve, a vége pedig unalmas volt a rendőrség bevonása után. A közepén legalább még fokozatosan derültek ki dolgok, több vonalon is, még ha olykor voltak is benne ismétlődések.

A befejezés amúgy szintén nem tetszett. Nem is nagyon tudtam megtippelni, hogy milyen végkifejlete lesz végül, de ugyanakkor számítani lehetett valami ilyesmire. Nem is ezzel volt a probléma, csak egyszerűen a túlságosan elnyújtott családi dráma, majd a szintén túl hosszúra nyúlt „túszmentő-akció” után nagyon gyors volt a lezárás. Az epilógus is olyan esetlen volt, pedig tulajdonképpen megfelelően le lett zárva. Mégis úgy gondolom, hogy elfért volna ott még egy-két oldal (főleg, ha előtte jó néhányat megspórolnak a felesleges részekkel és ismétlésekkel)…

Összességében egyszer olvasható könyvnek tartom, amiben van ugyan néhány meglepőnek nevezhető fordulat, de összességében szerintem kiszámítható. A férfi és a nő szenvedését én már az elején soknak éreztem, annyira ugyanarról beszéltek állandóan (legyen szó akár párbeszédről, akár egy belső monológról). Értettem a nehezen orvosolható problémájukat, de akkor is idegesítőek voltak egy idő után.

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nos… azt hiszem, elég régen kezdtem hozzá ennyire nehezen egy értékeléshez. Ezzel most maximálisan így vagyok. Tulajdonképpen azt mondhatnám erről a könyvről, hogy értékelhetetlen, de szerencsére ezt abszolút nem negatív értelemben gondolom. Egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy mit is lehetne róla írni.

A borítókon, illetve az első oldalakon található kiragadott vélemények általában nálam egyáltalán nem szokták lefedni a saját véleményemet. Ebben az esetben viszont maximálisan egyet tudok érteni a borítón található gondolattal… Pedig én aztán nem vagyok finom lélek, kifejezetten szeretem a brutális könyveket, de ez tényleg szétszedi az embert. Nem azt mondom, hogy álmatlan éjszakákat fog okozni vagy, hogy összetörtem volna lelkileg, de igenis volt egy olyan hangulata és cselekménye, ami azért picit leülteti az embert.

Korábban akadt pár olyan könyv, amiknek a véleményezése során megemlítettem a zavaró tényezők között, hogy annyira negatív hangulata volt, hogy konkrétan szerintem bárkit képes lehozni az életről. Nos, ez a könyv is maximálisan negatív dolgokkal dolgozik, hiszen valóban nem történt benne semmi jó vagy akár kicsit is kellemes. Minden egyes eseményről kiderült, hogy van valami sötét oldala is. Itt azonban ez annyira illet az egész könyvhöz, hogy nem volt számomra zavaró. Végig érezni lehetett, hogy ez bizony nem az a könyv. Itt nemhogy boldog befejezés nem lesz, de semmiféle boldog vagy kellemes dolog nem kerül még a történet közelébe sem. Tulajdonképpen bármiféle pozitív apróság inkább csak meglepetést okozott volna…

A szereplőkre és a történetre nem is tudom, hogy kitérjek-e… Nyilván elcseszett minden egyes szereplője, viszont valahol mindegyiküket meg is lehet érteni. Talán ez szedi szét legjobban az embert az olvasása közben: nyilván elítélendő, amit csinálnak, valahol viszont mindannyiuknál vissza lehet vezetni a viselkedésüket különböző dolgokra. A gyerekeknek gyakorlatilag esélyük sem volt arra, hogy valaha is normális életet éljenek. A szülők hozzáállása már sokkal inkább megkérdőjelezhetők, hiszen a viszontagságaik ellenére még lehettek volna normális emberek… Valószínűleg nehezen eldönthető erkölcsi fejtegetésbe lehetne bonyolódni arról, hogy most akkor itt kik a valódi áldozatok, lehet-e sajnálatot érezni a gyilkosok iránt. Én ilyenekbe most nem megyek bele, de azért érdekes felvetés.

A végkifejlet… nos az sem okozott szerintem senkinek különösebb meglepetést. Végig tudni lehetett, hogy ebből bizony nem lesz happy end, és az utolsó fejezetekkel rendesen rá is tettek még pár lapáttal erre. Feszültség volt benne bőven. Egyszer felsejlett előttem, hogy talán nem a teljes stáblista halálával fog végződni a történet, de aztán arra gondoltam, hogy érdemes-e bárkinek túlélni mindezt… Ismét egy olyan morális kérdés, amibe most nem kezdek bele. A történet lezárása, vagyis az utolsó mondat egyébként szintén kettős érzést váltott ki belőlem: először azt kérdeztem, hogy most akkor komolyan ennyi a vége? Aztán elolvastam még párszor az utolsó pár sort, és rá kellett jönnöm, hogy ez így a jó. Így is tökéletesen érthető, hogy mi a vége. (Azért nem mondom, hogy nem olvastam volna még egy epilógust, mondjuk egy rendőrségi közleménnyel vagy egy újságcikkel, amiben felfedezik a gyilkosságokat, de ez már csak az én ötletem, ettől még nincs hiányérzetem).

Összességében egy nagyon komor történet, ennyi biztos. Aki nem bírja a vért vagy a lelkileg sérült embereket, az bele se kezdjen. Nem mondom, hogy minden egyes része ugyanolyan érdekes volt, de igenis voltak benne izgalmas részek, amikor alig akartam letenni a könyvet, hogy minél hamarabb megtudjam a folytatást. Elég hamar a végére is értem, szinte olvastatta magát. Talán a közepe kicsit unalmasabb, ott nemigen történt semmi, inkább csak a múltbeli dolgok lettek felelevenítve, illetve egészében véve talán kicsit sok ismétlődés volt benne, a fogalmazást és eseményeket tekintve, de amúgy élvezhető volt.

Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd

Nos, sajnos ez a könyv most csalódást okozott… Pedig nagyon szerettem az írónőtől korábban olvasott köteteket, és alig vártam, hogy ebbe is belekezdhessek. De ez most nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

Magával a történettel nem lett volna semmi probléma, elég fordulatos és érdekes  volt. Viszont szerintem rettenetesen el lett nyújtva. Bár folyamatosan zajlottak benne az események, egy idő után mégis olyan érzésem kezdett lenni, mintha ugyanazt olvasnám oldalakon keresztül: megint találtak egy holttestet, a főszereplőnő szenved magában, a férfi főszereplő meg odáig van érte… És igazság szerint ez a három momentum ismétlődött benne folyamatosan, kiegészítve némi családtörténettel, nyomozással, veszekedéssel… Ráadásul a tényleges történet összesen két-három napot ölelt fel, és néha már-már hihetetlennek tűnt, hogy ennyi esemény történjen egyszerre. Ha több napot, hetet vagy akár hónapot ölelt volna fel, akkor még megértem, hogy ennyire el van nyújtva, de így inkább idegesítő volt. És míg egyes részek végtelenül kidolgozottak vagy agyonismételtek voltak, addig akadt jó néhány olyan rész benne, ami felett szinte elsiklottunk és éppen hogy meg lettek említve, pedig ekkora terjedelembe igazán belefért volna, hogy minden kellő odafigyeléssel legyen megírva, és ne legyen ez a fajta kettősség…

Bár a cselekmény egyébként abszolút követhető volt, mégis túlbonyolítottnak éreztem a végére. Állandóan kiderült még valami, ami több évtizeddel korábban történt, és erőltetettnek tűnt a jelenlegi eseményekhez való kapcsolódása. Ezen kívül megőrültem a két főszereplőtől, egészen konkrétan a szerelmük kibontakozásától. Persze a legtöbb krimiben egymásra talál az áldozat és a rendőr/nyomozó/ügynök/stb., és itt sem lett volna ezzel gond, de hogy minden egyes alkalommal, amikor egymás közelébe kerültek, csak arról szólt minden, hogy mennyire odáig vannak egymásért, nagyon hamar az agyamra ment. Főleg úgy, hogy két napja ismerték egymást…

Hatásos végkifejletről aligha lehet ennél a könyvnél beszélni. Mivel rendszeresen derültek ki újabb és újabb információk a nyomozás során, nem éreztem kimondottan izgalmasnak, egyszerűen csak zajlottak az események és kész. A tettes személye sem okozott meglepetést, főleg, hogy addigra már az összes felmerült férfi szereplőt meggyanúsították, így azt vártam volna, hogy valami hatalmas fordulattal egy teljesen más személy lesz a gyilkos. De nem. Az pedig, hogy a végére mennyi minden derült ki ezzel az elcseszett családdal kapcsolatban, szinte már nevetségesnek tűnt…

Összességében bár nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet (ahogyan a szerző többi művét is), sajnos ez nem sikerült. Egy idő után unalmasnak, vontatottnak éreztem, amiben szinte ugyanazok a dolgok történtek, csak néha más volt az áldozat… A két főszereplő közötti szerelmi szálat is túl soknak éreztem, és a történet sem ragadott kifejezetten magával.

Jackie Collins: Szeretők és játékosok

Nos, az biztos, hogy nem ez a legjobban sikerült regénye az írónőnek... Bár megszoktam, hogy nagyjából az összesben ugyanaz van, ez most mégsem nyerte el annyira a tetszésemet. Annak ellenére, hogy ez a legújabban megjelent kötetei közé tartozik, valahogy rosszabbnak és kezdetlegesebbnek tűnt az előzőekhez képest...

Nem is igazán a történettel volt a probléma, mert az tényleg majdhogynem ugyanaz volt, ami más könyveiben. Rengeteg szereplő, aki mind híres és gazdag akar lenni, ha épp nem az már. És természetesen mindegyik fantasztikusan jól néz ki... Ez egy idő után egyébként elég idegesítő tud lenni. Ami azonban a legrosszabb volt számomra ebben a könyvben, az a sok elgépelési és helyesírási hiba. Néha csak egy-egy betű volt hozzátoldva valamely szóhoz, néhol viszont másik személy neve szerepelt, ami viszont már nagyon zavaró volt.

Ez elején egyébként kicsit lassabban tudtam csak haladni, mert csak azzal voltam elfoglalva, hogy meg tudjam különböztetni a három férfi főszereplőt. Ráadásul még újabb és újabb főbb és mellékszereplők jöttek hozzájuk, akiket időbe telt elhelyezni a történetben. Később persze már nem okozott gondot, hogy mikor kiről van szó. De egyébként az elején a történet sem ragadott annyira magával. Olvasmányos volt ugyan, de volt szerencsém már sokkal jobb könyvhöz is az írónőtől.

A végkifejlet gyakorlatilag nulla meglepetést tartogatott. Sőt, már jóval előre tudni lehetett benne mindent, ami fordulatnak volt benne feltüntetve.

Összességében ez most valahogy nem jött be. Kicsit talán túl hosszú is volt, de inkább a nyelvezete idegesített. Lehetett vele boldogulni, mert olvasmányos volt a rengeteg szereplő váltakozása ellenére is.

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Nos… hűha… Azt hiszem, ezzel az egy szóval tudnám jellemezni az egész könyvet. Illetve az is teljesen biztos, hogy ez nem nekem íródott, nagyon nem nekem való. Ennek ellenére végigolvastam, mert aranyszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet. De tulajdonképpen azt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olvastam már ennél rosszabbat is, mert itt valahogy nem volt olyan érzésem, hogy mindjárt földhöz vágom és befejem a fenébe. Pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni vele, gyakorlatilag elejéről a végéig. (Lehetséges egyébként, hogy most kicsit jobb a tűrőképességem vagy egyszerűen csak beletörődtem, hogy elég sok olyan könyvbe futok bele mostanában, amivel nem tudok mit kezdeni).

A történet… nos, azt nem mondhatom, hogy nem volt története, mert igenis volt. Inkább a kivitelezésével akadtak problémáim. A háromféle szemszögből végigkövetett cselekménnyel nem volt semmi gond, leszámítva azt, hogy hihetetlen ugrásokat tettünk az időben, és bizony jó néhány fejezetet el kellett olvasni ahhoz, hogy valamennyire követhetővé váljon. Már amennyire követhető volt itt bármi is. Ráadásul az is zavart, hogy a három szemszögből kettő egyes szám harmadik személyben íródott, míg az utolsó egyes szám első személyben. Ha a három szereplő közül ki kellett volna választani egyetlen főszereplőt, akkor egészen biztosan nem az egyes számban beszélőt választottam volna, így ez engem eléggé idegesített. A másik két szereplőnél pedig olykor bizony csak több mondat után lehetett rájönni, hogy most akkor kinek a vonalát követjük, és egyáltalán hol járunk az időben. Valahogy egyébként ezzel kapcsolatban is kettős érzéseim voltak: valamelyest megmaradtak az időrendnél, de néha mégis hiányérzetem volt, hogy valami kimaradt vagy nem lett elég részletesen kitárgyalva. És ha már a részletezésnél tartunk, mindenképpen meg kell említenem még egy idegesítő tényezőt: a felesleges részeket, mondatokat, oldalakat, belső monológokat, visszatekintéseket. Főleg ebből az utolsó kettőből volt rengeteg, amik már a könyv elején is idegesítettek, szóval a végére sem váltak sokkal szerethetőbbé… Elkezdtek egy részt, és körülbelül a második mondatnál áttértek egy még régebben játszódó eseményre, aminek semmi köze nem volt a történethez, de legalább kitett még pluszban egy oldalt… Egy idő után ezeket –bár lelkiismeretesen végigolvastam minden egyes szót- inkább kizártam az elmémből, tudván, hogy úgysem lesz a világon semmi közük a cselekményhez. Ha ezeket a részleteket kivennénk a könyvből, körülbelül szerintem feleennyi lenne a terjedelme (és bőven elég is lenne annyi).

A szereplők… nos, erősen kétlem, hogy létezik ember a világon, aki a legcsekélyebb mértékben is együtt tud velük érezni vagy esetleg szimpatikusnak találta volna bármelyiküket is, beleértve a mellékszereplőket is. De még szerintem a közömbösség sem reális érzés velük kapcsolatban, sokkal inkább valami negatívat társítanék hozzájuk. Egyikük elcseszettebb volt, mint a másik, ennyi beteg embert régen vonultattak fel egy könyvön belül. Tulajdonképpen ez a könyv nem is egy család széteséséről szólt, hanem sokkal inkább erről a három embernek a széthullásáról. Végig érezni lehetett, hogy valami nem stimmel velük, de amik az utolsó, körülbelül száz-százötven oldalban lettek összehordva, az még nekem is nagyon sok volt. Nem is igazán tudom jellemezni, hogy milyen érzéseket váltottak ki belőlem, de valahol az undor és a szánalom határán voltak.

A végkifejlet… tulajdonképpen okozott meglepetést, de sajnos számítottam rá, hogy nem lesz normális befejezése. Egyszerűen nem illet az egész könyvhöz. Ráadásul az utolsó fejezetek már nagyon zavarosak voltak, gyakorlatilag mondatonként képesek voltak ugrálni az események között. Borzasztó volt, alig vártam, hogy vége legyen.

Összességében nekem ez nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Fogalmam sincs, hogy bírtam végigolvasni, mivel már az első néhány oldal után tudtam, hogy bajban leszek vele. Ez a fajta lélektani szétzuhanás egyáltalán nem fogott meg. Ráadásul tele volt felesleges részekkel, amik csak még hosszabbá, unalmasabbá és kuszábbá tették e történetet.