Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd

Nos, sajnos ez a könyv most csalódást okozott… Pedig nagyon szerettem az írónőtől korábban olvasott köteteket, és alig vártam, hogy ebbe is belekezdhessek. De ez most nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket…

Magával a történettel nem lett volna semmi probléma, elég fordulatos és érdekes  volt. Viszont szerintem rettenetesen el lett nyújtva. Bár folyamatosan zajlottak benne az események, egy idő után mégis olyan érzésem kezdett lenni, mintha ugyanazt olvasnám oldalakon keresztül: megint találtak egy holttestet, a főszereplőnő szenved magában, a férfi főszereplő meg odáig van érte… És igazság szerint ez a három momentum ismétlődött benne folyamatosan, kiegészítve némi családtörténettel, nyomozással, veszekedéssel… Ráadásul a tényleges történet összesen két-három napot ölelt fel, és néha már-már hihetetlennek tűnt, hogy ennyi esemény történjen egyszerre. Ha több napot, hetet vagy akár hónapot ölelt volna fel, akkor még megértem, hogy ennyire el van nyújtva, de így inkább idegesítő volt. És míg egyes részek végtelenül kidolgozottak vagy agyonismételtek voltak, addig akadt jó néhány olyan rész benne, ami felett szinte elsiklottunk és éppen hogy meg lettek említve, pedig ekkora terjedelembe igazán belefért volna, hogy minden kellő odafigyeléssel legyen megírva, és ne legyen ez a fajta kettősség…

Bár a cselekmény egyébként abszolút követhető volt, mégis túlbonyolítottnak éreztem a végére. Állandóan kiderült még valami, ami több évtizeddel korábban történt, és erőltetettnek tűnt a jelenlegi eseményekhez való kapcsolódása. Ezen kívül megőrültem a két főszereplőtől, egészen konkrétan a szerelmük kibontakozásától. Persze a legtöbb krimiben egymásra talál az áldozat és a rendőr/nyomozó/ügynök/stb., és itt sem lett volna ezzel gond, de hogy minden egyes alkalommal, amikor egymás közelébe kerültek, csak arról szólt minden, hogy mennyire odáig vannak egymásért, nagyon hamar az agyamra ment. Főleg úgy, hogy két napja ismerték egymást…

Hatásos végkifejletről aligha lehet ennél a könyvnél beszélni. Mivel rendszeresen derültek ki újabb és újabb információk a nyomozás során, nem éreztem kimondottan izgalmasnak, egyszerűen csak zajlottak az események és kész. A tettes személye sem okozott meglepetést, főleg, hogy addigra már az összes felmerült férfi szereplőt meggyanúsították, így azt vártam volna, hogy valami hatalmas fordulattal egy teljesen más személy lesz a gyilkos. De nem. Az pedig, hogy a végére mennyi minden derült ki ezzel az elcseszett családdal kapcsolatban, szinte már nevetségesnek tűnt…

Összességében bár nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet (ahogyan a szerző többi művét is), sajnos ez nem sikerült. Egy idő után unalmasnak, vontatottnak éreztem, amiben szinte ugyanazok a dolgok történtek, csak néha más volt az áldozat… A két főszereplő közötti szerelmi szálat is túl soknak éreztem, és a történet sem ragadott kifejezetten magával.

Jackie Collins: Szeretők és játékosok

Nos, az biztos, hogy nem ez a legjobban sikerült regénye az írónőnek... Bár megszoktam, hogy nagyjából az összesben ugyanaz van, ez most mégsem nyerte el annyira a tetszésemet. Annak ellenére, hogy ez a legújabban megjelent kötetei közé tartozik, valahogy rosszabbnak és kezdetlegesebbnek tűnt az előzőekhez képest...

Nem is igazán a történettel volt a probléma, mert az tényleg majdhogynem ugyanaz volt, ami más könyveiben. Rengeteg szereplő, aki mind híres és gazdag akar lenni, ha épp nem az már. És természetesen mindegyik fantasztikusan jól néz ki... Ez egy idő után egyébként elég idegesítő tud lenni. Ami azonban a legrosszabb volt számomra ebben a könyvben, az a sok elgépelési és helyesírási hiba. Néha csak egy-egy betű volt hozzátoldva valamely szóhoz, néhol viszont másik személy neve szerepelt, ami viszont már nagyon zavaró volt.

Ez elején egyébként kicsit lassabban tudtam csak haladni, mert csak azzal voltam elfoglalva, hogy meg tudjam különböztetni a három férfi főszereplőt. Ráadásul még újabb és újabb főbb és mellékszereplők jöttek hozzájuk, akiket időbe telt elhelyezni a történetben. Később persze már nem okozott gondot, hogy mikor kiről van szó. De egyébként az elején a történet sem ragadott annyira magával. Olvasmányos volt ugyan, de volt szerencsém már sokkal jobb könyvhöz is az írónőtől.

A végkifejlet gyakorlatilag nulla meglepetést tartogatott. Sőt, már jóval előre tudni lehetett benne mindent, ami fordulatnak volt benne feltüntetve.

Összességében ez most valahogy nem jött be. Kicsit talán túl hosszú is volt, de inkább a nyelvezete idegesített. Lehetett vele boldogulni, mert olvasmányos volt a rengeteg szereplő váltakozása ellenére is.

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Nos… hűha… Azt hiszem, ezzel az egy szóval tudnám jellemezni az egész könyvet. Illetve az is teljesen biztos, hogy ez nem nekem íródott, nagyon nem nekem való. Ennek ellenére végigolvastam, mert aranyszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet. De tulajdonképpen azt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olvastam már ennél rosszabbat is, mert itt valahogy nem volt olyan érzésem, hogy mindjárt földhöz vágom és befejem a fenébe. Pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni vele, gyakorlatilag elejéről a végéig. (Lehetséges egyébként, hogy most kicsit jobb a tűrőképességem vagy egyszerűen csak beletörődtem, hogy elég sok olyan könyvbe futok bele mostanában, amivel nem tudok mit kezdeni).

A történet… nos, azt nem mondhatom, hogy nem volt története, mert igenis volt. Inkább a kivitelezésével akadtak problémáim. A háromféle szemszögből végigkövetett cselekménnyel nem volt semmi gond, leszámítva azt, hogy hihetetlen ugrásokat tettünk az időben, és bizony jó néhány fejezetet el kellett olvasni ahhoz, hogy valamennyire követhetővé váljon. Már amennyire követhető volt itt bármi is. Ráadásul az is zavart, hogy a három szemszögből kettő egyes szám harmadik személyben íródott, míg az utolsó egyes szám első személyben. Ha a három szereplő közül ki kellett volna választani egyetlen főszereplőt, akkor egészen biztosan nem az egyes számban beszélőt választottam volna, így ez engem eléggé idegesített. A másik két szereplőnél pedig olykor bizony csak több mondat után lehetett rájönni, hogy most akkor kinek a vonalát követjük, és egyáltalán hol járunk az időben. Valahogy egyébként ezzel kapcsolatban is kettős érzéseim voltak: valamelyest megmaradtak az időrendnél, de néha mégis hiányérzetem volt, hogy valami kimaradt vagy nem lett elég részletesen kitárgyalva. És ha már a részletezésnél tartunk, mindenképpen meg kell említenem még egy idegesítő tényezőt: a felesleges részeket, mondatokat, oldalakat, belső monológokat, visszatekintéseket. Főleg ebből az utolsó kettőből volt rengeteg, amik már a könyv elején is idegesítettek, szóval a végére sem váltak sokkal szerethetőbbé… Elkezdtek egy részt, és körülbelül a második mondatnál áttértek egy még régebben játszódó eseményre, aminek semmi köze nem volt a történethez, de legalább kitett még pluszban egy oldalt… Egy idő után ezeket –bár lelkiismeretesen végigolvastam minden egyes szót- inkább kizártam az elmémből, tudván, hogy úgysem lesz a világon semmi közük a cselekményhez. Ha ezeket a részleteket kivennénk a könyvből, körülbelül szerintem feleennyi lenne a terjedelme (és bőven elég is lenne annyi).

A szereplők… nos, erősen kétlem, hogy létezik ember a világon, aki a legcsekélyebb mértékben is együtt tud velük érezni vagy esetleg szimpatikusnak találta volna bármelyiküket is, beleértve a mellékszereplőket is. De még szerintem a közömbösség sem reális érzés velük kapcsolatban, sokkal inkább valami negatívat társítanék hozzájuk. Egyikük elcseszettebb volt, mint a másik, ennyi beteg embert régen vonultattak fel egy könyvön belül. Tulajdonképpen ez a könyv nem is egy család széteséséről szólt, hanem sokkal inkább erről a három embernek a széthullásáról. Végig érezni lehetett, hogy valami nem stimmel velük, de amik az utolsó, körülbelül száz-százötven oldalban lettek összehordva, az még nekem is nagyon sok volt. Nem is igazán tudom jellemezni, hogy milyen érzéseket váltottak ki belőlem, de valahol az undor és a szánalom határán voltak.

A végkifejlet… tulajdonképpen okozott meglepetést, de sajnos számítottam rá, hogy nem lesz normális befejezése. Egyszerűen nem illet az egész könyvhöz. Ráadásul az utolsó fejezetek már nagyon zavarosak voltak, gyakorlatilag mondatonként képesek voltak ugrálni az események között. Borzasztó volt, alig vártam, hogy vége legyen.

Összességében nekem ez nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Fogalmam sincs, hogy bírtam végigolvasni, mivel már az első néhány oldal után tudtam, hogy bajban leszek vele. Ez a fajta lélektani szétzuhanás egyáltalán nem fogott meg. Ráadásul tele volt felesleges részekkel, amik csak még hosszabbá, unalmasabbá és kuszábbá tették e történetet.

John Hart: Lenn a folyónál

Nos, nem is tudom hirtelen mit írhatnék erről a könyvről. Az biztos, hogy eléggé lehangoló, mivel belegondolva nem történt benne semmi jó. Minden, ami kicsit is pozitívum lehetett volna, valami más, sokkal negatívabb dologhoz kapcsolódott benne. Egyszer sem volt benne sem nevetés, sem akár csak felhőtlen pillanat. Mindent áthatott egyfajta búskomorság, ami nemcsak a város embereinek hozzáállásából, de a főszerepben álló család viszontagságaiból is adódott.

Egyébként a történetre -amellett, hogy lehangoló- még a kusza jelző is nyugodtan ráaggatható. Tulajdonképpen ezt nem is a követhetőségére értem, mert a végén is tökéletesen tisztában voltam mindennel, nem maradtak kérdések benne, egyértelmű volt, hogy mikor pontosan mi történt, ki kinek a kije. Mégis valahogy túl minden történt folyamatosan, és viszonylag sok szereplő is volt benne. A végére pedig már olyan összefüggések derültek ki, ami még tovább bonyolította a cselekményeket.

Az összes szereplő teljesen közömbös volt számomra, mivel ugyanolyan lehangolóak voltak egytől egyig, mint maga az egész könyv. Még a szerelmi szálnak csúfolt vonal is nevetségesnek hatott. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a két szereplő valóban romantikus érzelmeket táplálna egymás iránt. Sokkal jobban hasonlított arra, hogy két elcseszett, szenvedésektől nem mentes karakter egymásra talál, mert jobbat nem tudnak... Tudom, hogy nem így volt, de most akkor vagy ki kellett volna hagyni ezt a szálat a cselekményből, vagy egy kicsit jobban ráfeküdni, mert így nagyon furcsa volt.

A végkifejlet nem volt rossz, bár egy részét szerintem már előre tudni lehetett. A tettes személyén nem sokat gondolkodtam előtte, eléggé nyitva hagyták végig ezt a kérdést, így tudott némi meglepetést okozni. De a családi viszonyokat jóval előbb sejteni lehetett. Amivel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni -főleg a végén- az a kicsit vallási vonal, ami állandó moralizálással társult. Mindenki annyira bölcs volt benne, hogy az már szó szerint hihetetlen volt. Főleg az utolsó fejezetekben kapott ez nagy szerepet, bár az egész történetet végigkísérte.

Összességében nem egy rossz könyv, de depresszióra hajlamos embereknek nem ajánlom... Tényleg nagyon lehangoló az egész, hogy semmi jó nem történik benne. Lehet, hogy tőlem fura ezt a véleményt olvasni, mivel odáig vagyok a beteg, brutális történetekért, de ez más. Itt olyan emberekről van szó, akikről nagyon úgy tűnik, hogy még életükben nem történt velük semmi pozitív. De egyébként a maga nemében jó könyv.

Lesley Pearse: Bízz bennem

Nos, az egyszer biztos, hogy egy ilyen könyv után, nehéz megtalálni a véleményezéshez megfelelő szavakat. Egy igencsak elkeserítő téma, nem kevés oldalban kidolgozva, és tényleg nem sok pozitív dolog történik benne. Úgy gondolom, lehetne vitatkozni arról, hogy kellett-e ennyire hosszan megírni mindezt, és bevallom az olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy vajon még miről lesz szó a maradék több száz oldalban, de végül is egy kerek történetet kaptunk, és szerintem egyetlen részlet sem lett túlrészletezve.

A történet gyakorlatilag az elejétől a végéig erősen tragikus volt, csak itt-ott volt egy-egy derűsebb -vagy legalábbis kevésbé komor- jelenet. Valójában ez remekül megmutatta, hogy élete első durván húsz évében mennyire nem lehetett igazán boldog a főhősnő, hiszen valami mindig beárnyékolta még a pillanatnyi boldokságát is. Ezzel szemben -vagy éppen ezért- dicséretes, hogy mennyire helyt tudott állni minden helyzetben, és szerintem nem volt olyan olvasó, aki ne drukkolt volna azért, hogy végül nyugodt élete lehessen. Egyébként ebben az esetben egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy valaki ennyi mindenen menjen keresztül, hiszen a legtöbb dolog egyfajta láncreakció miatt következett be. Teljesen élethű volt annak a korszaknak és az akkori árvaházak működésének megjelenítése. Sajnos nagyon is hihető volt az egész (még az utógondolatok nélkül is a könyv végén).

A szereplők egyébként igen megosztóak voltak számomra. Egyes esetekben egyértelműen elváltak a negatív és a pozitív szereplők, de a rossz emberekről is megtudtunk annyit, hogy egészen emberivé váltak, bár ez nem jelentette szükségszerűen a megkedvelésüket vagy akár csak a tetteik megértését. Viszont a főhősnő húga rémesen irritáló személyiség volt az elejétől kezdve, és bár neki is sanyarú sors jutott, én egyszerűen nem tudtam sajnálni. Ahogyan a főhősnő férjét sem. Megértem, hogy az, amin keresztülmentek egy életre nyomot hagyott bennük és gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy normális életet éljenek, de sajnos ettől még nem lettek szerethetőek.

A fülszöveg egyébként hasznos is volt meg nem is. Bizonyos szempontból tömören összefoglalta mind a hétszáz oldalt, más szemszögből viszont nem készített fel teljesen a valódi történetre.

A végkifejlet erősen eltért az általam megszokottól, hiszen itt nemcsak egy nyomozást és/vagy egy életszakaszt kellett lezárni, hanem egy egész emberi életet. Annyit azért megjegyeznék, hogy az első két évtizedhez képest a boldog és beteljesedett életszakasz szerintem túlságosan rövidre sikerült. Tudom, hogy nem azon volt a lényeg, és a pozitív dolgokat már mindenki hozzá tudja képzelni, nem is vártam több fejeztnyit belőle, de egy kicsit több részletezés szerintem még elfért volna...

Összességében nagyon erős mű a téma szempontjából, de azért kellő módon olvastatja magát. Az érzékenyebb lelkű embereknek nem kimondottan ajánlom, mert tényleg nem sok vidám dolog történik benne.

Ruth Rendell: Sötéthez szokott szem

Nos, lassan kezdek teljesen biztos lenni abban, hogy mostanában velem van valami probléma, nem pedig a könyvekkel… Az egy dolog persze, ha valamiért nem tetszik egy-egy könyv, amit olvas az ember, de engem az utóbbi időben egyszerűen kiidegelnek azok a könyvek, amiket a kezembe veszek. Az indok mindegyiknél más, amiben megegyeznek az az unalom, de mindig valami más miatt lesznek unalmasak. Természetesen (és szerencsére) akadnak kivételek, de soha ennyi, számomra élvezhetetlen könyvet nem olvastam még, főleg nem ennyire egymás után. Már a kedvenc íróim könyveibe is alig merek belekezdeni, mert ha még azok is csalódást okoznak, hát lehet nem olvasok egy darabig (vicceltem, úgysem tudom megállni, ahogyan félbehagyni sem azokat, amiket valamiért rossznak tartok).

A bevezetőből gondolom már kiderült, hogy ezzel a könyvvel is voltak problémáim. Pontosabban csak problémám volt vele, az elején azt hittem, sosem fogok a végére érni. Aztán valahogy mégis belerázódtam, de ennek oka egészen biztosan nem az volt, hogy élveztem volna… Egyszerűen csak volt időm olvasni, és szerettem volna minél hamarabb végezni vele, hogy valami (sokkal) jobb könyvnek kezdhessek neki.

A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, pontosabban a mennyiségükkel, illetve a kapcsolatrendszerükkel. A könyv első fele csak és kizárólag az igencsak nagy család teljes feltérképezésétől kezdődött, aminek természetesen az égvilágon semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából. Hosszú oldalakon és fejezeteken keresztül másról sem lehetett olvasni, csak a családfáról, amit szerintem az ember már ott helyben el is felejtett. Én megpróbáltam követni a kapcsolatokat, de be kellett látnom, hogy teljesen reménytelen dolog, ráadásul még totálisan felesleges is lett volna. Főleg, mivel abszolút követhetetlen lett egy idő után, és úgy tűnt, mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse, akárkije, de az biztos, hogy kapcsolatban álltak egymással… Néhány rokonsági viszonnyal kapcsolatban még a könyv végén is el tudtam bizonytalanodni, hogy most akkor ki kinek a kicsodája.

És ha esetleg valakinek kevés lett volna a teljes családfa bemutatása, akkor kiteljesedhetett a számtalan többi, legalább ugyanennyire (vagy még inkább) felesleges és lényegtelen névvel és információval. Mindenkiről megtudtuk, mikor született (természetesen a szülők részletezésével), kivel házasodott össze (plusz az illető teljes önéletrajzát), hány gyereke született (plusz az ő történetüket mindezen információkkal), illetve mikor és miben halt meg. Ez már a főszereplők (azaz majdnem a teljes család) esetében is rengeteg haszontalan információt eredményezett, de még ez sem volt elég… Néhány esetben megkaptunk a teljes személyzet névsorát, esetlegesen plusz adatokkal kiegészítve. Amikor már az egyik abszolút mellékszál vonalán megemlített történetben az adott házban dolgozó teljes személyzet névvel és beosztással fel lett sorolva, tényleg majdnem a sarokba vágtam a könyvet. Olyan érzésem volt közben, mintha egy telefonkönyvet olvasnék, ahol a telefonszámokat a rokonoksági viszonyok helyettesítik…

Mindezt pedig még az évszámok is megnehezítették. Ugyanis bár időről időre fel lett tűntetve egy-egy évszám, mégis úgy éreztem néha, hogy kicsit követhetetlen a cselekmény. Bár ez inkább valószínűleg annak tudható be, hogy a jelen és a múlt teljesen összemosódott, nem fejezetenként vagy legalább alfejezetenként váltakoztak, hanem teljesen óvatlanul olvasta az ember, mi történt évtizedekkel korábban, majd hirtelen, egyik bekezdésről a másikra már a jelenben voltunk, és ott folytatódott olykor teljesen mással a cselekmény… Már az első ilyen esetnél teljesen kiakadtam, amikor pedig többször is előfordult, hát nehezen álltam meg, hogy földhöz ne vágjam a könyvet (természetesen sose tennék ilyet).

De hogy még legyen benne zavaró és felesleges dolog, bizony előfordultak benne irreálisan hosszú felsorolások is. Kettőt tudnék konkrétan kiemelni, amik nagyon megmaradtak bennem. Az egyik esetben növények, a másikban ételek voltak hosszasan, körülbelül 6-8 sorban felsorolva, amit természetesen semmi sem indokolt…

Ami még szintén nem könnyítette meg az olvasást (bár nem tudom, létezett volna-e ilyen dolog), az például a néhány elgépelés volt, bár ha nem sok van, akkor még nem szoktam felidegesíteni magam. Ami viszont annál jobban zavart, az a fogalmazás volt, mivel néha úgy tűnt, mintha a fordító nem mindig találta volna a megfelelő szavakat, és valami hasonló hangzásút, de más jelentésűt írt volna a helyére. (Ezt így egyébként csak a sokadik alkalomra tudtam megfogalmazni, mert eleinte csak annyit érzékeltem, hogy olyan furcsa néha egy-egy szó).

A végkifejletről már nem is nagyon tudok mit mondani. Igazából számítottam rá, hogy a vége sem lesz valami nagy durranás, és így is lett. Tulajdonképpen a végére sem derült ki semmi, és azon kívül, hogy részletekbe menően megismertük a családfát, illetve magát az esetet, semmiről nem szólt az egész, és az utolsó oldalon nagyjából annyit tudtunk, mint bárki, aki elolvasta a fülszöveget.

Összességében abszolút borzasztó könyvnek tartom, ami -így utólag belegondolva- nem is szólt semmiről... Elolvastunk egy csomó nevet, meg egy drámai történet előzményét (?), aztán nem történt semmi. Nyilván lehetne boncolgatni a szereplők viselkedését és jellemét, de szerintem senki sem tudja beleképzelni magát a helyzetükbe, egyrészt mert egy teljesen más korszakban játszódik, másrészt pedig annyira elcseszettek benne a szereplők, hogy teljesen lehetetlenné teszik a beleélést.

Tom Rob Smith: A tanya

Nos, megint sikerült beleszaladnom egy olyan könyvbe, amelyikkel nehezen tudtam megbirkózni. Az elején konkrétan úgy voltam vele, hogy abbahagyom, mert nagyon nincsen kedvem hozzá. De egyrészt alapszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet, másrészt pedig egy kicsit beindulni látszott a történet, mégiscsak tovább olvastam. Reméltem, hogy talán csak az eleje volt ennyire nehézkes, utána izgalmassá válik és majd a végén következik be valami nagy áttörés.

Hát, tulajdonképpen némiképp valóban izgalmasabb lett egy idő után, de részemről az első néhány fejezetet nem is nagyon volt nehéz überelni, annyira unalmasak és nehezen emészthetőek voltak. Nem történt bennük semmi, csak egy nyugdíjas korú nő zagyva történetelmesélését olvashattuk… És abban is gyakorlatilag állandóan ugyanazt: hogy mindenki ellene van, és mindenki egy nagy összeesküvés résztvevője. Az, hogy ezt miért képzelte így, tulajdonképpen még a végkifejlet ismeretében sem egyértelmű számomra… A történet-elbeszélés sem jött be nekem annyira, nagyon sűrűn volt a tagolás, ami szerintem csak túlbonyolította a dolgot. Ráadásul ezzel, hogy a nő szemszögéből ismertük meg gyakorlatilag a teljes történetet, tényleg csak üldözési mániában szenvedő ember képzelgéseinek tűnt, habár nyilvánvaló volt, hogy ennél többről lesz szó… Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy negatívam ítéljem meg a könyvet. Aztán valahogy mégis sikerült egy kicsit érdekesebbé tenni a cselekményt, így már az olvasása sem bizonyult annyira szörnyűnek. Viszont végig arra vártam, hogy mindezek után majd kapunk egy szépen összefoglalt befejezést, amiben minden mozaikdarabka a helyére kerül. Ez viszont sajnos elmaradt…

A végkifejlettel számos problémám akadt. Egyáltalán nem foglaltak össze benne semmit, sőt, szerintem csak még nagyobb kuszaságot csináltak vele. Persze, néhány dologra fény derült, amiknek egy része kellett a történet teljessé válásához, némelyiket azonban nem tudtam hova tenni… Kaptunk információkat, amikkel néhány szálat sikerült elvarrni, néhány kérdés azonban teljesen nyitott maradt (sőt, szerintem új kérdések is felvetődtek). Sőt, kicsit úgy érzem, mintha nem is tudtunk volna meg végül semmit, mert bár kiderült egy s más, egyiknek sem lett következménye. Lehet, hogy csak velem volt a probléma, hogy igyekeztem minél hamarabb a végére érni, ezért már nem volt türelmem az egészet végiggondolni, hogy mi miért történt, de valószínűleg pont ez írja le legpontosabban, hogy mennyire nem nekem való könyv volt ez.

Összességében megint bebizonyosodott, hogy a „sztárolt” könyvek valahogy nekem nem jönnek be. A könyvön és az interneten található vélemények szinte egytől egyig dicsérik a kötetet, én viszont egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy másoknak mi tetszett benne ennyire. Számomra unalmas volt, amikor pedig végre valami izgalmat tudott felmutatni, az sem tartott sokáig, és a vége megint elrontott mindent.

John Hart: A múlt fogságában

Nos, az egyszer biztos, hogy ebben a könyvben zajlottak az események, bár amennyire emlékszem az írótól korábban olvasott kötetekre, ez nem olyan meglepő. Tulajdonképpen ilyesmire számítottam, bár meg kell mondjam, hogy a fülszöveg nem volt teljesen egyértelmű. De annyi biztos, hogy annál jóval többet kaptunk, mint amennyit ott sejtettek a történetből…

Bár normális tempóban haladtam a könyvel, tehát bizonyos szinten érdekes volt, utólag belegondolva nem minden része tetszett. Legfőképpen azért, mert a végére irtó kusza lett az egész. Gyakorlatilag már minden összefüggött mindennel, mindenki kapcsolatban volt mindenkivel. Majdnem az összes szereplőről kiderült még valami extra, ami egy újabb csavart, újabb kapcsolódási pontot jelentett a történetben. Bár lehetett őket követni, egy kicsit kevesebb is bőven elég lett volna… Ráadásul szerintem nem lett minden megfelelően kidolgozva… Számomra maradtak a végén olyan kérdések vagy cselekményszálak, amiket jobban ki lehetett volna fejteni, nemcsak néhány mondattal elintézni. Főleg így, hogy ennyi különböző dolog derült még ki a könyv végén is…

A szereplők majdnem mindegyike különleges volt valamiért (nem feltétlenül pozitív értelemben, sőt…), és szerintem senkit sem lehetett igazán megkedvelni. Talán a főszereplő racionalitása volt az, ami tetszett, másokkal nem igazán tudtam mit kezdeni. Vagyis de, csak semmi jót, mert ennyi lelkileg elcseszett emberrel már régen találkoztam egy könyvön belül… Egyszerűen megdöbbentő volt néhány embert gonoszsága, érzéketlensége és kegyetlensége. És a legdurvább arcok nem is a maffia emberei közül kerültek ki…

Miután az egész könyvön keresztül történtek váratlan fordulatok, így már nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a végén. Végül aztán nem volt semmi extra a lezárásban sem, bár én egy kicsit több információt vártam volna a szereplők későbbi sorsáról.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszer megéri elolvasni, mert a maga műfajában érdekes és olvasmányos is. Vannak benne ugyan durva részek, de messze nem ez áll a középpontjában.

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

Nos, az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel... Azt semmiképpen nem tudnám róla állítani, hogy tetszett volna, viszont kimondottan rossznak se mondanám. Egyszerűen inkább csak kevés volt számomra. Az biztos, hogy nem a megszokott módon kaptunk a történelmi részből, kicsit olyan volt, mintha nem is lenne annyira lényeges, hogy több mint száz évvel korábban járunk. Ennek ellenére mégsem lehetett elvonatkoztatni a történelmi jellegtől, hiszen néhány szokás manapság már elképzelhetetlen volna...

Tulajdonképpen a fülszöveg alapján nehéz lenne megmondani, hogy mire számít az ember, de valójában az ott leírtakat maradéktalanul megkapja a könyvben. Ennek ellenére nekem mégis csalódást okozott. Valószínűleg azért, mert én ennél pörgősebb cselekményre számítottam. Ehelyett kaptam egy párocskát, akik a könyv végéig szenvedtek egymással. Bár elég hamar összejöttek, mégis mindig találtak valami okot a szenvedésre. A folyamatos nyavalygást nőknél sem szeretem, férfiak esetében viszont főleg nem tudok vele mit kezdeni. És úgy tűnt, itt ő többet szenved, bár nem a szó klasszikus értelmében. Túl sokszor tértek vissza ugyanoda, és ugyanazokat a vélt és/vagy valós problémákat próbálták megoldani (általában sikertelenül).

A szereplőkkel nem hiszem, hogy bárki tudna azonosulni. Talán a női főszereplő az egyetlen, aki valamelyest normálisan gondolkodott és viselkedett. A férfi főszereplővel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Gyakorlatilag állandóan megpróbálta elmarni maga mellől azt, akit mindennél jobban maga mellett akart tudni... És végig ez ment. Valahogy a való életben elképzelni nem tudok olyan férfit, aki ennyit gyötrődne egy nő miatt...

A nyomozás része is elég furcsa volt számomra, egy darabig csak említésszerűen jelent meg itt-ott, aztán meg a kellős közepén találtuk magunkat, és zajlottak az események (azért csak mérsékelten). Ez elején még úgy tűnt, hogy nem lesz belőle fontos momentum, végül pedig valahogy ez került mindennek a középpontjába. Ráadásul bár érthető lett a végére, mégis kicsit kusza volt a befejezés.

A végkifejlet nem hiszem, hogy bárkinek is tartogatott meglepetéseket, szerintem már a fülszövegnél borítékolható volt minden.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de valahogy számomra nem volt egy nagy durranás.

Mary Kubica: A jó kislány

Nos, ez a könyv egyszerűen borzalmas volt… Ezt a véleményt leginkább azzal sikerült kiváltania belőlem, hogy eredetileg nagy reményeket fűztem hozzá, elég biztos voltam benne, hogy tetszeni fog. Ez azonban sajnos egyáltalán nem jött be, hatalmas csalódást okozott.

Alapjában véve én kimondottan szeretem a több idősíkon játszódó történeteket, illetve a beszélő személyének változtatásával sincs gondom. Itt mindkettő egyszerre jelen volt, hiszen két idősíkon, három különböző szereplő szemszögéből ismertük meg a történetet. Ahelyett azonban, hogy ez bármiféle pozitívumot jelentett volna, egyik szál unalmasabb volt, mint a másik. Ráadásul teljesen össze-vissza váltogatták a jelent és a múltat, amitől nem izgalmas, hanem hihetetlenül zavaros lett az egész könyv. Tulajdonképpen magát a cselekményt még így is lehetett követni, de egyáltalán nem volt élvezhető.

A szereplőkkel nemigen tudtam mit kezdeni, kicsit sem voltak szimpatikusak, ráadásul nem is nagyon lett kidolgozva a jellemük. Megismertük az múltjukat és a jelenüket, de mindegyikük furcsa volt valamiért. Amelyik szereplő épp nem idegesített halálra az irritáló viselkedésével, az egyszerűen csak totálisan semleges volt számomra.

A befejezéssel szintén nem voltam kibékülve. Részben azért, mert addigra már nagyon idegesített az egész könyv, részben pedig azért, mert semmi értelme nem volt. Annyira lehetetlen és végtelenül erőltetett volt, ami az elrabló és az elrabolt között történt, hogy az egészen példa nélküli… Gyakorlatilag a végére kicsit úgy tűnt, hogy már semminek sincs értelme az egész történetben… A végső végkifejlet ugyan tartogatott még egy csavart, de addigra már teljesen mindegy volt, alig vártam, hogy befejezzem a könyvet.

Összességében szerintem kifejezetten rossz könyv, semmiféleképpen nem olvasnám újra. Biztos van olyan, akinek elnyeri a tetszését, de nekem borzasztó nagy csalódást okozott.

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Nos... igen nehéz szavakat találni a könyv jellemzésére... Valószínűleg csak az olvasása közben kialakult érzelmek, illetve sokkal inkább indulatok tudnák hitelesen megmutatni, hogy mit gondoltam róla, de azért teszek egy próbát arra, hogy írott formába öntsem...

Legelőször is egy egyszerű, ámde mégis megválaszolatlan kérdés merült fel bennem miután befejeztem: "Ez mégis mi a jó büdös franc volt???" Jó néhány könyvön túl vagyok már, és az utóbbi években szép számmal olvastam olyat, amiben egy elvetemült sorozatgyilkos szedte áldozatait, tényleg brutális és kegyetlen módon. Ezekkel általában semmi problémám nem szokott lenni, sőt kifejezetten a velük kapcsolatos részeket kedvelem. Ennek következtében tisztában vagyok vele, hogy nem egészséges a lelki világom. Így még engem is meglep, hogy amikor a mostanihoz hasonló könyvet olvasok, mennyire ki tudok akadni az emberek lelki nyomorúságától. Merthogy tulajdonképpen ez történik. Egyszerűen fel nem tudok fogni, hogy egyes emberek hogyan képesek ennyire elhagyni magukat, még ha valami tragédia áll is mindezek hátterében. Nyilván mindennek meg van az oka, és magától senki nem lesz pszichopata vagy lelkileg sérült, mégis nehezemre esik az ilyenekkel azonosulni (konkrétan lehetetlen). Ebben a kötetben pedig gyakorlatilag mindenki erősen sérült volt lelkileg, méghozzá hihetetlenül magas szinten... Még külön-külön is nehéz lett volna feldolgozni az eseteket és a szereplők viselkedését, de így ömlesztve szinte kivitelezhetetlennek tűnt. Ráadásul amelyik szereplő véletlenül nem volt egy totális idegroncs, az sem volt szimpatikus, sőt... A legtöbb esetben még a mellékszereplők viselkedése is visszataszító volt. Akié pedig nem, az egészen biztosan csak egy-egy oldalnyi szerepet kapott, és többet nem találkoztunk vele.

A történetre tulajdonképpen nem is tudok külön kitérni, annyira a szereplők hatása alatt állok még mindig. Nyilván, ha már volt benne nyomozás, érdekelt, hogy végül ki lesz a tettes, de a végkifejlet is csak akkor lett volna meglepő, ha másként alakul... Szinte az egész borítékolható volt. Amúgy pedig bár egy viszonylag rövid könyvről van szó, eléggé hosszúnak tűnt, mire sikerült a végére érnem. Ebben nagy szerepet játszott, hogy mennyire visszataszítóak voltak a szereplők, illetve, hogy számtalan oldalon keresztül csak az ő szenvedéseiket és gusztustalan viselkedésüket olvashattam. Ehhez képest a vége nagyon gyorsan, már-már felsorolás-szinten lett lezárva, és ez sem igazán nyerte el a tetszésemet... Ráadásul egyes részek egyáltalán nem lettek kidolgozva, épp hogy érintésszerűen lettek felhozva, aztán csak úgy lógtak a levegőben. Vagy egyáltalán nem tettek hozzá a történethez. Ilyen volt például, hogy a főszereplőnek az összes volt iskolatársáról és azok családtagjairól eszébe jutott valamilyen kis anekdota -ami sokat nem tett hozzá a történethez, inkább csak folyamatosan gyűltek az újabb nevek-, míg az ő pontos életkorára a könyv végéig nem derült fény...

Összességében ezt a könyvet leginkább azoknak ajánlanám, akik odáig vannak a lelki nyomorúságokért. Akik inkább a gyilkolászós regényeket kedvelik, azoknak -hozzám hasonlóan- valószínűleg nem igazán nyeri el a tetszését. Akik pedig viszonylag jóságos lelki világgal vannak megáldva, azok szerintem messze kerüljék, mert egy egészséges embert lelkileg kicsit képes lehet tönkre tenni...