Jo Nesbo: Boszorkányszög

Nos, bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, egyrészt mert a skandináv krimik elég különleges műfajt képviselnek, és rendszerint eléggé megoszlik a véleményem egy-egy könyvről. Másrészt pedig ennek az írónak a könyveivel eddig is bajban voltam, mert bár a krimi részük nem volt rossz, amúgy nem tetszettek maradéktalanul. És bizony ez itt sem volt másként...

Maga a történet izgalmas volt, és le tudta kötni a figyelmemet, ezért reméltem, hogy ez a kötet most jobban fog tetszeni. Viszont az érdeklődésemet csak addig tudta fenntartani, amíg ténylegesen a gyilkosságokról és az azokhoz kapcsolódó nyomozásról volt szó. Amikor a rendőrök áttértek egymás hajkurászására, és egyre csak bonyolódott a történet, sajnos az érdeklődésemet is egyre kezdtem elveszíteni. Pedig amúgy tényleg nagyon jól indult...

Ami egyébként a legjobban zavart az a nagyon sok szereplő volt. Pontosabban a túl sok szereplő... Ugyanis megszámlálhatatlanul sok személy lett megemlítve a könyvben, akiknek a nagyrésze csak az elterelést szolgálta, hogy a végére (és közben) minél több gyanúsított lehessen. Amivel alapjáraton nincsen baj, hiszen legalább lehet izgulni, hogy végül ki lesz a tettes, de itt már borzasztóan sok emberről volt szó. Azután persze minden egyszer-kétszer megemlített szereplőről kiderült, hogy nemhogy az ügyhöz nincsen közük, de még a cselekmény szempontjából is elhanyagolhatóak, sőt totálisan feleslegesek. Ráadásul ugyebár ebben az esetben svéd nevek voltak, aminél még kevés is rendesen megdolgoztatja az ember agyát, ennyinél pedig egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy megjegyezzük őket. A végére már odáig fajult a dolog, hogy a főbb mellékszereplőket sem tudtam hirtelen beazonosítani, mert két említése között annyi más név került elő, hogy fogalmam se volt, kiről van szó. Néhány szereplőnek pedig nemcsak az említése, hanem a hozzájuk kapcsolódó részek is abszolút feleslegesek és érthetetlenek voltak: a történethez az égvilágon semmit nem tettek hozzá, csak bonyolították a végtelenségig...

A főszereplő amúgy továbbra sem szimpatikus (bár kétlem, hogy bárkinek is különösebben az lenne), de azért értékelendő, hogy próbál megváltozni és visszafogni magát, még ha ez csak egy nagyon hosszú folyamat első lépcsőfoka is...

Nekem egyébként úgy tűnt, hogy néhány résznek nem igazán volt értelme, logikai következetlenségeket tartalmaztak, amik rettenetesen zavaróak voltak. Több helyen is csak döbbenten néztem és lapoztam vissza, hogy esetleg én értettem félre vagy hagytam mi valamit, de minden esetben kiderült, hogy sajnos nem én hibáztam...

A végkifejlet nem tartogatott nagy meglepetéseket, de nem is volt annyira rossz. A tettes személye nem lepett meg különösebben, de a kivitelezés és az indoklás nagyon tetszett. Egyébként a letartóztatás után nagyon el lett nyújtva a befejezés, mégis úgy éreztem, hogy egyes részeket jobban is ki lehetett volna fejteni.

Összességében nem volt rossz könyv, kicsit kezdem már megszokni az író stílusát. A gyilkolászós részeket mindig izgalmasan írja meg, de sajnos mindig akad valami, ami elrontja ezt...

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

Nos... hát... igazából hirtelen nem is tudom mit írjak erről a könyvről... Az előző részt majdnem három évvel korábban olvastam, így meglehetősen megkoptak az emlékeim a szereplőkkel és a hangulattal kapcsolatos emlékeim. A kissé negatív főszereplőre és a nem túl vidám alaphangulatra valamennyire azért emlékeztem, mégis megdöbbentett, amit most olvastam...

Először is leszögezném, hogy ha teljesen csak a történetet vesszük, az nagyon jó volt. Én főleg a múltban játszódó részeket vártam, azokon igazán lehetett izgulni, és egyértelmű volt, hogy azok adják majd meg a nyomozás megfejtését. A jelentben játszódó részekkel már anniyra nem voltam kibékülve, de ott sem a cselekménnyel volt a probléma...

Annál inkább a szereplőkkel, az fogalmazással és a rendőri munkával... A fogalmazás egyenesen borzasztó volt. Bár a történet egy része több évtizeddel korábban játszódott, mégis a jelenben zajló események és párbeszédek során voltak idejétmúlt megfogalmazások, amik nagyon zavaróak voltak számomra. Még ennél is jobban idegesített viszont a sok felesleges mondat és beszélgetés (bár abból nem sok volt úgy összességében). Mivel eleve nem egy terjedelmes könyvről van szó, nem is tudom, mi maradna belőle, ha minden felesleges részt kivennénk...

A szereplők közül gyakorlatilag csak a főszereplőt kapott nagyobb figyelmet, mindenki más abszolút mellékszereplő volt, akikről jóformán semmit nem tudtunk meg. (Kivételt képezett ez alól a másik rendőr, de az ő történetének se volt sok jelentősége...) És hát a főszereplő személyiségét is hagyjuk inkább... Nemhogy nem lett szimpatikus, de valójában semmilyen volt, bár inkább a negatív felé tolnám el...

A negatívumok közül kiemelném az érthetetlen módon folytatott nyomozást is. Olyan szinten tűnt szakmaiatlannak az egész, hogy az hihetetlen. És tényleg nem akartam elhinni, hogy ilyen lehet: látványosan unatkozó, a számukra lényegtelen információkat átugró rendőrökkel találkozhattunk, ami nemcsak etikátlan viselkedés, de indokolatlan is, hiszen az ügy megoldása nem különösebben volt sürgős... Aztán pedig az első apró információval azonnal rohantak a hozzátartozókhoz, hogy aztán nem sokkal később kiderüljön, hogy teljesen felesleges dolgokkal zaklatták őket. Sokszor úgy tűnt, mintha nem is tudnák, mit csinálnak, kicsit sem tűntek szakképzett rendőrnek vagy nyomozónak, és engem ez nagyon zavart.

A végkifejlet szerencsére jó volt, én személy szerint nem számítottam rá, mert már annyi ember és variáció előkerült a végére, hogy bármelyik ugyanolyan valószínű lehetett volna. Egy picit talán bővebb is lehetett volna a befejezés.

Összességében nem lett volna rossz könyv, a történet érdekes volt, viszont a felsorolt negatívumok annyira zavaróak voltak számomra, hogy ez nagyon levont az élvezhetőségéből.

Dean R. Koontz: Amnézia

Nos, bár ígéretesen indult a könyv, sajnos a végén mégsem azt kaptam, amit vártam. Több kötetet is olvastam már az írótól, és elég vegyes véleménnyel voltam róluk. Ezt a könyvet a középmezőnybe tudnám sorolni, mert a vége nem igazán tetszett, viszont egyes részei ijesztőek voltak (amit már el is várok az írótól), és nagyon vártam a végkifejletet.

A történet elég jó volt, talán egyszer-kétszer volt olyan érzésem, hogy túl sokszor szerepelnek majdnem teljesen megegyező részek, de feleslegesen hosszúnak mégsem mondanám. A nő a felétől kicsit kezdett idegesíteni, bár az adott helyzetben valószínűleg mindenki erősen paranoiássá válna... Amúgy jól felépített cselekmény, megfelelően kidolgozott karakterek jellemezte a könyvet, és az érdeklődésemet is fenn tudta tartani a végéig.

A vége -mindamellett, hogy én teljesen mást vártam volna- szerintem nagyon hirtelen lett befejezve. Onnantól, hogy mindenre fény derült, gyakorlatilag néhány oldalon belül történt még egy s más, aztán kész, már vége is volt... Ennyi részletes előzmény után ennél több információt vártam volna a végén...

Összességében egyszer elolvasható műnek tartom, de mély nyomot nem tudott bennem hagyni...

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

Nos, a sorozatot alkotó köteteket egyelőre nem sikerült sorrendben olvasnom, mivel én a harmadik résszel kezdtem, majd azt most az első követte... A többivel igyekszem majd tartani a sorrendet, de egyébként abszolút nem bánom, hogy anno a harmadik részt előbb olvastam. Az ugyanis jobban tetszett, mint ez a kötet. Ez sem volt rossz, főleg az eléggé elvont skandináv krimikhez képest, de az jobban megfogott.

Bár én jobban szeretem az olyan könyveket, amikben sorozatgyilkos tevékenykedik (vagy legalábbis valamilyen módon hullanak az emberek), itt nem zavart, hogy csak egy gyilkosság történt. Ráadásul sokkal inkább az embereken, családokon és az érzéseiken, viselkedésükön, gondolataikon volt a hangsúly, nem pedig a bűncselekményen. Természetesen ez volt a fő irányvonal, és soha nem került háttérbe, de mellette elég nagy szerepet kaptak az előbb említett dolgok. És azt biztosan állíthatom, hogy tud valamit az írónő, mert engem az ilyen részek általában idegesíteni szoktak, mivel én általában az elkövetőt szeretem megismerni. Ebben az esetben viszont egyáltalán nem zavart, hogy ekkora szerepet kapnak a különböző személyiségű emberek, bár azért néhánynak a viselkedése több mint kiakasztó volt...

Maga a nyomozás folyamatosan haladt előre, nem igazán voltak benne üres járatok, folyamatosan kiderült valami újdonság az üggyel kapcsolatban. Mondjuk ezekből egy idő után elég sok volt, a legvégére pedig már annyi információt kaptunk, és annyi különböző szál és ember találkozott össze valamilyen úton-módon, hogy csak kapkodtam a fejem a fejlemények miatt... Bár az írónő nem hagyta húzódni a történetet, a végén még elbírt volna szerintem néhány oldalt, hogy ne olyan hirtelen kelljen megemészteni minden új információt...

(Egyébként pedig ha már az emésztésnél tartunk, szerintem a skandináv regényeknél (sajátosságuk mellett) mindenki a nevektől (legyen az hely vagy ember neve) fél a legjobban. Nos, itt ezekkel nem is lett volna akkora baj, ha kicsit kevesebb van belőlük... Bár olvasás közben is feltűnt, így utólag belegondolva jöttem csak rá igazán, hogy mennyi mellékszereplő volt a történetben, akiknek vagy hasonló neve volt, vagy annak alapján el sem tudtam dönteni, hogy milyen nemű illetőről van szó... Ez nem von le könyvből, mert ennél sokkal például jobban szokott idegesíteni, ha egy könyvön belül egy (vagy néha több) név ismétlődik...)

Összességében én jó könyvnek mondanám, nem a végig izgulós kategóriába tartozik, de kellemesen lehet vele haladni, és végig leköti a figyelmet.

Camilla Grebe - Asa Träff: A terapeuta

Nos, egy újabb skandináv krimi, ami a megszokott módon elég kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Ha csak a krimi részt nézem, semmiképpen sem mondanám unalmasnak, viszont a főszereplő szenvedése kiakasztó volt. És akkor még visszafogottan fogalmaztam...

Mostanában kezdem kicsit unni, hogy folyamatosan olyan könyvek kerülnek a kezembe, amikben valaki rettenetesen szenved. És nem, nem egy sorozatgyilkos által megkínzott áldozatra gondolok, aki a fizikai fájdalmaktól szenved, hanem a sok lelki nyomoréktól. Persze a legtöbb esetben érthető, hogy valami akkora traumát okozott az egyénnek az életében, hogy attól elég rossz lelki állapotba került. De szerintem ezt minden olvasó fel tudja fogni már a könyv elején is, néha-néha később is utalva rá, teljesen felesleges minden második oldalon arról olvasni, hogy mennyire rossz neki, mennyire életképtelen... És sajnos ez ebben a könyvben nagyon így volt. Már az elején annyira idegesített a főszereplő, hogy nagyon nehezen tudtam rávenni magam az olvasásra. Ráadásul egy pszichológusról volt szó, akinek pontosan a saját tüneteit kellett volna kezelnie, bár szerintem olykor rosszabb volt a betegeinél is... Tudom, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, és ezt most értem a pszichológusokra is, és nehéz rávennie magát, hogy segítséget kérjen, de számomra felfoghatatlan volt, hogy aki ennyire nincs rendben lelkileg, az hogy mer egyáltalán segíteni másokon.

A cselekmény egyébként rendben volt, mondjuk nagy nyomozásról én különösebben nem beszélnék, mert szinte véletlenül derültek ki dolgok, a vége pedig magától megoldódott... Bár a gyilkos személye számomra okozott meglepetést, sajnos nagyon kevés figyelmet fordítottak a krimi részre, helyette leginkább egy önsajnálatban élő, szerintem már direkt szenvedő nő folyamatos hisztijeit olvashattuk...

Összességében nem lenne rossz könyv, bár ha a sok felesleges szenvedést kivennénk belőle, valószínűleg éppen csak az eredeti hossz felét kapnánk meg...

Dean R. Koontz: Az arc

Nos, bár sem könyvben, sem filmben nem igazán tudok mit kezdeni a misztikus történetekkel, Dean R. Koontz az egyetlen író, akinek a könyveivel mégis kivételt teszek. Egyes műveiben tényleg félelmetesen tudja ábrázolni a természetfeletti lényeket, amitől könyvei lebilincselőek lesznek, nem pedig unalmas és értelmetlen fantazmagória...

Ennél a könyvnél kaptunk egy szépen felépített történetet, ami gyakorlatilag kettő nap alatt le is zajlott. Minden szereplőt rendesen megismerhettünk, nem maradt hiányérzetem egyikükkel kapcsolatban sem. Különösebben egyikük sem lett szimpatikus, viszont az elmebeteg gyilkos karaktere nagyon jól sikerült. Mármint szociopaha szempontból, mivel ennyire beteg figurával nagyon régen találkoztam már. Ahogyan hidegvérrel tett el mindenkit láb alól, illetve ahogyan végigvitte a kínzást, az rettentő brutális volt. Éppen ezért a vele foglalkozó részeket szerettem leginkább olvasni.

Nekem a vége nem igazán nyerte el a tetszésemet, mert még a történet olvasása közben elvoltam ezzel az őrangyal dologgal, de az utolsó oldalakon már fogalmam sem volt róla, hogy mit olvasok, mi értelme van még ennek a történet szempontjából. Ráadásul olyan csöpögős és nyálas lett, mintha egy zs-kategóriás szerelmi történetet olvasnék...

Összességében olvasmányos könyv volt, jól felépített cselekménnyel és jól kidolgozott karakterekkel. Aki kisebb dózisban még el tudja viselni a misztikus könyveket, annak szerintem tetszeni fog.

Jo Nesbo: Nemeszisz

A második könyvem az írótól, és a következő rész is a könyvespolcomon van már. Sajnos azonban felmerült bennem, hogy talán elhamarkodottan vettem meg egy újabb kötetet az írótól, mivel eddig egyik elolvasott műve sem hagyott mély nyomot bennem. Vagy úgy egyáltalán bármilyet... Ugyanis ha valaki megkérne, hogy egyetlen szóval jellemezzem a könyveit, biztosan az unalmas jelző jutna először eszembe. Hiába halad (lassan) előre a cselekmény, hiába vannak benne újabb és újabb fordulatok, valamiért mégis hiányérzetem volt. Még úgy is, hogy bár az agyam feldolgozza, hogy valami váratlan meglepetés történik a végén, az sem hoz különösebben lázba, csak tudomásul veszem, és lapozok tovább. Márpedig szerintem ez egy könyvnél erősen negatívumnak számít.

A szereplők vagy abszolút semlegesek, vagy pedig negatívak. Ki jobban, ki kevésbé, de egyetlen olyan szereplőt sem lehet belőle felmutatni, aki akár csak egy kicsit is pozitív jegyeket mutatna. Ez nem feltétlenül baj, de igazság szerint, ha lenne benne egy nagyon irritáló szereplő, még az is jobb lenne, mint ez a sok semmilyen ember, akikkel nemhogy azonosulni nem lehet, de még csak nem is érdekli az olvasót, hogy mi történik vele...

A két fő cselekményszál szintén nem volt túl izgalmas, mindkettőnél egykedvűen vártam, hogy mi lesz a végkifejlet, és bár tartogatott meglepetéseket, nem rágtam le a körmöm az izgalomtól...

Egyébként voltak benne teljesen felesleges részek, amelyeknek egyetlen szerepe a helyfoglalás volt. Olyan momentumokat írtak le aprólékos részletességgel, olykor akár két sorban is, amiket egyébként ugyanennyi szóval el lehetne intézni, és senki nem bánná. Többször is csak annyi tűnt fel, hogy olvasás közben magamban kérdezem, hogy "Most mi van? Mi ez a rész?". Ezt leginkább az váltotta ki, hogy tényleg olyan leírások (néha párbeszédek) voltak, amiknek az égvilágon semmi értelmét nem találtam. A történethez hozzá nem tett semmit, én pedig csak még jobban untam.

Összességében aki nagyon rá van kattanva a skandináv krimikre, az olvassa el nyugodtan, de szerintem abszolút kihagyható egy könyv.

Kjell Eriksson: Burundi hercegnője

Bár a skandináv krimikről szerintem mindenki tudja, aki valaha is elolvasott már egyet, hogy sajátos műfajt képviselnek. Kicsit furcsák, eltérnek a megszokott krimiktől, de azért olvashatóak, és le tudják közni az ember figyelmét. Nos, ez a regény egyáltalán nem volt az. Úgy is fogalmazhatnék, hogy életem egyik legrosszabb könyve volt. Egyetlen pozitívumának azt lehet tekinteni, hogy legalább rövid volt, bár így is néha olyan érzésem volt, hogy soha nem érek a végére.

Az alaptörténet jónak tűnt, hiszen, ha nem így lett volna, nyilván sosem veszem kézbe a könyvet. De ennél a könyvnél a krimi jelző szinte sértőnek tűnik. Adott egy gyilkosság ugyan, de az első kétszáz oldalán gyakorlatilag semmit nem foglalkoznak vele. Mindenki a saját életével van elfoglalva, legyen az akár jó, akár rossz, közben pedig csak követik egymást az oldalak egy csomó szöveggel, aminek az égvilágon semmi köze nincs semmihez, nemhogy a történhethez. Csak ültem, olvastam és közben néha meredtem csak magam elé, hogy most akkor mi van...? Nyomozni is fogunk, talán még a gyilkost is megtaláljuk, vagy helyette tényleg az összes (nem mellesleg rengeteg) szereplő életéről megtudunk minden érdektelen információt...? Más könyveknél is szoktam úgy érezni, hogy van benne esetleg egy-két felesleges rész, de itt szinte csak olyat tudnék felsorolni...

És ha már a szereplőknél tartunk... Aki olvasott már Skandináv területeken játszódó könyvet, az pontosan tudja, hogy a nevekkel bizony meg kell harcolni. Azzal, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, azzal, hogy egy-egy névnél az ember hirtelen azt sem tudja, hogy férfi vagy nő az illető, és azzal, hogy egyáltalán valamennyire megjegyezzük őket és a hozzájuk tartozó személyeket. Nos, ennyi szereplővel, mint amennyi ebben a könyvben előfordult, utoljára (és kizárólag) egy Jackie Collins regényben találkoztam, de azokat sokkal könnyebben meg lehetett jegyezni. Itt pedig több tíz oldalon keresztül csak bukkantak fel egymás után az újabb és újabb szereplők, és szerintem, aki ezt olvasta, egy idő után már fel is adta, hogy emlékezetébe vésse, ki kicsoda...

Az utolsó kb. száz oldalon egyébként kissé olvashatóbbá vált a történet (vagy csak addigra szoktam hozzá annyira, hogy könnyebben olvassam), és akkor kezdtek némiképpen felpörögni az események. Viszont a vége megint nagyon furcsa volt, már ha ezt lehet annak tekinteni. Persze a miértekre és a tettesre fény derült, de azért bőven maradt kérdés az emberben.

Összességében én személy szerint nem ajánlanám senkinek ezt a könyvet, vannak ennél sokkal jobb skandináv írók és könyvek is. Akinek pedig mégis sikerül ezt a könyvet élveznie, annak minden elismerésem.

Camilla Läckberg: A kőfejtő

Az írónő folytatásos sorozatának ez a harmadik kötete, én viszont ezt olvastam el először tőle. Minden magyarul megjelent könyve ennek a sorozatnak a része, és eddig volt olyan, ami nem szerepelt a kívánságlistámon, de most lehet, hogy mégis beszerzésre kerülnek majd. Na, nem azért, mert ez a könyv annyira elnyerte a tetszésemet, de hajlandó vagyok a teljesség kedvéért megadni azoknak is a lehetőséget. Reményeim szerint azok nem erre hasonlítanak...


Nos, a könyv alaptörténete nem rossz, bár én inkább az olyan könyveket szeretem, amiben több bűncselekmény (értsd: gyilkosság) is történik. A fülszövegből azért kiderült, hogy valószínűleg itt csak egy gyilkosság ügyében fognak nyomozni, és bizonyos szempontból ez így is történt. Ennél sokkal jobban zavart az, hogy majdhogynem egyetlen normális ember sem volt a történetben. Egy kicsi városról beszéltünk, ahol majdnem mindenki ismer mindenkit, és ennek a kicsi városnak részemről az volt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy pszichopata, vagy fizikailag vagy pszichésen beteg, vagy  életképtelen embereket gyűjtött össze. Elhiszem, hogy minden embernek megvannak a maga gondjai, és hogy mindenkinek a saját problémái az elsődlegesek, de hogy mindenkinek legyen valami hatalmas múltbéli titka, az már kicsit túlzás volt. Az egyik családban ott volt egy pedofil meg egy valóban beteg férfi, a másikban a férjétől rettegő feleség, a harmadikban meg egyszerűen csak teljes elnyomásban élt egy asszony. Van, ahol meg csak szimplán a saját nyomorúságukon szenvedtek egyfolytában. A munkájában pedig teljesen dilettáns rendőrtől egyszerűen kedvem lett volna a fejemet (vagy az övét) verni a falba, annyira idegesített. Ezen kívül egy idő után az is feltűnt, hogy minden családnak a gyerekével vagy a gyereknek a szüleivel van valami gondja, és ez nálam már szintén a túlzás-kategória felé hajlott.

A könyv egyébként irreálisan sok szereplőt vonultatott fel, ráadásul sokszor a legváratlanabbul kapcsolódtunk be egyik-másik család életébe, hogy aztán ne is kapjunk túl sok érdemleges információt. Ebből kifolyólag nem is nagyon tudnék megnevezni fő-és mellékszereplőket, bár egyértelmű, hogy a rendőr és a meggyilkolt kislány családja szerepelt legtöbbet. Egyes részek -vagy szereplők- pedig teljesen feleslegesek voltak (péládul a rendőrfőnök családja), de lehetséges ezeknek a könyv következő részeiben még szerepük lesz, úgyhogy nem még nem könyvelem el nagy hibának.

A múltbeli visszaemlékezések izgalmasak voltak, vártam, hogy mi fog belőlük kisülni. Az egyértelmű volt, hogy a gyilkosnak lesz valami köze hozzá, azt pedig már rögtön a könyv elején tudni lehetett (szinte 100%-ra), hogy ki lesz a tettes.

Ami a legjobban idegesített a könyvben, az az információk késleltetése volt (nem tudom ennél jobban megfogalmazni). Mindig csak annyit írtak, hogy a főszereplő rendőr elolvasott / kérdezett / látott / hallott / érzett / kitudjamitcsinált, és aztán még jó sokáig semmit nem tudtunk meg semmit. A könyv végére szerencsére rövidültek ezek a huzavonák, de attól még szörnyen idegesítőek voltak. Plusz a kamaszfiú által hagyott levélnek a tartalma sem került bemutatásra, folyton csak utaltak rá.


A könyv vége túlságosan sok meglepetést nem okozott, gyakorlatilag mindenre gondoltam már legalább egyszer (vagy inkább többször) a történet korábbi részeinél. Egyedül az utolsó mondatok voltak izgalmasak, de azok sem azért, mert olyan nagyon váratlan lett volna. Inkább csak azért csigázott fel, mert ezzel nyitva hagytak egy kérdést, ami miatt feltétlen kedvem lett elolvasni a következő részt.

Összességében bár magában hordozza a skandináv regények ismertetőjegyeit (lehetetlen nevek, "az a bizonyos" hangulat), annyira talán mégsem elvont. Én csak ajánlani tudom.

Jo Nesbo: Denevérember

Ezt a könyvet olvastam elsőként az írótól, mivel ez az első rész ezzel a főszereplővel, és bár nyilván az életének szempontjából fontos a sorrend, talán mégsem ezzel kellett volna kezdenem, mert igen nagy dilemmába kerültem, hogy a többi résszel megpróbálkozzam-e. Bár már kezdtek hozzászokni a skandináv krimik kissé elvont mivoltához, ennél nem ilyesmi okozott problémát.


Hanem konkrétan az, hogy a könyv legalább felében az égvilágon semmi sem történik. Lehet, hogy bennem van a hiba, és nem érdekelt eléggé az ausztrál történelem és mondavilág, de egyszerűen nem bírtam megfelelő módon koncentrálni a leíró részekre és elbeszélésekre. Persze azért nagyjából feldolgoztam, miről van szó, de egy idő után már azt vettem észre, hogy nem is nagyon figyelek oda az őslakosokat érintő probémák részletezésére. Ezen kívül gyakorlatilag egyetlen szereplő sem volt benne szimpatikus, illetve a legtöbb egyáltalán semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem. Ráadásul volt, hogy nem is voltam teljesen tisztában azzal, hogy ki kicsoda. A könyv számomra vontatott elejéhez képest a második fele olyan hirtelen indult be, mintha egy teljesen más könyvet kezdtem volna olvasni. Hullottak az emberek, méghozzá a legkülönbözőbb módokon, és aztán egyszer csak a semmiből megfejtődött a gyilkos személye és megindult utána a hajsza, miközben persze a szeretett nőt is meg kellett menteni. Mondjuk az ezzel kapcsolatos váratlan fordulat erősen jó pontként elkönyvelhető, de ez sem javított már sokat a könyvről való véleményemen. A végén ráadásul kissé hiányérzetem maradt, bár pontosan nem hiszem, hogy meg tudnám fogalmazni, miért.


Összességében ez a könyv nem igazán nyerte el a tetszésemet, és ha nem lennék ekkora könyvfaló, bizonyára fontolóra venném, hogy a további részeket elolvassam-e.

Kristina Ohlsson: Mostohák

Az első könyvem az írónőtől, és biztosan nem az utolsó... Bár ő is a skandináv krimiírók közé tartozik, szerencsére nem azon a nagyon "skandinávkrimis" irányt követi, amelyeket a többi írónál már megszoktam, Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy sokkal kevésvé (illetve egyáltalán nem) elvont a történet, legyen szó akár a cselekményről, akár a lélektani háttérről.


A történet lényegében egy kislány elrablásával kezdődik, amely bár természetesen foglalkoztatja a rendőrséget, mégsem tulajdonítanak neki túl nagy jelentőséget, és lényegében kizárólag az apára koncentrálnak. Majd, mikor nyilvánvaló lesz, hogy neki -ehhez a bűncselekményhez legalábbis- semmi köze sincs, már értékes időt veszítenek a valódi elkövető felkutatásából. Az első gyerek eltűnésével észlelhetően sokkalta többet foglalkoznak, mint a többivel, ami csak részben tudható be annak, hogy ő az első áldozat. A cselekmény bár végig izgalmas marad, kicsit veszít az értékéből azzal, hogy szerintem már jóval korábban, legalább a könyv felénél (ha nem előbb) rá lehetett jönni, hogy mi lehet a gyilkos indítéka és mi a közös az áldozatok szüleiben... A gyilkos kiléte igazándiból nem hoz nagy áttörést, de igazság szerint nem is a személye a lényeg, sokkal inkább a tragikus családi háttere miatt kialakult jelleme... Ami nagyon zavart a könyvben, hogy a két, rendőrségnél dolgozó női főszereplő magánélete gyakorlatilag majdnem megegyezett. Igen, voltak benne eltérések (családi háttér, előzmények, titkolózás), de a végeredmény mindkettőnél ugyanaz volt. Ráadásul a könyv végén igazán ki sem derült, hogy mi lesz velük a későbbiekben. (Erre lehet, választ adnak az írónő későbbi könyvei, mivel a civil nyomozó a könyveinek főszereplője).


Összességében nagyon jó könyv, mindenképpen fogok még olvasni a szerzőtől.