Dean R. Koontz: A visszatérő

Nos, néhány évvel ezelőtt jó pár könyvet olvastam az írótól, de valahogy nem rémlik, hogy azok is ennyire az őrületbe kergettek volna. Nyilván nem tetszhet mindegyik, nekem is megvoltak a kedvenceim is, és azok is, amik valamiért nem fogtak meg annyira. Ez viszont hiába hasonlított a többi könyvére, mégis borzasztó volt olvasni…

Maga a történet érdekes lett volna ugyan, de izgalmasra már nem igazán sikerült megírni. Még az eleje legalább valamennyire fenntartotta az érdeklődésemet, de ez nagyjából az első támadásig tartott. Onnantól viszont egyre inkább ellaposodott. Mégsem ez volt az igazi probléma számomra, hanem a nyelvezet és a szereplők. Olyan bugyuta és nevetséges párbeszédek követték egymást, hogy komolyan mondom, éreztem, ahogyan olvasás közben zuhanni kezd az IQ-m… Ez főleg a két főszereplő szerelmesnek készült beszélgetéseire volt igaz, amik azonban számomra nemhogy nem voltak romantikusak, de nem tudtam eldönteni, hogy a földön fetrengjek a röhögéstől vagy inkább falhoz vágjam a könyvet… Néha erőltetett, néha csöpögős, néha nevetséges, néha pedig már szinte fájdalmasak voltak, amiket egymásnak mondtak. Még két tizenévestől is rettenetes lett volna, két felnőtt embertől viszont kimondottan röhejes volt. De persze nemcsak nekik voltak ilyen felemelő beszélgetéseik, igazából majdnem bárki képes volt ilyeneket produkálni.

Sajnos azonban nem csak a szereplők párbeszédeiben mutatkozott meg ez az ügyefogyottság, hanem az egész történetvezetésen is. Példádul elég viccesnek éreztem, hogy egy-egy dologra hamarabb rájöttem, mint a rendőrök. És nem is valami falrengető dologra, hanem egyszerű, logikus gondolkodás alapján is tudtam azt, amire ők viszont körülbelül öt oldallal és rengeteg felesleges töltelékrésszel jöttek csak rá, amikor már gyakorlatilag mindegy volt. És ha már a töltelékrészeknél tartunk, hát abból is volt jó néhány benne. Olykor-olykor fogalmam se volt róla, hogy most vajon miért olvashatunk egy-egy részt ennyire részletesen. De végül a nagy rádöbbenés helyett csak az derült ki, hogy tényleg semmi köze a történethez, és igazából egyáltalán nem is tesz hozzá semmit.

A végkifejlet részben nem volt rossz, sőt ha ez egyébként egy jó könyv lett volna, akkor kimondottan érdekes lett volna a befejezés. Így azonban már voltak benne meglepetések, igazából nem nagyon érdekelt már. Maga a lezárás viszont ismételten nevetséges volt. Hatszáz oldal alatt kibontakoztattak egy történetet, a végére kaptunk még egy-kétszáz oldalnyi feszültséget (már aki), aztán konkrétan nyolc oldalban teljesen vége is lett. Azt hiszem ilyesmire nem nagyon láttam még példát (és nem is nagyon szeretnék)…

Összességében nekem ez most nagyon nem jött be. Pedig tényleg remek sztori lehetett volna, de egyszerűen a kivitelezése pocsék volt. És a felsorolt negatívumok számomra rengeteg levontak a könyv élvezhetőségéből.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

Nos, azt hiszem kicsit szerencse, hogy a helyzet úgy hozta, a második részét olvastam el először ennek a sorozatnak. Az ugyanis annyira tetszett, hogy már alig vártam, hogy majd a további köteteket is kézbe vehessem. Végül viszonylag sok idő telt el, de az elsőnek olvasott könyv után még mindig nagyon vártam a többit. Egy kicsit azonban csalódnom kellett.

Valahogy ez a történet nem volt annyira izgalmas és magával ragadó, mint a másik. Persze itt is gondoskodtak a kellő feszültségről, amit az eltűnt és igen hosszú ideig fogva tartott nő szenvedései voltak hivatottak fokozni, de mégsem volt az igazi. Néha csapongónak éreztem az eseményeket, mintha nem lett volna összefüggés egyes részek között. Úgy tűnt, mintha olykor kimaradtak volna mondatok vagy átugrottunk volna valamilyen részletet. Végül egyébként szerintem nem maradt megválaszolatlan kérdés, de olvasás közben akkor is érzékeltem ilyen kihagyásokat. A nyomozás sem volt különösebben izgalmas, főleg az előbb említett hiányosságok miatt. Néha nem értettem teljesen, hogy mire hogyan bukkantak rá, de összességében véve azért érthető volt. A főszereplő férfi néha egészen szórakoztató volt, de valahogy én nem tudok megbarátkozni ezekkel a típusú szereplőkkel, akiknek az éleslátásuknak és a kivételes nyomozói tehetsége miatt mindent megengednek...

A végkifejlet abszolút kiszámítható volt. Már jóval előre tudni lehetett a tettes személyét és indítékát is. Valójában az egész könyv nem tartalmazott túlságosan sok fordulatot... Viszony akadt benne jó néhány hiba, konkrétan pontatlanság, mégpedig az időpontokkal, dátumokkal. Sajnos a végén már ezek nagyon érzékelhetőek, és főleg nagyon zavaróak voltak.

Összességében nem volt ez olyan rossz könyv, de a második részt sokkal jobbnak tartom. Ennél talán az eltűnt nő viszontagságait tudnám kiemelni, mivel szörnyű volt belegondolni, hogy valakit ennyi éven, ráadásul ilyen körülmények között tartanak fogva (tudom, a való életben ennél még hosszabb és szörnyűbb fogvatartásokról is tudunk, de azokra már ki sem térek...). Kicsit jobban is érzékelhették volna az idő múlását, de azért nem volt rossz. Egyébként a maga nemében érdekes volt, bár olykor kicsit nehezebben haladtam vele.

Camilla Läckberg: A prédikátor

Nos, nagyon remélem, hogy nem marad meg az a tendencia, miszerint minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál kevésbé tetszenek... Amit elsőként olvastam (ami egyébként a sorozat második kötete) nagyon magával ragadott, aztán a második kezembe vett könyv már nem volt olyan izgalmas, de azért érdekes volt. Ezzel pedig most bajban vagyok, mivel egyébként nem volt rossz könyv, de az biztos, hogy az eddigi hármasból ez tetszett legkevésbé.

A történettel nem volt semmi probléma, még tetszett is, hogy több szálon futott, elég sok említett szereplő szemszögéből követni lehetett az eseményeket. Érdekes volt, hogy ki hogyan éli meg az egészet, kinek milyen rejtegetni valója van. Viszont a múltbeli szál annyira most nem jött be, mert nagyon kevés volt. Ha már így bevonták a cselekménybe, akkor jobban ki kellett volna dolgozni, vagy hagyni inkább az egészet. Így kicsit hiányos volt, talán csak az utolsó részeknél nem, amik már a jelentben játszódtak, de ugyanazt az eseménysort jelenítették meg.

Ami viszont kimondottan az agyamra ment a történet szinte egészén azok a nem nyomozással kapcsolatos részek voltak, nevezetesen a főszereplő rendőr terhes felesége és annak folyamatos szenvedései. Nyilván elég jól megmutatta a terhesség árnyoldalait, nem is ezzel volt a probléma. Sokkal inkább azzal, ahogyan a sorozatosan felbukkanó vendégeket kezelte. Jó nevelés ide vagy oda, ennyire senki nem lehet mazochista és tehetetlen, hogy az ennyire idegesítő embereket ne utasítsa rendre... Ő meg inkább csak folyton szenvedett és panaszkodott, de azért mindig kiszolgálta őket... A húgával kapcsolatos fejlemények pedig leginkább a nevetséges kategóriába sorolhatóak...

Egyébként a történet velejét adó család szerteágazó viszonyai szerintem a legtöbb embert próbra tehették olvasás közben. Nem mondom, hogy nem telt bele némi időbe, hogy mindenkit el tudjak helyezni a családfán, de mivel annyiszor volt elismételve minden, amennyiszer csak könyvben lehet, így egészen követhető volt. A végére viszont egyszerűen túl sok lett az információ. Gyakorlatilag a család minden ágában kiderült valami nagy titok, és ez így összességében már sok lett nekem.

A végkifejlet valahogy nem okozott akkora meglepetést, szerintem jóval előre sejteni lehetett az összes cselekményszál megoldását. Azért szerencsére voltak benne fordulatok bőven, bár néhány meglepőnek számító esemény vagy információ szintén kiszámítható volt. Ami viszont még nagyon idegesített az főleg a könyv végében volt nagyon érzékelhető: méghozzá az, hogy a rendőrök telefonon lebonyolított beszélgetéseire folyamatosan csak utalgattak, esetenként csak jó néhány oldallal később derült fény arra, hogy miről is van szó pontosan. Ez számomra rettenetesen irritáló volt.

Összességében nekem a sorozat első három része közül ez volt számomra a leggyengébb. Érdekes a történet és vannak benne bőven fordulatok, de az idegesítő részek sokat levontak az élvezhetőségéből. Azért még a többi részről nem mondok le.

Jo Nesbo: Boszorkányszög

Nos, bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, egyrészt mert a skandináv krimik elég különleges műfajt képviselnek, és rendszerint eléggé megoszlik a véleményem egy-egy könyvről. Másrészt pedig ennek az írónak a könyveivel eddig is bajban voltam, mert bár a krimi részük nem volt rossz, amúgy nem tetszettek maradéktalanul. És bizony ez itt sem volt másként...

Maga a történet izgalmas volt, és le tudta kötni a figyelmemet, ezért reméltem, hogy ez a kötet most jobban fog tetszeni. Viszont az érdeklődésemet csak addig tudta fenntartani, amíg ténylegesen a gyilkosságokról és az azokhoz kapcsolódó nyomozásról volt szó. Amikor a rendőrök áttértek egymás hajkurászására, és egyre csak bonyolódott a történet, sajnos az érdeklődésemet is egyre kezdtem elveszíteni. Pedig amúgy tényleg nagyon jól indult...

Ami egyébként a legjobban zavart az a nagyon sok szereplő volt. Pontosabban a túl sok szereplő... Ugyanis megszámlálhatatlanul sok személy lett megemlítve a könyvben, akiknek a nagyrésze csak az elterelést szolgálta, hogy a végére (és közben) minél több gyanúsított lehessen. Amivel alapjáraton nincsen baj, hiszen legalább lehet izgulni, hogy végül ki lesz a tettes, de itt már borzasztóan sok emberről volt szó. Azután persze minden egyszer-kétszer megemlített szereplőről kiderült, hogy nemhogy az ügyhöz nincsen közük, de még a cselekmény szempontjából is elhanyagolhatóak, sőt totálisan feleslegesek. Ráadásul ugyebár ebben az esetben svéd nevek voltak, aminél még kevés is rendesen megdolgoztatja az ember agyát, ennyinél pedig egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy megjegyezzük őket. A végére már odáig fajult a dolog, hogy a főbb mellékszereplőket sem tudtam hirtelen beazonosítani, mert két említése között annyi más név került elő, hogy fogalmam se volt, kiről van szó. Néhány szereplőnek pedig nemcsak az említése, hanem a hozzájuk kapcsolódó részek is abszolút feleslegesek és érthetetlenek voltak: a történethez az égvilágon semmit nem tettek hozzá, csak bonyolították a végtelenségig...

A főszereplő amúgy továbbra sem szimpatikus (bár kétlem, hogy bárkinek is különösebben az lenne), de azért értékelendő, hogy próbál megváltozni és visszafogni magát, még ha ez csak egy nagyon hosszú folyamat első lépcsőfoka is...

Nekem egyébként úgy tűnt, hogy néhány résznek nem igazán volt értelme, logikai következetlenségeket tartalmaztak, amik rettenetesen zavaróak voltak. Több helyen is csak döbbenten néztem és lapoztam vissza, hogy esetleg én értettem félre vagy hagytam mi valamit, de minden esetben kiderült, hogy sajnos nem én hibáztam...

A végkifejlet nem tartogatott nagy meglepetéseket, de nem is volt annyira rossz. A tettes személye nem lepett meg különösebben, de a kivitelezés és az indoklás nagyon tetszett. Egyébként a letartóztatás után nagyon el lett nyújtva a befejezés, mégis úgy éreztem, hogy egyes részeket jobban is ki lehetett volna fejteni.

Összességében nem volt rossz könyv, kicsit kezdem már megszokni az író stílusát. A gyilkolászós részeket mindig izgalmasan írja meg, de sajnos mindig akad valami, ami elrontja ezt...

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

Nos... hát... igazából hirtelen nem is tudom mit írjak erről a könyvről... Az előző részt majdnem három évvel korábban olvastam, így meglehetősen megkoptak az emlékeim a szereplőkkel és a hangulattal kapcsolatos emlékeim. A kissé negatív főszereplőre és a nem túl vidám alaphangulatra valamennyire azért emlékeztem, mégis megdöbbentett, amit most olvastam...

Először is leszögezném, hogy ha teljesen csak a történetet vesszük, az nagyon jó volt. Én főleg a múltban játszódó részeket vártam, azokon igazán lehetett izgulni, és egyértelmű volt, hogy azok adják majd meg a nyomozás megfejtését. A jelentben játszódó részekkel már anniyra nem voltam kibékülve, de ott sem a cselekménnyel volt a probléma...

Annál inkább a szereplőkkel, az fogalmazással és a rendőri munkával... A fogalmazás egyenesen borzasztó volt. Bár a történet egy része több évtizeddel korábban játszódott, mégis a jelenben zajló események és párbeszédek során voltak idejétmúlt megfogalmazások, amik nagyon zavaróak voltak számomra. Még ennél is jobban idegesített viszont a sok felesleges mondat és beszélgetés (bár abból nem sok volt úgy összességében). Mivel eleve nem egy terjedelmes könyvről van szó, nem is tudom, mi maradna belőle, ha minden felesleges részt kivennénk...

A szereplők közül gyakorlatilag csak a főszereplőt kapott nagyobb figyelmet, mindenki más abszolút mellékszereplő volt, akikről jóformán semmit nem tudtunk meg. (Kivételt képezett ez alól a másik rendőr, de az ő történetének se volt sok jelentősége...) És hát a főszereplő személyiségét is hagyjuk inkább... Nemhogy nem lett szimpatikus, de valójában semmilyen volt, bár inkább a negatív felé tolnám el...

A negatívumok közül kiemelném az érthetetlen módon folytatott nyomozást is. Olyan szinten tűnt szakmaiatlannak az egész, hogy az hihetetlen. És tényleg nem akartam elhinni, hogy ilyen lehet: látványosan unatkozó, a számukra lényegtelen információkat átugró rendőrökkel találkozhattunk, ami nemcsak etikátlan viselkedés, de indokolatlan is, hiszen az ügy megoldása nem különösebben volt sürgős... Aztán pedig az első apró információval azonnal rohantak a hozzátartozókhoz, hogy aztán nem sokkal később kiderüljön, hogy teljesen felesleges dolgokkal zaklatták őket. Sokszor úgy tűnt, mintha nem is tudnák, mit csinálnak, kicsit sem tűntek szakképzett rendőrnek vagy nyomozónak, és engem ez nagyon zavart.

A végkifejlet szerencsére jó volt, én személy szerint nem számítottam rá, mert már annyi ember és variáció előkerült a végére, hogy bármelyik ugyanolyan valószínű lehetett volna. Egy picit talán bővebb is lehetett volna a befejezés.

Összességében nem lett volna rossz könyv, a történet érdekes volt, viszont a felsorolt negatívumok annyira zavaróak voltak számomra, hogy ez nagyon levont az élvezhetőségéből.

Dean R. Koontz: Amnézia

Nos, bár ígéretesen indult a könyv, sajnos a végén mégsem azt kaptam, amit vártam. Több kötetet is olvastam már az írótól, és elég vegyes véleménnyel voltam róluk. Ezt a könyvet a középmezőnybe tudnám sorolni, mert a vége nem igazán tetszett, viszont egyes részei ijesztőek voltak (amit már el is várok az írótól), és nagyon vártam a végkifejletet.

A történet elég jó volt, talán egyszer-kétszer volt olyan érzésem, hogy túl sokszor szerepelnek majdnem teljesen megegyező részek, de feleslegesen hosszúnak mégsem mondanám. A nő a felétől kicsit kezdett idegesíteni, bár az adott helyzetben valószínűleg mindenki erősen paranoiássá válna... Amúgy jól felépített cselekmény, megfelelően kidolgozott karakterek jellemezte a könyvet, és az érdeklődésemet is fenn tudta tartani a végéig.

A vége -mindamellett, hogy én teljesen mást vártam volna- szerintem nagyon hirtelen lett befejezve. Onnantól, hogy mindenre fény derült, gyakorlatilag néhány oldalon belül történt még egy s más, aztán kész, már vége is volt... Ennyi részletes előzmény után ennél több információt vártam volna a végén...

Összességében egyszer elolvasható műnek tartom, de mély nyomot nem tudott bennem hagyni...

Camilla Läckberg: Jéghercegnő

Nos, a sorozatot alkotó köteteket egyelőre nem sikerült sorrendben olvasnom, mivel én a harmadik résszel kezdtem, majd azt most az első követte... A többivel igyekszem majd tartani a sorrendet, de egyébként abszolút nem bánom, hogy anno a harmadik részt előbb olvastam. Az ugyanis jobban tetszett, mint ez a kötet. Ez sem volt rossz, főleg az eléggé elvont skandináv krimikhez képest, de az jobban megfogott.

Bár én jobban szeretem az olyan könyveket, amikben sorozatgyilkos tevékenykedik (vagy legalábbis valamilyen módon hullanak az emberek), itt nem zavart, hogy csak egy gyilkosság történt. Ráadásul sokkal inkább az embereken, családokon és az érzéseiken, viselkedésükön, gondolataikon volt a hangsúly, nem pedig a bűncselekményen. Természetesen ez volt a fő irányvonal, és soha nem került háttérbe, de mellette elég nagy szerepet kaptak az előbb említett dolgok. És azt biztosan állíthatom, hogy tud valamit az írónő, mert engem az ilyen részek általában idegesíteni szoktak, mivel én általában az elkövetőt szeretem megismerni. Ebben az esetben viszont egyáltalán nem zavart, hogy ekkora szerepet kapnak a különböző személyiségű emberek, bár azért néhánynak a viselkedése több mint kiakasztó volt...

Maga a nyomozás folyamatosan haladt előre, nem igazán voltak benne üres járatok, folyamatosan kiderült valami újdonság az üggyel kapcsolatban. Mondjuk ezekből egy idő után elég sok volt, a legvégére pedig már annyi információt kaptunk, és annyi különböző szál és ember találkozott össze valamilyen úton-módon, hogy csak kapkodtam a fejem a fejlemények miatt... Bár az írónő nem hagyta húzódni a történetet, a végén még elbírt volna szerintem néhány oldalt, hogy ne olyan hirtelen kelljen megemészteni minden új információt...

(Egyébként pedig ha már az emésztésnél tartunk, szerintem a skandináv regényeknél (sajátosságuk mellett) mindenki a nevektől (legyen az hely vagy ember neve) fél a legjobban. Nos, itt ezekkel nem is lett volna akkora baj, ha kicsit kevesebb van belőlük... Bár olvasás közben is feltűnt, így utólag belegondolva jöttem csak rá igazán, hogy mennyi mellékszereplő volt a történetben, akiknek vagy hasonló neve volt, vagy annak alapján el sem tudtam dönteni, hogy milyen nemű illetőről van szó... Ez nem von le könyvből, mert ennél sokkal például jobban szokott idegesíteni, ha egy könyvön belül egy (vagy néha több) név ismétlődik...)

Összességében én jó könyvnek mondanám, nem a végig izgulós kategóriába tartozik, de kellemesen lehet vele haladni, és végig leköti a figyelmet.

Camilla Grebe - Asa Träff: A terapeuta

Nos, egy újabb skandináv krimi, ami a megszokott módon elég kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Ha csak a krimi részt nézem, semmiképpen sem mondanám unalmasnak, viszont a főszereplő szenvedése kiakasztó volt. És akkor még visszafogottan fogalmaztam...

Mostanában kezdem kicsit unni, hogy folyamatosan olyan könyvek kerülnek a kezembe, amikben valaki rettenetesen szenved. És nem, nem egy sorozatgyilkos által megkínzott áldozatra gondolok, aki a fizikai fájdalmaktól szenved, hanem a sok lelki nyomoréktól. Persze a legtöbb esetben érthető, hogy valami akkora traumát okozott az egyénnek az életében, hogy attól elég rossz lelki állapotba került. De szerintem ezt minden olvasó fel tudja fogni már a könyv elején is, néha-néha később is utalva rá, teljesen felesleges minden második oldalon arról olvasni, hogy mennyire rossz neki, mennyire életképtelen... És sajnos ez ebben a könyvben nagyon így volt. Már az elején annyira idegesített a főszereplő, hogy nagyon nehezen tudtam rávenni magam az olvasásra. Ráadásul egy pszichológusról volt szó, akinek pontosan a saját tüneteit kellett volna kezelnie, bár szerintem olykor rosszabb volt a betegeinél is... Tudom, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, és ezt most értem a pszichológusokra is, és nehéz rávennie magát, hogy segítséget kérjen, de számomra felfoghatatlan volt, hogy aki ennyire nincs rendben lelkileg, az hogy mer egyáltalán segíteni másokon.

A cselekmény egyébként rendben volt, mondjuk nagy nyomozásról én különösebben nem beszélnék, mert szinte véletlenül derültek ki dolgok, a vége pedig magától megoldódott... Bár a gyilkos személye számomra okozott meglepetést, sajnos nagyon kevés figyelmet fordítottak a krimi részre, helyette leginkább egy önsajnálatban élő, szerintem már direkt szenvedő nő folyamatos hisztijeit olvashattuk...

Összességében nem lenne rossz könyv, bár ha a sok felesleges szenvedést kivennénk belőle, valószínűleg éppen csak az eredeti hossz felét kapnánk meg...

Dean R. Koontz: Az arc

Nos, bár sem könyvben, sem filmben nem igazán tudok mit kezdeni a misztikus történetekkel, Dean R. Koontz az egyetlen író, akinek a könyveivel mégis kivételt teszek. Egyes műveiben tényleg félelmetesen tudja ábrázolni a természetfeletti lényeket, amitől könyvei lebilincselőek lesznek, nem pedig unalmas és értelmetlen fantazmagória...

Ennél a könyvnél kaptunk egy szépen felépített történetet, ami gyakorlatilag kettő nap alatt le is zajlott. Minden szereplőt rendesen megismerhettünk, nem maradt hiányérzetem egyikükkel kapcsolatban sem. Különösebben egyikük sem lett szimpatikus, viszont az elmebeteg gyilkos karaktere nagyon jól sikerült. Mármint szociopaha szempontból, mivel ennyire beteg figurával nagyon régen találkoztam már. Ahogyan hidegvérrel tett el mindenkit láb alól, illetve ahogyan végigvitte a kínzást, az rettentő brutális volt. Éppen ezért a vele foglalkozó részeket szerettem leginkább olvasni.

Nekem a vége nem igazán nyerte el a tetszésemet, mert még a történet olvasása közben elvoltam ezzel az őrangyal dologgal, de az utolsó oldalakon már fogalmam sem volt róla, hogy mit olvasok, mi értelme van még ennek a történet szempontjából. Ráadásul olyan csöpögős és nyálas lett, mintha egy zs-kategóriás szerelmi történetet olvasnék...

Összességében olvasmányos könyv volt, jól felépített cselekménnyel és jól kidolgozott karakterekkel. Aki kisebb dózisban még el tudja viselni a misztikus könyveket, annak szerintem tetszeni fog.

Jo Nesbo: Nemeszisz

A második könyvem az írótól, és a következő rész is a könyvespolcomon van már. Sajnos azonban felmerült bennem, hogy talán elhamarkodottan vettem meg egy újabb kötetet az írótól, mivel eddig egyik elolvasott műve sem hagyott mély nyomot bennem. Vagy úgy egyáltalán bármilyet... Ugyanis ha valaki megkérne, hogy egyetlen szóval jellemezzem a könyveit, biztosan az unalmas jelző jutna először eszembe. Hiába halad (lassan) előre a cselekmény, hiába vannak benne újabb és újabb fordulatok, valamiért mégis hiányérzetem volt. Még úgy is, hogy bár az agyam feldolgozza, hogy valami váratlan meglepetés történik a végén, az sem hoz különösebben lázba, csak tudomásul veszem, és lapozok tovább. Márpedig szerintem ez egy könyvnél erősen negatívumnak számít.

A szereplők vagy abszolút semlegesek, vagy pedig negatívak. Ki jobban, ki kevésbé, de egyetlen olyan szereplőt sem lehet belőle felmutatni, aki akár csak egy kicsit is pozitív jegyeket mutatna. Ez nem feltétlenül baj, de igazság szerint, ha lenne benne egy nagyon irritáló szereplő, még az is jobb lenne, mint ez a sok semmilyen ember, akikkel nemhogy azonosulni nem lehet, de még csak nem is érdekli az olvasót, hogy mi történik vele...

A két fő cselekményszál szintén nem volt túl izgalmas, mindkettőnél egykedvűen vártam, hogy mi lesz a végkifejlet, és bár tartogatott meglepetéseket, nem rágtam le a körmöm az izgalomtól...

Egyébként voltak benne teljesen felesleges részek, amelyeknek egyetlen szerepe a helyfoglalás volt. Olyan momentumokat írtak le aprólékos részletességgel, olykor akár két sorban is, amiket egyébként ugyanennyi szóval el lehetne intézni, és senki nem bánná. Többször is csak annyi tűnt fel, hogy olvasás közben magamban kérdezem, hogy "Most mi van? Mi ez a rész?". Ezt leginkább az váltotta ki, hogy tényleg olyan leírások (néha párbeszédek) voltak, amiknek az égvilágon semmi értelmét nem találtam. A történethez hozzá nem tett semmit, én pedig csak még jobban untam.

Összességében aki nagyon rá van kattanva a skandináv krimikre, az olvassa el nyugodtan, de szerintem abszolút kihagyható egy könyv.

Kjell Eriksson: Burundi hercegnője

Bár a skandináv krimikről szerintem mindenki tudja, aki valaha is elolvasott már egyet, hogy sajátos műfajt képviselnek. Kicsit furcsák, eltérnek a megszokott krimiktől, de azért olvashatóak, és le tudják közni az ember figyelmét. Nos, ez a regény egyáltalán nem volt az. Úgy is fogalmazhatnék, hogy életem egyik legrosszabb könyve volt. Egyetlen pozitívumának azt lehet tekinteni, hogy legalább rövid volt, bár így is néha olyan érzésem volt, hogy soha nem érek a végére.

Az alaptörténet jónak tűnt, hiszen, ha nem így lett volna, nyilván sosem veszem kézbe a könyvet. De ennél a könyvnél a krimi jelző szinte sértőnek tűnik. Adott egy gyilkosság ugyan, de az első kétszáz oldalán gyakorlatilag semmit nem foglalkoznak vele. Mindenki a saját életével van elfoglalva, legyen az akár jó, akár rossz, közben pedig csak követik egymást az oldalak egy csomó szöveggel, aminek az égvilágon semmi köze nincs semmihez, nemhogy a történhethez. Csak ültem, olvastam és közben néha meredtem csak magam elé, hogy most akkor mi van...? Nyomozni is fogunk, talán még a gyilkost is megtaláljuk, vagy helyette tényleg az összes (nem mellesleg rengeteg) szereplő életéről megtudunk minden érdektelen információt...? Más könyveknél is szoktam úgy érezni, hogy van benne esetleg egy-két felesleges rész, de itt szinte csak olyat tudnék felsorolni...

És ha már a szereplőknél tartunk... Aki olvasott már Skandináv területeken játszódó könyvet, az pontosan tudja, hogy a nevekkel bizony meg kell harcolni. Azzal, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, azzal, hogy egy-egy névnél az ember hirtelen azt sem tudja, hogy férfi vagy nő az illető, és azzal, hogy egyáltalán valamennyire megjegyezzük őket és a hozzájuk tartozó személyeket. Nos, ennyi szereplővel, mint amennyi ebben a könyvben előfordult, utoljára (és kizárólag) egy Jackie Collins regényben találkoztam, de azokat sokkal könnyebben meg lehetett jegyezni. Itt pedig több tíz oldalon keresztül csak bukkantak fel egymás után az újabb és újabb szereplők, és szerintem, aki ezt olvasta, egy idő után már fel is adta, hogy emlékezetébe vésse, ki kicsoda...

Az utolsó kb. száz oldalon egyébként kissé olvashatóbbá vált a történet (vagy csak addigra szoktam hozzá annyira, hogy könnyebben olvassam), és akkor kezdtek némiképpen felpörögni az események. Viszont a vége megint nagyon furcsa volt, már ha ezt lehet annak tekinteni. Persze a miértekre és a tettesre fény derült, de azért bőven maradt kérdés az emberben.

Összességében én személy szerint nem ajánlanám senkinek ezt a könyvet, vannak ennél sokkal jobb skandináv írók és könyvek is. Akinek pedig mégis sikerül ezt a könyvet élveznie, annak minden elismerésem.