John Fowles: A lepkegyűjtő

Nos… szóhoz sem jutok ettől a könyvtől. Először is szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem értem, hogy mások miért vannak annyira odáig ezért a könyvért, és hogy miként kaphatott jó értékelést. Lehetséges, hogy a maga korában ez újdonságnak, jó könyvnek számított, de számomra abszolút nem az. És egyébként nem is a történetével van gond, mert az alapjában véve ma is bármikor megállná a helyét, viszont a kivitelezés… Maradjunk annyiban, hogy hagy némi kívánnivalót maga után.

Visszatérve tehát a történetre, a mániákus pszichopata, illetve az általa elrabolt és fogságban tartott nő története igazán elgondolkodtató. Adott esetben valóban izgalmas lehet megismerni a két fél gondolatait és érzéseit. Itt viszont kínszenvedés volt. Ha választani kellene, egyértelműen a férfi szemszögéből olvasott részek voltak a jobbak (vagy esetemben inkább a kevésbé borzalmasak). Nála legalább ténylegesen valamiféle múltbeli eseménynek, a neveltetésnek vagy valami másnak volt betudható ez a viselkedés. Pontosan lehet, hogy nem tudnám én sem megfogalmazni ezt, de számomra sokkal érthetőbb az ő viselkedése és gondolkodásmódja. Ő egyszerűen ilyen, ez alakult ki benne, és tulajdonképpen pszichés betegségben szenved. Ezzel szemben a lány egy elkényeztetett, beképzelt kis liba, aki annyira el van telve a saját szépségétől, fontosságától és valós vagy képzelt tehetségétől, hogy emiatt egyáltalán nem sajnáltam egyszer sem (talán csak a betegsége idején). Az ő szemszögéből megírt részek iszonyúak voltak: unalmasak, nehézkesek és idegesítőek. Folyamatosan ismétlődő gondolatok, lényegtelen elemek felemlegetése, valamint borzasztóan irritáló fogalmazásmód jellemezte ezeket a részeket. Bár a fogalmazás a könyv egészében hasonlóan bosszantó volt, valahogy itt sokkal jobban kiütközött.

A párbeszédek hiánya is borzalmas volt. Egészen biztos, hogy még nem olvastam olyan könyvet, amiben így, leírásszerűen, illetve néha inkább felsorolásként volt megírva két szereplő között beszélgetés. És egészen biztos az is, hogy soha többet nem is akarok ilyesmit a kezembe venni, mert ennél idegesítőbbet nem nagyon tudnék elképzelni (pedig túl vagyok néhány rossz könyvön).

Egyébként nem tudom eldönteni, hogy szándékosan vagy sem, de volt a történetben némi csúszás, mivel valamely eseményt a lány más időpontra tette, mint amikor valójában történt. Ezen kívül előfordult, hogy egy mondaton belül volt logikátlanság, mert a mondat első részében máshogy írtak meg adott dolgot, mint a második felében… De valóban nem tudtam eldönteni, hogy ez esetleg szándékosan van így, vagy véletlen hiba.

A végkifejlet szerintem várható volt, illetve az egész befejezés is. Szerintem itt egyáltalán nem alakult ki Stockholm-szindróma, és bár nem vagyok a téma szakértője, valamint valószínűleg minden eset más és más, de valamiért úgy gondolom, hogy ahhoz egyébként is több idő kell, hogy elteljen.

Összességében én ezt a borzalmas könyvek közé sorolnám, amit bár soha ne olvastam volna el. Ha nem lett volna épp ennyi időm (amit nemigen tudtam mással eltölteni az olvasáson kívül), akkor nem tudom, mennyi időnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy egyszer a végére érjek. Nem okozott maradandó élményt (maximum negatív értelemben), és igyekszem minél gyorsabban elfelejteni. Még akkor is, ha ötven évvel ezelőtt érdekesnek és újítónak számított.

Nancy Madore: Ismét megigézve

Nos, vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Körülbelül ilyesmire számítottam, és volt olyan novella, ami tetszett a maga nemében, és volt olyan, amelyik kevésbé. Tudom, hogy van első novelláskötet is, de ezt hamarabb sikerült megszereznem, és mivel nincs összefüggés a kettő között, nyilván nem okozott problémát, hogy ezt előbb olvastam. Mivel novellásköteteknél kiszámíthatatlan, hogy melyik mennyire tetszik, nem igazán befolyásol abban, hogy a másikat is el akarom-e olvasni.

Mint említettem, változó volt, hogy melyik novella mennyire tetszett, és összességében is csak annyit tudok róla mondani, hogy nem volt rossz, de nem is volt különösebben benne semmi extra. Az erotikus vonal sok helyen teljesen felesleges volt, a legtöbb esetben pedig nagyon direkt. Nyilván ha már ilyen könyvet olvasok, nem zavarnak különösebben az effajta részletek, de mindent túlzásba lehet vinni. Bár itt legalább minden novellában egyszer, maximum kétszer voltak erőteljesen erotikus jelenetek, ami rögtön más, mint amikor egy regénynél minden ötödik oldalon van valami ilyesmi.

Mivel nem tartalmazott sok novellát, így néhány mondatot mindegyikről írok.

Kezdem azokkal, amik nem igazán nyerték el a tetszésemet. Az első ilyen a Göndör fürt, amivel abszolút nem tudtam mit kezdeni. A természetfeletti vonal fogalmam sincs, hogy jött a képbe, és bármennyire is próbálkoztam, nem véltem felfedezni semmi olyan utalást, ami arra engedett volna következtetni, hogy csak valami félrevezetésről lenne szó, hogy egyébként van valami teljesen hétköznapi magyarázat is. Az erotikus jelenet itt egyenesen borzasztó volt, mert fele részben egy romantikus maszlag volt, ráadásul olyan érzésem volt közben, mintha körülbelül tíz oldalon keresztül ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat, sorokat olvastam volna… Nem igazán nyerte el a tetszésemet Kevély Georgie sem… Nagyobb fordulatot vártam a végén, illetve erotikus történethez szerintem túlságosan nyálas volt. Itt is megjelent kicsit a természetfeletti vonal, amivel megint csak nem voltam kibékülve.

A következő –és egyben legterjedelmesebb- csoportot azok a novellák alkotják, amik nem voltak ugyan rosszak, de kiemelkedően jók sem. A Disznó Dan története egyértelműen beteg volt, de a vége talán ennek sikerült a legjobban: biztosak lehettünk benne, hogy mi fog később történni, mégis valamelyest nyitva hagyott néhány kérdést a fejleményeket illetően. Egyébként néhány részlet túl sokszor, túl felesleges ismétlődött benne, ami egy kicsit idegesített. A Péter, péter tököt evett címet viselő novella sztorija nem is volt különösebben rossz, viszont körülbelül egyetlen normál mondatban össze lehetne foglalni az egész mondanivalóját (rendben, valószínűleg a többinél is, de itt valamiért sokkal jobban így éreztem). Az erotikus rész majdhogynem felesleges volt, mert igazából nem ez adta a történet lényegét. A Forró a cipó! című novella elég vegyes véleményt váltott ki belőlem. Részben elegendőnek éreztem, részben viszont úgy tűnt, mintha egy másik történet összefoglalója, vagy esetleg egy részlete lenne. De egyébként a férfi-nő kapcsolat benne egészen elgondolkodtató volt a maga módján. A bevezető novella, a Madarat tolláról eléggé beteg kezdésnek bizonyult, mármint ami az erotikus jeleneteket illeti. Amúgy viszont a történet tetszett, csak kicsit elnagyoltnak éreztem.

A végére két novella maradt, amik, mondhatni a legjobban tetszettek. Ezt mindkettő a végkifejletével érdemelte ki. Tojás Tóbiás esetében egyébként én szimpatizáltam a nővel, és a befejezés is jó volt. Muffet kisasszony (bár fogalmam sincs, ki az) viszont abszolút első helyen végzett, főleg az én krimik iránti rajongásomat figyelembe véve. A történettel sem volt gond, de a vége az, ami különösen tetszett, még akkor is, ha számomra kiszámítható volt.

Összességében nekem nem volt különösebb gondom ezzel a könyvvel, egyszer elolvasható. Az erotikus részeket néhol túlzásnak, néhol feleslegesnek éreztem, de amúgy gyorsan lehetett vele haladni, és kikapcsolódásnak pont ideális volt.

Stephen White: Nyílt törés

Nos, ez megint egy igazán borzalmas könyv volt. Sajnos az írótól az utóbbi időben olvasott könyvek után számítottam arra, hogy ez sem fog tetszeni, de mivel a sorozat minden részét olvastam, így ezt már nem akartam kihagyni. És őszintén szólva igencsak megörültem neki, hogy ez az utolsó kötet.

A történet egy az egyben a legutolsó könyv folytatása volt, szinte egymás után kellett volna olvasnom őket, hogy mindennel képben legyek. Bár nem olyan régen olvastam azt, már akkor sem volt minden világos számomra a történetből, így ezzel sem igazán tudtam mit kezdeni. Tehát nekem az egész egy nagy, zavaros, követhetetlen, unalmas valami volt. Részben már úgy is álltam neki a könyvnek, hogy valószínűleg nem igazán fog tetszeni, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire nem lesz hozzá se kedvem, se türelmem. Többször is legszívesebben abbahagytam volna, mert előre tudtam, hogy a végével sem leszek kibékülve. És így is lett, egyszerűen csak vártam, hogy egyszer végre befejezhessem. Egyáltalán nem érdekelt bár, hogy miről van benne szó, mi történik. A nagyját azért persze felfogtam, de abszolút nem tetszett. Annyi szál keveredett már össze benne, ráadásul számomra nem voltak egyértelműek az időrendek sem, sokszor fogalmam se volt, hogy mi mikor történt, mennyi idő telt el bizonyos események között. Egyszerűen borzalmas volt és kész...

Mindemellett még a szereplők is idegesítőek voltak. Gyakorlatilag az összeset utáltam, még a halottat is. A viselkedésük szinte egytl egyik visszataszító volt.

A végkifejlet szintén hidegen hagyott, valahogy éreztem, hogy nem lesz semmi normális lezárása a dolgoknak. Maximálisan így is lett, akkora kérdőjelek maradtak a végén, amekkora az egész sorozat alatt nem volt.

Összességében rémes könyvnek tartom, de sajnos ahogy haladtam előre a sorozattal egyre kevésbé tetszettek a kötetek. Ehhez ez "méltó" volt, de egyébként egy zavaros katyvasz az egész. Örülök, hogy végre vége.

Dennis Lehane: Megszentelt életek

Nos, ennél a könyvnél tulajdonképpen most nem voltak elvárásaim. Még nem olvastam korábban az írótól (az sem volt tiszta, hogy ez egy sorozat része, így sikerült a harmadikkal kezdenem), és a fülszöveg alapján sem volt semmi elképzelésem. Reméltem, hogy azért egy jó történetet fogok olvasni, és ez végül is bejött.

Visszatérve a már említett fülszövegre, abból nemigen lehet leszűrni a teljes történetet. Némi ízelítőt kapunk ugyan, de én például ilyen szintű pörgős cselekményre nem feltétlenül számítottam. Valóban, szinte elejétől a végéig mindig történt benne valami, mindig jöttek újabb fordulatok. Általában persze negatívak… Egyáltalán nem unatkoztam közben, ráadásul a főszereplők párbeszédei, illetve megnyilvánulásai nagyon viccesek voltak, többször is mosolyra fakasztottak.

Talán egy nagyon kicsit érezhető volt a korábbi két rész hiánya, mert bár nagy vonalakban fel lett vázolva azok cselekménye (legalábbis gondolom, hogy azok voltak), mégis kicsit hiányosnak éreztem például a két főszereplő viszonyának leírását.

A végkifejlet sem maradt el a cselekménytől, abban is voltak fordulatok, és szerintem nem volt kiszámítható.

Összességében nekem nagyon tetszett ez a könyv, mert fordulatokban gazdag és izgalmas volt. Várom, hogy további köteteket is olvassak az írótól.

John Sandford: Keserű hajsza

Nos, ezzel a könyvvel most nagyon nagy csalódást okozott az író... Jó néhány művét olvastam már korábban, és eddig még mindegyik tetszett, ha nem is mind ugyanolyan mértékben... Ez viszont elnagyolt és összecsapott volt.

A történet egyébként egyáltalán nem lett volna rossz, a gyilkos kellően beteg, a gyilkosságok pedig kellően brutálisak voltak, csak éppenséggel iszonyúan lett megírva. Már az elején nagyon fura volt számomra, hogy szinte két bekezdésben el lett intézve az első gyilkosság, semmiféle részlettel nem szolgáltak, majd hirtelen eltelt két hét, és egy másik áldozatról volt szó, róla viszont már igencsak részletesen. Aztán valahogy a nyomozás is olyan csapongónak tűnt számomra, nem volt következetes, csak sodródtam oldalakon keresztül, mindenféle logikát nélkülözve. Igazság szerint csak körvonalazva követtem a történetet, a lényeget mindig kihámoztam, a felesleges részekről pedig igyekeztem nem tudomást venni. Végül valamennyire követhetővé vált a cselekmény, de végig összecsapottnak tűnt az egész.

Ezen kívül az előző részekre sem igazán utaltak benne, amivel nem is lett volna különösebb probléma, hogyha egyes fejezetekben nem lett volna olyan érzésem, mintha az író magától értetődőnek tartaná, hogy az olvasó tisztában van az összes korábbi rész teljes cselekményével... Ugyanis erősen ezt az érzetet keltette: nem magyarázott el semmit, és olyan volt az egész, mintha az egyik korábbi kötetnek lenne egy része ez a könyv...

Amivel még szintén nem tudtam mit kezdeni, az a zeneszámokkal kapcsolatos szál volt. Egyszerűen teljesen értelmetlen és oda nem illő módon lett bevezetve a történetbe, és a későbbiekben is véletlenszerűen tértek ki rá. De ez az egész könyvre elmondható volt: semmiféle következetesség nem volt a cselekményben.

A végkifejlet pedig egyenesen a vicc kategóriába tartozott. Gyakorlatilag négy oldalban lett lezárva a teljes könyv, mindennemű magyarázat vagy kifejtés nélkül. Mintha elfogyott volna a papír, vagy még inkább az írói kedv, és nem lett volna indítatása befejezni a történetet. Bár tulajdonképpen a könyv egészéhez tökéletesen passzolt... (Mellesleg pedig a könyv közepénél tudtam, hogy merrefele kell keresni a gyilkost).

Összességében én ezt egy rettenetesen silány műnek tartom, főleg úgy, hogy jó pár könyv került már ki az író kezei közül. Hihetetlenül ócska, mintha egy olyan ember írta volna, aki megnézett néhány horrorfilmet, elolvasott két krimit, aztán úgy gondolta, hogy most már neki is megy az írás. Igazából nagyon nehezen térek magamhoz egy ilyen rosszul megírt könyv után.  A legrosszabb viszont egyértelműen az volt benne, hogy maga a történet szerintem abszolút jó is lehetett volna... Az biztos, hogy sokadik könyves íróban régen csalódtam ekkorát...

Piers Paul Read: Életben maradtak

Nos, erről a könyvről aztán valóban nehéz véleményt írni, hiszen megtörtént eseményt dolgoz fel, ráadásul nem is akármilyet. Egy tragédiát, amelyről –bevallom- én eddig még nem is hallottam. Ezáltal a könyvről sem, de édesanyám javasolta, hogy olvassam el. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, bár az biztos, hogy értelemszerűen nem egy felemelő olvasmány…

A történetről nyilván nem lehet különösebben mit mondani, hiszen nem egy kitalált valamiről van szó, hanem tényekről. Bár az író által csak másodkézből ismerjük meg a csapat történetét, ez egyáltalán nem hátrány. Úgy gondolom, mindent megtett annak érdekében, hogy minél hitelesebben adja vissza az eseményeket. Az, hogy mennyire lehet átérezni, amiken keresztülmentek, szerintem valamennyire szubjektív, de az biztos, hogy a katasztrófa túlélőin kívül senki sem tudja igazán elképzelni, hogy milyen lehetett átélni ezeket az eseményeket. Őszintén szólva, én egyáltalán nem tudtam –és nem is szerettem volna- a helyükbe képzelni magamat. Ez a tragédia egyértelműen egy olyan dolog, aminél az ember csak akkor tudja biztosan, miként cselekedne, ha ő is részese. De nyilván ezt senki sem szeretné igazán megtudni…

Összességében nagyon hiteles műnek tartom, ami nagyon jól és összeszedetten lett megírva. Érződött rajta, hogy kellő utánajárás és kutatás előzte meg a könyv létrejöttét. Maga az esemény természetesen borzalmas, és elképzelni is nehéz –ha nem egyenesen lehetetlen-, mekkora lelki –és fizikai- erő kellett mindezek túléléséhez.

W. W. Hallway: A bíbor lakosztály

Nos, ez a könyv aztán feladta alaposan meglepett… Annyi biztos, hogy egyáltalán nem ilyen könyvre számítottam, és ezúttal szerencsére pozitív csalódás ért. Egy totálisan erotikus könyvet vártam, ami tele van különböző szexjelenetekkel, legyenek azok akár egyszerűek, „hétköznapiak” vagy akár durvák és extrémek. Ehelyett viszont sokkal többet kaptam, amire hasonló műfajú könyvnél még nem volt példa.

Természetesen azért egyértelműen egy erotikus témájú könyvet kaptunk, viszont egyáltalán nem csak erről szólt az egész. Nem hétköznapi szexuális aktusokat tartalmazott, hanem sokkal inkább a különleges, az extrém, a már-már megbotránkoztató vonalat képviselte, tabutémákat döntögetve. Amik mára talán már nem is annyira számítanak tabunak, mint ahogyan erre a könyv is felhívta a figyelmet. Bár én személy szerint nem igazán tudok azonosulni azokkal az emberekkel, akiket ez mozgat, nem is undorodom vagy iszonyodom tőlük emiatt. Egyszerűen mindenkinek megvan a maga kis világa, mindenki el tudja dönteni, hogy neki mi fér még bele, és amíg ezzel nem ártanak senkinek, addig miért is ne élhetné úgy az életét, ahogyan neki tetszik… Tulajdonképpen az író is ezt hozta ki a történetből, így szerintem az eddig esetleg kevésbé elfogadó embereket (már hagy egyáltalán azok olvasnak ilyen könyvet) is meg tudta győzni erről.

Viszont a sajátos erotikus világon kívül kaptunk egy romantikus történetet is. Bár nem a maga szokványos értelmében, én mégis egyértelműen állítom, hogy a szereplők élete a romantikus regények mintájára alakult. Főleg ami a „másodhegedűs” párost illeti, az ő sorsukat valóban bármelyik szerelmi történet megirigyelhette volna. De még a két főszereplő esetében is megvolt az a bizonyos szikra, illetve az utalások arra, hogy ők bizony egymásnak lettek teremtve. Szerencsére egyáltalán nem csöpögött a cselekmény a romantikától, de azért voltak benne érzelmek bőven.

Egyébként a szereplőket én személy szerint nagyon szerettem. Nem is igazán volt benne negatív szereplő, de a főszereplő négyesfogat verhetetlen volt. Mindegyikük egy-egy teljesen más személyiséget jelenített meg, ami teljessé tette a történetet. A két főszereplő párbeszédei, évődései és viccelődései viszont nagyon sokszor csaltak mosolyt az arcomra (a női főszereplő önmagában is néha a megfogalmazásaival), ami külön élvezetesség tette az olvasást.

Viszont őszintén szólva én a végével nem tudtam mit kezdeni. Az rendben van, hogy a szereplők élete kapott egyfajta lezárást (kimondatlanul is boldogan élnek, míg meg nem halnak), de a cselekmény egyáltalán nem lett befejezve. Az utolsó fejezetek még számtalan kérdést hagytak maguk után, főleg a legutolsó. És mivel eddig nem tudok folytatásról, biztosan ideges leszek, ha nem is lesz, vagy nem jelenik meg magyarul.

Összességében én egy nagyon szórakoztató könyvnek tartom, amiben kellő mennyiségű, és főleg minőségű erotikus rész keveredik nem túlságosan sok érzelmi szállal, ráadásul még meg is nevetteti olykor az embert. Aki nem ódzkodik nagyon ettől a témától annak bátran ajánlom, itt legalább némi történetet is kap mellé, nem tömény szexualitást.

M. J. Arlidge: Hazudsz, hazudsz

Nos, mivel ugyebár az egyik kedvenc írómról van szó, részben mindig nehéz nekikezdeni a könyveinek. Az első kötettel annyira magasra tette a lécet, hogy egy kicsit mindig tartok attól, hogy a következőkben csalódni fogok. Bár az első rész sikerét eddig egynek sem sikerült megugrani, ezt egyáltalán nem találom bajnak, mivel a maga nemében mindegyik nagyon jó könyv. Az első egyértelműen kimagasló számomra, de a többi sem okozott még csalódást. Így a mostani, negyedik rész sem…

A történet jól fel lett építve, kellő feszültséget hordozott magában. Bár szerintem a tűzhalál az egyik legrosszabb halálnem (vagy baleset, ha az illető túléli, de maradandó égési sérülései lesznek), mégis érdekes volt, ahogyan az áldozatok szemszögéből is részletezve lett valamennyire. A nyomozással kapcsolatban nem nagyon tudnék külön mit kiemelni, mert igazából szokványos volt. Nekem mondjuk nagyon furcsa ez a rengeteg tagolás, ami két-három oldalas fejezeteket alakít ki. A nagyon hosszú, több tízoldalas fejezeteket sem szeretem, de ez a fajta tördelés kicsit kizökkenti az embert. Főleg, amikor nem is változik az elbeszélő, csak másik helyszínre vagy eseményre ugrunk. De azért ettől még követhető maradt a cselekmény.

Elég szokatlan volt számomra, hogy a túlélő áldozatok és családjaik mennyire részletesen be lettek mutatva. Bár vitathatatlan, hogy ezzel sokkal erőteljesebb érzelmeket lehet kiváltani az olvasóból, hiszen nagyon emberi oldaláról mutatta meg egy-egy ilyen gyilkolás hatásait egy egész családra nézve. Viszont azzal, hogy folyamatosan újra és újra képbe hozták az áldozatok családjait (főleg az elsőt), én arra számítottam, hogy végül lesz valami fontos szerepük, jön valami váratlan fordulat, de végül nem történt semmi, és ettől az egész olyan különösnek tűnt.

Ami viszont tényleg konkrétan idegesített a könyvben, az két szereplő volt. Az egyik maga a főszereplőnő, akinek a „magánéletével” kapcsolatosan egyszerűen a negyedik részre sem tudok napirendre térni. Itt egészen pontosan a kikapcsolódásként értelmezett kis játékára gondolok természetesen… Nem magával a cselekménnyel van bajom (mindenkinek megvan a saját hülyesége), de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes valaki sokáig úgy élni, hogy csak és kizárólag ez jelenti a magánéletét, de közben meg folyton azon aggódik, nehogy lebukjon… Ráadásul szerintem olykor már-már paranoiás a viselkedése, és nem csak a kis „szórakozása” miatt… A másik idegesítő szereplő az egyik főbb nyomozónő (bár egyébként megállapítottam, hogy más könyvekben összesen nincs annyi női rendőr, mint itt), aki meg állandóan azért siránkozott, hogy miután saját akaratából visszament dolgozni, nem tud otthon lenni a családjával… Hát ő konkrétan minden alkalommal felidegesített… Értem én, hogy nagyon szereti a munkáját, de a családja is nagyon fontos, de akkor is döntse már el, mit akar jobban… Állandóan azzal jön, hogy mennyire sokat jelent neki a munkája, aztán többször sérül meg egy-egy részben, mint a többi szereplő együtt, és akkor meg rádöbben, hogy megéri-e ezért elveszíteni mindent… Tudom, valószínűleg ez egy teljesen reális probléma a való életben is, de ennyi szenvedés azért engem már erősen kiidegel…

A végkifejlet is jól lett kialakítva. Bár az első gyanúsított letartóztatásakor én már tudtam, hogy úgysem ő lesz a valódi tettes, azért még a vége is tartogatott meglepetéseket. Részben az elkövetés indokát és tettesét nézve, részben viszont az utolsó fejezet volt az, ami elég betegre sikeredett bizonyos értelemben (bár szerintem abból is lehetett sejteni valamit korábban). Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből a szálból mit hoznak majd ki egyébként. De amúgy a főtörténet során én nem jöttem rá, ki lehet a tettes, és már nagyon vártam, hogy kiderüljön. És szerencsére nem volt gyors lezárás sem, megfelelő hosszúsággal és részletességgel lett befejezve.

Összességében szerintem ez is jó kis történet volt, az említett (számomra) negatívumok ellenére… Tetszik, hogy könyvről könyvre egy másik sztorit kapunk, ráadásul a tűz miatt ez most lényegesen eltért az előzőektől. Kíváncsian várom a többi könyvet is.

Helene Tursten: Üvegdémon

Nos, úgy látszik most nagyon hasonló sikerült kifognom, ugyanis ezzel sem nagyon tudtam mit kezdeni. De emlékezetem szerint elég régen volt a kezemben olyan könyv, amivel ennyire bajban voltam… Lehetséges, hogy ha nem egy sorozat része lenne, akkor a kezembe se vettem volna, mivel egyértelmű volt a fülszöveg alapján egy vallási vonal megléte, de azért gondoltam nem fog megártani. Talán az nem is ártott volna, de egy rettenetes történetet kaptunk végeredménynek.

Egyszerűen nem is tudom, hol kezdjem az értékelését, mert szinte semmi nem ragadt meg belőle az emlékeztemben… És jobban belegondolva, tényleg csak a gyilkosságokhoz kapcsolódó néhány információt tudnám felsorolni, a többi teljes homályba vész. Na, nem mintha az alaptörténet akár csak egy kicsit is érdekes lett volna… Még az elején reméltem, hogy kisül majd belőle valami, de nagyon hamar be kellett látnom, hogy ezzel meg fogok szenvedni. Végül hamar kiolvastam, de ez csakis annak köszönhető, hogy a legtöbb részt fel sem fogtam, mert még így jártam jobban. Totálisan érdektelenek voltak, semmit nem tettek hozzá a történethez, tölteléknek voltak felhasználva egy nem kimondottan hosszú könyvhöz, és számtalan esetben kimondottan idegesítőek is voltak. Tulajdonképpen olyan volt, mintha az írónő elfáradt volna a mostani részre, és egy kaptafára húzta volna fel az egészet: egy kis gyilkossági nyomozás, egy kis otthoni élet, egy kis kiruccanás egy idegen országba, egy kis teljesen felesleges kitekintés valamelyik mellékszereplő életébe, egy kis másféle rendőrségi ügy, aminek semmihez semmi köze nincs, majd mindez kezdődött elölről… Egyiket sem éreztem kellően kidolgozottnak –talán csak az alaptörténethez kapcsolódó nyomozást. Egyik jelenetből csapongtunk a másikba, egyes jelenetek túlzó és indokoltatlan részletességgel lettek megírva a történet többi részéhez képest, és totálisan felesleges mondatok kerültek bele, és mindezekre sajnos számtalan példát tudnék belőle hozni… Ráadásul olyan cselekményszálak is felbukkantak, amikkel aztán végképp nem tudtam megbirkózni, mint például a természetfeletti szál (?).

Ha csak az alap sztorihoz köthető nyomozást vesszük, akkor a végkifejlet nem is volt annyira rossz. Én mondjuk személy szerint nagyon koncentráltam arra, hogy végre valahára a végére érjek, de azért nem volt rossz ez a befejezés. (Természetesen csak a nyomozás szempontjából, mert ami például az utolsó fejezetet, azon belül is az utolsó részt illeti, egyszerűen fenomenálisan borzasztó és főleg értelmetlen volt…)

Összességében én ezt egy kifejezetten borzalmas könyvnek tartom. Bár elég rövid idő alatt sikerült kiolvasnom, ez egyáltalán nem azért alakult így, mert annyira letehetetlen lett volna, csak épp valamivel el kellett foglalnom magamat. Egyébként egy idő után már tudatosan nem fogtam fel belőle sok mindent, úgyis csak felidegesítettem volna rajta magamat.  Amúgy pedig egyelőre nagyon vegyesek az írónő könyveivel kapcsolatos véleményeim, mert négy könyvből kettőt szívből utáltam az elejétől a végéig, a másik kettő viszont egészen jó volt.

Robert Dugoni: A felszín alatt

Nos, nem is tudom, mire számítottam pontosan ezzel a könyvvel kapcsolatban, de valamiért mégis kicsit csalódottnak érzem magam. A fülszöveg megfelelő volt, nem árult el túl sokat, de a történet végül nem is mutatott sokkal többet, mint amennyit ki lehetett következtetni…

Tulajdonképpen nem volt baj a történettel, de én személy szerint kicsit untam. Még az eleje érdekes volt valamennyire, ahogyan fokozatosan derültek ki a régi események, de ott például engem idegesített az időben való ugrálás. Mármint nem a jelenhez képest, az csak pozitív volt, de a múltbeli eseményeket nem időrendben sorolták fel, hanem olykor évtizednyi eltérés is volt, és én azt valahogy furcsálltam. A nyomozás sem volt különösebben érdekfeszítő, de azért lehetett vele haladni. Amikor viszont a bírósági tárgyalásra került sor, végleg elveszítettem a fonalat, mert arra egyáltalán nem számítottam. Bár oda lehetett rá figyelni, az erről szóló részek szerintem egyik könyvben sem bizonyulnak túlságosan izgalmasnak. Majd végül kaptunk egy harmadik féle eseménysorozatot egy könyvön belül: nevezetesen a pszichopata felbukkanását. Talán ez a harmadik rész is kicsit elnyújtottra sikeredett, például a hóviharban való küszködés leírásával kapcsolatosan éreztem eltúlzottnak.

Ráadásul valahogy nem éreztem kellően kidolgozottnak a szereplőket sem. Vagy tényleg nem kaptunk elég információt róluk, vagy elveszett valahol a történet többi szála között, de néha olyan érzésem volt, mintha a mellékszereplőkről többet tudnék, mint a fő(bb) szereplő(k)ről…  Plusz a főszereplőnő tényleges nyomozói munkájával kapcsolatos részletek is olyan semmitmondóak voltak… Inkább csak bezavartak a történetbe, nem igazán adtak hozzá semmi újat. Az ahhoz köthető bűncselekmény is nevetséges volt, nem is igazán foglalkoztak vele, úgy tűnt, mintha csak úgy beleírták volna a történetbe, hogy még egy szál legyen benne…

Egyébként szerintem a végkifejlet sem tartogatott semmiféle meglepetést. Olyannyira nem, hogy én még a tettest is jóval előre tudtam, és inkább az lepett volna meg, ha nem ez lesz a befejezés…

Összességében azt mondanám róla, hogy egy kicsit azért érdekes volt, mert végül is lehetett vele haladni, de nem olvasnám el még egyszer.

Chris Carter: A keresztes gyilkos

Nos, ez az író aztán jól belekezdett az írásba ezzel a könyvvel (persze lehetséges, hogy valójában nem ez az első könyve, de magyarul, ennek a sorozatnak a részeként ez jelent meg először)... Az biztos, hogy alaposan feladta saját magának a leckét, hiszen több folytatása is létezik már a könyvnek, és bizony azoknak is meg kell majd ugraniuk ezt a szintet. És ez bizony egy nagyon-nagyon jó könyv volt.

A sorozatgyilkos megléte már alapjában véve tetszett, hiszen továbbra is ez az egyik kedvenc témám. Itt ráadásul egy betegesen elvetemült pszichopatát kaptunk, aki válogatott módszerekkel ölte meg áldozatait. Végtelenül brutális volt minden egyes halál, bár amúgy én a régebbi esetekről is olvastam volna még részletesebben...

Egyébként a nyomozás talán néha egy kicsit unalmassá vált, főleg a két nyomozó párbeszéde volt olyankor fárasztó. Meg egy idő után maga a főszereplő is, az állandó önsajnálatával. De egyébként nem volt probléma a történettel, izgalmas és érdekes volt, nagyon gyorsan lehetett vele haladni. A második szálat, ami nem a sorozatgyilkossággal, de egy másfajta bűncselekménnyel foglalkozott, nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, lesz valamiféle kapcsolódási pont, végül azonban egy fejezetnyi időt szentelt rá az író és ezzel annyiban is maradt... Kicsit ki lehetett volna fejteni bővebben szerintem, mert így olyan volt, mintha véletlenül került volna bele a történetbe...

A végkifejlet nyilván valamilyen szinten úgy alakult, ahogyan az várható volt (a tettes elfogása), viszont tartogatott meglepetéseket. Az elkövető személyét szerintem volt olyan pillanat, amikor meg lehetett volna tippelni, de egyáltalán nem állítanám, hogy biztosan tudtam volna ki lesz az. Végül a személy nem is okozott különösebb meglepetést, az indíték viszont annál inkább. Ott azért kicsit leesett az állam, hogy valaki tényleg ennyire összeszedetten, megfontoltan és eltervezetten képes legyen gyilkolni...

Összességében szerintem egy nagyon jó könyv volt, nem is kevés brutalitással, így az érzékenyebb lelkűeknek nem kifejezetten ajánlanám. De bárki, aki képes elviselni a kínzások részletes(ebb) leírását, annak javaslom elolvasásra, szerintem nagyon könnyen lehet vele haladni.