John Hart: A múlt fogságában

Nos, az egyszer biztos, hogy ebben a könyvben zajlottak az események, bár amennyire emlékszem az írótól korábban olvasott kötetekre, ez nem olyan meglepő. Tulajdonképpen ilyesmire számítottam, bár meg kell mondjam, hogy a fülszöveg nem volt teljesen egyértelmű. De annyi biztos, hogy annál jóval többet kaptunk, mint amennyit ott sejtettek a történetből…

Bár normális tempóban haladtam a könyvel, tehát bizonyos szinten érdekes volt, utólag belegondolva nem minden része tetszett. Legfőképpen azért, mert a végére irtó kusza lett az egész. Gyakorlatilag már minden összefüggött mindennel, mindenki kapcsolatban volt mindenkivel. Majdnem az összes szereplőről kiderült még valami extra, ami egy újabb csavart, újabb kapcsolódási pontot jelentett a történetben. Bár lehetett őket követni, egy kicsit kevesebb is bőven elég lett volna… Ráadásul szerintem nem lett minden megfelelően kidolgozva… Számomra maradtak a végén olyan kérdések vagy cselekményszálak, amiket jobban ki lehetett volna fejteni, nemcsak néhány mondattal elintézni. Főleg így, hogy ennyi különböző dolog derült még ki a könyv végén is…

A szereplők majdnem mindegyike különleges volt valamiért (nem feltétlenül pozitív értelemben, sőt…), és szerintem senkit sem lehetett igazán megkedvelni. Talán a főszereplő racionalitása volt az, ami tetszett, másokkal nem igazán tudtam mit kezdeni. Vagyis de, csak semmi jót, mert ennyi lelkileg elcseszett emberrel már régen találkoztam egy könyvön belül… Egyszerűen megdöbbentő volt néhány embert gonoszsága, érzéketlensége és kegyetlensége. És a legdurvább arcok nem is a maffia emberei közül kerültek ki…

Miután az egész könyvön keresztül történtek váratlan fordulatok, így már nem igazán tudtam, hogy mire számítsak a végén. Végül aztán nem volt semmi extra a lezárásban sem, bár én egy kicsit több információt vártam volna a szereplők későbbi sorsáról.

Összességében nem volt rossz könyv, egyszer megéri elolvasni, mert a maga műfajában érdekes és olvasmányos is. Vannak benne ugyan durva részek, de messze nem ez áll a középpontjában.

Helene Tursten: Torzó

Nos, őszintén megmondom, nagyon félve kezdtem neki ennek a könyvnek, ugyanis az előző rész elolvasása után még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom-e venni a továbbiakat. Viszont mivel az első rész tetszett, csak a másodikat ítéltem végtelenül unalmasnak, így mégis belevágtam a harmadikba. És kellemesen csalódtam benne... (Remélem azért nem felváltva tetszenek a könyvek, és a negyedik ismét kedvemre való lesz).

Bár az előzmények tekintetében tartottam tőle, hogy ez is unalmas lesz, szerencsére egyáltalán nem volt az. Izgalmas volt a történet, nem igazán voltak benne üres járatok (vagy legalábbis nem sok), mindig zajlottak az események. Néha azért akadtak benne olyan jelenetek, amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni. Például a főszereplőnő családjával kapcsolatos részek, amelyek valamilyen szinten indokoltak, hiszen a magánéletét is bele kell venni egy kicsit a könyvbe, viszont a férje hivatását tekintve sem tudtam mit kezdeni a rengeteg ételleírással. Szerintem nagyon felesleges volt minden egyes alkalommal részletesen leírni a bonyolultabbnál bonyolultabb ételeket (bár nem vagyok egy nagy ínyenc, lehet ezért is zavartak). Ezen kívül volt még pár olyan részlet, amik vagy felesleges ismétlésnek bizonyultak, vagy egyszerűen csak tökéletes feleslegesek voltak a történet szempontjából. Ezen kívül sajnos logikai pontatlanságok is voltak benne: volt, hogy évszámokat írtak el (amit még valahogy az ember helyre tudott tenni magában), bizonyos esetekben azonban a leírtaknak nem volt értelme, nem tértek ki rá, hogy az mitől volt úgy, és ez számomra elég idgesítő volt.

A szereplők igazából teljesen semlegesek, jellegtelenek voltak, kivéve azokat, akiknek a viselkedése egyenesen irritáló volt, bár ezekből nem sok akadt. Azt mondjuk nem igazán értettem, hogy miért akartak ennyi embert beállítani lehetséges tettesként, amikor aztán kiderült, hogy egészen biztosan nem közülük kerül ki a gyilkos... Skandináv könyv ellenére szerintem a nevek sem voltak vészesek, bár a kinézetük gyakorlatilag soha nem ugrott be, legalább a foglalkozás vagy a történetben betöltött szerep igen.

A befejezés egyben pozitív és negatív is volt. Szerencsére a végére sem laposodott el, még akkor is izgalmas maradt a nyomozás, de sajnos ehhez képest meglehetősen pocsék lezárást kaptunk. Tulajdonképpen maga a végkifejlet, a gyilkos kiléte nem volt túlzottan nagy csattanó, de azért még az utolsó oldalakat is lehetett élvezni. Aztán viszont olyan befejezést kaptunk, mintha az író egyszerűen nem akart volna többet írni, csak egyszerűen befejezte és kész. A felesleges, illetve a kicsit unalmasabb részek helyett itt még igazán elfért volna pár oldal...

Összességében szerintem jó könyv volt, izgalmas cselekménnyel. Inkább azoknak javasolnám, akik bírják a brutalitást, hiszen a darabolós részek nem kifejezetten szívderítőek... (Egyébként nekem a borító nem nyerte el a tetszésemet, de nem azért, mert sok lenne, szeretem a durva borítókat, viszont szerintem nem valami igényes a kivitelezés...)

Jack London: A vadon szava

Nos, amikor belekezdtem, nagyjából tisztában voltam vele, miről szól a könyv, de így utólag azt kell mondjam, hogy eléggé lehangoló volt a történet. Mert hát a kutyákat (és úgy általában az állatokat) nagyon szeretem, viszont ebben gyakorlatilag semmi jó nem történt velük. A főszereplő folyamatosan különböző viszontagságokon ment keresztül, a többi megismert kutya pedig sajnos egytől-egyig meghalt. Még szerencse, hogy nem voltak nagyon részletezve, mert legtöbbször így is a sírás kerülgetett.

Amúgy a rövidsége miatt kicsit olyan volt, mintha valami mesét olvasnék; az elnagyolt és az aprólékos részek váltakoztak benne. Bizonyos időközöket részletesen leírtak, míg másokat hatalmas lépéssekkel ugrottak át. Éppen ezért például megtippelni se nagyon tudnám, hogy pontosan mennyi időt ölelt fel az egész történet.

Egyébként a könyvben található fülszöveg (legalábbis az én példányom esetében) sokkal jobb, mint amit az interneten lehet olvasni, ugyanis ott gyakorlatilag az egész cselekményt leírják. Ha nemcsak a könyv befejezése után bukkantam volna rá erre a leírásra, egészen biztos, hogy nagyon mérges lennék, hiszen emiatt igazából egyetlen váratlan fordulat vagy egyáltalán bármilyen érdekes mozzanat se lenne a könyvben.

Összességében hiába van szó egy nagyon népszerű könyvről, nekem mégsem igazán jött be. Egyszer megéri elolvasni, de nem valószínű, hogy többször is megtenném.

Ui: A második történethez (A mexikói) nagyon nem tudok sokat hozzáfűzni, nem is értem, miért kapott helyett ebben a kötetben. Az író személyén kívül az ég világon semmi közös nincs a két történetben. Tulajdonképpen egy novella volt, a maga nemében érdekes, el lehetett olvasni, de akkor is furcsa volt, hogy ezeket így összerakták.

Edmund Power: Az utolsó fejezet

Nos, azt hiszem így a befejezése után az első dolog, ami eszembe jut a könyvvel kapcsolatban, hogy ritkán találkozom ennyire irritáló főszereplővel. Ha mégis, az általában azért szokott idegesíteni, mert folyamatosan nyavalyog vagy annyira antihős, hogy nem igazán lehet megkedvelni. Ebben az esetben viszont egy olyan visszataszító embert kaptunk, akinek gyakorlatilag az egyetlen pozitív (mármint érthető, nem elítélendő) cselekedet az utolsó oldalakon következett be, de tulajdonképpen még az is egy negatív esemény volt… Részemről csak megvetendő és gusztustalan dolgokat csinált, komolyan mondom, hogy más könyvekben a brutális sorozatgyilkosok szimpatikusabbak nála, mert azokról legalább tudjuk, hogy pszichopaták… Ez a férfi azonban végig hihetetlen szinten meg volt győződve róla, hogy ő egy tökéletes emberi lény, aki semmi rosszat nem érdemel az élettől (vagy inkább csak jót). Mindenki másra magasról tett, gusztustalanul bánt még azokkal is, akik szerették (csak tudnám miért és hogyan). Summázva: egy öntelt, arrogáns, narcisztikus seggfej volt… Mindemellett megrögzött hazudozó és undorító házasságtörő (attól nem lesz jobb, hogy a felesége szintén, őt és a kettejük meglehetősen furcsa házasságát ugyanúgy utáltam).

Egyébként a történet nem volt rossz, bár a fülszöveg alapján egy kicsit másra számítottam, csalódást nem okozott. (Bár azért nem volt teljesen pontos sem…) Abszolút nem tekinthető hosszú könyvnek, de így utólag belegondolva eléggé hasonló részek tűntek fel benne bizonyos időközönként. Hiszen gyakorlatilag az egész arról szólt, hogy megpróbálja sajátjaként megjelentetni valaki más történetét, de folyamatosan aggódhat amiatt, hogy valaki esetleg kiderít valamit. És néhány oldalanként tényleg az ismétlődött, hogy halad vele, aztán jön valami gikszer, azt megoldja (érts: összehazudozik mindenfélét), majd kezdődik elölről. Valamennyire hihető, de talán egy kicsit sok volt már belőle a végére.

Ami még engem személy szerint eléggé idegesített a könyvben, azt tulajdonképpen nem is tudom eldönteni, hogy hiba-e egyáltalán vagy direkt alakították így. Ugyanis a történetben többször is elhangzik, hogy a főszereplő feleslegesen nagy szavakat használ, például idegen szavakat olyankor is, amikor ezt semmi nem indokolja, és például ezért is dobják vissza a könyvét, mert nem értené meg egy átlagos olvasó. Na mármost én egyáltalán nem gondolom magamról, hogy minden szót ismernék, sőt… Előfordul olykor, hogy olyan szóval találom szembe magam egy-egy könyvnél, amit nem ismerek (vagy még soha nem is hallottam, vagy csak épp akkor nem ugrik be a jelentése), és ezzel nincs is semmi gond. Viszont azt bizton állíthatom magamról, hogy az olvasottságomnak köszönhetően sok szót ismerek (és tudok megfelelően használni). Ez a könyv azonban tele volt olyan kifejezésekkel, amikről még életemben nem hallottam. És tényleg nem tudom eldönteni, hogy mivel egyes szám első személyben íródott, valóban a főszereplőre akartak ezzel utalni, vagy az író, esetleg a fordító hibája-e. Egyébként bármelyik legyen is, engem mindenképpen idegesített…

A végkifejletre őszintén tippem se nagyon volt, hiszen ez nem egy szokásos krimi volt, ahol úgyis mindenki tudja, hogy végül elkapják a tettest, és mindenki élhet tovább boldogan. Kíváncsian vártam, hogy hogyan alakul, és szerencsére olyan lezárást kaptam, amilyenben végig reménykedtem (bár nekem az epilógus nélkül is jó lett volna…).

Összességében nem volt ez rossz könyv, viszont ennyire gerinctelen, visszataszító emberrel a főszerepben, erősen feladta a leckét, már ami az élvezhetőséget illeti…

Max Allan Collins: CSI - A bűnös város

Nos, ez a rész jobban tetszett, mint az előzőleg olvasott Helyszínelők könyv. Érdekesebb volt a történet, bár ebben az esetben erősen a tévében látható sorozat mellett tenném le a voksomat.

Az eleje talán egy picit nehezen indult, de aztán eléggé felpörögtek az események. Én szerettem felváltva olvasni a két különböző szálat, mindkettőben voltak érdekes részek. Talán a szereplők kidolgozása lehetett volna kicsit részletesebb, bár mivel ebben egyértelműen a tévében látottakra hagyatkozik szerintem mindenki, így talán nem is volt akkora szükség a részletekre… Egyébként két különálló nyomozáshoz képest meglehetősen rövid a könyv, kicsit össze lettek sűrítve benne az események. Viszont valószínűleg ez is arra vezethető vissza, hogy mivel a megfilmesített változatott mindenki ismeri, így ennyivel is megfelelő képet kaphatunk az eseményekről.

A befejezés minden volt számomra, csak meglepő nem. Mindkét szálnál tudtam már a közepe környékén, hogy ki lesz az elkövető, de szerintem az elejtett információk és hangsúlyos megfogalmazások alapján bárki kikövetkeztethette.

Összességében a maga egyszerű módján szórakoztató könyv. Nagyon gyorsan lehet vele haladni, nem egy mélyenszántó gondolatokat és nagy összeesküvéseket tartalmazó mű, de ki lehet vele kapcsolódni.

Patricia Highsmith: Mélyvíz

Nos, az a helyzet, hogy ezzel a könyvvel konkrétan nem tudok mit kezdeni, ezáltal írni se nagyon róla. Egyszerűen fel sem tudom igazán fogni, hogy mi is volt ez. Majdhogynem úgy vágtam bele, hogy semmit nem tudtam a cselekményről, hiszen a fülszöveg nem sokat árult el. Így utólag azt kívánom, bár ennyi se lett volna rajta. Ugyanis totálisan félrevezető a második rész. Nem tudom, hogy aki a fülszöveg utolsó bekezdését írta, az milyen könyvet olvasott, de ebben a skizofrénia leghalványabb jeleit sem tudtam felfedezni. Szeretem az ezzel a témával foglalkozó könyveket, így itt is azt vártam, hogy majd ebbe az irányba halad a könyv. Ehelyett talán kétszer megemlítették a skizofréniát, mint jelenséget, és kész. Így ezzel már hatalmas csalódást okozott a könyv.

Mivel egy nem túl régi kiadású könyvről van szó, elég furcsa volt, hogy valójában évtizedekkel korábban játszódik. Valószínűleg részben ennek köszönhető, hogy nem tudtam teljesen mit kezdeni a cselekménnyel. Valójában nem igazán lett elhelyezve a történet az időben (térben is csak nagyjából), így semmi egyértelmű utalás nem volt arra, hogy egy teljesen más korban játszódik. Hiszen fél évszázad alatt rengeteg változás ment végbe a világban, és ami akkor még furcsa volt, manapság egyáltalán nem biztos, hogy az, illetve fordítva. Szerintem, ha több utalás lett volna a kor sajátosságaira, érthetőbb lett volna a cselekmény is. Ugyanis így számomra sokszor meglehetősen értelmetlennek tűnt egy-egy mozzanat.

A szereplőkkel nem hiszem, hogy sok mindent lehetne kezdeni. Szimpatikusnak egyiket se mondanám, a legtöbbjük a közömbösnél állt meg. Nyilvánvalóan a feleség már inkább a negatív vélemény felé billent, és a férje se állt kifejezetten a pozitív oldalon. Hiszen normális ember az elejétől nem így kezel egy hasonló helyzetet, és akkor a végkifejlet sem ennyire brutális…

A befejezés nekem egyáltalán nem tetszett. Valami nagy fordulatot vártam volna, ehelyett egy aprócska, talán valamennyire kiszámítható mozzanat került még a végére. Ráadásul a főszereplő viselkedése és egyénisége alapján én nem ilyen lezárást vártam volna. Ezen kívül több kérdésre sem sikerült választ kapnom…

Összességében nem tudnám se rossz, se jó könyvnek mondani. Furcsának annál inkább… Egyszer el lehet olvasni, főleg mert gyorsan lehet vele haladni, de sokat nem tesz hozzá az ember életéhez.

Michael C. Eberhardt: Veszélyes megbízatás

Nos, a felénél még nem gondoltam volna, hogy végül ezt fogom írni, de ez a könyv nem is volt olyan rossz. Időnként a kezembe akad egy-egy olyan történet, amibe ha belekezdek, szinte azonnal felmerül bennem a kérdés: mégis miért akartam én ezt elolvasni? Hiszen ebben az esetben a fülszöveg alapján a cselekmény nem tartogatott meglepetést. És mégis csodálkozom rajta, hogy untat a sok jogi duma. A könyv közepéig eléggé szenvedtem, egyáltalán nem tudott lekötni, és csak a lényeges részeket próbáltam megjegyezni. Aztán valahogy mégis beindult, és már vártam a végkifejletet…

Tulajdonképpen eléggé összetett volt a történet, hiszen több cselekményszál is volt, amikről a végén kiderült, hogy mind összefüggnek. Nem merném kijelenteni, hogy minden egyes részt tökéletesen megértettem, mert például a tőzsdéhez vajmi kevés közöm volt eddig, így csak a lényeget igyekeztem kihámozni belőle. De ez legalább sikerült is, nem kellett hosszasan gondolkodnom azon, hogy a száraz pénzügyi dolgok mit jelenthetnek. A többi résszel sem kellett nagyon küzdeni, lehetett vele haladni.

Szerencsére több fordulatot is tartogatott a könyv, amiknek nagyon örültem, mert egy alapjában véve száraz, büntetőjogi témájú könyvet sikerült valamennyire feldobni, érdekessé tenni. Szó szerint még a legutolsó oldalakon is jött néhány abszolút nem várt esemény, amiktől egyértelműen csak jobb lett az egész.

Összességében az eleje talán egy kicsit lassabban indult, nem volt annyira izgalmas, viszont a második résztől már zajlottak az események, és én alig vártam, hogy minden a helyére kerüljön. Ez mondjuk sajnos nem sikerült teljesen, mert számomra utána is maradtak megválaszolatlan kérdések.

John Sandford: Hideg vér

Nos, erősen hullámvölgyben vagyok az író könyveivel kapcsolatban, mert szinte nincs egymás után kettő, amiről nagyjából azonos lenne a véleményem. Ha az egyik tetszik, akkor a következő valószínűleg nem fog... Ebben az esetben sajnos a "nemtetszik" volt a soros.

Tulajdonképpen nem is tudnám megmondani, hogy pontosan miért nem nyerte el a tetszésemet, egyszerűen csak nem tudott kellőképpen megfogni. Eleve furcsa volt úgy nekikezdeni, hogy fogalmam sem volt, miről fog szólni, hiszen semmiféle fülszöveg nem volt hozzá sehol. Ennek ellnére persze simán lehetett volna egy nagyon jó könyv, de sajnos nem volt az... Pedig maga a történet nem volt rossz, fel lehetett rá építeni a cselekményt, mégsem sikerült elég izgalmasra. Valahogy úgy tűnt, mintha csak ismétlődnének benne az egyes részek: ugyanazokat a szálakat követték, ugyanarról szólt a nyomozás, csak némi eltérés akadt itt-ott. Aztán valahogy elkezdett körvonalazódni a vége, de aztán az is hosszan el lett nyújtva, hogy aztán végül egy értelmetlen lezárást kapjunk...

Ezen kívül rengeteg szereplő volt benne, akiknek a legtöbbje csak mellékszereplőként funkcionált, de annyi információt egyikükről sem kaptunk, hogy kellően meg lehessen őket különböztetni, úgyhogy néha bajban voltam, hogy tulajdonképpen akkor most kiről is van szó, kicsoda ő a történetben, mit kell róla tudni...

A befejezés némiképp kiszámítható volt, viszont több kérdést is nyitva hagyott. A szinte egyhelyben toporgó nyomozás után következett egy hosszú végkifejlet, majd egy több kérdést is nyitva hagyó lezárás...

Összességében szerintem nem volt se izgalmas, se érdekes. Lehetett vele ugyan haladni, de inkább csak arra koncentráltam, hogy a végére érjek. Kihagyható mű, sokkal jobb kötetei is vannak az írónak.

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

Nos, az az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy állok ezzel a könyvvel... Azt semmiképpen nem tudnám róla állítani, hogy tetszett volna, viszont kimondottan rossznak se mondanám. Egyszerűen inkább csak kevés volt számomra. Az biztos, hogy nem a megszokott módon kaptunk a történelmi részből, kicsit olyan volt, mintha nem is lenne annyira lényeges, hogy több mint száz évvel korábban járunk. Ennek ellenére mégsem lehetett elvonatkoztatni a történelmi jellegtől, hiszen néhány szokás manapság már elképzelhetetlen volna...

Tulajdonképpen a fülszöveg alapján nehéz lenne megmondani, hogy mire számít az ember, de valójában az ott leírtakat maradéktalanul megkapja a könyvben. Ennek ellenére nekem mégis csalódást okozott. Valószínűleg azért, mert én ennél pörgősebb cselekményre számítottam. Ehelyett kaptam egy párocskát, akik a könyv végéig szenvedtek egymással. Bár elég hamar összejöttek, mégis mindig találtak valami okot a szenvedésre. A folyamatos nyavalygást nőknél sem szeretem, férfiak esetében viszont főleg nem tudok vele mit kezdeni. És úgy tűnt, itt ő többet szenved, bár nem a szó klasszikus értelmében. Túl sokszor tértek vissza ugyanoda, és ugyanazokat a vélt és/vagy valós problémákat próbálták megoldani (általában sikertelenül).

A szereplőkkel nem hiszem, hogy bárki tudna azonosulni. Talán a női főszereplő az egyetlen, aki valamelyest normálisan gondolkodott és viselkedett. A férfi főszereplővel viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Gyakorlatilag állandóan megpróbálta elmarni maga mellől azt, akit mindennél jobban maga mellett akart tudni... És végig ez ment. Valahogy a való életben elképzelni nem tudok olyan férfit, aki ennyit gyötrődne egy nő miatt...

A nyomozás része is elég furcsa volt számomra, egy darabig csak említésszerűen jelent meg itt-ott, aztán meg a kellős közepén találtuk magunkat, és zajlottak az események (azért csak mérsékelten). Ez elején még úgy tűnt, hogy nem lesz belőle fontos momentum, végül pedig valahogy ez került mindennek a középpontjába. Ráadásul bár érthető lett a végére, mégis kicsit kusza volt a befejezés.

A végkifejlet nem hiszem, hogy bárkinek is tartogatott meglepetéseket, szerintem már a fülszövegnél borítékolható volt minden.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de valahogy számomra nem volt egy nagy durranás.

Greg Iles: Halálos rettegés

Nos, ez a könyv valami hihetetlenül unalmas volt… Már több könyvet is olvastam az írótól, amik egytől egyig elnyerték a tetszésemet, éppen ezért vágtam bele mindig egy újabba. Nagy szerencse, hogy nem ezt a könyvet olvastam tőle először, mert akkor szinte biztos, hogy több nem is lett volna…

Tulajdonképpen magával a történettel nem lett volna gond, még érdekes is lehetett volna, ha körülbelül kettőszáz oldalt spórol az író… Ugyanis mire nagy kínszenvedések árán a végére értem, meg sem tudtam volna mondani, mik történtek az elején. A téma eleinte még érdekesnek bizonyult, ám ez sem segített sokat, mivel a könyv felétől gyakorlatilag minden ismétlés volt. Úgy éreztem, hogy semmi igazán nagy fordulat nem történt benne, ha mégis volt valami váratlan esemény, az is teljesen semlegesen érintett, mert utána megint ugyanolyan részeket olvashattunk, amiket korábban. Ami az elején még izgalmas volt a számítógépek világával kapcsolatban, az hamar száraz és végtelenül unalmas ismétléssé vált. Nekem úgy tűnt, a szereplők is folyton csak ugyanazt csinálták: az egyik folyamatosan bajt kever, a másik állandóan a szenved, a következő meg folyton borong… Egyszerűen egy idő után már tényleg semmi sem segített a történeten.

Ha már a szereplőknél tartunk egyébként, hát szerintem egyiket sem lehetett megkedvelni. Én főleg a főszereplővel nem szimpatizáltam, mert szerintem egy iszonyúan jellemtelen, gyenge alak, aki egyáltalán nem érdemli meg azt a jó életet, ami jutott neki. Egyik-másik megmozdulása már olyan szinten irritált, hogy legszívesebben falhoz vágtam volna a könyvet (ha már az unalmassága és a hosszúsága miatt nem).

A végkifejletnél nem is számítottam arra, hogy bármiféle fordulat bekövetkezik a történetben, egyszerűen annyira unalmas volt már az egész… És ebben az egyben nem is csalódtam, mert számomra ez egy meglehetősen gyenge befejezés volt. Ráadásul az teljes lezáráshoz vezető események még jól el lettek nyújtva, ezzel szemben aztán a könyvnek nagyon hirtelen lett vége. Szerintem egy-két lezáró mondat még elkélt volna…

Összességében szerintem borzalmas könyv volt. Sokkal kevésbé lett volna az, ha mondjuk kétszáz oldalt lefaragunk belőle. Így viszont egy idő után folyton önmagát ismétlő, élvezhetetlen történetet kaptunk.

Jeffrey Archer: Váratlan fordulat

Nos, a novelláskötetek nem igazán tudnak csalódást okozni, ráadásul az írótól már olvastam egy ilyet. Ez kicsit kevésbé tetszett, mint a másik, de azért itt is akadt pár meglepő történet. Az egyszerűség kedvéért csoportosítom az egyes novellákat.

A kedvenceim egyértelműen azok voltak, amiknek a végén szó szerint leesett az állam, és kellett pár pillanat, hogy az új információk fényében még egyszer átgondoljam az eseményeket. Sajnos ebbe a csoportba csak két történetet tudok sorolni: A tökéletes gyilkosság, illetve az Egyszerűen jó barátok címet viselő novellákat.

Aztán ott voltak azok, amelyek egy-egy mozzanat miatt tetszettek ugyan, de azért nem szóltak akkorát. Ilyen volt például A zsebek ura, amely nekem kicsit kiszámítható volt, ennek ellenére tetszett a megoldás. Ezen kívül ide tartozott még A zsákmány, amiben szintén a turpisságot díjaztam. És ebbe a csoportba tartozik A véletlen műve is, ami részben furfangos, az utolsó bekezdés miatt viszont meglepő is volt.

A következő csoportot azok a történetek alkotják, amelyek nem voltak ugyan rosszak, de nem is igazán nyerték el a tetszésemet. Ide tartozik a Sakk-matt, ahol igazából csak a fogadás összege volt furcsa számomra, mert igen kevésnek tartottam. Illetve a Christina Rosenthal  című novella sem volt teljes számomra. Az Á la carte története pedig igazából semmilyen volt. Ezen kívül A kiskapu történetében bekövetkező csavar sem volt rossz, viszont nem teljesen értettem meg az okát.

És bizony sajnos ott voltak azok a novellák, amikkel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Unalmasak és érdektelenek voltak, némelyiknél egyáltalán nem is értettem, hogy mit akartak mondani pontosan ezzel a történettel. Ezt a csoportot A hamisítvány, a Kecskebéka ezredes, és a Betyárbecsület alkotja.

Összességében nem mondanám rossz kötetnek, nyilván minden hasonlónál vannak jó és kevésbé jó történetek. Nagyon olvasmányos, egyes helyeken érdekes. Könnyed kikapcsolódásnak abszolút megfelel.