John Sandford: Biztos zsákmány

Nos, az írótól eddig olvasott könyvek közül ez áll nálam a második helyen. Ugyan most kihagytam jó néhány részt a sorozatból, mégsem volt hiányérzetem, sokkal elkülöníthetőbb volt, mint az első részek. Szinte különálló kötetként is megállná a helyét, főleg mert a főszereplő itt valahogy sokkal visszafogottabb, mint a korábbi könyvekben.

A fülszöveg meglehetősen csalóka, mert számomra úgy tűnt, hogy nem a bérgyilkosnő áll a történet középpontjában, sokkal inkább az ügyvédnő. Bár talán a bérgyilkos életéről több mindent megtudtunk, az ügyvéd viselkedése sokkal érdekesebb volt. Mivel egyáltalán nem számítottam ilyesmire a könyvben, határozottan pozitív csalódásként éltem meg egy ennyire beteg lélek megjelenését... Éppen ezért a könyv elejét sokkal jobban élveztem, utána számomra kicsit unalmassá vált. A rendőri nyomozással kapcsolatos részek például kifejezetten idegesítettek, néhol még a fonalat is elveszettem kicsit. Egyértelműen sokkal érdekesebbek voltak azok a fejezetek, amelyekben a gyilkosok jutottak szerephez.

A végkifejlet szerintem nem tartogatott nagy meglepetéseket, viszont az pozitívum volt, hogy még nem sokkal a vége előtt is történt néhány nem várt fordulat.

Összességében számomra ez az író egyik legjobb könyve, elég beteg tettesekkel van benne dolgunk, ezért aki szereti a brutalitást, szerintem élvezni fogja.

Robert Goddard: Leszálló nap

Nos, ez a könyv rettentő unalmas volt... És ezáltal igen nagy csalódás is, hiszen az író előző könyvét nagyon szerettem... Bár mindkettőben rengeteg fejlemény és fordulat volt a végéig, a másiknál valahogy sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt az egész történet. Ennek az olvasása közben viszont nagyon szenvedtem. Főleg az elején adódtak nehézségeim, mivel úgy éreztem, hogy az első száz oldalt se fogom soha elolvasni. Később talán egy picit jobban beindult a cselekmény, bár valószínűleg inkább az akarat hajtott előre, hogy még ebben az életben a végére érjek...

Maga a történet akár izgalmas is lehetett volna, de pörgős cselekmény helyett egy rettenetesen vontatott krimit kaptunk, ami lehet, hogy egyeseknek bejön, nekem azonban nagyon kevés volt. A nyomozást egyáltalán nem találtam érdekesnek, csak szenvedtem vele. Bántóan sok információ állt rendelkezésre, amiknek a nagyrészét egyszerűen meg sem próbáltam feldolgozni. Rengeteg név, település és esemény váltotta egymást, néha-néha visszautalva valamelyikre. Hol egy történelmi vonatkozás szerepelt, hol megemlítettek valami teljesen oda nem illő és használhatatlan dolgot... Ezek után tényleg totálisan feladtam, hogy rendesen követni tudjam az eseményeket...

Ráadásul a szereplők sem voltak szimpatikusak. A nyomozás során előkerült szereplők mind meglehetősen részletesen kerültek bemutatásra, így szerintem nincs ember a földön, aki mindegyiküket rendesen meg tudta volna jegyezni. Viszont ezáltal sem sikerült szimpatikus embert találni közöttük, ha éppen nem sötét titka volt valamelyiküknek, akkor sem lehetett volna normálisnak nevezni... Főszereplőnek pedig (ismét, ahogy az mostanában annyira divatos) egy züllött alakot kaptunk, aki valószínűleg a legkisebb szimpátiát sem volt képes kiváltani bárkiből is.

A végkifejlet a könyv többi részéhez képest bonyolult és hosszadalmas volt. Az utolsó részekig derültek ki titkok, amiket egyébként díjazni szoktam, itt viszont már csak arra tudtam koncentrálni, hogy végre befejezhessem... Tulajdonképpen az egyértelmű, hogy fordulatos volt a cselekménye, és tartogatott nem várt csavarokat, mégsem tudott lekötni.

Összességében én csak olyanoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik szeretik a hosszadalmas nyomozással tarkított, nem túl pörgős krimiket, mert  amúgy szenvedős és unalmas.

Kate Bennett: Megkarcolt élet

Nos, ez a könyv most tényleg tetszett. És biztosra mondhatom, hogy magyar írótól ez lett a kedvenc könyvem. Bevallom, hogy alapjában véve úgy gondoltam, hogy biztosan tetszeni fog, viszont az elmúlt egy-két évben annyi könyvet olvastam, amiben a főszereplőnő állandóan szenved, hogy végül kicsit féltem hozzákezdeni. Nyilván valamennyire itt is hangsúlyos volt a múltban és a jelenben elszenvedett fizikai és lelki terror, de szerencsére nem vitték túlzásba, és élvezhető volt a könyv.

A cselekmény nagyon jól felépített és kidolgozott volt, végig lehetett követni benne az eseményeket. Mondjuk a mellékszereplőkről nem igazán derültek ki információk, én ezt kicsit hiányoltam. Ahogyan az a múltbeli részleteket is. Csak az elején volt néhány visszatekintés a nő korábbi életére, aztán már csak a jelenben játszódott. Szerintem kicsit többet is lehetett volna erről írni, ahelyett, hogy a mostani kínlódásokat olvassuk... Én személy szerint a tettes szemszögéből vett fejezeteket jobban szerettem, mert az elég beteg volt (és tudjuk, hogy nekem az tetszik igazán). Igazából a szerelmi szál nem is nagyon tetszett, kicsit túlzásnak éreztem.

A végkifejlet szerintem nem tartogatott meglepetéseket. Bár az elején még több tippem is volt a második tettes személyére, nagyon hamar tudtam, hogy valójában ki lesz az, szerintem egyetlen krimirajogónak sem okozott problémát. Mivel nem volt túlságosan hosszú könyv, így végül is a befejezés sem volt rövid a többi részhez képest, valamiért mégis hiányérzetem volt. Vagy csak az lepett meg, hogy egy majdnem lezárás után további fejezetek következtek, egyfajta második befejezésként. Nyitott kérdés tulajdonképpen nem maradt utána, de szerintem egy kicsit jobban ki lehetett volna dolgozni.

Összességében egy nagyon jó, bár elég beteg könyv, akik szeretik a pszichothrillereket, azoknak kötelező.

John Connolly: Arctalan démonok

Nos, az a helyzet, hogy fogalmam sincs miről is olvastam valójában. És azt sem tudom pontosan eldönteni, hogy a könyv volt rossz vagy csak én nem voltam a megfelelő hangulatban hozzá. Tény, hogy egyéb elfoglaltságok miatt lassabban haladtam vele, viszont ha egy érdekes könyv kerül a kezembe, akkor egészen biztos szakítok rá időt, bármi is legyen. Itt viszont a szándék sem volt meg, hogy újra elővegyem és tovább olvassam…

Pedig a fülszöveg és az első körülbelül húsz oldal alapján egyértelműen úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon is nekem való könyv lesz. És ha csak a sorozatgyilkossággal foglalkozott volna, akkor valószínűleg tényleg így lett volna. Viszont már az elején annyira zavaros volt a történet, hogy a brutális gyilkosságokat sem tudtam igazán élvezni, és ez engem zavart a legjobban. Rögtön a könyv elején kaptunk egy (akkor még csak feltételezhető) sorozatgyilkost, és azt hittem, hogy további áldozatok után majd elkezdenek utána nyomozni, és ennyi lesz a cselekmény. Ehelyett azonban számomra már az elején teljesen el lett rontva az egész a maffiakapcsolatok bevonásával. Még most sem igazán tiszta, hogy miért kellett ezt a cselekményszálat belevonni a történetbe, mert így utólag visszagondolva nem sokat tett hozzá a végkifejlethez. Vagy az is lehet, hogy csak én nem vettem észre, annyira arra koncentráltam, hogy egyszer végre a végére érjek a könyvnek…

Az egészen biztosan kijelenthető a könyvvel kapcsolatban, hogy ebben halt és sérült meg a legtöbb említésre került szereplő… Ez tulajdonképpen számomra még pozitívum is lehetne, hiszen szeretem a váratlan, kiszámíthatatlan fordulatokat, valahogy azonban mégsem tetszettek. Valószínűleg azért, mert a maffiával kapcsolatos halálok csak úgy megtörténtek egymás után, nem lett kifejtve velük kapcsolatban semmi, csak gyilkolták egymást halomra, mint valami olcsó akciófilmben… És ezek miatt már a sorozatgyilkos tevékenykedését sem tudtam értékelni.

Ezen kívül szerintem rengeteg iszonyúan felesleges rész volt a könyvben. Egy-egy fejezet kezdetén (vagy éppen a közepén) oldalakon keresztül olvashattunk egy régi sztorit, aminek az égvilágon semmi köze nem volt semmihez sem a történet szempontjából, hogy aztán az utolsó két mondattal „hozzákapcsolódjon” a cselekményhez. Valójában azonban szinte semmit sem számított, csak tölteléknek volt jó.  Mindemellett a legtöbb leírásnál, nagymonológnál és néhány párbeszédnél gyakorlatilag kikapcsoltam, és csak a lényeget próbáltam összefoglalni magamnak, hogy minél hamarabb továbbhaladhassak, és befejezhessem a könyvet…

Összességében tehát a könyv befejezése után közvetlenül elmondhatom, hogy nem tudnám megmondani, mit olvastam. Címszavakat talán fel tudnék sorolni, de például arról, hogy milyen sorrendben és miért haltak meg emberek, halvány lila gőzöm sincs… Én tehát nem ajánlanám senkinek a könyvet, mert szerintem túl sok minden lett kevesebb mint négyszáz oldalon összehordva, de aki szereti a valóban brutális könyveket, azoknak talán megér egy próbát…

Barbara Parker: A félelem csapdájában

Nos, ha nem lenne már a meg még két könyv az írónőtől, nem vagyok benne biztos, hogy olvasnék még tőle. Valamiért az első kötet után úgy éreztem, hogy megpróbálkozom a többivel is, de lehet, hogy nem kellett volna... Tulajdonképpen nem volt ez rossz könyv, de nekem mégsem igazán nyerte el a tetszésemet.

Maga a történet tényleg jó volt, a zaklatással kapcsolatos cselekményszál érdekes és izgalmas volt. Viszont a többivel már nem voltam ennyire kibékülve... Legtöbbször untatott a könyv, vagy pedig a fejemet kapkodtam, hogy most akkor megint merre folytatódik a cselekmény, kiről is van szó, mi történt korábban, stb... Leginkább a főszereplőnő idegesített, aki rengeteg negatívumot halmozott fel magával kapcsolatban a történet során, legalábbis számomra. tt volt például a vőlegényével és a volt férjével való (más-más értelemben vett) sajátos kapcsolata, a naivitása, a szerencsétlenkedése anyaként és ügyvédként egyaránt. Persze nehéz helyzetben volt, hiszen a lányát fenyegették, de néhány meggondolatlan cselekedetét még erre sem lehetett ráfogni... A többi szereplőt sem igazán kedveltem, a volt férj pofátlansága elképesztő volt, a vőlegény birtoklási mániája pedig szinte már nevetséges.

Ez elején egyébként kifejezetten unalmasnak találtam a könyvet, a második felétől szerencsére kicsit beindult. Engem mondjuk zavart, hogy néhány rész nem volt kellően kidolgozva és csak oldalakkal később derült ki, hogy bizonyos utalásoknak mi volt a szerepe.

A végkifejlet számomra nem igazán tartogatott meglepetést, szerintem viszonylag hamar rá lehetett jönni, ki a tettes, bár az indítékra csak a végén derült fény.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, nem az a végig pörgős típusú történet, de egyszer el lehet olvasni.

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Nos... igen nehéz szavakat találni a könyv jellemzésére... Valószínűleg csak az olvasása közben kialakult érzelmek, illetve sokkal inkább indulatok tudnák hitelesen megmutatni, hogy mit gondoltam róla, de azért teszek egy próbát arra, hogy írott formába öntsem...

Legelőször is egy egyszerű, ámde mégis megválaszolatlan kérdés merült fel bennem miután befejeztem: "Ez mégis mi a jó büdös franc volt???" Jó néhány könyvön túl vagyok már, és az utóbbi években szép számmal olvastam olyat, amiben egy elvetemült sorozatgyilkos szedte áldozatait, tényleg brutális és kegyetlen módon. Ezekkel általában semmi problémám nem szokott lenni, sőt kifejezetten a velük kapcsolatos részeket kedvelem. Ennek következtében tisztában vagyok vele, hogy nem egészséges a lelki világom. Így még engem is meglep, hogy amikor a mostanihoz hasonló könyvet olvasok, mennyire ki tudok akadni az emberek lelki nyomorúságától. Merthogy tulajdonképpen ez történik. Egyszerűen fel nem tudok fogni, hogy egyes emberek hogyan képesek ennyire elhagyni magukat, még ha valami tragédia áll is mindezek hátterében. Nyilván mindennek meg van az oka, és magától senki nem lesz pszichopata vagy lelkileg sérült, mégis nehezemre esik az ilyenekkel azonosulni (konkrétan lehetetlen). Ebben a kötetben pedig gyakorlatilag mindenki erősen sérült volt lelkileg, méghozzá hihetetlenül magas szinten... Még külön-külön is nehéz lett volna feldolgozni az eseteket és a szereplők viselkedését, de így ömlesztve szinte kivitelezhetetlennek tűnt. Ráadásul amelyik szereplő véletlenül nem volt egy totális idegroncs, az sem volt szimpatikus, sőt... A legtöbb esetben még a mellékszereplők viselkedése is visszataszító volt. Akié pedig nem, az egészen biztosan csak egy-egy oldalnyi szerepet kapott, és többet nem találkoztunk vele.

A történetre tulajdonképpen nem is tudok külön kitérni, annyira a szereplők hatása alatt állok még mindig. Nyilván, ha már volt benne nyomozás, érdekelt, hogy végül ki lesz a tettes, de a végkifejlet is csak akkor lett volna meglepő, ha másként alakul... Szinte az egész borítékolható volt. Amúgy pedig bár egy viszonylag rövid könyvről van szó, eléggé hosszúnak tűnt, mire sikerült a végére érnem. Ebben nagy szerepet játszott, hogy mennyire visszataszítóak voltak a szereplők, illetve, hogy számtalan oldalon keresztül csak az ő szenvedéseiket és gusztustalan viselkedésüket olvashattam. Ehhez képest a vége nagyon gyorsan, már-már felsorolás-szinten lett lezárva, és ez sem igazán nyerte el a tetszésemet... Ráadásul egyes részek egyáltalán nem lettek kidolgozva, épp hogy érintésszerűen lettek felhozva, aztán csak úgy lógtak a levegőben. Vagy egyáltalán nem tettek hozzá a történethez. Ilyen volt például, hogy a főszereplőnek az összes volt iskolatársáról és azok családtagjairól eszébe jutott valamilyen kis anekdota -ami sokat nem tett hozzá a történethez, inkább csak folyamatosan gyűltek az újabb nevek-, míg az ő pontos életkorára a könyv végéig nem derült fény...

Összességében ezt a könyvet leginkább azoknak ajánlanám, akik odáig vannak a lelki nyomorúságokért. Akik inkább a gyilkolászós regényeket kedvelik, azoknak -hozzám hasonlóan- valószínűleg nem igazán nyeri el a tetszését. Akik pedig viszonylag jóságos lelki világgal vannak megáldva, azok szerintem messze kerüljék, mert egy egészséges embert lelkileg kicsit képes lehet tönkre tenni...

John Sandford: Szemet szemért

Nos, meglehetőségen vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, ami az írótól eddig olvasott kötetetek mindegyikénél elmondható volt gyakorlatilag. Viszont, ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor sajnos azt kell mondjam, hogy ez most nem tetszett annyira...

A történet alapjában véve nem volt rossz, de valahogy mégsem ragadott igazán magával. A fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy több áldozat lesz benne, de tulajdonképpen nem is a mennyiség zavart. Inkább olyan erőltetettnek tűnt az egész. Valójában nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért éreztem így, vagy hogy konkrétan milyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Ennél a könyvnél egyszerűen tényleg csak annyiról volt szó, hogy nem tetszett a történet. Ebben valószínűleg nagy szerepet játszott a két gyilkos személye is, bár az egyikkel nem igazán volt gondom, mondhatni átlagos gyilkos volt. A másik viszont teljesen kikészített. Tényleg rengeteg olyan könyvet olvastam már, amiben elborult elméjű pszcihopata az elkövető, de ki merem jelenteni, hogy az itteni tettes az, amelyiket tényleg nagyon utáltam. Nem a gyilkosságok miatt, hiszen egy ilyen kriminél mi mást várhatna az ember, viszont a folyamatos begyógyszerezettségétől egyszerűen a falra másztam. Konkrétan utáltam olvasni ezeket a részeket, mert fel sem bírtam fogni, hogy valaki hogyan élhet így. Sajnos tényleg nem tudom normálisan szavakba önteni és megfogalmazni az ezekkel kapcsolatos gondolataimat, de legyen elég annyi, hogy borzasztóan idegesített. A többi szereplő se nagyon lopta a szívembe magát. Többnyire gyenge, és ezáltal unszimpatikus embereket ismertünk meg, ami alól a főszereplő sem kivétel. Róla mondjuk a sorozat minden kötetében kiderül, hogy bár remek nyomozó, mégis eléggé negatív kép alakul ki róla mindenkiben a viselkedése miatt. Viszont én ezzel úgy tűnik sosem fogok tudni megbarátkozni...

A végkifejlet részben várható volt, részben azonban okozott némi meglepetést, aminek azért örültem. De igazából nagyon vártam már, hogy vége legyen, a fent említett okok miatt.

Összességében továbbra sem tudom mit mondjak róla. Nyilván nem ez volt a legrosszabb könyv, amit életemben olvastam (még csak a top tízbe se kerülne be), de én mégis kihagyhatónak titulálnám. Persze simán el tudom képzelni, hogy valakinek tetszik, de az biztosan nem én vagyok...

Iny Lorentz: A szajha

Nos, amikor nekikezdtem a könyvnek, egyből az jutott eszembe, hogy ez bizony nem egy maximum három napos olvasás lesz, hiszen hosszú is, illetve a történelmi vonatkozás miatt nyilván lassaban tudok vele haladni. Hát nem így történt, mert alig négy nap alatt sikerült végeznem vele, annyira olvasmányosan lett megírva.

Gyakorlatilag egyáltalán nem éreztem, hogy egy hatszáz évvel ezelőtt játszódó történetet olvasnék, legalábbis ami a nyelvezetet illeti. Nyilván mai fejjel szinte lehetetlen belegondolni, hogy hogyan élhettek akkoriban az emberek, hiszen a mai alapvető és kényelmi cikkek már annyira az életünk részét képezik, hogy teljes káosz lenne nélkülük az élet. Viszont a kor sajátosságait -mint a közlekedési eszközök hiánya, a vallás uralma és befolyása, az életkörülmények- leszámítva tényleg nem éreztem úgy, hogy történelmi regényt olvasnék. Sőt, egy-egy megfogalmazás valóban furcsának tűnt a korszakhoz képest. Tulajdonképpen nem is tudom eldönteni, hogy ez pozitív vagy negatív dolog-e. Egyfelől pozitív, hiszen így nem kellett átrágni magamat a nehézkes nyelvi különbségeken, és a történelmi vonatkozás is pont megfelelő mennyiségben volt jelen. Viszont egy kicsit negatívumnak is tartom, mert ha már egy ennyivel régebben játszódó cselekményről van szó, akkor ennél jobban bele kellene élnem magam.

A történet egyébként jó volt, a fülszöveg itt tökéletes volt. Az egész cselekmény szépen fel volt építve, viszont a kidolgozottsága számomra nem mindig volt megfelelő. Amikor több évet ugrott a cselekmény, azt vártam volna, hogy valamiféle visszatekintést azért még láthatunk, hogy mi történet abban az időben. Erre viszont nem igazán került sor. Néhány szóban utaltak egy-két fontosabb mozzanatra, de amúgy olyan volt, mintha meg sem történt volna. Ezzel szemben pedig jó néhány részlet túlságosan részletesen volt kidolgozva, ami viszont felesleges volt. Ezt a kettőt kicsit jobban ellensúlyba lehetett volna hozni.

A végkifejlet szerintem senki számára nem jelenetett meglepetést, legfeljebb a kivitelezés volt érdekes.

Összességében jó könyvnek mondanám, érdekes történettel, ami rendkívüli módon olvastatja magát.

Lesley Pearse: Árnyak

Nos, sajnos azt kell mondjam, hogy eddig ez a kötet nyerte el legkevésbé a tetszésemet az írónő könyvei közül. Amikor az els művet elolvastam tőle, azonnal az egyik kedvenc szerzőmmé vált, és mindig vártam, hogy újabb és újabb történeteket olvashassak tőle. Eddig nem is volt vele különösebb gond, egyetlen egy volt csak, ami kicsit kevésbé élveztem. Ez viszont számomra messze elmaradt a többitől.

Valamiért én a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy nem a mai időkben fog játszódni, hanem évtizedekkel korábban. Persze igazából nem számított, hogy melyik évet írjuk, de ha őszinte akarok lenni, talán egy kicsit jobban örültem volna egy régebbi kornak... Mindenesetre elfogadtam, hogy nem így lett, és ettől még nem álltam negatívan a könyvhöz. Viszont sajnos a történet nem fogott meg igazán. Általában az általam olvasott könyveknél az a problémám, hogy egy jó történet nincs megfelelően kidolgozva, itt azonban már a történetet sem találtam különösebben érdekesnek, főleg az írónőtől eddig olvasott kötetekhez képest. Megszoktam, hogy mindegyikben folyamatosan zajlanak az események, és a főhősőnő rengeteg viszontagságon megy keresztül (tényleg rengetegen), de ezek általában egy-egy életszakaszára korlátozódnak, vagy a gyerek (-és fiatalkorban) elszenvedett események miatt később sem lesznek felhőtlenül boldogok. Ebben az esetben azonban a főszereplő nő szerencsétlensége kicsit sok volt számomra. Hogy ennyire borzalmas dolgok történjenek vele folyamatosan, miközben még negyed századot sem élt le, egyszerűen hihetetlennek tűnt számomra. Igen, nyilván a való életben is vannak olyanok, akik szerencsések mind a magánéletben, mind a karrierjükben, és vannak azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, de ez így egy könyvben akkor is soknak tűnt. Gyakorlatilag tényleg semmi jó nem történt vele az élete során, ha pedig mégis, hát az biztosan nem tartott sokáig...

Ráadásul nem is nagyon tudtam megkedvelni a szereplőket. Egyértelműen a hányatott sorsú lány állt az egész történet középpontjában, de egy ideig azért úgy tűnt, másoknak is jut majd fontosabb szerep. A végére azonban csak róla szólt minden, a többieket gyakorlatilag egyáltalán nem sikerült megismerni, így megkedvelni sem. A főhősnő pedig számomra inkább volt ellenszenves, mint bármi más... Erőltetettnek tűnt a naivsága, aztán pedig, amikor kiderült, hogy tényleg ennyire nem képes a dolgok mögé látni, már kifejezetten idegesített, és egyáltalán nem csodáltam, hogy ilyen sorsa van. Végül pedig már ő lett a nagy hős... Rendben, előfordulhat ilyen, hogy valaki ilyen szinten megváltozik, főleg, ha ennyi negatív dolog történik vele, de én akkor sem szimpatizáltam vele. Mondjuk, még így is sokkal jobb volt, mint a szülei vagy a házaspár viselkedése... Amikor az ő felfogásukról és hozzáállásukról szóló részeket olvastam, hát hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a döbbenet vagy az undor nagyobb-e, mert mindkettőt igen magas szinten váltották ki belőlem...

A végkifejlet szinte csak úgy jött, aztán el is múlt. Szerintem elég unalmasra sikerült az egész, bár mivel az időm épp engedte, nagyon hamar sikerült a végére érnem, mert olvastatta önmagát. A szerző többi művéhez, a lány számos viszontagságához és a negatív szereplők visszataszító viselkedéséhez képest (ami legalább kiváltott belőlem valami érzelmet) mégsem mondanám egy lebilincselő olvasmánynak.

Összességében rossz könyvnek semmi esetre sem mondanám, de írt már ennél sokkalta jobbakat is az írónő.

Sabine Durrant: A hátam mögött

Nos, ezzel a könyvvel tényleg nagyon megszenvedtem. Csodálkozom, hogy végül is sikerült végigolvasnom, mert eleinte nagy volt a kísértés, hogy abbahagyjam. Próbáltam azzal vigasztalni magamat, hogy csak háromszáz oldalról van szó, viszont rá kellett jönnöm, hogy ez sem segít sokat, mert egy méretre viszonylag nagy könyvről van szó, ami ráadásul rettenetően apró betűkkel van írva... Szóval már csak a saját szabályomra támaszkodhattam, miszerint sosem hagyok félbe könyvet. Így nagy nehezen sikerült végigszenvednem rajta...

A történet a fülszöveg alapján nyilván jónak ígérkezett, és nem is lett volna vele különösebb baj, viszont a kivitelezés borzasztó volt. Az elején kifejezetten "szájbarágósnak" és nagyon erőltetettnek tűnt. Próbáltam a cselekményre koncentrálni, de annyira egyszerűen elvesztem a rengeteg felesleges részletben. Nem értettem, hogy komplett mondatok, bekezdések (néha oldalak) minek kerültek egyáltalán leírásra. A hossú belső monológok tökéletesen értelmetlenek voltak, illetve a főszereplő viselkedését sem igazán tudtam hova tenni (sem az elején, sem a végén). Ráadásul míg a főszereplőnő kifejezetten irritált, addig a többi szereplő pedig csak simán unszimpatikus volt. De komolyan, egyikükkel sem tudtam azonosulni, mindegyikük viselkedése nagyon furcsának tűnt.

A helyesírási hibákat tényleg csak egy mondatban említem meg: volt belőlük szép számmal. Ez szerintem minden normális embert idegesít, nálam ráadásul ez csak erősítette a negatív benyomásomat.

A végkifejlet... nos, az legalább tényleg meglepett. Bár erősen arra koncentráltam, hogy minél hamarabb a könyv végére érhessek, erre nem számítottam, így egy plusz pontot azért tudok neki adni. (Ennél jobban nem akarok belemenni, mert az túlságosan spoiler lenne). Viszont nekem kicsit hirtelen volt a vége. Gyakorlatilag az utolsó húsz(max. harminc) oldalban történt meg minden lényeges elem, addig viszont futottuk a felesleges köröket az értelmetlen oldalakkal...

Összességében el tudom képzelni, hogy valakinek elnyeri a tetszését a könyv, engem valamiért nagyon nem sikerült megfognia...

John J. Nance: A rettegés szigete

Nos, tulajdonképpen nem lepődtem meg különösebben, hogy vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az eddig az írótól olvasott kötetek közül ugyanis volt olyan, ami kifejezetten tetszett, olyan, ami átlagos volt, és sajnos olyan is, amivel rendesen megküzdöttem. Ennél gyakorlatilag mindhárom lehetőség előfordult.

Mivel egyébként régóta rajongok a katasztrófafilmekért, kíváncsi voltam, hogy milyen lehet egy "katasztrófakönyv". A könyv olvasása közben azonban be kellett látnom, hogy ez kifejezetten egy olyan műfaj, ahol a filmek sokkal hatásosabbak. Persze egyértelmű, hogy egy film esetében könnyű a látványra helyezni a hangsúlyt, de szerintem könyv esetében is megoldható lenne, ha az embernek elég fantáziája van. Nem is arról volt szó, hogy nehezemre esett volna elképzelni a jeleneteket (bár néhánynál ez volt a helyzet), sokkal inkább az zavart, hogy én igenis látni akartam magam előtt a katasztrófát, nem pedig elképzelni...

Bár nyilvánvaló volt, hogy igen sok tudományos részre lehet számítani, erre szerintem senki sem lehet felkészülve. Megérteni pedig még kevésbé képes bárki is... Én sose értettem a földrajzhoz, és bár a katasztrófák érdekelnek, az ilyesfajta hátterüket már nem hiszem, hogy el tudnám sajátítani. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy boldogulni fogok vele amennyire kell. Ez végül is sikerült, mert olvastam már ennél szárazabb könyvet is (az írótól), de attól még rettenetesen tömény módon tartalmazott geológiai információkat. Az első harmad gyakorlatilag egyáltalán nem is szólt másról (ha igen, akkor pedig a helikopterekről), és utólag belegondolva, ha kivennénk az összes tudományos részt a könyvből, akkor valószínűleg egy száz oldalas kötetet kapnánk... Értem, hogy egy ennyire speciális témánál kell némi bevezetés a földrajz és a földrengések világába, de talán ekkora mértékben nem lett volna rá szükség, pláne nem a könyv végéig ismételgetve mindent...

A történetnél is másra számítottam. Azt vártam volna, hogy a kezdeti bemelegítés és tudományos felvezetés után majd jön maga a katasztrófa és történik valami izgalmas. De sajnos erre hiába vártam. Az is nagyon sok időbe telt, mire egyáltalán ténylegesen eljutottunk a szigetre, de végül aztán ott sem nagyon pörögtek fel az események. Ha mégis történt valami lényeges, azt sem volt különösebben kiemelve vagy egyáltalán kidolgozva, szinte csak említésszerűen írtak róla, aztán máris haladtunk tovább ennek megfelelően. Én annak ellenére több drámát vártam volna, hogy nem szeretem a sok nyavalygást, ebben az esetben viszont némi szenvedés indokolt lett volna...

Végül pedig gyakorlatilag nem történt semmi. Rendben, egy-két ember megsérült, és volt néhány halálos áldozat is, de ettől a könyvtől egyáltalán nem vártam volna ennyire boldog befejezést. Mert hát, összefoglalva tulajdonképpen pozitív volt a vége... És ez még inkább csalódást okozott. Egyébként pedig a végén szinte már ott tartottam, hogy a geológiai részeket jobban felfogom, mint azt, hogy végül is ki, kinek, miért és hogyan tett keresztbe...

Összességében ezek ellenére sem mondanám rossz könyvnek, mert ha az ember a tudományos részeknél csak a lényeget próbálja feldolgozni, akkor könnyen lehet vele haladni, és valamennyire izgalmasnak mondható.