Tasmina Perry: Titokzatos idegen

Nos, azt kell megállapítsam, hogy engem ez a könyv untatott. Több könyvet is olvastam már az írónőtől, amik meglehetősen tetszettek, és most nem igazán tudom eldönteni, hogy csak az én ízlésem változott meg időközben, vagy ez a kötet tényleg sokkal kevésbé tetszett... Bár rajtam kívül álló okok miatt csak lassan tudtam vele haladni, úgy gondolom, hogy nem(csak) emiatt alakultak ki bennem negatív érzések.

Tulajdonképpen a történettel ezúttal sem volt baj, de megítélésem szerint túlságosan el lett nyújtva. Legalább száz oldalt egészen biztosan lehetett volna rajta spórolni, és még akkor sem lett volna hiányérzete az embernek. Bár bizonyos szinten olvasmányos volt, mégis néha nehezemre esett folytatni, mert olykor úgy éreztem, nem történnek benne igazán változatos dolgok... Persze a csomó utazgatás és az újabb szereplők miatt nem lehetett unalmasnak mondani, de mégis sokszor úgy éreztem, mintha ugyanazt a részt olvasnám újra, legfeljebb más helyszínnel... Ezen kívül az új szereplőkkel sem nagyon lehetett mit kezdeni, mert az öt főbb szereplőn kívül mindegyikük csak az adott fejezet erejéig lett bemutatva, onnantól egy-egy kósza említésen kívül nem kerültek szóba.

Ha pedig már a szereplőknél tartunk, nos, lehet, hogy velem van a baj, de számomra egyikük sem volt szimpatikus... A két férfi leginkább közömbös volt számomra, a nők viszont kimondottan idegesítettek. Az újságíró valószínűleg a szakmája miatt amúgy is unszimpatikus a legtöbb ember számára, de engem a fő-főszereplő lány idegelt ki teljesen. Az egész történet során voltak elkényeztetett, gazdagsághoz szokott libához illő megmozdulásai, ami egyébként sem lett volna túlságosan pozitív dolog, de azzal, hogy mindeközben félezer oldalon keresztül megpróbálta magát egy hétköznapi életet élő lánynak beállítani, akinek semmit sem jelent a pénz és az azzal járó kiváltságok, alaposan kiverte a biztosítékot...

A végkifejlet egyszerűen nevetséges volt, nem is tudok rá jobb szót... Ennyi nyomozás, kutakodás, utazás, veszély és még ki tudja mi után kaptunk egy körülbelül húszoldalas lezárást. Már amennyiben ezt annak lehet nevezni. Oké, a fontos események a helyükre kerültek, és jó néhány dolog már sokkal hamarabb kiderült, de ez a befejezés akkor is röhejes volt.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, de határozottan elbírt volna kevesebb oldalt is... A maga nemében izgalmas, de azért nem egy kimondottan pörgős cselekményű könyv.

Sebastian Fitzek: Ámokjáték

Nos, sajnos ennél a könyvnél a fülszöveg nagyon félrevezetett, ezért egy kicsit csalódást okozott. Egy elmebeteg pszichopatára számítottam, de végül semmi sem az volt benne, aminek látszott, és olyan szálakat hozott be, amikre egyáltalán nem voltam felkészülve, így nem is nagyon tudtam velük mit kezdeni...

Az eleje egyébként jól indult, ott még azt kaptam, amit vártam. Aztán nagyon hamar kiderültek olyan információk, amikből már sejtettem, hogy nem arról fog szólni a történet, mint amire számítok... És ez persze be is igazolódott végül. Bár olvasmányos volt, most mégsem volt annyi időm olvasni, viszonylag lassan haladtam vele. Lehetséges, hogy emiatt sem tudtam annyira megbarátkozni a cselekménnyel. Mindenesetre annyi biztos, hogy egyáltalán nem ilyen történetre számítottam, ezáltal nem is tetszett. Egyébként nem lett volna vele baj, mert fordulatos volt, és valóban még a végén is tartogatott meglepetéseket. De annyira mást vártam, hogy ezzel már nem tudtam mit kezdeni.

A végkifejlet nem volt rossz, tetszett, hogy még ott is volt váratlan fordulat, amire szerintem tényleg nem lehetett számítani. Főleg azért nem, mert utólag visszagondolva nevetségesen volt másra terelve a gyanú, mint beépített ember... Olyan szinten egyértelműsítették, hogy kiről lesz szó, hogy ha utána a valódi személlyel kapcsolatos részeket visszaolvastam volna, hát biztosan semmi nem utalt volna rá. Nyilván az író nem akarta előre lelőni a poént, de nagyon nem szeretem ezt a fajta megoldást (vagyis azt, hogy teljesen egy emberre koncentrálnak, aztán pedig valaki más lesz a tényleges tettes...)

Összességében nem volt ez rossz könyv, de mivel én nagyon is egy brutális szociophatrára számítottam, és semmi ilyesmit nem kaptam végül, sajnos nem tudok ettől elvonatkoztatni és objektívan véleményt nyilvánítani...

Tana French: A halott hasonmás

Nos, azt hiszem az első dolog, ami eszembe jut ezzel a könyvvel kapcsolatban, az az, hogy iszonyú hosszú volt... Már az elején azon gondolkodtam, hogy mi fog ebben kitenni ötszáz oldalt, de reménykedtem benne, hogy tényleg szükség volt ennyi szövegre a történethez. Ez azonban sajnos nem jött be. Ha mondjuk lespórolják az egynegyedét, hát nem valószínű, hogy nagyon hiányzott volna...

Nyilván az alaptörténet nem volt rossz, hiszen nem véletlenül választottam ezt a könyvet. Ha csak magát a történetet veszem alapul, akkor egy egészen jó könyvről beszélhetünk. Viszont számtalan tényező volt, amiktől már sokkal kevésbé tetszett a könyv...

Ilyen volt például a főszereplőnő rettenetesen sok belső monológja, elmélkedése és hasonlói... Érzésem szerint a könyv kb. felét ezek tették ki, és mindamellett, hogy unalmasak és idegesítőek voltak, még a történethez sem tettek hozzá valami sokat. Egyébként a főszereplőnő végig az őrületbe kergetett, egyáltalán nem volt szimpatikus számomra. A folyamatos utalgatása a múltra, a nyűglődései, a nyomozóhoz egyáltalán nem illő viselkedése és gondolkodása... Főleg ez utóbbi miatt nem tudtam vele mit kezdeni. Az elején másról sem szólt a könyv, csak arról, hogy ő mennyire rabja ennek a munkának, mennyire szereti, mennyire jó benne, és semmi mást nem lenne képes csinálni. Aztán meg nem tud kívülállóként viselkedni a beépített ügynöki munka során, és már szinte a megfigyelt személyekkel érez együtt... Nem mondom, hogy nem érthető ez valamilyen szinten, de akkor ne legyünk már ennyire oda meg vissza ezért a munkáért...

Egyébként a többi szereplő sem volt kimondottam szimpatikus, sem a nyomozók között, sem a többieknél. A nyomozóknál nem is tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért nem szimpatizáltam velük, viszont a házban lakók egytől egyig, de főleg így közösen nagyon furák voltak. Nekem kicsit egy szektára hasonlítottak...

Amúgy a végkifejlet szerintem nem hozott nagy meglepetéseket, bár addigra úgy tűnt, mintha sosem akarna vége lenni, úgyhogy már vártam, hogy mégis megtörténjen. A könyvet végigkísérő folyamatos utalgatásokra viszont nem igazán derült fény, ami engem nagyon zavart. Egy fejezetrészben még megemlékeztek róla, és gondolom, az lett volna a cél, hogy mindena  helyére kerüljön, viszont ez nem történt meg. Inkább itt csak utalásokat tettek bizonyos dolgokra, ami egy ilyen hosszúságú könyv esetében elég értelmetlen, hiszen miért pont ezt nem tudták rendesen kifejteni...

Összességében annyi biztos, hogy még egyszer nem lehetne rávenni ennek a könyvnek az elolvasására. Egynek elment, de rettenetesen el lett nyújtva az egész, ráadásul teljesen felesleges részekkel, amik egy részének nem volt értelme, a másik része pedig nem lett megmagyarázva...

Sally Hunter: A médium

Nos, nem is tudom, hol kezdjem az értékelést. Talán szó szerint a legelején, vagyis a címnél… Ennyire ugyanis még nem láttam kevésbé a könyvhöz illő címválasztást. A világon semmi köze nem volt a történethez, és a fülszöveggel sem igazán lehetett összepárosítani. Csupán az egyik szereplő különleges képességeihez lehetett volna társítani, de ő nem is igazán volt fontos a történet szempontjából… Szóval nagyon félrevezető, ráadásul nem is fordításról van szó, így még zavaróbb volt számomra.

Egyébként jó kis történet lett volna ez, de mégsem fogott meg. A sorozatgyilkosos szállal határozottan tudtam mit kezdeni, de az egész olyan furcsán volt megírva. Egyrészt ez a természetfelettinek mondható szál, ami a kislány gyakorlatilag gondolatolvasó képességét jelentette, tulajdonképpen semmi jelentőséggel nem bírt. Csak lógott az egész történetben, nem volt előzménye, nem vezetett sehova, csak néha egy-egy eseménnyel előtérbe került, aztán megint semmi. És természetesen a végkifejlet szempontjából sem lett fontosabb… A másik dolog, ami zavart a könyvben, az a rengeteg szereplő volt. Csak kaptuk folyamatosan a neveket, és én még a végén sem tudtam belőni, hogy ki kicsoda (néhány főbb szereplőtől eltekintve). Nem lettek elég részletesen bemutatva ahhoz, hogy meg tudjam jegyezni és különböztetni őket; ráadásul a hasonló munkakörben dolgozókat sokszor nem is említették név szerint egy idő után. Például a rendőrségi tanácsadó szemszögéből megírt részeknél a rendőr, a biztonsági főnök és az egyéb hasonló területen dolgozó emberek teljesen összemosódtak számomra, szóval ott már meg sem próbáltam őket elkülöníteni…

A két szálon (múltban és jelenben) futó cselekmény nem volt rossz megoldás, de a tanácsadónővel nem tudtam mit kezdeni. Kurtán-furcsán voltak megírva azok a részek, nem lehetett megjegyezni a szereplőket, és úgy egészében alig tudtam odafigyelni a részletekre. Mondjuk, ez utóbbi megállapítás a könyv egészére igaz volt. Az alapinformációkon kívül, amik fontosak voltak a történet előrehaladása szempontjából, nemigen fogtam fel bármit is. Egyszerűen untattak a töltelékrészek, mivel hasonló dolgokról írtak bennük. Nem volt egy hosszú könyv, mégis megszenvedtem vele az elején, mert alig bírtam magam rávenni, hogy folytassam az olvasást.

A befejezésre annyiban nyilván számítani lehetett, hogy a főbb szereplők közül fog kikerülni a tettes, de nem tudtam volna megtippelni, hogy ki az. Amikor a tanácsadónő felállított egyfajta profilt az elkövetőről, elég vicces volt, hogy a következő oldalakon hirtelen mindenki annak megfelelően kezdett viselkedni, ezzel is megpróbálva félrevezetni az olvasót… Szerintem nagyon feltűnő és béna megoldás volt…

Összességében megállapítottam, hogy ez volt a harmadik, és egyben utolsó könyven az írótól, többe egyszerűen nem merek belevágni tőle. Mindegyiknél ugyanaz volt a véleményem: egy egyébként nagyon jó történet, túl röviden, ugyanakkor túl unalmasan van megírva, és a rengeteg szereplő felvonultatása nagyon megnehezíti az olvasást.

MaryJanice Davidson-Laurell K. Hamilton-Charlaine Harris-Angela Knight-Vickie Taylor: Karó

Nos, úgy vélem, nem igazán tudnék összességében beszélni a történetekről, hiszen a természetfeletti lényeken kívül semmi közös nincsen bennük, ráadásul csupán öt novelláról van szó. Így aztán külön-külön írok róluk.

Első novella: Mivel ezt a sorozatot egyáltalán nem olvastam, így nem hiszem, hogy sok értelme lett volna ebbe belekezdeni…

Második novella: Ezt még a True Blood sorozat ötödik és hatodik kötete között elolvastam. Vitathatatlan, hogy a történet további alakulásában fontos szerepe volt, de kicsit rövidebb verzióban mondjuk egy fejezetet tehetett volna ki, mondjuk a hatodik rész elején… Felesleges volt ezt egy külön novelláskötetben feltűntetni, főleg, mivel ha valaki nem olvasta ezt, akkor a hatodik részben elég hirtelen csöppen bele egy fontos fejleménybe…

Harmadik novella: Az eleje jól indult –főleg, mert nagyon szimpatizáltam az állatorvos vámpírral… Még a sorozatgyilkos utáni nyomozás is ígéretesnek tűnt, hiszen imádom az ilyen témájú krimiket. Ehelyett viszont nem is tudom, mit kaptam… Értem, hogy a novelláknak a rövidség a lényege, de nem szeretem, amikor összecsapottnak tűnik az egész. Márpedig ez annak tűnt. Kaptunk egy viszonylag hosszú bevezetőt a vámpírról, aztán jött a sorozatgyilkos, majd megérkezett a szerelmi szál is. Aztán még több vámpírt hoztak be a képbe, mindezt olyan módon, hogy aki nem olvasott még vámpíros könyveket, az szerintem semmit sem értett belőle (lehet, hogy előfeltétel legalább egy vámpírokkal foglalkozó könyvsorozat elolvasása…). Aztán kaptunk egy csomó, leginkább hisztire hasonlító veszekedést, amik semmit nem tettek hozzá a történethez. Végül pedig a sorozatgyilkos majdhogynem két oldalban el is lett intézve. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a novellával…

Negyedik novella: Ennek a novellának az elején azt sem tudtam, hol vagyok. És ez majdnem a végéig így is maradt. Elég sokféle lény fel lett benne sorakoztatva, ráadásul nem találkoztam még hasonló elgondolással, mint itt. Nevezetesen, hogy hogyan alakulnak ki ezek a lények, és mire képesek. Nem mondhatnám, hogy lassan belejöttem; végig teljesen idegen volt számomra, és nem is annyira érdekelt. A másik része pedig gyakorlatilag egy pornófilm részletes leírásának felelt meg. Az első erotikus jelenettel nem volt probléma, viszont a végén lévők igencsak részletesen ecsetelték a történéseket, szerintem feleslegesen. Nincs bajom az erotikus tartalommal, de azért mindennek van egy határa…

Ötödik novella: Azt hiszem, a novellák közül ez tetszett leginkább. Ez volt az, ami ekkora terjedelemmel is megállta a helyét, nem volt hiányérzetem, hogy hirtelen lett elkezdve vagy befejezve. Nem volt túlbonyolítva sem, teljesen tisztán csak vámpírokról volt szó, nem tartalmazott semmilyen váratlan plusz információt róluk. Minden érthető volt az elejétől a végéig. Tartalmazott erotikus részeket a megfelelő mennyiségben, bizonyos szinten megjelent a szerelmi szál is, de az összes történet közül ez volt a leginkább hihető. Aztán a befejezés sem lett túlságosan elnyújtva, bár talán az ellenséggel való leszámolás elég hirtelen és gyors volt…

Összességében a történetek nem hozták meg a kedvemet további vámpíros könyvek elolvasásához, egyébként ezt is csak a True Blood-os rész miatt olvastam el. Annyira nem tetszettek a novellák, némelyik bonyolult, némelyik pedig túlságosan zsúfolt volt, míg másokban nem is nagyon történt semmi…

Jonathan Kellerman: Bűntudat

Nos, az író hozta az eddig megszokott formáját. Kedvencemnek nem mondanám, de jó könyveket ír, amik kellően érdekesek. Most sem volt ez másként, bár néha-néha elvesztettem a fonalat, végül is végig fenntartott az érdeklődésemet.

A kezdőjelenet gyakorlatilag csak egy mellékszál volt, ami a könyv elején kapott leginkább szerepet, de szerencsére a végén még egy fejezetrész erejéig visszatértek annak a szálnak a tisztázására is. A fő cselekményszálat jelentő gyilkosságokkal kapcsolatos nyomozás egy idő után kezdett picit kaotikussá válni. Ezt leginkább az indokolta, hogy a fő –és mellékszál során is folyamatosan idősebb házaspárok kerültek előtérbe. Sőt, miközben még őket próbáltam felfogni, újabb szereplőket említettek meg, akik időközben már meghaltak ugyan, de az életük egy-egy részlete így is bemutatásra került. Szóval az első negyedben a sok szereplő –akiknek nagy részét főleg a házaspárok adták- picit bezavart, de végül néhány fejezet után gyakorlatilag mindegyikük elfelejtődött…

Ami végül a történet megoldását jelentette, csak körülbelül a könyv felénél jelent meg, és tulajdonképpen meg sem tudnám már mondani, hogyan. Egyszer csak behoztak még két szereplőt a történetbe, majd onnantól csak és kizárólag rájuk összpontosítottak. Lehet, hogy csak én nem figyeltem eléggé, de nekem akkor is nagyon hirtelen történt mindez. Az addigi nyomozási szálak teljesen a háttérbe szorultak, és csak a házaspárral foglalkoztak: ki-ki a maga módján.

A végkifejlet számomra nem volt annyira meglepő, bár azt sem állítanám, hogy pontosan tudtam, mi lesz a vége. Inkább csak érdeklődéssel figyeltem és vártam a történet alakulását, és aztán kaptak egy nem túl izgalmas, de nem is lapos befejezést.

Összességében szórakoztató olvasmány volt a maga nemében. Volt benne kellő adag nyomozás, kellő adag magánélet, és kellő adag humor is, amit nagy részben az egyik főszereplő kutyája szolgáltatott (azokat a részeket, amikben szerepelt egyszerűen imádtam).

John Sandford: Meztelen préda

Nos, sajnálatos módon azt kell megállapítanom, hogy ennek a sorozatnak a részei egyre silányabb minőségűek… Míg az első részek kellően izgalmasak voltak –bár a tökéletestől messze álltak, azért élvezhetőek voltak-, addig mostanra olyan, mint az író már csak a folytatás kedvéért írogatna, és nem erőltetné meg magát túlságosan. A könyv olvasása közben felmerült bennem, hogy a fordításban van esetleg a hiba, de sajnos úgy gondolom, hogy ha jól lett volna megírva, akkor a fordítás nem lehetne ennyire pocsék. Mondjuk a számtalan gépelési hiba egyértelműen szerkesztési hiba, ami szintén nem könnyítette meg az olvasást. Rengeteg helyen fordult elő egy-egy figyelmetlenségből adódó hiba, ami kellő odafigyeléssel egyszerűen kiküszöbölhető lett volna…

Egyébként a történettel nem is lett volna különösebb gond. Kiegyensúlyozottak voltak benne a felfedett és a titkolt dolgok, így megmaradt némi izgalom körülbelül a háromnegyedéig. Onnantól viszont gyakorlatilag minden egyértelmű volt, és csak az volt a kérdés, ki, hogyan és mikor bűnhődik meg. Néhány fordulat ugyan volt benne, de azok sem voltak azért annyira extrák. Viszont számomra szabályosan követhetetlen volt benne néhány részlet. Egyrészt annyira idióta nevek voltak benne, hogy néha azt sem tudtam, melyik kihez tartozik. Aztán ez az autós-csempészős dolog is elég körülményesen lett leírva, legalábbis a nyomozás szempontjából. Az elején még azt hittem, értem, hogy miről van szó, aztán egyre több embert belevontak, folyton változtak a szerepek, volt, aki teljesen máshogy adta elő, és a „banda” utalgatásaiból már azt sem tudtam megmondani, hogy ki mennyit tud, mit miért tesz…

Ezen kívül kifejezetten bénán volt megírva a könyv, amit tényleg nem tudom, kinek rójak fel: az írónak vagy a fordítónak. De végül is teljesen mindegy is, a lényeg, hogy egy néhol bugyuta, néhol kifejezetten szájbarágós cselekményt kaptunk. Néhány apró részlet hihetetlenül felesleges módon lett bemutatva (ki mit vesz föl, hova megy, mit csinál a szobájában), más részek pedig egyszerűen csak önmagukban voltak totál feleslegesek…

Összességében én nagyon gyenge könyvnek tartom, főleg a sorozat első köteteihez képest. Bár a történet jó lenne, nincs rendesen kidolgozva: értelmetlen és felesleges részek váltják benne egymást.

Joy Fielding: Suttogások és hazugságok

Nos, igencsak vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Elég lassan indult be, és valahogy a fülszöveg alapján nem ilyen felépítésre számítottam. A végére aztán alaposan felpörögtek az események, de valahogy olyan hihetetlennek tűnt számomra az egész, nehéz volt összeegyeztetni a korábban olvasottakat a végkifejlettel...

Eleinte kicsit nehezen haladtam vele, mert nem tűnt túl izgalmasnak. Csak egy szerencsétlen nő életéről olvashattunk, aki maximálisan ki van éhezve mindennemű szeretetre, de mégsem tudja elképzelni, hogy szerethetik... Ahogy haladtunk előre a történetben, azért elég világosan kirajzolódott, hogy ez miért alakult így ki nála, de attól még nem volt egy felemelő életút. Engem kimondottam idegesített a nő naivitása, szerencsétlenkedése és életképtelensége, még akkor is, ha mindezeket a sanyarú gyerekkora okozta leginkább. Én nem képtelen voltam sajnálni őt (maximum csak az anyja miatt...), és egyáltalán nem lepett meg, ami kiderült róla...

Igazából a jó néhány fejezeten átívelő végkifejletig nem nagyon történt semmi a könyvben. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nagyjából ugyanazokat az eseményeket olvasnám, csak újabb szereplők bevonásával. Így utólag belegondolva nem is arról szólt a könyv, ami a fülszövegben olvasható, hiszen az egész csak megtévesztés volt. Annak mondjuk remek... Valójában én magam sem tudom eldönteni, hogy tetszett ez a félrevezetés a hatásos csattanóért, vagy felesleges volt. Kicsit mindkettőt helyesnek tartom, nem tudnám letenni egyik mellett sem száz százalékig a voksomat.

Összességében nem mondanám rossz könyvnek, bár engem kicsit untatott az elején, illetve a főszereplőnőtől egyenesen a falra másztam. A befejezés azért elég nagyot ütött, nem hiszem, hogy bárki is számított volna a cselekmény ilyentén alakulására.

Ken Weber: Ötperces rejtélyek otthonülő detektíveknek

Nos, sajnos ez a könyv kicsit csalódást okozott. Vagyis, ha jobban belegondolok, nem is annyira kicsit… Mivel nagyon szeretem a krimiket, és az olvasásaim (legalább) háromnegyedét biztosan ilyen műfajú könyvek teszik ki, nagyon megtetszett az ötlet, hogy most én jöhetek rá egyes esetek megoldására. Persze ebben nem csak gyilkosságok voltak, de jó mókának tűnt. Néhány kivételtől eltekintve azonban egyáltalán nem bizonyult annak…

Az elején még nem volt különösebb problémám, mert bár nem állítom, hogy mindenre rájöttem, azért szórakoztatóak voltak az egyes történetek. Viszont néhánynál a megoldás annyira béna és ostoba volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Ezek után jött néhány olyan történet, amelyet fel sem fogtam, így a megoldáson sem nagyon tudtam elgondolkodni. Némelyiknél olyan szinten voltak különböző szakmai dolgok belesűrítve néhány sorba, hogy nem is lehetett igazán megérteni, miről van szó, így a megfejtése sem volt lehetséges. Elég sok esetben fordult elő, hogy a megoldásra csak olyan ember jöhetett rá, aki otthon van az adott témában (méghozzá nem is amatőr szinten). Ezek azért elég idegesítőek voltak, mert elvették a kedvemet a „nyomozástól”.

Ráadásul legtöbbször (ha nem egyenesen mindig) kevés volt számomra a történet. Nem tudtunk meg gyakorlatilag semmit, csak a kész tények elé állítottak oda bennünket. Aztán jött a megoldás, és nem tudtuk meg, hogy mi miért történt, sőt néha még a „tettes” személye sem volt biztos. Nekem ez egyáltalán nem tetszett, bár megértem, hogy itt a gondolkodáson és az esetek megfejtésén volt a hangsúly, nem pedig az okokon, de attól még nagyon zavaró volt.

Azért persze akadtak olyan történetek is, amiknél bár nem jöttem rá a megoldásra, mégis érdekesek voltak. És természetesen azért olyan is volt, ahol már a vége előtt sejtettem, mi lesz a megoldás kulcsa.

Összességében kikapcsolódásnak abszolút megfelelő volt, élveztem, hogy kicsit megdolgoztathatom az agyamat a rejtvényekkel kapcsolatban. Viszont nagyon sokat elvett az élvezhetőségéből, hogy számos történetnél egy átlagembernek esélye sem volt rájönni a megfejtésre.

Charlaine Harris: Véres végzet

Nos, íme a már kíváncsian várt befejezés. Ami, ha jól átgondolom a dolgot, csalódást okozott. Bár pontosan nem tudtam volna előre megmondani, hogy milyen befejezést várnék a tizenhárom részes sorozatnak, annyi biztos, hogy nem ilyesmire gondoltam volna... Egyébként sem volt már annyira izgalmas, mint az első kötetek, de azt vártam, hogy még valami extra fordulat azért lesz benne (nem csak annyi, hogy a főszereplőnk megint igen nagy bajban van). De nem volt itt semmi extra.

Amit elég biztosra vettem már elég hamar, hogy a végkifejlet nem valamelyik vámpír oldalán fogja érni a főszereplőnőt. És innen már nem is volt nehéz kitalálni, hogy végül ki mellett is találja meg a boldogságot (még ha csak utaltak is erre). Szinte az egész könyvet végigkísérte a kapcsolatuk, és véleményem szerint nincs ember, aki ne számított volna arra, hogy végül összejönnek. De ezzel sem lett volna semmi problémám, csak valahogy olyan esetlennek tűnt a lezárás módja.

A legtöbb szál (itt elsősorban a különböző fő -és mellékszereplők életének jelenlegi és jövőbeli alakulását értem) nem lett teljes egészében lezárva. Inkább csak mindenkit felemlegettek, akit csak tudtak, felvázolták, hogy most éppen mi van velük, ennyivel utaltak a későbbi sorsukra, és nagyjából ennyi volt minden. Ettől az egész nekem kicsit szirupos lett: mindenki boldogan él, amíg meg nem hal... Egy könyvtől, amely végig tele volt természetfeletti (és nem csak természetfeletti) erőszakkal, ennél hatásosabb befejezés vártam volna.

Összességében maga a rész megint nem volt kimondottan izgalmas. Megint a lelki nyomorúságon volt a hangsúly (bár nem állítom, hogy ez nem volt indokolt), és szinte a könyvön keresztül érezni lehetett, hogy a főszereplő mennyire belefáradt abba a három évbe, amit a sorozat felölelt.

Charlaine Harris: Véres csapda

Nos, most már tényleg nagyon izgatott vagyok, hogy mit tartogat majd a következő, befejező rész. Az egyértelmű, hogy ebben a kötetben már teljesen a lelki szenvedésen volt a hangsúly, a főszereplőnő kivételesen alig sérült meg (sőt, az előzményekhez képes inkább semennyire). Azért erőszak és vérontás itt is volt bőven... De a főszereplő szempontjából ezek majdhogynem elhanyagolhatóak, hiszen őt abszolút a szerelmi élete foglalkoztatja. Ami, lássuk be, nem halad éppen jó irányba...

Amúgy ezúttal tényleg mintha kevesebb szerepet kaptak volna a természetfeletti lények, legalábbis ami a két legnagyobb csoportot jelenti. Nagyobb hangsúly került a főszereplőnő emberi kapcsolataira, illetve a lelki nyomorúságára. Ez nem negatívum, igazából annyi véres esemény után kicsit szükség is van erre. Bár az továbbra is tény, hogy tíz ember élete is kevés lenne ennyi izgalomra...

Összességében szerintem a maga módján ez is egy szerethető rész volt, és bár az írónő egy kicsit már elkezdte lezárni az egyes cselekményszálakat, azért valószínűleg még mindig elég izgalom marad az utolsó részre.