Jo Nesbo: Boszorkányszög

Nos, bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, egyrészt mert a skandináv krimik elég különleges műfajt képviselnek, és rendszerint eléggé megoszlik a véleményem egy-egy könyvről. Másrészt pedig ennek az írónak a könyveivel eddig is bajban voltam, mert bár a krimi részük nem volt rossz, amúgy nem tetszettek maradéktalanul. És bizony ez itt sem volt másként...

Maga a történet izgalmas volt, és le tudta kötni a figyelmemet, ezért reméltem, hogy ez a kötet most jobban fog tetszeni. Viszont az érdeklődésemet csak addig tudta fenntartani, amíg ténylegesen a gyilkosságokról és az azokhoz kapcsolódó nyomozásról volt szó. Amikor a rendőrök áttértek egymás hajkurászására, és egyre csak bonyolódott a történet, sajnos az érdeklődésemet is egyre kezdtem elveszíteni. Pedig amúgy tényleg nagyon jól indult...

Ami egyébként a legjobban zavart az a nagyon sok szereplő volt. Pontosabban a túl sok szereplő... Ugyanis megszámlálhatatlanul sok személy lett megemlítve a könyvben, akiknek a nagyrésze csak az elterelést szolgálta, hogy a végére (és közben) minél több gyanúsított lehessen. Amivel alapjáraton nincsen baj, hiszen legalább lehet izgulni, hogy végül ki lesz a tettes, de itt már borzasztóan sok emberről volt szó. Azután persze minden egyszer-kétszer megemlített szereplőről kiderült, hogy nemhogy az ügyhöz nincsen közük, de még a cselekmény szempontjából is elhanyagolhatóak, sőt totálisan feleslegesek. Ráadásul ugyebár ebben az esetben svéd nevek voltak, aminél még kevés is rendesen megdolgoztatja az ember agyát, ennyinél pedig egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy megjegyezzük őket. A végére már odáig fajult a dolog, hogy a főbb mellékszereplőket sem tudtam hirtelen beazonosítani, mert két említése között annyi más név került elő, hogy fogalmam se volt, kiről van szó. Néhány szereplőnek pedig nemcsak az említése, hanem a hozzájuk kapcsolódó részek is abszolút feleslegesek és érthetetlenek voltak: a történethez az égvilágon semmit nem tettek hozzá, csak bonyolították a végtelenségig...

A főszereplő amúgy továbbra sem szimpatikus (bár kétlem, hogy bárkinek is különösebben az lenne), de azért értékelendő, hogy próbál megváltozni és visszafogni magát, még ha ez csak egy nagyon hosszú folyamat első lépcsőfoka is...

Nekem egyébként úgy tűnt, hogy néhány résznek nem igazán volt értelme, logikai következetlenségeket tartalmaztak, amik rettenetesen zavaróak voltak. Több helyen is csak döbbenten néztem és lapoztam vissza, hogy esetleg én értettem félre vagy hagytam mi valamit, de minden esetben kiderült, hogy sajnos nem én hibáztam...

A végkifejlet nem tartogatott nagy meglepetéseket, de nem is volt annyira rossz. A tettes személye nem lepett meg különösebben, de a kivitelezés és az indoklás nagyon tetszett. Egyébként a letartóztatás után nagyon el lett nyújtva a befejezés, mégis úgy éreztem, hogy egyes részeket jobban is ki lehetett volna fejteni.

Összességében nem volt rossz könyv, kicsit kezdem már megszokni az író stílusát. A gyilkolászós részeket mindig izgalmasan írja meg, de sajnos mindig akad valami, ami elrontja ezt...

M. J. Arlidge: A babaház

Nos, erre a könyvre most tényleg nagy szükségem volt... Bár ahhoz nagyon sok minden kellene, hogy kiábránduljak az olvasásból, ha az utóbbi néhány hét után, amikor több, számomra borzasztó könyv is a kezembe akadt, még ebben az íróban is csalódnom kellett volna, hát lehet, hogy egy kicsit elment volna a kedvem az olvasástól. Szerencsére azonban még véletlenül sem történt így, és a szerző ismét hozta a formáját (velem együtt), ugyanis az előző részhez hasonlóan, ezt is két nap alatt sikerült kiolvasnom.

A történet -vagy inkább maga a könyv, a kivitelezés- nekem az első részre hasonlított kicsit, mert itt is szenvedtek ugyan fizikailag az áldozatok, de a lelki és pszichés kínok szerintem hangsúlyosabbak voltak. Én mondjuk arra számítottam, hogy a tettes végül egy olyan személy lesz, aki már feltűnt a cselekményben, legalább említés szintjén, de a korábbi kötetekhez képest ez, és az elkövető neme is változott. Ami tulajdonképpen nem rossz dolog, hiszen mindent meg lehet unni, így viszont fenntartom, hogy a szerző egyelőre nem tud hibázni (remélem, így is marad). Bár valószínűleg az első részhez egyik sem fog felérni (nálam legalábbis), mindegyik kötet tökéletesen megállja a helyét, akár a sorozat részeként, akár önálló műként tekintek rá.

Egyébként a gyors haladáshoz részben hozzájárult, hogy nagyon rövid fejezetek követték egymást benne, ami bevallom, az elején furcsa is volt. De mivel (majdnem) mindegyik váltásnál egy másik szereplő szemszögéből láttuk az eseményeket, indokolt volt. Bár más könyveknél zavarni szokott a sok váltás és a sok szereplő, itt semmi bajom nem volt vele, abszolút követhető maradt a történet, sőt még valamiféle pluszt is adott neki, hogy nem túlnyomóan a főszereplőről olvashatunk, hanem bizony bőven akad fejezete a többi szereplőnek is.

A szereplőkkel kapcsolatban igazából mindegyik kötetnél vegyes érzéseim voltak. Valamiért a főszereplőnőt nem tudom megkedvelni, de erre tényleg nem tudok különösebb indokot felmutatni. A többiek pedig hiába főbb mellékszereplők, akikre tényleg épít a történet, mégsincs róluk soha annyi információ, hogy rendes képet alkothassak róluk, így többnyire a pillanatnyi döntéseik alapján ítélem meg őket. Általánosságban mindegyikükről elmondható, hogy részemről teljesen semleges vagyok az irányukba, bár ebben a részben volt olyan, aki határázottan kiverte nálam a biztosítékot a szakmaiatlan és etikátlan, már-már dilettáns viselkedésével...

A végkifejlet tulajdonképpen nem volt rossz, egy nagyon picit még talán elbírt volna a vége, de egyáltalán nem volt hiányérzetem. Minden szál elvarrásra került, és csak olyan kérdések maradtak nyitva, amelyek egyértelműen a további folytatásra utalnak.

Összességében szenzációs könyvnek tartom, végre egy olyan történet, amelyet tényleg a thriller kategóriába tudok sorolni... Aki olvasta az előző részeket, annak természetesen ez is kötelező (és mivel nem igazán elevenítik fel a korábbi történéseket, úgy gondolom, hogy szükség is van az előzmények ismeretére), de a három közül szerintem eddig ez a legkevésbé durva.

Ruth Rendell: Sötéthez szokott szem

Nos, lassan kezdek teljesen biztos lenni abban, hogy mostanában velem van valami probléma, nem pedig a könyvekkel… Az egy dolog persze, ha valamiért nem tetszik egy-egy könyv, amit olvas az ember, de engem az utóbbi időben egyszerűen kiidegelnek azok a könyvek, amiket a kezembe veszek. Az indok mindegyiknél más, amiben megegyeznek az az unalom, de mindig valami más miatt lesznek unalmasak. Természetesen (és szerencsére) akadnak kivételek, de soha ennyi, számomra élvezhetetlen könyvet nem olvastam még, főleg nem ennyire egymás után. Már a kedvenc íróim könyveibe is alig merek belekezdeni, mert ha még azok is csalódást okoznak, hát lehet nem olvasok egy darabig (vicceltem, úgysem tudom megállni, ahogyan félbehagyni sem azokat, amiket valamiért rossznak tartok).

A bevezetőből gondolom már kiderült, hogy ezzel a könyvvel is voltak problémáim. Pontosabban csak problémám volt vele, az elején azt hittem, sosem fogok a végére érni. Aztán valahogy mégis belerázódtam, de ennek oka egészen biztosan nem az volt, hogy élveztem volna… Egyszerűen csak volt időm olvasni, és szerettem volna minél hamarabb végezni vele, hogy valami (sokkal) jobb könyvnek kezdhessek neki.

A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, pontosabban a mennyiségükkel, illetve a kapcsolatrendszerükkel. A könyv első fele csak és kizárólag az igencsak nagy család teljes feltérképezésétől kezdődött, aminek természetesen az égvilágon semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából. Hosszú oldalakon és fejezeteken keresztül másról sem lehetett olvasni, csak a családfáról, amit szerintem az ember már ott helyben el is felejtett. Én megpróbáltam követni a kapcsolatokat, de be kellett látnom, hogy teljesen reménytelen dolog, ráadásul még totálisan felesleges is lett volna. Főleg, mivel abszolút követhetetlen lett egy idő után, és úgy tűnt, mindenki mindenkinek a rokona, ismerőse, akárkije, de az biztos, hogy kapcsolatban álltak egymással… Néhány rokonsági viszonnyal kapcsolatban még a könyv végén is el tudtam bizonytalanodni, hogy most akkor ki kinek a kicsodája.

És ha esetleg valakinek kevés lett volna a teljes családfa bemutatása, akkor kiteljesedhetett a számtalan többi, legalább ugyanennyire (vagy még inkább) felesleges és lényegtelen névvel és információval. Mindenkiről megtudtuk, mikor született (természetesen a szülők részletezésével), kivel házasodott össze (plusz az illető teljes önéletrajzát), hány gyereke született (plusz az ő történetüket mindezen információkkal), illetve mikor és miben halt meg. Ez már a főszereplők (azaz majdnem a teljes család) esetében is rengeteg haszontalan információt eredményezett, de még ez sem volt elég… Néhány esetben megkaptunk a teljes személyzet névsorát, esetlegesen plusz adatokkal kiegészítve. Amikor már az egyik abszolút mellékszál vonalán megemlített történetben az adott házban dolgozó teljes személyzet névvel és beosztással fel lett sorolva, tényleg majdnem a sarokba vágtam a könyvet. Olyan érzésem volt közben, mintha egy telefonkönyvet olvasnék, ahol a telefonszámokat a rokonoksági viszonyok helyettesítik…

Mindezt pedig még az évszámok is megnehezítették. Ugyanis bár időről időre fel lett tűntetve egy-egy évszám, mégis úgy éreztem néha, hogy kicsit követhetetlen a cselekmény. Bár ez inkább valószínűleg annak tudható be, hogy a jelen és a múlt teljesen összemosódott, nem fejezetenként vagy legalább alfejezetenként váltakoztak, hanem teljesen óvatlanul olvasta az ember, mi történt évtizedekkel korábban, majd hirtelen, egyik bekezdésről a másikra már a jelenben voltunk, és ott folytatódott olykor teljesen mással a cselekmény… Már az első ilyen esetnél teljesen kiakadtam, amikor pedig többször is előfordult, hát nehezen álltam meg, hogy földhöz ne vágjam a könyvet (természetesen sose tennék ilyet).

De hogy még legyen benne zavaró és felesleges dolog, bizony előfordultak benne irreálisan hosszú felsorolások is. Kettőt tudnék konkrétan kiemelni, amik nagyon megmaradtak bennem. Az egyik esetben növények, a másikban ételek voltak hosszasan, körülbelül 6-8 sorban felsorolva, amit természetesen semmi sem indokolt…

Ami még szintén nem könnyítette meg az olvasást (bár nem tudom, létezett volna-e ilyen dolog), az például a néhány elgépelés volt, bár ha nem sok van, akkor még nem szoktam felidegesíteni magam. Ami viszont annál jobban zavart, az a fogalmazás volt, mivel néha úgy tűnt, mintha a fordító nem mindig találta volna a megfelelő szavakat, és valami hasonló hangzásút, de más jelentésűt írt volna a helyére. (Ezt így egyébként csak a sokadik alkalomra tudtam megfogalmazni, mert eleinte csak annyit érzékeltem, hogy olyan furcsa néha egy-egy szó).

A végkifejletről már nem is nagyon tudok mit mondani. Igazából számítottam rá, hogy a vége sem lesz valami nagy durranás, és így is lett. Tulajdonképpen a végére sem derült ki semmi, és azon kívül, hogy részletekbe menően megismertük a családfát, illetve magát az esetet, semmiről nem szólt az egész, és az utolsó oldalon nagyjából annyit tudtunk, mint bárki, aki elolvasta a fülszöveget.

Összességében abszolút borzasztó könyvnek tartom, ami -így utólag belegondolva- nem is szólt semmiről... Elolvastunk egy csomó nevet, meg egy drámai történet előzményét (?), aztán nem történt semmi. Nyilván lehetne boncolgatni a szereplők viselkedését és jellemét, de szerintem senki sem tudja beleképzelni magát a helyzetükbe, egyrészt mert egy teljesen más korszakban játszódik, másrészt pedig annyira elcseszettek benne a szereplők, hogy teljesen lehetetlenné teszik a beleélést.

Volker Kutscher: Tisztázatlan bűnügy

Nos, gyakorlatilag a könyv olvasása közben végig egyetlen dolog járt a fejemben, mégpedig az, hogy valaha a végére fogok-e érni. Ugyanis az elején annyira nem haladtam vele, hogy egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy ennek vége lesz valamikor. Nehezen is vettem rá magam az olvasásra, hiszen tudtam, mennyire unalmas, és amikor végre olvastam, akkor sem tudtam túl sok elolvasott oldalt felmutatni. Így aztán egyébként jóval több időnek tűnt, amíg átrágtam magam rajta, a tényleges egy hétnél…

Igazából, már amikor hozzákezdtem, felmerült bennem, hogy egyáltalán miért akartam én elolvasni ezt a könyvet (ezt amúgy máskor is eljátszottam már, úgyhogy időnként újra átnézem a kívánságlistámat, hogy biztos vagyok-e a választásaimban). És hiába állítottam fel saját magamnak azt a szabályt, hogy egyetlen könyvet sem hagyok félbe, ennél azért tényleg erősen rezgett a léc. De, ha már pénzt adtam érte, akkor azért is átrágom magam rajta. És végül sikerült is, de tényleg minden nap feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon befejezem-e valaha is ezt a könyvet…

Ezt a gondolatot leginkább az váltotta ki belőlem, hogy valami rettenetesen unalmas volt. Az elején persze beletelt egy kis időbe, hogy megszokjam a kort és az akkori viselkedést és normákat, de végül is azt mondhatom, hogy ez nem okozott különösebb problémát, sőt a végére abszolút meg is szoktam. Ezen kívül az elejét leszámítva, egy idő után már nem is nagyon tűnt fel, hogy ennyire más korban játszódik, teljesen jól lehetett követni. A történetet azonban korántsem… Mindamellett, hogy jó néhány részen halálra untam magam, tulajdonképpen végig zajlottak benne az események. Viszont szerintem még ezeket is lehetett volna normálisan követni, ha a rengeteg név mellé nem hoznak még be különböző politikai mozgalmakat, csoportosulásokat és hasonlókat, amik tökéletesen összezavarták az egészet, és igazából már meg sem próbáltam ezeket is követni. A nevekkel amúgy nem volt bajom, mivel jó néhány évig tanultam németet, így legalább a szereplők beazonosításával nem kellett megküzdenem. Viszont ami már nem a nyomozással vagy szorosan a rendőrséggel állt kapcsolatban, azt egyszerűen képtelen voltam megérteni, nemhogy megjegyezni. (Valószínűleg az is sokat számított ennél, hogy nem is nagyon érdekeltek…) Amúgy nem lett volna ez rossz, mert az mindig jó, ha egy könyvben zajlanak az események, de itt már ez is túlzás volt.

A főszereplő is végig idegesített, nem tetszett a magánnyomozása, ahogyan próbált minden és mindenki felett állni. Aztán hibát hibára halmozott, szétesett, és csodálkozott, hogy mennyire rossz vége lett mindennek. Én sokkal jobban örültem volna neki, ha ő is valamilyen büntetésben részesül, vagy legalábbis történik vele valami érdekes.

A végkifejlet hű maradt a könyv többi részéhez: minden izgalmat mellőző, végtelenül unalmasan megírt befejezés volt, amiből igazából nem derült ki semmi. A fokozatosan kiderített információkat hagyták lógni a levegőben, egy-két dolgot tisztáztak még az utolsó oldalakon, de amúgy itt sem történt semmi érdekes.

Összességében számomra borzalom volt ez a könyv. Unalmas, érdektelen és sok. Túl sok. Senkinek nem ajánlanám, és erősen kétlem, hogy belevágok a folytatásába.

John Sandford: Vendetta

Nos, nem ez a legjobban sikerült könyve az írónak, de azért nem is a legrosszabb. A könyv tulajdonképpeni előzményeként tekinthető kötethez képest viszont sokkal kevésbé izgalmas. Reméltem, hogy ez is legalább annyira le fog kötni, mint az, de sajnos ez nem jött össze…

A történettel egyáltalán nem volt baj, ha csak azt veszem, akkor egyértelműen egy fordulatos és izgalmas cselekményt kaptunk. Tényleg mindig zajlottak az események, és történt néhány kiszámíthatatlan dolog is. Viszont rettenetes volt a kivitelezése… Jó néhányszor teljesen felesleges információkat kaptunk, például a szereplők öltözködéséről, étkezéséről; vagy ugyanennyire felesleges párbeszédeket folytattak le egymással, amikhez nemhogy nem volt köze a nyomozáshoz (vagy úgy általában bármihez), de kifejezetten idegesítőek és semmitmondóak voltak. Ezen kívül néha kicsit zavarossá vált a történet, nehezen lehetett követni, hogy most akkor ki mit csinált vagy gondolt, és hogyan jöttek rá adott esetben a dolgokra… Ami azonban valószínűleg a legjobban idegesített, az a rengeteg helyesírási, illetve főleg gépelési hiba is nagyon megkeserítette az olvasást. Persze hiba bármelyik könyvben előfordulhat, de itt már nagyon sok volt belőle: tulajdonnév kisbetűvel, felcserélt betűk, kihagyott betűk, eltévesztett nevek, hogy csak néhányat említsek. Lehet egy könyv akármilyen jó, ha ilyen hibákkal van tele, nagyon negatív érzéseim lesznek vele kapcsolatban.

A végkifejlet igazából szerintem már nem nagyon tartogatott meglepetéseket, és bizonyos szinten kiszámítható volt. De szerencsére a könyv egésze alatt folyamatosan voltak nem várt fordulatok, így azok kárpótoltak az egyszerű befejezésért.

Összességében nem volt ez rossz könyv, tényleg végig zajlottak benne az események. Aki olvasta a korábbi köteteket (főleg ennek az előzményét), az biztosan ezt is élvezni fogja.

Carin Gerhardsen: Mama, papa, gyerekek

Nos, vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Az egyszer biztos, hogy ennyire összetett történetet nem sokszor olvastam korábban. Rengeteg különböző szálon futott a cselekmény, és csak az legvégén derült ki, hogyan is függnek össze. Ezzel tulajdonképpen nem volt probléma, mert akkor azért minden a helyére került a gyilkosságokkal kapcsolatban, viszont az odaáig vezető út nem volt kimondottan egyszerű...

Bár annak ellenére, hogy skandináv regényről van szó, ezért a nevek nem mindig bizonyulnak egyszerűnek, szerintem itt nem okoztak különösebb problémát. Az viszont igen, hogy egyes fejezetekbe és alrészekbe mindenféle bevezető nélkül kezdtek bele már a könyv elején is, amikor még egyáltalán nem voltak szerintem annyira tisztázottak a szereplők és a köztük fennálló viszonyok... Így beletelt némi időbe, mire megtaláltam, hogy akkor most kiről is van pontosan szó, és ez kicsit megnehezítette az olvasást. (Ezen kívül szerintem nem is kaptunk elegendő információt a szereplőkről, bár valószínűleg ez annak tudható be, hogy -mint utólag megtudtam- van a könyvnek egy korábbi része is).

A nyomozással kapcsolatban nem voltak kifogásaim, tulajdonképpen logikusan volt felépítve, még ha nem is volt kimondottan érdekes. Viszont a befejezéssel nagyon nagy problémám volt. Az rendben van, hogy kiderült, ki a tettes, és hogyan alakultak pontosan a történések azon az éjszakán, egyes döntések mihez vezettek, és mik voltak a következmények. Viszont számomra rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt... Szerintem jobban is ki lehetett volna dolgozva a vége, főleg, hogy mennyi időt vett igénybe előtte a nyomozás, és hogy miket derítettek ki közben... Nagyon hamar le lett zárva az egész, ráadásul a főszereplők magánéletében bekövetkezett változások is úgy maradtak félbe, mintha még a könyv fele hátralenne. Értem én, hogy van harmadik rész, és abban nyilván ezekre is fény derül, de engem akkor is nagyon zavart, hogy gyakorlatilag nincsen vége...

Összességében nem volt rossz könyv, bár tényleg eléggé összetett, a maga nemében azért olvasmányos is volt. Az biztos, hogy ennyi negatív értelemben vett lelki és pszichés betegségben szenvedő embert (alkoholista, kórosan kövér, pedofil) ritkán látok egy könyvön belül. Megfontolom, hogy a későbbiekben esetleg elolvasom a többi részt is, de egyelőre ez is elég volt.

Katherine Stone: Illúziók

Nos, mivel viszonylag rég (tavaly) olvastam utoljára az írónőtől (és azóta azért megfordult a kezemben pár könyv), el is felejtettem, hogy micsoda szenvedéseket tudnak a műveiben végrehajtani a szereplők... Komolyan szinte már szórakoztató az állandó kínlódásuk (persze inkább kiborító, de néha valamiért inkább jót szórakoztam rajta).

Tulajdonképpen a történet nem is volt rossz, érdekesnek tűnt, hogy hogyan veszi át a testvére szerepét, és persze, hogy mit fog végül kideríteni. Mondjuk erősen a romantikus szálon volt a hangsúly minden esetben, így a nyomozás háttérbe szorult. Igazából a könyv majdnem teljes egészén a szerelmi és egyéb érzelmi szenvedések kerültek előtérbe, az érdemi nyomozás csak az elején és a végén lett kicsit jobban kihangsúlyozva. Mindenesetre egyáltalán nem volt krimiszerű, hiába volt benne sorozatgyilkos. És ha már sorozatgyilkos: azt hiszem, én körülbelül a századik oldalnál voltam majdnem biztos a végkifejletben (nyilván nem szerelmi szálat illetően, az teljesen magától értetődő volt, már a fülszöveg olvasásakor is). Aztán egy kicsit módosítottam rajta, de még így is nagyon hamar rájöttem, hogy ki a tettes, sőt, még az indítékát is sikerült megfejtenem. Ettől nyilván már nem volt annyira körömrágósan izgalmas, de azért nem is lett totál unalmas.

Annak ellenére, hogy könnyen olvasható volt, tartogatott néhány erősen irritáló részt is. Amivel például nem tudtam mit kezdeni, az a paranormális vonatkozás volt. Hogy minek kellett egyáltalán belevinni a történetbe, mintha valami béna fantasy könyv lenne, arra a végéig sem sikerült rájönnöm. Az elején attól féltem, hogy ennek tényleg komoly szerepe lesz a cselekményben, de szerencsére az elejét leszámítva nem vitték túlzásba. Ami viszont tényleg idegesített, azok maguk a szereplők voltak (gyakorlatilag az összes), illetve a kínlódásuk. Az első, ami kiakasztott, az az volt, hogy állandóan mindenki csak a másik szeméből olvasott ki információkat, érzelmeket, mert senki nem volt képes egyetlen normális (vagy őszinte) mondatot kinyögni. Gyakorlatilag a könyv első felében tökéletesen egyforma mondatok, részek követték egymást, amiknek mind az volt a lényege, hogy az emberek a szemeikkel kommunikálnak. De úgy, mintha tényleg valamiféle párbeszédet folytatnának... Ez persze a másik zavaró részre volt visszavezetőhető, nevezetesen, hogy senki nem mondott el senkinek semmit őszintén. Mindenki el volt foglalva a saját nyomorával, és ahelyett, hogy megbeszélte volna őket valakivel, inkább kínlódott magában. És ezzel el is érkeztünk a harmadik irritáló dologhoz: egy idő után már komolyan úgy éreztem, hogy ezek a szereplők igénylik a szenvedést és a fájdalmat, ugyanis mindenki teljes komolysággal meg volt győződve arról, hogy őt senki sem szereti, nem tartja fontosnak, nem érti meg, stb... Ezt egy-egy esetben éreztem, amikor például a szülők hozzállásához volt valami köze, mert az tényleg komoly traumát tud okozni egy életre. De a többi esetben inkább csak egy saját maga által választott kínszenvedésről volt szó.

Összességében egyszer olvhasható, könnyed kikapcsolódást nyújtó könyvnek tartom, ami nem az írónő legjobban sikerült kötetet, de az egészen biztos, hogy nem is a legrosszabb. Rengeteg sablonos dolog van benne, a végkifejlet nulla meglepetést tartogat, totálisan kiszámítható. Aki szereti a romantikus történeteket, annak biztosan ez is tetszeni fog, de szerintem másnak is szórakoztató lehet valamennyire.

Peter Robinson: Démoni kapcsolat

Nos, legelőször is nem tudom megállapítani, hogy tényleg ennyire mellényúlok az utóbbi időben a könyvekkel, vagy én lettem velük szemben sokkal kritikusabb... Ugyanis ezzel a művel ismét voltak gondjaim...

A történettel nem lett volna gond, hiszen mindkét gyilkosság szál izgalmas volt a maga nemében, bár annyira sok szereplőt vonultattak fel, hogy azt picit már kezdtem túlzásnak érezni. Ennek ellenére persze nem okozott gondot a cselekmény követése, csak néha kicsit zavaró volt, főleg úgy, hogy sokakról nem is kaptunk elegendő információt, ami alapján megjegyezhetőek lettek volna... Ami viszont tényleg megnehezítette az olvasást, az a két régebbi ügynek a felelevenítése volt. Ugyanis egy idő után eléggé nehezemre esett követni, hogy most éppen melyikről is van szó, melyik a régebbi, melyik az újabb, melyiket ki követte el, melyiknél kik az áldozatok. Bár a történet szempontjából nyilván indokolt volt a kapcsolódás ezekhez az esetekhez, mégis nagyon zavarossá tette az egészet. És ha már a régebbi vonatkozásoknál tartunk, szintén nem segített, hogy bár az írónak már jó néhány könyve megjelent, magyarul ez volt az első. Ezáltal nem csoda, hogy jó pár helyen csak ráncoltam a homlokomat, hogy most akkor én lemaradtam valamiről, van valahol egy korábbi kötet, ahol ezek megtörténtek. Nos, igen, van korábbi kötet, csak éppen nem magyar nyelven... Nem is értem, hogy lehet ekkora hibát ejteni, hiszen egymással összefüggő részekről van szó, és borzasztó volt úgy olvasni, hogy végig az előzőekre voltak benne utalások...

Hát, ami a szereplőket illeti, ott sem sok pozítivat tudtam felmutatni... Először is -akár így van a való életben, akár nem- eléggé idegesített, hogy az összes rendőr gyakorlatilag az alkoholizmus határát súrolja (vagy éppen átlépi), gond nélkül vezet, vagy éppen járatja le magát ittasan... A férfi főszereplőnél már a könyv elején teljesen kiakadtam azon, hogy állandóan apró részletességgel meg kell tudnunk, hogy ő éppen mit hallgat... Ha váltott a zene, arról is rögtön tudtunk, és tökéletesen érdektelen jelleggel egy csomó információt kaptunk a zenékről. Szerintem ha a kezembe vennék pár CD-t, azokon kevesebb zeneszámot olvasnék, mint ebben a könyvben. Ez a megoldás maximum akkor lett volna jó, ha közben valóban le is vannak játszva az egyes dalok, hogy ezzel is érzékeltessék esetleg a hangulatot.Ami még ennél is jobban az idegeimre ment, az a rendőrnő kínlódása volt. Vagy emésztette magát valami teljesen felesleges dolog miatt, vagy éppen azzal volt elfoglalva, hogy marhára meg legyen magával elégedve, amiért egy este végre nem itta le magát a sárga földig. Meg aztán a szerencsétlenkedése az egyéjszakás kalandja miatt... Aztán mire túltette volna magát ezen, megérkezett a barátnő, aki teljesen kiakadt egy ennyire jelentéktelen dolog miatt. Ez még jobban felidegesített, hiszen azért nem valami megbocsáthatatlan tettről volt szó. A gáz inkább csak az volt ezzel kapcsolatban, hogy annyyira részeg volt közben, hogy nem emlékezett belőle semmire. Ez már erősen a szánalmas kategória volt. De ezen kívül más helyeken sem értettem meg, hogy miért ütköznek meg egy-egy dolgon... Például, ha már egy kicsit is vulgárisan beszélt valaki, azon mindenki nagyon kiakadt, hogy milyen dolog ez. Aztán a rendőrök nem bírtak egymás között normálisan beszélgetni arról, hogy valaki pisil... Ezen már szinte felnevettem, annyira abszurd volt. Mintha nem is tudom, miről lett volna szó. Bármi egyébről teljesen nyíltan beszéltek, ezzel azonban meggyűlt a bajuk, mintha legalábbis óvodások lennének...

Amúgy a két cselekményszál érdekes volt, jó sok gyanúsított előkerült mind a két esetben, amitől legalább nem volt könnyen kikövetkeztethető, hogy ki lesz végül a tettes. A végkifejletben nem volt különösebben semmi extra, tulajdonképpen egyszerűen le lett zárva minden szál.

Összességében egyszer olvasható kriminek tartom, ami sokkal nagyobb élvezetet nyújtott volna, ha nem egy valamilyen szinten több kötetet átívelő történet közepébe csöppenünk...

Patrick Modiano: Nászút

Nos, egészen biztos vagyok benne, hogy még soha egyetlen könyvnél sem bántam ennyire, hogy pénzt adtam érte… Pedig olvastam pár könyvet, amelyik rettenetes csalódás volt, de ez valahogy még azokon is túltett… Valószínűleg ezt leginkább azzal érte el, hogy az égvilágon nem szólt semmiről. A véleményeket elnézve úgy tűnik, bennem van a hiba, mert mindenki rettenetesen imádja ezt a könyvet. Ezek szerint számukra volt valami mondanivalója, én viszont végig untam. Kicsit reméltem, hogy a végére körvonalazódik valamiféle történet, de valójában tudtam, hogy erre hiába várok. Úgy tűnik, maradnom kell az angol, amerikai íróknál, mert múltkor a spanyol, most pedig a francia verte ki nálam a biztosítékot…

Magát a történetet, elég nehéz lenne véleményezni, ugyanis én fenntartom, hogy ilyesmit keresve sem találtam benne. Hirtelen elkezdődött, aztán majdnem két évtizedet ugrottunk az időben, de még akkor sem volt szó semmiféle nyomozásról, csak egy megfáradt ember nyomorúságáról, aki nem tud mit kezdeni magával. És valóban nem tudott, hiszen másból sem álltak a vele kapcsolatos részek, csak hogy idement meg odament, ide ült be, ott evett, stb… Ha épp nem egy teljesen értelmetlen „nyomozással” volt elfoglalva, akkor az életén kesergett, de azt sem értem, hogy minek, mert amiért még az egyik pillanatban szenvedett, azt a következőben legszívesebben visszacsinálta volna…

A másik idősík sem volt sokkal szórakoztatóbb… Tulajdonképpen ez életem legnyomasztóbb könyve, abban az értelemben, hogy igazából semmiféle érzelmet nem mutatott egyetlen szereplő sem. Néhány ember gondolatait megismertük ugyan, de azt is csak nagyon felületesen. (Amúgy semmi bajom a nyomasztó hangulattal, sőt jobban is szeretem, mint a happy endes befejezést, de itt borzalmas volt).

Valójában egyik szereplőről sem tudtunk meg semmit sem: hihetetlenül elnagyoltan be lett mutatva az életük, de hogy pontosan hogyan kerültek egy-egy adott helyzetbe, nem derült ki. Ahogy az sem, hogy egyes felidézett részek között eltelt (elég nagy) időintervallumokban mégis mit csináltak. Igazából olyan volt, mintha ez a néhány oldal, ami a könyvet jelentette egy hosszabb kötet néhány fejezetét alkotná, és majd még később bontakozik ki normálisan a történet…

Végkifejletről nem is beszélnék, hiszen semmi ilyesmi nem volt benne. Tulajdonképpen ezzel totálisan illett a könyv többi részéhez. Sem közben, sem a végén nem tudtunk meg semmit. Belegondolva nekem egyetlen kérdésem sem lett megválaszolva benne.

Összességében ez a könyv borzasztóan idegesített már az olvasás közben is, és idegesít így utólag is. Közben azért, mert tudtam, hogy végig ilyen marad, nem fog szólni semmiről; utána pedig azért, mert abban a nem sok időben is, amíg ezt olvastam, foglalkozhattam volna egy másik könyvvel is, ami talán nem idegesít elejétől a végéig. Nagy szerencséje ennek a kötetnek, hogy mániákus könyvmoly vagyok, ezáltal semmilyen formában nem bántalmazok könyveket, ugyanis ennél erősen felmerült bennem pár lehetőség… De maradok annál, hogy amint lehet, túladok rajta, ne is lássam többet.

Tom Rob Smith: A tanya

Nos, megint sikerült beleszaladnom egy olyan könyvbe, amelyikkel nehezen tudtam megbirkózni. Az elején konkrétan úgy voltam vele, hogy abbahagyom, mert nagyon nincsen kedvem hozzá. De egyrészt alapszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet, másrészt pedig egy kicsit beindulni látszott a történet, mégiscsak tovább olvastam. Reméltem, hogy talán csak az eleje volt ennyire nehézkes, utána izgalmassá válik és majd a végén következik be valami nagy áttörés.

Hát, tulajdonképpen némiképp valóban izgalmasabb lett egy idő után, de részemről az első néhány fejezetet nem is nagyon volt nehéz überelni, annyira unalmasak és nehezen emészthetőek voltak. Nem történt bennük semmi, csak egy nyugdíjas korú nő zagyva történetelmesélését olvashattuk… És abban is gyakorlatilag állandóan ugyanazt: hogy mindenki ellene van, és mindenki egy nagy összeesküvés résztvevője. Az, hogy ezt miért képzelte így, tulajdonképpen még a végkifejlet ismeretében sem egyértelmű számomra… A történet-elbeszélés sem jött be nekem annyira, nagyon sűrűn volt a tagolás, ami szerintem csak túlbonyolította a dolgot. Ráadásul ezzel, hogy a nő szemszögéből ismertük meg gyakorlatilag a teljes történetet, tényleg csak üldözési mániában szenvedő ember képzelgéseinek tűnt, habár nyilvánvaló volt, hogy ennél többről lesz szó… Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy negatívam ítéljem meg a könyvet. Aztán valahogy mégis sikerült egy kicsit érdekesebbé tenni a cselekményt, így már az olvasása sem bizonyult annyira szörnyűnek. Viszont végig arra vártam, hogy mindezek után majd kapunk egy szépen összefoglalt befejezést, amiben minden mozaikdarabka a helyére kerül. Ez viszont sajnos elmaradt…

A végkifejlettel számos problémám akadt. Egyáltalán nem foglaltak össze benne semmit, sőt, szerintem csak még nagyobb kuszaságot csináltak vele. Persze, néhány dologra fény derült, amiknek egy része kellett a történet teljessé válásához, némelyiket azonban nem tudtam hova tenni… Kaptunk információkat, amikkel néhány szálat sikerült elvarrni, néhány kérdés azonban teljesen nyitott maradt (sőt, szerintem új kérdések is felvetődtek). Sőt, kicsit úgy érzem, mintha nem is tudtunk volna meg végül semmit, mert bár kiderült egy s más, egyiknek sem lett következménye. Lehet, hogy csak velem volt a probléma, hogy igyekeztem minél hamarabb a végére érni, ezért már nem volt türelmem az egészet végiggondolni, hogy mi miért történt, de valószínűleg pont ez írja le legpontosabban, hogy mennyire nem nekem való könyv volt ez.

Összességében megint bebizonyosodott, hogy a „sztárolt” könyvek valahogy nekem nem jönnek be. A könyvön és az interneten található vélemények szinte egytől egyig dicsérik a kötetet, én viszont egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy másoknak mi tetszett benne ennyire. Számomra unalmas volt, amikor pedig végre valami izgalmat tudott felmutatni, az sem tartott sokáig, és a vége megint elrontott mindent.

Patricia Cornwell: Nyom nélkül

Nos, ezzel a könyvvel már megint nagyon megszenvedtem. Pedig amúgy egy átlagos hosszúságú könyv, én viszont legalább a kétszeresének éreztem. Végig úgy voltam vele, hogy csak érnék már egyszer a végére, ami azonban valahogy nem akart eljönni. Konkrétan erőltetnem kellett, hogy olvassam, mert nem szokásom félbehagyni könyvet. Ráadásul amikor hozzákezdtem, eszembe nem jutott, hogy így fogok vélekedni róla, hiszen egy sorozatgyilkosságokkal foglalkozó könyv mikor nem tetszett nekem... Sajnos azt kell mondjam, hogy például most... (Olyannyira, hogy a kívánságlistámon szerepel még egy könyv az írónőtől, ami a fülszöveg alapján még mindig tetszik, de ezek után már nem tudom, hogy bele merjek-e majd vágni...)

A fülszöveg kissé szájbarágós volt, amiből még nem vontam le messzemenő következtetéseket, pedig így utólag kellett volna. Az egész történet száraz, unalmas, nyögvenyelős volt. Arra számítottam, hogy lesz egy izgalmas sorozatgyilkosos sztori, és az ahhoz kapcsolodó nyomozás. Ehelyett azonban egy végig zavaros és rettenetesen érdektelenül megírt cselekmény kaptam, amivel csak nagyon nehezen tudtam haladni. Bár foglalkoztak a gyilkosságokkal, határozottan a legutolsó eset került előtérbe. De még ezzel sem lett volna probléma, hiszen ez általában így szokott lenni, hiszen az a friss. Itt viszont a híres anya miatt volt központi szerepe, amiből aztán lett egy politikai vonal -utólag abszolút feleslegesen. Aztán egy katonai vonalat is  behoztak a képbe -ismét csak totál feleslegesen. Ehhez még hozzájöttek azok a cselekményszálak, amik egyáltalán nem tettek hozzá semmit a történethez, így végül az egész egy nagy érdektelen semmi lett. Már a gyilkosságok és a nyomozás sem tudott lekötni, csak azt vártam, hogy végre a végére érjek. Idegesítettek a felesleges részek: a leírások, a nehézkes párbeszédek.

A végkifejlet szintén nem volt valami nagy durranás. Kaptunk egy tettest, akiről még azt sem tudhattuk, hogy tényleg a valódi gyilkos-e, nem derült ki  igazából semmi lényeges az életéről vagy arról, hogy miért tette azt, amit... Ráadásul szerintem egyáltalán nem került normálisan pont az ügy végére, egy csomó kérdés megválaszolatlan maradt, legalábbis számomra...

Összességében én egy végtelenül vontatott, minden izgalmat mellőző könyvnek tartom, aminek az olvasása számomra kínszenvedésnek bizonyult. Egy egyébként érdekesnek tűnő témát hihetetlenül unalmasan sikerült tálalni. A különböző cselekményszálak, a nyomozás és az egész könyv zavaros és unalmas volt.