Michael Robotham: Fojtott suttogás

Nos, azt kell mondjam, hogy ez bizony egy jó könyv volt. Talán nem a legjobb, és a kedvenceim közé sem kerül be, de olvasmányos, szórakoztató és érdekes volt az egész. Bár konkrét elvárásaim nem voltak vele kapcsolatban, mégis úgy érzem, hogy kellemes csalódás ért.

A fülszöveg alapján nyilván számítani lehetett arra, hogy egy csavaros történetet kapunk, de talán ennyi fordulatra mégsem. Annak ellenére, hogy (szerintem) normál hosszúságú könyvről van szó, tele volt fordulattal. Olyannyira, hogy az utolsó fejezeteknél, ha kiderült egy-egy újabb fejlemény, azt vettem észre, hogy már többet látok bele a történetbe, mint amennyi valójában történt... Ezért aztán én azt mondanám, hogy talán egy kicsit sok is lett már a váratlan fordulatból a végére. Persze ennek köszönhető az is, hogy végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, és már alig vártam, hogy minden a helyére kerüljön...

Ez azonban sajnos elmaradt. Ugyanis szerintem nem lett rendesen lezárva. Miután végeztem a könyvvel, bennem több kérdés is felmerült, nem is annyira a lezárással, mintsem a korábbi cselekményekkel kapcsolatban.... [SPOILERes rész következik ! Például, hogy a "tettes" miért csak ennyire későn számolt le bizonyos emberekkel, illetve miért hagyott ki belőle másokat teljesen. Szerintem ennél jobban is el lehetett volna varni a szálakat...]

Összességében valóban jó könyvnek mondanám, ami igen sok váratlan fordulatot tartalmaz, ezért oda kell rá figyelni. Ezt viszont egyáltalán nem nehéz megtenni, mivel jól megírt és felépített a cselekménye.

John Sandford: Borotvaélen

Nos, ezt a könyvet egyszerűen nagyon untam. Ennél többet hirtelen nem is tudnék róla mondani, ha valaki a véleményemet kérdezné róla. Pedig az sorozat első kötete nagyon is tetszett és alig vártam, hogy újabb részeket olvassak el belőle. Az egy dolog, hogy két előző kötet kimaradt, de ez a könyv elvileg önálló történetként is megállja a helyét. Amivel tulajdonképpen nincs is baj, tényleg olvasható volt az előzmények konkrét ismerete nélkül is, de nagyon nehezen...

A fülszöveg elolvasása után én egy sorozatgyilkosos történetre számítottam, sok áldozatra, nyomozásra, aztán valamiféle végkifejletre. Ehelyett az elszabadult sorozatgyilkosból alig kaptunk valamit. Értem, hogy valószínűleg az előző részben már eléggé ki lett fejtve minden, és unalmas lett volna megint az elkövetési módjairól részletesen írni, de tulajdonképpen itt nem is a gyilkosságokon volt a hangsúly, hanem a bomlott elméjű elkövető teljesen szétesett személyén. És nekem ez nem tetszett. Leginkább azért, mert nem volt szépen felépítve a drogozástól teljesen elvadult és hallucináló személyiség, hanem valahogy rögtön a közepén voltunk az egésznek, rettenetesen zavaros volt az egész. Közben persze gyilkolászott jobbra-balra, de szinte minden áldozat csak említésszerűen volt feltüntetve, mindegy volt, hogy a foglyul ejtés, a kínzás vagy a holttest megtalálása volt éppen középpontban (már amennyire).

A másik szál pedig ha lehet még unalmasabb és zavarosabb volt... Persze a lényeget megértettem, hogy kik, miért és mit csinálnak, de ahogy a főszereplő nyomozott utánuk meg kiderült egy s más, azt egy idő után már nem igazán tudtam hova tenni, csak reménykedtem, hogy lassan a könyv végére érek.

A végkifejlet (és előtte néhány apró rész a könyben) amúgy tudott még minimális meglepetéssel szolgálni, de annyira szerettem volna mihamarabb kiolvasni és letudni ezt a könyvet, hogy már ezekre sem tudtam rendesen odafigyelni.

Még egy dolog volt, ami meglehetősen idegesített a könyvben, mégpedig a nyelvezete. A gépelési hibák annyira nem is érdekeltek, viszont olyan nyakatekert, értelmetlen és erőltetett beszélgetések és leírások voltak benne helyenként, hogy a falat tudtam volna kaparni tőlük...

Összességében én nem ajánlanám senkinek ezt a könyvet, főleg az első részhez képest, mert mérföldekkel le van maradva mögött. Unalmas, vontatott, zavaros.

Peter James: A halott szorítása

Nos, a szerző eddig szinte sosem okozott csalódást a könyveivel, ezúttal sem történt ez másként. Bár nem fogom a kedvenceim közé sorolni, mivel ennél sokkal jobb könyvei is vannak az írónak, mégis könnyen olvasható, izgalmas és letehetetlen volt.

A történet abszolút jól kidolgozott volt, nekem kifejezetten tetszett, hogy nem rögtön történt minden leszámolás, hanem szépen fokozatosan kísérte végig az egész könyvet, így végig izgalmas maradt, nem laposodott el. Ezen kívül nemcsak az brutális gyilkosságokkal tudott meglepni, hanem bizony voltak benne nem várt fordulatok, amik mindig jót tesznek egy könyvnek.

A szereplőket lényegében megszokhattuk a könyvsorozat korábbi köteteiből, és azok egyébként is elég semlegesek számomra, viszont az ügyvédnővel valamiért nagyon nem szimpatizáltam. Egyrészt az őt ért tragédia és a fia iránti nyilvánvaló szeretet ellenére is felelőtlennek éreztem már a könyv elejétől. Aztán amikor fogta magát, és csakis saját magával és a szerinte fantasztikus ötletével törődve az első repülővel átszelte az óceánt, hogy meg se álljon Amerikáig akkor lettem csak igazán ideges. Nem elég, hogy ez eleve összezavarodott fiát otthagyta egyedül, mindezt ráadásul egy eleve veszett ügyért cselekedte, ami minden normális gondolkodású ember számára egyértelműen ostobaság volt, hát rá tudtam volna kiabálni. Hogy mégis ki az, aki nem gondol arra a lehetőségre, hogy helyette inkább a fiát bántják... Úgyhogy bár a gyerek persze nem tehetett semmiről, az anyát már egyáltalán enm tudtam sajnálni... (vagyis tudtam volna, mert hát persze a happy end...).

Összességében nagyon tetszett a könyv, olvasmányos volt, és csak egy nagyon kicsit kiszámítható (a vége).

Alex Kava: A Gonosz

Nos, annyi biztos, hogy a sorozat többi részét is el fogom majd olvasni, mert a fülszövegeik alapján kíváncsi vagyok rájuk, ez a kötet viszont meglehetősen vegyes érzéseket váltott ki belőlem...

Bár a történet maga jó volt, és még a könyv terjedelmével sem akadt különösebb problémám, néha mégis olyan érzésem volt, mintha nehézkesen haladnánk benne. Gyerekrablás, gyilkosság, holttest, gyász és letargia, nyomozás, majd kezdődött előről az egész körforgás. Vagyis még ezt sem lehet így kijelenteni, mert annyi áldozat nem is volt benne, hogy tényleges ismétlődésnek lehessen nevezni... Ráadásul kicsit olyan volt, mintha a gyilkosságok háttérbe lennének szorítva, de pontosan nem tudnám megmondani, hogy mi került előtérbe ezzel szemben. Talán a seriff és az FBI-ügynök személye, kapcsolata lehetett. Az biztos, hogy egy idő után számomra elég zavaró volt majdhogynem részenként arról olvasni, hogy az egyébként férjezett, ritka nagy önuralommal rendelkező nő, illetve a magabiztos, szoknyapecér férfi mennyire odavan egymásért, annak ellenére, hogy nem nagyon lehet(ne) köztük semmi... (Azért a könyv becsületére legyen mondva, hogy végül tényleg nem történt közöttük semmi (extra), bár a folytatásokban még bármi megtörténhet...)

A könyv vége mondhatni tartogatott meglepetést, csak nem olyan értelemben, ahogy az várható lett volna... A tettes személyét már majdnem az elejétől kezdve tudni lehetett, meglepetésként már csak az szolgált, hogy mennyire össze lett zavarva a könyv vége. Már minden gyanús személy fel lett vonultatva tettesként, mindenki meg lett gyanúsítva, és végül kiderült, hogy a valódi tettesen kívül (akit ugyebár már az elejétől tudtunk, hogy kicsoda) mindenki ártatlan (vagy legalábbis gyilkosságban). Szerintem nem sok értelme volt a többi lehetséges elkövető felvonultatásának, mert aki kicsit is odafigyelt a könyv olvasásakor, az pontosan tudta, hogy ki a gyilkos, és a többi szál sem vezethette félre...

Összességében nem volt rossz könyv, érdekes volt a cselekmény, csak szerintem (vagy inkább számomra) nagyon kiszámítható volt a tettes kiléte.

Tana French: Szellemház

Nos, ez egy nagyon furcsa könyv volt, bár pontosan nem is tudnám megmondani, miért... Szerintem a fülszöveg nem teljesen feleltethető meg a valódi történetnek, mert annak alapján egy komoly lélektani problémákkal küzdő főszereplőt vártam volna, akire nagy hatással van egy bűntény helyszíne. Nos, annyi igaz, hogy a főszereplőnek több évtizeddel korábban köze volt az akkor még teljesen másmilyen helyszínhez, de én egyáltalán nem éreztem, hogy különösebben ez befolyásolna bármit is... Persze kiderült, hogy mi történt ott egykor, ami érthető módon nem könnyen felejthető el, főleg ha hozzávesszük a könyv legvégén kiderült információkat, de valahogy ettől még nem lett kerek egész a történet. Inkább csak felesleges nyafogásnak és szenvedésnek tűntek egyes részek, például hogy többször is elolvashattuk, micsoda önuralma van és ő mennyire máshogy dolgozik, mint bármelyik másik nyomozó...

Egyébként nem csak a főszereplő nyomozónk idegesített, hanem gyakorlatilag az összes többi szereplő is... Például a társa, akivel eleinte semmi gond nem lett volna, de aztán a rendőrhöz, pláne nyomozóhoz a legkevésbé sem illő viselkedése és gondolkodásmódja annyire kiverte nálam a biztosítékot, hogy kicsit le kellett raknom a könyvet. Az áldozatokkal sem lehetett nagyon együttérezni szerintem, a férj becsavarodása szintén kiidegelt, akár jogos volt valamennyire, akár nem; a feleség pedig szintén nem állt a helyzet magaslatán, illetve nála még a társadalmi elvárásoknak (?) való megfeleléstől is kirázott a hideg. A többi szereplővel mondhatni el voltam, azok annyira már nem idegesítettek annyira...

Amúgy maga a történet nem volt rossz, de őszintén, szerintem eléggé vontatott volt. Az első körülbelül kétszáz oldal után el sem tudtam képzelni, hogy miről fog még szólni a cselekmény, és tulajdonképpen így utólag belegondolva sem értem, hogy miért kellett majdnem ötszáz oldalt ennek szentelni. Az eleje gyakorlatilag a rendőrségi/nyomozói/helyszínelői munkának a részletes bemutatása volt, ahogy felvonultatták, kicsoda, mit, mivel és hogyan vizsgál meg... Aztán elkezdték kideríteni, ki követte el a gyilkosságokat, de az is nagyon lassan telt, eléggé nehezen tudtam csak haladni vele.

A befejezés szintén elég furcsa volt, ahhoz képest, hogy addig elég nehezen haladtunk előre, hirtelen kaptunk egy beismerő vallomást, egy elméletben összerakott végkifejletet, a nyomozó magánéletének teljes kibontakozását és készen is volt...

Összességében szerintem bőven a fele elegendő lett volna terjedelemre, és a fülszöveg is becsapós volt. A történet nem rossz, de biztosan nem tudtám még egyszer rávenni magam az elolvasására.

Leif Lasse Andersson: Szex-krízis-pasi

Nos. nem is tudom, mit írhatnék erről a könyvről... A legelső és egyben leginkább találó szó, ami eszembe jut róla, az a szókimondó. Mert hát ebben a könyvben tényleg minden köntörfalazás nélkül le lettek ám írva a dolgok. Mindegy, hogy szexuális témáról vagy emberi viselkedésről volt szó, bizony kő keményen megjelent a lapokon a valóság, legyen az bármilyen kegyetlen...

Nőként olvasva azért néhány helyen erősen kiakasztó volt. Bár nincsenek nagy illúzióim a férfiakkal kapcsolatban, azért elég szomorú és olykor kiábrándító így elolvasni, hogy egyes helyzetekben miként gondolkodnak. Természetesen nyilván nem vonatkozik az összes hímnemű egyedre, de szerintem nagy általánosságban mégis az lehet a helyzet, ami a könyvben... Szerencsére (?) viszont nem csak a férfiak viselkedése akasztott ki a történet során, mert volt pár olyan nő is, akivel nagyon nem értettem egyet... Ez egyébként csak azért szerencsére, mert így sokkal valóságosabbnak tűnt a történet, hiszen nem csak a férfiaknak vannak viselt dolgaik...

Az, hogy maga a történet mennyire igaz, szerintem nem volt különösebben lényeges. Valószínűleg elég változó véleménnyel vannak az emberek erről a könyvről, mert az én elképzelésem szerint lehetnek azok (a férfiak), akik egyetértenek vele, azok (a gyakorlatilag feministák), akik az első oldaltól az utolsóig utálják (a férfiakat is valószínűleg), illetve azok (a férfiak és nők vegyesen), akik bár nem értenek vele egyet, nem is ítélik el teljesen, hanem felfogják, hogy ez is egyfajta életstílus. Végül is magamat leginkább ebbe az utolsó csoportba soronám, bár az is egyértelmű, hogy nem szeretném, hogy valaha is a főszereplőhöz hasonló alakkal hozzon össze a sors...

Összességében én olvasmányos és a maga módján érdekes könyvnek tartottam. Akinek nincsenek ellenére a maximálisan szókimondó, részletes erotikus leírások, annak biztosan elnyeri a tetszését.

Michael Weaver: Lidérces ösztön

Nos, ez első dolog, amit le kell írnom a könyvvel kapcsolatban egy hatalmas negatívum: mégpedig a fordítás! Vagy a lektorálás, ha volt ennél egyáltalán olyan, de én mondjuk ezt erősen kétlem... Borzasztó helyesírási hibák voltak benne, néhol valószínűleg csak elütésről volt szó (bár szerintem ilyen mértékben az sem megengedett), a legtöbbet viszont nem hinném, hogy erre lehetne fogni... Különálló szavak egybeírva, lehagyott vesszők, ordító helyesírási hibák... Borzalmas volt így végigolvasni a könyvet, mert ezek számomra akkora negatívumnak számítottak, hogy nem tudtam rendesen figyelni a cselekményre.

Egyébként egyáltalán nem volt rossz könyv, sőt kifejezetten érdekes volt a történet és jól kidolgozott a cselekmény. Az elején nemigen tudtam elképzelni, hogy miről fog szólni ennyi oldalon keresztül, de szépen alakult ki benne minden, nem voltak benne felesleges részek. Mindegyik főszereplő szála érdekes volt, bár lehet, hogy egy-két helyen némi háttérinformáció még elfért volna, hogy teljesebb legyen a kép... Ezen kívül én arra számítottam, hogy bőven lesz még áldozata a gyilkosunknak, ami végül is megvalósult, mert elég sok, változatos módon elkövetett gyilkosság volt benne, de azok olyan alkalomszerűek voltak, én pedig olyanokat vártam volna, amik a kezdetekben is voltak...

A könyv lezárása cseppet sem okozott meglepetést, borítékolható volt, hogy mindenki szépen megmenekül csak a tettes(ek) nem. Viszont szerencsére volt benne annyi fordulat, ami szerintem mindenkit meglephetett, és így mégsem volt azért annyira csodálatosan boldog a befejezés.

Michael Robotham: Bombabiztos

Nos, tulajdonképpen nem volt rossz könyv. Elég rövid, és ez a történeten is rögtön feltűnik. Ezt nem negatív értelemben gondolom, mert nem összecsapott, tényleg rendesen ki van dolgozva. Ami furcsa volt mondjuk számomra, az a kezdőrész megismétlése később a könyvben. Ugyanis az első fejezet egy kialakult helyzetet mutatott be, és utána lett csak bemutatva, hogy hogyan jutott el odáig a főhős. Később pedig a könyvben ismét említve volt ez a rész, ahonnan aztán folytak tovább az események. A két rész viszont nem egyezett meg teljesen, nem lehetett összeegyeztetni bennük a történéseket, ami eléggé furcsa és negatív dolog volt...

Egyébként egy egyszerű, normális történetről volt szó, ami lényegében tényleg arról szólt, hogy a főhős mindig rosszkor van rossz helyen. Ez akár még sok is lehetne, de szerintem senki nem vonja kétségbe, hogy vannak ennyire peches emberek... A könyv rövidsége az időintervallummal abszolút összeegyeztethető, hiszen körülbelül 4-5 napot ölelt fel, azt is elég nagy léptekkel, nemigen voltak benne túlságosan időre lebontott részek. Ezzel nem volt semmi probléma, a cselekmény pontosan így kívánta.

A szereplők igazából mély nyomot nem hagytak bennem, de nem is voltak túlságosan részletezve. Mindenkiről kiderült a korábbi és a mostani élete, tehát alaposan megismerkedhettünk minden szereplővel, viszont vagy negatívak voltak, vagy semmilyenek...

A végkifejlet igazából nem tartogatott túl sok meglepetést, elég egyszerű volt a lezárás. Mondjuk én kicsit bővebben olvastam volna még arról, hogy a drogokról való leszokást és a lelki traumá(ka)t hogyan dolgozta fel a lány, mert szerintem egyrészt nem elhagyagolható részlet, másrészt nem is lehet túl egyszerű... Ezzel szemben nagyon rövid és végleges befejezést kaptunk, amiből egyenesen az jött le, hogy mindenki nagyon rendben van és boldogan éli le életét.

Összességében olvasmányos könyv volt, nagy extrákkal nem szolgált, de egyszer elolvasható.

Lisa Jackson: Tegnap éjjel

Nos, ez a második könyvem az írónőtől, és bár messze élvezhetőbb volt, mint az előző, ez sem igazán nyerte el a tetszésemet. Az első felével egy az egyben csak szenvedtem, aztán igyekeztem a gyilkosságokra koncentrálni, mert azok legalább érdekesek voltak.

Az alaptörténettel semmi gond nem volt, viszont a kivitelezés sikerülhetett volna jobban is szerintem.... Ennek egy része a fordító hibája, mivel sok nyelvtani pontatlanság, értelmetlen mondat vagy szövegrész és félreírt információ volt benne, ami kevésvé élvezhetővé tette a könyvet. A másik része viszont valószínűleg igenis az íróhoz vezethető vissza, mert néha olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha kihagytam volna egy részt belőle valahol... Ehhez kapcsolódik például az, hogy bár a főszereplőnő háttértörténetét már elég hamar sejteni lehetett, csak a végén tisztázódott, hogy mi is a helyzet. Ennek ellenére már korábbi részekben ehhez kapcsolódó elemek voltak, amik a teljes magyarázat nélkül csak zavarossá és értelmetlenné tették a cselekményt...

El kell ismernem, hogy a gyilkosságokkal kapcsolatos részek tényleg nagyon izgalmasak voltak. Az elkövetés módja brutális és szadista volt, sosem lehetett tudni ki lesz a következő áldozat (volt akin amúgy meg is lepődtem), valamint a tettes személye sem volt egyértelmű, bár más személyek kilétét teljes mértékben ki lehetett következtetni.

Maguk a szereplők egytől egyig rettenetesen irritálóak voltak. A főszereplőnő állandó szenvedése (egy része érthető, de amúgy hosszútávon felettébb idegesítő), a rendőr fafejűsége és arroganciája (márpedig ő eldöntötte, hogy ki a tettes, és nem tágít az elképzelésétől), a pszichológus folyamatos belső vívódása (a nőhöz való vonzódása és egy hatalmas titoknak beállított, valójában nem létező dolog miatt) egyenként is rettenetesen irritáló volt, és akkor még a mellékszereplőkről nem is szóltam...

Összességében ha nagyobb hangsúlyt fektettek volna a gyilkosságokra, a lelki nyavalygásokkal szemben, sokkal élvezhetőbb lett volna az egész könyv.

Jonathan Kellerman: Áldozatok

Nos, amennyire ígéretesnek indult a könyv, annyira nem tetszett, amikor végül befejeztem... Bár az elején többnyire minden tetszett, ahogyan haladtunk előre a könyvben, úgy bukkantak fel egymás után a negatívumok...

Először azt hittem, hogy egy pörgős, elég durva krimit olvasok, amiben valóban durva az elkövetési mód, ráadásul egymás után hullanak az emberek. Érdekesnek és izgalmasnak tűnt, de sajnos ez nem tartott ki a végéig. A közepétől már egyre kevésbé a gyilkosságokon volt a hangsúly, szinte csak érintőlegesen foglalkoztak velük, említésszinten. Ráadásul azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy mire került ezek után a hansúly. Talán az elkövetők előélete lehetett az, de nekem csak annyi tűnt fel, hogy sorra kerülnek elő emberek, legyenek azok tanúk, lehetséges gyanúsítottak, segítőkész vagy épp kevésbé segítőkész mellékszereplők. Bár se hosszú, se bonyolult könyvnek nem tartom, mégis annyira összezavarodtam a végére, hogy ki kicsoda, és egyáltalán volt-e jelentősége a cselekmény alakulásában, hogy már csak azt vártam, mikor érek a végére....

És ha már a végét emlegetem, nos hát, az volt az igazán katasztrófális a megítélésem szerint. Már jóval a befejezés előtt kiderült a tettes(ek) személyazonossága, és onnantól csak őket próbálták felkutatni. Aztán az egyiket elég hamar sikerült kiiktatni, majd a másikra is hipp-hopp rábukkantak, és kész vége is volt szinte a könyvnek. Nem állítom, hogy minden könyvnek valami hihetetlenül izgalmas akciójelenetben kell végződnie, mert kell a változatosság, de ez a semmilyen befejezés, amikor csak álltak és néztek a pusztaságba, hát komolyan nevetséges volt... Ráadásul bár sosem zavar, ha egy könyv egyes szám első személyben íródik -mint ahogyan itt is-, ebbben az esetben a lezárásnál szinte komikusnak hatott. Egy az egyben olyan volt, mintha egy vénséges öregember mesélne egykori szörnyűségekről, holott egy élete teljében lévő fiatalemberről volt szó (aki ráadásul a következő kötetek főszereplője, szóval egyáltalán nem itt találkozunk vele utoljára).

Egyébként ez a kötet ugyebár egy sorozat része, és ilyen esetekben minden könyvben van némi emlékezetfrissítés, hogy mégis kik a főszereplők. Nos, szerintem itt ez majdnem teljes egészében elmaradt. Nagyon hiányos volt számomra mind a rendőrők, mind a pszichológus magánélete, éppen csak említve volt néhányszor egy-egy adalék, ami inkább csak zavaró volt, mint hasznos.

Összességében bár az eleje tényleg tetszett, a végére már eléggé szenvedtem, és csak a mielőbbi befejezésre törekedtem, annyira zavaros volt. Én nem olvasnám el még egyszer valószínűleg.

M. J. Arlidge: Üsd, vágd

Nos, az a helyzet, hogy erről a könyvről túl sok mindent nem fogok tudni írni. Egyszerűen imádtam az első oldaltól az utolsóig. Valamit nagyon tudhat az író, mert majdhogynem egy ültő helyemben olvastam ki az egészet, ami elég ritka nálam, bármennyire is érdekes az adott könyv. (Ebben az esetben erősen besegített, hogy éppen nem akadt egyéb elfoglaltságom, míg máskor sajnos nem vagyok ilyen kedvező helyezetben...)

Az első részt még ennél a kötetnél is jobban imádtam, és amikor megláttam ennek a borítóját, éreztem, hogy nem sokban fog alulmaradni az előzőhöz képest. Szerencsére valóban így volt, bár annak a története, cselekménye és főleg a szadizmusa sokkal jobban megfogott. Szadizmusban mondjuk itt sem volt hiány, csak épp teljesen másféle volt... Egyébként jól ki volt dolgozva a történet, nem hagyott maga után kérdéseket, végig abszolút lekötötte a figyelmemet a cselekmény, esély nem volt közben elkalandozni. Persze ezúttal is a gyilkos szemszögéből megírt részek tetszettek legjobban, de érdekes volt a rendőrök életébe is bepillantani.

Egyébként bármennyire is imádtam a könyvet a fantasztikus cselekménye miatt, a szereplők egyszerűen borzalmasak. Nemigen van benne szimpatikus ember, sőt... Többnyire majdnem mindegyik idegesítő vagy negatív valamiért. Főleg az újságíró irritáló benne, már viszketett a tenyerem a róla szóló részeknél... A főszereplőnő sem sokkal jobb, mert nagyon öntörvényű és azért lelkileg sincs teljesen rendben egy ilyen munkához, de végül is jó benne... Ami az áldozatokat illeti, nos velük kicsit sem éreztem együtt, mert rendszerint nagyon felhúztam magam, amikor a viselt dolgaikról olvastam.

A befejezés is nagyon jól meg volt írva, minden a helyére került végül, és folyamatosan voltak benne meglepetések. Szerintem elég jól el voltak osztva a történések, szerencsére az író nem sűrített bele mindent az utolsó néhány oldalba. Nekem mondjuk a tényleges befejezés elég nyitott maradt, bár mivel tudom, hogy van folytatása, így ez sem zavart annyira.

Összességében nagyon jó könyv lett, bár kell hozzá gyomor. Aki olvasta és szerette első részt annak ez is biztosan elnyeri a tetszését.