Jackie Collins: Szeretők és játékosok

Nos, az biztos, hogy nem ez a legjobban sikerült regénye az írónőnek... Bár megszoktam, hogy nagyjából az összesben ugyanaz van, ez most mégsem nyerte el annyira a tetszésemet. Annak ellenére, hogy ez a legújabban megjelent kötetei közé tartozik, valahogy rosszabbnak és kezdetlegesebbnek tűnt az előzőekhez képest...

Nem is igazán a történettel volt a probléma, mert az tényleg majdhogynem ugyanaz volt, ami más könyveiben. Rengeteg szereplő, aki mind híres és gazdag akar lenni, ha épp nem az már. És természetesen mindegyik fantasztikusan jól néz ki... Ez egy idő után egyébként elég idegesítő tud lenni. Ami azonban a legrosszabb volt számomra ebben a könyvben, az a sok elgépelési és helyesírási hiba. Néha csak egy-egy betű volt hozzátoldva valamely szóhoz, néhol viszont másik személy neve szerepelt, ami viszont már nagyon zavaró volt.

Ez elején egyébként kicsit lassabban tudtam csak haladni, mert csak azzal voltam elfoglalva, hogy meg tudjam különböztetni a három férfi főszereplőt. Ráadásul még újabb és újabb főbb és mellékszereplők jöttek hozzájuk, akiket időbe telt elhelyezni a történetben. Később persze már nem okozott gondot, hogy mikor kiről van szó. De egyébként az elején a történet sem ragadott annyira magával. Olvasmányos volt ugyan, de volt szerencsém már sokkal jobb könyvhöz is az írónőtől.

A végkifejlet gyakorlatilag nulla meglepetést tartogatott. Sőt, már jóval előre tudni lehetett benne mindent, ami fordulatnak volt benne feltüntetve.

Összességében ez most valahogy nem jött be. Kicsit talán túl hosszú is volt, de inkább a nyelvezete idegesített. Lehetett vele boldogulni, mert olvasmányos volt a rengeteg szereplő váltakozása ellenére is.

Iny Lorentz: A remény földjén

Nos, bevallom kicsit csalódást okozott ez a könyv az írónő másik sorozatához képest. Mivel annak eddig mindkét részét szerettem, szívesen vágtam bele ebbe a sorozatba is, de sajnos nem tudta annyira elnyerni a tetszésemet…

Már maga a történet sem kötött le annyira, a másik sorozat kötetei sokkal izgalmasabbak és érthetőbbek voltak. Itt a történelmi részeket egyáltalán nem vitték túlzásba, csak az elején kaptunk néhány oldalnyit belőle. Viszont ezáltal sokkal kevésbé tudtam elhelyezni a korban, mivel régen voltak már a történelemórák. Ráadásul a társadalmi helyzetről és hasonlókról is csak az utószóban ejtettek néhány szót, ami nagyon kevés volt. Nyilván nem túl élvezetes száraz történelmi tényeket olvasni egy regényben, de ha egy ilyen meghatározó korban játszódik, akkor bizony elengedhetetlen némi háttér-információ. Ezek nélkül csak lógott a levegőben az egész.

A cselekmény idősíkjában való ugrálás sem nyerte el a tetszésemet. Természetesen nem azt vártam, hogy a főszereplők teljes felnőtté válását évekre lebontva követhetjük végig, de akkor is túl nagyok voltak az időbeli váltások. Bár legalább mindig az első néhány mondatban kiderült, hogy pontosan mennyi idő is telt el az előző eseményekhez képest. A nagy ugrásokhoz képest egyes részek viszont túlságosan aprólékosan lettek kidolgozva. Olyan volt, mintha egy nagy történetet csak összefoglalóan akartak volna megírni, de néhány apróságot azért megemlítettek volna közben. Ettől nem tűnt túlságosan összeszedettnek. Az elejéhez képest pedig az utolsó harmad pedig nevetségesen részletesen lett leírva. Teljesen feleslegesen lettek részletezve egyes jelenetek, bőven kevesebbel is meg lehetett volna oldani…

A szereplőkkel kapcsolatban sem tudnék nagyon mit kiemelni. Mivel konkrétan csak egyetlen esemény (a napóleoni háborúk befejezése) volt kiemelve a történetben, mindent ehhez kellett viszonyítani. Ami viszont nem ment könnyen. Nagyon nagy szükség lett volna az akkori társadalom és az emberek helyzetének felvázolására, mert így nem tudtam mit kezdeni a viselkedésükkel és szokásaikkal. A két főszereplő szintén nem mozgatott meg bennem túl sok mindent. Teljesen semlegesek voltak, és néha már olyan volt, mintha nem is lenne önálló személyiségük. Ez főleg a nőre volt igaz, aki a végére már eléggé idegesített. Mindig is mások iránymutatásai után ment, nem voltak önálló tettei vagy gondolatai.

A befejezése valószínűleg nem igazán tetszett volna, ha nem tudom, hogy van folytatás. Valamelyest le lett zárva ez a rész is, de azért nyitva hagyott jó néhány dolgot. Bár én néhány gondolatot még olvastam volna arról, hogy mik történtek a kastélyban, miután elhagyták, de gondolom ez nem tartozott a történethez…

Összességében szerintem elég gyenge mű lett az írónő másik könyvsorozatához képest. Az egész írás sokkal rosszabb, rengeteg szóismétlés van benne például. Meg kell hagyni olvasmányos is valamennyire, egész gyorsan lehet vele haladni, de mivel történelmi regény jellege ellenére alig van benne történelem, nem okoz gondot az olvasása. Ugyanakkor izgalmasnak nem mondható, de talán még érdekesnek se. A felsorolt negatívumok sokat elvesznek az élvezhetőségéből. Azért adok esélyt a következő részeinek is majd.

Max Allan Collins: Gyilkos játék

Nos, több könyvet is olvastam már a filmsorozathoz kapcsolódóan, de valahogy ez most annyira nem tetszett. Pedig nem sokban tért el az eddigiektől, szóval lehet, hogy csak most tűnt fel néhány olyan dolog, amit negatívumként könyveltem el...

Ilyen volt például a túlságosan szájbarágós fogalmazásmód... Nevetséges módon le voltak butítva a leírások és a párbeszédek is. Inkább tűnt az egész egy forgatókönyvnek, semmint rendes regénynek. Bár eddig is feltűnt, hogy nem egy nagy irodalmi alkotások ezek a könyvek, valahogy nem éreztem ennyire hülyének magam az olvasása közben. Merthogy tényleg olyan volt, mintha egy óvódásnak próbálnák megmagyarázni az eseményeket, bár szerintem még az is sokkal hamarabb megértett volna mindent...

A történet egyébkánt nem volt rossz, bár talán egy kicsit lassúnak éreztem. A túlmagyarázós részletek miatt pedig egy idő után zavarosnak tűnt, pedig amúgy követhető volt. Az azért teljesen egyértelmű, hogy ez tipikusan az az eset, hogy valami jobb filmen (sorozatban), mintsem könyvben.

A végkifejlet annyira nem okozott meglepetést, ráadásul a legvége elég béna volt, olyan hirtelen lett befejezve.

Összességében ezt most valahogy nem éreztem annyira jónak, de egynek elment.

Peter Buwalda: Bonita Avenue

Nos… hűha… Azt hiszem, ezzel az egy szóval tudnám jellemezni az egész könyvet. Illetve az is teljesen biztos, hogy ez nem nekem íródott, nagyon nem nekem való. Ennek ellenére végigolvastam, mert aranyszabály nálam, hogy nem hagyok félbe könyvet. De tulajdonképpen azt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olvastam már ennél rosszabbat is, mert itt valahogy nem volt olyan érzésem, hogy mindjárt földhöz vágom és befejem a fenébe. Pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni vele, gyakorlatilag elejéről a végéig. (Lehetséges egyébként, hogy most kicsit jobb a tűrőképességem vagy egyszerűen csak beletörődtem, hogy elég sok olyan könyvbe futok bele mostanában, amivel nem tudok mit kezdeni).

A történet… nos, azt nem mondhatom, hogy nem volt története, mert igenis volt. Inkább a kivitelezésével akadtak problémáim. A háromféle szemszögből végigkövetett cselekménnyel nem volt semmi gond, leszámítva azt, hogy hihetetlen ugrásokat tettünk az időben, és bizony jó néhány fejezetet el kellett olvasni ahhoz, hogy valamennyire követhetővé váljon. Már amennyire követhető volt itt bármi is. Ráadásul az is zavart, hogy a három szemszögből kettő egyes szám harmadik személyben íródott, míg az utolsó egyes szám első személyben. Ha a három szereplő közül ki kellett volna választani egyetlen főszereplőt, akkor egészen biztosan nem az egyes számban beszélőt választottam volna, így ez engem eléggé idegesített. A másik két szereplőnél pedig olykor bizony csak több mondat után lehetett rájönni, hogy most akkor kinek a vonalát követjük, és egyáltalán hol járunk az időben. Valahogy egyébként ezzel kapcsolatban is kettős érzéseim voltak: valamelyest megmaradtak az időrendnél, de néha mégis hiányérzetem volt, hogy valami kimaradt vagy nem lett elég részletesen kitárgyalva. És ha már a részletezésnél tartunk, mindenképpen meg kell említenem még egy idegesítő tényezőt: a felesleges részeket, mondatokat, oldalakat, belső monológokat, visszatekintéseket. Főleg ebből az utolsó kettőből volt rengeteg, amik már a könyv elején is idegesítettek, szóval a végére sem váltak sokkal szerethetőbbé… Elkezdtek egy részt, és körülbelül a második mondatnál áttértek egy még régebben játszódó eseményre, aminek semmi köze nem volt a történethez, de legalább kitett még pluszban egy oldalt… Egy idő után ezeket –bár lelkiismeretesen végigolvastam minden egyes szót- inkább kizártam az elmémből, tudván, hogy úgysem lesz a világon semmi közük a cselekményhez. Ha ezeket a részleteket kivennénk a könyvből, körülbelül szerintem feleennyi lenne a terjedelme (és bőven elég is lenne annyi).

A szereplők… nos, erősen kétlem, hogy létezik ember a világon, aki a legcsekélyebb mértékben is együtt tud velük érezni vagy esetleg szimpatikusnak találta volna bármelyiküket is, beleértve a mellékszereplőket is. De még szerintem a közömbösség sem reális érzés velük kapcsolatban, sokkal inkább valami negatívat társítanék hozzájuk. Egyikük elcseszettebb volt, mint a másik, ennyi beteg embert régen vonultattak fel egy könyvön belül. Tulajdonképpen ez a könyv nem is egy család széteséséről szólt, hanem sokkal inkább erről a három embernek a széthullásáról. Végig érezni lehetett, hogy valami nem stimmel velük, de amik az utolsó, körülbelül száz-százötven oldalban lettek összehordva, az még nekem is nagyon sok volt. Nem is igazán tudom jellemezni, hogy milyen érzéseket váltottak ki belőlem, de valahol az undor és a szánalom határán voltak.

A végkifejlet… tulajdonképpen okozott meglepetést, de sajnos számítottam rá, hogy nem lesz normális befejezése. Egyszerűen nem illet az egész könyvhöz. Ráadásul az utolsó fejezetek már nagyon zavarosak voltak, gyakorlatilag mondatonként képesek voltak ugrálni az események között. Borzasztó volt, alig vártam, hogy vége legyen.

Összességében nekem ez nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Fogalmam sincs, hogy bírtam végigolvasni, mivel már az első néhány oldal után tudtam, hogy bajban leszek vele. Ez a fajta lélektani szétzuhanás egyáltalán nem fogott meg. Ráadásul tele volt felesleges részekkel, amik csak még hosszabbá, unalmasabbá és kuszábbá tették e történetet.

Camilla Läckberg: A prédikátor

Nos, nagyon remélem, hogy nem marad meg az a tendencia, miszerint minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál kevésbé tetszenek... Amit elsőként olvastam (ami egyébként a sorozat második kötete) nagyon magával ragadott, aztán a második kezembe vett könyv már nem volt olyan izgalmas, de azért érdekes volt. Ezzel pedig most bajban vagyok, mivel egyébként nem volt rossz könyv, de az biztos, hogy az eddigi hármasból ez tetszett legkevésbé.

A történettel nem volt semmi probléma, még tetszett is, hogy több szálon futott, elég sok említett szereplő szemszögéből követni lehetett az eseményeket. Érdekes volt, hogy ki hogyan éli meg az egészet, kinek milyen rejtegetni valója van. Viszont a múltbeli szál annyira most nem jött be, mert nagyon kevés volt. Ha már így bevonták a cselekménybe, akkor jobban ki kellett volna dolgozni, vagy hagyni inkább az egészet. Így kicsit hiányos volt, talán csak az utolsó részeknél nem, amik már a jelentben játszódtak, de ugyanazt az eseménysort jelenítették meg.

Ami viszont kimondottan az agyamra ment a történet szinte egészén azok a nem nyomozással kapcsolatos részek voltak, nevezetesen a főszereplő rendőr terhes felesége és annak folyamatos szenvedései. Nyilván elég jól megmutatta a terhesség árnyoldalait, nem is ezzel volt a probléma. Sokkal inkább azzal, ahogyan a sorozatosan felbukkanó vendégeket kezelte. Jó nevelés ide vagy oda, ennyire senki nem lehet mazochista és tehetetlen, hogy az ennyire idegesítő embereket ne utasítsa rendre... Ő meg inkább csak folyton szenvedett és panaszkodott, de azért mindig kiszolgálta őket... A húgával kapcsolatos fejlemények pedig leginkább a nevetséges kategóriába sorolhatóak...

Egyébként a történet velejét adó család szerteágazó viszonyai szerintem a legtöbb embert próbra tehették olvasás közben. Nem mondom, hogy nem telt bele némi időbe, hogy mindenkit el tudjak helyezni a családfán, de mivel annyiszor volt elismételve minden, amennyiszer csak könyvben lehet, így egészen követhető volt. A végére viszont egyszerűen túl sok lett az információ. Gyakorlatilag a család minden ágában kiderült valami nagy titok, és ez így összességében már sok lett nekem.

A végkifejlet valahogy nem okozott akkora meglepetést, szerintem jóval előre sejteni lehetett az összes cselekményszál megoldását. Azért szerencsére voltak benne fordulatok bőven, bár néhány meglepőnek számító esemény vagy információ szintén kiszámítható volt. Ami viszont még nagyon idegesített az főleg a könyv végében volt nagyon érzékelhető: méghozzá az, hogy a rendőrök telefonon lebonyolított beszélgetéseire folyamatosan csak utalgattak, esetenként csak jó néhány oldallal később derült fény arra, hogy miről is van szó pontosan. Ez számomra rettenetesen irritáló volt.

Összességében nekem a sorozat első három része közül ez volt számomra a leggyengébb. Érdekes a történet és vannak benne bőven fordulatok, de az idegesítő részek sokat levontak az élvezhetőségéből. Azért még a többi részről nem mondok le.

John Hart: Lenn a folyónál

Nos, nem is tudom hirtelen mit írhatnék erről a könyvről. Az biztos, hogy eléggé lehangoló, mivel belegondolva nem történt benne semmi jó. Minden, ami kicsit is pozitívum lehetett volna, valami más, sokkal negatívabb dologhoz kapcsolódott benne. Egyszer sem volt benne sem nevetés, sem akár csak felhőtlen pillanat. Mindent áthatott egyfajta búskomorság, ami nemcsak a város embereinek hozzáállásából, de a főszerepben álló család viszontagságaiból is adódott.

Egyébként a történetre -amellett, hogy lehangoló- még a kusza jelző is nyugodtan ráaggatható. Tulajdonképpen ezt nem is a követhetőségére értem, mert a végén is tökéletesen tisztában voltam mindennel, nem maradtak kérdések benne, egyértelmű volt, hogy mikor pontosan mi történt, ki kinek a kije. Mégis valahogy túl minden történt folyamatosan, és viszonylag sok szereplő is volt benne. A végére pedig már olyan összefüggések derültek ki, ami még tovább bonyolította a cselekményeket.

Az összes szereplő teljesen közömbös volt számomra, mivel ugyanolyan lehangolóak voltak egytől egyig, mint maga az egész könyv. Még a szerelmi szálnak csúfolt vonal is nevetségesnek hatott. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a két szereplő valóban romantikus érzelmeket táplálna egymás iránt. Sokkal jobban hasonlított arra, hogy két elcseszett, szenvedésektől nem mentes karakter egymásra talál, mert jobbat nem tudnak... Tudom, hogy nem így volt, de most akkor vagy ki kellett volna hagyni ezt a szálat a cselekményből, vagy egy kicsit jobban ráfeküdni, mert így nagyon furcsa volt.

A végkifejlet nem volt rossz, bár egy részét szerintem már előre tudni lehetett. A tettes személyén nem sokat gondolkodtam előtte, eléggé nyitva hagyták végig ezt a kérdést, így tudott némi meglepetést okozni. De a családi viszonyokat jóval előbb sejteni lehetett. Amivel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni -főleg a végén- az a kicsit vallási vonal, ami állandó moralizálással társult. Mindenki annyira bölcs volt benne, hogy az már szó szerint hihetetlen volt. Főleg az utolsó fejezetekben kapott ez nagy szerepet, bár az egész történetet végigkísérte.

Összességében nem egy rossz könyv, de depresszióra hajlamos embereknek nem ajánlom... Tényleg nagyon lehangoló az egész, hogy semmi jó nem történik benne. Lehet, hogy tőlem fura ezt a véleményt olvasni, mivel odáig vagyok a beteg, brutális történetekért, de ez más. Itt olyan emberekről van szó, akikről nagyon úgy tűnik, hogy még életükben nem történt velük semmi pozitív. De egyébként a maga nemében jó könyv.

Dean R. Koontz: Rettegés

Nos, eléggé más könyv volt, mint amikhez szoktam az írótól, legfőképp a rövidsége miatt. Illetve az is eltért az eddig olvasott kötetektől, hogy itt nem volt túlzottan nagy szerepe a természetfelettiségnek. Nyilván valamilyen szinten azért jelen volt, de korántsem olyan erőteljesen mint a megszokott.

A történet maga nem volt rossz, bár én a sorozatgyilkossággal kapcsolatos részekről olvastam volna inkább. Az elején még kaptunk azokból némi ízelítőt, de aztán majdhogynem feledésbe merültek. Egyébként ez a természetfeletti (látnok) vonal annyira nem jött be, igazából nem tudtam vele mit kezdeni. Nyilván az író többi könyvében is volt valami nem megszokott, nem létező dolog, de azokban az volt a lényeg. Itt azonban sokkal inkább a gyilkosságok voltak a középpontban, ezért nekem nem tetszett a természetfeletti képesség jelenléte.

Maga a könyv egyébként kicsit esetlennek tűnt. Összecsapottnak nem mondanám, mert minden helyére került benne, ami kellett, de a párbeszédek néhol furcsák voltak. Ezen kívül a tördelés sem sikerült valami fényesen, jobban tagolni kellett volna egyes részeket. Ez főleg a második felében tűnt fel, ahol két vagy néha három szemszög között nem volt semmiféle átvezetés vagy szünet, hanem a következő sorral már kezdődött is. Bár lehetett követni az eseményeket, mégis idegesítő volt. És egy idő után a menekülés is unalmassá vált, és már csak a végét vártam.

Egyébként a szereplők sem voltak valami szimpatikusak. A legtöbbje inkább semleges volt, de a főszereplő önsajnálata (egy része indokolt volt ugyan, de olykor túlzásba vitte) és a rendőr szerencsétlenkedése nagyon irritáló volt.

A végkifejlet szerintem senki számára nem okozott meglepetést. Nekem még a tettes személye sem, jóval előbb rá lehetett jönni arra is.

Összességében egyszer olvasható műnek tartnom. Aki szereti az író műveit, az érdekességképpen elolvashatja ezt is, de egyértelmű, hogy nem ér fel azokhoz.

John Sandford: Átkos folt

Nos, olvastam már jobb és rosszabb könyvet is az írótól. Mivel a legkevésbé sem sorrendben olvasom a sorozatot alkotó köteteket, néha kicsit nehéz követni, hogy a főszereplő élete éppen hol tart, és nem mindig emlékszem az összes részletre, de ezt leszámítva, történet szempontjából az író minden könyve megállja önmagában a helyét.

Ebben az esetben a történet egészen érdekesnek indult, és a régiségekkel kapcsolatos szakmai részeket sem vitték túlzásba. Nagyon tetszett a többféle szemszögből követett cselekmény, viszont olykor hiányosnak is tűnt, mintha kimaradt volna egy-egy részlet. Egyébként mindig vártam, hogy kiderüljenek az újabb fejlemények, és akadt benne néhány olyan jelenet, amire nem számítottam. A könyv végére viszont kicsit összezavarodtam. Illetve nem is ez a pontos szó rá, mert minden részletet megértettem, hogy mi miért történt, ki mit tett, mégis valahogy túl lett bonyolítva az egész. Néhány dolog feleslegesen lett ismételgetve vagy túlmagyarázva, ami már inkább idegesítő volt, és alig vártam, hogy vége legyen…­

Ami a fogalmazást illeti, már az elejétől kezdve voltak benne furcsaságok. Némely mondatnak vagy megfogalmazásnak nem volt értelme, mások pedig feleslegesnek, erőltetettnek vagy oda nem illőnek tűntek.

Ami a befejezést illeti, nem volt vele gond, még ott is voltak meglepetések, viszont kicsit mégis lezáratlannak tűnt az egész.

Összességében nem volt ez rossz könyv, de nem tudta végig fenntartani az érdeklődésemet. Kicsit unalmassá és túlkomplikálttá vált a végére.

S. L. Grey: Az apartman

Nos, az a könyv valami fergetegesen borzalmas volt. Pedig ennél tényleg arra számítottam, hogy tetszeni fog, de ez sajnos csak a borítójáig tartott (ami tényleg jól néz ki egyébként). Bár fel voltam készülve a természetfeletti vonalra, ilyen kusza és idegesítő történetre viszont korántsem. Bár nem gyakran olvasok természetfeletti dolgokhoz kapcsolódó könyveket, ha jól van megírva jól elboldogulok velük. Ez viszont rettenetes volt.

A történet lényege leginkább csak utólag, jó néhány óra elteltével alakult ki számomra normálisan. Közben nem igazán tudtam követni az eseményeket, bár alig vártam, hogy a végére érjek, mert annyira nem nyerte el a tetszésemet. Pedig egyébként a váltott szemszög is tetszeni szokott, de ebben az esetben annyira nulla pozitívumot tartalmazott, hogy az hihetetlen. Szeretem a nem happy enddel végződő könyveket, tele vannak a polcaim a különböző sorozatgyilkosokat felvonultató, brutálisabbnál brutálisabb könyvekkel, de ez egy kicsit gyengébb idegzetű vagy lelki világú embert egészen biztosan lehozott volna az életről. Nemcsak a főszereplők, de az összes mellékszereplő részéről is csak negatívumokat lehetett tapasztalni. De olyan szinten, hogy komolyan azt az érzést keltették bennem olvasás közben, mintha soha az életükben nem történt volna velük jó dolog. A házaspár kapcsolata is konkrétan nevetséges volt. Értem, hogy átéltek egyfajta traumát, amit egyrészt máshogy éltek meg, másrészt máshogy dolgoznak fel, de a visszaemlékezéseikben is olyanok voltak, mintha muszájból vagy sokkal inkább azért kerültek volna össze, mert mindketten szenvedő típusok. Illetve a nőről múltjáról egyáltalán nem is derült ki semmi, ami szintén nevetséges. A férfi részéről valamelyest nyilván érthető volt az állandó letargia és szenvedés, de akkor sem akartam folyamatosan erről olvasni.

Eleinte (amíg végigolvastam) nemigen értettem, hogy a szellemtéma hogyan és miért került a képbe. Így utólag már értem, hogy hogyan került elő és miért pont azzal történt, akivel, de ettől még nem lett rendezettebb a történet. Igazság szerint az egész könyvről elmondható, hogy semmi sem tisztázódott benne, sem közben, sem a végén az esetlegesen felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Még a múltbeli események is épphogy meg lettek olykor említve, de a lényeges részeket minden egyes alkalommal lezárták egy félmondattal. A fejezetek közötti váltások is kikészítettek, mert konkrét részletek lettek kihagyva, egy-egy mondattal utalva csak arra, hogy közben történt valami, és ez korántsem volt elég.

A végkifejlet (egy része) tulajdonképpen még jó is lett volna egy nem várt csattanóval, de az is totálisan el lett rontva. Ismételten nem tudtunk meg semmi konkrétumot, és összecsapottnak éreztem, holott ez tényleg izgalmas és érdekes lehetett volna.

Összességében én ezt valóban pocsék könyvnek tartom, pedig tényleg szeretni akartam. Nem lett volna gond a természetfeletti vonallal sem, viszont az állandó szenvedés és a konkrétumok teljes hiánya erősen elvett az élvezhetőségéből. A könyv részeit összehasonlítva talán az eleje némileg izgalmasabb vagy érdekesebb volt, de igazság szerint ez sem segített az egészén.

Jackie Collins: Borzongás

Nos, egy újabb letehetetlen regény az írónőtől. Mivel viszonylag régen olvastam tőle, rá kellett jönnöm a könyv olvasása közben, hogy bizony már hiányzott. Jó olykor egy-egy olyan regényt olvasni, amellyel biztosan gyorsan haladok és nem unalmas. Ezt az írónő abszolút tudja teljesíteni a könyveivel, bár természetesen itt is voltak negatívumok.

A történet egyébként jól fel volt építve, bár az idő múlását valahogy nem igazán lehetett érzékelni. Meg volt ugyan említve, hogy körülbelül mennyi idő telhetett el vagy milyen évszak van, de valamiért úgy tűnt, hogy ez nem is igazán fontos a történet szempontjából. Így voltam néha a helyszínekkel is, de mindezek ellenére azért még élvezhető maradt. Egyébként a jelen idejű események mellett folyamatosan jelen volt a múlt is, ami különösen tetszett. Ahogyan a sokféle szereplő szemszögéből zajló cselekmény is. Teljesen követhető, ráadásul sokkal érdekesebbé tette a történetet.

Volt azonban, ami kimondottan idegesített, és ez a komplett szereplőgárda volt. Majdnem mindenkivel volt valami bajom, de a legirritálóbb egyértelműen a főszereplő színésznő volt. Nem elég, hogy az elején minden más szereplő szempontjából megtudhattuk, hogy mennyire elképesztően gyönyörű és tökéletes (?), a viselkedésétől a falnak tudtam volna menni. Annyira szerencsétlen volt, főleg ahogyan belehabarodott a másik szereplőbe… Minden egyes róluk szóló résznél a szánalmas szó jutott folyamatosan az eszembe. Bár megtudtuk a hányatott gyerekkorának a részleteit, valahogy mégsem szenvedett ettől annyira, hogy ilyen szánalomra méltó módon viselkedjen. Egyébként pedig az állandóan terítéken lévő megcsalások, hazugságok és egymás átverése akasztott ki nagyon, gondolom, nem kell részleteznem, hogy miért…

A végkifejlet szerintem nem tartogatott különösebb meglepetéseket. Én szinte az egészet kitaláltam még a könyv olvasása közben, illetve a legtöbb rész nagyon is kiszámítható volt.

Összességében nagyon olvasmányos könyvnek tartom, ami elejétől a végéig fenntartja az olvasó érdeklődését. Aki szereti az írónő könyveit, az garantáltan nem fog csalódni ebben sem.

Lesley Pearse: A múlt nyomában

Nos, lényegében az írónő hozta a megszokott formáját, egy kicsit azonban mégis valahogy kevésnek éreztem. Bár a hosszú (hatszáz-nyolcszáz oldalas) könyveinél valóban meg szoktam ijedni kicsit, hogy miről fog annyi oldalban írni, valahogy mindig alaptalannak bizonyulnak a félelmeim. Itt viszont bőven elegendő volt az a kicsit több mint négyszáz oldal. Így is voltak benne események és történések, így is kerek történetet kaptunk. Viszont mégsem nyerte el annyira a tetszésemet.

Bevallom, a főszereplőnő egy picikét idegesített. Megszoktam, hogy a szerző összes főhőse egy szenvedő nő, aki minden megpróbáltatáson túlteszi magát, az itteni főhősnő viszont nem is szenvedett annyit, mint ahogyan tették azt mást könyveiben. Egyértelmű volt, hogy keresztül kellett mennie néhány kevésbé kellemes dolgon, de aztán mindig öröm és boldogság volt az élete. Bár ez sem igaz, mert a saját hozzáállása miatt tűnt úgy, mintha szenvedne, pedig nem. Nyilván egyébként a kor és a neveltetés sajátosságai miatt volt olyan, amilyen a személyisége, de ezt a fajta mártíromságot már nem igazán bírtam elviselni. Ráadásul a gyerekkori baráttal történő szenvedése, hogy most akkor szeretik-e egymást vagy sem (pedig mindenki tudhatta, hogy végül úgyis ők jönnek össze) szintén az agyamra ment.

Egyébként nekem kicsit kiszámítható volt az egész történet. Talán egy-két kivételtől eltekintve semmi sem lepett meg benne. Azt persze nem tudtam, hogy mi lesz a gyilkosság megoldása, de nem is igazán gondolkodtam rajta, mert valahogy nem is volt rá mód. Nyilvánvaló volt, hogy úgyis ez lesz a könyv csattanója.

Amúgy a végkifejlet sem tartogatott már semmi különlegeset. Minden kérdésre választ kaptunk, az összes szál el lett varrva, és minden élt boldogan, míg meg nem halt...

Összességében olvasmányos és a maga nemében szórakoztató műnek tartom, de nem ez az írónő legjobban sikerült alkotása. Azért akik szeretik a szerzőt, szerintem csalódni nem fognak benne.