Sidney Sheldon: A Domsday összeesküvés

Nos, van amelyik íróban nagyon ritkán kell -és akkor sem nagyot- csalódnom. Ilyen például Sidney Sheldon is, aki még az engem kevésbé érdeklő témákat is meg tudja úgy írni, hogy könnyen tudjam olvasni. Amikor belekezdtem a könyvbe, kicsit féltem a témától, mert hát ugye nem éppen ez áll az érdeklődési köröm középpontjában... De mivel elhatároztam, hogy az író összes művét el fogom olvasni, ehhez is hozzá kellett látnom.

Azt kell mondjam, hogy engem is meglepett, hogy tetszik a könyv. Voltak már más, témában hozzám közelebb álló könyvei, amelyek kevésbé nyerték el a tetszésemet. Azt nem állítom, hogy ez lett tőle a kedvencem, de valahogy még a katonai/politikai szaknyelvi részek sem untattak, bár azért nem is ezek a részek voltak a kedvenceim. A földönkívüliek témája engem igazából egyáltalán nem érint meg, nem nagyon gondolkodtam még el azon, hogy létezhetnek-e vagy sem, de a könyv olvasása során mindenre nyitott voltam, és kíváncsian olvastam el, miként kezelik (kezelnék) ezt a kérdést a nagyhatalmú emberek...

Egyébként a történet is jó volt, a könyv első fele jobban tetszett, ahogyan a főszereplő felkutatta az egyes embereket. Mondjuk egy kicsit hihetetlennek találtam, hogy minden egyes ember pont még a következő hiányzó láncszem nevét, lakhelyét, foglalkozását, akármilyét tudja, amely információ segítségével még pont folytatni tudja a nyomozást. Azt, hogy tényleg mindenkit képes volt megtalálni a legkülönbözőbb módszerekkel igazából nem tartom valószínűtlennek, hiszen nem véletlenül kapott olyan komoly kiképzést... A menekülésre ugyanezt tudom mondani, az egy kicsit talán kevésbé kötött már le, mint az első rész, de ahogyan a főszereplő kijutott a szorult helyzetekből, az elég szórakoztató volt.

A végkifejletnél az összeesküvés legfelső vezetőjének a személye nem okozott meglepetést, már korábban teljesen biztosra vettem, hogy ki lesz az. Egy kicsi fordulat ugyan volt még a végén, de nekem elég hiányos volt a befejezés, néhány oldalt vagy akár csak mondatot szerintem elbírt volna még a könyv.

Összességében én határozottan jó könyvnek mondanám, olyan is bátran elolvashatja akit nem annyira foglalkoztat az ufókutatás (mint például engem).

Joy Fielding: Furcsa szeretet

Nos, ez a könyv olyan volt, amilyenre számítottam. Nagyon olvasmányos volt, szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan haladok vele. A fülszöveg alapján egyértelmű volt, hogy egy elég könnyed olvasmány lesz, legalábbis egy magamfajta krimihez és thrillerhez szokott embernek. Persze azért ez sem volt egy tündérmese, sőt nagyjából majdnem mindig ki voltam valamin akadva, ahogy haladtunk előre a történetben. Mivel a könyv is fel volt osztva a négy nő személyére, ezért ezúttal én is kitérek az egyes szereplőkre részletesen

!(Cselekményleírást tartalmazhat)!

Kezdem Barbarával, akinél a legfontosabb tényező a szépség volt. Mondjuk részemről ezt biztosan nem plasztikai műtétekkel gondolnám elérni, de hát mindenkinek más az értékrendje. Azonosulni abszolút nem tudtam vele, mert nekem eszembe nem jutna soha kés alá feküdni, az pedig, hogy még a férje is mindig csak talpig sminkben és kikészítve láthatja, egyszerűen nevetséges... A lányával való kapcsolata normális (mondjuk...), bár a válása után azért kicsit bekattan, mégis képes összeszedni magát.

Susan mondhatni a legsemmilyenebb szereplő volt számomra. Valahogy olyan átlagos volt, akivel gyakorlatilag semmi nem történt. Jó, ez persze így nem teljesen igaz, hiszen a munkahelyén azért adódtak bonyodalmak, de még azokon is nagyon hamar túlléptünk, és utána megint meglehetősen semmitmondó volt az élete. Egyedül a lányai miatt lehetett felfigyelni rá, hiszen ott volt a két tökéletes ellentét: az elviselhetetlen lázadó és a bájos angyalka... A lázadó egy-egy megnyilvánulása igencsak durva volt, bár egy kamasztól nem is nagyon vár mást az ember. Ami mondjuk furcsa volt, hogy jó néhány dologhoz, amit a testével művelt (piercing, tetoválás, esetleg még a hajszínezés is, mivel évtizedekkel korábban jártunk) szerintem egyértelműen szülői engedély szükséges (még Amerikában is), és nem értem, hogy ezeket hogyan engedélyezhették neki...

Vicki állt hozzám a legközelebb. A munkamániájával azonosulni tudtam (bár nekem sajnos még nincs olyan munkám, amit ekkora odaadással tudnék végezni...), ha a vágyott állásban dolgohatnék, biztosra veszem, hogy én is hasonlóan viselkednék. Persze neki volt családja, amit azért meglehetősen elhanyagolt a munkája kedvéért. Az egyértelmű, hogy a második helyre került csak a család, de ott szerintem az első helyzett munka, és a másodhegedűs család között is egy jókora szakadék tátong... Persze végül meg is lett az eredménye ennek a hozzáállásnak (a barátai részéről). Igazából a férjét csodáltam, hogy vele maradt, mert mindamellett, hogy jócskán elhanyagolta, még meg is csalta néhányszor, amit alapból nem lehetne szerintem senkinek sem eltűrni senkitől... Igazából amúgy az ő élete is olyan üresnek tűnt, így utólag visszagondolva olyan érzésem van, mintha róla olvashattunk volna a legkevesebbet...

A végére hagytam Christ, mert egyértelműen ő váltotta ki belőlem a leghevesebb érzelmeket. Természetesen negatívat... Oké, persze sajnáltam az elején, de ez nagyon hamar elmúlt. Úgy gondolom, senki nem érdemli meg ezt a fajta bánásmódot, amit neki kellett elszenvednie a férjétől, viszont az, hogy valaki ennyire gyenge legyen, már komolyan szánalmas. Valahol meg tudom érteni ezeket a nőket, akik bizonytalanok magukban és képesek kisebb vétségeket elnézni a szeretett férfinak, de azért itt már igencsak nagy kihágásokról beszéltünk... Az, hogy nemcsak fizikailag bántalmazta brutálisan és állandó jelleggel, de még verbálisan is szidalmazta, pocskondiázta, ráadásul tette mindezt a gyerekei előtt, egyszerűen gusztustalan volt. Konkrétan el sem tudom képzelni, hogyan képes az ilyeneket valaki némán eltűrni, sőt még igazat is adni az illetőnek mindenben... na ez az, ami totálisan felfoghatatlan számomra. Leginkább ez verte ki a biztosítékot nálam. Továbbra is leszögezném, hogy azt meg tudom érteni, ha valaki fél, és nyilván nem fog egyedül szembeszállni egy pszichopata vadállattal, főleg úgy, hogy gyerekei vannak, de az, hogy meg sem próbál segítséget kérni, csak amikor már teljesen elszabadultak az indulatok, nos, azt én rettenetesen gyenge dolognak tartom...

Egyébként az időrendben szerintem volt némi hiba, mert a nagy fejezetek elején feltűntetett időpontok nem mindig stimmeltek az utána leírtakkal. Mivel egy évtizedes intervallumot ölelt fel a tényleges történet (prológus és epilógus nélkül), és voltak benne kisebb-nagyobb ugrások, én jobban örültem volna, ha részletesebben (évszám, hónap) fel van tűntetve az időpont.

Összességében érdekes és olvasmányos könyv volt, nagyon könnyen lehetett vele haladni. A szereplőkkel azonosulni én nemigen tudtam, és olykor igencsak felidegelt egyik-másik, de legalább nem csak olvastam, hanem érzelmeket váltott ki belőlem (persze főleg dühöt). Egyébként olvastam már másik könyvet is az írónőtől, de ez határozottan jobban tetszett.

Allan Folsom: Örök száműzetés

Nos, ezzel a könyvvel rendesen megszenvedtem, annyi biztos... Olykor előfordul, hogy egy kevésbé érdekes téma vagy nem túl jól megírt történet miatt lassabban haladok egy bizonyos könyvvel, de itt legfőképp az oldalszám jelentette a legnagyobb problémát. Persze ezt sem úgy értem, hogy ami már háromszáz oldalnál hosszabb, azzal megszenvedek, mert ha olvasmányosan van megírva, akkor egy hatszáz oldalas regénnyel előbb végezni tudok, mint egy nehézkes és vontatott például krimivel... Ez a könyv viszont tényleg rettenetesen hosszúnak tűnt... Egyetlen szerencséje, hogy a történet az elején felkeltette az érdeklődésemet, csakis ezért nem hagytam abba. Ha már ott sem tudott volna lekötni, akkor egészen biztos, hogy nem szenvedek végig majdnem hatszáz oldalt...

A leírtak fényében tehát maga a cselekmény nem volt rossz. Bár ami a fülszövegben le lett írva, az gyakorlatilag a könyv negyedéig le is zajlott, és nem igazán tudtam elképzelni, hogy mi teszi majd ki a maradék több száz oldalt. Az biztos, hogy ilyesfajta durva politikai és hatalmi csatározásokra és játszadozásokra nem számítottam. Igazából számomra az első harmad volt izgalmas, a másodikkal még szintén elvoltam, a harmadiknál viszont gyakorlatilag a cél lebegett már csak a szemem előtt, hogy végre valahára a végére érjek a könyvnek. Az első részben főleg a gyilkosságok kötötték le a figyelmemet, de még a rendőrség belső ügyeivel sem volt különösebb bajom. Aztán a második rész már kezdett furcsa lenni, de még az is le tudott foglalni. De már ennek a résznek a háromnegyedétől megkezdődött az, ami aztán a harmadikat teljes egészében végig kísérte: nevezetesen az orosz politikai élet, illetve a cári család hihetetlenül részletes ismertetése... Ami mondanom se kell, nagyon hamar untatni kezdett. Ráadásul néha kicsit hirtelen derültek ki benne információk, amiket valaki egyszer csak elárult a másiknak, aztán gyakorlatilag haladtunk is tovább a történetben, egyből beleépítve azt. Utána pedig oldalakon keresztül ugyanolyan vagy legalábbis hasonló dolgokról írtak... Bevallom, hogy már kb. a könyv felétől (vagy előfordulhat, hogy hamarabb, ha már olyan nagyon hosszú volt) a sok politikával és egyéb hatalmi játszmákkal kapcsolatos leíró részeket meg sem próbáltam felfogni. Elolvastam, tudtam, hogy nem marad meg belőle semmi, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy komolyabb figyelmet szenteljek neki. Egyrészt, mert nem érdekelt, másrészt pedig valószínűleg úgyis elolvashattam még később... Illetve úgy voltam vele, hogy valószínűleg a végkifejlet szempontjából nem lesz nagy jelentősége a leírtaknak...

Egyébként ami engem kifejezetten zavart az elején, az a tagolás volt: hogy egy fejezeten belül konkrét időpontokra (óra, perc) le volt bontva a cselekmény, ráadásul néha egy-egy perc eltéréssel csak egy-egy mondat lett leírva... Talán az elején még meg is értettem volna, mert ott lényeges volt az idő, de azért a későbbiekben ennyire talán nem volt fontos az ilyen részletes bontás. Ráadásul miután az ember hozzászokott a részletes időintervallumokhoz, hirtelen nagy léptekkel haladtunk előre a történetben, és egy oldalon belül több hónap is eltelt... Ezen kívül egyébként több helyen is pontatlanságok voltak a könyvben -nem tudom, hogy az író vagy a fordító hibájából-, amik, ha nem is voltak valami eget rengetőek, engem azért zavartak.

Végkifejlet, ha úgy vesszük, nemcsak a könyv legvégén volt, hanem az egyes fejezetek végén is. Az első rész lezárása a gyilkos szempontjából majdhogynem nevetséges volt, szerintem bárki, aki egynél több krimit olvasott már életében (vagy csak elolvasta a fülszöveget...), rájöhetett, hogy mi a helyzet... A második résznél fel sem merült szerintem az igazi csattanó lehetősége. És a végkifejlet, a könyv lezárása sem váltotta meg a világot... Szerintem gyakorlatilag minden lépés kiszámítható volt benne, nem is nagyon lehetett más befejezést elképzelni hozzá...

Összességében rossz könyvnek nem mondanám, mert ha a körítés nélküli cselekményre gondolok, akkor elég jól volt megírva, de bőven elegendő lett volna neki a kevesebb oldal is...

Dean R. Koontz: Amnézia

Nos, bár ígéretesen indult a könyv, sajnos a végén mégsem azt kaptam, amit vártam. Több kötetet is olvastam már az írótól, és elég vegyes véleménnyel voltam róluk. Ezt a könyvet a középmezőnybe tudnám sorolni, mert a vége nem igazán tetszett, viszont egyes részei ijesztőek voltak (amit már el is várok az írótól), és nagyon vártam a végkifejletet.

A történet elég jó volt, talán egyszer-kétszer volt olyan érzésem, hogy túl sokszor szerepelnek majdnem teljesen megegyező részek, de feleslegesen hosszúnak mégsem mondanám. A nő a felétől kicsit kezdett idegesíteni, bár az adott helyzetben valószínűleg mindenki erősen paranoiássá válna... Amúgy jól felépített cselekmény, megfelelően kidolgozott karakterek jellemezte a könyvet, és az érdeklődésemet is fenn tudta tartani a végéig.

A vége -mindamellett, hogy én teljesen mást vártam volna- szerintem nagyon hirtelen lett befejezve. Onnantól, hogy mindenre fény derült, gyakorlatilag néhány oldalon belül történt még egy s más, aztán kész, már vége is volt... Ennyi részletes előzmény után ennél több információt vártam volna a végén...

Összességében egyszer elolvasható műnek tartom, de mély nyomot nem tudott bennem hagyni...

Paula Hawkins: Lány a vonaton

Nos, először is szeretném leszögezni, hogy ezt a könyvet nem saját indíttatásból olvastam el. Egyszerűen úgy alakult, hogy nem volt nálam könyv, és ezt kaptam, mondván, hogy jó könyv. Kicsit húztam mondjuk a számat, mert magamtól sosem kezdtem volna neki. Ugyanis erőteljes fenntartásaim vannak a felkapott kultuszkönyvekkel kapcsolatban (ahogyan egyébként a kultuszfilmekkel is...). Ha olykor el is olvasok egyet, a végeredmény mindig az, hogy nem nagyon értem, mire az a nagy felhajtás körülötte, annyira azért nem nagy szám. És bizony ezzel a könyvvel is pontosan így jártam. Fel nem foghatom, hogy miért vannak ennyire odaáig ezért a könyvért....

(Ha már egy ennyire népszerű könyvről van szó, akkor kivételt teszek, és név szerint fogok említeni szereplőket). Először is a fülszöveg alapján én egy kicsit más cselekményre számítottam, bár ezen azért még nem akadtam volna fenn. Ami viszont ennél sokkal jobban felidegesített, az a főszereplő, Rachel volt. Amíg nem derült ki, hogy miért lett alkoholista, rettenetesen idegesített, mert szerintem elég nagy gyengeségre utal, ha valaki ilyen szinten az italba menekül, és reméltem, hogy jó oka volt ezt tenni. Amikor aztán végre megtudtuk, hogy mi váltotta ki nála ezt a nem túl szép szokást, rá kellett jönnöm, hogy az ilyen viselkedésre egyszerűen nemigen van mentség. Persze elhiszem, hogy nagyon nyomorultul érezte magát, amiért nem sikerült elérnie azt, amit a legjobban szeretett volna, de akkor is csak azt tudom mondani, hogy nagyon gyenge személyiségre vall, hogy valaki ezt válassza "megoldásnak". Aztán meg folyamatosan nyavalygott, hogy nem emlékszik semmire, és hű, de rossz neki emiatt... Ezzel gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig az őrületbe kergetett, mert az egy dolog, hogy a függőség kemény dolog, és nem lehet rajta egyik napról a másikra segíteni, de ő saját magának csinálta a bajt, aztán meg folyamatosan szenvedett és sajnáltatta magát, abszolút nem tűnt úgy, hogy kicsit is jobban akarna lenni...

Igazából a többi főszereplő is eléggé ellenszenves volt (maximum kicsit kevésbé). Megannál mondjuk kicsit úgy tűnt, hogy tényleg lehet valami lelki problémája, amit kezelni kellene, de az, hogy mindenkivel kikezdett és (ő sem) bírt normálisan talpra állni, összeszedni magát, hát mit ne mondjak, kicsit sok volt Rachel után... Anna pedig szintén nem volt kimondottan szimpatikus, főleg hogy mennyire beképzelt és öntelt volt saját magával és a házasságával kapcsolatban, közben pedig ő is szenvedett már jó dolgában... A férfi főszereplőkről meg nem is nagyon ejtenék szót, eleget mondott a könyvben bemutatott személyiségük...

Maga a történet egyébként nem lett volna rossz, az elején és a közepén még érdekelt is, hogy mi fog kisülni belőle, de aztán számomra vontatottá vált, és inkább csak untam. Mintha folyamatosan ugyanazokat az oldalakat olvastam volna végig: vonatra fel, vonaton ülve, vonatról le, pályaudvar, bolyongás az utcákon, exférj zaklatása, megint vonat, haza, (esetleg italbolt), ivás, ivás, ivás... A főszereplő folyton ivott, aztán persze később kóválygott tőle; aztán megint ivott, és csinált valamit, amire nem emlékezett; a változatosság kedvéért ismét ivott, majd ismét csinált valamit, amire talán, nagy vonalakban, halványan vissza tudott emlékezni. És az ő fejezeteiben szinte csak erről szólt a könyv. Iszik, szenved, csinál valamit józanul, iszik, szenved, iszik szenved, stb... Egyszerűen alig vártam, hogy a másik két nő fejezetei jöjjenek, mert akkor legalább valalmi más is történt...

A végkifejlet... hát, nem is tudom... Nem gondolkodtam nagyon előre a tettes kilétén, így ezzel tudott némi meglepetést okozni, de amúgy -valószínűleg az untalomtól- már annyira szenvedtem a könyv végére, hogy csak nagy vonalakban fogtam fel a történéseket, amiket nyugtáztam magamban, majd haladtam is tovább. Őszintén szólva én Rachelnek valami durvább befejezést reméltem, de szerintem csak a végtelenül unszimptaikus, idegesítő és visszataszítő jellemvonásai miatt...

Összességében én abszolút nem értem, hogy miért pont ez a könyv lett a besteller listák első helyezettje a megjelenésekor, mert szerintem ennél rengeteg jobb könyv létezik, amiket viszont csak kevesen ismernek. Egyszer talán el lehet olvasni, de én például meglettem volna nélküle is.

L. Marie Adeline: S.E.C.R.E.T. - A titkos társaság

Nos, ez a könyv végül is nem tartogatott csalódást, sem kellemeset, sem kellemetlent... Könnyed, szórakoztató mű volt, majdnem teljesen az, amire számítottam. A fülszöveg gyakorlatilag pontosan lekövette az egész cselekményt, más nem is igen történt a könyvben, mint amennyit előzetesen megtudhattunk róla. Ezzel nem volt semmi probléma, mert hát ettől a könyvtől nem is vár nagy fordulatokat az ember.

Az eleje talán egy nagyon kicsit lassan indult be, majd amikor a nő már leírta a fantáziáit, teljesen kiszámítható lett. Végig abban a sorrendben történt minden, ahogyan a főszereplő leírta, így meglepetést egyik "légyott" sem tartogatott. Ráadásul nekem elég nagy csalódást okozott a könyv azzal, hogy mennyire háttérbe szorult a normális, hétköznapi értelemben vett szexuális együttlét "egyebekkel" szemben. Nem volt semmi baj azokkal a részekkel sem, de ha már erotikus könyvről van szó, nem akarom ugyanazokat a mozdulatokat és leírásokat olvasni az összes szexjelenetnél... Pedig itt sajnos erről volt szó (bár más részeknél is előfordult, hogy néhány oldalon belül teljesen egyformán volt leírva két jelenet, ami meglehetősen zavaró volt, mintha nem lenne elég szófordulat a nyelvünkben ahhoz, hogy valami mással rukkoljon elő a fordító...)

A végkifejlet szintén nem volt nagy csattanó, bár azért azt elismerem, hogy a főszereplőnő és az általa választott férfi kapcsolatának alakulása azért egy kicsit engem is meglepett.

Összességében nem volt rossz könyv a maga nemében, csak a fentebb leírtakat tudnám negatívumként említeni, egyébként szórakoztató és olvasmányos könyv volt, ami közben egyáltalán nem kellett gondolkodni.

Jane Johnson: A szultán asszonya

Nos, elég változó volt a hangulatom a könyv olvasása közben. Amikor belekezdtem, ennél a könyvnél is elgondolkodtam azon, hogy vajon biztosan jól döntöttem-e, amikor megvettem. Mert hát lássuk be, ez nem egy könnyed olvasmány... Egyrészt több száz évvel korábban játszódik, ami már igényel némi áthangolódást a megszokott könyvek után. Aztán ehhez még hozzájön az is, hogy egy eléggé idegen országban játszódik, amelynek a mai napig meglehetősen sajátos a kulturája... Ez persze abszolút érdekes és szerettem is erről olvasni, de olykor bizony nehéz volt haladni vele. Főleg az elején okozott nehézséget a sok idegen kifejezés, illetve a még furcsábban hangzó tulajdonnevek, valamint a sok leírás a városról és a szokásokról. A kezdeti tömény mennyiség után szerencsére már csak kisebb dózisban kaptunk információkat az akkori szokásokról és a társadalom sajátosságairól, így könnyebben lehetett haladni vele. Egyébként számomra így utólag belegondolva kicsit furcsa, hogy a nyelvezet nem teljesen alkalmazkodott az akkor (valószínűleg) használatoshoz, bár ennek inkább csak örülök, mert így nem kellett a nehézkes beszédeken átrágni magamat...

Amúgy maga a történet érdekes is volt, meg nem is... Mindenképpen izgalmas volt ily módon megismerni egy másik ország kultúráját és történelmét, még ha maximálisan idegen is (szerencsére) számomra az egész. Viszont ha azt veszem alapul, hogy tulajdonképpen a cselekmény úgymond a szerelemről, vagyis két nagyon különböző ember egymásra találásáról szól, hát eléggé elveszi a kedvem tőle. Felőlem ezt a szálat ki is lehetett volna hagyni az egészből, valószínűleg úgy is megállta volna a helyét a történet. Ráadásul bár a cím és az alcím is erőteljesen a nőre utal, én egyáltalán nem éreztem, hogy ő lenne a főszereplő. Elég későn csatlakozott be a cselekménybe, ráadásul meglehetősen hirtelen bukkant fel, és alig néhány fejezet szerepelt az ő neve alatt. Sokkal inkább a férfi rabszolga szemszögéből lett megmutatva az egész, bár persze ő egy háremhölgyhöz képest szabadabban mozoghatott, és jobban belátást nyerhetett a palota működésébe, így nyilván inkább rajta keresztül került bemutatásra az egész. Ennek ellenére én végig igyekeztem figyelmben kívül hagyni a szerelemi szálat (végül is nem volt nehéz dolgom, mert néhány említéstől eltekintve alig kapott szerepet), és inkább a szultán sajátos életmódjára koncentrálni, az igencsak érdekes volt...

Összességében jó könyvnek mondanám, talán az eleje picit száraz, de aztán bele lehet lendülni a történetbe, és onnantól már nehezen lehet letenni.

Michael Robotham: Fojtott suttogás

Nos, azt kell mondjam, hogy ez bizony egy jó könyv volt. Talán nem a legjobb, és a kedvenceim közé sem kerül be, de olvasmányos, szórakoztató és érdekes volt az egész. Bár konkrét elvárásaim nem voltak vele kapcsolatban, mégis úgy érzem, hogy kellemes csalódás ért.

A fülszöveg alapján nyilván számítani lehetett arra, hogy egy csavaros történetet kapunk, de talán ennyi fordulatra mégsem. Annak ellenére, hogy (szerintem) normál hosszúságú könyvről van szó, tele volt fordulattal. Olyannyira, hogy az utolsó fejezeteknél, ha kiderült egy-egy újabb fejlemény, azt vettem észre, hogy már többet látok bele a történetbe, mint amennyi valójában történt... Ezért aztán én azt mondanám, hogy talán egy kicsit sok is lett már a váratlan fordulatból a végére. Persze ennek köszönhető az is, hogy végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, és már alig vártam, hogy minden a helyére kerüljön...

Ez azonban sajnos elmaradt. Ugyanis szerintem nem lett rendesen lezárva. Miután végeztem a könyvvel, bennem több kérdés is felmerült, nem is annyira a lezárással, mintsem a korábbi cselekményekkel kapcsolatban.... [SPOILERes rész következik ! Például, hogy a "tettes" miért csak ennyire későn számolt le bizonyos emberekkel, illetve miért hagyott ki belőle másokat teljesen. Szerintem ennél jobban is el lehetett volna varni a szálakat...]

Összességében valóban jó könyvnek mondanám, ami igen sok váratlan fordulatot tartalmaz, ezért oda kell rá figyelni. Ezt viszont egyáltalán nem nehéz megtenni, mivel jól megírt és felépített a cselekménye.

John Sandford: Borotvaélen

Nos, ezt a könyvet egyszerűen nagyon untam. Ennél többet hirtelen nem is tudnék róla mondani, ha valaki a véleményemet kérdezné róla. Pedig az sorozat első kötete nagyon is tetszett és alig vártam, hogy újabb részeket olvassak el belőle. Az egy dolog, hogy két előző kötet kimaradt, de ez a könyv elvileg önálló történetként is megállja a helyét. Amivel tulajdonképpen nincs is baj, tényleg olvasható volt az előzmények konkrét ismerete nélkül is, de nagyon nehezen...

A fülszöveg elolvasása után én egy sorozatgyilkosos történetre számítottam, sok áldozatra, nyomozásra, aztán valamiféle végkifejletre. Ehelyett az elszabadult sorozatgyilkosból alig kaptunk valamit. Értem, hogy valószínűleg az előző részben már eléggé ki lett fejtve minden, és unalmas lett volna megint az elkövetési módjairól részletesen írni, de tulajdonképpen itt nem is a gyilkosságokon volt a hangsúly, hanem a bomlott elméjű elkövető teljesen szétesett személyén. És nekem ez nem tetszett. Leginkább azért, mert nem volt szépen felépítve a drogozástól teljesen elvadult és hallucináló személyiség, hanem valahogy rögtön a közepén voltunk az egésznek, rettenetesen zavaros volt az egész. Közben persze gyilkolászott jobbra-balra, de szinte minden áldozat csak említésszerűen volt feltüntetve, mindegy volt, hogy a foglyul ejtés, a kínzás vagy a holttest megtalálása volt éppen középpontban (már amennyire).

A másik szál pedig ha lehet még unalmasabb és zavarosabb volt... Persze a lényeget megértettem, hogy kik, miért és mit csinálnak, de ahogy a főszereplő nyomozott utánuk meg kiderült egy s más, azt egy idő után már nem igazán tudtam hova tenni, csak reménykedtem, hogy lassan a könyv végére érek.

A végkifejlet (és előtte néhány apró rész a könyben) amúgy tudott még minimális meglepetéssel szolgálni, de annyira szerettem volna mihamarabb kiolvasni és letudni ezt a könyvet, hogy már ezekre sem tudtam rendesen odafigyelni.

Még egy dolog volt, ami meglehetősen idegesített a könyvben, mégpedig a nyelvezete. A gépelési hibák annyira nem is érdekeltek, viszont olyan nyakatekert, értelmetlen és erőltetett beszélgetések és leírások voltak benne helyenként, hogy a falat tudtam volna kaparni tőlük...

Összességében én nem ajánlanám senkinek ezt a könyvet, főleg az első részhez képest, mert mérföldekkel le van maradva mögött. Unalmas, vontatott, zavaros.

Peter James: A halott szorítása

Nos, a szerző eddig szinte sosem okozott csalódást a könyveivel, ezúttal sem történt ez másként. Bár nem fogom a kedvenceim közé sorolni, mivel ennél sokkal jobb könyvei is vannak az írónak, mégis könnyen olvasható, izgalmas és letehetetlen volt.

A történet abszolút jól kidolgozott volt, nekem kifejezetten tetszett, hogy nem rögtön történt minden leszámolás, hanem szépen fokozatosan kísérte végig az egész könyvet, így végig izgalmas maradt, nem laposodott el. Ezen kívül nemcsak az brutális gyilkosságokkal tudott meglepni, hanem bizony voltak benne nem várt fordulatok, amik mindig jót tesznek egy könyvnek.

A szereplőket lényegében megszokhattuk a könyvsorozat korábbi köteteiből, és azok egyébként is elég semlegesek számomra, viszont az ügyvédnővel valamiért nagyon nem szimpatizáltam. Egyrészt az őt ért tragédia és a fia iránti nyilvánvaló szeretet ellenére is felelőtlennek éreztem már a könyv elejétől. Aztán amikor fogta magát, és csakis saját magával és a szerinte fantasztikus ötletével törődve az első repülővel átszelte az óceánt, hogy meg se álljon Amerikáig akkor lettem csak igazán ideges. Nem elég, hogy ez eleve összezavarodott fiát otthagyta egyedül, mindezt ráadásul egy eleve veszett ügyért cselekedte, ami minden normális gondolkodású ember számára egyértelműen ostobaság volt, hát rá tudtam volna kiabálni. Hogy mégis ki az, aki nem gondol arra a lehetőségre, hogy helyette inkább a fiát bántják... Úgyhogy bár a gyerek persze nem tehetett semmiről, az anyát már egyáltalán enm tudtam sajnálni... (vagyis tudtam volna, mert hát persze a happy end...).

Összességében nagyon tetszett a könyv, olvasmányos volt, és csak egy nagyon kicsit kiszámítható (a vége).

Alex Kava: A Gonosz

Nos, annyi biztos, hogy a sorozat többi részét is el fogom majd olvasni, mert a fülszövegeik alapján kíváncsi vagyok rájuk, ez a kötet viszont meglehetősen vegyes érzéseket váltott ki belőlem...

Bár a történet maga jó volt, és még a könyv terjedelmével sem akadt különösebb problémám, néha mégis olyan érzésem volt, mintha nehézkesen haladnánk benne. Gyerekrablás, gyilkosság, holttest, gyász és letargia, nyomozás, majd kezdődött előről az egész körforgás. Vagyis még ezt sem lehet így kijelenteni, mert annyi áldozat nem is volt benne, hogy tényleges ismétlődésnek lehessen nevezni... Ráadásul kicsit olyan volt, mintha a gyilkosságok háttérbe lennének szorítva, de pontosan nem tudnám megmondani, hogy mi került előtérbe ezzel szemben. Talán a seriff és az FBI-ügynök személye, kapcsolata lehetett. Az biztos, hogy egy idő után számomra elég zavaró volt majdhogynem részenként arról olvasni, hogy az egyébként férjezett, ritka nagy önuralommal rendelkező nő, illetve a magabiztos, szoknyapecér férfi mennyire odavan egymásért, annak ellenére, hogy nem nagyon lehet(ne) köztük semmi... (Azért a könyv becsületére legyen mondva, hogy végül tényleg nem történt közöttük semmi (extra), bár a folytatásokban még bármi megtörténhet...)

A könyv vége mondhatni tartogatott meglepetést, csak nem olyan értelemben, ahogy az várható lett volna... A tettes személyét már majdnem az elejétől kezdve tudni lehetett, meglepetésként már csak az szolgált, hogy mennyire össze lett zavarva a könyv vége. Már minden gyanús személy fel lett vonultatva tettesként, mindenki meg lett gyanúsítva, és végül kiderült, hogy a valódi tettesen kívül (akit ugyebár már az elejétől tudtunk, hogy kicsoda) mindenki ártatlan (vagy legalábbis gyilkosságban). Szerintem nem sok értelme volt a többi lehetséges elkövető felvonultatásának, mert aki kicsit is odafigyelt a könyv olvasásakor, az pontosan tudta, hogy ki a gyilkos, és a többi szál sem vezethette félre...

Összességében nem volt rossz könyv, érdekes volt a cselekmény, csak szerintem (vagy inkább számomra) nagyon kiszámítható volt a tettes kiléte.