Alex Kava: Rémület

Nos... nem is tudom, mit írjak erről a könyvről. Az előző résszel kapcsolatosan is vegyesek voltak az érzéseim, de az biztos, hogy az jobban tetszett, mint ez. Ha azonban elvonatkoztatok azoktól a részektől, amik itt zavaróak voltak, akkor be kell vallanom, hogy kíváncsi vagyok a többi kötetre is.

A cselekmény egyébként izgalmas volt, jobban is tetszett, mint az első résznél. Viszont itt csak a gyilkosságokra gondolok, amik viszont bizonyos értelemben kevesebb figyelmet kaptak. Nekem legalábbis végig az volt az érzésem, hogy a főszereplőnő folyamatos szenvedése és sajátos hisztériája sokkal nagyobb szerepet kap. És ez volt az, ami miatt nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet a könyv. Bár nem szeretném saját tapasztalatból megtudni, miket mehet keresztül, nyilván valamennyire megértem, hogy a mániája lett az elkövető. Ő nyomozott utána, ráadásul ő is egyfajta áldozata lett, most pedig olyan embereket gyilkol, akiket futólag ismert. Oké, hogy ez minden embert kikészítene idegileg, de itt egy FBI-ügynökről van szó, aki ráadásul bűnügyi pszichológus és viselkedéskutató, de saját magát nem képes "gyógyítani". Az egész környezete tudja, hogy valami baj van vele, hiszen valóban totálisan a megszállotja lesz a gyilkosnak és az ügynek, teljesen érthető, hogy aggódnak érte, ő viszont senkiről és semmiről nem vesz tudomást, csak megy a saját elképzelései után. Engem személy szerint borzasztóan idegesített ez a nő. Rendben, hogy el akarja kapni a tettest, de a folyamatos türelmetlenkedésével, és azzal, hogy mindenkit hülyének nézett valamilyen szinten, mert nem viselkedtek olyan elvetemülten, mint ő, engem teljesen kiakasztott. Az mondjuk tény, hogy voltak jó pillanatai, és legalább segítette a saját nyomozását, de sokkal jobb lett volna, ha nem ekkora arroganciával teszi mindezt. Ha az ő hisztijei (mert nem igazán tudnám másnak nevezni) kisebb mennyiségben kaptak volna helyet a könyvben, akkor sokkal jobban tudtam volna élvezni. Így viszont a gyilkosságok szinte másodrangúnak tűntek, és nem is nagyon lettek részletezve, sem az elkövetés, sem a nyomozás szempontjából...

Ami viszont tetszett, az az első kötettel való összehangolás volt, vagyis, hogy az ott megismert férfiszereplő itt is felbukkant egy rövid időre, és tulajdonképpen nyitott kérdésként maradt, hogy hogyan alakul majd a főszereplőnővel való kapcsolata...

A végkifejlet kicsit hirtelenre sikerekedett ennyi szenvedés és gyilkosság után, ráadásul szerintem nem is lett teljesen lezárva. Folyamatosan hangoztatták, hogy sem korábban, sem most nem tudták pontosan, hány áldozata volt valójában a tettesnek. Én azt vártam volna, hogy azért erre még kitérnek valamilyen szinten. Amúgy sok meglepetést nem tartogatott a befejezés, szerintem mindenki számított rá, hogy így ér véget a könyv. Ezen kívül néhány dolog így sem került lezárásra, de bízom benne, hogy a következő kötetetkben ez pótolva lesz.

Összességében tényleg jó történet lett volna, ha a gyilkosságok kapnak nagyobb hangsúlyt, nem pedig a főszereplőnő eltorult élete és lelki világa.

Nora Roberts: Folyóvég panzió

Nos, nem volt egy rossz könyv. Tulajdonképpen még engem is meglep, hogy tetszett, mert egyébként a hangulat nagyon hasonlít az írónőtől korábban olvasott művekhez, és máskülönben nem is mondanám kimondottan izgalmasnak. Mégis könnyen lehetett vele haladni, olvasmányos volt.

Amikor elkezdtem olvasni, eléggé féltem attól, hogy ha az eleje ennyire izgalmas, akkor vajon mi fog történni a maradék több mint négyszáz oldalon. Aztán szerencsére ezzel nem igazán volt probléma, mert lassan, de szépen fel lett építve az egész történet. Mindig történt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet, csak a végén éreztem azt, hogy kicsit unalmassá vált, mert csak a két főszereplő (főleg a nő) szenvedéseit olvashattuk. Bár azért az évődéseik elég viccesek voltak, jókat mosolyogtam rajtuk. A női főszereplő egyébként nem volt különösebben szimpatikus. Megértettem, hogy egy nagyon elzárt világban nevelkedett, egy szörnyű tragédiával a múltjában, de engem akkor is idegesített, hogy mennyit szenved feleslegesen. Azért viszont irigyeltem, hogy ennyire otthon van a természeteben. :)

A végkifejlet számomra nem okozott különösebb meglepetést, szerintem számítani lehetett arra, hogy lesz valami fordulat az ügyben, és azt is ki lehetett találni, mi lesz az a fordulat...

Összességében tényleg szórakoztató könyvnek tartom a maga módján, hiszen kriminek egyáltalán nem tudnám nevezni. Könnyed kikapcsolódásnak tökéletes.

John Sandford: Éjszakai stáb

Nos, végig vegyes érzéseim voltak a könyvvel kapcsolatosan. Ahogyan igazából az író összes eddigi könyvénél... Bár jó volt, egy különálló történetet olvasni, valahogy mégsem sikerült igazán megfognia a könyvnek.

A történet tulajdonképpen jó lehetett volna, mert hasonló témájú könyvet olvastam már, ami tényleg az elejétől a végéig izgalmas volt. Itt azonban sajnos nem sikerült a megfelelő módon kibontakoztatni a történetet. Gyakorlatilag csak néha-néha történt valami lényeges dolog, a közöttük lévő részekben úgy tűnt, mintha ugyanolyan vagy nagyon hasonló fejezeteket olvashatnánk. Néhány mozzanat és cselekmény indokolatlanul részletesen lett kidolgozva, más részek pedig túlságosan röviden le lettek zárva. A szerelmi szálnak csúfolt rész is leginkább nevetségesnek hatott, mert én személy szerint azt sem értettem, hogy ők tulajdonképpen minek is gabalyodtak össze. Úgy tűnt, mintha az író csak muszájból tenne bele egy férfi-nő kapcsolatot, ami inkább csak zavaró volt. Ezen kívül a szereplők élete sem lett normálisan bemutatva. Egy-egy információt kaptunk a múltjukról, de részletesebben bemutatva egyikük se lett, ami számomra nagyon zavaró volt. Lehet, hogy erre lehet visszavezetni azt is, hogy nekem minden szereplő unszimpatikus volt egy kicsit.

A végkifejletről nem is tudom mit mondjak... Ahogy haladtunk előre a cselekményben gyakorlatilag mindenki meg lett legalább egyszer gyanúsítva, ami annyiban hasznos, hogy talán nehezebben fejthető meg a valódi tettes kiléte. Ám itt végül kaptunk egy olyan gyilkost, akit én személy szerint nem is nagyon tudtam hova tenni. Értem én, hogy az ilyen elborult elméjű embereknek tényleg nem létező dolgok is alapot szolgáltatnak a függőség kialakulásához, de ezzel az elkövetővel mégsem tudtam mit kezdeni... A könyv végén én nem is beszélnék lezárásról, mert nem volt ilyesmi. Rendben, a tettes megkerült, de ezen kívül még annyi megválaszolatlan kérdés maradt, ami jó esetben folytatást indokolni, itt viszont tudtommal nincs szó ilyesmiről... Egyébként a cselekmény a végén egy részen teljesen követhetetlenné vált, már alig bírtam megkülönböztetni az embereket, hirtelen olyan sok mindenkit vontak be...

Összességében tényleg nagyon jó könyv lehetett volna, de a történet nem lett érdekesen megírva, rengeteg kérdés merült fel az olvasása közben, amelyekre valahol igenis választ kellett volna találni, ám ez elmaradt...

https://www.youtube.com/watch?time_continue=58&v=9NztY2bo8H0

John Cure: A gonosz új arca

Nos, összességében tetszett a könyv. Mivel a végén lévő írói életrajzzal kezdtem, eléggé meglepődtem, hogy magyar íróról van szó, de persze ez nem változtatott semmin, sőt így utólag örülök neki, hogy magyar szerzőtől is olvashattam ennyire brutális könyvet.

A történet az elejétől a végéig le tudta kötni a figyelmemet, érthető és könnyen olvasható volt. Viszont nem igazán értettem, hogy például az író és felesége története miért lett ennyire részletesen bemutatva, sőt eleinte ők jelentették a fő szálakat is. Persze a végkifejlet (egy része) szempontjából érthető volt, hogy tudni kell, hogyan jutottak el odáig, ahol vannak, ezáltal nem is azt mondom, hogy az egészet hagyni kellett volna. Viszont néhány részlet úgy tűnt, hogy csak töltelékként használ az amúgy sem hosszú könyben... Ehelyett sokkal én például sokkal szívesebben olvastam volna a sorozatgyilkos életéről, ami csupán egy oldalban lett összesűrítve a könyv végén. Vagy mondjuk az általa elkövetett gyilkosságokról, hiszen azzal, hogy kettőt részletesen bemutatásra került, folyton csak az vártam, mikor tudhatunk meg még több ilyen részletet. Aztán a jelenből is vettek két gyilkosságot, és azokról gyakorlatilag ennyi is volt. Bár a hosszú könyvek sokszor sikerülnek túl terjengősre, ez a könyv bizony elbírt volna még legalább száz oldalt (az általam szükségtelennek ítélt részek kivételével)...

Miután elkezdtem olvasni, én arra számítottam, hogy valamiféle természetfölötti dolog kerül majd a képbe, hiszen olyan volt, mintha reinkarnációról lenne szó. De tulajdonképpen ki sem derült, hogy miről is volt itt szó... Legfőképp azért vártam a végkifejletet, hogy megtudhassam, hogy miért olyan a fiú, amilyen, de mindez elmaradt. Nem utaltak természetfeletti dologra sem benne, de tudathasadás vagy bármilyen más okot sem sikerült felmutatni... Számomra ez mondjuk elég nagy csalódást okozott.

És ha már a csalódásoknál tartunk, akkor ki kell emelnem a könyv valószínűleg legnagyobb negatívumát, amely főleg azért idegesített, mert magyar könyvről volt szó. Értem én, hogy gépelés közben hibázik az ember. Azt is értem, hogy a lektor sem vehet észre mindent. Éppen ezért, ha elütési, elválasztási hiba van egy könyvben, afölött még el tudok siklani. Helyesírási hiba felett már nem annyira, de az is előfordul. Az viszont, hogy az évszámok ennyire el legyenek rontva, az már tényleg mindennek a teteje volt... Néhányszor dühöngve meg kellett állnom az olvasással, és kicsit lerakni a könyvet, hogy ne vágjam a földhöz (amit egyébként soha nem tennék meg egyetlen könnyvel sem). Itt most konkrét példát fogok hozni, mert a helyzet azt kívánja. A sorozatgyilkos halálának éveként 1988-at (azon belül júniust, vagyis az év kb. közepét) adtak meg, a könyv végén pedig az öldöklés intervallumaként 1987-1989 között szerepelt, tehát annyira elszánt gyilkos volt, hogy még a halála utána is tudott áldozatokat szedni... Ezen kívül, ha valóban a reinkarnációt akarták volna beépíteni a történetbe (ami ugyebár végül is nem derült ki), akkor sem igazán érthető, hiszen az általában az ugyanakkor, de legalábbis ugyanazon a napon meghalt, illetve született emberek között szokott fennállni (nyilván közhiedelmek alapján). A feltüntett halál időpontja és a házaspár gyerekének születése között pedig négy hónap telt el. Ami pedig a "kedvencem" volt, az az, hogy az 1989-ben megszületett gyerek 1996-ban hogyan töltheti be a nyolcadik életévét... Szerintem az első néhány fejezetnél többet töltöttem el a visszalapozgatással, mint olvasással, mert próbáltam kitalálni, hogy most akkor én olvastam-e valamit rosszul vagy tényleg ekkora hiba van a könyvben. És sajnos az utóbbi volt igaz. És ami aztán még szebbé tette az egészet, a könyv végén következett: az a fiú, amelyik 1996 februárjában a nyolcadik életévét töltötte, az 2006 júniusában (azaz kerek tíz évvel később) 17 éves volt... Egyszerűen már nem is akartam elhinni az egészet. Fogalmam sincs, hogy ez kinek a hibájára vezethető vissza, de egyszerűen hihetetlennek tartom, hogy ez így megjelenhetett nyomtatásban, anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna egy ilyen kapitális hiba...

Összességében egyébként tényleg jó könyv volt, olvasmányos és a maga nemében szórakoztató is. Én a beteg lelkemmel imádtam a véres, szadista jeleneteket, de amúgy is jól lehetett vele haladni. Sajnos a felsorolt hibák (főleg az utolsó bekezdés) számomra hatalmas negatívumot jelentett, mert az ilyen dolgok bármelyik könyvnél iszonyúan zavaróak tudnak lenni számomra.

Francisco González Ledesma: Halál Barcelonában

Nos, en szeretni akartam ezt a könyvet. Tényleg úgy álltam hozzá, hogy a fülszöveg alapján jónak ígérkezik, spanyol krimit pedig még nem olvastam, és valamiért meg voltam róla győződve, hogy tetszeni fog. Sajnos azonban hatalmasat kellett csalódnom.

A fülszöveg tényleg egy izgalmas és szövevényes történetet ígért. Nos, a szövevényesbe nem tudok belekötni, mert tényleg az volt, csak nem a pozitív értelemben. A végére valóban minden összefüggött gyakorlatilag mindennel, de olyan értelmetlen módon, hogy az hihetetlen. Bár én például az egész könyvet leginkább az értelmetlen szóval tudnám jellemezni.

Valószínűleg egyébként nem lett volna vele ekkora bajom, ha a nyelvezet és a megfogalmazás nem ennyire nehézkes és borzalmas. Ez főleg a főszereplő rendőr részeinél bontakozott ki, akinek a személye eleve az elejétől a végéig idegesített, de akkor még ott volt a körülményeskedő megfogalmazása is az egyes részeknek... Ezen kívül az is nagyon idegesítő volt, hogy amikor egy-egy szereplővel kapcsolatos részek voltak, akkor egyes információk minden egyes alkalommal előkerültek, holott már az elején is tökéletesen érthetőek és megjegyezhetők voltak. Szerintem legalább a könyv negyedét (vagy egyharmadát) ezeknek a mondatoknak az ismétlése tette ki...

Tulajdonképpen tényleg inkább a fogalmazás és a mondatalkotás zavart, de az legalább nagyon... Ha ezektől sikerült elvonatkoztatnom, akkor néha még élvezni is sikerült a könyvet, mert amúgy elég könnyen lehetett vele haladni. Főleg, mert rengeteg olyan részletet is tartalmazott, amelynek az égvilágon semmi köze nem volt a cselekményhez, viszont oldalakon keresztül taglalásra került. Nos, én ezeket a részeket meg sem próbáltam megérteni vagy felfogni, annyira hidegen hagytak, és csak arra koncentráltam, hogy végre a végére érjek a könyvnek.

A végkifejlet ennek megfelelően szintén nem mozgatott meg különösebben. Nekem kicsit összecsapott volt, mert a legutolsó (lényeges) jelenet igencsak részletesen és hosszan lett kidolgozva, utána pedig a különböző szereplők egyáltalán nem kaptak külön lezárást.

Összességében én nagyon megszenvedtem vele az említett okok miatt, hiába éppen ezért nem ajánlanám senkinek sem.

Stephen White: Tűzvonal

Nos, nem tudom, hogy én változtam-e meg az elmúlt években ennyire vagy pedig az író stílusa... Ugyanis a korábban tőle olvasott könyvekkel eléggé ki voltam békülve: lehet, hogy nem váltak a kedvenceimmé, de azért olvashatóak voltak. Az utóbbi kettő tőle olvasott könyv azonban gyakorlatilag az őrületbe kergetett...

Leginkább valószínűleg a történettel és az írásmóddal akadtak problémáim. Tény, hogy nem megjelenési sorrendben olvastam el a szerző könyveit, de azért ettől még szerintem nem kellene, hogy ennyire kusza és követhetetlen legyen minden. Ráadásul azt sem tudtam megállapítani, hogy mi az, ami egy korábbi kötetben történhetett, ezért nem kerül itt már kifejtésre, és mi az, ami tényleg itt fordul elő először. Az egész, az elejétől a végéig zavaros volt, amihez még hozzájárult az is, hogy nem volt érdekesen, -de még csak jól sem- megírva. Ettől igazából az első oldaltól kezdve unalmas volt számomra.

A cselekmény annyira bonyolult volt, hogy el sem tudnám pontosan mondani, hogy miről szólt, maximum címszavakban. Inkább tűnt egy hosszabb könyv jó néhány fejezetének, semmint önálló könyvnek. Az eleje hirtelen kezdődött, aztán minden csak úgy történt benne, szinte összefüggés nélkül, lezárása pedig egyáltalán nem volt. Ki merem jelenteni, hogy ez a befejezés az egyik legszörnyűbb, ami az általam valaha olvasott könyvekben előfordult...

Tulajdonképpen utólag visszagondolva belátom, hogy volt néhány fordult a cselekményben, mégis annyira érdektelenül volt megírva az egész, hogy ezek már abszolút képtelenek voltak felkelteni az érdeklődésemet. Az új -nem a megszokott szereplőgárdához tartozó- szereplők a semmiből bukkantak fel, és a könyv végén legalább ilyen gyorsan el is lettek tüntetve. Már amelyiknél egyáltalán volt valamiféle lezárás, mivel gyakorlatilag az összes szál elvarratlan maradt, ami nem jellemző az íróra. Szerintem ez még egy folytatásos történetnél is zavaró, mert az egy dolog, ha maradnak nyitott kérdések a következő kötetre, de ebben az esetben a folytatást leginkább a következő oldalon vártam volna...

Összességében én nagyot csalódtam benne, rendkívül unalmas és zavaros könyv volt. Olyannyira, hogy szinte nem is tudnám könyvnek nevezni...

Jean Zimmerman: Elhagyatva

Nos, mit is írhatnék erről a könyvről... Sajnos, most kicsit kevesebb időm jutott olvasásra, így elég lassan haladtam vele, bár hozzá kell tennem, hogy ha izgalmas egy könyv, akkor megtalálom a módját, hogy minél jobban haladhassak vele. Ez a könyv azonban számomra csalódás volt.

A történelmi regényeknél mindig fennáll a lehetőség, hogy az évszázadokkal korábban játszódó cselekmény a megfogalmazások és az eltérő kultúra miatt kicsit nezebb lesz olvasni, viszon egy olvasmányos és izgalmas történettel ezen is túl lehet lendülni. Itt azonban ez nem sikerült, mert egyáltalán nem találtam érdekesnek a cselekményt, sőt egyre csak azt vártam, mikor lesz végre vége... Ráadásul jó néhány részt teljesen feleslegesnek éreztem, ezen kívül pedig számtalan mondat szóról szóra ugyanúgy fordult elő több oldalon is, ami elég idegesítő volt, mert olyan hatást keltett, mintha az író vagy elfelejtette volna, hogy már egyszer leírta, vagy az olvasóból nem nézett ki annyit, hogy képes megjegyezni az egyébként tökéletesen lényegtelen információt.

Tulajdonképpen én -hiába van feltüntetve a fülszöveg elején- egyáltalán nem tudtam beazonosítani sem thrillerként (még krimiként sem), sem szerelmes történetként. Az egy dolog, hogy voltak benne brutális gyilkosságok és kínzások, de számomra úgy tűnt, mintha ezek nem is lennének lényegesek. Sokkal nagyobb figyelmet kaptak az egyes szereplők, és az, hogy a város mennyire odáig van egy legenda miatt. Szerelmi szál pedig volt ugyan, de azért egyáltalán nem erre épült fel az egész könyv. Igazából úgy tűnt, mintha csak történnének a dolgok, néha csak napok teltek el a cselekményben, néha pedig hónapok is. Kicsit követhetetlennek tűnt az egész.

Végkifejletről nem is nagyon tudnék beszélni, mivel gyakorlatilag már mindent tudtunk addigra... Nyugodt szívvel ki tudom jelenteni, hogy semmiféle meglepetés nem volt, nemhogy a befejezésnél, de az egész könyv során. Gusztustalanságok annál inkább, de ez azért nem vitte előrébb a történetet.

Összességében nekem egyáltalán nem tetszett, egy sokkal izgalmasabb történelmi regényre számítottam, ennél viszont még a tényleges történelmi utalások is teljesen hidegen hagytak, mert érdektelenül lett megírva, ráadásul egyáltalán nem tűnt összeszedettnek.

Arnaldur Indridason: Kihantolt bűnök

Nos... hát... igazából hirtelen nem is tudom mit írjak erről a könyvről... Az előző részt majdnem három évvel korábban olvastam, így meglehetősen megkoptak az emlékeim a szereplőkkel és a hangulattal kapcsolatos emlékeim. A kissé negatív főszereplőre és a nem túl vidám alaphangulatra valamennyire azért emlékeztem, mégis megdöbbentett, amit most olvastam...

Először is leszögezném, hogy ha teljesen csak a történetet vesszük, az nagyon jó volt. Én főleg a múltban játszódó részeket vártam, azokon igazán lehetett izgulni, és egyértelmű volt, hogy azok adják majd meg a nyomozás megfejtését. A jelentben játszódó részekkel már anniyra nem voltam kibékülve, de ott sem a cselekménnyel volt a probléma...

Annál inkább a szereplőkkel, az fogalmazással és a rendőri munkával... A fogalmazás egyenesen borzasztó volt. Bár a történet egy része több évtizeddel korábban játszódott, mégis a jelenben zajló események és párbeszédek során voltak idejétmúlt megfogalmazások, amik nagyon zavaróak voltak számomra. Még ennél is jobban idegesített viszont a sok felesleges mondat és beszélgetés (bár abból nem sok volt úgy összességében). Mivel eleve nem egy terjedelmes könyvről van szó, nem is tudom, mi maradna belőle, ha minden felesleges részt kivennénk...

A szereplők közül gyakorlatilag csak a főszereplőt kapott nagyobb figyelmet, mindenki más abszolút mellékszereplő volt, akikről jóformán semmit nem tudtunk meg. (Kivételt képezett ez alól a másik rendőr, de az ő történetének se volt sok jelentősége...) És hát a főszereplő személyiségét is hagyjuk inkább... Nemhogy nem lett szimpatikus, de valójában semmilyen volt, bár inkább a negatív felé tolnám el...

A negatívumok közül kiemelném az érthetetlen módon folytatott nyomozást is. Olyan szinten tűnt szakmaiatlannak az egész, hogy az hihetetlen. És tényleg nem akartam elhinni, hogy ilyen lehet: látványosan unatkozó, a számukra lényegtelen információkat átugró rendőrökkel találkozhattunk, ami nemcsak etikátlan viselkedés, de indokolatlan is, hiszen az ügy megoldása nem különösebben volt sürgős... Aztán pedig az első apró információval azonnal rohantak a hozzátartozókhoz, hogy aztán nem sokkal később kiderüljön, hogy teljesen felesleges dolgokkal zaklatták őket. Sokszor úgy tűnt, mintha nem is tudnák, mit csinálnak, kicsit sem tűntek szakképzett rendőrnek vagy nyomozónak, és engem ez nagyon zavart.

A végkifejlet szerencsére jó volt, én személy szerint nem számítottam rá, mert már annyi ember és variáció előkerült a végére, hogy bármelyik ugyanolyan valószínű lehetett volna. Egy picit talán bővebb is lehetett volna a befejezés.

Összességében nem lett volna rossz könyv, a történet érdekes volt, viszont a felsorolt negatívumok annyira zavaróak voltak számomra, hogy ez nagyon levont az élvezhetőségéből.

Peter James: Rögeszme

Nos, még mindig azt kell mondjam, hogy ez az író nem igazán tud csalódást okozni. Bár mivel sajnos nem sorrendben olvasom a könyveit, néha fura őket egymás után követni, de ez csak az én hibám, mert nem tudom kivárni, hogy minden része meglegyen a sorozatnak.

Utólag belegondolva azért is fura számomra kicsit, hogy ennyire tetszett, mert nem az a gyilkolós krimi/thriller volt, pedig mostanában szinte csak ilyen könyvek nyerik el igazán a tetszésemet. Ebben viszont csak elenyésző módon volt gyilkosság. Egyrészt valószínűleg azért tetszett ennyire, mert az író tényleg fantasztikus stílusban képes írni, és még a kevésbé izgalmas részek is nagyon érdekesek. Másrészt pedig ha gyilkosság nem is, beteg és pszichopata ember azért ebben is volt bőven... Én még egy mellékszereplők -nem a tettesek- közül is ide sorolnék néhányat. Hihetetlen, hogy mennyi különböző módon beteg lelkületű és természetű embert sorakoztatott fel a könyv... Ez a fajta fanatizmus egy híresség iránt számomra nem is nagyon fogható fel, mert nem is értem, mi kell ahhoz, hogy valaki ennyire félreértelmezzen egyes jeleket...

Amúgy a történet tényleg elejétől a végéig izgalmas volt, még a nyomozás is, pedig azt legtöbbször egy idő után unni szoktam. Itt viszont szerintem eléggé egyensúlyban volt minden: a nyomozás, a magánélet és a mellékszálak is. A végkifejlet részben meglepő volt, mert egy fordulatra nem számítottam, részben viszont nyilvánvalóan kiszámítható volt, hiszen az elejétől ismertünk benne mindenkit. Egy kicsi hiányérzetem azért volt, mert az őrült rajongó életének alakulását (hogy mi vezetett pontosan idáig) kicsit ki lehetett volna fejteni.

Összességében remek könyv, nagyon jól megírt és kidolgozott történettel, és pörgős cselekménnyel.

John Sandford: Gyilkos képek

Nos, mivel a fülszövegek alapján a szerző nem minden könyve keltette fel az érdeklődésemet, ezért elég nagy kihagyás van számomra a kötetek között. Ez egyébként nem minden könyvnél okoz problémát, mert legtöbbször még így is részletesen bemutatásra kerülnek a szereplők, illetve némi előzmény is. Itt viszont sajnos sokszor éreztem, hogy bizony nem ártott volna, ha a többit is elolvasom... A szereplők nem igazán voltak bemutatva, inkább csak kinézetre, és amikor már a felénél tartottam, akkor lapoztam vissza egy-egy fontosabb szereplő esetén, hogy akkor most ez tulajdonképpen kicsoda, mit lehet róla tudni. És sajnos kiderült, hogy nem én emlékszem rosszul, tényleg nem volt semmiféle leírás róla. Szerintem meg kellene adni az esélyt mindenkinek, hogy bármikor bekapcsolódhasson egy könyvsorozatba...

Egyébként a történet jó volt, bár egy kicsit nekem nehézkesnek tűnt az elején. Valahogy nem volt jól megírva, bonyolultan lett elmagyarázv a tettes művészeti cselekedete, ezáltal elég lassan haladtam vele az elején. Aztán szerencsére felgyorsult, bár izgalmasabb volt a cselekmény. A rendőrség munkája mondjuk valamiért zavaró volt, főleg a teljesen felesleges és néha értelmetlen párbeszédek miatt... Ezen kívül pedig a rengeteg gépelési hiba is nehezítette az olvasást, és igencsak levont a könyv élvezhetőségéből.

A végkifejlet egyáltalán nem volt meglepő, szerintem feltűnően számítani lehetett valami ilyesmi befejezésre... Az utolsó mondatok, meg hát, nem is tudom... tényleg így kell befejezni egy könyvet?

Összességében nem volt rossz könyv, bár meglehetsen gyenge volt az első részhez képest. Egyszer elolvasható, bár valószínűleg a nyomdai hibák nélkül sokkal élvezhetőbb lett volna.

Jeffery Deaver: Káprázatok

Nos, kijelenthetem, hogy ez a könyv nagyon tetszett. Időről-időre szeretek novellásköteteket olvasni, mert néha sokkal jobbak, mint egy több száz oldalas történet. Mivel teljes egészében nehéz lenne értékelni a könyvet, így a novellákra lebontva fogok írni róla.

Bár mindegyik történetnek megvolt a maga csattanója, néhány mégis kiemelkedőbb volt a többinél, míg mások nem voltak akkor hatással rám...

A számomra legkevésbé tetsző novelláknál leginkább az volt a baj, hogy a többihez képest unalmasak, néha vontatottak voltak, és valamiért nehezen tudták lekötni a figyelmemet. Vagy a szereplők idegesítettek, vagy a téma nem volt nekem való, vagy csak egyszerűen nem ragadott magával a téma... Azért a legtöbbnél a végkifejlet így is meglepőre sikerült, ezért ezeket sem mondanám rossznak. Ebbe a csoportba tartoznak a következő novellák: A nyaraló, A szolgáltatás ellenértéke, Egyetértésben, Szerenád, Halmazati vétség, A karácsonyi ajándék, A térdeplő katona.

Aztán voltak azok a történetek, amelyek már jobban le tudták kötni a figyelmemet, de még nem a legjobb kategóriába tartoztak. Ezeknél még nem koppant nagyot az állam, de azért már elég meglepő volt a csattanó. Ide taroznak a következő novellák: Gyönyörűség, Színház az egész világ, Apróságok, Együtt, A Pine Creek-i özvegy.

És végül természetesen voltak kedvenc történetek. Amelyeknél egyáltalán nem számítottam az adott befejezésre, és ahol esetleg még vissza is lapoztam, hogy még egyszer átolvassam a cselekményt az új ismeretek fényében... Egyértelműen ebbe a kategóriába tartoztak a következő novellák: Jonathan nélkül, A bűnbak, A háromszög, Apa horgászni ment.

A csoportosításból lehet, hogy úgy tűnik, mintha a negatív érzések kerültek volna előtérbe a novellákkal kapcsolatban, de ez egyáltalán nem volt így. Hangsúlyozom, hogy még a kevésbé tetsző történetek is jók voltak, ám egyértelműen voltak azoknál jobbak is. (Érdekes egyébként, hogy az író nagy sikereket elért könyvéhez készült történet volt az egyik, amelyik a legkevésbé tetszett, ráadásul pont a főszereplő miatt. Eddig a kívánságlistámon állt az a könyv is, de ezek után elgondolkodom rajta, hogy végig tudom-e majd olvasni, ha itt ennyire nem volt szimpatikus...)

Összefoglalva egyébként novellákra nézve el lehet mondani, hogy az író előszeretettel alkalmazza a házastársak közötti ellenszenvre, hűtlenségre alapozott gyilkolást... Tudom én, hogy a való életben is rengeteg ölnek szerelemből (vagy akárminek is nevezik), de valahogy itt azért soknak tűnt az arány.

Összességében egyébként nagyon jó kikapcsolódást nyújtó könyv volt. Én nagyon örültem a csattanóknak, legfőképp azért, mert a legtöbb általam olvasott könyvben sajnos elmaradnak ezek. Mindegyiknek valami átlagos és többnyire teljesen boldog befejezése van. Itt viszont nem egyszer tátva maradt a szám a végkifejlettől...